16. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | recenzió | tartalom ]
A Longman kiadó Women's writing in English című sorozata a nők angol nyelvű írásbeliségének bemutatását tűzte ki célul a történelem egyes szakaszaiban a világ minden tájáról. A jelen kötet ilyenformán máris kilóg, ugyanis a középkori Anglia b á r m e l y n y e l v ű női írásbeliségét kutatja. (A mostanin kívül eddig egyetlen kötet jelent meg e sorozatban, Anthea Trodd könyve a XX. század első felének brit nőíróiról szól.)
A jelen összefoglalás szerzője Laurie A. Finke feminista irodalomtörténész, aki az utóbbi évtizedben a nemi szerepek és nőtudományok tanára a Kenyon College-ban (Gambier, Ohio). Ezt megelőzően szintén egy évtizedig az angol irodalom és nyelv oktatója volt más amerikai felsőoktatási intézetekben. Könyvét, ahogy az azt tartalmazó sorozatot is, a nagyközönségnek szánják. A régies nyelvű idézeteket legtöbbször csak modern angol fordításban közli, néha saját fordításában olvashatók részletek kiadatlan kéziratokból. Elsősorban más szerzők részpublikációit foglalja össze, de önálló meglátásokat, elemzéseket is bőségesen tartalmaz a mű. Christine de Pizan törekvésével rokonítja saját szimbolikus gesztusát, mert állítása szerint a nők városát kell felépítenie annak, aki a középkori nőirodalomról ír.
Célja, hogy nőktől származó írásműveket fedezzen fel, és különítsen el karakterisztikus vonásaik megállapítása végett. Nem elszigetelten kívánja azonban bemutatni a nők írásait, hanem keresi, hogy kollektív tapasztalatukból kiindulva mivel járulhattak hozzá a nők az angol és az egyetemes emberi kultúrához, milyen rejtett párbeszédet folytattak a domináns világgal, azzal szemben miként nyilvánították ki kritikájukat.
A Finke által szemügyre vett elsődleges forrásszövegek többsége középangol nyelven az Alexandra Barratt szerkesztette Women's writing in Middle English (1992) című annotált antológiában szerepel. (A nyilvántartások szerint sajnos jelenleg nem áll ez rendelkezésre egyetlen magyarországi könyvtár állományában sem.) A női írás társadalomtörténetének megrajzolásához másodlagos irodalomként felhasználja posztstrukturalista, újmarxista és feminista szerzők fogalomkészletét. Kiemelendő James Scott "hidden transcript" (rejtett jelentés) koncepciója, Michel Foucault hatalmi viszonnyal kapcsolatos elemzései, szerzőség felfogása, valamint Mihail Bahtyin és körének szövegelmélete.
A könyv jó harmadát kitevő első két fejezet a társadalomtörténeti hátteret villantja fel. Módszertanilag sokat merít Georges Duby munkáiból. Előbb a nők helyét határozza meg a középkori világképen belül, majd a nőknek az uralkodó írásbeliséghez kialakult viszonyát elemzi. A középkori közbeszédet Finke szerint áthatja a nő alacsonyabb rendűségének ideológiája, melynek egyik társadalmi funkcióját a klerikus életmód hivatalos propagálásában véli megtalálni. Bőven idéz példákat leegyszerűsítő, esszencialista nőképekre, csokorba gyűjt tipikus nőellenes vádakat. A XII. századtól megfigyeli a kultúra bizonyos feminalizálódását, amikor az anyaság, a gyerekszülés új jelentést nyer a vallásban. Fellendül a női szentek kultusza, az allegorikus nőfigurák elszaporodnak a művészetben, arisztokrata hölgyek csodálat tárgyaivá válnak az udvari szerelemben, művészetpártoló szerepben kezdenek tetszelegni stb. A nő végletes idealizálását (Mariolatria) is nőellenesnek tartja. Mária mint a szűzesség és az anyaság együttes megtestesítője, a nők számára lehetetlen ideál, szerepkonfliktusokhoz vezethet. Az udvari szerelemben is ellentmondásos nőideál fogalmazódik meg, mely a senior-vazallus viszonyból is adódó kielégítetlen vallásos és nemi vágyak, elhárítások terméke, és végső soron a nők féken tartását szolgálja. Chaucer "bath-i asszonyságá"-t Finke egyfelől nőellenes közhelyek gyűjteményének tekinti, másrészt viszont mintha elfogadná ennek a fiktív nőalaknak a férfiakról szóló nem kevésbé sztereotip vélekedéseit, tehát mintha szelektív módon forrásnak, tekintélynek fogadná el. Finke figyelemre méltó alapfeltételezése, hogy a nők sokszor színleg átvették az uralkodó közbeszédet, de azon keresztül óvatosan, rejtjelezve saját véleményüknek is hangot adtak.
