PALIMPSZESZT
15. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

Ladányi-Turóczy Csilla:
Legendás magyarság-kép a 16. századi portugál irodalomban


Kevéssé ismert tény, noha számunkra rendkívül érdekes, mondhatni titokzatos momentuma az ibériai kultúrának, hogy valamilyen oknál fogva a 16. században a magyarság fogalma, főként a magyar királyságról alkotott legendás elképzelések lépten-nyomon feltűnnek a portugál irodalom aranykorának reprezentatív alkotásaiban.

A magyar olvasóközönség számára eddig egyetlen ilyen elérhető mű Luís de Camões (1525-1580) Luziadák c. eposza (1572)[1] volt, amelyben felfigyelhettünk a portugál királyi háznak tulajdonított eredetmonda furcsaságára: itt bizony a magyar királyi háztól származtatja a költő Portugália első királyát, Dom Afonso Henriques-t (1139-1185):

Közöttük Henrik (egy magyar királynak
volt a második derék fia, mondják)
Portugáliát kapta...[2]

...midőn élete végnapjához érve,
e bátor magyar, e nagyhírű vendég
akit legyűrt a sors kényszerűsége,
teremtőjének visszaadta lelkét.[3]

Nézd ezt a zászlót, s az első királyok
dicső ősatyját látod festve rajta.
Mi magyarnak tekintjük őt, de mások
úgy vélik, hogy Lotharingia sarja.[4]

Mint Rákóczi István történészi szempontból megvizsgálta[5], ez a nem nevesített, Árpád-házzal való rokonság minden alapot nélkülöz, az azonban tagadhatatlan, hogy a jelenség, a magyar királyság, egyáltalán Magyarország legendákba való helyezése és ennek a legendás népnek a saját identitástudatát éppen a 16. században erősítő portugál nemzettel való összefüggésbe hozása nem Camões találmánya és egyáltalán nem tekinthető egyedi szeszélynek.

Jóval Camões előtt, már a 15. században Duarte Galvão (1446-1517) is ezt vallotta krónikájában (Dom Afonso Henriques Krónikája), a 16. század első felében író, a portugál király közvetlen környezetéhez tartozó João de Barros pedig ezzel a magyar királyi házat felidéző legendás kezdéssel indítja nagyszabású lovagregényét, a Clarimundo császár krónikáját (1520), mely az első nyomtatott könyv volt Portugáliában és igen sokáig hatalmas népszerűségnek örvendett. Barros, mint említettem, a király és a trónörökös közvetlen környezetében élt és alkotott, állítólag a palota öltözőtermében rótta a sorokat[6], mikor éppen ideje engedte - ugyanis a szolgálat közben erre talán nem nyílt mindig alkalma -, sőt, maga a trónörökös, János herceg javította a kéziratot folyamatosan, ami már-már társszerzőségre enged következtetni, arra minden kétséget kizáróan bizonyítékot nyújt, hogy Barros műve dinasztikus igényeket szolgált ki és ihlete a legfelsőbb forrásból származott. Mint több kutató is rámutat, a legenda létrejöttének idejét azonban Fernão Lopes korában kell keresni (1419. környéke), noha az író fennmaradt műveiben nem találunk utalást erre az összefüggésre: "Alapos okunk van feltételezni, hogy a magyar származás ideája ekkor születik és, hogy Fernão Lopes korában, pontosabban ennek a kornak a viszonyaiban találjuk meg ennek a hamis családfának forrásvidékét."[7] Természetesen sokat feltették a kérdést: miért pont magyar származásúnak akarta hinni magát a portugál dinasztia? Az egyik kézenfekvő válasz, amit a Clarimundo kiadója, Marques Braga közvetít: "A lovagregényekben Magyarország divatba jött, még francia szövegek is, Berta, Flores és Brancaflor szüleit magyar királyoknak gondolják."[8] Való igaz, hogy a francia irodalomban a magyarokról alkotott kép jóval árnyaltabb, mint a hősi énekek, chanson de geste korában, melyet még a pogány ill. a keresztény világgal ellenséges viszonyban álló magyarság-kép befolyásolt jóval a kereszténység felvétele után is. Szabics Imre két csoportba sorolja a középkori francia irodalom magyar vonatkozású szövegeit, és a második csoportban megemlített 13-15. századi lovagregények már egyértelműen a pozitív kicsengésűek közé tartoznak. Fontos megemlíteni, hogy meggyőződése szerint a francia lovagregényekben is fiktív magyar személyekről van szó: történelmi beazonosításra törekedni nem célravezető: "Quant à réalité des personnages et toponymes hongrois figurant dans la chanson, on peut facilment conclure qu'ils sont tous les pruduits de l'imagination et de la fiction poétiques."[9]

António José Saraiva szerint pedig az "El Cantar de Mio Cid történetével párhuzamos, gesta-szerű tradíció vonul végig a portugál középkoron..." [10] Rákóczi István azonban, e túlságosan általános megfogalmazással nem elégedvén meg, három okot sorol fel arra, hogy a portugál királyi háznak miért állt érdekében ezen hamis származási vonalat emlékezetben tartania és tartatnia:
1) Magyarország kellőképpen távol volt ahhoz, hogy forrásaival dokumentálni lehessen a nézet akár ellenkezőjét is.
2) Magyarország ugyanakkor megfelelt, hogy úgy mondjam, ideológiai szempontból megtestesítője volt, a keresztény eszménynek (...)
3) Végezetül ide sorolhatjuk érvként Magyarország évszázados kapcsolatait az ibériai félszigettel (...) Fernão Lopes végülis a magyar eredet mellett döntött, s ezzel meghatározta Dom Henrique származását, mint láttuk, Camões-ig...[11]

A dinasztiai kapcsolatokat illetően nem érdektelen megemlíteni azt a szent királylányokhoz és királynékhez kötődő kultuszt, amit az Árpád-ház főként Szt. Erzsébettel kapcsolatban politikai tőkeként kihasznált - noha Erzsébetet nemzetközi szentként lehet értékelni, és hatása egész Európára kiterjedt, magyar származása közismert volt és egy portugál királylány, akit később szintén szentté avattak, róla kapta a nevét:
"Dokumentálhatóan hatott viszont Erzsébet példája Hispánia legjelentősebb középkori női szentjére, aki mellesleg szintén rokona volt Erzsébetnek. Portugál Szent Erzsébet (1271-1336) II. András második házasságából származó Jolanta (Violante) nevű lányának unokája volt, és legendája szerint épp e rokonság miatt kapta az Erzsébet nevet."[12]

