15. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

---

Anonim portugál szerző:
CRONICA DO IMPERADOR MAXIMILIANO; MIKSA CSÁSZÁR KRÓNIKÁJA

1. fejezet

Magyarország nagyon katolikus és hatalmas, igen kiváló és dicsőséges emlékezetű királyinak krónikásai nagy megbecsüléssel és különleges tisztelettel emlegetik a híres-nevezetes Theopompus királyt, kit minden cselekedete érdemessé tett arra a névre és dicsőségre, amelyben régtől fogva részesül.

A róla írt krónikában azt olvassuk, hogy miután asszonyául vette a dák királynak egyik leányát, kit Filéniának hívtak, két fia született tőle. Az idősebbnek neve Vencel volt, ő követte apját annak halála után az uralkodásban, születése pedig igen nagy örömet és derűt hozott szülőinek és az egész királyságnak, amely szívből szerette, míg a másik fiú, Andronicus, csak szomorúságot és búbánatot szerzett, mely hosszú napokig tartott királynő édesanyjának halála miatt, ki az ő világra hozásakor hagyta el az életet, és kit olyan keservesen siratott meg a király és mindenki más, ahogy az illendő volt egy ilyen kiváló hercegnő elveszítésekor, kinek érdeme minden dolgában megmutatkozott, miért is övéi annyira szerették, hogy mindegyikük szívesen odaadta volna életét, hogy az övét meghosszabbíthassa, mert ezt a gyengédséged és hajlandóságot keltette fel az ő természete és nemessége mindazoknak szívében, akik őt szolgálták. Mégis, lévén, hogy a szomorúság oly nagy volt és olyan hosszú ideig tartott, maga az idő kezdte már szétmorzsolni és feledésbe taszítani, ahogyan azt minden más dologgal is teszi. A sors azonban megújította, sőt, sokkal súlyosabbá is tette, ahogy szokása, mert miután üldözni kezd valakit, akit önkénye erre kijelölt, nem nyughatik addig, amíg teljesen el nem emészti, egyik bajt a másik után zúdítva arra, aki minderre gyakran egyáltalán nem szolgál rá. És mivel nem elégedett meg azzal, amit már addig véghezvitt, nem pihenhetett, míg be nem következett magának Theopompus királynak halála is, melyet egyfelől királynő asszonyának emlékezete és az utána való vágyódás, másfelől kisebbik fiának elvesztése felett érzett bánata okozott, aki tíz esztendős korában tűnt el. Íly módon tehát, mivel a király azt gondolta, hogy fia meghalt, ő maga lelte halálát, mintha szíve azáltal, hogy elveszítette azt, akit legjobban szeretett, annyira összetört és legyengült volna már, hogy a legkisebb bánat is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy végezzen vele, nagy gyászában mindjárt az első szerencsétlenség megölte.

Miért is Andronicus infáns egész életét szomorúan és bánatosan töltötte, annyi bajnak lévén okozója, hiszen azonkívül, hogy oka volt anyja halálának, aki megfoganta és apjáénak, aki nemzette, két igen kiváló és keresztény uralkodót is megölt személyükben. De ártatlan életkora és annak vétke, aki mindezt véghezvitte, méginkább pedig az a nagy szomorúság és bánat, amelyben egész életét töltötte, felmenti őt a vádak alól. Fontos, hogy megemlékezzünk róla, mert tettei okán megérdemli, hiszen azok nagy fényességgel töltik meg ezt a történetet, melynek ő a valódi szerzője, meg kell tehát említenünk, hogy abban az időben élt Németföldön egy híres bölcs asszony, kit Veledának hívtak, és kinek tudományáról és nagy tetteiről sok németföldi krónika megemlékezik, melyekben még világos jelei mutatkoznak azon nagy bölcsességnek, amelyet ezen asszony birtokolt.

E nagyon bölcs asszony, mivel minden jövendőbeli eseményt ugyanúgy ismert, mint a már elmúltakat és jelenbélieket (mert semmi nem maradt rejtve tudománya elől), biztonsággal tudta, hogy nem lehetnek gyermekei, akik emlékezetét megőriznék. És erre gyógyírt akarván találni, mivel fájlalta, hogy íly nagy bölcsesség veszendőbe mehet az ő halálával, felnyitotta könyveit és úgy találta, hogy abban az időben senkiben nem gyümölcsözhetne oly nagyon az ő tudománya, mint éppen Andronicusban, Magyarország infánsában. És többre becsülve a jót, ami ebből következhetett, mint a rosszat, amit az infáns távolléte okozhatott, módot talált arra, hogy egy napon titokban, anélkül, hogy bárki is észrevette volna, elvigye a fiút Magyarországból, ahány esztendős korában már említettük. És magánál tartva híres várában, amelyet különleges tudománya segítségével Boitmia nagy hegyei között ő maga épített (s melynek alapjai még ma is láthatók), ott tanítani kezdte olyan igyekezettel, hogy mivel az infáns igen ügyes és kivételes tehetségű ifjú volt, 22 esztendős korára bizony saját tanítómesterét is felülmúlta bölcsességben. A sors azonban, nem engedte, hogy az asszony élvezhesse művének beteljesülését, így véget vetett napjainak ugyanis saját élete meghosszabbítására még Veledának sem volt sem elegendő tudománya, sem ereje.

Így aztán ez a kiváló és bölcs Andronicus herceg, kit oly nagyon bölcs asszony nevelt fel, mint Veleda, nemcsak a maga, de utána jövők hasznára is oly sok tudományt hagyott hátra, hogy az csodaszámba megy még a mi korunkban is, mely emlékezetét cselekedetei miatt őrzi. Mesterasszonyának halála után (mely fölött igencsak sajnálkozott), tudván, milyen nagy bajokat és szomorúságot okozott már zsenge gyermek korában, ezt annyira szívére vette, hogy úgy határozott, elhagyja a világot, és a legmagányosabb vidéken fog élni, amit csak talál, lemondva minden birtokáról és címéről, mik már megillették személye és királyi vére miatt, és miket nagy bölcsessége és ügyessége segítségével elérhetett volna. Letelepedett hát egy olyan szigeten, melyről azelőtt még senki sem hallott, és Szomorú Szigetnek nevezte el - egyfelől, mert annak lényege már magában szomorú és baljóslatú volt, másfelől lakója miatt, mely igen illett hozzá, miről később többet is szólunk majd.

Ezen a szigeten töltötte ez a bölcs egész életét, miközben nem szolgált mulattatására más, csak könyvei, melyeket még Veleda hagyott neki hátra, és sem könyörgés, sem fenyegetőzés nem tántoríthatta el szándékától, bár azok, akik tudtak róla vagy ismerték, minden lehetőt megtettek ennek érdekében. Néha ugyan azt olvashatjuk majd ebben a történetben, hogy királyi és hercegi udvarokba látogatott, de azt inkább kedve ellenére tette, mintsem megelégedésére vagy, mert érdekében állt. Így aztán látogatásai mindig hirtelenek és rövidek voltak, és azokat amennyire csak tudta, igyekezte elkerülni, hogy mihamarabb hazatérhessen otthonába, ahonnan bölcsessége által tüstént atyafiai és barátai segítségére siethetett a szükségben , hiszen semmi nem maradhatott titokban előtte.

Ezen kívül könyveket is írt tudományáról, melyeknek tanítása olyan magas és különleges volt, mint szerzőjük. Később azonban a idő múlásával és az emberek gondatlansága miatt ezek veszendőbe mentek, nem maradván több, mint kettő közülük: az egyiknek ő “A természet titkai” címet adta, a másikat “Az ég csodái”-nak nevezte, melyek igen nagy becsületben állnak a csillagászok és matematikusok között, mert a bennük foglalt tanítások nagy segítséget és hasznot nyújtanak az élet utolsó napjaiban.

Unokaöccsének, Miksának tetteit és nagy dicsőségét is megírta úgy, amint itt elbeszéljük, történetébe belefoglalva néhány testvérét és atyafiát is, akik, ha hitelt adhatunk nekik már csak azért is, amiért ez a bölcs oly nagyon hitt nekik, még jobban növelik a szerencsés herceg hírnevét, és elolszlatják a kétségeket, melyek tetteit illetően felmerülhetnek. De mivel a halál megakadályozta szándékában, Andronicus nem juthatott tovább elbeszélésében, mint Miksa ifjúkori cselekedeteiig, nagyatyjának, Vencel magyar királynak haláláig, mikorra a herceg már nőül vette angliai Adriana hercegnőt, és az ausztriai hercegek már bosszút esküdtek ellene, mert fivérük, a király halálában része volt. És mivel a mű befejezetlen maradt, és inkább összefoglaló mint részletező jellegű, helyénvalónak tűnt, hogy ne elégedjünk meg leforításával, hanem aprólékosabban beszéljük el a történetet, anélkül, hogy az igazságától eltávolodnánk, s valamit hozzátennénk, elvennénk vagy megváltoztatnánk abból, amit Andronicus elbeszélt, mert ez a bölcs férfiú és igazmondó szerző tekintélyének megcsorbítása lenne. Mert bár azt mondhatnánk, hogy az atyafiúi szeretet és hajlandóság olykor arra bírthatta, hogy eltávolodjék az igazságtól, az a vélemény terjedt el róla, hogy leginkább becsült erénye nem volt más, minthogy egész életében és minden dolgában mindig igazmondó maradt, ezért nincs is miért feltételeznünk, hogy azt a szokását, amelyhez egész életében ragaszkodott, és melyet mindenki ismert, utolsó napjaiban meg akarta volna változtatni, mikor pedig könnyűszerrel az igazság birtokába juthatott, hiszen Miksa dolgairól (kivéve szerelmeit) mindenki tudott, olyannyira, hogy szinte bárki vállalkozhatott volna krónikájának megírására. Unokaöccse bizonyos cselekedeteit Andronicus nem említette meg, egyfelől, nehogy története végtelen legyen, másfelől azért, hogy inkább a nagy tetteiről adhasson számot olyanok helyett, amelyeknek elbeszélése úgysem növelte volna Miksa hírnevét. Ezért aztán ebben a krónikának hinni és bízni nem csak lehet, hanem kell is, mivel története Miksáról szól, szerzője pedig Andronicus, és mivel fordítása olyan hűséges és valódi, mint maga az eredeti, melynek kezdete a következő.

Meghalt Róbert király, s miután könnyek és szomorkodás kísérte nagy gyásszal eltemették, Vencel herceg, a fia követte a trónon, ki apja műveinek és minden nagyságának örököse volt, és bizony nem kevés részt vállalt abban, hogy országának atyja halála felett érzett hatalmas keserűsége megenyhülhessen, mert olyan bölcsességgel és okossággal uralkodott, hogy nem sok idő múlva mindenki megfeledkezett bánatáról és szomorúságáról, mely örömbe fordult amiatt, hogy általa ilyen erényes herceget nyertek, kit atyjukként szerettek és kinek mint uruknak engedelmeskedtek, kit tiszteltek és becsültek, mert minden döntésében igazságosnak mutatkozott, azokat gőg és önkény nélkül, helyénvaló tiszteletből fakadóan határozta el és erényes célok okából vitte végbe, előbbrevalónak tartván a köz javát, mint a magáét. Nem kényére-kedvére, hanem bölcs nemeseire, földieire hallgatva uralkodott, kik esztendőkben gazdagok, nagy dolgokban tapasztaltak, érdekektől szabadok, az állam javára törekvők voltak, a békét és egyetértést pedig a háborúnál és viszálykodásnál üdvösebbnek tartották - ezen férfiak tanácsait kérte ki. Akik pedig mindezen erényekben szűkölködtek, oly kevés megbecsülésnek örvendtek előtte, mint ahogy arra jellemükkel rászolgáltak. Így aztán országában mindig áldásos béke uralkodott, élete biztonságban és elégedettségben telt, szolgáinak kedve pedig, hogy néki hosszú uralkodást kívánjanak, kettőzött volt (mert ilyen hajlandóság és szeretet születik a népéhez kegyelmes fejedelem és fejedelméért rajongó nép között) - mindez pedig lehetetlen azon királyok esetében, kik erőszak és rettegés által uralkodnak, és népüket kegyetlenkedéssel és önkényeskedéssel kényszerítik engedelmességre.

Vencel király erényei pedig oly nagy tetszésre találtak Istennél, hogy hasonló erényekkel akarván azokat megjutalmazni, Lurpiana hercegnőt, a lengyel király lányát adta néki, hogy királynéjévé és feleségévé tegye, ki pedig az ő tetteinek dicséretes volta miatt lépett vele frigyre, mely házasság mindkét félnek megelégedésére szolgált, növelvén azt leányuk, Felena hercegnő születése, kit Isten az ő kedve szerint oly nagy szépséggel, becsületességgel, értelemmel és erényességgel ajándékozott meg, hogy aki csak látta, rögvest felismerte benne a kiváló hercegnőt, kiváló fejedelmek leányát. Ez a hercegnő olyan nevezetes volt saját idejében, hogy még ma is magasztalják, és magasztalni is fogják, amíg emlékezete megmarad az emberek között azon nagy érdemének okán, melyért mindenki hálát érez iránta, vagy azzal tartozik neki, hiszen az ő méhe adta a világnak azt a különleges gyümölcsöt, aki nem más, mint a híres és dicső ausztriai Miksa fejedelem, ki becsületére és megdicsőülésére volt azoknak az időknek, amelyek érdemeseknek bizonyultak a látására. A hercegnő szépségének és erényességének hírére, mely messze földre is eljutott, sok előkelő lovag sietett Magyarországra, azzal a kívánsággal, hogy őt láthassa és neki szolgálhasson, miáltal atyjának tisztessége és udvarának nemes híre is egyre nőtt - mert híres-nevezetes volt bizony a királylány.