A differenciáltabb kép érdekében Finke az angol középkor három különböző szakaszában próbálja dokumentálni a nők helyzetét. A kevés forrás alapján az óangol korban legalábbis az arisztokrata hölgyek nagyobb anyagi függetlenséget élveztek, mint a középkor folyamán a későbbiekben bármikor, pl. házasság, örökösödés terén. Az angol apácák élete sem volt annyira elzárt, mint a normann hódítás után. Ekkor még a kettős kolostoroknak is működtek női elöljárói, a nővérek általában jó latinsággal levelezgettek, szabadabban öltözködhettek, sőt zarándoklatokon is részt vettek. A XI. századtól viszont kezdett hanyatlani a művelődés a női kolostorokban. Akadt azonban néhány kivétel, különösen, ahol az uralkodó család tagjai is nevelődtek. Csökkent az apátnők száma és befolyása. A franciaországi anyakolostorok Angliában alapított intézményei élén priorisszák álltak, jóval szűkebb hatáskörrel. Az apácák számára már népnyelveken kompiláltak regulákat (pl. Ancrene riwle). Finke foucault-i terminologiával tekint az apácák regulák szerinti helyhez kötésére, időbeosztására és felügyeletére. (Kicsit mintha elfelejtené, hogy hasonlóan szigorú szabályok nem csupán a női szerzetesekre vonatkoztak.) Megváltozik a korszakban a társadalom öröklési rendje, csak az elsőszülött fiú örökölhet, a többi pedig valamely előkelőség kíséretében próbál szerencsét, katonáskodik, vagy éppen kolostorba vonul. A nemesek házassága dinasztikus érdekeknek rendelődik alá, mely gyakran ütközésbe kerül az egyházi felfogással. A városiasodással a nők alárendelt szerepe nem szűnik meg, de a városi szokások szerint a XV. században már önállóan kereskedhettek, ipari vállalkozásba foghattak, saját tulajdonuk lehetett (lásd Margery Kempe életét). A XV. században a kontinentális irodalom fordításának egyik fellegvára a Syon Abbey London közelében.
A második fejezet előbb a középkori Anglia nyelvi összetételét, az angol, francia, latin és a kelta nyelvek tér- és időbeli mozgását, terjedését, intézményesülését világítja meg vázlatszerűen, majd rátér annak a kérdéskörnek tárgyalására, hogy mily módon férhettek hozzá a nők az írásbeliséghez (kolostor, udvar, városi élet, oktatás, illetve annak hiánya, szóbeliség és írásbeliség viszonya stb.). Finke célja a nők társadalmi hálózatainak és ezen keresztül az olvasás, műveltség útjainak felderítése. A középkor vége felé már nem arisztokrata nők hagyatékában is szerepeltek könyvek, és nem csupán vallásos irodalom. A XV. század végére Angliában bizonyos társadalmi szint fölött már általános az írástudás, bár a papok nem nézik ezt jó szemmel, többek között a terjedő eretnek mozgalmak miatt sem.
A fordításirodalom terjedésében a királyi és arisztokrata udvarok szerepe már igen korai időszakban is elvitathatatlan. A patrónusi szerep társadalmi presztizst növel, szimbolikus tőkét halmoz (Bourdieu kifejezésével). Az egész középkor során találkozhatunk női patrónusokkal, pl. Hild apátnő pártfogolja és megnyeri szerzetesnek a költő Caedmont, Matilda királyné buzgón levelez Canterbury St. Anselmmel, Aquitániai Eleonóra és leányai Európa-szerte pártolják a lovagi irodalmat, udvari szerelmi lírát, Joan Beaufort és három unokája szintén sokirányú irodalompártoló tevékenységet folytat. Még az első angol könyvnyomtató, William Caxton is rászorul pártfogók segítségére, több főrangú női patrónusa is ismert, pl. Elizabeth Woodeville vagy Burgundiai Margit, utóbbi számára le is fordít angolra trójai történeteket. Finke egy széles értelemben vett szerzőség fogalmába (részben Roland Barthes nyomán) beleérti a szöveg létrejöttének minden közreműködőjét, pl. a patrónust, diktálót, fordítót, összeállítót, másolót, sőt az olvasót is. Ezek között gyakran kibogozhatatlan a nemek összjátéka. A névtelen szövegek nemhez kötése problematikus, de néha a névvel ellátottaké is. Például Julian Berners vadászati könyvéről senki nem gondolta volna, hogy nő a szerzője, ha nem marad fenn egyik kéziratban a neve. Ugyanakkor Trotula latin orvosi szövegeinek nagy részéről ma már nem mindenki gondolja, hogy nőtől származnának, holott női néven maradtak fenn.
