Hildegardis Bingensis, ismertebb nevén Szent Hildegárd (1098-1179) sokoldalú és szerteágazó tevékenysége a természettudomány, az orvoslás, a költészet és a zene területére egyaránt kiterjedt. Igazán híressé látnoki adottságai tették, melyek miatt már kortársai "német prófétanőnek" nevezték.
Élete viszonylag jól dokumentált.[1] A Rajna-vidéki Bermersheimben született. Nemesi családból származott, és a disibodenbergi kolostorban nevelkedett. 1136-ban a kolostor vezetője lett, majd 1147-50 között a Bingen melletti Rupertsbergen létesített egy új kolostort, 1165-ben pedig egy másikat, a Rüdesheim melletti Eibingenben. Sokat utazott (főleg a német nyelvterület déli részén), és kora befolyásos személyiségeivel levelezett. Gyermekkora óta voltak látomásai, látnoki képességei III. Jenő pápa hivatalosan is megerősítette és elismerte. Hildegárd a Rupertsbergen hunyt el 1179. szeptember 17-én, testét itt őrzik, ereklyéit pedig az Eibingenben lévő kolostor templomában. Szentként a nyelvészek és az eszperantisták patrónája, egyrészt azért, mert isteni sugallatra tanult meg latinul, másrészt a nevéhez fűződő ignota lingua (az ismeretlen nyelv) miatt. Ennek a Hildegárd által lejegyzett, Isten által inspirált nyelvnek a glosszáriuma német és latin megfelelőkkel maradt ránk, s e nyelv egyes szavait Hildegárd egyik versében (O orzchis Ecclesia ...) a latin szövegbe szervesen beépítve fel is használta.
Művei közül talán a legolvasottabbak ma is misztikus írásai (a Scivias és a Liber divinorum operum)[2], valamint különös költőiségű, látomásokkal telített versei (Symphonia armonie celestium revelationum)[3]. Versei kötetlen, a mai szabad verset idéző szekvenciaformában íródtak; Babits Mihály Amor sanctusában is olvashatunk közülük egyet, az O ignis Spiritus Paracliti kezdetűt.[4] Ordo virtutum című drámájának témája az erények és a sátán harca egy lélekért.[5]
Hildegárd természettudományi munkássága is nagyon jelentős, hiszen őt tarthatjuk a német orvostudomány és természettudomány első nagy alakjának.[6] Causae et curae c. műve a betegségek okait és gyógyításukat tárgyalja, Physica c. műve pedig tulajdonképpen egy átfogó (kilenc könyvből álló) természettudományi enciklopédia.
Szent Hildegárd: 1. Responsorium a teremtőről Ó, örökkévalóság ereje, szívedbe rendeztél mindent! Ahogy akartad, mindent a te szavad teremtett, és szavad húsruhába öltözött, a húsba, mely Ádámtól származik. S ruháját így a legnagyobb fájdalom tisztította meg. Ó, milyen nagy a Megváltó kegyelme, ki mindenkit megszabadított a megtestesüléssel, melyet az istenség lehelt ki a bűn bilincse nélkül. S ruháját így a legnagyobb fájdalom tisztította meg. Dicsőség az Atyának, Fiúnak és a Szentléleknek. S ruháját így a legnagyobb fájdalom tisztította meg. 2. Ó, Bölcsesség ereje Ó, Bölcsesség ereje, ki körbe-körbe jártál, összefogva mindent és elvezetve az egyetlen útra, melynek neve: élet. Három szárnyad van: a magasban száll az egyik, a földön izzad a másik, s mindenfelé röpül a harmadik. Dicsőség és dicséret illet téged, ó, Bölcsesség. 4. Ó, lelkek pásztora Ó, lelkek pásztora és ó, első hang, ki mindnyájunkat megteremtett: most leld, ó, leld örömödet abban, hogy méltónak tarts minket és elűzd nyomorúságos betegségeink. 5. Ó, élet kiömlő vére! Ó, élet kiömlő vére! A magasban zengtél, mikor siralmas, reszkető hangon felbúgtak az elemek, mert a Teremtő vére érintette őket. Kenj fel minket és mosd le bágyadtságunk. 