Ugyanebben az időben Ausztriában élt egy herceg, Reduardo nevezetű, 20 éves ifjú, ki egyenes ágon az igen híres római császároktól származott, Heraclitónak pedig, ki akkoriban ott uralkodott unokaöccse volt. Ez a Reduardo pedig olyan erős lelkűnek bizonyult, amilyen hatalmasnak birtokaira és erejére nézve. Mivel pedig nagy tettek után vágyakozott, nem élhetett megelégedettségben, míg azokat véghez nem vihette: azok közül a lovagok közül való volt, akikről a maguk korában a legtöbbet beszéltek, mert tettei nagy csodálkozást és álmélkodást keltettek mindenütt, ugyanis azonkívül, hogy testében egészséges és erős volt, fegyverforgatásban is nagy tapasztalattal és ügyességgel bírt, minden fegyverhez egyaránt és külön-külön is kiválóan értve. Történt pedig, hogy Reduardo, aki apját, a herceget annak halála után követte az uralkodásban, akit vazallusai szerettek és tiszteltek, mint méltó utódját nemzőjének, kinek halálát emiatt kezdték elfeledni (bár nem sok idővel azelőtt következett be), szívében nagy vágyat érzett arra, hogy őseihez hasonlóan nagy tetteket vigyen véghez, és erősen kívánta, hogy kitehesse magát a világ veszélyeinek és kalandjainak, miáltal pedig hírnevet és becsületet szerezhessen, mint ahogy azt minden lovag szíves örömest cselekszi. Mivel azonban övéi iránt érzett szeretete és azon bánatnak gondolata, melyet távolléte okozhatna, visszatartották szándékától, a szerelemnek kellett arra kényszerítenie, mire a józan ész soha rá nem bírhatta volna. Történt pedig, hogy a magyarországi Filénia hercegkisasszony híre , mely messze földön elterjedt, és mindenütt természetének és kiváló tulajdonságainak dicséretét zengte, az az ő fülébe is eljutott. Értesülvén pedig az ő lelke és értelme ezen újdonságokról, olyan hajlandóság keletkezett bennük, és annyira átadták magukat e hajlandóság eredendő okának, hogy a herceg minden tanácsot megvetve, mivel józan esze őt ellátta, úgy döntött, hogy útrakel annak látására és szolgálatára, ki ilyen hatalmat szerzett fölötte. Neki is látott szándékának, és nagy titokban elindult egyetlen fegyverhordozója kíséretében, kiben nagy bizodalma volt - fegyvereit zöld és fehér szalagokkal díszítette fel, lévén ezek Filénia hercegnő színei, pajzsán pedig zöld mezőbe egy királyi sas képét helyezte. Ezekkel a fegyverekkel oly nagy hőstetteket vitt végbe ahol csak járt, hogy a Királyi Sas lovagjaként nemsokára ugyanolyan nagy hírnévre és hadi dicsőségre tett szert a lovagok között, mint amilyen hatalmas volt Filénia szépségének becsülete a maga korának hercegkisasszonyai között.

Mikor hosszú utazás után végre megérkezett Magyarországba (útjának céljához), annyira elterjedt már a híre, hogy ennek okából igen nagy tisztességgel és udvariassággal fogadta őt Vencel király és mindenki más, mintha megsejtették volna, ami nem sokkal később bekövetkezett. Akkoriban azonban azért cselekedtek így, mert szíves segítséget vártak személyétől, tekintettel nagy szorultságukra, mely abból származott, hogy Buda városát az angolok nagy hadsereggel vették körül királyuk, Artúr, és annak fia, Bromilau herceg vezetésével, kik azért jöttek, hogy bosszút vegyenek régi gyűlölségek miatt, mik uralkodóik és országaik között keletkeztek (miképpen krónikáikban elbeszélik). És mert az angol király földekben és hűbéresekben igen gazdag volt, lovagjai pedig azoknak az időknek legjobb lovagjai, s mert ő maga és fia is nagy hírnévnek örvendtek, a magyarok igencsak féltek, hogy valami szerencsétlenség történhetik országukkal, hogy életük és javaik egyaránt elpusztulhatnak, mert a gyűlölség, mellyel az a sereg összegyülekezett, olyan forró és kegyetlen volt, hogy attól sem kegyelmet, sem könyörületet várni nem lehetett.

Vencel kiráçy azonban oly erős lelkű volt, hogy bár segítséget apósától, a lenmgyel királytól, azon háború miatt, melyet az a cseh király ellenében viselt akkoriban, nem várhatott, övéit olyan lelkesedéssel töltötte meg, hogy azok félemeiknek, melyek őket hatalmukban tartották, nagyobbik részét le tudták győzni. Isten pedig, ki őt veszni hagyni nem akarta, tudván, hogy az a háborúság igazságtalan és inkább született a bosszúállás, mintsem az igazságtevés kívánságából, úgy rendezte a magyarok ügyeit, ahogy Ő akarta - mint ahogy ezt ahányszor csak kedve tartja, megteszi -, országukba irányítván a Királyi Sas erős lovagját, ki puszta nevével (annyira híres és ismeretes volt már akkor) eloszlatta a magyarok minden félelmét és új erőt öntött beléjük maguk és hazájuk megvédelmezésére és ellenségeik kárára. Vencel király pedig igen udvarias és örvendező szavakkal a lovag tudtára adta, hogy az ő látása míly különleges bizodalmat keltett benne, melynek mértéke olyan volt, hogy az ellenségtől való félelmét eloszlatta és biztos és boldog győzelemnek ígéretét ébresztette a szívében.

Reduardo azonban, midőn Filénia hercegkisasszonyt megpillantotta (kihez minden vágya szűntelen hajtotta), úgy elváltozott, hogy szándékát, mely oda vezette, elrejtenie könnyű bizony nem volt, Filénia pedig tüstént elértette és jól értette, mi légyen a lovag jövetelének oka. És úgy tűnik, Isten volt segedelmükre (lévén, hogy Reduardo minden jót megérdemelt), mert rögvest az első szempillantásban olyan megegyező hajlandóság született mindkettejükben, amilyen hasonló szerelem annak oka volt. Nagy vitézi tetteivel és hősi cselekedeteivel pedig, miket Filénia látásától még nagyobb erőre szert téve a lovag ott véghezvitt (melyeket itt mi most el nem mesélünk, nem tartozván ezen krónikának fő szándokába), oly igen megnövekedett hírnévben és annak hajlandóságában, ki mindezen erőt és lángolást adta neki, hogy azok segedelmével hozzsú napok során vissza tudta verni az ellenség támadásait, miközben egyik sereg sem juthatott előbbre, sőt, bár az angolok azelőtt már sok kárt tettek, azt folytatni nem tudták, de inkább maguk szendevdetk veszteséget azon sok vitézük eleste miatt, kik seregüknek igencsak hiányoztak aztán. Nem olyan hihetetlen pedig az, hogy a lovag egymagában íly nagy dolgokat vihetett véghez, hiszen gyakran láthatjuk, hogy egyetlen vitéz ereje és szorgalmatossága elég akármilyen nagy számú és erejű ellenség legyőzésére. Ez azután Reduardót olyan nagy tisztességbe emelte az ország nagykai és lovagjai előtt, mint amilyen gyűlöletessé tette az angolok szemében, de sem egyik, sem másik oldal tetteit mindenek felett, amit addig láttak, dicsérni soha nem szűnt. Ő azonban mindebből semmit nem hallott és észre nem vett, minden érzületét szűntelen arra irányítván, ki őtőle a magáét távol nem tartotta.

És miként az Isten által elrendelt dolgokat másképp senki nem rendezheti, úgy esett, hogy a sok beszélgetés után, melyekben a lovag azon termekben hosszú napok során részt vett, ők hajlandóságukat egymásnak megvallották, mikor is a hercegkisasszony a vitézt a palotának kertecskéjébe, mely az ő szállása alatt volt, beengedte. Tette pedig ezt nagy óvatossággal, nehogy valaki észrevegye, mert a hercegkisasszony minden más erényét fölülmúlta azon tulajdonsága, hogy olyan dolgokat, melyeket elrejteni és tettetni csak nehezen lehet, ő tűrni és elhallgatni mindenki másnál jobban tudta. A lovag pedig, felfedvén neki, ki légyen, s hogy oda őt miféle szándék vezette, megvallotta iránta való hajlandóságát, és mindenek fölött azt a vágyát, melyet azon kívánsága irányított, hogy őt asszonyává, a magának, minden birtokának és vazallusának úrnőjévé tegye, mely szavaknak a hercegkisasszony egyikében sem tudván kételkedni elhitte, hogy a lovag szerelme nagy és valóságos, bár gyakran megesik, hogy a hamisat is ilyennek vélik. Legyőzetvén pedig Reduardo állhatatosságától és szándékának igaz voltától, imígyen válaszolt néki:

- Úgy látom, Reduardo uram, hogy minden, amire részedről hivatkozol, azon jótettek által, melyeket atyám kedvére országunk megvédelmezésére cselekedtél, mindenre, amit csak kérsz, érdemessé tesz téged. Megvallhatom pedig neked magam felől is az igazságot, mert bizony annyira kedves előttem a te szándékod, hogy, ha akadály nélkül tüstént boldogságodra cselekedhetnék, nem is várnék én tovább, de azon okok bocsánatával, melyeket néked elősorolok, meg kell elégedned, mert nem lenne helyénvaló, hogy a háborúság íly nagy szörnyűségeiben és veszedelmeiben, melyektől minden kétséges és bizonytalan ügyünk függ, arra vetemednék, hogy magamat kevésbe vegyem, mert bizony senki azt jó szemmel nem nézné, és azt te magad sem tanácsolhatnád nekem, ha hajlandóságod igaz természetű. Hagyd tehát, míg a viszályok feloldást nyernek, és bízz a múlandó időben, mely a te panaszodat orvosolni fogja.

- Én már másra nem is nézhetek - felelte a lovag -, míg ilyen hosszú reménységben kell élnem, de hajlandóságom, mely engem a te birtokoddá tett, oly nagy erőt ad nekem, hogy mindennel megelégszem, amit te nékem megparancsolsz. Isten adja hát, hogy az én kívánságom olyan biztos nyugodalomra találjon, mint amilyen bizonyos, hogy ez a háborúság, ahogy én gondolom, nemsokára véget ér. Ebben azonban én irántad való hajlandóságomat és hogy én téged megérdemellek, dicsőségesen bizonyítani fogom, mert semmit, amit mostantól cselekedni fogok, te nékem meg ne köszönj, cselekedvén azt mint adósságot, mivel magamnak és néked tartozom, ki annak elkezdéséhez és bevégzéséhez erőt adsz. Íly nagy jutalom jeléül pedig, asszonykám, add ide kezedet, hogy boldogságom kezdetét vehesse.

Így szólván hozzá kezét kezébe vette, szemét pedig ellepték a könnyek, melyeknek erejétől legyőzve a hercegkisasszony szintúgy könnyeket hullatott hajlandósága miatt, melyet Reduardo tüstént elértett, s mely oka volt annak, hogy a leány két kezét, melyet csókra nyújtott volna, már azért adta oda, hogy ők szent házasságot igérjenek egymásnak Isten színe előtt, ki annak igaz szerelmükön kívül egyedül volt tanúja -, míg a többit későbbre halasztották és nagy boldogságban elbúcsúztak egymástól, minthogy már előre látták kívánságaiknak megnyugodását, melyek azonban, mivel mindkettejüket nagy erővel bírták, hamarabb beteljesedtek, mint gondolták: hiszen a boldog hajlandóságot igen nehéz féken tartani, mert várakozni nem akar, félelmet nem ismer, és a jövendőről, csak, hogy el ne veszítse azt, ami a jelenben az övé lehet, számadást nem készít.

Így esett Filéna hercegkisasszonnyal is, kit lovagja nagy tettei minden nappal inkább leköteleztek, és az ő kérését, legyőzetve abban, amivel néki már kötelességből is tartozott, megtagadni többé nem tudta. Minekutána a lovag, kinek azon kertecskébe szabad bejárása volt, oda elmenvén ők annyiszor hálták el frigyüket, ahányszor kedvük tartotta, a hercegkisasszony megvemhesedett, fogadván ezt Reduardo nagy boldogsággal, bár kedvesét, a felfedezés veszélye fenyegetvén, igencsak féltette. Isten azonban, kinek gondviseléséből történt mindez, azt úgy elrejtette, hogy nem volt senki, aki meggyaníthatta volna. A Királyi Sas lovagja pedig, ki boldogsággal és örömmel töltekezett, oly csodálatos tetteket cselekedett, hogy a harcmezőn párja nem akadt, és ha Angolországból szűntelen az ellenségnek segítség nem érkezett volna, meglehet, hogy az angolok, látván a vitézeik életében és becsületében esett kárt, elhagyták volna az ő oly igazságtalanul elkezdett vállalatukat. Ezen okból a magyarok pedig olyan erővel harcoltak, hogy nagyobb bátorsággal támadtak az ellenségre, mint ahogy azok védekezni tudtak.

Így tartott hát az ostrom egy ideig, míg aztán olyasmi történt, ami Reduardót nagy nyugtalanságba taszította - úgy esett pedig, hogy az angliai Bromilau herceg, ki egy alkalommal egészen azon városfalakig üldözött egy lovagot, melyek fölött a királyi vár emelkedett, annak egyik ablakában meglátta Filénia hercegkisasszony, kit soha előtte nem látott, s kinek látásától olyan csodálkozásba esett, hogy továbbmenni nem tudott. Oly sokáig időzött pedig ott, hogy a hercegkisasszony nézhesse, hogy könnyűszerrel fogságba eshetett volna, ha idejében vissza nem vonul. Néhányan meg is kísérelték foglyul ejteni, ő azonban olyan erős volt, hogy egyeseket közülük megölt, másokat pedig megsebesített, minekutána pedig szívében azzal a szándékkal tért vissza táborába, hogy királyi atyját az ostrom folytatásáról lebeszélje, lévén, hogy addig azáltal igen kevés becsületet nyert, s íly módon legalább maradék becsületét megmenthetné.

Emlékezetébe idézve akkor, milyen sokan estek el az övéi közül és milyen kezés kárt tudtak tenni a város védőiben, biztatta, hogy, ha már a várost semmilyen módon bevenni nem tudják, elégedjen meg a környéken már véghezvitt pusztítással, mely elégséges arra, hogy bosszúját befejezettnek tekinthesse, főképpen pedig igencsak dícsérte előtte a békét, melynek megkötését kérte és tanácsolta azt javasolva, hogy atyja annak feltételeként rendelje el, hogy a magyar király leányát az ő maga számára feleségül adja, kit ő örömmel elfogadna, abból jó házasság származhatván. E szép beszédével a herceg királyi atyját a sereg vezéreinek jelenlétében meggyőzte, kinek tanácsát mindenki elfogadván az szentnek és előnyösnek ítéltetett. A király azt igen jónak találta egyfelől azon dolgok miatt, melyek abból származhattak, s melyek nagy veszedelmeket háríthatnának el, másfelől, mert boldognak akarta látni fiát, a herceget, lévén az ő egyetlen gyermeke, és mert nemes tulajdonságaival hajlandóságát megérdemelte.

Biztosítékot kért tehát Vencel királytól két követe által, kik voltak Landrilher márki, a király nagyhatalmú és bizodalmas embere, valamint Norgales (Észak-Wales?) hercege, a főzászlós, kik színe elé járulván követségük célját néki előadták, miből következett, hogy uruk, Artúr király, megfeledkezvén minden haragjáról és bosszúvágyáról, melyek okából azt a háborúságot elkezdte, eszébe véve az Istennek tett méltatlan szolgálatot és népének nagy veszteségeit, melyek egyre másra növekedtek a még igazságos háborúkban sem elkerülhető egyéb bajokkal együtt, mely kellemetlen és mindkét fél számára gyűlöletes dolgokra gyógyírt akarván adni, a magyar királynak örök békét és egyetértést ígért, melyet a szerelmnek szövetsége erősítsen meg. Ez pedig történne olyanképpen, hogy a magyar király leányát, Filoména hercegkisasszonyt az ő fiának, Bromilau hercegnek, ki e szent szerződés forrása volt, feleségül adná. Kérte tehát, hogy jól meghányva-vetve, milyen előnyös lenne az ajánlott házasság, válaszoljon olyanképpen, ahogy egy olyan bölcs és katolikus királytól, mint ő, mindenki elvárhatja.