A harmadik fejezet m ű f a j o k s z e r i n t kíván részletes körképet nyújtani a középkori angliai női írásokról. A lírai költészet első angliai nőtől származó darabja a VIII. századból, egy St. Leoba nevű apáca Szt. Bonifáchoz írott latin nyelvű levelében őrződött meg. A szerzetesnő elmondja, hogy Eadburga apátnő irányítása alatt tanulmányozta a latin nyelvű költészetet, és Finke szerint valószínűleg olvashatta Aldhelm verstani értekezését is. Az Exeter Book két óangol nyelvű művében a narrátor grammatikailag nőnemű. A tematika is elképzelhetővé teszi a női szerzőséget e két versben, amelyeknek "Feleség panasza", illetve Wulf and Eadwacer címet adtak a későbbi szerkesztők. A középangol korszakból, a XV. század előtti időből nem ismeretes női lírikus. A XV. századból viszont három verset tulajdonítanak női szerzőnek. Egy Vénusz himnusz írója egy bizonyos Erzsébet királynő, aki IV. Edward felesége vagy leánya lehetett. A másik egy Szűzhöz szóló himnusz, melyet bizonyos John Shirley nevezetű kortárs könyvbúvár egy "maunsffeld"-i remetenőnek tulajdonít. A harmadik a British Library egyik hóráskönyvének (Arundel 318.) utolsó oldalán szereplő kevert nyelvű (makaróni) vers, mely így kezdődik: "Eleanor Percy, Buckingham hercegnőjének imája".
A walesi lírában szerepel egy Gwenllian ferch Rhirid Flaidd nevű XII. századi hölgy, aki ezek szerint a költő Rhirid Flaidd lánya. De a szóban forgó költemény neki tulajdoníthatósága kétséges, mivel nem maradt XVI. századinál korábbi kézirata. A XV. század második felére egy Gwerful Merchain nevű költőnőnek viszont legalább 38 vers tulajdonítható. Sajnos nincs még angol fordítása sem, Finke egy régi disszertációban látta néhány versének eredeti szövegközlését, egyébként csak az irodalomtörténetekben olvasott róla.
Az allegorikus álomköltészetből két Chaucer apokrifban szerepel női narrátor (Floure and leafe, Assembly of ladies). Walter Skeat szerint mindkettőt ugyanaz a nő írhatta. Később ezt többen cáfolták, de újabban egész óvatosan megint érvelnek a női szerzőség mellett. A Floure and leafe-ben csak a költemény négyötödénél (a 462. sorban) derül ki mintegy mellesleg, hogy a narrátor nő. A magányos olvasó ekkor kénytelen átértékelni az előzményeket is, bár egy nyilvános felolvasásnál nem biztos, hogy feltűnik a narrátor neme. A Floure and leafe-ben Finke felfedez kétneműségre utaló (epicene) vonásokat. Mindkét vers végezetül megrajzolja a nőíró arcképét is.
Az angol nyelvű népszerű verses elbeszélések (romance) közül ismereteink szerint egyiknél sem merült fel a női szerzőség gyanúja. Marie de France, a középkor egyik legkiemelkedőbb francia költőnője II. Henrik angol királyt vallja patrónusának. Valószínűleg Angliában élt, mert az anglo-normann nyelvjárásban alkotott, és fordított is angolból. Több középangol nyelvű romance ered Marie de France verseiből, pl. Thomas Chestre Sir Launfal című műve a XV. századból. Ez már egy előző szintén középangol változat átdolgozása. Finke mindig kiváncsi, hogy a női írásművek miként módosulnak férfiak fordításában. Jellemzőnek találja, hogy Chestre a királynő hűtlenségére koncentrál, és ezt a motívumot költi tovább. A Fresne töredéke szöveghűbb középangol fordításban maradt fenn egy XIV. századi csonka kéziratban. Hasonlóan nevelődés és a társadalmi identitás keresése a tárgya a "Mabinogion négy ágazata" (Pedair cainc y Mabinogi) című velszi műnek. 1997-ben Andrew Breeze fölvetette a női szerzőség lehetőségét. Nem kizárt, hogy a négy prózai történet szerzője Gwenllian hercegnő a XII. századból. Annak a tájnak az aprólékos ismeretéről tanúskodik ugyanis, ahol ő élt. Rokonsága írói és irodalompártoló tevékenységet folytatott. Gyengébb, tartalmi érvek is szólhatnak a női szerzőség mellett. A háború nem nagyon érdekli, a házasság és gyerekszülés annál inkább. Erős női karakterek szerepelnek a történetekben, és az utolsó ágban Finke szerint a nemi szerep elmosódása, felcserélése figyelhető meg.
