PALIMPSZESZT
15. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

Perjés Magdolna, Csaba Márta:
Magyar emigráció Portugáliában

A Luzitánia-program keretében 1997. június 14-25. között 10 napos tanulmányúton jártunk Portugáliában. Célunk, egyebek mellett, az ott élő magyar emigráció feltérképezése volt. E munkánkban alapvető segítséget kaptunk a Lisszaboni Magyar Nagykövetség munkatársától, Szentgyörgyi Zoltántól, aki részletesen tájékoztatott minket a Portugáliában élő magyarok helyzetéről, és felhívta figyelmünket a kolónia jelesebb személyiségeire.

Így felvettük a kapcsolatot a magyar emigráció három képviselőjével - nevezetesen Zentay Armand-nal, a Portugál-magyar Baráti Társaság elnökével, Dr. Martinho Villani ügyvéddel, a Társaság alelnökével és Lőrincz Lajos vízilabda-edzővel - s interjút készítettünk velük. Kérdéseink főként azt kutatták, hogy interjúalanyaink mikor, milyen okból hagyták el Magyarországot, és miért éppen Portugáliába vándoroltak ki. Az is érdekelt bennünket, hogy miképp és mennyiben sikerült az új környezetbe beilleszkedniük, és a vállalkozásukhoz fűzött reményeiket valóra váltaniuk. Végül pedig az anyaországhoz fűződő kapcsolataikra is rákérdeztünk.

Jelen tanulmányunk azt a beszélgetést összegzi, amelyet 1997. június 19-én Lőrincz Lajosék otthonában rögzítettünk. A találkozó időpontját egyeztető telefonos megkeresésünkre, amelyben szándékunk mellett időnk szűkösségéről is említést tettünk, Lőrincz Lajosné nagyon előzékenyen felajánlotta: mindent megtesz azért, hogy a megbeszélt időben Zentay Armand is ott legyen náluk. Először tehát kettőjükkel, Zentay Armand-nal, és vendéglátónkkal Lőrincz Lajosnéval beszélgettünk, a beszélgetésbe azután később, az időközben hazaérkező Lőrincz Lajos is bekapcsolódott.

A Martinho Villani-val készített beszélgetést összefoglaló írásunk teljes terjedelmében a PORTUGALHUNGRIA[1] című tanulmánykötetben, portugálul jelent meg. Annak érdekében, hogy árnyaltabb képet adhassunk a Portugáliában élő magyar emigráció helyzetéről, hasznosnak látszott, hogy ennek idevágó részleteit most magyarul is közreadjuk.

I. Mikor és miért jött Portugáliába?

Zentay Armand:

Én diplomáciai pályára készültem, és már a háború előtt, húszévesen Ausztriában kezdtem tanulni. A II. világháború idején édesapám a Magyar Hadseregben magas rangú tisztként szolgált, mielőtt azonban a szüleim utánam jöhettek volna Ausztriába, apámat letartóztatták a németek. Akkor én a francia hadseregnek dolgoztam, mint francia, német, angol és magyar tolmács, és közben megismerkedtem majdani feleségemmel, akivel kivándoroltunk Argentínába, és ott házasodtunk össze.

Argentínában fakitermeléssel és -feldolgozással kezdtem el foglalkozni, és egy helyi nagytőkés támogatásával 25 éven keresztül eredményesen gazdálkodtunk. Ezek után, a családban és a vállalkozásban bekövetkezett halálesetek, valamint az argentin politikai körülmények megváltozása miatt Brazíliába kerültünk, ahol 4 évig a Varig brazil légitársaságnál dolgoztam és ezután a társaság képviselőjeként, Németországba kerültem.

1979-ben Németországból szabadságra indultunk Argentínába, ahol a feleségem édesanyja és bátyja élt, ám Lisszabonból nem tudtunk azonnal továbbutazni. Néhány napot itt töltöttünk, és igen jól éreztük magunkat.