Nagy felbuzdulást keltett pedig ezen üzenet mindenkiben, mert nem akadt egyetlen ember sem, ki el nem ismerte volna Artúr király érdemét, ki íly előnyös megegyezésre kívánna jutni. Mivel pedig testében és lelkében mindenki elfáradt azon háborúság viszontagságai során, könyörögtek Istenhez, hogy minden úgy történhessék, ahogy azt az angol király kéri. Vencel király pedig, n agy tisztességgel elbocsájtván a követeket, összehívta az ország nagyjait, kik ott voltak, hogy meghallgassa tanácsukat azon ügyben, mely Filéniára olyan bánatot mért, hogy kis híján halálát lelte. Reduardo pedig, ki saját fájdalmán túl kétszer annyit szenvedett, látván Filénia kínját, őt azon az éjszakán meglátogatva legjobb tudása szerint vígasztalta arra kérve, hogy bánatát nagy okossággal és óvatossággal rejtse el, mert azokra nagyobb szüksége van most, mint valaha. Ha pedig az ő atyja a leánykérésbe beleegyezne (ahogy ezt sejteni lehet), Filénia annak ellent ne álljon, még ha mindjárt oda is kellene adnia a kezét, mert ő majd elrendezi annak a módját, hogyan meneküljenek el veszedelem nélkül. A legnagyobb baj azonban, amit eszükbe vettek, az volt, hogy Filénia igen közel lévén a szülés órájához, nagyon félt, hogy abból neki valami nagy gyalázata származna. Mert az igazságot atyja előtt felfedni sem ő merte, sem Reduardo nem látott arra módot a nagy háborgás miatt, mely abból keletkezhetett volna.

Végtére is megegyeztek abban, amit sorsuk tartogatott számukra: hogy egy éjszaka titokban fogja majd megszöktetni Reduardo a leányt, anélkül, hogy azt bárki észrevehetné, míg az ő ausztriai grófságába nem érnek, ahol hite szerint övéinek, úgy vazallusainak mint atyafiainak és barátainak segítségével senkitől többé tartaniuk nem kellene. Hogy pedig ügyüket semmiképp fel ne fedezhessék, úgy határozott, hogy a királytól, mikor a békeszerződés megköttetik, elbúcsúzik, hogy szökését így még nagyobb titokban vihesse végbe, anélkül, hogy gyanakodnának rá mindaddig, míg az idő az igazságra fényt nem derít. Filéniát azonban mindezek miatt olyan kétségek kínozták, hogy Reduardónak nehezebb volt belé erő töntenie, mint minden más akadályt legyőznie. Filéniának végtére is nagy okossága és bölcsessége segítségével, melyekkel Isten megajándékozta, félelmeit ugyanolyan jól el tudta rejteni, mint amennyire ügyesen mutatta magát derűsnek és elégedettnek amiatt, hogy kedvére tehet atyjának, a királynak, ki övéinek tanácsát kikérvén mindenbe beleegyezett, mit az angol király kért tőle.

Szövetségük megpecsételése céljából pedig találkozott a két király, kik a megegyezésre ünnepélyesen megesküdvén a háborúságot örök időkre megszűntették és soha meg nem szűnő békét és egyetértést hirdettek. És mert az angol királynak népét le kellett csillapítania, az a háborúság miatt igencsak felbolydulván, nem is időzött már sokáig Magyarországban, hanem a maga helyébe Bromilau herceget állíttotta Angolország nagyurainak nagy részétől kísérve, kiknek majd Filénia hercegkisasszonnyal kelleték útra kelniük, kinek indulása már nem sokat késhetett. A sors azonban másként rendelte, mint ahogy az emberi dolgok gyakrabban történnek kedve szerint, mint ahányszor annak az emberek bölcsessége ellenállhatna, hiszen mindennap sokakat látunk, kik általa legyőzetnek, és keveseket, kik rajta diadalmaskodnak.

Mivel a magyar király az ő birtokaiban igen sok kárt, veszteséget és pusztítást szenvedett Artúr király országába való bejövetelével, igencsak hajlott már arra, hogy népének békét és nyugalmat szerezhessen, kinek jólétére minden időben olyan nagyon törekedett, hogy ha sikerrel járt, az bánatán olyanképpen enyhített, hogy az örömbe fordult látván, hogy az ügyek állása neki valódi könnyebbséget és bizonyos boldogságot ígér, mert nemcsak hogy oly igen hatalmas királlyal köthet békét, mint amilyennek Artúr királyt itt majd megismerhetjük, hanem azt a békét utódaira is örökségül hagyhatja, merthogy amilyen nagy ellensége volt a két ország egymásnak egykor, olyan nagy barátja lehet most, főképp, ha e barátságot oly hajlandóság és atyafiság pecsételi meg, mely a királyt becsületében magasra emeli, népének pedig megelégedésére szolgál. Ezeken felül arról is régtől fogva tudván, hogy az angliai Bromilau herceg jellemében és rangjában egyaránt - mert az ő híre messze földön ismeretes volt -, fegyverforgatásban csakúgy mint vitézi tettekben és egyéb olyan dolgokban, melyeket egy hercegtől elvárnak milyen kiváló, őt leányának kezére és arra a hatalomra, melyben néki utóda lészen, igen méltónak találta.

Isten azonban mindezen gondolatok felől másképp rendelkezett a király nagyobb javára és megelégedésére. Ennek pedig bizonnyal oka volt a király nagy erényessége, mert az ő szándékait mindenkor az Istennek szolgálata és országának jó kormányzása irányította, és midőn úgy tűnt néki, hogy azt olyan férfiúra hagyja, ki hasonlatos hajlandósággal, bölcsességgel és igazságossággal kormányozza és védelmezi majd, nem gondolt arra, és eszébe nem vette, hogy mily nagy szükséget és elnyomást hozott neki az a háborúság, mert oly méltó utód láttán, milyennek a herceget remélte, nagy boldogság töltötte el az ő lelkét.

Mivel pedig Vencel királynak ezen kívánságait mindenkoron a jószándék vezérelte, Isten azoknak jobb kimenetelt adott, mint azt reményleni lehetett volna, adván pedig néki Reduardót és Miksát mint utódokat, valamint azon kettő minden leszármazottját, kik Vencel király nevét oly emlékezetessé tették, ahogyan azt az ő tettei megérdemelték.

Nagy örvendezésben vigadván pedig a király és egész országa, melynek széltében-hosszában a kedvező újság rögvest kitudódott, a nép mindenfelé ünnepségeket és játékokat rendezett, igencsak különbözőeket az elmúlt veszedelmektől, s ezenközben elhatároztatott, hogy a lakodalomnak néhány nap elmúltával meg kell lennie, minek okán fényes ünnepségek és egyéb mulatságok rendeltettek el, mert rövid időn belül Angolországba kellett volna indulniuk Artúr király kérése szerint, hol is az öröm szintúgy igen nagy volt, mint azt a sok vigalom és játékos mulatság, mit a népek kitaláltak, mutatta, ellentétes lévén mindez azonban Reduardónak az ő bánatával, kit lelkében viselt.

Szabadulván akarván pedig attól és örömét elérni törekedvén egy nap búcsúzás végett a magyar király színe elé járult, mondván, hogy ha már az Isten az ő ügyeit ilyen kedvező állapotba hozta, mit ő néki mindenkoron szívből kívánt, véget vetvén mindenféle háborúságnak és viszálykodásnak, melyben ő maga segítségére sietett volt azon vágya ösztönzésére, hogy erejét Isten és e király szolgálatába állítsa, örök hálával tartozván pedig néki minden tisztességért, mellyel őt házába fogadta, mostmár azonban engedelmét kéri, hogy országából oda távozhasson, ahová őt nagy szükség hívja, melynek ellent állani nem tudna, ám a nagy megelégedettséget, hogy ő a királynak némely szolgálatával hasznára lehetett, azoknak méltó jutalmaként vihesse el magával.

Igencsak megütközvén pedig Vencel király Reduardónak ezen beszédén, hogy némely ideig válaszolni néki nem tudott lelkében nagy nehézséget érezve annak távozása miatt, kit minden ügyében és állapotában oly erősnek ismert, hogy a világ minden gazdagságáért nem adta volna az örömet, kiben az ő társaságában része lehetett. Minekutána sok könyörgés és nagy tisztességek ígérete által hívta és kérte, hogy maradjon udvarában, látván, hogy mindezekkel őt szándékától eltántorítani nem tudja, jól sejtette, hogy igen nemes házból való lehet az a lovag, ki oly nagy tisztességeket, melyek a jelenlevő nagyurakban irigységet keltettek, így megvetett. Félrevonulván pedig véle, kérvén, hogy mondaná meg néki, ki is ő igazából, őt igen nagy makacsságban találta, mire magát igen sértettnek színlelte, látván azonban, hogy a lovagot szándékában semmiképpen meg nem akadályozhatja, nagy hajlandóságot és hálát mutató beszéddel búcsúzott el tőle, ezeket mondván:

- Királyi Sas lovagja, úgy hiszem én, hogy te oly igen nemes házból való és méltó vitéz vagy, milyennek tetteid mutatnak, bármennyire is kívánod azt te elrejteni, és bizonnyal tudod, míly hálás szándékot őrzök irántad az én lelkemben, mely a te nagy segedelmedet és jó cselekedeteidet megköszönni igen szeretné, és ne kételkedj abban, hogy ha bármikor az én személyemtől segedelemre és támogatásra volna szükséged, engem arra olyan készségesnek találsz majd mindenkoron, mint amennyire a te nagy tetteid arra köteleznek. Nem is hiszem, hogy kérhetnél tőlem valamit a világon - ha kötelességemmel nem ellenkezik és a hatalmamban áll -, mit néked oly nagy örömmel, hogy azt te is érezzed, meg nem adnék. Hogy azonban a te szándékod téged máshová vezet, és semmit tőlem elfogadni nem akarsz, vedd ezen jelét az én jóakaratomnak, olyan szívvel, amilyennel én mindezt néked elmondtam.

Előhúzván pedig egy szép tőrt az övéből, kit mindig magával hordott, azt néki odaadta, Reduardo pedig annak a nagy ígéretnek az emlékéül, melynek segítségére hamarosan szüksége lehetne, azt elfogadta.

Újra megköszönvén néki azon beszédet és jószándékott, ott tőle és Bromilau hercegtől, ki szintúgy nagy tisztességgel bánt véle, elbúcsúzott. A többi nagyúr és lovag is igen sajnálta annak távozását,ki az ő veszedelmükben oly nagy segedelmükre volt. Mikor azonban Lurpiana királynének és Filénia hercegkisasszonynak mondott istenhozzádot, abban a szomorúság oly nagynak mutatkozott, hogy, ha valaki azt észbe vette, fel is fedezhette az okot, melyből az származott, mert Filénia, ki bánatával nem bírt, minekutána Reduardót távozni látta, minden erejétől elhagyva kamrájába visszavonult, és bizony semmit sem lelhetett, mi néki segíthetett volna. De a lovag iránti hajlandósága és beléje vetett bizodalma oly nagy volt, hogy szívébe semmilyen rossz gyanu utat nem találhatott, mely engedte volna, hogy kedvesének hűségében és igaz természetében kételkedni kezdjen, és eszébe véve inkább az ő egyezségüket, olyan erő öntötte el, hogy semmiféle veszedelemtől nem félt.

Reduardo pedig, kit az inkább fenyegetett, kivonulván a városból azon sok nemesúr és lovag kíséretében, kiket a király mellé rendelt, olyan ravaszsággal tudta viselni magát néhány napig elrejtezvén, hogy a csalásnak semmi jelét nem adta, ezen napok egyikén pedig Vencel király és Bromilau herceg elhatározták, hogy vadászni mennek ott a közelben, kívánván a király a herceg szívét azon vidék felé hajlítani, melynek bizrtokába és kormányzásába kellene jutnia, mert a szeretet és hajlandóság, mely azon föld iránt benne megszületne, annak megbecsülésére és jobb védelmezésére szolgálhatna. Reduardo azonban, elérkezvén azon éjjel, melyben kedvesével megegyezett, fekete fegyverzetbe öltözve egy igen hatalmas, kékszemű murzel lóra ülvén az éjszaka azon órájában, mely sötétségével ehhez hasonlatos csalásokat legjobban eltakarni szokott, arra a helyre érkezett, ahol a hercegkisasszony kertjébe be szokott volt lépni és minekutána megadta a jelet, melyet mind a ketten ismertek, néki a kaput kinyitotta a leány, ki már ott várt reá, s kit oly nagy rettegés tartott hatalmában, amekkorát ijedelme abban a szempillantásban kelthetett. Végtére is azonban a szerelem minden félelmet legyőz, és ha sem életét, sem becsületét, melyet vágyaiért el nem hagy, veszedelem nem fenyegeti, olyan dolgokat is elkövet, hogy csak a későbbi róluk való megemlékezés kelt félelmet azokban, akik azt megélték.

Mégis, ahogy Filénia az ő otthonából, mely szerelmeinek egyetlen tanúja volt, és arról a földről, melynek immár úrnője leend, legfőképpen pedig az ő szülőinek közelségéből elmenni készült, eszébe véve pedig azon veszedelmet is, melyet őbennük és az egész országban távozásával megidézhet, igen nagy bánatba és megbánásba esett, miért is nagy ájulás vett rajta erőt, Reduardo pedig a bekövetkezendőtől félve a karjaiba véve a hajlandóság ezer könnyével és igen kedves, erővel és bizodalommal teli szavakkal a leányt végre magához térítette. Látván pedig a veszedelmet, mely ezen késedelemtől csak növekedett, amilyen hamar csak tudtak, útra keltek, mindig messze járva a Dunának (mely igen nevezetes folyó Buda vára mellett) partjától. Tették pedig ezt, nehogy valamilyen akadályba ütközzenek, lévén, hogy arrafelé mindenkor igen sokan jártak, és mert a király is épp a folyó mentén vadászott, ahol volt egy néki szállásul szolgáló vára. Reduardo pedig egy szempillantásra sem szűnt meg a néki legalkalmatosabbnak tetsző szavakkal Filéniájába erőt önteni, mondván néki egyéb dolgot között, hogy ne higgye semmiképp, hogy Isten, ki oly nagy segedelmükre volt eladdig, most a vesztüket kívánná, éppen ellenkezőleg, mert Őnélküle ügyük soha úgy titokban nem maradhatott volna, ahogy Ő azt elrejtette, kinek bizonnyal fontos szándéka van ővelük, kettejük akarata soha szolgálata ellen nem hajolván.

- Egyéb félelmeid és ijedelmeid se háborgassanak, asszonykám - mondta néki -, mert ahogy már sokszor elbeszéltem, biztos tudásom van arról, hogy királyi atyádnak mindezek nagy örömére szolgálnak majd, ha értesül róluk, mert ezt a hajlandóságát én benne megtapasztaltam, ha pedig nem úgy van, Isten, ki a mi ügyünk igazságát ismeri, bizonnyal úgy rendezi majd minden dolgunkat, ahogy reménylem.