A szentéletrajz a középkorban rendkívül népszerű, többféle közösség felé sokféle funkciót betöltő műfaj volt, mely különféle fordításokban is terjedt. Az óangol korban elsősorban férfi szentek életét és mondásait jegyzik fel, néha apácák. Egy Hugeberc nevű wessex-i apáca latinul megírja St.Willibald életét és utazásait. Ez egyben kalauzként is szolgálhatott (volna) a szentföldi zaránoklatokhoz. Angliában az első népnyelvű hagiográfiák anglo-normann nyelven születtek a XII. században. Egy Marie nevű apáca St. Audrée (Etheldreda) életét írja meg. A latin változat még elsősorban egy férfikolostorrá lett rendház birtokigényeinek legitimálására szolgált. A francia változatban mint életmodell jelenik az erős nő, aki kolostoralapításra használja fel hozományát. Megszökik a második házasság elől, hogy az egyházi karriert részesítse előnyben. Szt. Katalin mártíromságának története hagiográfia és romance keveréke. A verses mű igazodik az arisztokrata udvari közönség ízléséhez. Szerzője Clémence of Barking. A barkingi apátság megerősödött a normann uralkodók idején, a királyi család tagjai is nevelkedtek itt. A harmadik életrajz szerzője egy szintén barkingi névtelen apáca. Hitvalló Edward király életét írta meg franciául. Mintája Aeldred of Rievaulx latin szövege, mely az új dinasztia érdekekeit veszi figyelembe. Az angolszász Edward Normandiában nőtt fel, és kíséretében már sok normann előkelőség jött Angliába. Az utolsó angolszász király szüzességének hangsúlyozása kihívás az uralkodói egyenes ági leszármazás eszménye ellen, a normandiai uralkodóház érdekében. A dráma korai fejlődésében is feltűnik egy női név. 1358 és 1377 között Katherine of Sutton, barkingi apátnő egy húsvéti misztériumdráma sorozatot alkotott. Műveit az ünnepekre, nyilvános előadásra szánta. A színpadi utasításokból kivehetően női szerzetesek is részt vettek az előadásokban.
A középkorban a levél nyilvánosabb dokumentum volt, mint a későbbiekben, sokszor nagyobb közösség előtt is felolvasták, másolták, bizonyítékul használták. Szt. Bonifác leveleit a halála után összegyűjtötték, a "Paston levelek" bírósági iratok között őrződtek meg, a "Stonor levelek"-et szintén jogi eljárás céljára kobozták el. Bonifác levelezésében számos angolszász apáca levele maradt fenn (pl. Eadburg, Eangyth, Berhtgyth). Ezek az elég bonyolult latinsággal fogalmazott levelek, melyek zömmel Bonifác frank térítőútjai során íródtak, gyakran gyengéd, féltő emberi érzelmeknek is hangot adnak. (Nem zárható ki azonban, hogy néha a levelek származhatnak férfi titkároktól is, akiknek az apácák csak diktáltak.) A normann hódítás korában a kolostori neveltetésű Matilda (I. Henrik felesége) St. Anselmmel latinul levelezvén idézi a Bibliát és ókori klasszikusokat. Anselm a királynőn kívül levelezett még wessex-i apátnőkkel is. Az első anyanyelvű női levelek a XV. századból, a Cely, Paston és Stonor kereskedő családok nőtagjaitól származnak. Házassági tervekről, vagyonról szólnak a levelek. Nem képviselnek különösebb irodalmi értéket, de az angol próza nyelvi fejlődésének sajátos állomását mutatják be. Bizonyítják, hogy városi nők már ekkor részt vettek férjük üzleti ügyeinek intézésében. Írott nyelvük, stílusuk nem különbözik lényegesen a férfi családtagok leveleiben megnyilvánulótól.
Az írott nyelvet egyéb gyakorlati műfajokban is használták nők. Trotula vagy Trotta XI-XII. századi salerno-i orvosnő neve alatt három női betegségekkel foglalkozó latin értekezés maradt fenn. Sok középangol fordításuk van. Trotula valószínűleg létezett, jóllehet a nők a középkorban ki voltak zárva az egyetemi oktatásból. A Trotulának tulajdonított művek viszont (pl. J. Benton szerint) valószínűleg nem tőle származnak. A férfi gyógyítók körében Trotula neve hitelesíthette az ismereteket egy olyan területhez, amelyen a férfiaknak közvetlen tapasztalatokkal nem illett rendelkezni. A latin szöveget valószínűleg csak férfi orvosok olvasták, de a fordítások a női betegápolókhoz is eljuthattak. Finke Foucault szerzőségi funkció fogalmát használja, mely szerint a szerzői név meghatározta a mű létezésmódját, terjedését, használatát. A feministák szerint kifejezetten nőellenesek a Trotula szövegek, mert csak a nők reproduktív egészségéről szólnak, és egyik vizsgált kézirat férfiakhoz szóló előszavának kitétele, pl. figyelmeztet a felhasználás óvatosságára, mivelhogy a nők úgymond bosszút is állhatnak azon, aki leleplezi magán testrészeiket. De női olvasók számára is olvasható előszó, és más orvosi szövegekkel, pl. William Sommers műveivel közös kéziratban fennmaradva számos hasznos gyakorlati tanáccsal szolgáltak ezek a szövegek. Mindazonáltal Finke szerint segítettek fenntartani a női testtel és női egészséggel kapcsolatos idegenkedést.
