PALIMPSZESZT
15. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

Rákóczi István: Portugália történelmének rövid vázlata (a kezdetektől a XX. Századig)

I. Előtörténet

Az Ibér-félsziget nyugati sávjában található ország „finis terrae” jellegű földrajzi fekvése történelmének több mozzanatáért is felelős. Egyrészt, szerte a Mediterráneumban megszokott módon a félszigetek szigetszerű viselkedése Hispánia egészére is igaz. Másrészt a kontinens központi részétől délnyugati irányban elváló periféria végpontján található Portugália mintegy ultra-periférikus. Ezt a hátrányát változtatja valódi előnyére a keleti és déli irányban is nyitott földrajzi térbe érkező népek vándorlásának egymásba fonódása, egymásra rétegződése – azaz e végpont keresztútszerűen is viselkedik. A táj őstörténeti korok utáni lakói: a kelták, ibérek, konik csoportjai jelentették azt a szubsztrátumot, amelyre az ókorban elsőként a karthagóiak és görögök civilizációs hagyományrétege került. Míg az első Hispánián kívülről jövő hódító hullám inkább kereskedelmi semmint politikai jelenlétet eredményezett, és még csak a gyéren lakott terület ásványkincseit emelte be a Földközi-tenger gazdasági vérkeringésébe, addig a rómaiak már birodalmuk politikai struktúráiba is beillesztették az itt élt, hősies luzitánokat, akiknek a pacifikálása nem kevés gondot okozott. A portugálok e távoli ősei a Douro folyótól délre eső területeken éltek miként a ’celtici’, és szoros rokonságban álltak a Gallaeci néven regisztrált, megerősített falvakban, un. castrumokban élő vaskultúrájú néppel, akik a római hódítás koráig ugyancsak fennmaradtak. A görögök és föníciaiak Észak-Portugáliát nem vagy alig érték el, de délen, a ’celtici’ és ’konii’ csoport között viszont fontos - s a feltárt Ossonoba település révén régészetileg is igazolható - volt a jelenlétük. I.e. 218 és 209 között ezt kívánta megszüntetni a „globális” pún háborúkkal Róma, akinek a karthágóiakkal a Földközi-tenger medencéjének ellenőrzéséért vívott háborúi során az Ibériai-félsziget katonai mellékszíntérré vált, aminek utánpótlási vonalai mentén a helybeliek jobbára még csak szemlélői voltak az eseményeknek. Attól kezdve, amikor Publius Cornelius Scipio (Africanus) révén ez a harc eldőlt Róma javára, - egészen I.e. 19-ig -, elkezdődik az immár átértékelt terület elfoglalása, amely már érzékenyen érintette az őslakosok életét. A katonai gépezet foglaláskor tanúsított túlkapásai az ellenállási gócokat erősítik: ezek egyikét Viriatus vezeti elkeseredett és hősies harcokban (ie. 154 -136) Servius Sulpicius Galba, az akkori Hispania Ulterior római provincia praetora ellenében. Viriatus, a „terror Romanorum” eleste után a római politika is változik. Tiberius Gracchus és Marcellus politikája az asszimilációt és a megbékélést helyezi az előtérbe, a birodalom építését, amely Lusitániát így is csak Decimus Június Brutus és Julius Caesar hadjárata révén teszi teljesen provincia pacatavá. A köztársasági Róma végnapjai amúgy már a romanizáció előrehaladása fontos jeleit mutatták: a hispán zsoldosok és segédcsapatok a birodalomban éppen úgy, mint a római veterán katona colonusok az Ibér-félszigeten inkább az integráció eszközeivé, mint a korábbi militáns szembenállás szimbolikus hordozóivá váltak, s még Sertorius mozgalma is, paradox módon, inkább a római adminisztráció, szokások és rend meghonosodásához járult hozzá, mint a félsziget hajdani partikularitásainak feléledéséhez. A császárok korától kezdve maga a romanizáció is felgyorsult, noha ez, mint folyamat, zajlott már az első római katonai csapatok Ampuriasban történt partraszállásától Róma későbbi bukásáig, s átformálta a maga képére az őslakost és a tájat egyaránt, igaz még a mai Portugália, a félsziget nyugati sávján belül is váltakozó eszközökkel, más és más módon, hatékonysággal. Hispania Ulterior, majd pedig Tarraconensis provincia területén, ahonnan később az észak-portugál területeket is magába foglaló Gallaecia válik le, két katonai légió is állomásozott, a központi Leónt (amelynek legionem etimológiája katonai eredetére világosan utal) pedig hadiutak kötötték össze Bracara Augustával- a mai Bragával – és Aquae Flaviae-vel (Chaves). Közép- és Dél-Portugáliát ezzel szemben egy sor békés városi település jellemezi, ahol itáliai kolónusok voltak a római kultúra hordozói a Kr. e. I. századtól kezdődően. A mai Santarém és Beja központokat – ezek egyben conventusok székhelyei is – ugyancsak utak kötötték össze az olyan municipiumokkal mint Ebora Felicitas Iulia (Évora), Olisipo Felicitas Iulia (Lisszabon) vagy Salacia (Alcácer do Sal) illetve Myrtilis (Mértola). Évora, -ma az Unesco világöröksége része – műemlékei, a Diana-templom és a lokálpatrióta humanista Resendéknek hála a XVI. században megmentett vízvezetékrendszer tanúskodik a rómaiak szellemi és anyagi kultúrája térnyeréséről. A városépítés, a mérnöki művek, a hadi- és kereskedelmi utak, a kikötők építése, a folyamhajózás, a bányászat racionalizálása, az új mediterrán jellegű növényi kultúrák megjelenése – ugyan fontos hagyatékok, de eltörpülnek a nyelv, az un. vulgáris és korán dialektizálódó latin alapvető hagyománya mellett, ami által a mai Portugália nemcsak a Római Birodalom, de a nyelvi koiné és kulturális egység, „Romania” részévé is vált. A kereszténység, annak is ariánus ill. római katolikus olvasata, mint a félsziget másik legjelentősebb civilizációs pillére azonban a germán-barbár királyságokban játszottak a későbbi Portugália létrejöttét is befolyásoló módon szerepet. A 411-ben az Ibér-félszigetre érkezett svévek, vizigótok, az indo-európai alánok társaságában a hispán-római hatalmi űrt a maguk módján töltötték be. A Római Birodalom limesein, majd azon belül a foedushoz jutott germánok a hunok betörő hullámai elől, majd Bizáncból ill. a Visztula partjától Aquitániáig jutottak el, mígnem, egy római tábornok Geroncius behívta őket a félszigetre, ahol a vandálok kivételével – akik egy része feloldódott, míg más részük Észak-Afrikában alapított államot - a hispán-római társadalmat szétzilálva létrehozzák királyságukat. A svévek Gallaecia helyén – Braga központjával létrehozott államának a sajátossága az, hogy első a Római Birodalom nyugati felén létrejött barbár királyságok közül, amely „katolikussá lesz” Recchiárius révén (448- 456), ami az ariánus Vizigót Királysággal való összeütközésének egyfajta ideológiai alapot is kölcsönöz. Portugália „előtörténete” szempontjából azonban talán még ennél is fontosabb, hogy államuk az első, amely északról déli irányba terjeszkedve egyetlen önálló entitás keretén belül egyesíti a félsziget atlanti sávját, ezzel mintegy példát nyújtva a későbbi mór-ellenes reconquistában megszülető középkori Portugál Monarchia számára politikai, földrajzi és stratégiai értelemben is. Ez az első kísérleti példa ugyan még széthull – a vizigót II. Teodorik az Óbrigo folyónál vívott csatában 456-ban legyőzi, majd a vizigót kézre került Bragában lefejezteti Recchiáriust – sőt mi több, időlegesen Árius követőjévé válik a Vizigót királyságba olvasztott, több fejedelem felügyelte svév terület – de ugyanitt a Szent Márton püspök által újra katolizált területen erős gyökeret ver az a szellemi/politikai erő, amely a következő külső hódító – az arabok uralmának a felőrlője lesz. Míg Bizánc a félsziget déli sávjában épít ki maga számára beavatkozási pontot az egység helyreállítására, a vizigótok gyakorlatilag az elsők, akik ezt a félsziget léptékében meg is valósítják 624-ben, mígnem Gibraltárnál új irányból partra szállnak 711-ben megdöntőik.