Így ment tovább a két szerelmes azon az úton oly biztonságban és boldogságban, mintha semmitől tartaniuk nem kellett volna. Az éjszaka pedig annál sötétebb volt, hogy íly nagy dolgoknak elrejtésére alkalmatos legyen. A sors azonban, irigykedvén az ő jó csillagukra, abban, ahogy szokása, nagy változást parancsolt, mert míg Reduardónak úgy tetszett, hogy azon vár felé tartanak, melyben ő egyszer már szállást kapott, s melynek urát akkor nagy veszedelmében megsegítette, úgy gondolván mostmár, hogy ott biztos menedékre lelhetnek, egészen eltévedt bizony egy olyan messzi és különös útra térve, mely egy nagy erdőségbe vezetett, mit medvék, oroszlánok, vaddisznók és egyéb kegyetlen és különös állatok laktak ott nevelkedvén, lévén az a hely a magyar királyoknak vadászó területe, két mérföldnél Buda városától nem messzebb, mely mindenütt igen nevezetes erdőt pedig hívták Sziklás Rengetegnek. Fléridát (sic) akkor, kit félelemmmel és fáradtsággal töltött el azon nehéz ösvény, melyen haladtak, s melyről se letérni semerre nem tudtak, sem lovaikkal előbbre jutni, hirtelen nagy szomorúság és gyengeség lepte meg. Ezzel együtt elkezdődtek az ő szülési fájdalmai is, mégpedig oly nagy erővel törtek reá, hogy szólni sem tudott tőlük, mert hiszen ahhoz hasonlót soha ő nem tapasztalt, és bizonycsak törékeny hercegkisasszony volt, kinek a nagy kínok abban a veszedelemben még nagyobbaknak tűntek. Reduardo pedig, mint kinek lelke és élete megbénult, nem tehetett mást, hanem csak leszállt a lováról, és asszonyát karjába véve úgy ment vele gyalogszerrel azon a vad rengetegen által, szívében egészen megtörve, nem tudván gyógyírt találni arra a nagy ijedelemre. Nem kellett sokáig mennie, mert hamarosan egy nagy kerek tisztásra ért , melyet hatalmas sziklák vettek körül, hívták pedig azt a Jövendőmondás Mérföldkövének azon szikla miatt, mely rajta emelkedett, kinek alakját az ébredő hajnal fényénél már látni lehetett a sötétségben, folyt pedig tisztásnak közepén egy patak, mely azon sziklák és magas kövek között kanyargott, melyek körötte álltak.

Reduardo akkor, hogy pihenésre alkalmatos helyre talált, lelkében kissé lecsillapult, Filéniája veszedelmét látván, melyet a vajúdás fájásai belső részeit feszítvén okoztak, semmilyen tanáccsal segítségére lenni nem tudott. Mégis azonban, minthogy a gyenge léleknek bármiféle kicsiny akadály elégséges ahhoz, hogy magát legyőzni hagyja, úgy a bátor és kegyes csak megnövekszik és bizodalmában megerősödik, Reduardóé olyan nagy volt, hogy azzal az őket fenyegető balszerencsét bizony úgy össze tudta zavarni, hogy, mintha semmitől tartania nem kellene, íly beszéddel öntött erőt magamagába és a hercegkisasszonyba:

- Vedd eszedbe, asszonykám, hogy királyi szíveinkhez nem méltó dolog bizodalmunkat a sorscsapások idején elveszíteni, mert azon csapások soha győzedelmeskedni nem tudnak, csak azon, aki magát nékik aláveti. Állj hát ellent ezeknek azon okosságoddal és bölcsességeddel, melyekhez eddig is folyamodtál, mert amíg azok tebenned lakoznak, a sors téged meg nem károsíthat. Annál is inkább, mert mindezen dolgok Istentől erednek, Ki ezeket megengedi, s Ki ezeknek forrása, Hozzá könyörögj tehát teljes szívedből és bizalommal, mert az Ő ereje soha el nem hagyja azt, akinek benne bizodalma van. Mindenek előtt azonban azt vedd eszedbe, asszonykám, hogy ha te magadat halálra adod, akkor halálra adsz engem is, és nagy veszedelme lesz annak a kicsiny teremtménynek, ki mindkettőnknek nagy örömében fogantatott.

Reduardo akkor könnyeit visszatartani nem tudván azok orcáján végigfolytanak, midőn pedig lelke majd kiszakadt halk sóhajában, nehogy az ő asszonya még jobban nekikeseredjék, térdre hullott és kezét az égre emelve imádkozni kezdett Istenhez, hogy néki Ő nagy sietséggel valami gyógyírt vagy tanácsot adjon, és hogy Reduardónak és fiának, Miksának minden ügyében igen nagy részt vállalt, azt látni lehet majd ebben a történetben is, mert mindazt másnak tulajdonítani lehetetlen, és nem is bölcs dolog, lévén, hogy bár mindketten igen bátor lelkűek voltak, lehettek volna még bátrabbak is, azon veszedelmek és félmek, melyekkel ők megküzdöttek, oly csodaszámba mentek, hogy legyőzésük dicsőségét egyedül a vitézeknek tulajdonítani nem lehetne, csak Isten nagyságának és kegyelmének, ki mindazt rajtuk azért cselekedte, hogy általuk az ő dicsősége megmutatkozzék. Szánd´+ekát pedig már ekkor felfedte, merthogy Filénia hercegnő szorongatott helyzetéből megszabadulván csakhamar fiút szült a világra, kinek orcája mindjárt az első szempillantásban olyan nagy dolgoknak ígérete volt, amilyenek benne valósággal rejtőztek.

Születését pedig, mely ennyi veszedelem között és elhagyatottságban esett meg, mint láthattuk, nem ünnepelte senki örömteli mulatságokkal és olyan fényességgel, mi hozzá méltó lett volna, és mi meg is történt volna, ha Isten azt megengedi, az Ő nagyobb dicsőségére azonban úgy akarta, hogy azon gyermek vadállatok között szülessék az ő atyjának és anyjának kezébe, kik ők meglátván világra jövetelét kegyes könnyekkel köszöntötték. És aki látta azt az éjet világosságba fordulni, a levegőt oly nagy nyugalommal és derűvel megenyhülni és megpihenni, hogy attól a lelkek és az újszülött gyermek kellemetes békességgel és örömmel töltekezhettek, az már akkor megsejthette abból, ahogy a világ őt méltóságához illően fogadta, hogy a föld legnagyobb szülötte volt, ki hosszú idők során feltűnt az emberek között. Anyjának pedig őt megszülnie oly nehéz volt, hogy, miután világra hozta, karjába vette, majd kegyes és bánatos könnyeivel megkeresztelvén ezeket a szavakat mondotta néki:

-Én kicsiny fiam, ki nagy félelmek között fogantál és sok veszedelem között születtél, Isten oltalmazzon téged úgy az eljövendőktől is, ahogyan az elmúltaktól a te szegény anyádnak vigasztalására, ki lelkében nagy szorongást visel téged a világtól oly nagyon elfeledve látván, mintha néked abban semmi részed nem is lenne.

Minekutána pedig ezen dolgok az asszonyokra nagy hatással vannak, a hercegnő, megemlékezvén saját személyéről és rangjáról, melynek minden jótéteményétől ilyen nagy messzeségbe jutott, fájdalmát és sajnálkozását megkettőzte látván, hogy az ő fiának születését illendő ünnepek és mulatságok nem köszönthetik, hanem csak a fájdalom és sérelem könnyei. Olyan kesergő szavakat mondott tehát, milyeneket ezen gondolatai benne keltettek. Reduardo azonban, eszébe véve Istennek nagy kegyelmét, korholván és vigasztalván asszonyát azt mondta néki, hogy hálával kell viselnie magát az Úr nagy könyörületessége okán, melyet rajta megmutatott, mert mást cselekedni vagy mondani hálátlanság és gőg, mely bűnöket Ő nagyobb szigorral szokta büntetni, mint bármilyen más vétkes cselekedetet.

Ebben a szempillantásban olyan dolog történt, mely őket minden érzéseikben végképp megtántorította, merthogy hirtelen egy magas termetű és nagy személyű ember jelent meg a szemük előtt, hajlott korú már, ahogy az ő hosszú ôsz fürtjei mutatták. Földet seperő öltözete mórnak mutatta, fején soktekervényű nagy turbánt hordott, azt pedig mór betűkkel írott szavak díszítettek, melyeknek értelmét kivenni nem lehetett. Elragadván akkor Filénia kezéből az ő fiát, anélkül, hogy Reduardo ellene állhatott volna, ezekkel a szavakkal távozott el véle onnan:

- Most akarom én látni, kinek van ereje és bölcsessége ahhoz, hogy magát a haláltól, mellyel engem fenyeget, megszabadítsa!

Reduardo, mintha tagjait valami megbénította volna, egy ideig úgy maradt, hogy onnan mozdulni nem tudott, és egyfelől az ő asszonyát gyengeségtől legyőzöttnek másfelől fiát elveszettnek látván, bizony nagyszükségben találta magát mindezon dolgok miatt, melyeken segíteni nem tudott, így aztán elindult gyalogszerrel annak nyomában, aki az ő gyermekét elvitte, meg sem emlékezvén azon veszedelmekről, melyben Filénia ott maradott, mely csak növekedett azáltal, mi még történt. Így estek hát egyik bajból a másikba, ahogy ez a világ cselekszi mindazokkal, kik az ő gondviselésében bizakodnak.

Két nappal azelőtt, hogy Reduardo Filénia hercegnővel eltávozott, Vencel király Bromilau herceg kíséretében karvalyvadászatra indult, ahogy már föntebb említettük, egyfelől azért, hogy annak a vidéknek ismeretével örvendeztesse meg őt, másfelől pedig, hogy önmagának is öröme teljék benne, mivel az elmúlt napoknak fáradalmai abban őt részeltetni nem tudták. Volt pedig a királynak egy igen erős és jól épített vára erre a célra, mely egy hűvös erdő közepén állt, a várostól másodfél mérföldnyi messzeségben, a Duna partján, ahol minden hasonlatos dolgokra való különleges, és fajtánként legkiválóbb madarait őrizte, voltak ott magasan repülő vadászmadarak és minden egyéb fajtája azoknak, mikben néki nagy kedve tellett. Azonfölül pedig, hogy azt a rengeteget madarak sok fajtája lakta, nagy tömege az őzeknek és szarvasoknak is nevelkedett benne, mint ahogyan másféle vadállatok is ugyanarra a célra, miért is hívták azt hívták vadászerdőnek. Ha pedig valaki azt megunta, általmehetett a Sziklás Rengetegbe, minekutána az a tájék a legjobb vadászokban és erdőkerülőkben bővelkedett, akiket csak fel lehetett találni.

Bromilau herceg azon nagy hajlandósága és szerelmetessége miatt, melyet Filénia hercegnő iránt érezett, azokat a tájakat oly jónak találta, hogy igen szerencsésnek gondolta magát, hogy azokat ővéle birtokolhatná, kinek szépségétôl és okosságától olyan állapotban volt már, hogy alig várta az órát, mikor az ő személyének teljes birtokába juthatna. Történt pedig, hogy megkezdődvén a vadászat a vitézek szerte széledtek a rengetegben, úgy esett, hogy a király előtt egy igen szépséges szarvas jelent meg, látván pedig azt Bromilau oly gyorsan vette üldözőbe, amilyen hamar a kívánsága volt, hogy azt elejthesse. A szarvas azonban igen sebesen futott, és bár a herceg lova sem volt utolsó futó, nagy előnyre tett szert előtte, a herceg azonban nagy haraggal lelkében a gyeplőt megeresztve és lovát igencsak sarkanytúzva oly gyorsasággal üldözte, hogy rövid idő múltán nagyon messzire távolodott nemcsak a király társaságától, hanem a szarvas nyomától, is mert szeme elől elveszítvén nyomát is elveszítette, minekutána elfáradt és eltévedt, nem tudván, hová jutott, lévén, csak jövevény azon a tájon lévén, ki arra életében először járt, úgy tűnt neki, hogy helyénvaló lesz leszállni a lováról és bevárni, míg valaki ott őt meg nem találja. A király pedig tüstént kerestetni kezdte, félve attól, hogy valami ott véle történhetne, de hiába is kutattak utána a lovagok nagy számban, sorsa nem akarta, hogy megtalálják, mert már mást készített számára. Így tértek vissza a vitézek olyan elégedetlenséggel, mint amilyenbe a király kedve fordult, mikor a rossz hírről értesült. Maga csak néhány vitézével maradván, akkor mindenki mást a keresésére küldött, kik az egész rengeteget bejárták, de a herceg nyomát sehol nem találták, mert Bromilau, miután hosszú ideig várt ott, látván, hogy közeleg a nagyon sötét éjszaka, és senki ott fel nem tűnik, ismét lóhátra ült, azzal a szándékkal, hogy szinte botorkálva kísérli majd meg eltalálni a helyes utat. De minél messzebb jutott, annál jobban eltévedt, mert ahelyett, hogy a vár felé vette volna útját, a Sziklás Rengetegbe jutott, melyben aztán teljesen eltévedt. És mivel látta, hogy a talaj kemény, a ló pedig nagyon elfáradt, ismét leszállt a hátáról, elhatározván, hogy ott tölti az éjszakát a legjobb módon, ahogy csak tudja.

És mikor már az éjjel nagyobbik része eltelt, jobbkeze felől nagy kiabálást hallott, és mindjárt megtudni kívánván, hogy az mi légyen, gyalogszerrel, ahogy volt, mert a talaj azon a arrafelé, lévén az erdő legsziklásabb része, lovat magán nem tűrhetett, elindult arra, amerről a hangok jöttek. És mivel ebben az időben a hajnal már elkezdte felfedni a tárgyakat, sikerült arra a helyre érnie, ahol egy oroszlán épp akkor végzett egy lovaggal, kit az ő balszerencsére oda vezérelt, és kinek fegyverei mit sem használtak. Bromilau, ki látta, hogy az oroszlán a vitézt marcangolja, előhúzta a botját, mit magánál viselt, azt olyan erővel vágta a hátához, hogy kettébenyílt. És látván, milyen veszedelem fenyegeti, hogy valami balszerencse érhetné, vette a meghalt lovag fegyverzetét, és azzal magát a legjobb módon, ahogy csak tudta, felfegyverezte. Továbbmenvén pedig arra a helyre ért, hol Filénia volt az ő Reduardójától elhagyatva, és annyira elgyengülve, hogy ájulásba esett. Bromilau, igen csodálkozva azon, hogy asszony személyt lát azon a helyen és abban az órában, odament hozzá, igen messze lévén pedig gondolataitól a gyanú, hogy az Filénia hercegnő lehetne, kiért őrület hajtotta és kit a világon mindennél jobban szeretett, mert csak ő volt annak oka, hogy atyjának a békéről azon tanácsot adta volt. Nézegetvén pedig őt egy darab ideig, végtére is rájött, hogy ki is az, lelke meghasadt és nagyobb gyengeség vett erőt rajta, mint amiben Filénia volt, nagyot kiáltott így szólván:

- Ó, te, hatalmas Isten, mit látok én itt?

Kevés vizet fogván pedig kezébe egy patakból, mely a közelben volt, a hercegnő orcájára locsolta, mire az magához tért, és gondolván, hogy Reduardót látja, ezekkel a szavakkal ölelte át őt:

- Jaj, én uram, milyen nagy dolgok történnek velünk? És az én fiamról milyen hírt hozol nékem?