A Julyans Barnes neve alatt fennmaradt mű két francia nyelvű, vadászatról szóló prózát dolgoz egybe angol versben, William Twiti és Gaston de Foix egy-egy írását. A művet 1486-ban jelentette meg nyomtatásban a St. Albans-i névtelen iskolamester, két rokon témájú értekezés között. Wynkyn de Worde 1496-os kiadásában a Juliana Berners névváltozat szerepel. A verselés Finke szerint mindenesetre elég amatőr. Az első részben egy nő tanít egy fiút, a másodikban egy mester egy férfit. Finke kétféle oktatási modellt lát itt, a női tekintély közvetlenségen és a szereteten keresztül nyilvánul meg, míg a férfi tekintélyét általában távolságtartás és tisztelet jelzi. (Ez azért örök érvényű igazságként nem tételezhető, különösen, ha a könyv mostani ismertetőjének eszébe jutnak iskoláskori élményei.) Mindenesetre az efféle hasznos könyvekkel az illendő viselkedést és a művelt társalkodást is tanították a régebbi korokban, és ebben bizonyára nagy szerep jutott a nőknek.
A XIII-XV. században a misztikus látomás volt az egyetlen műfaj, amelyben a nők nyilvánosság előtt vallási kérdésekben megszólalhattak az isteni üzenet közvetítőjeként, kikerülvén ezzel a papság hegemóniáját, mely Pál apostol óta tiltotta, hogy nő a gyülekezetben beszéljen. A papság buzgón vizsgálta is, hogy nincs-e valami eretnekség a látomásokban. A látnok nők általában szintén vigyáztak a dogmatikai tisztaságra, és igyekeztek megkülönböztetni a szent látomást az ördögi sugallattól. Gyakran nem ők írják le látomásaikat, hanem társnőik vagy szerzetesek. A XV. században öt misztikus nő művét fordították angolra, név szerint Mechtild von Hackeborn, Magyarországi Erzsébet, Szent Brigitta, Marguerite Porete és Sienai Szt. Katalin látomásait. A látott képek, a belső hang és a nyelvi megformálás közti szakadék vizsgálatánál Finke megint Foucault és ezúttal egy Bahtyin köréhez tartozó Volosinov nevű strukturalista sémáihoz folyamodik, pl. az önvizsgálat technológiájáról és az interioritás externalizációjáról beszél. Magyarországi Erzsébet látomásai egy cambridge-i kéziratban (Cambridge MS Hh 1.11) szerepelnek középangol nyelven. Ez a változat az eredetileg németül diktált szöveg latin fordításából készült. A. Barratt szerint Erzsébet tössi apácáról van szó, akit mi magyarok Árpád-házi Boldog Erzsébetként ismerünk. (Mellesleg nem tudom, megvizsgálta-e már magyar kutató az illető cambridge-i kódexet.)
Marguerite Porete-t 1310-ben eretnekként megégették és műveit is megsemmisítésre ítélték. Ennek ellenére az "Egyszerű lelkek tükre" című műve francia eredetiben, latin, olasz és angol fordításban is fennmaradt. A XV. századi angol fordítás két kéziratban található meg, az egyik Julian of Norwich rövidebb látomásszövegével azonos kódexben. Karthauzi angol fordítója mintha nem tudná, hogy a szöveg szerzője nő, és eretnekként ítélték el. Finke szerint a fordító (Bahtyin regényelméleti kifejezésével élve) dialogikus szöveget próbál létrehozni. Nagyon ügyel a doktrinális tisztaságra, a hitelvi szempontból megkérdőjelezhető szövegrészeket saját glosszáival egészíti ki. Megjegyzéseit M. N. monogrammal látja el. Finke ezért kéthangú szövegnek nevezi ezt a fordítást, melyben a két hang mintegy küzdelmet folytat egymással. Finke a forrásszöveg stílusában, szóhasználatában és mondatfűzésében is egyházellenességet vél kihallani. Olyan kifejezések, melyek általában a pokoli szenvedést, fájdalmat jellemzik, itt az erényekhez társulnak. A fordító próbálja visszaállítani a hithű szóhasználatot, és óv a szabad értelmezéstől.
A fordító dialógusát mutatja a szerzővel Sienai Katalin "Párbeszéd" című művének átültetése is, mely Orcherd of Syon (Sion gyümölcsöskertje) címen a Syon Abbey apácái számára készült. A fordító kiterjesztett metaforaként használja ugyanis a gyümölcsöskertet, mely amellett, hogy (megint csak Bahtyin szavával) a megváltás kronotoposza, a kolostori tér- és időszerkezetnek megfelelő mintát is kínál az eredeti forma meglehetősen önkényes átstrukturálásához. Finke inorganikus (kvantitatív) esztétikának nevezi az ilyet, R. M. Jordan Canterbury mesékre alkalmazott egyik kifejezésével. Katalin intellektuális prózát ír, látomás magyarázatainak racionalizmusával elválik a többi misztikustól. A fordításban is sok a logikai kapcsolat, a középangol próza sajátosságaitól eltérően feltűnően sok az alárendelés.
XV. századi rövidebb látomás A revelation shown to a holy woman, egy szent asszony levele gyóntatójához, melyben az elhalt barátnő feltárja a szerző előtt a purgatórium kínjait. A szerzőnő világi lehet, mert egy cselédjével él együtt, és szabadon zarándokolhat. Az egyszerű szerkesztésű szöveg, mely részletezi az egyes bűnökhöz tartozó kínokat, szinte már a népi kultúra képzeletvilágához sorolható. Finke szerint a szövegből kitűnnek a hivatalos dogmatika ellentmondásai. Ha már a feltámadást megelőzően, a purgatóriumban is érzi a lélek a test kínszenvedéseit, akkor szerinte fölösleges lenne a test feltámadása. Az egyház azonban fenntartotta mind a purgatórium, mind pedig a test feltámadásának dogmáját az eretnekségek ellenében.