Azért sem tartom lényegtelennek ezt a dinasztikus kötődést, mert a Maximiliano külön is kitér rá:
"Szent Erzsébet, magyar királylány napján, mit szokás volt nagy ünnepléssel megülni, úgy parancsolta, hogy rendezzenek vitézi tornát és lándzsatörést, amelyekben úgy a herceg mint a többi nemesifjú, kiknek lovascsapatát ő vezeti majd, harcaikat elkezdhetik, mely hír hallatán Miksát igen nagy boldogság és ujjongás töltötte el."[13]

Miksa férfivá avatásának napja ez, a tulajdonképpeni cselekmény kezdete (a szülők kalandja csupán bevezető a főhős életéhez), ezért illenék tavasz idejére (mint általában a régi lovagregényekben szokás, Húsvétra vagy Pünkösdre, esetleg május elejére) helyezni lovaggá ütésének és szerelembe esésének napját, Szent Erzsébet megemlítése miatt azonban az író itt november 19-re rakja a cselekmény kezdetét, mindenesetre ekkor van Árpádházi (vagy thüringiai) Erzsébet emléknapja:
"Elisabeth von Thüringen starb am 17. November 1231 (...) Zwei Tage sp(ter, am 19. November, wurde sie im Franziskus-Hospital zu Margurg beigesetzt."[14]

A későbbiek során ennek a novemberi hangulatnak nyoma sincs a szövegben, vagyis nem feltételezhetjük, hogy a szerző utána nézett volna a dátumnak, portugáliai szent Erzsébet emléknapja pl. július 4., ami nagyszerűen megfelel az ifjú lovag szerelembe esésének dátumaként.

A magyar eredet a Clarimundo esetében szigorúan a portugál királyi házra vonatkozik, ettől a képzeletbeli hőstől származtatja ugyanis a szerző a portugál királyokat, ahogy az alcímben megjegyzi, oly módon, hogy Clarimundo fiának teszi meg Sancho-t, akit egy titokzatos hajóval raboltat el Konstantinápolyból az Ibériai-félszigetre, ahol aztán a kasztíliai király, Alfonz, leányát Lucindát adja neki feleségül - ők ketten lesznek az első portugál király, Dom Afonso Henriques apjának, Dom Henrique-nek a szülei. A történelmi valóság ezzel szemben az, hogy Dom Henriques német származású gróf, és VI. Alfonz (1065-1109) törvénytelen lányát, Dona Teresát adja neki feleségül és teszi ezzel a Portucalense-i grófság[15] fejévé, míg ugyanabban az időben a király törvényes házasságból született lánya, Dona Urraca, Henrik társának, Dom Raimundónak felesége lesz, és így először Galícia (az ibériai-félszigeti Galícia), később Kasztília és León királynője (1109-1126). Henrik pedig lassan, de biztosan kihátrál a kasztíliai hűbériségből és a reconquista gyors előrehaladtával fia, Dom Afonso Henriques, saját anyjával, Dona Teresával szembeszállva önálló államot képes alakítani. Clarimundo lovag, aki neve szerint a világ világossága (a messianisztikus párhuzamok nem véletlenszerűek), e képzeletbeli hős, karrierje csúcspontján bizánci császár lesz, míg a Maximiliano névadója, Miksa, valóságos történelmi személy, a Német-Római császárság ura - és akárcsak a portugál királyok, ők is magyar származással dicsekedhetnek.

A fantasztikus, sokszor szerelmes (szentimentális) regényre emlékeztető Maximiliano főhőse az a Miksa császár, aki 1459-ben született, még apja, Frigyes császár életében koronáztatott meg (1486-ban) és 1519-ben halt meg: ő az a Habsburg, aki megalapozza a dinasztiának majd unokájában, V. Károlyban (1500-1556) megvalósuló nagyságát. Érdekes összehasonlítani a valódi és a lovagregénybeli Miksa családfáját.[16] A valódi Miksa anyai nagyapja Dom Duarte portugál király, anyja Dona Leonor portugál hercegnő, aki Frigyes császárhoz megy feleségül. A regényhős anyai nagyapja Vencel (Venceslau) magyar király, anyja Filénia, aki Reduardóhoz, az osztrák herceg nője lesz titokban. Miksa valódi első felesége a korán elhunyt Mária, Merész Károly (1459-1519) lánya, második asszonya Branca Maria Sforza, milánói hercegkisasszony, regénybeli mátkája azonban (akivel a cselekményben nem egyesül, de a lovagregények logikája szerint biztosan így fejeződött volna be a történet) a különös módon Artúrnak nevezett angol király[17] Adriana nevű, kevély, igazi kegyetlen úrnő-típust (dame sans merci) képviselő leánya. Nyilvánvaló, hogy a szerző az utódokat illetően nem tért volna el a valóság forgatókönyvétől - annál is inkább sejthető ez, mivel a lovagregény megírásának ugyanúgy dinasztikus okai (is) lehettek, mint azt a Clarimundo esetében láttuk. Csakhogy közben eltelt egy fél évszázad és a portugálok elvesztették függetlenségüket az 1578-as Alcácer Quibir-i csatában, a "spanyol" fennhatóságot talán könnyebb volt elfogadhatóvá tenni azzal a csúsztatással, amely szerint V. Károly is magyar származású tulajdonképp, (noha ugyanennyire portugál is származású volt), tehát a legendás magyar eredet nem megy veszendőbe. A magyar eredet ilyenfajta presztízse egyébiránt igencsak nehezen érthető, hiszen ekkorra Magyarország túl van Mohácson és szintén elvesztette függetlenségét. Ez egyfajta szolidaritás-érzést is kiválthatott a portugálokból, természetesen, hiszen a szétszakadt Magyarország a kereszténység másik végvidéki bástyájának szerepét töltötte be.

Érdekes lenne megvizsgálni a Maximiliano ismeretlen szerzőjének a hatalomhoz való viszonyát is, főként, ha elfogadjuk azt a feltételezést, miszerint talán az egyáltalán nem ismeretlen Jorge de Montemayorral (vagy Montenmor), a Diana c, pásztorregény[18] írójával lenne azonos, ahogy a lovagregény kiadója gondolja:. "... olyan jellemzőkkel, amelyek emlékeztetnek Montemor Dianajára, egyrészt Andronicus személyén keresztül (a Dianában az egyik mellékszereplőt, a nagy pásztorasszony apját, Andronicusnak hívják), másrészt olyan leírásokon keresztül, melyek a lovagregény szövegében Montemor nyelvezetét idézik fel." "[19] Mivel tudjuk, hogy Montemor Dona Maria infánsnő kíséretében részt vett annak V. Károly fiával, a későbbi II. Fülöppel (spanyol királyként: 1556-, portugál uralkodóként 1581-1598) [20]tartott esküvőjén, nem kizárható, hogy valóban egyfajta ún. "lisonja literária da época"[21]ról (a korszak irodalmi hízelgéséről) lehetett szó.