Ezt hallván Bromilau zavarban és kétségben találta magát, merthogy ugyan elértette, hogy Filénia orcáját látja és hangját hallja, de hogy micsoda gyermekről beszélne, megérteni nem tudta, és még nagyobb figyelemmel nézve meg őt minekutána a földre visszatette, nem tudta, mit higgyen. Filénia pedig, mikor felismerte tévedését, látván a lovag fehér színű fegyvereit, nagy kiabálásba kezdett Reduardo segedelmét kérve. Bromilau akkor, ki végre megértette, mi légyen az, karjaiba vette így szólván hozzá:

- Én asszonykám, Filénia, milyen különös dolgok ezek és mi hozott téged ilyen veszedelmes helyre és ilyen órában? Mondd meg nekem, mert én a te Bromilaud vagok, ki téged a karomban tartalak és ezt elhinni nem tudom.

Ezek a szavak azonban nagyobb döbbenetet okoztak Filéniában, mint minden, ami addig történt, mert úgy tetszett neki, hogy atyja, a király talált ott rá és fedte fel titkát. És nagy kiabálással és sűrű könnyhullatással kezdte átkozni az ő balszerencséjét és nyomorúságát, minek hallatán Reduardo, ki igen közel járt ahhoz a helyhez, szívében megrémülve és értelmében meginogva visszaindult. És mikor látta, hogy asszonyát hatalmában tartja valaki, kit ő nem ismer, egész testét félelmetes harag öntvén el, kivont karddal rontott rá oly meggondolatlansággal, hogy, ha Bromilau fel nem állt volna még idejében, úgy csapott volna rájuk, hogy azzal asszonyának életét is kioltotta volna annak életével együtt, ki őt átölelve tartotta. Bromilau azonban, látva, hogy meg kell védenie önmagát és ellent kell állnia annak, aki őt hatalmában tartotta, elővette az ő nagy botját, és ellensége elé állt, ezeket a szavakat mondván:

- Ne hidd, te átkozott, hogy gonoszságaid megmenekülhetnek méltó büntetésüktől!

És így közöttük olyan kegyetlen és félelmetes harc kezdődött, hogy csodálatba ejtette azt, aki azt láthatta, mert azonkívül, hogy ők ketten az akkori idők legjobb lovagjai voltak, amiért harcoltak, mindkettejük haragját és egymás pusztítására szánt erejét csak még nagyobbá tette. Reduardo nem gondolt mással, mint Filélia iránti hajlandóságára, mert annyira bízott a maga erejében, hogy úgy tetszett neki, könnyűszerrel meg tudná védeni őt akár egész Magyarország ellenében. És, bár nem ismerte fel Bromilaut, olyan kegyetlenséggel és nagy kedvvel sebesítette meg, mintha felismerte volna, ellensége azonban oly nagy ütésekkel tudta azokat visszafizetni, hogy Reduardo nagy szorongatottságban találta magát, mert azokhoz hasonlót még soha senki kezétől el nem szenvedett. Filénia már nem tudta, mit csináljon egyebet, minthogy önmagát és az ő férjét sirassa, kit már holtnak is látott. Mégis másképpen történt, mert nem sok idő múltán, mikor azok ketten a harcnak legádázabb részéhez értek, megjelent az a mór, ki a gyermeket onnan elvitte, és egy könyvből felolvasott oly szavakkal, melyek csodálatos volta és félelmetessége rettegéssel töltötték el annak a rengetegnek minden vadállatát, hirtelen egy olyan sötét és fenyegető tűzfelhőt idézett meg oda, hogy mikor a két lovag és Filénia feje fölé ért, árnyékával a földre döntötte őket, kik eszmélet nélkül maradtak ott, életnek semmi jelét nem adva. A mór pedig, nagy kiabálással és lármával szakállát és fürtjeit tépve, szemét az égre emelve így szólt:

- Nem akarok már hinni mindazon csalásokban, melyeket eddig megéltem, mert látom, hogy az én bölcsességem legyőzetik, és az én erőim semmivé lesznek, anélkül, hogy nektek, hamis és csaló istenek, hatalmatok lenne nékem segíteni. Adjátok hát a ti csalásaitokat, aki azokat tőletek kéri, mert én ezen órától fogva benneteket megtagadlak és soha többé meg nem ismerlek!

Mondván pedig ezeket a szavakat, megint a könyvben kezdett olvasni hasonlóképpen, mint azelőtt, és a tűzfelhőt a földre bocsájtván abba ő belelépett, és felemelkedvén vele oly nagy robajjal és a földnek akkora megrendülésével, hogy a városig elhallatszott, eltűlt arról a helyről ő és véle a két lovag meg Filénia hercegnő, kinek helyében egy nagy szikla jelent meg, melyet oly sötét ködfelhő takart, hogy senkinek azt látni nem engedte mindaddig a napig, míg azt felfedték azoknak nagy csodálkozására, kik azt látták, amint erről most beszédünk következik.

Látván Vencel király, hogy már besötétedett és sem Bromilau nincs sehol, sem hír nem érkezik róla, olyan szomorúságot és bánatot kezdett érzeni, mintha már előre sejtette volna azt a másik fájdalmat, melyet a sors tartogatott számára. Visszavonulván pedig várába övéinek tanácsára azzal a szándékkal, hogy ott bevárja az új híreket, nem hoztak néki egyebet, mint, hogy harmincszor bejárván az erdőt egyik szélétől a másikig, semmit fel nem fedezhettek, minek hallatán a király igencsak csodálkozott és kedvét egészen elveszítette azt gondolván, hogy sorsa immár minden jó reménységet, melyet addig mutatott, vissza akarja venni tőle. Azért sajnálta ezt a dolgot olyan nagyon, mert nagy örömtelenséget és bánatot okozott őbenne, mert Bromilau irányában már akkora hajlandóságot és szeretetett táplált, mintha csak saját édesfia volna. Még jobban sajnálta azonban, hogy minden tervét rombadőlve kellett látnia, miért is valami csalást sejtett, mert úgy tűnik, az ő lelke már megjövendölte, aminek lennie kellett. Az angolok pedig, kik az országban maradtak a herceggel, nagy elégedetlenséggel és bizalmatlansággal telve a mezőket szétszóródván széltében-hosszában bejárták urukat keresve, ám inkább tették azt könnyeik és panaszaik által, mint értelemmel és iparkodással, mert a szomorúság már mindent összezavart bennük.

A király azonban eszébe véve, hogy a herceg talán a Sziklás Rengetegbe tévedt, bár az igen messze volt attól az úttól, amelyen mennie kellett volna, másnap elrendelte, hogy járják be az egész erdőt, semmi részét ki nem hagyva. Végtére is azonban semmire nem vezetett ez sem, mert a herceg attól a helytől olyan messzire volt, mint amekkora annak a hatalma, ki őt nagyobb veszélyben tartotta, mint azt az övéi gondolták. Ezek közül pedig néhányan a Jövendőmondás Mérföldkövéhez érvén még nagyobb csodálkozásba estek miatta, mint Bromilau elveszte miatt, látván azt a nagy sziklát, mely hirtelen az ő szemük előtt megjelent, mert azt soha azelőtt nem látta senki, és hírét sem hallották addig azon a vidéken. Körüljárván pedig a sziklát igen csodálkozván annak nagy magassága és érdessége miatt, egy két kő között tátongó nyílást találtak, olyan nagyot, hogy könnyűszerrel beléphetett rajta két férfi is lóháton, bemenvén pedig olyan különös és varázslatos dolgokat láttak, hogy amilyen hamarsággal csak tudták, annak hírét megvitték a királynak, ki arról értesülvén, azon dolgok igen drágalátosoknak tűnvén számára, magában úgy határozott, hogy odamegy és megnézni, miféle titokról legyen szó. Jelenlevő lovagjainak, úgy angoloknak mint magyaroknak kíséretében a sziklához érkezvén azt olyan magasnak és meredeknek találta azon a helyen, hol korábban egy üres tisztás terült el, hogy mindjárt úgy gondolta, nagy dolognak kell annak lenni. Mégis, mikor a hasadékon belépett, bizony még nagyobb csodálkozásba esett, mert azon üreges szikla belsejében azt a mezőt látta, hol az ő leánya gyermekét megszülte, a mező pedig olyan kerek volt, hogy emberi kéz művének tetszett. A szikla, mely azt körülfogta, amilyen meredek és szörnyűséges volt kívülről, olyan világosságú kövekkel volt kirakva belülről, melyekben pedig annyi különböző szín csillogott, hogy eredeti színüket kivenni nem lehetett. Nem lévén pedig semmiféle rés, ahonnan a fény oda bejuthatott volna, azok a kövek annyi világossággal töltötték meg, mennyit csak a nap adhatna néki. Annak közepén pedig egy forrást leltek, melynek anyaga olyan finom és világos alabástromból való volt, mint amilyen lágy és nyugodalmas benne víz, mert míg ujjukat bele nem mártották, szinte nem is hitték, hogy ott van.

A forrás közepében egy ugyanolyan kőből való oszlop emelkedett, melynek tetején egy oly nagy művészettel faragott keresztelő medence állott, hogy azt megérteni nem lehetett, mert azonkívül, hogy annak különös formájához hasonlatosat soha senki nem látott azelőtt, közepén oly különböző és furcsa állatok voltak, mint az anyag, amelyből azok készültek, és olyan jószagú vizet bocsájtottak ki magukból abba a keresztelőmedencébe, hogy felemelte azoknak lelkét, kik annak illatát és édességét kellemetesnek találták. Ezt a vizet azonban semmilyen csövekből vagy résekből kijönni nem látták, ami még nagyobb csodálatba ejtette őket. Hanem a medencét azért körbevette néhány igen finom és jól elrejtett részen található rés, melyeket látni nem lehetett, csak mikor a víz csepegett belőlük, hullván pedig a forrásba oly halkan, hogy annak zaját bizony alig lehetett hallani. A keresztelőmedence felett emelkedett pedig egy kristályból való boltív, olyan művészettel odahelyezve, hogy úgy tetszett, semmit nem érint és a levegőben függ, és bár oly igen finom volt, hogy úgy tűnt, bármilyen kis súlytól is összetörne, a tetejében egy asszony alakja állt, mely olyan nagy volt, mint az akkor élő asszonyok bármelyike, ki olyan természet szerint valónak és szépnek tetszett, hogy első látásra könnyűszerrel megtéveszthetett bárkit, mert azonkívül, hogy igen gazdag és nagy drágaságú kövekkel díszített ruházatot viselt, orcájának vonásai olyan eleveneknek és ébereknek tűntek, hogy néhányan azt gondolták, nem is kőből való. Arca azonban az ő ráncai és száraz volta miatt igen korosnak tetszett, kezében pedig egy mezítelen fiúcskát tartott, ki mintha abban az órában született volna: oly igen szépséges gyermek volt az pedig, hogy aki csak ránézett, minden másról megfeledkezett, és hálát adott Istennek, hogy ilyen dolgot teremtett és készített, mert minél jobban nézték, szolgálván ő igen nagy csodálatukra, annál inkább úgy tetszett nekik, hogy emberi kéz és tudomány által keletkezett.

A király, aki mindezeket látta, igencsak elámulván ezen dolgok újdonságán, így szólt:

- Én bizony ennek célját nem ismerem, de azáltal, amit itt látok és mit az én reményem ígér nekem, nagyobb titok van itt elvarázsolva, mint ahogy azt elgondolhatnánk.

- E sziklába vésett betűk pedig - mondta Segura hercege, ki mellette állt - majd többet elárulnak nekünk, mert úgy tűnik, most világosabbak, mint lenni szoktak.

Az a szikla pedig nem volt más, mint amit a Jövendőmondás Mérföldkövének hívtak, mely már régi időktől fogva azon a helyen állott, és márványból való volt, magassága pedig, mint egy férfié, és melynek fekete kövében oly igen sötét és halovány betűk voltak vésve, hogy addig a napig azokat elolvasni nem lehetett. És mert az a hír járta, hogy Veledának, Németföld nagy bölcsességű asszonyának műve lehet az, kinek idejében ott megjelent, úgy hitte mindenki, hogy valamilyen jóslat van azon elrejtve, ahogy ő másutt is cselekedte, és ezért nevezték úgy a sziklát. És minekutána figyelmüket addig a többi dologra fordították, csak abban a pillanatban vették ezt észbe, és ismerték meg, hogy a forrás előtt áll.

Odalépvén pedig ahhoz Segura hercege, hogy a betűket elolvassa, ezt az írást látta:

- Itt fog megszületni Magyarországnak nagy királya, Németföldnek első császára oly nagy nyomorúságban és elhagyatottságban, amilyet a sors az ő számára készített. Nevét, melyet ez a forrás ad majd neki, félni és tisztelni fogják az egész földkerekségen, mely az ő hírétől lesz hangos széltében-hosszában. Semmiféle fájdalom és veszedelem, milyen őt születésének első órájában fenyegette, néki ártani tudni nem fog, melyeken nagy dicsőséggel és azon hírnévvel, melyet az ő tettei adnak majd néki, diadalmaskodik, ám végtére is meg kell fizetnie az ő átkozott és kegyetlen kedvéért, és mindezeknek igaz jeleként ezek a szavak mindazon napig, míg az meg nem találtatik, ki ezeknek igazságát úgy fogja beteljesíteni, ahogy az idő majd tanuságot tesz róla. Mondja pedig ezt a nagy bölcsességű németföldi Veleda, kit az ő tudománya soha meg nem tévesztett.

A szavakat még el sem tudták olvasni, mikor a forrás vize hirtelen olyan hangos, édes és gyönyörűséges hangot adott, hogy mindazok lelkét, akik csak hallották, a magasságba emelte. Kezdvén pedig a víz a medence azon állatainak szájain és egyéb részein csobogni, igen élénk és szépséges harmóniát csaltak ki annak anyagából a reá csepegő vízcseppek, belecsorogván a csövecskékbe, melyek körülvették, hogy onnan aztán a forrásba hulljanak, ahol egy nevet formáztak, mely annyit tett: Miksa. Olyan világos és szépen formált volt az, hogy a király és mindenki, aki ott volt, megértette, látván pedig ezeket a hihetetlen dolgokat még nagyobb bámulatba estek azon betűk olvastán, mint minden egyéb miatt, ami ott nékik megmutatkozott.

A királyt félelem töltötte el szívében, minekutána nagy gondolatokba merült, látván azoknak a dolgoknak az igazságát, melyek ott mutatkozni kezdtek, módot vagy értelmet, mely szerint azt megérthette volna, nem talált, mégis igaz lelkéből hitte, hogy mindennek magyarázata azon fiúcskában rejlik, kit ott láthattak, és kit ő nem ismert, minthogy igen messze volt annak tudásától, mi okból kellene annak a gyermeknek királyságában az ő utódjának lenni, mint ahogy a betűk megjövendölték. Megparancsolván pedig, hogy a fiúcskát azon asszony szobrának kezéből, ki azt tartotta, és kit Valedának gondoltak, vegyék el, azt senkinek ő odaadni nem akarta, és nem volt ember, aki el tudta volna szakítani tőle. Mikor pedig a király ment oda, hogy a gyermeket elvegye, az asszony kinyújtotta a karját és úgy adta át néki olyan szavakkal, melyeket a királyon kívül senki nem hallhatott, mert azok, látván, hogy a szikla hatalmas robajjal megmozdul, az ő hatalmától legyőzve eszméletüket vesztve a földre hanyatlottak.

