Mostan én, a cseh korona,
Kétségnek özvegyasszonya,
Sok félelemmel eltelvén,
Sok sérelmeket szenvedvén,
Számos gyötrelmek kínoznak,
Földemen sárba tipornak.
Panasszal kiáltok feléd,
Én árva, nyomorult cseléd,
Királyom, mindenhatómhoz,
Én uram, mindent tudómhoz,
Urunk, Zsigmond királyunknak,
Fejének magyar honunknak,
Magát ki nem bír uralni,
Ne akarjon királykodni,
Másokon: a rossz a jónak
Sose álljon akadálynak.
Szolgája légy jó ügyeknek,
S boldogsága lesz népednek.
Királyunkról kit neveznek,
Panasszal hozzád esendek,
A hálátlan férfiúról,
Bús énem miatta gyászol.
Kényelemben, gazdagságban
Volt ő sora családjában.
Kaptak jót, sokat mindig,
Bátytól kezdve nagyapáig.
Nagyatyját, a luxemburgit
Jánost, az ifjú hercegfit,
Mikor cseh királlyá kentem,
Szavát Istennek ígértem.
Majd eztán atyját is, Károlyt-
Mindég tisztes férfiú volt,
Nemes hálával dícsértem,
Császári trónra emeltem.
Vencelen volt a sor, fivérén,
Római s cseh király lévén,
Ura sok távol földeknek,
Kérte tanácsát fejemnek.
Családjának hűtlen sarja,
Zsigmond, népünk árulója,
Az kiről szólnom szükséges,
Szavam nem lesz dícsérséges.
Uram tenéked látnod kell,
Hiszen ragyogsz tiszta fénnyel:
Minden titkokra fény derül,
Mely gonosz szívnek mélyén ül.
Elátkozott férfiú ő,
Tékozlásban kevélykedő.
Anyja méhében áldásom
Bírta, már hiába, látom.
Mikor ezen világra jött,
Reméltem hű nemesnek őt.
Nemes őseinek fiát,
Illatos töveknek sarját.
Szállt eztán szörnyű hatalom
Kezére, most már bánhatom.
Szívemben őt nevelgettem,
Kit fiamnak tekintettem,
Bölcsességre nevelgettem,
Jó szó felé terelgettem.
Adtam tudásom legjavát,
Fordítsa jóra hatalmát.
Jogával ő visszaél már,
Sújtja népét egyre több kár.
Visszhangja sok haragjának,
Sírja kínját országának.
Elűzték őt vasba verve,
Népnek tűrni nem volt kedve.
Befogadtam szánva-bánva,
Űzött fejét megsajnálva.
Trónra ő visszatérjen,
S legyen jogar a kezében-
Ezen ügyön szorgoskodtam,
Szemem éjjel le sem hunytam.
Nemrégiben ráébredtem,
Tévútra vitt elmém engem.
Róma császára lett mostan,
Műve álca, igen sótlan,
Hithű célok nem vezérlik,
Nem jut fel z örök égig.
Büszke nagyúr, szíve gonosz,
Foga nem fűl hű hálához.
Feledvén jókat, mit kapott,
Kevélyen, mit elbitorlott.
Anyja vérét szívta-marta,
Segítségét meggyalázta.
Sok rosszat tett ellenemben,
Jogtalanul vádolt engem.
Nagyját fel nem sorolhatom,
Bús szavamat csendben tartom,
Prokopot, fivérét-bátyját,
Morvák országának grófját,
Nyugodalmát bizonygatta,
Lelkét orvul tőrbe csalta.
Vencelt, is a híres királyt,
Honunk dicső, úri fiát,
Idősb bátyját, hív fivérét,
Szívemnek kedves gyermekét,
Csehek s Róma nagy királyát,
Ő lakában vetett csapdát.
Bécsbe vitte, elvitette,
Kínok kínján szenvedtette.
Uram, tovább nem nézhetted,
Fogságából megmentetted,
Tömlöcben végezte volna,
Cseh föld nem látná már soha.
Mérget sosem elégelvén,
Harag-köntöst jól felöltvén,
Bizonylevélt felmutatott,
Sok kincstári adóslapot,
S Jánost kedves, hű fiamat,
Uram, tanult, jó papunkat,
igazadnak kimondóját,
Huszt, a hitnek szószólóját,
Kosticébe elkergette,
Hazug váddal őt illette,
Elfogatta, bezáratta,
Máglyát alá begyújtotta.
porát szórta szét a vízben,
páratlan volt bölcsességben.
s majd így járt szintúgy Jeromos,
mesterünk, prágai lakos,
eretnekként elégette,
bűnösnek megbélyegezte,
igazad mert betartotta,
egyház leplét lerántotta.
Sáfrán Lívia fordítása