9. Ó, szent orvoslás Ó, szent orvoslás legragyogóbb anyja! Fiad kenőcs a halál tátongó sebén: a halálseben, melyet a megkínzott lelkekbe Éva vájt. A halál mint romos ház ledőlt, s felépült helyére az élet. Imádkozz értünk fiadhoz, tenger csillaga, Mária. Ó, életadó hangszer, örömteli dísz, gyönyörök íze, el sosem fogyó! Imádkozz értünk fiadhoz, tenger csillaga, Mária. Dicsőség az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek. Imádkozz értünk fiadhoz, tenger csillaga, Mária. 19. Szűz Máriáról Ó, legzöldellőbb ág, üdv neked, ki a szentek kérdéseinek könnyű fuvallatában hajtottál ki! Mikor eljött az idő, hogy virágba borulj, üdv, üdv zengett feléd, mert a nap heve csöpögött belőled, mint a balzsam illata. Mert benned nyílt ki a szép virág, aki illatot adott minden fűszernövénynek, melyek annyira sorvadoztak. És mindegyikük teljes pompájában virult. Az egek harmatot küldtek a fűre, és az egész föld vidám lett, mert gyümölcsöt ontott a méhe, és az ég madarai fészket raktak rajta. Így lett ételük az embereknek s így lett nagy örömük a lakomázóknak. Azóta, ó, bájos Szűz, soha nem fogy ki belőled az öröm. Éva ezt mindet megvetette. Most azonban dícsérjük a magasságost. 20. Szekvencia Szűz Máriáról Ó, bíbor királyi jogar és diadém, ki önmagadba záródsz, s így önmagad páncélja vagy: virágzó lomb voltál e különös váltakozásban, melybe az emberi nemet Ádám vetette. Üdv, üdv, a te méhedből más élet született, melytől az ő fiait Ádám fosztotta meg. Ó virág, ki nem harmatból s nem esőcseppekből sarjadtál, s nem röpült fölötted szellő, isteni fény növelt téged nemesen zöldellő ággá. Ó, zöldellő ág! Az Isten a teremtés első napján látta előre virágzásodat. S téged, ó, dicséretre méltó, arany szűz, saját szavával megalkotott. Ó, milyen hatalmassá lett az ő erejében az oldalborda, melyből Isten a nőt megalkotta: ki minden ékességének tükre lett s minden teremtményének átkarolója. S akkor fölzengett együtt az összes égi hangszer, s csodálva hallgatta az egész föld, ó, Mária, te dicséretre méltó, mert nagyon szeretett téged az Isten. Ó, milyen siralmas és milyen gyászos, hogy a bűnbeesésben, melyet a kígyó tanácsolt, szomorú sorsa elérte az asszonyt. Mert az az asszony, akit Isten mindnyájunk anyjaként teremtett, saját szívét tépte ki a tudatlanság sebével, s fájdalomteli sorsot hagyott utódaira. De a te méhedből, ó, hajnal, új nap született, aki Éva összes bűnét eltörölte, és áldása, melyet az embereknek rajtad keresztül hozott, nagyobb lett Éva vétkeinél. Innen, ó, szabadító, ki új fényességet hoztál az emberi nemnek, gyűjts össze minket, fiad testrészeit az isteni harmóniába. 37. Antiphón a mártírokról Ó, leggyőztesebb győztesek, kik véretek kiömlésével üdvözöltétek az egyház építményét, a bárány vérébe léptetek, mikor az áldozati állattal lakomáztatok. Ó, milyen nagy a ti érdemetek, mivel életetek során a testet megvetettétek, követve Isten bárányát, ékesítve a rá kiszabott büntetést, aki ezért bevezetett titeket az újra visszaszerzett örökségbe. 38. Responsorium a mártírokról Ti rózsák virágai, kiket véretek kiömlése boldoggá tesz, a megváltás legnagyobb örömében illatoztok és verejtékeztek; a megváltásban, mely az idők előtt létező tudás legbelsőbb lelkében ered: benne, ki a kezdetektől fogva végtelen. Dicsőség a ti közösségeteknek, kik az egyház hangszere vagytok, és kik vérző sebeitekben fürödtök: benne, ki a kezdetektől fogva végtelen. 