- Vencel király - mondta Veleda -, a legnagyobb adományt nyújtom át én neked, melyet valaha földi fejedelem kapott. Ez a teremtmény, akit itt látsz, sok népnek és nemzetségnek pusztulása lesz, melyeken nagyobb dicsőséggel diadalmaskodik majd, mint az ő idejének bármely fejedelme, oly nagy becsben tartsd pedig őt, ahogy megérdemli, mert amikor többet tudsz majd meg róla, mint most, megérted a jót és annak okát, amiért őt most rád bízom.

Ezen szavakkal a gyermeket néki odaadván hirtelen minden eltűnt azoknak a szeme elől, kik ezeknek tanúi voltak, kivéve azt a mezőt, hol a fiúcska a világra jött.

A király akkor a gyermeket Berlinga hercegének karjába adván így szólt:

- Bizonyosan olyan nagy dolgok ezek, hogy én nem tudom, milyen helyes ítéletet hozhatnánk felőlük. Induljunk hát vissza a városba, mert lehetséges, hogy Bromilau hercegről híreket hallhatunk, ott pedig majd megtanácskozzuk, mit cselekedjünk ezen ügyünkben.

Elindulván tehát nagy sietséggel, a király nagy gondolatokba merülvén, kísérői pedig nem sejthetvén, mi légyen annyi sok csodának oka, az úton más különös hírekkel találkoztak, melyek aztán mindent végképpen összezavartak, kitutódván pedig Filénia hercegkisasszony eltűnése, melyet néki sűrű könyhullatással és nagy sírással mondták el azok a lovagok, kik az ő keresésére indultak.

Mert rögvest, mikor észrevették az ő hiányát, a városban és azon kívül is mindenki, lovagok ugyanúgy, mint az egyszerű emberek nagy és egetrengető sírásba és panaszkodásba kezdtek, mert nem lévén senki, kinek a bánattól olyan szabad lett volna a szíve, hogy enyhülést találhatott volna. Mert azonkívül, hogy a hercegkisasszonyt az övéi annyira szerették, ahogyan azt az ő erényei megérdemelték, jól tudták, hogy ő békéjük és nyugodalmuk záloga, így aztán panaszkodva nevét kiabálva járták az utcákat és erdőket, miközben hangjukban annyi keserűség mutatkozott, hogy nem volt senki, aki annak hallatán könnyekre ne fakadt volna.

Látván a király mindezt a balszerencsét úgy döntött magában, hogy az csak Isten műve lehet, megérkezvén pedig a királyné szállására asszonyát ott félholt állapotban találván oly bizakodó szavakkal kezdte vigasztalni és bátorítani, hogy úgy tetszett, semmi bánat nem nyomja a szívét. Minekutána pedig a királynét arra rávette, hogy kamrácskájába visszavonuljon, értesülni akarván azon ügyről tanácskozásra hívta az övéit, hogy ott dönést hozzanak mindarról, miről tanácskozni szükséges volt, amit meg nem tett volna, ha nem lett volna minden más erényén kívül azon tökéletességgel megáldva, hogy minden balszerencsében is oly kegyes és türelmes maradt, hogy rajta győzedelmeskedni soha egy sem tudott, tulajdonítván pedig azokat az ő vétkeinek és Isten igazságosságának, melyet soha elfogadni nem restellt.

Mindezeken túl azonban oly nagyon bánkódott, ahogy azt józan értelme engedte. Nem ismervén pedig sem módját sem idejét a hercegkisasszony eltűnésének, olyan nagy zavar keletkezett mindenkiben, hogy semmilyen döntésre nem jutottak. A király, kit azonkívül, hogy igen bántotta az ő szeretett lányának távolléte, kinek reménységében nyugodott egész országának öröme és boldogsága, még sokkal jobban bánkódott Bromilau elveszítése miatt, kit az övéi annyi fájdalommal és panasszal sirattak, hogy bár a király volt a legvigasztalhatatlanabb közöttük, még ő adott nekik vigasztalást és bátorságot.

Mikor végre az emberek lelke, mely mindezen dolgok láttán rémületben volt, némiképp lecsillapult, a király arra kérte az ő tanácsának nagyurait és lovagjait, hogy néki mondják meg, mostmár mit tehetne íly nagy ügyekben, legelébb is a Sziklás Rengeteget dolgait említve, miket legnagyobb fontosságúaknak ítélt. Az urak között aztán nagy egyezések és viták keletkeztek, mert a nagytekintélyű Árpád (Arfásio)úr, Segura hercege, a királynak igen hűséges embere, ki a jóslatnak azon részét vette figyelembe, mely az eljövendő időkre vonatkozott, azzal a tanáccsal állott elő, hogy a gyermeket halálra kelleték adni, azt gondolván, hogy Magyarországot illetné mindaz a pusztulás, mi a jóslatban találtatott. Nem lelt ugyanis más magyarázatot arra, hogyan követhetné a gyermek a királyt az uralomban, mert világosan látták, hogy fia nem lehet, és arról sem volt ismerete senkinek, hogy atyafiságába vagy utódai körébe tartozna. Tanácsot adván tehát a herceg ezeket mondta:

- Oly nagy dolgok ezek, uram, hogy mennél többet gondolunk rájuk, annál jobban elámulunk rajtuk. Mégis, amit én belőlük megértek, és a Jövendőmondás Mérföldkövének írása nekünk értésünkre akar adni, hiszem, hogy nem jelent mást, minthogy ez a gyermek nagy veszedelmekre született, melyeket Isten meg ne engedjen, mert ha azok olyan igazsággal beteljesülnek, ahogyan annak jeleit láttuk, úgy tetszik nekem, hogy az ő halálával (még ha igencsak kegyetlen dolognak tűnik is az) mindazon bajokat, melyeknek igéretét magában hordozza, meg lehetne akadályozni. Másfelől azonban mind e sok csodálatos esemény nem keletkezhetett volna, csak jó célok érdekében.

Ezen kétségek között hányódtak mindannyian, végtére is azonban nagy részük megegyezett abban, hogy az ország legtöbb lovagja induljon a hercegkisasszony és Bromilau herceg keresésére, a fiúcska pedig maradjon életben, mert nem tűnt igazságosnak, hogy halálra adjanak egy ártatlan gyermeket, kiről tudni nem lehetett, Isten milyen sorsra szánta. A király, ki katolikus volt és nagyon keresztény érzelmű, igen jónak találta ezt a tanácsot, és látván, hogy Isten rendeléséinek ellent nem állhat, leghelyénvalóbbnak azt gondolta, ha minezen dolgokat, melyek hite szerint a misztériumoknak híjával nem voltak, azokat lelkében elfogadván megnyugoszik. Ezáltal pedig igen nagy bátorságról tett tanubizonyságot, melyből övéinek és másoknak is juttatván azt mondogatta, hogy égi rendelés szerint az embereknek Isten titkainak ismeretéből meg kell elégedniük annyival, mint amennyit az ő emberi gyengeségük megfelel, mert ha másképp akarnának cselekedni, az istenkísértés lenne és saját lelkük kárára szolgálna, mert olyan dolgokat cselekednének, melyeket csak akkor bánnának meg, mikor a megbánásnak már semmi hasznát nem láthatnák.

- Mégis azt mondom - szólt a király -, hogy mindezen szerencsétlenségért, mely az én lelkemet bántja, hálát adok Istennek, ki azokat megengedte, mert ez a legjobb orvosság reájuk, lévén, hogy sem a könnyek, sem a sírás nem szolgál másra, minthogy kínunkat és bánatunkat növelje. Leginkább azonban azt sajnálom, hogy Bromilau hercegről hírt nem hallunk, mert azonkívül, hogy magamnak nagy bánatára szolgál ez, sajnálom a ti szomorúságotokat is (szólt akkor az angolokhoz), és az ő atyjáét, aki fiát igen sok érdeme miatt szereti. Minekutána azonban nem látom okát annak, hogy az ő ügyében végképpen el kellene keserednünk, abban remélek Isten által, hogy őt nem sok idő múltán viszontláthatjuk, mert hihetőnek az semmiképp nem tűnik, hogy olyan kis veszedelemből, amelyben ott járt, valami nagy szerencsétlenségbe kerülhetett volna. Mivel azonban hírt róla nem hallunk, ti elmehettek, hogy atyjának, a királynak számot adjatok mindarról, aminek itt tanúi voltatok, én pedig úgy hiszem, hogy Isten rendelése szerint cselekszem, mert ilyen kevés idő alatt ilyen sok dolog történése másra gondolni nem enged.

Mindezekért pedig és azért, amit sejtek az én lelkemben, nem elégszem meg azzal, hogy ezt a fiúcskát életben hagyjam (lévén, hogy oly kevés okom lenne az ellenkezőjére), de ettől a naptól fogva fiamnak tekintem, mert az én szívem ezt tanácsolja nekem, és mert boldogságomnak nagy ígéretét hordozza. Ha pedig ellenkezőképpen volna, nem lehetne, hogy az én fivérem, Andronicus infáns gondot ne viselt volna arra, hogy nékem azt tudomásomra hozza, és hiszem, hogy mindezen csodadolgok tőle eredhetnek. Ezért tehát azt parancsolom néked, Berlinga grófja, hogy úgy nevelt és őrizzed őt, mint fiamat, mert e naptól fogva annak ismerem el.

A király szándékát pedig mindegyikük igen helyesnek találta és igencsak dicsérte, mert oly nagy hajlandóság született az ő szívükben annak a gyermeknek látásakor már az első szempillantásban, mikor megismerték. Felkeresvén pedig a király a királynét néki a fiúcskát megmutatta elbeszélvén, hogyan találta, és úgy tetszett neki, hogy Isten néki azt az ő bánatának orvoslására küldte. A királyné pedig anyai szeretettel fogadta azt a gyermeket, ki nagyaytjának udvarában és termeiben nevelkedett aztán olyan rangban és méltóságban, ahogy származása miatt megérdemelte, lévén, hogy a jósors, mely születésekor cserben hagyta, attól fogva soha többé hasonlót tenni nem tudott, mert abban az órában legyőzetvén általa szándékai ellen fel nem emelkedhetett. A nép pedig, látván uralkodóinak megnyugvását és vigasztalódását, velük együtt enyhült meg bánatában, elterjedvén pedig azoknak az újságoknak a híre az országban csakúgy, mint idegen földön, az mindenütt nagy álmélkodást keltett.

Lévén pedig, hogy a bánat mindenkiben igen általános, a király azt akarta, hogy nagy ünnepélyességgel kereszteljék meg a gyermeket, kit Buda püspökétől a Miksa nevet kapta a keresztségben, melyet neki a forrás megjelölt, mert a király azt minden másnál, mit addig hallott, helyesebbnek tartotta és hitte, hogy nem kis misztérium rendelte azt el. Ez volt pedig az egyik ok arra, hogy a Filénia elvesztése miatt érzett fájdalom megenyhülhetett, kit sok lovag hosszú ideig mindenfelé keresett ugyan, de kiről ugyanúgy, mint Bromilau hercegről, semmit megtudni nem lehetett.

Amit látván pedig az ő vazallusai búcsút vettek a királytól, ki velük küldte Segura hercegét Artúr király megvígasztalására, és a csodás dolgoknak, melyeknek tanuja volt, elbeszélésére, mondván, hogy mindazon szerencsétlenségek rá annyival inkább nehezednek, mint amennyire a sors nagyobb kegyet gyakorolt vele. És íly nagy türelmet mutatván ennyi balszerencse közt arra kérte őt, hogy benne is legyen ugyanannyi bátorság legyen azoknak legyőzésére, mert Isten nem hagyta cserben annyira, hogy elvette volna tőle a reménységet, hogy még lehetnek gyermekei, kik mindazon bánatot megorvosolhatnák.

Mondta pedig ezt a király, mert Damiana, Angolország királynéja még alkalmas volt gyermekek szülésére, e vígasztalást azonban igen nehezen fogadták, mely az ő nagy bánatukat, melyben napjaikat töltötték, enyhíteni nem tudta, csak mikor a vigasznak beteljesülésekor megelégedhettek, lévén, hogy Adriana hercegkisasszony születése, kit Damiana királyné nem sok idő múltán hozott világra szomorúságukat csillapította, de nem annyira, hogy teljesen megfeledkezzenek róla, mert amikor az ilyen nagy és a szívekbe beköltözik, olyan nehéz onnan kiszakítani, hogy csak a hosszú idő tudja feledésbe borítani.

Abban az időben, mikor Teopompus király uralkodott, sok-sok idővel a halála előtt, a hűtlenség és felségárulás vétkét követték el az ország nagyurai között néhányan, kik gőgjük és királyuk iránti hálátlanságuktól vezetve, aki annyi tisztességben és jó adományban részesítette őket, arra törekedtek, hogy módot találjanak Vencel hercegnek, valóságos uruknak elveszejtésére, hogy a király halála után, mely hitük szerint nagy bánata miatt hamarosan bekövetkeznék, az uralkodásban őt Segura hercege követhesse, Lorvânio nevezetű, ki kiemelkedett közülük rangja szerint csakúgy, mint birtokaira nézve és minden másban, amire íly nagy gonoszság megtartására és megvédelmezésére szükség van, ő volt ugyanis annak kútfeje és ki ígéretekkel, könyörgéssel és fenyegetéssel gyűjtötte maga köré a többieket, hogy őt kövessék és néki engedelmeskedjenek. Mivel azonban az ő szándékai olyan átkozottak voltak és minden emberi és isteni joggal ellenkeztek, olyan fizetséggel szolgáltak az ő gazdáiknak, mint amilyet azok érdemeltek, mert felfedvén azt Arfásio a király előtt, ki őt aztán Segura hercegévé tette, halálos ítéletek és száműzetések nagy igazságtételével akadályoztatott meg és helyeztetett nyugalomba minden.

Lorvânio azonban (ki abban a legfőbb bűnös volt) igen ügyes cselfogásokkal megmenekült, miközben árulónak és ellenségnek kiáltatott ki ő maga és egész nemzetsége, kit a király rögvest száműzött az országból, attól tartván, hogy azok még nagyobb veszedelmet idézhetnének fel. Amennyire pedig ő becsületét elveszítette és vereséget szenvedett, Arfásio hűségét és erényességét annyira dícsérték és becsülték örök időkre, mit a király mindazon birtokok néki ajándékozásával jutalmazott, melyek korábban Lorvâniót illették, ki az ország legnagyobb kázának ura volt. Arfásiót pedig Teopompus király halála után Vencel király is mindig nagy becsületben és tisztességben tartotta.