Az arab foglalás gyors és hatékony lezajlását két összetevő magyarázza: az alélt vizigót monarchia szétesése és az a dinamizmus, amely 612-től egy évszázad lefolyása alatt az iszlám térnyerését eredményezte szerte az észak-afrikai, magrebi sávban, így közvetlenül az Ibér-félsziget 711-es meghódítása berber hátországában is. A „ mór” hódítás – conquista – változó időtartamú és intenzitású iszlám befolyást illetve arab uralmat eredményezett a teljes egészében sohasem ellenőrzött Hispániában. A távoli Bagdadtól, mint ősi hatalmi központtól Córdoba függetlenné válik az Omajjidák alatt, de a széttördezésre hajlamos berendezkedés az un. Taifátusok révén tovább szegmentálódik. Ezt a folyamatot vallási megújulások szervezeti reformjai késleltetik két ízben is ( az „almohada” és az „almoravida” dinasztiák idején), - ez egyben a katonai szembenállás fokozódásának az időszaka is. Az északi hegyvidék vizigót nemessége már 713-ban Pelagius köré csoportosulva elkezdte az ellenállást, amit a barbatói ütközetben szétesett központi hatalom romjain feléledő keresztény későbbi államalakulatok csírái visszavívássá – reconquista – fejlesztenek mintegy önnön létüket is legitimálva, különösen Poitiers (732) után, amikor megtörik a diadalmas moszlim előretörés lendülete. A nyugati partsávban – Tarik sziklájától nyugati irányban, azaz al-Garb al-Andalusban – a foglalás rövidebb volt mint attól délre és keletre, ahol Granada 1492-es visszafoglalásáig, de akár Sevilla és Córdoba esetében is, mintegy hat évszázadig az arab kulturális jelenlét is intenzívebb volt. Északon, a mór megjelenést követő száz esztendő elteltével az Ebro folyó vonalában húzódik az a mozgó frontier, határsáv, amely a moszlim és a keresztény Ibériát elválasztja. A hajdani római Gallaecia déli területe, ami egyben az időben őt követő Svév Királyság törzsterülete is, egyre inkább önálló jelleget ölt és életet élt, hiszen Porto és Braga 868 után keresztény kézre kerül. Később Coimbrában is - pár kilométerre csupán a virágzó római Conimbrigától - amikor a Douro folyó után a Mondego vizei jelentik a „természetes” határt – megismétlődik a folyamat: a helyi hatalom „locus tenensi” csúcsán egy-egy család örökletessé teszi a hatalmát. E „dux”-ok sorában Portucale-ban 950 és 999 között Gonçalo Mendes a legjelentősebb, akit öt generáción keresztül leszármazottai követnek. A gazdaság és a helyi társadalom önszervezése és önigazgató formái a falusi közösségekben megerősödtek – már csak a kényszer hatására is. Az északi „villae” körében nemcsak a mindenki számára fontos és kötelező kérdésekben (legeltetés, közös művelés betakarítás, stb.) hallatta szavát a concelho (tanács), hanem a közigazgatásban is, az önvédelem, az adóbeszedés vagy akár az igazságszolgáltatás területén. Délen az arab „aldeia-k” lakói egyrészt szabad földművesek ( muzari’) voltak, de éltek itt is keresztények, akiket a harács fizetésére kötelezték. A mórok a rómaiak által megindított mediterrán mezőgazdasági kultúra színeit erősítették a citrusfélék, a rizs, az olajfa és a paratölgy meghonosításával. Gyümölcs- és zöldség kultúrájuk az un. horták formájában ugyancsak a római hagyományt tökéletesítették, a folyók vizét malmok emelik át öntözőműveikbe. A portugálban mintegy 600 arab eredetű szó vizsgálata arra utal, hogy az anyagi kultúra mellett a tudomány területén is maradandó nyomot hagytak hozzájárulásukkal. Az egzakt tudományok műszavai mellett a városi kereskedés terminusait is ők közvetítik, s ha nem is mérhető itteni építészeti nyomuk a dél-spanyol városokéval össze, vannak olyan ízlésjegyek, mint például az azulejo – a dekoratív célokat szolgáló kékcsempe – amivel máig hatottak. Figyelemre méltó azonban az is, amit érintetlenül hagytak. Érdemes megjegyezni ui., hogy a római kori conventus, a svév diocesis és az arab kuwar határai nagyjából egybeesnek, tehát a közigazgatás egységei egyfajta kontinuitást teremtenek mindaddig, amíg az újabb keret, a középkori portugál állam megszületik a reconquista mintegy szükségszerű következményeképpen.