Clarimundo apai ágról magyar - apja egy Adriano nevezetű király, akiről így nyilatkozik a szerző: "Abban az időben, mikor Magyarországon a nagy Adriano király uralkodott, őt jó kormányzása és bátorsága miatt mindenki tisztelte és szerette, olyannyira, hogy azon királyi és fejedelmi udvarokban, ahol ismerték, nem is beszélt senki egyébről, mint arról, hogy milyen szeretetet tanusít barátai, és milyen szigort ellenségei irányában, soha el nem nézve a rosszat, és mindenkor a jót támogatva. Ezen erénye által, melyet mások is kísértek, oly hajlandóságra bírta önmaga iránt országának lakóinak szívét ugyanúgy, mint a külföldiekét, hogy életét mindenki többre becsülte, mint a sajátját" [22]

A hős apja tehát a tökéletes uralkodó, akinek éppen tökéletessége miatt, és, mert egyébiránt maga is a magyar uralkodóházból származik, a francia király, Claudio, azt az ajánlatot teszi, hogy vegye el leányát, Briainát: "Így egyfelől ezen okból, másfelől, mert ő maga is a magyar királyi ház uralkododóitól származik, az volna a kívánsága, hogy Adriano az ő törvényes születésű leányával, Briainával házasságra lépjen, ha az néki is kedvére lenne..."[23] Érdekes azonban az is, amit még jó okként hoz fel a francia király (vagyis a szerző) a frigy létrejöttének üdvös voltát igazolandó: "Azonfelül pedig ez a szövetség arra is szolgálna, hogy a gyűlölséget, mit a francia királyok a magyarok irányában tápláltak, annak minden nyomát felszámolva, ha még valami maradt belőlük, megszűntesse..."[24] Vajon miféle gyűlölségről lehet itt szó - és az időben hová kellene helyeznünk e gyűlölséget, a képzeletbeli történések idejébe, vagy a 16. század elejére? Nem lehetetlen, hogy arra a régi, még a magyarok megtérése körüli korszakra utal itt vissza a szerző, melya Roland-énekben is nyomot hagyott, hiszen, ahogy fentebb említettük, a francia lovagregények már általában pozitív magyar szereplőket illesztenek a történetekbe - ill., ha negatívat találunk, annak akkor van pozitív párja is, mint ezt Florence de Rome magyar hercegi testvérpárja, Esmeré és Milon példáján láthatjuk.[25]

A Clarimundo szüleit egymás mellé sodró házassági szerződés létre is jön, különös módon egy Colónia nevű francia városban, az ifjú pár pedig egy Segura nevű helyen él, mely a jelek szerint a magyar királyság székhelye és a tengerparton terül el. (Ezt az eddig beazonosíthatatlan Segurát a Maximiliano szerzője is átveszi, Segura grófjairól beszél, mint Magyarország fontos személyiségeiről - valószínűsíthető, hogy a Clarimundo nyomán.) A történelemhez annyi köze van a lovagregény eseményeihez, hogy a magyar királyt törökök támadják meg, minden más azt a képzetet kelti bennünk, hogy a szerzőnek sem a magyar, sem a török viszonyokról, főképp a földrajzról sok fogalma nem volt, és az a tény, hogy a történéseket Magyarországra helyezte, azt a célt is szolgálja, hogy egy közönsége számára teljességgel ismeretlen és egzotikusnak számító helyszínnel dolgozhasson, melyet szabadon alakíthat kedvére. Figyelembe véve, hogy a mű nyolc hónap alatt született (és meglehetősen tekintélyes szövegmennyiség), egy még nem sok világot látott kamaszfiú tollából, aki csak úgy kedvtelésből, szabadidejében írt, trónörökös barátja biztatására, földrajzi pontosságot igazán nem várhatunk az alkotástól.

Már nem ugyanez a helyrajzi és történelmi ismereteket nélkülöző, egyszerűen a legendás történeteket soha nem látott messzeségekbe helyező mentalitás mutatkozik meg a Miksa császár krónikájában. Sok köze azonban a valósághoz ennek az elbeszélésnek sincs, sőt, a csodás elemek tobzódása egyenesen zavaró hatást kelt. Érdekes megjegyezni, hogy a 15-16. századi szerelmi regények írói előszeretettel alkalmazzák az egzotikus, lehetőleg keleti tájakat (Görögország, Bizánc, Macedónia) - említhetjük itt Alonso Nuńez Reinoso (Clareo és Florisea), Diego de San Pedro (A szerelem börtöne) nevét és az ismeretlen szerző tollából származó Naceo és Amperidóniát, de ezekben az egzotikus táj csupán igen könnyen lerántható lepel, ugyanis mindig az Ibériai-félsziget viszonyainak kritikájára használják a távoli vidékek barbár szokásainak leírását. (Magyarország neve itt, valószínűleg nem véletlenül, fel sem merül.) Ez a törekvés a lovagregényre nem jellemző, az ismeretlen tájak és szokások bevonása éppen a jól ismert valóságtól való elszakadást, a merész, fantasztikus kalandok hitelesebb elbeszélését hivatottak lehetővé tenni. Jól megfigyelhető ez a Miksa császár krónikájának bevezető fejezeteiben, ahol a magyar királyi ház most fordítva (női ágon) és ellentétes körülmények között (nem a szülői hatalomtól támogatott, hanem az elől tökéletesen eltitkolt formában) szolgál alapként a mindenkinél kiválóbb hős, Miksa létrejöttéhez. A lovagregény bevezetése már "magyar" keretet ad az elbeszélésnek: itt arról esik szó, hogy Miksa történetét, amelyet következőleg olvasni fogunk, tkp. annak nagybátyja, Andronicus jegyezte fel, aki maga is magyar herceg volt, és akit gyerekkorában egy bölcs német boszorkány, Veleda[26] rabolt el: "És erre gyógyírt akarván találni, mivel fájlalta, hogy íly nagy bölcsesség veszendőbe mehet az ő halálával, felnyitotta könyveit és úgy találta, hogy abban az időben senkiben nem gyümölcsözhetne oly nagyon az ő tudománya, mint éppen Andronicusban, Magyarország infánsában."[27] A gyermekrablás motívuma a lovagregényben a lehető leggyakoribb, mondhatnánk kötelező momentum, egészen Artúr király Merlin általi elvétele óta, a Clarimundóban is ugyanolyan pontosan bekövetkezik. Maga az elbeszéléstechnikai eszköz nagyon ősi, gondolhatunk a Mózes-történetre, vagy a Romulus-Remus ikrek sorsára - a lovagregényekben ez a hagyomány folytatódik, Michel Stantesco és Michel Zink külön fejezetet szentelnek az eltávozó és visszatérő lovagokról szóló lovagregényeknek:
"A száműzetés és a visszatérés e regényei, ahogy régóta nevezik őket, valószínűleg indoeurópai gyökerűek. A középkori regényben az összekapcsolódó száműzetés-visszatérés cselekménysora elválaszthatatlan a hősnek egy idegen királylánnyal kötött házasságától. Ez a kettős szerkezet olyan gyakori, hogy a regényesség egyik alapjának tekinthetjük."[28]