Pár év múlva visszajöttünk szabadságra Estorilba, nagyon megtetszett nekünk, és akkor határoztuk el, hogy nyugdíjas éveinket itt, Portugáliában fogjuk leélni. Magyarországra ugyanis nem kívántunk visszatérni, hiszen a kommunizmust egyáltalán nem fogadtam el. Harmadik portugáliai utazásunk során lakást vettünk Estorilban. 1987-ben a Varig-tól nyugdíjba vonultam és azóta élünk Portugáliában.

Lőrincz Lajos:

Mi 1989-ben jöttünk Portugáliába, mégpedig úgy, hogy volt itt egy magyar vívó-edző a családjával, akinek a fia még otthon nálam vízilabdázott. A KSI-ben voltam edző, először a junior- azután pedig az ifi- válogatottnál, akikkel egész szép eredményeket - például Európa-bajnokságot - értünk el. Ez a fiú pedig itt járt gimnáziumba, és úszott is a Sigram csapatában. Ott fölfigyeltek arra, hogy milyen ügyesen úszik, és aztán a csapat vezetője fölkereste a fiú szüleit azzal, hogy itt is elkelne egy jó edző. Aztán egy nap bejött hozzám, az uszodába ez a vívó-edző egy megbízólevéllel, hogy akarok-e Portugáliába jönni...

* * * * * * *

Martinho Villani:

Családom, a Perugia-ból származó Villani család, a százéves háború alatt került Bohémiába, ahol a protestánsok ellen harcolt, majd letelepedett. A magyarok oldalán vett részt a szabadságharcban, végül pedig Magyarországon talált otthonra, ahol tehát - 1848 és 1948 között - száz éven keresztül élt. 1948-ban családunk utolsó tagja is elhagyta Budapestet és Bécsbe költözött. Édesapám, aki a törökországi Szmirnában született ugyan, igaz magyar hazafi volt. Portugáliába még a II. világháború idején érkezett azzal a megbízatással, hogy néhány magyar külkereskedelmi cég érdekeit képviselje. Itt nősült meg, első felesége magyar asszony volt, aki korán meghalt. Édesanyámat, aki portugál, azután vette feleségül. Otthon mindig portugálul beszéltünk. Én magam nem is tudok magyarul, azonban a szüleimet mindig magyarul szólítottam meg, édesanyámat is! Itt kell megjegyeznem azt, hogy bár félig magyar vagyok, és a gyökereimet nem tagadom meg, mégis teljesen portugálnak érzem magamat. Jól ismerem a magyar történelmet, a magyar nyelvet pedig rendszeresen Rózsa Zoltán tanár úrtól, a Lisszaboni Egyetemen meghirdetett nyelvi órákon kezdtem tanulni, később pedig eljutottam Debrecenbe, a Nyári Egyetemre is.

II. Hogyan és milyen mértékben sikerült az új környezetbe beilleszkedniük, és a vállalkozásukhoz fűzött reményeiket valóra váltaniuk?

Lőrincz Lajos:

Borzasztó volt, én meg akartam szökni az elején, hát itt semmi nem volt! 1989-ben jöttünk, és itt 1984-ben kezdődött újra a vízilabda. Volt vízilabda 1948-ig, mintegy harminc éven keresztül, és az akkoriak részt vettek az olimpián is, ami egy nagy lebőgés volt, és csak 1984-ben kezdődött újra a férfi vízilabda, és 89-ben a női.
Én akkor jöttem, kikerültem a magyar vízilabdából, ahol már hat éve az utánpótlás válogatott-csapatnál voltam, különböző kategóriáknál, a legutolsó az ifi-válogatott volt. Itt pedig se uszoda, se szervezés, semmi, hát a színvonalról ne is beszéljünk...

Lőrincz Lajosné:

Azt azért el kell mondani, hogy itt sokkal kevésbé alakultak ki a sportolás, és főként az élsport feltételei, mint Magyarországon. A sportoló csak a saját erejére, szorgalmára és kitartására számíthat, vagy esetleg még a támogatóira.

