15. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | recenzió ]
Blai Bonet 1958-ban megjelent regényét a mai napig a katalán próza egyik csúcsteljesítményének tartják mind a kritikusok, mind az olvasók. A regény népszerűségét előrevetítette az egy évvel korábban, 1957-ben elnyert Joanot Martorell-díj. Azt pedig, hogy a mű negyvenhárom év elteltével sem veszített érvényességéből, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2000-ben mutatták be a katalán rendező, Agustí Villaronga hasonló című filmjét, amely az A tenger adaptációjaként készült, és a 2000-es Berlini Filmfesztiválon újszerű nyelvezetéért a Manfred Salzgeber-díjban részesült.
Bonet 1926-ban született a mallorcai Santanyí kisvárosban, és ott is halt meg 1997 decemberében. Tízévesen beiratkozott a palmai szemináriumban, de egyházi tanulmányait tüdőbántalmak miatt meg kellett szakítania. A szemináriumban öt évig humán tudományokkal foglalkozott, megtanult latinul és görögül, aztán három esztendőn keresztül filozófiát tanult. Tizennyolc évesen egészségi okokból el kellett hagynia a szemináriumot, a caubeti szanatóriumba került. Itt írta meg az A tenger első verzióját, amely jelentősen lerövidítve jelent meg néhány évvel később. Bonet a mű születési helyével kapcsolatban azt írja, hogy a regény a szanatóriumi élet szintézise ugyan, de nem önéletrajzi ihletésű. Az A tengeren kívül verseket is írt Caubetben, s mivel első verseskötete már 1950-ben megjelent, Bonetet először költőként ismerték meg az irodalmi körök. Színházi szerzőként, művészeti kritikusként és újságíróként is nagy elismerésre tett szert. Mind regényírói, mind költői, mind színműírói tevékenységét számos díjjal jutalmazták. 1987-ben az El jove ("A fiatalember") című verseskötetével elnyerte a Kritikusok Nemzeti Díját (Premio Nacional de la Crítica), amely az egyik legjelentősebb spanyol irodalmi elismerés. Katalánul írt művei német, angol, francia, spanyol és magyar nyelven is olvashatók.
Maga a történet egy mallorcai tüdőszanatóriumban játszódik, és két fiatalember, a 19 éves Manuel Tur és a 20 éves Andreu Ramallo életének néhány hónapjáról szól. A tuberkulózisos fiatalokat izzó vallásosság hevíti, miközben a nemiség foglyai, s a bűntudat gyötri lelküket. Az őket egymáshoz fűző kapcsolatok bonyolult rendszerében a barátság éppúgy felfedezhető, mint a gyűlölet. Ez utóbbit főképp Tur érzi Ramallo iránt, akit azzal vádol, hogy ő vezette be a bűn, a testiség világába. Ez az érzés annyira elhatalmasodik Manuelen, hogy végül megöli Andreut ("Ramon tiszteletes a falumból mondta, amikor gyóntam neki: ha az egyik szemed bűnre csábít téged, vájd ki, ha egyik kezed bűnre visz téged, vágd le azt. Ramon tiszteletes azt is mondta, hogy az igazságos háború nem bűnös dolog. Andreu Ramallo egy csábító szem és egy bűnre vivő kéz, mint a mérgező torokgyulladás."), aztán bűntudattól gyötrődve magával is végez.