Ezen lovagok sorába tartozik nem csak az elrabolt Clarimundo és Miksa, hanem Miksa apja, Reduardo is, akinek Filénia magyar hercegnővel folytatott kalandja éppen ezt a tipikus szerkezetet követi, valamint Clarimundo fia, Dom Sancho, akinek titokzatos elragadtatásáról már fentebb említést tettünk.

Szintén figyelemre méltó az a fogás a Maximiliano-ban, amely szerint az ismeretlen szerző fordításként tűnteti fel művét[29] és autenticitását azzal próbálja igazolni, hogy a kalandok feljegyzője egy, a főhőst közelről ismerő (sőt, rokon), másrészt egy gyermekkora óta bölcsességben nevelkedett férfiú, aki, hogy nemességéhez kétség se férjen, magyar származású és szomorú természetű.[30]

Mint említettük, Miksa szülei nemhivatalosan és nagy viszontagságokat kiállva lesznek egymáséi, éppen egy ibér szerelmi regényre emlékeztető szenvedély folytán, ami azonban e szerelmi regényekkel ellentétben nem marad szűzies[31] és tragédiája éppen abból fakad, hogy a főhős megfogan és Filénia, magyar hercegnő nem tudja tovább titkolni áldott állapotát. Reduardo, az osztrák herceg, akit egyébként a lány apja, Vencel király, igen nagyra becsül, de nem sejti, hogy mi a valódi neve (lovagregényhez illően a hős ezt valamilyen oknál fogva nem mondhatja el), kénytelen az elkényeztetett Filéniát egy éjjelen megszöktetni és valószínűleg a Budai-hegyekben kószálni vele: "Látván pedig a veszedelmet, mely ezen késedelemtől csak növekedett, amilyen hamar csak tudtak, útra keltek, mindig messze járva a Dunának (mely igen nevezetes folyó Buda vára mellett) partjától..."[32], ahol természetesen eltévednek: "...úgy gondolván mostmár, hogy ott biztos menedékre lelhetnek, egészen eltévedt bizony egy olyan messzi és különös útra térve, mely egy nagy erdőségbe vezetett, mit medvék, oroszlánok, vaddisznók és egyéb kegyetlen és különös állatok laktak ott nevelkedvén, lévén az a hely a magyar királyoknak vadászó területe, két mérföldnél Buda városától nem messzebb, mely mindenütt igen nevezetes erdőt pedig hívták Sziklás Rengetegnek."[33]

Nem hiszem, hogy sok értelme lenne a Sziklás Rengeteg beazonosítására törekednünk, ha azt olvassuk, hogy arrafelé még oroszlánok is tanyáztak, őshonosak lévén, de találkozunk végre két konkrét földrajzi fogalommal, mely valóban a magyar királyság székhelyéhez kötődik: a szerző nem csak azt tudja, hogy a magyar király Budán lakik (vagy ott is lakhat), hanem azt is, hogy Buda mellett a Duna folyik.

Nézzük meg, milyen szövegösszefüggésben találjuk még meg a Buda és a Duna szavakat a lovagregény elején: ezt olvashatjuk: "Akkoriban azonban azért cselekedtek így, mert szíves segítséget vártak személyétől, tekintettel nagy szorultságukra, mely abból származott, hogy Buda városát az angolok nagy hadsereggel vették körül királyuk, Artúr, és annak fia, Bromilau herceg vezetésével, kik azért jöttek, hogy bosszút vegyenek régi gyűlölségek miatt, mik uralkodóik és országaik között keletkeztek (miképpen krónikáikban elbeszélik)."[34] Ahogy a Clarimundo esetében a francia királyok gyűlöletéről esik szó, minden magyarázat nélkül, itt az angolokkal kapcsolatban merül fel ugyanaz. Nem valószínű, hogy bármiféle történetírói igénnyel rendelkeztek volna a szerzők, mindenesetre mind a francia, mind az angol ellenség vagy szövetséges (a két regényben egyik minőségből a másikká fejlődnek a magyarok ellenfelei, és mind a két alkalommal a király lányának jóvoltából) elég nagy súlyú, nagy hatalmat képviselő, a portugál olvasóközönség által ismert nép ahhoz, hogy a magyar királyi háznak és ezen keresztül a tőle származó portugálnak megfelelő presztizst biztosítson.

A Buda és a Duna együttes szereplését láthatjuk a következő mondatban: "Látván pedig a veszedelmet, mely ezen késedelemtől csak növekedett, amilyen hamar csak tudtak, útra keltek, mindig messze járva a Dunának (mely igen nevezetes folyó Buda vára mellett) partjától. Tették pedig ezt, nehogy valamilyen akadályba ütközzenek, lévén, hogy arrafelé mindenkor igen sokan jártak, és mert a király is épp a folyó mentén vadászott, ahol volt egy néki szállásul szolgáló vára."[35] Még azt is mondhatnánk, hogy itt valami leírás-félére emlékeztető részletet találunk, az igen nevezetes Buda vára mellett, mely nyilvánvalóan egy hegy tetején képzelhető el, folyik a Duna folyó - melynek létezését külön hangsúlyozza a szerző, még magyarázatot is fűz hozzá (mert hiába van szó nevezetes folyóról, az olvasók ill. hallgatók nem ismerik), ezenkívül azonban a folyópart igen sűrű forgalommal jellemezhető.

A szövegből az is kiderül, hogy a Budai-hegyekben (talán nem teljesen anakronisztikus elnevezés) a királynak másik vára is van. A civilizáció közvetlen közelében, ahogy ezt már a korábbi lovagregényekben is megszoktuk, ott húzódik az erdő, a rengeteg (itt: Sziklás Rengeteg), a mágikus, csodálatos események színhelye, ahol minden megtörténhet. Ez a fajta jelképes erdő természetesen helyet kap a Budai-hegyekben is.