II. A Portugál Királyság

Portugália nemzeti léte – ellentétben más nemzetekével – nem köthető csupán egyetlen dátumhoz, inkább annak a folyamatnak a szimbolikus állomásairól beszélhetünk, amelyben Portucale grófságból Portugália monarchia, uraikból a dux-okból pedig királyok lesznek. Az Ibér-félszigetre a mórok elleni harcba érkező francia másodszülött lovagok között a burgundi Raimund gróf 1091-ben már unokatestvére, Henrik gróf társaságában érkezik vissza újra - másodszorra immár házassági célokkal. Tareja , VI. Alfonz törvénytelen lányának hozománya az a galíciai Portucale területe lesz, amelyet az utóbbi lovag részére az első szülött Urraca és Raimund külön paktumban is biztosítanak. A XII. század első két évtizedének zavaros belháborúiban a terület kezükön marad, sőt a déli foglalásokkal ki is kerekedik. Fiúk, Afonso Henriques 1128-ban már anyja ellen is fellép, de vazallusi esküjét nem újítja meg Afonso Raimundes, unokatestvére, a későbbi VII. Alfonz kasztíliai -leóni király felé, akivel 1137-ig állandó háborúskodásban áll. A Tuiban megkötött béke, majd az azt követő zamorai értekezlet kövezi ki az utat a pápai közvetlen jogfennhatóság, az un. enfeudáció előtt, ami azonban még nem jelenti rögtön a fiatal királyság de facto ibér elismerését, sem a nemzetközi porondon a legitimációt. Előbb VII. Alfonz halálával eltűnik a „császári cím” használata, majd 1179-ben egy pápai bulla is elismeri a Portugál szuverén és keresztény királyságot, amelyet végső soron azonban a jövő és nem más, mint a mórok elleni harc fogadtat el minden tényezővel.