49. Szekvencia Szent Rupertusról Ó, Jeruzsálem, aranyváros, a király díszes bíborköpenye! Ó, legfőbb jóság háza, nem halványuló fény! Ruhád a hajnal és a nap heve. Ó, hajnalpírban fürdő, boldog gyerekkor és napban izzó, tiszta ifjúság! Ó, nemes Rupertus, ragyogó drágakő! Társaid közt kitűnsz, mint völgyek közt a hegy. Jeruzsálem, ablakaidban topáz és zafír ragyog. Rupertus, e kövek fénye vagy, erényeddel kitűnsz! Rózsa-, liliom- és bíbordíszű hegy: nem rejtőzhetsz el a völgy elől. Ó, rét gyönge virága, ó, gyümölcsfák édes zöldellése, mag nélküli gyümölcs! Te nem hajlítod a szívet a bűn felé. Ó, nemes edény, mocsoktalan, nem szennyezett az ősi barlang torka s az ősi árulás. Felhangzik benned a Szentlélek zenéje, az angyalok kara. Isten fiának éke: nincs rajtad semmi folt. Ékes edény voltál, ó, Rupertus, az Urat befogadni vágyó ifjú és gyerek, telve istenfélelemmel, szeretetöleléssel s jótettek illatával. Ó, Jeruzsálem, alapjaid izzó kövek: a vámszedők és bűnösök. Isten Fia az eltévedt bárányokra rátalált: hozzád futottak ők, s benned pihennek. Falaid fénylő, élő kövek: a legfőbb jóra vágyva felhőkként szálltak ők az égbe. A tornyaid, ó, Jeruzsálem, piroslanak s fehérlenek, akár a szentek vére s tisztasága. Isten minden díszítménye benned ragyog, ó, Jeruzsálem. Ó, ékesek, ó, koszorúsok, Jeruzsálem lakói! Ó, Rupertus, ki társuk vagy e lakozásban! Segítsetek nekünk, hisz szolgaságban s számkivetésben szenvedünk. 54. Szekvencia Szent Maximinusról A galamb kinézett az ablak rácsain, s szeme előtt izzadva izzadt ki magából balzsamot a fénylő Maximinus. Felragyogott a nap, s a sötétbe visszasugárzott, belőle éledt egy drágakő, mely a jámbor szív legtisztább templomát díszíti. Hatalmas torony ő, libanoni cédrusból s ciprusfából készített, hiacinttal és szardiusszal ékes város: vele más művész munkája fel nem érhet. A legtisztább vizű forráshoz mint gyors szarvas, szalad, a forráshoz, mely erős sziklából fakad, s édes illatot ont magából. Ó, illatok a zöldellő királyi kertek bájai! Az égbe szálltatok, midőn a kosok vére ömlött a legszentebb áldozaton: Köztetek ragyog már e művész, a templom fala, ki sasszárnyakra vágyott, s az egyház dicső bőségzavarában csókolta az éltető tudást. Ó, Maximinus, te hegy vagy és völgy, s magaslatnak látszol mindenütt, magaslat vagy, hová nemcsak a vadkecskék: az elefántok is feltörekszenek, s hol a Bölcsesség a legnagyobb gyönyör. Te a szolgálathoz bátor vagy és kedves, belőled az oltár csillogása árad; a dicsőség oszlopához szállsz fel, mint illatok felhője, a füst: fönn közbenjársz a népért, ki a fényességre vágyik, s kire dicsőség vár a mennyben. 64. Szekvencia Szent Orsolyáról Ó, egyház, látom zafírszemed, és Bethel hegyében érzem hallgatásod. Az orrod maga az illat: a mirha és a tömjén, hangod messzire zengő, mint nagy folyamok robaja. Az igaz hűség látomásában Orsolya az Isten fiával szeretkezett: a földi férfiakkal nem törődött. A napba nézett, s így hívta, szólította az ifjak legszebbikét: Vágytam rád őrült vágyakozással, s tervezgettem mennyei lakodalmunk, ismeretlen úton rohanok hozzád, akár a tiszta égen szaladó zafírszínű felhő. S Orsolya ezen szavairól a kósza hír elterjedt az egész világon. És az emberek azt mondták: Szegény, ártatlan leány, nem tudja, mit beszél. S ő egy játék, egy hatalmas szimfónia része lett, míg végül az égből láng zuhant le rá. Mindenki ráismert ebből, mert akár Bethel hegye, olyanná lett a világ megvetettje. S felismerték a mirha és a tömjén kellemes illatát is, hiszen a világ megvetettje mindenek fölé emelkedett. Akkor megszállta az ördög saját testrészeit, akik megölték e szűzi testeket: a legnemesebb erényt. S a mindenség valamennyi eleme hallotta ezt a tiszta hangot, s Isten trónja előtt így kiáltottak fel: Borzalom! Az ártatlan bárány piros vére az ő eljegyzésén kifolyt. Hallják ezt az egek, és mennyei hangversennyel dícsérik Isten bárányát, mert az ősi kígyó torkát az Isten szavára felfűzött gyöngyök megfojtották.Polgár Anikó fordításai