A következő szövegrészlet már a szüleitől elkeveredett és mágikus erők által oltalmazott Miksa (Maximiliano) megtalálása után említi Budát - ebből kiderül, hogy a városnak püspöke is van, ami nyilvánvaló tévedés, hiszen Buda soha nem rendelkezett püspökkel: "Lévén pedig, hogy a bánat mindenkiben igen általános, a király azt akarta, hogy nagy ünnepélyességgel kereszteljék meg a gyermeket, kit Buda püspökétől a Miksa nevet kapta a keresztségben, melyet neki a forrás megjelölt, mert a király azt minden másnál, mit addig hallott, helyesebbnek tartotta és hitte, hogy nem kis misztérium rendelte azt el."[36] A hős a magyar királyság itt ábrázolt leghatalmasabb püspöke általi megkeresztelése újabb presztizzsel ruházza fel az egyébként törvénytelen származású és ugyan mágikus erők által oltalmazott, de az udvar szemében mégiscsak lelencgyereket: hiába születésének minden tragikus körülménye (az anyját és az apját egy mágus elragadja), azonnal királyi nagyapja oltalmába kerül.

Mint említettük, a látszólagos törvénytelen származás ill. a származás tisztázatlansága általános a lovagregények hőseinél, ez a körülmény kényszeríti arra őket, hogy bizonyítsanak, hogy kiemelkedjenek saját környezetükben, hogy visszaverjék az intrikusok támadásait, hiszen az uralkodók ismeretlenül is bizalmukba fogadják őket, amit a kegyencek mindig rossz néven vesznek. Egyik jól ismert változata ennek a sémának a Trisztán-történet, Trisztán elszakadása a szülői háztól, Márk király udvarában való gyors sikere, az ellene folyó rágalomhadjárat... A Trisztán tragikus befejezése azonban ellentétben áll a kései lovagregények kötelező happy ending-jeivel, hiszen az utóbbiaknak közvetett módon egy-egy dinasztia felmagasztalása a céljuk, míg egy Chrétien vagy egy Gottfried von Straßburg valójában a lovagság és a szerelem spirituális jelentőségéről ír hőskölteményeket.

A magyar vonatkozások tekintetében mindenképpen említést kell tennünk Gil Vicente igen különös színpadi művéről, a Lusitânia tragikomédiájáról: Portugal, a portugál nemzetet jelképező herceg Görögországból érkezve, de Magyarországon áthaladva jut Lusitâniához, a luzitán földet megszemélyesítő szűzhöz:

Szibillának azon barlangjában, igen bölcs és végtelenül okos uram, a szerző megtudta, hogy élt háromezer évvel ezelőtt egy szépséges nimfa, akit Lisibeának hívtak és Berberia királynőjének meg egy tengeri hercegnek lányaként született. Ennek a Lisibeának sorsa lakóhelyül azokat a félelmetes barlangokat jelölte ki, melyek a Sintra hegység napfényes oldalának lábainál találhatóak, amely helyet akkoriban Solercia hegységnek hívták. Minekutána pedig a Nap néha elhaladt a fényességes Lisibea előtt és ruha nélkül, egészen mezítelen látta minden arányában tökéletes testét, mivel a nimfa a női bájak tekintetében makulátlanul szép volt, egy olyan fényességes lánya született tőle, hogy mindjárt a Lusitânia[37] nevet adták neki, aki ezen Tartománynak istennője és úrnője lett. Ugyanebben az időben élt görög földön egy híres és végtelenül szerelmes természetű lovag, igen nagy vadász, akit Portugálnak hívtak: ő Magyarországon jártában-keltében hallott a Solercia hegység változatos és híres vadászatairól és azokra vágyva útra is kelt. Mikor ez a Portugál, aki mindenestül szerelmes természetű volt, megpillantotta Lusitâniának, a Nap leányának természetfeletti szépségét, rögvest halálosan beleszeretett. Lisibea, Lusitânia anyja, pedig ki balga módon féltékeny volt, ezen Portugál miatti féltékenysége következtében vesztette életét..."[38]

João Carlos Garcia egy cikkében így értelmezi ezt a részletet: "Portugal Görögországból, a mitikus hősök földjéről származik (akárcsak Luso[39]) és, hasonlóan ahhoz, ami Henrik herceggel, Afonso Henriques, az első portugál király apjával történik, beleszeret az ország fejedelmi úrnőjébe. A tér, amelybe megérkezik, Lusit(nia tartománya, a tér, ahonnan indul, Magyarország, ugyanaz az ország, melyhez állítólag Henrik hercegnek is köze volt."[40]

Nyilvánvaló, hogy nem történelmi hűséggel leírt származási elméletről van itt szó, hanem a portugál nemzet eszmei geneziséről, a görög (-római) kultúrához való kötődés hangsúlyozásáról egyrészt (a római nemzet örökségének átvételét hangsúlyozza a Lusiadák egész felépítése, mely az Aeneis szerkezetét követi, valamint Venus istennő a rómaiakkal kapcsolatos rokonszenvének a portugálokkal szembeni folytatólagossága) és a magyar legendához való ragaszkodásról másrészt.

A Lusit(nia tragikomédiája esetében azonban, úgy hiszem, érdemes rámutatni arra, hogy nehéz megítélni, mennyire lehet komolyan venni a színdarab a színdarabban-jelenség mondanivalóját. A Lusit(nia-történet ugyanis igen különös keretbe van ágyazva - a 16. századi zsidóellenes hangulat idején ez a keret mindenképpen meglepő, főleg, ha ránézünk a darab elején megadott évszámra és az ajánlásra:

"Az itt következő komédia az igen felséges és hatalmas János király, portugál földön e néven a harmadik színe előtt mutattatott be, fiának, az igen óhajtott Dom Manuel hercegnek születése alkalmából, az Úrnak 1532-ik esztendejében."[41]