Rosa Mota futónő például úgy ment el az előző olimpiára, hogy semmit nem kapott, de még a mostani olimpiára való felkészülésekor sem volt atlétikai pálya, ahol futhatott volna. Teljesen önállóan állította össze az edzéstervét, és a hegyekben edzett, bármiféle egyéb szakmai segítség - gyúró, orvos stb. - vagy anyagi támogatás nélkül. És ugyanez volt a vízilabdánál is...

Lőrincz Lajos:

Egy klubhoz kerültem, a Sigram Portugal-hoz, ahol az volt az érdekes, hogy a klub elnöke játszott is a csapatban, ő volt a csapatkapitány, egy fiatal srác. Az édesapja volt a cég vezérigazgatója. Először 5 hónapra kaptam szerződést, február 28-án jöttem és a szerződés július 31-ig szólt, vagyis szabadságot nem fizettek. Amikor letelt a szerződés, akkor mondták, hogy maradjak még egy évig, amit nem nagyon akartam vállalni, mert szakmai szempontból tényleg visszalépés volt.

Na de jó, akkor itt maradtam még egy évre a családommal, és abban az évben meghívtak a Lisszaboni Úszószövetségbe technikai igazgatónak. Ez egy újabb beilleszkedési kényszert jelentett, ám mindeközben, a második évben megszűnt a Sigram- klub, mert meghalt a klub elnökének az édesapja, és ezzel a pénzforrás is elapadt. Ám akkor már tárgyalásban voltam a Portugál Úszószövetséggel, akik végül is lehetőséget biztosítottak számomra, és ott is dolgoztam. Vagyis volt egy év, amikor egyszerre három helyen dolgoztam.

Az, hogy ön magyar, okozott-e nehézséget abban, hogy elfogadtassa magát a portugálokkal?

Nem, éppen ellenkezőleg, mert azért bármennyire semmit nem tudtak a vízilabdáról, a magyar szó itt nagyon jól hangzik, és különösen a vízilabdában. Sőt, azt is mesélték a fiúk, hogy amikor gyerekkorukban kimentek a grundra focizni, akkor azt mondták, hogy most magyaroznak, tehát nagyon jót akartak mondani, nem braziloznak, hanem magyaroznak, ahelyett, hogy azt mondták volna, hogy fociznak.

Az egész családnak sikerült beilleszkednie?

Lőrincz Lajosné:

Az volt a szerencsénk, hogy itt a pedagógusok, és az emberek is alapvetően gyermek-centrikusak. A fiunknak, Zsoltinak nagyon sokat segítettek a tanárok és a gyerekek is az iskolában, a nyelvtanulásban.

Később beírattuk úszni, mert otthon is úszott, és egy olyan házaspárhoz került, akik teljesen elfogadták. Persze biztos az is tetszett nekik, hogy nyolcéves létére minden úszásnemben tökéletesen úszott. Ez itt bizony nagy csodának számított, mert a portugál gyerekek általában 10-12 éves korukban kezdenek úszni. Úgyhogy a gyerek egy év alatt szinte teljesen portugállá vált.

Zsoltinak biztosan sok portugál barátja is van. És önöknek vannak portugál barátaik?

Lőrincz Lajos:

Nem mondhatnám.

Ennek vajon mi az oka?

Egész egyszerűen az, hogy nincs időm, sajnos nagyon be vagyok táblázva. Most is hazajöttem, és másfél óra múlva megint el kell mennem...

* * * * * * *

Martinho Villani:

(...) Amikor édesapám megérkezett Lisszabonba, az édesanyjának küldött első levelében így írt: "Egy kedves városban vagyok, amely Perugia-ra, családunk ősi városára emlékeztet".

III. Amikor Portugáliába érkezett, hogyan került kapcsolatba az itt élő magyarokkal, a magyar külképviselettel?

Zentay Armand:

1987-ben tehát nyugdíjba vonultam, és itt megismerkedtem Villani Frigyes barátommal, aki annak ellenére, hogy elég súlyos beteg volt, nagyon aktívan próbálta a magyarokat összehozni Portugáliában. Tudni kell azonban, hogy akkor nem sok magyar élt itt, és többnyire idősek voltak.