A reconquista keresztes ’szent’ háború – már az első keleti keresztes hadjáratok előtt is, hasonló eszközök és azonos európai ideológiai célok érdekében. Portugálok maguk is részt vettek az Ibér-félsziget olyan sorsdöntő ütközeteiben, mint Navas de Tolosa ( 1212 ), Salado (1340) csatái csakúgy, mint a Palesztinába tartó csapatokban, mégpedig saját területeinek felszabadítása előtt és után egyaránt. A Szentföldre induló hadak maguk is hat alkalommal nyújtottak a portugáloknak katonai segítséget, amely közül Lisszabon, az arab al_Usbuna visszavétele (1147) volt kétségtelenül a legjelentősebb. A reconquista alapelve a déli irányú foglalás kötelme volt, ami királyt és nemesembert egyaránt a birtokaitól délre eső „hitetlen kézen” levő birtok elfoglalására ösztönözte. A legdélibb portugál tartomány, Algarb jelentett csak ez alól kivételt.,- mivel több kuwarból állt és egyszerre több taifátus fennhatósága alá esett. Egyikük, Labla moszlim uralkodója sietett uralkodói jogait a portugálok vetélytársának, a kasztíliai-leóni királynak ajánlani fel. X. Alfonz kasztíliai király, aki öröksége révén ezen a területen éppen hogy Portugália vazallusa volt (sic!), IV. Ince pápa közvetítésével lemond felemás helyzetéről 1253-ban, amivel Kasztília lehetséges atlanti „kijáratát” is elveszíti. Az ibér versenyfutást az Atlantikum későbbi felfedezéséért minden esetre nem pusztán ez dönti el, hanem az a tény is, hogy Kasztília csak 1492-ben, Amerika felfedezésének évében szorítja ki területéről a mórokat, s veszi vissza Granadát a keresztények számára. Akár az előbbi jogi természetű aktust tartjuk a portugál reconquista igazi finisének, akár a szűkebben vett hadi cselekményként Faro visszavételét (1249), Lisszabon visszavétele után pusztán csak egy évszázadra volt szükség ahhoz, hogy az Atlanti-óceán partján a nemzetszerző harcokban születő, függetlenségét és identitását kivívó Portugália már be is fejezze középkori fő művét. Ebben, túl azon, hogy a mór kézen levő félszigetrész súlypontja mediterrán volt, tehát az atlanti sáv stratégiai jelentősége arab szempontból kisebbnek mutatkozott, szerepet játszott az is, hogy itt a városi – jobban védhető – gócok is jelentéktelenebbek voltak. Annak a ténynek, hogy Portugália, Európa e „balkona” másfél százados „előnyre tesz szert” a reconquista során, előbb nemzeti létét köszönheti, majd pedig azt is, hogy atlanti elhivatottságát, az óceánok meghódítását késedelem nélkül megvalósítva, a vetélytársainál korábban élvezheti annak az előnyeit is.

Az észak és a dél újra egyesítése nem volt zökkenőmentes: sem mentális sémáik, sem termelési gyakorlatuk keretei nem voltak ’csereszabatosak’, s miközben a korai feudalizmus Pireneusokon túli válfaja uralta a keresztény észak viszonyait már a XI. században is, a visszahódított dél kolonizációja elsősorban a krónikus emberhiány miatt nehezen haladt. A legnagyobb birtokosok a nemesi és egyházi lovagok és rendejeik voltak, akiket a királyukhoz egy sajátos adományforma, a prestamo vagy beneficium kötött. Az eredetileg nem örökletesen juttatott földek, - nevük couto, ha egyháziak vagy honra amennyiben világiak javadalmai – utóbb elidegeníthetetlen és oszthatatlan birtoktestekké duzzadtak a nagybirtokosok kezén, ami azt eredményezte, hogy a királyi hatalom megerősödésének hullámhegyein a falusi vagy városi kiváltságlevelek (forais) éppen úgy, mint a birtokszerzés jogossága kivizsgálás tárgya lett (inquiriçőes), majd hullámvölgyeikor folytatódott az adományozások korábbi gyakorlata. Az 1348-as nagy pestisjárványban komoly demográfiai veszteséget jelent, - különösen a mezőgazdaságban. A jobbágyelemek általános és tartós földhöz kötése érdekében a megoldás az engedmények sora volt, így engedélyezték a saját földparcellához jutást, sőt azt is, hogy egy concelho-n belül szabadon költözhessenek. Belőlük alakult ki idővel a gazdagabb paraszti sajátosan hibrid réteg, a cavaleiro-vilăo. A földfeltörés, mocsárlecsapolás mozgalma révén születő povoa növelte a megművelt földeket, ahol vetemények, szőlők, ligetek a naturális és önellátó gazdaság szintjét kívánta mindenhol meghaladni – bár a piac kezdetleges és a pénzforgalom még gyér volt - a XIII. században is.

A burgundi dinasztia uralkodói közül a Lavrador melléknévvel illetett költő-király D. Dinis emelkedik ki, akinek az idején a többnyire Cluny reformközösségei kolostori-monostori kulturális fókuszai mellett megjelenik a kultúra gyártó és fogyasztó udvar is, mint új mecénás. Dénes király 1288-ban Studium Generalet alapít Lisszabonban – amelyet a sűrű járványok miatt is vándorló udvar fő városának tartanak. Portugália, amely a földközi – észak-itáliai városok és az atlanti ill. balti kereskedővárosok új tengeri összeköttetésének félútján található, maga is részesedni kívánt a szállítások hasznából, és egyre jobban ki is vette abból részét kereskedői révén, akik hajózási viszontbiztosító társaságot és árú tőzsdét működtetnek, és a cortesben, a rendi gyűlésben a harmadik rendet előszeretettel képviselik. Portugália agrár és merkantil monarchiája , António Sérgio terminológiájával az un. „ fuvaros politika” útjára lép – jellemzően a partvidéket fejlesztve fel a belső területek rovására, és a halászat révén nagy tengerjáró tapasztalatra szert tett munkaerő segítségével a távolsági kereskedelem haszna után lendül. Mivel a városok kereskedő-polgár rétege a király aranytartaléka a nemesség elleni küzdelem megvívásában, sőt mi több, a királyi központosítást éppen ennek a körnek likvid befizetései teszik lehetővé, ezek politikai súlya arányosan növekedni kezd. Azt azonban, hogy érdekeik igazi „forradalma” lett volna a1383-85-ös dinasztiaváltás forrongása mögött, vagy, hogy akár az első polgári forradalom is itt zajlott volna le, erőteljes túlzásnak tűnik már csak azért is, mert ekkorra maga az uralkodó is kihasított magának monopolszeleteket a tengeri kereskedelemből és annak éppen új, velük nem konkuráló útvonalai kiépítésén fáradozott. Az interregnumban a nemzeti trónöröklés nemzeti megoldását érvényre juttató self-made-rex, az Avis lovagrend nagymestre, I. D. Joăo király éppen ezt teljesíti ki, amikor Ceuta 1415-ös megtámadásával az ország korai újkori történelmének új irányvonalat szabott.