III. János király (1521-1557) annak a frigynek a gyümölcse volt, mely Dom Manuel (I. Emánuel) portugál uralkodó (1495-1521) és a katolikus spanyol királyi pár, Aragóniai Ferdinánd (II. Aragóniai és V. Kasztíliai Ferdinánd: 1474-1516) és Kasztíliai Izabella (1474-1504) Izabella nevű lánya között azért cserébe jöhetett létre, hogy a portugál királyság kövesse a spanyol példát és űzze ki a zsidóságot saját területéről. Az 1492-es spanyol zsidóellenes törvény után a szefárdok tömegesen menekültek Portugáliába, ahol II. János (1481-1495) uralkodása alatt teljes védelmet élveztek - Manuel király azonban mindjárt trónra lépése után elrendeli Portugáliában is a kiűzetési dekrétumot (1496), melyet aztán különbözőképpen csűr-csavar, mert valójában tudja, hogy az államnak milyen nagy szüksége van a zsidóság anyagi és szellemi tőkéjére. Koncetrálja a zsidókat Lisszabonban, majd lezáratja a kikötőt, a tizennégy éven aluli gyermekeket elveszi szüleiktől, keresztény családokhoz adja őket, más gyerekeket a Zöldfoki-szigetekre deportál, a zsidó lakosság egészét kényszerűen megkeresztelteti és ezzel a zsidó vallás legitimációját végleg megszűnteti - a kriptojudaizmus elleni harcot pedig az uralkodása alatt bevezetett Inkvizícióra bízza, noha a türelmi rendelet értelmében húsz évig nem vonhatók felelősségre vallásuk unortodoxiája miatt.

Gil Vicente azonban, aki darabjai nagy részében negatív szereplőként tűnteti fel a zsidókat (noha nem negatívabb hangsúllyal, mint a csalókat, a kegyetlen főurakat és megvesztegethető hivatalnokokat), ebben a nemzeti mítoszt tárgyaló színműben, melyet uralkodója fiának születése alkalmából írt (és melyet zavargások miatt nem lehetett mindjárt a születést követően előadni), a keret-jelenetben egy zsidó család hétköznapjaiba enged betekintést (azok után, hogy 1506-ban a lisszaboniak hatezer zsidót lincseltek meg húsvétkor), nem sztereotipizálja egyszerűen a zsidóságot a megszokott csúnya és visszataszító uzsorás képére zsugorítva, hanem egy eladó lánnyal és egy lusta, anyja által elkényeztetett kisfiúval szembesít bennünket egy megmosolyogtató jelenet segítségével, melyben a szép zsidó lánynak egy keresztény udvaronc teszi a szépet, kijelentve, hogy miatta azt kívánja, bárcsak ne Aeneas, de Ábrahám leszármazottja volna:

Udvaronc

Én udvari ember vagyok, nemes Aeneas ükapám, de szerelméért lángolok, és ezért arról álmodok, bár lenne ősöm Ábrahám.[42]

A szép lány, Lediça[43], tréfával üti el az ifjú udvarlását, úgy tesz, mintha nem értené, miről van szó, de nem árulja el az ifjút jelenlétét anyjának. A kezdődő románcot az apa hazaérkezése szakítja meg, akiről kiderül, hogy varga és mindjárt munkához is kezd, azon pörölve feleségével, hogy a harci vagy a szerelmes dalok serkentik-e inkább szorgalomra az embert. A felesége elénekel egy ún. cantiga de amigót, mely műfaj a középkori galego-portugál kultúra csúcsát jelentette (noha a 16. századi köztudat ezt nem is sejti) - egy ugyanilyen dallal ér véget az egész színdarab, mely felvonultat jó néhány antik istennőt - vagyis a kulturális egység mindvégig fennmarad.

A lényeg azonban, ami a mondanivaló értékelését illeti, annyi, hogy a Gil Vicente által írt Lusit(niát a darabon belül Lediça apja és annak barátai, egyszerű zsidó kereskedők, kézművesek választják ki a királyhoz fűződő hűségüket kifejezve. Gil Vicente tréfás önpocskondiázása (ellenségei ellene felhozott vádjainak kiforgatása) vezeti be ezt az elviekben fennkölt nemzeti témát, melyet a színdarab a színdarabban feldolgoz.

Ám, miután a luzitán öntudatnak azzal mutatott fügét, hogy a királynak készült színdarabot az országban már elméletileg nem is létező zsidóság ajándékaként tünteti fel, Lusit(nia alakjában, aki apját, a Napot személyesen soha nem ismerte és akinek anyja, Lisibea (Lisboa, vagyis Lisszabon állítólagos névadója) féltékenységében öngyilkosságot elkövető idegroncs, egy Mercuriusnak nem kellő lánykát állít elénk, akit csak a keletről Magyarországon át érkező Portugal vadász hajlandó, szerelmes természetének megfelelően, feleségül venni. Így kerül tehát ebbe az igencsak kétséges komolyságú nemzeti színdarabba Magyarország neve.

A színdarabban a színdarabon belül azonban találunk még egy színdarabot, egy misztériumjáték mintájára készült részt, melyben Egész Világ és Senki Sem folytat párbeszédet, bölcsességeiket pedig az Ördög két papja jegyzeteli:

Ki Sem

És, most mit keresel éppen?

Egész Világ

Tisztes tisztséget, de nagyot!

Ki Sem

Én erény után kutatok,
hogy találjak, adja Isten.

Belzebub

Újabb adat, újabb remény,
mindjárt írjad alulra hát:
tisztséget vár Egész Világ,
s Kit Sem érdekel az erény.[44]

Az ördögi papok az antik istennők kíséretéhez tartoznak, blaszfémikus imádságokat skandálnak és érdekes kultúrtörténeti adalékokkal szolgálnak - többek között azon lovagregényekkel kapcsolatban, melyekben a magyarsághoz fűződő legenda olyan markánsan merül föl:

Belzebub

Áldás a férfin s asszonyon, ki már három üdvözlégytől elalszik az imapadon, ám regényt hallgatna nagyon szívest, reggelig estétől.[45]

A Don Quijotéből ismert kárhoztatás jut eszünkbe, mely arra készteti a főhős "jóakaróit", hogy elégessék ezeket a rendkívüli népszerűségnek örvendő regényeket. Gil Vicentének ezen egész színműve olyan kiforgatott jelentésekkel, mondanivalóval van tele, melyeket csak az egész művet, sőt, a korszakot figyelembe véve lehet értelmezni - így van ez a Magyarországra vonatkozó részlettel is, mely elsősorban számunkra lehet érdekes. Az a tény, hogy a színműíró folytatja a portugál genezissel kapcsolatos magyar-eredet hagyományt, lehet egyszerű beidegződés is, de lehet a nemzeti mítosz finom kicsúfolása, hiszen az antik hagyományhoz való kötődést Merkúr házasságtól ódzkodó alakjában és az istennők ördögszolga papjainak figuráiban egyértelműen kicsúfolja. A magyar eredetről azonban nem beszél, csak a szövegkörnyezetből következtethetünk arra, hogy nem kell feltétlenül komolyan venni.