A számunkra unalmasnak tűnő hitbuzgalmi irodalmat a középkor elképzelhetetlen mennyiségben művelte. Ezek az írások gyakran az olvasásukra vonatkozó instrukciókat is tartalmaznak. Dame Eleonor Hull pl. franciából lefordítja a "Meditáció a hét napjaira" című művet, hogy lángra gyújtsa a szíveket, önmegismeréshez vezessen. Tanácsolja, hogy nyugalomban, lassanként érdemes olvasni. Nem kell folytatólagosan haladni az elejétől a végéig, hanem elég csak kisebb részleteket venni át egyszerre. A Mi urunk Jézus cselekedetei és szenvedései (The faits and passions of our Lord Jesus) írója egy névtelen apáca Syonból. A szöveg egymástól független, Krisztus életéről meditáló imák gyűjteménye, egy-egy képhez társul egy-egy elmélkedés. Megint csak kis részletek alapos olvasását javasolja a szerző. Francia bűnbánati zsoltárokat fordít le a hét minden napjára, de ezek nem kötődnek az egyes napokhoz. Finke szerint kvantitatív esztétikai elvekre épül ez a fajta irodalom, az R. M. Jordan Chaucer and the shape of creation című művében vázolt esztétika még inkább érvényes az ilyenfajta hitbuzgalmi irodalomra. Eleonor Hull világi nő udvari szolgálatban, ezért meglepő, hogy a kommentáló glosszákon keresztül némi egzegézist is folytat.
Margaret Beaufort grófnő (John of Gaunt dédunokája, VIII. Henrik nagyanyja) az angol középkor és reneszánsz határán, a XVI. század elején két hitéleti értekezést fordít franciából angolra. A Hamletre emlékeztető pesszimizmusú Speculum aureum még a középkor világmegvetését hirdeti, a De imitatione Christi fordítása viszont már a devotio moderna-hoz kapcsolódik. Margaret Beaufort fordításai már nyomtatásban terjednek. Az egyik könyvet az ő angol fordításában jelenteti meg 1503-ban a nyomdász Richard Pynson a "Krisztus követése" című műből. Margaret Beaufort támogat más nyomdászokat is, pl. William Caxtont és Wynkyn de Worde-t, csakúgy mint humanista gyóntatóját, a később szerencsétlen véget ért John Fishert.
A negyedik, utolsó fejezet öt fontosabb nőíró művein keresztül igyekszik bemutatni, hogy a női szerzők nem magányos géniuszok, hanem közösségük integráns tagjai. Az öt szerző közül csak kettő kifejezetten szépíró, azok is franciák, bár az angol irodalomra gyakorolt hatásuk elvitathatatlan.
Finke előrebocsátja, hogy Marie de France személyével kapcsolatban számos találgatásra vagyunk utalva. Az sem bizonyított, hogy a mesék, a lai-k és Szent Patrick purgatóriumának szerzője ugyanaz a Marie. A középkorban a mesék lehettek legnépszerűbb művei, mert ezekből maradt fenn a legtöbb kézirat, de a lai-k időtállóbbnak bizonyultak. Marie már bizonyos szerzői öntudattal rendelkezik. Büszkén vállalja nevét, és kényes arra, hogy mások ne plagizálják műveit a későbbiekben. Valószínűleg tudott latinul és angolul is, mert ezekből a nyelvekből saját bevallása szerint fordít. (Ám nyoma sem maradt görög meséknek Alfréd király angol fordításában, melyeket tovább fordított volna franciára. Finke lehetségesnek tartja, hogy Alfréd emlegetése csupán tekintélyhez fordulás). Az angliai udvari közönség számára hozzáférhetővé teszi a kelta mitológiát. Finke szerint a fordító ekkor az egymással szembenálló kultúrák közti közvetítésre, békéltetésre is törekszik, mely tipikus női szerep. A lai-k elején néha ugyanannak a szónak a jelentését másik nyelven is megmagyarázza, igyekszik fenntartani mintegy tágabb környezete heteroglossziáját. A mesékben és a lai-kben az udvari élet éles szemű megfigyelőjének, sőt Finke szerint a normann imperializmus finom társadalomkritikusának is bizonyul. (Finke legalábbis ilyesmit keres bennük.) Marie a normann arisztokrácia marginális figuráiról, pl. nőkről, nőtlen lovagokról, kisemmizett nem elsőszülöttekről szól. A homoszociális kötelékeken alapuló társadalomban a nő csak nemisége által definiált értéktárgy, csereeszköz, jutalma, tárgya a férfiak versengésének. Ebben a világban nők elosztása csak a vagyon forgalmazásának része. A nő kiállítási tárgy is, ugyanakkor őrizetes rab is, szigorú nemi felügyelet alatt áll, hogy az örökös legitim legyen (pl. Yonec). A nős Eliduc számára a patrónus lánya hűségjutalom, felesége iránti hűségét el kell árulnia patrónusa iránti kliens hűség érdekében, és végül a törvényes feleség kénytelen kolostorba vonulni. Ez a befejezés nem egyezhetett az egyházi házasságfelfogással. Ellenben Equitan mint király bűnhődik azért, mert elszerette alattvalója hitvesét.