III. A Portugál Tengeren túli Birodalom

„Portugália az Atlantikum Mediterráneuma és a Mediterráneum Atlantikuma”- állítja P. Chaunu paradoxona, amivel az ország földrajzi helyzetéből fakadó termékeny kettősségre utal. Hajóiskolák metszéspontja, a tengerjárás anyagi és szellemi innovációi gyűjtőpontjaként a XIV. századi Portugália megteremti a minőségi ugrás feltételeit, amely párosulva a politikai akarattal és a társadalmi előfeltételekkel azt eredményezi, hogy felfedezői feltárják 1460-ig a nyugat-afrikai partokat a Guineai-öbölig, felfedezzék az észak-atlanti szigetcsoportokat (1419 Madeira, 1427 Azori- szigetek), telepesei és kereskedői kialakítsák egy betelepítő-tipusú és egy kereskedelmi lerakatokkal operáló gyarmatosítás gyakorlatát és diplomatái megtalálják az atlanti vizeken a status quot a Kanári-szigeteket párhuzamosan elfoglaló Kasztíliával szemben ( Alcáçovasi szerződés, 1479). A folyamat mentora és motorja a magánföldesúri vagyonát a tökéletesedő új hajók, a naók, karavellák felszerelésébe invesztáló Tengerész Henrik volt, aki ugyan hajósakadémiát nem alapított Sagresben – mint azt tévesen állítják még ma is sokan – de védelme alatt felnőtt egy olyan hajósnemzedék, amely az új pszichikai korlátokat áttörve (pl. Gil Eanes Bojador-fok 1434) kialakította a parttól való eltávolodás (un. „volta da Guiné”) óceánhajózási gyakorlatát az alkalmazott csillagászati és matematikai nóvumok segítségével. Ugyancsak ő volt az, aki az atlanti szigetek betelepítésére egy olyan parafeudális láncolatot alakított ki (az un.örökletes kapitányságok rendszere) ami éppen úgy túlélte a korát mint hagyományozta alapkoncepcióját. E szerint nemcsak a közvetlenül Marokkóban a hitetlenek elleni, már a reconquista óta bevett katonai küzdelem lehet hasznos, hanem azok a gazdasági áttételek is, amelyek a kereszténység globális céljaihoz anyagi eszközökkel járulnak hozzá, és/ vagy a régebbi moszlim kereskedelmet lehetetlenítik el. A karavellák és a karavánutak versenyfutásából rövidesen az utóbbiak kerültek ki győztesen. Az 1480-as években gazdasági értelemben is birtokba veszik az egyenlítői majd attól délre eső területeket, megalapítják a szudáni arany gyűjtőpontjául Săo Jorge de Minát és előkészítik a tökéletesített tervet: Afrika megkerülésével eljutni a fűszerek Indiájába. Diogo Căo(1482 Kongó, Angola), majd Bartolomeu Dias( 1487-88: Jóreménység-foka) útjai az atlanti vizekről az Indikumba való behatolást készítik elő, amelyet Vasco da Gama realizál 1498-ben, és amelynek folyamodványaként a Pedro Álvares Cabral vezette második indiai hajóflotta egy évre rá ’felfedezi’ Brazília partjait. II. János és Szerencsés Mánuel király sikeres kora újra a nemzetközi színtéren is bebiztosítja az új szerzemények sorsát. A VI. Sándor pápa által kezdeményezett és „Inter coetera” kezdetű bulláival befolyásolt portugál-spanyol tárgyalások a Tordesillasi Egyezményt eredményezik (1494), amely érdekszférákra osztva az atlanti vizeket, a Kolombusz felfedezte Amerikát (1492) - a későbbi Brazília partjai kivételével - Kasztíliának, az indiai fűszer-rakományok Afrika körüli útvonalát pedig a Portugáliának garantálja.