Végezetül, hogy a magyar presztizsre még egy példát hozzunk, szintén Gil Vicente egyik darabjában (mely egy lovagregény-folyam egyetlen epizódját dolgozza fel), a Dom Duardos-ban kétszer fordul elő a magyar megnevezés: a 641. sorban a legjobb illatú rózsákra mondja Flérida hercegnő, hogy magyarországiak lehetnek, az 1166. sorban pedig különböző nemzetiségű hercegek között egy magyarról is szó esik, mint lehetséges jó partiról.

A reneszánszkori portugál irodalom néhány fontos művének megvizsgálásával nem ér véget ennek a témának a kutatása - mint olyan gyakran megtörténik, több kérdés született, mint amennyit eddig megválaszolni kíséreltünk. A portugál források behatóbb vizsgálatával reményeink szerint újabb válaszadási lehetőségek merülnek majd fel.

Jegyzetek:

[1] Labjegyzet
[1] Először Greguss Gyula (A Lusiáda Camoenstől, Kisfaludy Társaság, Pest, 1865), majd Hárs Ernő fordításában (A Lusiadák, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 1997)
[2] A Lusiadák, III. ének 25., 1-3, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 1997, Hárs Ernő fordítása
[3] Idem, III. ének 28., 1-3
[4] Idem, VIII. ének, 9., 1-4
[5] Rákóczi István: Egy történelmi tévedés anatómiája, in: Magyar-portugál kapcsolatok (Tanulmányok, bibliográfia, szemelvények), Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Portugál Nyelv és Irodalom Tanszék, Budapest, 1987; Rákóczi István: A suposta origem húngara da primeira dinastia n`Os Lusíadas de Camões in: PORTUGALHUNGRIA, Dez estudos sobre os contactos culturais luso-húngaros, Typotex, Budapest, 1999
[6] "Era então João de Barros de pouco mais de vinte anos de idade, e como andava em serviço do Príncipe (o futuro D. João III), que lhe ocupava a mor parte do tempo, só nos espaços que lhe restavam, publicamente e, como ele diz, na mesma Guarda-roupa do Paço, sem outro repouso, nem mais recolhimento ... em oito meses compôs esta história... Ainda que o Príncipe D. João ... o favoreceu tanto, que ele mesmo lhe ia revendo, e emendando os cadernos que compunha..." (Akkoriban João Barros alig múlt húsz esztendős és mivel a Herceg szolgálatában állt (a későbbi III. János királyéban), aki idejének nagy részét lefoglalta, csak azokban a pillanatokban, melyek szabadon maradtak, nyilvánosan, ahogy ő maga mondja, éppenséggel a Palota Öltözőtermében, pihenés és félrevonulás lehetősége nélkül ... nyolc hónapon belül megírta ezt a történetet ... János herceg pedig annyira kegyelte, hogy fokozatosan ő maga nézte át és javította a füzeteket, melyeket az író megfogalmazott...) Severim de Faria (1583-1655), Vida de João de Barros na edição da Crónica do Imperador Clarimundo, 1742, p. IV.
[7] Rákóczi István: Egy történelmi tévedés anatómiája, op. cit., 67. old.
[8] "Nas Novelas de Cavalarias a Hungria estava na moda, mesmo textos franceses supőem que os pais de Berta, Flores e Brancaflor eram reis da Hungria." João de Barros, Crónica do Imperador Clarimundo, com prefácio e notas do prof. Marques Braga, Livraria Sá de Costa - Editora, Lisboa, 1953, Marques Braga előszava, p. XVI
[9] Szabics Imre, «Chanson d'aventures» ou «chanson de mésaventures»: Florence de Rome, Études de Littérature Médiévale, Recherches Actuelles en Hongrie, Studia Romanica de Debrecen, Series Litteraria fasc. XXII, redigit Tivadar Gorilovics, Debreceni Egyetem, Debrecen, 2000, 171. old. "Ami azon magyar személyiségek és toponímiák valóságosságát illeti, akik és melyek a műben szerepelnek, könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy csupán a költői képzelet és fikció szülöttei."
[10] Utal rá Rákóczi István, Egy történelmi tévedés anatómiája, op. cit., 66-67. old.
[11] Idem, 73-74. old.
[12] Klaniczay Gábor: Az uralkodók szentsége a középkorban, Balassi Kiadó, Budapest, 2000., 195. old. - Klaniczay jegyzetben közli a latin nyelvű forrást is: Portugáliai Szent Erzsébet legendája: Acta Sanctorum, Jul. II, 173-213: «quia vero mater Regis Petri fuerat filia Regis Hungariae, et fuerat soror sanctae Elisabethae; huic Reginae Portogalliae fuit impositum nomen Elisabethae.»
[13] A Clarimundo császár krónikájából és a Miksa császár krónikájából vett idézeteket saját fordításban közlöm, ezek először a Palimpszeszt jelen számában látnak napvilágot. A Miksa császár krónikájának részleteit az alábbi portugál kiadás alapján fordítottam: Crónica do Imperador Maximiliano, Cód. 490, Col. Pombalina da Biblioteca Nacional, Prefácio de João Palma-Ferreira, transcrição de Luís Carvalho Dias, revisão ortográfica de Fernando Felipe Portugal, Co-edição INCM - Biblioteca Nacional, Lisboa, 1983, 7. fejezet
[14] "Thüringiai Erzsébet 1231. november 17-én halt meg (...). Két nappal később, november 19-én a marburgi Ferenc-kórházban temették el." in: Vera Schauber - Hanns Michael Schindler, Die Heiligen und Namenspatrone im Jahreslauf, Delphin Verlag, München - Zürich, 1985, 629. old.
[15] Ez a Portucalense-i grófság két régi grófságot egyesített magában, a Douro folyótól északra és délre elterülő területeket - Portucalense Dom Afonso Henriquesnek, az államalapítónak anyja és Fernão Peres de Trava ellen 1128-ban vívott S. Mamede-i győztes csatája folytán tudott önálló állammá, a portugál királysággá válni.
[16] A portugál történelemmel kapcsolatos adatok forrása: José Hermano Saraiva, História concisa de Portugal, Publicações Europa-América, Nem-Martins, 1996
[17] Noha nyilvánvalóan nem a cameloti Artúr királyról van szó, az utalás mégis az ő örökségét illeti, ebben az esetben véleményem szerint a lovagság szellemi hagyatékának vállalásáról van szó.
[18] Részletek a Palimpszeszt 14. számában, saját fordításomban.