Most már van egy fiatalabb nemzedék, akik Magyarországról jöttek, úgy, mint Lőrinczék is, több sportoló, művész vagy egyetemi oktató, akik elszórva élnek Portugáliában. Őket itt Lisszabonban rendszeresen összehozni igen nehéz feladat.

Először 1989-90 táján sikerült a társaságot összehozni. Az volt a célunk, hogy ezt a néhány idős embert, és persze a fiatalabbakat is összetartsuk, és hogy megismertessük magunkat, magyarságunkat a portugálokkal. Emellett úgy gondoltuk, hogy mi magyarok is összejöhetünk, elbeszélgethetünk a régi ismerősökkel, közöttük Mautner Ferenccel, Habsburg Ottóval, a Buday-Goldberger lányával, és Habsburg Józseffel, József főherceg unokájával, akit én még Magyarországról ismerek, és aki tulajdonképpen velem együtt a Társaság társelnöke, bár ők igen keveset vannak itt, mert nyolc gyereke van, és többnyire Németországban él. Habsburg Józsefnek igen jó portugál összeköttetései vannak, mert ő itt nevelkedett.

Mondana néhány szót a Portugál-Magyar Baráti Társaság tevékenységéről?

Több előadást szerveztünk, ahová főleg portugálokat hívtunk meg. Azt akartuk elérni, hogy a portugálok a színházi vendégjátékokon, és művészeti kiállításokon keresztül megismerjék a magyar kultúrát. Például bemutattuk a különböző magyar népviseleteket, és jótékonysági bazárokon is részt vettünk...

Ez utóbbin pontosan mit kell értenünk?

Lőrincz Lajosné:

A jótékonysági, pontosabban nemzetközi bazárt a Portugáliában működő külképviseletek rendezik meg, és erre mindig november végén kerül sor. A helyszíne állandóan változik, a szervezők igyekeznek a legolcsóbban bérelhető helyet megtalálni. Minden követség saját országára jellemző tárgyakat, árucikkeket ajánl föl, és a bevétel pedig a portugál állami gondozott gyerekek megsegítésére szolgál.

A bazárokon mindig besegítek, a magyar standon általában hanglemezek és kazetták, népművészeti terítők, kerámiák, különféle borok, pálinkák, művészeti katalógusok és könyvek várják az érdeklődőket. Ám mindig azt tapasztalom, hogy ez kevés. Jó volna, ha nagyobb kínálatot tudnánk nyújtani, mert ez is egy alkalom, hogy megismerhessenek minket...

Zentay Armand:

Nagy gondunk azonban, hogy portugál nyelven nincs szinte semmilyen Magyarországról szóló kiadvány.

Társaságunk tagjai többnyire idősebbek, ugyan több szabadidejük lenne, mégis - érthetően - nehezen mozognak. A fiatalabbak dolgozó emberek, nagyon elfoglaltak. Ennek ellenére közöttük is akad olyan, aki nagyobb szerepet vállal a társaság működtetésében. Megemlíthetem itt, például Martinho Villani-t, társaságunk jelenlegi elnökhelyettesét, akit a legrátermettebbnek látok arra, hogy átvegye a szerepemet. Övé a jövő, hiszen ő félig portugál, itt nevelkedett föl, megvannak a társadalmi összeköttetései a megfelelő portugál körökben, neki volna a feladata az, hogy lassan a portugál fiatalságot - akikből a jövő vezetői lesznek - odahozza, szoktassa a magyarokhoz, és bemutassa nekik, milyenek is vagyunk.

Szeretnék valamit megjegyezni. Ha az ember magát külföldön magyarnak vallja, az egy nagyon jó ajánlólevél. Főleg olyan körökben, ahol a magyarok nem teljesen ismeretlenek.

Él itt egy jómódú magyar, Villax Ivan, aki egy sikeres vegyigyár tulajdonosa, és csodálatos üzletember. A mi argentínai vállalkozásunknak az lett a veszte, hogy túl nagyra nőtt. Villax Ivan nagyon jól kordában tudja tartani magát is és a vállalatát is. Amikor a vállalata elérte a számára ideálisnak tűnő nagyságot, akkor ő úgy döntött, hogy nem fejleszti tovább. Vagyis nem hagyja a vállalatát, mint egy léggömböt, szétpukkanni. Nekünk ő sokat segített. Már kétszer meghívta a társaságunkat a birtokára, ahol portugál vendégek is voltak. A fiai már itt nősültek, és bár nem beszélnek magyarul, magyarnak érzik magukat.