A XVI. századi portugál un. első tengerentúli gyarmatbirodalom ugyan három kontinensre terjedt ki, de súlypontjai váltakoztak. A portugálok Indiai Állama jelentette a század közepéig a favorizált területet, hiszen a kincstár bevételeinek a zöme is innen, a fűszerek re-exportjából származott. Ehhez a portugálok egy „thalasszokratikus” berendezkedési sémát alakítottak ki, s a lehető legkisebb, sokszor csak apró szigetekre, egyes kikötőkre vagy keskeny parti sávra szorítkozó katonai foglalásaikat a kereskedelmi ellenőrzés maximumával párosították. Ezután e stratégai pontokról ( Goa, Malakka, Diu,stb.) szőtték tovább és irányították a kereskedelmi útvonalak hálózatát, ami királyi monopólium-kereskedelmet és magánkereskedést egyaránt magába foglalt és lehetővé tett minden érdekelt számára. Madagaszkártól Japánig, a Fűszer-szigetektől az Ádeni-öbölig egy portugál mare clausum – zárt tenger – volt érvényben, hála a globális ellenőrzésnek, a konkurensek kis alkalmazkodóképességének és a portugálok katonai jelenlétének és főleg hajói relatív tűzerő fölényének. Birodalmuk felbomlásáig, amikor előbb a spanyolok, majd utána hollandok és angolok „felülírták” megjelenésükkel az Indikum térségének globális ellenőrzését -, a portugálok új és alternatív, az afrikai Jóreménység-fok megkerülésével kialakított tengeri útvonala a hagyományos levantei fűszerkereskedelmet vissza-, résztvevőit (Velence, Genova, moszlimok) pedig háttérbe szorította. Brazília csak a század második felétől válik a portugál expanzió első számú, kiemelt célterületévé, amivel a gyarmatbirodalom is dél-atlantivá válik: a cukor és az atlanti triangulum-kereskedelmek kívánalma a behatolást most is átalakítja: itt valódi telepes mozgalom zajlik, s kialakul a ciklusváltó monokultúrák gyarmata, az atlanti rabszolga kereskedelemre támaszkodva, amely mint egy író állítja „a feketék pokla és a fehérek paradicsoma”. Igaz, egymásba olvadásuk és az indián őslakosokkal való felgyorsult keveredésük színtere is Brazília, amelynek gyarmati paternalista igazgatását a szakirodalom - Gilberto Freyre nyomán - „luzo-tropikalizmusnak” nevezett el.

1578-ban a portugál terjeszkedés egy másik hagyományos vektora kerül rövid fellángolás után zsákutcába. A Marokkóban a hagyományos keresztes-szellem vezette célokért újul fel a század harmincas évei után a küzdelem, ami a portugálok Moháccsal mérhető nagy nemzeti katasztrófáját okozza: Alcácer Quibirben közvetlenül Sebestyén király elestét, közvetve pedig a nemzeti önállóság bukását. Két év múlva, D. Henrique bíboros halálával kihal az un. ál-burgundi vagyis Avis-dinasztia egyenes ága, s a portugál trónt a Habsburg Fülöpök foglalják el. Az ibér egység alapvetően perszonális uniót jelentett, legalábbis a Tomári Rendi Gyűlés alkotmányjogi garanciái szerint, s nem pedig leplezett felolvadást a spanyolok birodalmában. 1580 – Vitorino Magalhăes Godinho véleménye szerint éppen hogy egyfajta végpontja s nem kezdete volt egy folyamatnak, amit a század közepének általános gazdasági krízise és politika nyomása csak elmélyített: a két ibér gazdaság egymással kölcsönösen kiegészítő és egymástól függő helyzetbe került. A két korona egyesítése a felszínen csupán ezt szentesítette egy olyan világpolitikai környezetben, amelyben a gyarmataikra törő közös ellenséggel szemben az ibérség katolikus tudata, ill. maguk a több évszázados dinasztikus kapcsolatok és a kétnyelvű félszigeti kultúra is a paktum irányába hatott. A perszonálunió előnyeinek ízlelgetésével eltelt első évtizedeken csak az a Nagy Legyőzhetetlen Armada kudarca (1588) hagyott foltot, maga II. Fülöp király Lisszabon fejlesztésének hívéül szegődve még birodalmi központját is ide kívánta költöztetni. Az őt követő III. (Portugáliában II.) és főleg IV.(III.) Fülöp idejében azonban megromlik a helyzet minden vonatkozásban: az egyesülés valamikori okai és érvei az 1620-as években túlhaladottakká váltak s a holland- angol támadások következtében a birodalom minden eresztéke már recseg és ropog, Hormuztól Reciféig és Luandától Ceylonig. Egy évtized múlva – miközben szerte a Habsburg-spanyol birodalom európai perifériáin Németalföldtől Szicíliáig felkelések és lázadások robbannak ki – a vetélytárs francia korona ügynöki agitálnak és az idealizált múlt- és pátriafogalommal felvértezett ibér kisebbségek, Portugália elszakadási államcsínye s Katalónia nemzeti felkelése révén kísérli meg levetni Madrid „zsarnok igáját.” Nem kis mértékben a megosztott katonai erőknek és a politikai figyelemnek köszönhetően ez Portugáliának sikerül.