[19] "... com aspectos que ainda recordam a Diana de Jorde de Montemor, quer através da personagem de Andrónico (na Diana, um dos protagonistas secundários é Andrónico, pai da gran pastora), quer mediante algumas descrições que fazem lembrar, no texto cavalheiresco, a linguagem de Montemor in: Crónica do Imperador Maximiliano, op. cit., Előszó, p. 70
[20] II. Fülöp, a híres spanyol Armadát elveszítő király a portugálok számára I. Fülöp a Sebestyén király titokzatos halála ill. csatában való eltűnése utáni korszak trónkövetelői közül került ki győztesen (Az Alcácer Quibirben odaveszett uralkodónak nem volt utóda). Sebestyén király eltűnéséhez máig ható legendák fűződnek, kézenfekvő a párhuzam II. Lajos magyar király halálával ráadásul a két ország függetlenségének elvesztése is némileg hasonló körülmények között történik.
[21] Idem, p. 68
[22] A Clarimundo részleteinek fordítását a következő portugál kiadás alapján készítettem: João de Barros, Crónica do Imperador Clarimundo, com prefácio e notas do prof. Marques Braga, Livraria Sá de Costa - Editora, Lisboa, 1953 - idézet az I. fejezetből
[23] Idem, ibidem
[24] Idem, ibidem
[25] A mű elemzését l. Szabics Imre fent említett cikkében
[26] Veleda alakját a szerző valószínűleg Tacitustól vette - volt egy ilyen nevű, a bructer törzsből való jósnő, aki a batavus felkelők győzelmét jövendölte és Vespasianus alatt római fogságba került: "Germ. Seherin zur Zeit Vespasians. Der Name nach HOLDER von kelt. veles, veleta Seherin (...) V. ist eine der Sybillen des kelt.-germ. Kulturkreises. Aus einem Spottepigramm auf V. das in Form eines Orakels abgefasst, 1926 im latin. Ardea gefunden worden ist, glaubte man das St(dtchen als zeitweisen Aufenthaltsort der Seherin bestimmen zu können." ("Germán jósnő Vespasianus ideje alatt ... Veleda a kelta-germán kultúrkör egyik szibillája. Egy Veleda nevére fogalmazott gúnyepigramma alapján, mely oraculum formában íródott és melyet 1926-ban a latin Ardeában találtak, az volt a vélekedés, hogy ez a kisváros lehetett időnként a jósnő tartózkodási helye.") in: Der Kleine Pauly, Lexikon der Antike in fünf B(nden, Deutscher Taschenbuch Verlag, München, 1979, Band 5, S. 1156. Tacitus-hely: "Láthattuk az isteni Vespasianus uralkodása alatt, hogy Veledát hosszú ideig sokan istenségnek tartották; de régebben is Albrunát és több más nőt vallásos tisztelettel vettek körül ..." Tacitus, Germania, 8., Tacitus összes művei, Magyar Helikon, Budapest, 1970, első kötet, 44. old., Borzsák István fordítása
[27] A Miksa császár krónikája, op. cit. 1. fejezet
[28] Michel Stanesco- Michel Zink: A középkori regény története az európai irodalomban, Palimpszeszt Kulturális Alapítvány, Budapest, 2000., fordította: Sashegyi Gábor, "Száműzetés és visszatérés regényei" c. fejezet, 99. old.
[29] Főként a korai lovagregények esetében (Trója-mondakör, Artúr-ciklus) volt jellemző fogás, hogy a szerzők fordításként tűntették fel művüket, a nyelv azonban, amelyre többnyire hivatkoztak, a latin volt, lévén ez az akkoriban az isteni tanítást mindenképpen közvetítő nyelv. Halász Katalin elmélete szerint a lovagregények fordításként való feltüntetése az írástudók gyanakvását elaltatandó és az autenticitást megcélzandó volt szinte kötelező: "A születő regénnyel szemben táplált gyanakvás másik forrása az anyanyelv... A szóbeliségben létező anyanyelvi kultúra még azért is ... keltett aggodalmat a keresztény gondolkodókban, mert benne a szó kibogozhatatlanul keveredett olyan kifejezési formákkal, melyekhez az emberi test szolgált eszközül, s így mindenekelőtt a Gonosz fennhatósága alá tartozó érzékekre hatottak..." in: Halász Katalin, Egy műfaj születése, Tézisek, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1998
[30] A szomorúság és nemesség kapcsolatáról lásd: Fájdalomesztétika Bernardim Ribeiro: Hajadon leány c. regényében és az ibér szentimentális regényben c. tanulmányomat szintén a Palimpszeszt honlapján (14. szám, 2000. május)
[31] Az ibér szerelmes (szentimentális) regényre általánosan jellemző a szexuális tabu, a szerelmesek tragédiájának soha nem szerelmük beteljesülése az oka, sőt: felszínesen szinte megmagyarázhatatlan tragédiákról van szó, melyek minden esetben sokkal inkább a hősök bensejéből fakadnak, és nem a külső körülmények idézik elő őket.
[32] Miksa császár krónikája, 3. fejezet
[33] Idem, ibidem
[34] Idem, 2. fejezet
[35] Idem, 3. fejezet
[36] Idem, ibidem
[37] A Lusitânia népies etimológiája a (latin lux) portugál luz=fény szóból
[38] Gil Vicente, Lusit(nia tragikomédiája, a színdarab a színdarabban prózai bevezetője, saját fordítás
[39] Utalás a Lusiadákra, melyben Luso Bacchus isten fia és barátja, és keletről az Ibériai-félszigetre érve Lusitânia ura lesz - Camões szerint tőle származik a Lusitânia kifejezés.
[40] "Portugal vem da Grécia, berço de míticos heróis (como Luso) e, à semelhança do acontecido com o Conde D. Henrique, pai de Afonso Henriques, 1° rei de Portugal, o estrangeiro apaixona-se pela princesa e senhora da terra. O espaço onde chega é a Província da Lusit(nia, o espaço donde vem é a Hungria, país ao qual também o Conde D. Henrique estava supostamente ligado" João Carlos Garcia, As fronteiras da Lusit(nia nos finais do século XVI. (Lusit(nia határai a 16. század végén(, in: Miscelannea Rosae, Tanulmányok Rózsa Zoltán tiszteletére, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 1995, 139. old.
[41] Gil Vicente, Lusit(nia tragikomédiája, bevezető sorok, saját fordítás
[42] Idem, 36-40. sor
[43] A név a latin Laetitia-ból ered, jelentése: öröm
[44] Idem, 816-823. sor
[45] Idem, 454-58. sor



[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]