Julian of Norwich remetenő jó néhány e századi angol költőre volt hatással, mégis mintha az irodalmárok elfelejtették volna. 1373. május 8-án hétnapos súlyos betegség után, ma úgy mondanánk, halál közeli élmények érik, 15+1 látomásban részesül Krisztus szenvedéseiről. 31 éves ekkor, és egy 1413-s kézirat megjegyzi, hogy abban az évben még él. Magát egyszerű teremtménynek mondja, aki nem ismeri a betűt. Finke szerint teológiai spekulációi alapján nem lehetett teljesen képzetlen. Valószínűleg angolul tudott olvasni, csak latinul nem, mert a korban az írástudás jelenthette a latin nyelvet. Az is elképzelhető, hogy látomásai idején még nem olvasott, csak később tanult meg, sőt nem lehetetlen, hogy a Vulgata olvasásáig is eljutott. A hosszabb szöveg ugyanis húsz évvel a látomások időszaka után készült. Egyszerűsége hangsúlyozása lehet kötelező szerénységi formula, ahogy női mivolta miatt aggódik, hangsúlyozván, hogy nem akar ő tanítani, hanem csak Isten akarata szerint mások épülésére továbbadja látomásait. Állítása szerint Isten beszélt rajta keresztül. A középkor miszticizmusa általában nem magányos vallásgyakorlat, hanem a közbeszédhez tartozik. Gyakorta nagyobb közösség előtt zajlottak le a látomások, a látnok közvetlenül is elmondta tapasztalatait. Karma Lochrie szerint a misztikus beszéde (J. Austin fogalmával) inkább performatív mint konstatív, tehát inkább cselekvés, mint állítás. A misztikusoknál gyakran nem is annyira véletlenszerűek a látomások, tervszerű gyakorlás előzi meg azokat. Julian adománynak fogja fel betegségét, és már jóval előtte kéri az Istent, hogy megérthesse Krisztus szenvedéseit, és részesülhessen belőlük.
Hétköznapi képekkel, mesterkélt hasonlatokkal igyekszik betölteni a látomások és a nyelv közti szakadékot. Krisztus vérét gyöngyökhöz, ereszen lecsurgó esőcseppekhez, sőt a hering pikkelyeihez hasonlítja. Többszintű értelmezéssel a vér jelentőségét az egyén lelkére, az egész üdvtörténetre, majd újra az egyén üdvösségére vetíti. A vér már nemcsak a szenvedést, hanem a megváltó hatalmat is jelképezi.
A Jézus mint anya motívum már két századdal korábban kezdett terjedni, különösen a ciszterci lelkiségben. Julian patriarchális világán belül mégis meglepő ennek túlzott hangsúlyozása. Az apaság és az anyaság is szerepel nála a Szentháromságban, Jézus mint fiú helyett Jézus anya szerepben jelenik meg. Az isteni kétneműség kiemelése szinte már a XX. századi feminista teológiát előlegzi. Vérével Krisztus táplálja a világot, ahogy őt is tejével a Szűzanya. Finke Kristeva abjection fogalmát hozza fel az értelmezéshez, amely az anyai test felbontását, a testbe való belépést, a tabuk áthágását, majd ennek következtében az ismeret feltárulását, a tudat kiterjesztését is magában foglalja. Juliannál az imitato-n keresztül valósul meg mindez.
Julian minden ízében optimista teológus. Krisztus mint anya kívánja gyermekei üdvözülését. Julian nem tudja elképzelni a kárhozatot. Mint hittételt elfogadja a purgatóriumot és a poklot, de nemigen tudja a bűn realitását összeegyeztetni Isten létével. Julian műve távol esik a szépirodalomtól, mégis Finke szerint szinte ugyanazokkal a problémákkal küszködik mint Piers the Plowman, vagyis a misztikus élmény megragadására alkalmatlan nyelvvel, a fenségesre vonatkozó analógiák keresésével.