IV. Abszolutista, Felvilágosult és Alkotmányos Monarchia

A Restauraçăo nemzeti dinasztiát emel a portugál trónra és kimondja utólag a trónbitorlás tényét, valamint, hogy az 1580-as helyzethez hasonló végveszélyben a nemzethez kell fordulni, s 1640-ben csak zsarnokletétel történt: egy ex lex helyzet feloldása. A Bragança család IV. Jánossal az élén – talán történelmi reflexekből, hiszen hajdan II. János király egy koholt összeesküvés vádjával a családot már megtizedelte – csak nehezen áll a felkelők élére, ám később energikus politikusnak bizonyul. Portugália visszanyert függetlenségének első két évtizede katasztrófasorozat: gazdasági visszaesés, további gyarmat-vesztő hullám, ám pár apró spanyol-ellenes katonai győzelem a határ menti csatákban is, miközben Európa továbbra sem fogadja be és el legitimnek az új hatalmat. 1665-ben a Montes Claros-i győzelem azt jelenthette, hogy Portugália mint önálló nemzet fennmaradhatott, kitört a nemzetközi elszigeteltségből – házasságok révén – angol majd francia segítséggel, míg nem 1668-ban Spanyolország is elfogadta az új rezsimet és az ország függetlenséget. 1667-től az elkövetkező száz esztendőt három hosszú, átlagában több mint harminc éves uralkodás ( Dom Pedro II., Dom Joăo IV. és Dom José ) jellemezte s a királysor kontinuitása intézménybeli kontinuitást jelentett a miniszterelnökök korában, amely Sebastiăo José de Carvalho e Melo, aliás Pombal márkijával éri el majd a fénypontját. A felvilágosult abszolutizmus portugál válfajának nevet adó politikus bécsi és londoni követként szerzett tapasztalatait ülteti át, hogy megreformálja az Inkvizíciótól gyötört, és Európa hatalmi központjaihoz képest elmaradott országát, amelynek nemcsak metaforikus újjáépítője, hiszen nevéhez fűződik a nagy lisszaboni földrengést (1755 nov. 1.) követő lendületes helyreállítás. A század közepén kötött Madridi Szerződés az adott, tényleges foglalásokhoz kívánta kötni a két ibér korona osztozkodását Dél-Amerikában ( uti possidetis elve ), ami a helyi telepesek és a jezsuita missziók viszonyát is elmérgesítette. Nem sokkal a spanyol-portugál, a brazil északi és déli határmegállapító vegyes bizottság munkája végeztével a Jézus Társaság tagjait kiűzték abból a földi paradicsomból, amelyet képletesen szólva ugyan azok maguk ültettek, de a saját maguk javára szüreteltek, s amely már nem csak a Missziók, hanem potenciálisan Maranhăo Állam elszakadását is eredményezhette volna a portugál Brazíliától. Az eredmény közismert: láncreakciót indítva el Portugáliából, Spanyolországból és Nápolyból is kiűzik, majd pedig - ideiglenesen - fel is oszlatják a rendet. Pombal márki hatalomgyakorlását nevezik önző és nem kis diktatórikus hajlamtól torz vesszőfutásnak ugyan úgy, mint egy kis ország egyetlen európai szintű politikusa szárnyalásának s bukásának is, de egy azért tény marad: Portugáliát azáltal, hogy egy egységes központi akaratnak vetette alá, önkéntelenül is felkészítette a liberális forradalomra és modernizációra azzal, hogy a világi és egyházi partikularitásokat egyaránt megnyirbálta. Mindennek a hátterében persze az egész XVIII századon átívelő paradox helyzet áll. A Restauraçăo után kísérlet történt ui. egy ipartelepítő, majd ’colbertista’ gazdaságpolitikai kurzus bevezetésére, amit a Brazíliában 1693-ban fellelt arany- és gyémánt kitermelése azonnal el is odázott. Az anyaország fejlesztésének politikai trendjét ( política de fixaçăo ) újra felváltotta az a szemlélet, amely a gyarmatok kincseinek profitjából kívánta a felhalmozott deficitet lefaragni. Ez ugyan sikerült is pénzügyi értelemben, de másrészt tovább halmozódott a hazai termelő befektetések hiánya, amit a Methuen-féle „borszerződés” (1703) tovább torzított: az angol késztermékek dömpingje nemcsak ellehetetlenítette a manufaktúrák csíráit, - miközben a portói bornak kétségtelenül állandó piacot teremtett -, hanem idővel egyfajta informális függést is eredményezett, amelyre fény igazán csak a napóleoni inváziók idején esett.

Portugália legerősebb diplomáciai támasza hagyományosan immár a windsori szerződés óta (1386) Anglia volt, igaz a XVIII. Század franciabarát külpolitikai orientációja mögött ott állt az is, hogy a szintén hagyományos vetélytárs és ellenség, Spanyolországgal szemben ki mikor milyen szerepet szán „stratégiai partnerének”. A francia forradalom, majd elveinek Napóleon szuronyain történő exportja alaposan felbolygatta a képletet, s arra kényszerítette Portugáliát, hogy felborítsa a törékeny egyensúlyra való korábbi törekvéseit. Franciaország 1795-től titkos tárgyalásokba kezd Spanyolországgal Portugália felosztására és megszállására, amelynek a kontinentális zárlatnak való engedelmesség (1806) ultimátumokban megtestesülő súlya 1807-ben már igen súlyosan nehezedik az ország kormányzóira. Ekkor Fontainebleau-ban térképen három részre osztják Portugáliát lerohanói, egy Portó központú francia un. „Észak-Luzitán Királyságra”, a spanyol Godoy miniszterelnök „koncára” délen (’Algarve Hercegsége’), s majd az invázió után tisztázták volna a fennmaradó rész sorsát. Amikor Junot tábornok 1807 novemberében átlépi a határt, az ellenállás ötlete sem merül fel, az udvar Barzíliába menekül, úgy mond a kisebbik rosszat választva. Ha előbb engedtek volna ui. a kontinentális zárlat tilalmának, ideig-óráig ugyan feltartóztatják a gall terveket, de az angolok elfoglalják gyarmatbirodalmukat. Így viszont az anyaország maradt „ túsz” francia kézben, s a portugál elit, korán Napóleon bukására játszva, abban reménykedhetett, hogy hamarabb vissza állítható a status quo Európában, mint elvesző gyarmatbirodalmában. Mindenesetre a lépés ellentmondások sorát eredményezete : Portugáliában ( egy hamar szétzavart ) Régens Tanács marad, s a királyság fővárosa Rio de Janeiro, lesz, s mintegy megfordul a metropolisz és gyarmatának korábbi helyzete. A kikötőket megnyitják az angol kereskedelem előtt (1808), s a gyarmat a fokozatos engedmények révén elindul a függetlenedés útján, amelyet 1815-ben az jelképez, hogy megalakul a „Portugál, Brazil és Algarvei Egyesült Királyság”, éppen a brazil fővárost jelölve meg székhelyének. Eközben Portugáliában guerilla-háború bontakozik ki a franciák ellen Észak-Portugáliában, amelyet hídfőállásul használva angol csapatok érkeznek az ibér országba Sir Arthur Wellesley, a későbbi Wellington lord vezetésével, amely tűzszünetre, majd az ország elhagyására készteti Junot csapatait. 1809-ben energikus hadszervezés folyik a portugál hadsereg táborszernagyává emelt William Beresford vezetésével, aki 1820-ig – jóval inkább, mint a régenstanácsok – a brit „protektorátussá” süllyedő Portugália tényleges ura. Az ország két további inváziót szeved el (1809 – Soult marsall és 1810 Masséna tábornok), de a Torres Vedrasnál kiépített katonai körgyűrű megállítja a franciákat, akik taktikai vereségek után kiszorulnak az ország területéről, amelyet a Bécsi Kongresszus döntései szuverenitásában és területi egységében helyreállítanak. A királyi udvar azonban továbbra is Rioban székel, ami a tönk szélére került portugál gazdaság és a megalázott szenvedő tömegek reakcióját váltja ki: 1820-ban győz a liberális forradalom s VI. János király visszajövetelét követeli. A Brazíliában egy ad hoc kormányzati struktúra élén hagyott D.Pedro infáns –inkább az események élére állva, mint sodródva az eseményektől- a moderált elszakadási mozgalom élére áll, a véres és köztársasági más, dél-amerikai példáktól eltérően a brazil függetlenséget (1822) monarchikus formában valósítja meg császárságával, amit a liberális ellenvetések ellenére maga Portugália is elismer az 1825-ös Rio de Janeiro-i egyezményben.