Egyébként az összes rendezvényünk két nyelven zajlik, tehát az nem fordulhat elő, hogy aki ott van, nem érti, hogy miről van szó.

A Portugáliában élő magyarok számíthatnak-e a magyar külképviselet segítségére?

Zentay Armand:

Dr. Árgyelán Sándor nagykövet úrral még a rendszerváltozás időszaka előtt jó barátságba kerültünk, és a társaság megalakulásától kezdve nagyon támogatott bennünket. Az őt követő Gulyás András nagykövet úrra rendkívül jó szívvel emlékezünk vissza. A társaságot kezdetben nehezen tudtuk összetartani, mert egy klub-helyiség bérlete nem olcsó, a tagsági díjat pedig nem mindenki fizette. Az ő kiküldetése idején Baráti Társaságunk havonta tartott összejöveteleket a követségen. Jó időben a kertben, egyébként pedig az épületen belül. Arra is lehetőségünk nyílt, hogy a nagykövetség könyvtárát látogassuk.

Lőrincz Lajosné:

Jó, hogy használhatjuk a nagykövetség könyvtárát, csak az a baj, hogy a könyvek zöme nagyon régi, és, hogy is mondjam csak, úgy tűnik, olyan könyvek kerültek ide, amelyek otthon már nem kellenek. Csak úgy frissül a könyvállomány, hogy akik végleg hazamennek, például Gulyás úrék is, saját könyveiket itt hagyják. Nagyon szeretünk olvasni, de hát amikor hazamegyünk szabadságra, akkor képtelenség annyi könyvet magunkkal hozni, amennyi egész évre elegendő lenne.

Hiánynak érzem azt is, amire épp nemrég döbbenetem rá, amikor egy portugál ismerősömnek akartam kedveskedni. A követségen próbáltam beszerezni neki valamiféle Magyarországot bemutató kiadványt portugálul. Kiderült, hogy ilyen általános, a magyar kultúrát, építészetet, idegenforgalmi nevezetességeket egybegyűjtő tájékoztató nem létezik.

Persze ha jól meggondolom, még Magyarországon sem igazán találni ilyen kiadványokat portugálul. Pedig nagy szükségünk volna rá, mert lehet ugyan, hogy a portugálok az otthon kapható francia, angol és spanyol nyelvű kiadványok valamelyikét megértik - ám mégis szívesebben vennének, és többet is forgatnának egy-egy portugál nyelvű könyvet Magyarországról.

Tartják-e a kapcsolatot Magyarországgal?

Zentay Armand:

Természetesen a szüleimmel mindvégig leveleztem, ám amikor végleg Portugáliába kerültem, akkortól kezdve gyakran repültem haza Magyarországra. Semmilyen nagyobb nehézségem nem volt a kommunistákkal. Apám halálakor tértem vissza először Magyarországra, be kellett mennem jelentkezni a rendőrségre, a szüleim Orosházán laktak. Ott kiderült, hogy a rendőrfőnök a húszas években apám beosztottjaként szolgált, szóval azt mondhatom, sem akkor sem a későbbiekben politikailag semmiféle kellemetlenség nem ért.

Lőrincz Lajosné:

Minden évben hazautazunk szabadságra, ám ezzel kapcsolatban nagy gondunk, hogy Lisszabon és Budapest között nincs közvetlen repülőjárat. Ez a helyzet nagyon megnehezíti számunkra, de mások, akár intézmények számára is a kapcsolattartást, mert az utazás így nagyon költséges és körülményes.

Hogyan követik nyomon, hogy mi történik Magyarországon?

Lőrincz Lajosné:
Tudjuk fogni a Duna Televíziót, és ugyanazon a csatornán a Kossuth Rádió adását is, és ez egész nap megy.