Azt beszélik pedig Lorvânióról, hogy látván, tervei milyen ellenkező irányt vettek, rangjának és hírnevének, melyekben azelőtt része volt, elvesztése és becstelenségbe esése miatt sem szállt magába és gyakorolt bűnbánatot, mely arra indította volna, hogy Isten bocsánatát kérje az ő átkozott szándéka miatt és azt jóvá tenni és kijavítani akarja. Inkább azonban teljesen kétségbeesvén és lángoló vággyal, hogy bosszút állhasson, megtévesztve azon ördögi szándékok által, melyek néki szolgáltak, a mórok földjére ment megtagadván minden törvényt, melyet a keresztségben kapott azzal a szándékkal, hogy varázslatban és mágikus művészetekben oly tudásra jusson, hogy elvesztett birtokait visszaszerezhesse és bosszút állhasson azokon, kik arra rá nem szolgáltak.

Mivel pedig Szarmataországban, melyet abban az időben a hitetlenek birtokoltak, igen nagy bölcsek és varázslók éltek, talált ott egyet, aki őt mindabban a tudományra úgy megtanította, hogy ő aztán homályba borította mindenkinek emlékét, ki addig abban hírneves volt. Lévén pedig ő ezenkívül igen tekintélyes és nagytehetségű férfiú, igen nagy kegyre talált Szarmataország szultánjánál, ki minden móroknak legfőbb fejedelme volt, ki őt udvarában nagy tisztességben és rangban tartván tengernagyává tette, kormányozván pedig az ő tanácsai szerint, melyek olyan helyénvalóak voltak mindenkoron, hogy az ő nagy becsületére és hasznára szolgáltak. Így kezdett nőni Fritarak hírneve (ezt a nevet vette fökl ugyanis, mikor mórrá lett), és nem volt olyan ország sem keresztény, sem mór, melyben az ő nevét ne ismerték volna. Ő pedig, némi boldogságot érezvén azon nagy hatalom és bizodalom miatt, melyet elért, semmi másra gondolni már nem tudott, mint arra, hogyan pusztíthatná el Vencel királyt és annak egész országát.

Gondolván pedig, hogy a Jövendőmondás Mérföldkövében az ő kárára szolgáló igen nagy dolgok lehetnek elrejtve, könyveiből megtudta, hogy Miksa az ő becsületének és életének teljes pusztulást hoz majd. Ezért pedig a születésének óráján eljött érte azzal a szándékkal, hogy elveszejtse, és magát azoktól a félelmektől, melyekben élt, megszabadítsa. Mert ő volt az a mór, ki a gyermeket Filénia kezéből kiragadta. Andronicus azonban, ki előtt semmi titokban nem maradhatott, ismervén a csodákat, melyekre Isten Miksát teremtette, módot talált arra, hogy annak minden tudománya ellenére tőle a gyermeket vissza tudta venni, minekutána bezárta abba a sziklába, melyben aztán megtaláltatott, mindezt pedig annak a nagy tudománynak és hajlandóságnak kedvéért, mely Valeda, mesterasszonya után néki megmaradt, azt a márványos követ az ő emlékére állította oda, minden dolgot néki tulajdonítva azért is, mert valóban ő jövendölte meg azokat könyveinek egyikében, melyet Andronicusra hagyott.

Fritarak, látván, hogy legyőzetett valaki által, kit nem ismert, ismét olyan kiabálásba és lármázásba kezdett, mint az előbb mondottuk, és elhatározván, hogy azokon a fejedelmi szem´lyeken áll bosszút, kik néki semmit nem ártottak, elragadta őket abban a felhőben egy a tenger közepén lévő kis szigetre, Angolországtól ötven mérföldnyi távolságra, ahol szállását tartotta az idő nagy részében, hogy közelebb lévén ahhoz, akinek vesztét akarta, kisebb fáradsággal és nagyobb alkalmatossággal árthasson neki. Minekutána pedig őket hatalmába kerítette, azon kezdett elmélkedni, mit is tehetne velük, és olyan nagyon megörült annak, amit eszébe vett, hogy nem gondolta meg jobban a cselvetést, mi pedig nem volt más, minthogy azoknak a fejedelmi személyeknek ott olyan nemzetsége keletkezzék, hogy annak ereje ellen semmilyen ország vagy hatalom magát megvédelmezni ne tudja, és maga mellett nevelve fel őket általuk találna majd bosszújára, minekutána a világ minden tudománya és ereje nékik ellent nem állhatna.

Ezért pedig parancsot adván bűbájos művészetének és varázserejének, a hercegeket értelmüktől megfosztván elfeledtetett velük mindent, amit addig cselekedtek. Bezáratván pedig egy sötét és rossz szellemek által lakott kamrába (mert Fritarak arra törekedett, hogy mindent megtagadjon tőlük, ami kellemes lehetne), Reduardo magát Filénia karjaiban találta, Bromilau pedig egy olyan szépséges hajadonnal, hogy senki meg nem mondhatta volva, a két leány közül melyik múlja fölül a másikat, kivel pedig a herceg olyan nagy szerelembe esett, mintha mindig szerette volna. Ez a hajadon pedig nem volt más, mint Reduardo huga, Brinalta nevezetű, ki Fritarak tudományával Ausztriából elragadott, mert az ő és Bromilau herceg egyezésétől nagy dolgokat remélt, mert ezt olvasta ki könyveiből is. Mind a négyen olyan boldogok voltak pedig ott, mintha egész életüket így töltötték volna, mert úgy tetszett nekik, hogy öröktől fogva időznek ott, teljesen elfeledvén mindazt, ami azelőtt történt velük.

Fritarak pedig bizonyos jelek és bolygók feltűnésének idején két külön kamrába zárta őket, hol az asszonyok megvemhesedtek, a szülés órájában pedig gyermekeiket elvette tőlük, anélkül, hogy bármelyikükis bánatot érzett volna emiatt. Minekutána azonban megérezte, hogy több utódot nemzeni már nem tudnak, meg nem elégedvén azzal, amit már addig véghezvittek, mind a négyüket újra abba a sötét kamrába zárva olyan erős és bámulatos varázslatot bocsájtott rájuk, ahogy majd későbben látni fogjuk, okozván pedig nékik oly nagy fájdalmakat és szenvedéseket, hogy a halált kívánták, csak hogy attól a sok kíntól megmenekülhessenek. Minden alkalommal pedig, mikor Fritarak meglátogatta őket, nékik olyan félelmetes és fenyegető szavakat mondott, hogy fájdalmaik azok által megkettőződtek, bosszút állni azonban annak okozóján semiképp nem tudtak, mert sem őt nem ismerték, sem azt nem tudták, hol vannak, hogyan jutottak oda, mert, hogy őket még jobban megkínozza, visszaadta nekik józan eszüket és valóságos értelmüket, megmutatván mindazon veszedelmeknek emlékét, melyeket megéltek, gyermekeik születésével együtt, kikből Fritarak mórokat nevelt, hogy az még nagyobb fájdalmukra szolgáljon.

Bromilauban olyan hajlandóság ébredt Brinalta irányában, hogy teljesen megfeledkezett Filéniáról, ki a szeme előtt volt, de úgy esett mindez, hogy egyikük sem érezhetett semmilyen örömöt vagy megelégedettséget, inkább csak fájdalmat és szomorúságot mindaddig, amíg eljött értük az, aki onnan őket megszabadította és nékik a derűt és boldogságot visszaadta, ahogy azt Fritarak előre megérezte. Miért is az ő nagyobb őrizetére és biztonságára olyan nagy védelemmel vette körül a szigetet, hogy úgy tetszett neki, azt soha senki fel nem fedezheti.

Tudni lehet pedig, hogy Reduardónak azon a szigeten két fia és egy leánya született asszonyától, Bromilaunak pedig két fia Brinaltától, kiket Fritarak ott anyjuk tejével táplált, kik ahányszor csak adtak neki belőlem, egyre jobban sajnálták, mígnem a gyermekek abba a korba jutottak, hogy más étekkel is táplálkozhattak. Miközben pedig néki úgy tetszett, hogy bizonyosan senki azokról nem értesülhet és tőle őket el nem veheti, Andronicus, ki mindezen dolgok célját ismerte az ő tudományával úgy elhomályosította Fritarak elméjét, hogy az fel nem ismerhette nagy tévedését, melyben élt, míg végtére is három gyermeket magával elragadott, kik voltak pedig Bromilau herceg két fia, egymásnak fivérei és Bromilau kisebbik gyermeke, mert ezek voltak arra hivatva, hogy Miksával együtt Fritarak minden tervének vesztét okozzák. A többiek, vagy mert tudta, hogy Isten milyen sorsra szánta őket, vagy, mert az ő akarata elvinni őket nem engedte, Fritarak hatalmában maradtak, kinek ez nagy bánatára és panaszára történt, nem bízván pedig többé szigetének biztonságában, Szarmataországba, a nagy szultán udvarába vitte őket, ahol Algezira, mert ezt a nevet adta Reduardo leányának, a szultán lányával együtt növekedett fel, és olyan szépségessé fejlődött, hogy az ő idejében sok hajadonnak és asszonynak irigységét felkeltette, ahogy ebben a történetben megmutatkozik.

Bromilau fiát pedig, kit Belizárnak nevezett el, Szarmataország hercegének, Szuleimánnak adta, ki vele egyidős volt, ki sok más ifjúnak társaságában nevelkedett, kik az ő apjának alárendelt nagyurai voltak, Fritarak pedig Belizárt a hercegnek ugyanúgy mint a szultánnak igen szívesen ajánlotta, elárulván nekik azokat a nagy dolgokat, melyeket az idő majd felfed benne, melyek azonban később mindannyiuk kárára fordultak. Andronicus pedig, megváltoztatva a többi gyermek nevét, kik már mórok voltak, őket megkeresztelte, nevezvén pedig az idősebb fivért ...-nek, kit később Haragosnak hívtak, a kisebbet Clarimártnak, Bromilau fiát pedig Dinarmánnak, lévén pedig ők még igen zsenge gyermekek, lelküket a hamis vallástól, melyben Fritarak által növekedni kezdtek, eltéríteni nem volt nehéz, Andronicus a helyes tudásra tanította őket úgy a szokások mint az olyan nagy hercegekhez illő viselkedés tekintetében, amilyenek voltak, mindaddig, míg olyan korba nem értek, amely őket nagyobb dolgokban való jártasságra kötelezte.

Így esett tehát, hogy a fejedelmi személyeket soha meg nem találták, akármennyit keresték Magyarországban csakúgy, mint Angolország és Ausztria szerte, melynek fiai igencsak megérezve Reduardónak, az ő igaz uruknak hiányát, ki vélük szeretettel és kegyelmességgel tudott bánni, száműzöttként jártak be minden országot és földet, hogy őt feltalálják, látván, pedig, hogy nyomát nem lelhetik, nagy fájdalommal és panasszal tértek meg hazájukba, mely érzületek megnövekedtek a szépséges Brinalta, fejedelmük testvérhuga eltűnésével, melynek híre rögvest mindenfelé elterjedt. Magyarországba és Angolországba elérve azonban még nagyobb álmélkodát okozott, sokakat emlékeztetvén azokra a dolgokra, melyek ott megestek. Leginkább azonban Miksáról beszélt mindenki, kinek híre hamarsággal bejárta az egész világot, mert soha addig az nem látott az ő dolgaihaz hasonlatosat, melyek rögvest jelét adták annak a nagyságnak és sok csodának, mi azután bekövetkezett.

Vencel királyban pedig olyan nagyon megkedvelte Miksát, ki az ő házában növekedett, hogy saját dajkáját, Berlinga hercegnőjét, kit Grióniának hívtak és ki Brialte hercegének asszonya volt, kérte meg az ő felnevelésére. A fiú pedig olyan hasonlatos volt Filéniához, az ő édesanyjához, hogy Lurpiana királyné bánatát és szomorúságát csak növelte, emlékeztetvén őt szűntelen leányára és arra az időre, mikor annyi idős volt, mint Miksa, karjába véve pedig a gyermeket, kit fiaként szeretett, véle zokogott és olyan dologkat mondott, melyek azután igaznak bizonyultak. Ahogy nőtt Miksa, úgy növekedett mindenkiben az iránta való szeretet és hajlandóság, táplálván azt a nagy jelek és királyi természet, melyet benne az évek lassan felfedtek, és melynek láttán mindenkiben nagy reménységek születtek, mivel már jelenvalónak látták nagy tetteit és hatalmas bátorságát, melyekkel aztán ámulatba ejtette a világot és örök hírnevet szerzett magának olyan módon, hogy minden kor dícsérni és szeretni fogja, nevét pedig soha el nem felejthetik és meg nem vethetik. Mert életének egész folyamán ő különleges példájául szolgált mindazoknak, akik becsületre és erényre vágynak, miért is az a sok uralkodó és fényes herceg, ki tőle származott, ugyanolyan nagy tisztességben viselte meg nevét, mint amilyen tisztességre és dicsőségre emelte ő azt örök időkre.

Mivel pedig helyénvaló, hogy az ő jelleméről és erényeiről ha röviden is, számot adjunk, mindenkitől, ki azt hallani fogja kérem és nékik azt tanácsolom, hogy jól megfontolván és ugyanolyan üdös és igaz szándékkal fogadván azt, mint ahogy ő maga cselekedeteit végrehajtotta, maguk is hasznos példát vegyenek róla, mely méltó legyen arra, hogy annak emlékezetét valaki halhatatlanná és utódainak számára üdvössé tegye, mi azokban az erényes küzdelmekben, melyekkel ezt a mi életünket töltjük, némi vigasszal szolgálhat.

Ez az igen kiváló Miksa herceg közepes termetűnél magasabb volt, igen szép alakú és testének minden tagjában és vonásában, amiben a természet az ő tökéletességét meg akarta mutatni, igen tetszetős. Testi erényeihez hasonlóvá akarván pedig tenni a lelkének erényeit azokat összevetve senki különbséget nem találhatott, hanem inkább egyik a másiknak fényességét növelte anélkül, hogy valamelyik is előbbre való lett volna, mert ha a természet őt tetszetőssé tette testében, külsejében, hajlandóságában, ügyességében, erejében és minden más adottságában és hasonló bájokban, akkor lelkét tekintve olyan tökéletes volt, hogy senki abban a súlyos hibát nem találhatott. Arca is tanuságot tett nemességéről, mert azonkívül, hogy vonásai különlegesek és méltóságosak voltak, élénkség és báj is jellemezte azokat, tekintete pedig vitézre vallot, mi gyermekkorától kezdve nagy erő és bátorság igéretét keltette. Mikorra pedig ifjúvá serdült, olyan tiszteletreméltó, komoly és tekintélyes személy volt már, hogy aki nem ismerte, az is sejtette nagy nemességét és származásának előkelőségét.

Nagyerejű, igen nagy ügyességű és minden dologban igen alkalmatos férfiú volt, legfőképpen pedig a fegyverforgatásban jeleskedett, mert ifjúkorának első napjától kezdve a természet, mely azoknak gyakorlására indította, olyan jó adományokkal és módokkal látta el őt, hogy rövid idő múltán oly nagy jártasságra és tudásra tett szert bennük, mintha már régen abban forgott volna szűntelen. Lévén pedig, hogy Magyarország más, vele nevelkedett nemes ifjaival együtt kiválasztott férfiak vezetésével kezdte magát a fegyverfogatásban gyakorolni, annak minden fajtájában annyira megelőzte a többieket, hogy mindenki ámulatva esett az ő zsenge korának láttán, és akit oly kevésre becsültek, olyan nagynak bizonyult, mint ahogy későbbi vitézségei azt bizonyították.