A portugál liberálisok és az abszolutisták D. Miguel vezette hívei között, az alkotmányos monarchia egyfajta „aktivista” értelmezésével, D. Joăo VI. egy különös közvetítő szerepet és kiegyensúlyozó hatalmat gyakorolt, és a két politikai szélsőség kizárólagos hatalmi kényszere visszafogására. Ennek ellenére liberálisok emigrációjájával (1828-1832) és polgárháborúval is kísért patthelyzet alakult ki, és a győztes, de megosztott liberális tábor irányzatai és szárnyai közötti éles hatalmi harcok és katonai puccsok tarkította első évtizedek politikai viharaiban megy végbe a portugál társadalom jelentős átalakítása. 1863-ra zárul ugyan csak le a feudális rendszer teljes lebontása, de megszűnik a földesúri függés, a tized, a királyi és az egyházi rendek javait dezamortizálják,(1834) és a polgárság szabadságigényének politikai – gazdasági hátterét is megteremtik (agrárhitelszervezetek alapítása, védővámok kialakítása stb.). A portugál liberalizmus eltér a klasszikus elvektől a bizonyos protekcionizmus alkalmazásában, valamint abban, hogy az Állam és az Egyház szétválasztását nem szorgalmazza. A többnyire az Alkotmánylevél által biztosított politikai jogok egyre szélesebb körben teszik lehetővé a közélet gyakorlását, amelynek hagyományos leképzői, a pártok, többnyire csak választási párt formájában artikulálják a politikai szándékokat. A társadalom lázas, forrongó állapota és a politika fluktuációja csak a század közepén csillapodik, s végbemegy az ún. ’regeneráció’: az új társadalom relatív békéjét csakúgy, mint a modern infrastruktúrák valóban újra alapozzák. Az utóbbi folyamatot, az 1852-ben Közmunkaügyi miniszter Fontes de Melo Pererira nevéről „fontismo”-nak ismerhetjük, s hasoníthatjuk joggal a Széchenyi nevével fémjelzett reformkor magyar gazdaságépítő vívmányaival. A század közepén még csak 218 km vasút, a század fordulójára azonban már 14.230 km sínpálya épült, és Galícián keresztül bekapcsolták az országot az európai vérkeringésbe. Porto és Liszabon között közút, a Douro-n hidak épültek, az ország megteremtette – igaz némi fáziskéséssel – ipari termelése alapjait. A század nagy egyesítő hullámait (Itália, Németország) nem követte az iberizmus – noha az az un. 70-es nemzedék bizonyos tagjai korántsem zárkóztak el előle. Megrázkódtatást jelentett viszont a korszak vége felé ( 1890) az angol ultimátum, ami Portugália születőben levő második, afrikai gyarmatbirodalmának territoriális egyesítését ( Angola, Mozambik ) volt hivatva blokkolni a brit Kairó - Fokváros - tengely és a nagyhatalmi tervek megvalósítása érdekében. Ekkorra egy strukturális belső, és egy nemzetközi recesszióval kísért gazdasági mélyrepülés is sújtja az országot, ami kedvez az új politikai krédók, a republikanizmus és a – jobbára utópista ihletésű - szocializmus megjelenésének és térhódításának. Coimbrában diáksztrájk, az uralkódó elleni anarchista merénylet zárja azt a korszakot, amely a portugál köztársaság kikiáltásába torkoll.




[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]