Természetesen mindkettőjüknek megvan a saját története, amely szorosan összekapcsolódik a polgárháborúval és azzal a kegyetlen elnyomással, amit Mallorcának ezen idő alatt kellet elszenvednie. Így magyarázza ezt Manuel Tur önmagának (és egyben így ad magyarázatot a regény címére is): "Azután te és még annyian megbetegedtetek; mintha számotokra akkor kezdődött volna el a háború. Sokan beleestetek. Olyanok voltatok, mint megvilágosodott és kegyetlen és tűzben égő ártatlanok, akik megszállottjai lettek eszelős gondolatomnak, hogy megtaláljam a jót a rossz mélyén. Nem véletlenül voltatok olyan emberek gyermekei, akik mint tökéletes és összetartó keresztes lovagok a pisztoly dialektikáját alkalmazták a vallás javára. Ez volt az a háború, amely a békére következett, az a háború, amely behatol a földbe, ott sötét barlangokat váj és felkorbácsolja a bujaságot. Mint a tenger." Manuel Tur a háború első évében elveszti apját. Kilencévesen látja, hogy összekötözött kezű embereket meneteltetnek fel-alá a faluban, aki maguk alá piszkítanak, mert ricinusolajat itattak velük. Később egy barátjával, Pau Ingladával végignézi, ahogy egy éjszaka férfiakat végeznek ki a falu temetőjének falánál. Az egyik gyilkosban egyik pajtásuk apjára ismernek, ezért aztán Pau, akinek az apját pár nappal azelőtt szintén lelőtték, megöli a fiút. Ilyen és ehhez hasonló borzalmak között alakul Manuel jelleme. Így vall erről: "Az a megszállott érzés Krisztus vére, a Passió, a Sátán iránt, az a hadaró beszéd, ami olyan, mintha lángra gyúlnék, és az, hogy elevenen is úgy nézek mindenre, mint egy temetőlakó, abban az évben kezdődött, augusztusban. […] Miután láttam ezt az egész borzalmas gyalázatot, belül perzselni kezdett a kór. […] Így kezdtem én az életet, Uram. Az volt nekem az első föld, onnan valók első gyökereim, az első tudatos pillanatom. Uram, ne haragos ítéletedre gondolj. Arra gondolj, hogy a háború gyermeke voltam." Andreu Ramallo másfajta életpályát fut be: a már-már rögeszmésen töprengő, vezeklő, statikus Manuellel szemben ő kevésbé elmélkedő, betegtársával ellentétben ő igazán mélyen megmártózik a nemiségben. ("Én, aki most azért horgonyzok itt, mert nem találtam másik helyet, mindig csak megyek, mint a vonat, mint az élet. Olykor visszatérek. Ám sohasem sóhajtok egy mélyet, mint azok az emberek, akik megérkeznek valahová, és tudják, hogy megérkeztek, mint azok az emberek, akik nyelvükkel csettintenek, miután megittak egy pohár hideg vizet.") Anyja alkoholista, ő maga afféle naplopó, ha úgy tetszik, prostituált, akit egy bővebben nem kifejtett homoszexuális kapcsolat keretében egy idős földbirtokos "tart el". A halála előtt megtisztulni akaró Andreu végül megöli a földbirtokost.
Az A tenger felépítése Faulkner Míg fekszem kiterítve című művét illetve Camilo José Cela vagy éppen Juan Goytisolo egyes írásait idézi. Harminckét fejezete négy személy köré csoportosítható (Manuel Tur, Andreu Ramallo, Francisca Luna nővér és Gabriel Caldentey atya - utóbbi kettő a szanatóriumban dolgozik). ők négyen beszélnek saját magukról, a többi szereplőről, múltjukról, családjukról, a háború szörnyűségeiről, az ártatlanság elvesztéséről és a szeretetről. A huszadik század elbeszélői technikáinak alkalmazása nem csak az A tengerre, hanem Bonet egész narratívájára jellemző, és többek között ez teszi őt a modern katalán irodalom egyik megkerülhetetlen alakjává. A formai aspektusok mellett tematikája is jelentős újítást hozott hazája irodalmába (a tematikát illetően külföldi párhuzamként - és a teljesség igénye nélkül - François Mauriac, Saint-Exupéry, Graham Greene, Georges Bernanos, Nikosz Kazantzakisz és természetesen Dosztojevszkij említhető). Bonet filozófiai hátterét az egzisztencialista problematika adja. Karl Jaspers a nagy filozófus, pszichológus és pszichiáter nyomdokán jár, aki szerint az ember főleg határhelyzetekben ébred cselekvőként viselt felelőségének tudatára, valamint a világ végső megmagyarázhatatlanságára, amelyben cselekedni kénytelen. Egzisztencialistaként azokat a választásokat vizsgálja, amelyekkel a gond, halál, halálfélelem fogalmakkal jellemezhető létünket próbáljuk irányítani. Regénye alapján úgy látszik, ezek a választások nem alapozhatók meg racionálisan. Bonet nem ad etikai szabály- vagy értékrendszert, csak egy olyan keretet, amelyben a cselekvést és a választást szemlélnünk kell. Ez a keret pedig nem más, mint a kereszténység. A szereplők filozófiai, teológiai elmélkedéseinek középpontjában tragikusan átélt kereszténységük áll, miközben szembe kell nézniük Krisztus vagy a Sátán folyamatos jelenlétével, az Úr sebeivel és Isten csendjével. Mivel a környezet, a természeti táj hallatlanul pontos, aprólékos, realisztikus ábrázolási módja a természetfölötti tartományokra nehezen terjeszthető ki, a filozofikus gondolatok kifejtésének tekintetében Bonet a párbeszédekhez és belső monológokhoz folyamodik. Nem egyszerű a feladat, a természetfölöttiről kell beszélnie, méghozzá hitelesen.
A fordító bravúrosan adja vissza a keresztény egzisztencializmus eszmekörében mozgó regény brutális realizmusát, felidézőerejét és magával ragadó líraiságát.
Kertész Lóránt