Julian jóval fiatalabb kortársa Margery Kempe, aki meg is látogatja egyszer az idős remetenőt. Több napig nála marad, hogy meggyőződjön látomásai valódiságáról. Egyébként pedig nagyon különbözik tőle. Margery excentrikus személyiség, bebarangol országot-világot, feltűnően viselkedik (zokogási rohamok), feltűnően öltözködik (isteni sugallatra hófehérbe, pedig 14 gyereket szült előzőleg). Elmeséli önálló sörfőzési és malomipari vállalkozásának kudarcát. Sikertelenül próbálják remete életre kapacitálni. Többször bebörtönzik eretnekség gyanújával, vitában szembeszáll a yorki érsekkel is, bár hangsúlyozza, hogy fél tőle. Mindannyiszor tisztázza magát a dogmák igenlésével. (1401 után vagyunk, mikor a "De heretico comburendo" törvény értelmében megégetik már a lollard eretnekség híveit.) Margery meggyőződése, hogy isteni sugallatra cselekszik. Hű férjével önmegtartóztatásban él. (Finke szerint ez Margery részéről 14 szülés után normális egészségvédelem.)
Margery lényegében az első angol nyelvű önéletrajz szerzője. A kézirat szerint 1436-ra készül el műve, vagyis ekkor szakad meg lezáratlanul. Csak 1934-ben fedezik fel. Addig csupán a Wynkyn de Worde által a XVI. században nyomtatásban közzétett hét oldalnyi részlet volt ismeretes. Írástudatlannak mondja magát, bár egyes feministák szerint lehetséges, hogy olvas, és ismeri a Bibliát is. Életét és látomásait, lelki küzdelmeit a szentté válás rögös útjait írástudó, papi férfiaknak próbálja lediktálni, talán hogy ezzel is legitimálja művét. Két írnokkal félig kudarcot vall, de a harmadikkal végül sikerül gyümölcsözően együttdolgoznia.
A Paston család XV. századból fennmaradt levélgyűjteményében összesen 930 levélből 174 származik 4 különböző női családtagtól. Margaret Paston száznál is több angol nyelvű levél írója. Ezért választja őt Finke negyedik kiemelt szerzőjéül. Margaret valószínűleg nem saját kezűleg írta, hanem csak diktálta a leveleket. Olvashatunk bennük házassági kilátásokról, üzleti manőverekről. Kereskedelmi érdeklődést és számító magatartást árulnak el. Finke Margery Kempe és Chaucer fiktív bath-i asszonysága mellé állítja Margaret Paston-t példaként az elterjedt sztereotip középkori nőképek ellensúlyozására.
A középkor legtermékenyebb, sok műfajban alkotó írónője, Christine de Pizan nem valószínű, hogy valaha is járt volna Angliában, bár fiát egy ideig ott neveltette. Művei rendkívül népszerűvé váltak az angol arisztokrácia körében, de nem az utókor számára legismertebb "Nők városa". Alkotásait a XV. században férfiak fordítják angolra. Általában a politikai, didaktikus, hadtudományi művei iránt nagy az érdeklődés. (Kivéve Thomas Hoccleve-t, aki "Levél Cupido"-hoz címmel fordít tőle hivatkozás nélkül.) A Boke of noblesse című 1451-es angol nacionalista mű szerzője számos passzust beemel Christine Livre des faits d'armes című művéből. Név szerint idézi tekintélyként a hadviselés dolgaiban. De az angolok később sokáig nem ismerik el ilyen jellegű műveinek szerzőségét. 1450-ben Stephen Scrope angolra fordítja az Othea levelét, 1478-ban Caxton kiadja Erköcsi bölcsességeit, melyeket a királyné testvére Anthony Woodville fordít angolra. 1489-ben VII. Henriknek ajánlva Caxton a saját fordításában adja ki Christine egyik művét Fayttes of armes and of chivalrye címmel. A "Nők városa" (Le livre de la cité des dames) csak 1521-ben jelenik meg angolul Brian Anslay fordításában és Henry Pepwell kiadásában.
A kormányzáshoz szükséges ismereteket tartalmazó művek különösen vonzották az angol férfi fordítókat, pl. 1470-ben megjelenik angolul a Livre de corps de policie. Általában a Százéves háború kulcsszemélyiségeitől, mint patrónusoktól voltak függésben ezek a fordítók. Nagyon sok díszes kézirat került Franciaországban működő angol tisztségviselők által, nem ritkán háborús fosztogatásokon keresztül Angliába. (A BM Harley 4431 gazdagon illusztrált kézirata eredetileg Bajor Izabella francia királyné számára készült, és Bedford hercege szerezte meg párizsi régenssége idején). Christine de Pizan hadviselésről szóló leírásait a férfi arisztokraták hosszú időn keresztül tekintélyként fogadják el.
Laurie A. Finkének összességében sikerül bizonyítania, hogy a középkori angol írásbeliségben számos nő játszott nem elhanyagolható szerepet. A magyarázathoz felhasznált XX. századi irodalom- és társadalomelméleti fogalmai azonban sokszor homályosnak, erőltetettnek, nem eléggé körülírtnak tűnnek. Talán a széles angolszász befogadó közeg megcélzása eredményez némi tartalmi egyenetlenséget is. Néhol egészen alapvető dolgokról beszél számunkra meglepő bőbeszédűséggel, szinte ismeretterjesztő szinten, másutt azonban hirtelen filozófiai magasságokba emelkedik, és ilyenkor elvont, nehezen megragadható részeket produkál.
(Ism. Nagypál László)