Zentay Armand:

Bevallom őszintén, én nem olvasok újságot, inkább a televízióból, a rádióból szerzem be a híreket. Igaz az is, hogy itt Magyarországról nagyon kevés hírt hallani...

* * * * * * *

Megítélése szerint mennyire van jelen Magyarország Portugáliában?

Martinho Villani:

(...) Fontos az Árpád Szenes - Vieira da Silva Alapítvány. Fontosak az itt muzsikáló magyar zenészek. Úgy gondolom, hogy a magyarok nagy hatással vannak az itteni zenei életre. Sajnos magyar étterem nincs Lisszabonban, és a magyar áruk, mint a paprika, a szalámi vagy a barackpálinka hiányoznak az üzletekből.

(...) A filmművészet terén is történtek megmozdulások, ez persze inkább a filmcsemegéket kedvelők számára lehet érdekes, vagyis egy szűkebb rétegnek. Mindazonáltal Portóban Azevedo Szolnoki Kinga élvezetes hangversenyt szervezett, a Portugál-Magyar Baráti Társaság pedig, a millecentenárium megünneplésére a Népviseletek Múzeumában rendezett sikeres kiállítást.

A második nemzedék tagjai beszélnek magyarul?

A magyarok gyerekei? Manapság Portugáliában iszonyatos a hajtás, mindenki 9-9-ig dolgozik. Egyvalaki van, aki meglepően jól beszél magyarul, Csekonits báró unokája, akit a nagyapja tanított meg. Az egyik unokáját megtanította németül, a másikat pedig magyarul. Sokan "elportugálosodtak", ami természetes. A gyökereikkel azonban tisztában vannak, és érdekli őket Magyarország.

Önnek vannak rokonai Magyarországon?

Csupán egy távoli unokatestvérem. Mindenki elhagyta Magyarországot, és senki sem tért vissza, amit nagyon sajnálok. Amikor először mentem Magyarországra, úgy gondoltam, hogy biztosan van valami közös bennem és a magyarokban, de aztán úgy tapasztaltam, hogy nincs. Érdekes dolog ez, mert amikor erről váltunk szót az itt élő magyarok leszármazottaival, azokkal, akik egyébként folyékonyan beszélnek magyarul, hát ők maguk is azt mondják: "Mindenütt magyarnak érzem magamat, csak éppen Magyarországon nem." Hát nem fura egy dolog, hogy ennyire magyarnak érezd magadat mindenhol, kivéve Magyarországon?

Milyen szokások maradtak meg a családjában, amelyek Magyarországhoz kötik?

Ételek például. Ami engem illet, én szeretem a nyers zöldpaprikát, amit itt egyáltalán nem enne meg senki ilyen formában. Édesanyám mind a mai napig szokott "töltött paprikát" főzni, és azt sem szégyellem bevallani, hogy szeretem a pálinkát is.

(...) Magyar zenét ritkábban hallgatok. Az "Angol beteg" című filmet, nem csak a témája miatt mentem el megnézni, hanem mert tudtam, hogy Sebestyén Márta is énekel benne. A szokások közül szinte csak az maradt meg, hogy minden Karácsonykor elénekeljük a "Pásztorok, pásztorok ..." kezdetű dalt. Érdekes lehet talán, hogy a hölgyeknek szeretek néha "Kezét csókolom"-mal köszönni.

S ha majd lesznek gyerekei, fontos lesz-e ezeket a hagyományokat megtartani és továbbadni?

Igen, úgy hiszem fontos lesz. Van egy szép kínai mondás: "Az őseiről megfeledkező ember olyan, mint a gyökerét vesztett fa, mint a forrásától megfosztott folyó".

Jegyzetek:
[1]Trajecto de uma emigração In: PORTUGALHUNGRIA - Dez estudos sobre os contactos culturais luso-húngaros [PORTUGÁLIAMAGYARORSZÁG - Tíz tanulmány a portugál-magyar kulturális kapcsolatokról], org. István Rákóczi, Budapest: Typotex, 1999., p. 128-138.



[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]