Ezen kívül volt ennek a hercegnek egy igen kiváló tulajdonsága, mely által sokfelé ismerték azon nagy küzdelmei során, amelyekben ez megmutatkozott, merthogy azon harcokban, melyeket vívott, olyan jól tudta mérsékelni magát, hogy amikor úgy tetszett, hogy gyengülni és fáradni kezd már, olyan frissnek és erősnek mutatkozott, mintha addig nem is csinált volna semmit. Született pedig ez abból a békességes nyugalomból, mellyel harcolt, mert sok veszedelemben és nagy kalandban forgolódván önmagán úgy uralkodott és indulatait úgy fegyelmezte, hogy soha semmi nem tudta lelkét úgy megrendíteni, hogy nyugtalankodni vagy aggodalmaskodni kezdjen, miből pedig rövid időn belül idegesség és fáradtság szokott születni. Ő azonban a legnagyobb veszedelmek és küzdelmek idején olyan bátorságot és magabiztosságot tanusított, hogy úgy tűnt, a szívébe semmilyen reménytelenség vagy félelem utat nem találhat, miáltal pedig ellenségeinek minden erejét és bizodalmát elpusztította.

Míg azonban természetes, hogy az ifjú vitézek cselekedeteit a józan megfontolás és okosság helyett inkább erejük élénksége irányítja, mely az uszító forrófejűségből eredvén gyakran nagy károkkal és megbánással végződő tettek elkövetésére bírja, bizony úgy volt, hogy Miksa, ki igen nagy bölcsességgel és értelemmel volt megáldva, soha semmit nem tett, mit előbb alaposan meg ne vizsgált és fontolt volna. Mikor azonban a józan ész és az igazságosság szándékában megerősítették, annak megvalósításával nem késlekedett, úgy gondolván, hogy ugyanolyan hiba nem megfontolni azon dologkat, melyeknek eldöntéséhez az szükséges, mint amilyen egy elhatározásnak késlekedő megvalósítása. Ilyen módon erejét okossággal fékezte, minekutána pedig bár mindenki bátornak és merésznek tartotta, nem akadt senki, ki kapkodással és vakmerőséggel vádolhatta volna, sem szándékai miatt, melyekkel mindazt végrehajtotta, soha senki nem nevezhette gyávának vagy habozó lelkületűnek. Így aztán semmit, amibe belefogott megbánnia nem kellett, olyan jól helyt állva mindenben vagy az ő különleges bátorsága és ereje által, vagy, mert Isten mindenkoron segítette, hogy amit elkezdett, azt mindig be tudta fejezni, mégpedig úgy, hogy az az ő hírnevének és becsületének megerősödésére szolgált. Lévén pedig, hogy néha olyan kaladokra is vállalkozott, melyek veszedelmeinek legyőzésére, úgy tetszett, egy halandó ereje nem lehet elegendő, mint ahogy ez a történet elbeszéli, méltó bocsánatot érdemel a szerelem miatt, mely azokon a szívek fölött, melyeken ítélkezik, oly nagy hatalomra tud szert tenni, hogy őket mindenféle cselekedetre kényszeríti, mit a józan ész sem nem akar, sem nem hagy jóvá, erőt kölcsönözvén annak, aki annak híján van, és megnövelvén azét, aki azt birtokolja, olyan aprónak láttatva a veszedelmeket és nagynak a reményt, hogy az ember minden félelméről és óvatosságáról megfeledkezik.

Mivel pedig Miksa a szerelemnek korának minden más lovagjánál inkább átadta magát, nem hibáztathatja senki, ha túlzásokat vagy vakmerőségeket cselekedett azért, aki mindent megérdemelt. Mégis, bár ilyen is megesett vele néhány alkalommal, soha nem azért keveredett ilyen kalandokba, mert annak veszedelmeit megvetette volna, inkább mindegyiket érdeme szerint becsülte, mert mindig azt mondogatta, hogy lebecsülni azt, amitől tartani kell ugyanolyan nagy vétek, mint attól félni, ami erre okot nem ad. Így aztán, ha az ő szilárdsága és bátorsága igen nagy volt, okossága és józan értelme sem volt kisebb, mert fiatal kora ellenére meggyőződését és megfontolását követték gyakran a nagy súlyú és fontosságú országos ügyekben, nem lévén pedig sem király, sem herceg, kinek ebből kára vagy baja származott volna, mi aztán oka volt annak, hogy ugyanolyan vitéz lovagnak tartották, mint amilyen bölcs vezérnek (és ez a két dolog bizony ritkán egyezik egyazon emberben). Ami pedig benne legdicséretesebb, az az, hogy bármit is végezett, soha az gőggel és önteltséggel őt el nem töltötte, a dicséretet, melyet jelenlétében kapott, olyan szégyenlősen fogadta, mintha arra rá nem szolgált volna, és másokkal olyan bőkezű volt, mint amilyen egyszerű és szigorú magával szemben.

Jellemezte pedig olyan nagylelkűség és nemesség, hogy soha nem gondolt azon kicsinységekkel, miket mások igazságtalanságnak tartottak, szerelmeinek ügyeiben azonban olyan érzékeny volt, hogy a legkisebbért is nagy veszedelemnek tette ki életét, és ez volt az egyetlen dolog, amelyben néha átlépte a megbocsájtás és istenfélelem határait, melyeket mindig tiszteletben tartott. Mert egyébkor soha a harag úgy el nem uralkodhatott rajta, hogy helyet ne hagyjon a kegyelemnek, meghagyván életét annak, ki neki magát megadta, és halálra nem adván azt, aki vesztét sok gonoszsága miatt megérdemelte. Szívből kívánván pedig azt, hogy erejét nagy veszélyekben megpróbálja, és hogy idegen országokat hódítson meg, mert ezaz ő lelkének nagy fenségességéből eredt, kívánságait és cselekedeteit olyan okossággal tudta irányítani, hogy minden harcában diadalmaskodván önmagát is legyőzte, amit pedig minden másnál többre becsült. Így aztán olyan nagyon kívánta lovagjai tisztességét és azt, hogy mindegyikük olyan legyen, ahogy ő kívánja, hogy sem szeretetből, sem hajlandóságból korholni és meginteni azokat el nem mulasztotta, kik ezen erények ellen vétettek. Ezt azonban olyan mértékletességgel cselekedte, és szavaiban annyi méltóságot mutatott, hogy mindenkit sikerült meggyőznie, hogy őt szeresse és neki engedelmeskedjék. Így aztán minden keresztény fejedelem mindenkoron olyannyira kedvelte és tisztelte őt, hogy országaikból és birtokaikról útra keltek csak azért, hogy őt láthassák és megismerhessék.

Beszéde és társasága pedig olyan kellemes és vidám volt, hogy minél többet beszélt vele valaki, annál nagyobb hívének és lekötelezettjének érezte magát. Mert mindenkivel olyan jól bánt és olyan helyesen beszélt, ki-ki rangjának megfelelően, hogy részét abból mindenki kivehette, és senki elégedetlenül nem távozott, olyan hajlandóságot érezvén pedig az ő ügyei iránt, hogy mindannyian állították, hogy minden kiválóságnak és nagyságnak birtokában van, melyek oly nagyok és a földkerekségen olyan híres volt, hogy minden keresztény király azonos akaratból és egyetértéssel őt első császárnak választották meg a Németország élére, melynek akkor a Római Birodalom nagybátyjának, Heraclitus császárnak halálával helyet adott, miben is az utódlás Eugenius pápa, igen szent nagyúr tekintélye által, ki az ő megválasztását megerősítette, megszakadt.

Nem történt pedig meg ezzel a herceggel az, aminek gyakran lehetünk tanúi, hogy a rangban való változás a jellemet is megváltoztatja, mert ha az ő jelleme igen nemes és nagylelkű volt és természeténél fogva birtokolt minden erényt és tökéletességet, minél nagyobb rangba emelkedett, annál jobban fénylett benne ezek, miért is mindenki szerfölött csodálta és dícsérte. Boldogságban élvén pedig a keresztény királyok íly kiváló vezérnek és védelmezőnek birtokában, kit ők szinte isteni sugallatra választottak meg, úgy hitték, hogy aki addig, oly zsenge korában is már oly bámulatos és méltó dologkat cselekedett, azután, midőn segítségére lesz majd azon bölcsesség, mit az idő múlása és a tapasztalat adhat az embernek, főképpen pedig annak, ki azt már természetes adományként birtokolja, mindeneket úgy fölülmúl majd, hogy csak nevének említése félelembe és rettegésbe dönthetné ellenségeiket és őket hosszú időre lelkükben és bátorságukban megtörhetné.

Nem is tévesztette meg őket ez a bizalom, mert Miksa oly okossággal és bölcsességgel viselte magát abban a nagy rangban, melyre őt Isten rendelte, hogy bizony nem hiába tűnt méltóbbnak arra, mint bárki korának fejedelmei közül, bár mindegyik igen hírneves volt. Jól tudták azonban, hogy az ő érdemei nagyobbak és méltóak arra, aminek birtokába jutott. És mivel ifjúságában vele mindegyikük igen sokat beszélgetett és őt jól ismerte, közöttük a barátság mindig olyan szilárd és őszinte volt, hogy az sokáig még utódaik között is megmaradt. Ők pedig Miksát annyira tisztelték és becsülték, ahogy azt ő rangja és személye szerint megérdemelte, ami pedig legcsodálatosabb mindebben, az nem más, minthogy sem megválasztása idején, sem máskor senki közülük nem akadt, ki abban a többivel egyet ne értett volna, inkább mindegyikük azonos szeretettel, egyezéssel és egyetértéssel viseltetett iránta, mi igen bámulatos dolog. Ez pedig valami nagy titoknak híjával nem lehet, hiszen az ifjú fejedelmek között igen gyakran támadnak egyenetlenségek és viszálykodások, mivel azután nagy bajba és veszedelembe sodorják a világot, csak nagy fáradsággal és erőfeszítéssel lehet azt megakadályozni. Mert mindenki abban bízik, amiben tud, és azt gondolja, hogy megtagadták tőle, amit megérdemelt volna, ezekből pedig zsarnokok lesznek, kiket nagyravágyásuk és összezavarodott mohóságuk úgy elvakít, hogy népek elveszejtésével és nagy vérontással és országoknak és tartományoknak lerombolásával, az erény és az igazság ellen harcolnak és arra törekednek, hogy uralhassák és elfoglalhassák, azt, amit meg nem érdemeltek.

Úgy tűnik azonban, hogy Isten választotta ki ezt az életében és tetteiben oly tökéletes herceget, ki ennek segítségével az ő becsülete és rangja ellen támadó gonosz szándékokon mindenkor győzedelmeskedni tudott. Mert olyan mértéktartó volt minden dolgában, hogy semmiképpen nem okozhatott sem gyűlöletet, sem megvetést, mely a fejedelmek pusztulásának, kik az igazságtevésben és megbocsájtásban mértéket nem ismernek, fő oka szokott lenni. És mert a következőkben bőven számot adunk majd azon nagy dolgokról, amelyeket ő birodalmában véghez vitt és híres győzelmeiről, melyekkel hírnevét növelte, azoknak elbeszélését későbbre hagyjuk, hogy a történet rendjét meg ne zavarjuk. Mert bizonyosan megérdemlik ezek és más dolgai is, melyekkel a herceget Isten megáldotta, hogy arról mindenki megemlékezzék és példát vegyen, hiszen már önmagukban is érdemesek arra, mennyivel inkább pedig az azokat megcselekedő személye által, ki bennünket ugyanúgy kötelez.

Azt mondja ugyanis a történet, hogy Miksa azon magyar királyságban felnővén sok vele egykorú nemesifjú társaságában, kik az ország nagyurainak és bátor lovagjainak fiai voltak, és gyakorolván magát a fegyverforgatás minden fajtájában és egyéb udvari cselekedetekben és játékokban, mely az ifjakhoz illik, és melyek igen gyakran hasznukra válnak, olyan nagyon kitűnt a többi közül, hogy rövid darab időn belül sok tanítóinak irigysége, nagyobb volt, mint fáradsága, mellyel azokat néki megtanította. Korával együtt növekedvén pedig bátorsága és okossága, mely mindig igen nagy volt, mindenek fölött azt kívánta, hogy lovag lehessen, és gyakran kérte azt a királytól, ki az ő zsenge korát oly nagy teherre gyengének tartva még azt néki megadni nem akarta, a megfelelő időt várván erre, boldogan és csodálkozva az ő cselekedetein, melyek által iránta való hajlandósága annyira megnövekedett, hogy hiányát sehogy sem szenvedhette.

Olyan hűséges és emberséges volt pedig minden ifjú társával, az ország nagyuraival és lovagjaival szemben is, hogy nem volt senki, aki igen ne kedvelte volna, igen szerencsésnek és boldognak gondolván magát mindegyikük azért, hogy ilyen hercegük lehet, kiről hitték, hogy Isten küldte nekik országuk megsegítésére, mely azelőtt abban a veszedelemben forgott, hogy idegen kézre jut, mely dolog mindig hosszan tartó igen nagy zavaroknak és változásoknak eredete. Mivel pedig származását senki nem ismerte, azt gondolták, hogy királyi és igen kiváló vérből való, hiszen hajlandóságai és ügyessége nem vezethettek más következtetésre. Eltelvén pedig némi idő, melynek során Miksa igen bánatos volt lévén, hogy lovag még nem lehetett, a király úgy döntött, hogy kívánságát végtére teljesíti. Szent Erzsébetnek, magyar királylány napján, mit szokás volt nagy ünnepléssel megülni, úgy parancsolta, hogy rendezzenek vitézi tornát és lándzsatörést, amelyekben úgy a herceg mint a többi nemesifjú, kiknek lovascsapatát ő vezeti majd, harcaikat elkezdhetik, mely hír hallatán Miksát igen nagy boldogság és ujjongás töltötte el.

Mivel pedig az ő vágyai annál többre áhítoztak és Isten másképp határozta el, azoknak beteljesülését előbb megadta neki, mint ő gondolta, mert úgy esett, hogy a király a királynével a vadászat erdejébe ment, amelyben, ahogy már korábban mondottuk, már kezdetét vette a nagy ünnepség, melyhez hasonlatosat leánya és Bromilau herceg elvesztése után soha nem rendezett, miért pedig az a hely őt reájuk emlékeztetvén oka lett annak, hogy hullatni kezdte könnyeit, visszagondolván arra, hogy azon a napon hogyan hagyta őt bánatával, hogy életükről semmit sem láthat és meg nem tudhat. Mivel pedig Miksa iránti szeretete és félelme, hogy őt elveszítheti, igen nagy volt, a királyné nem engedte meg, hogy a hereg mellőle eltávozzék, olyan eseménytől féltvén őt, amilyenek a múltban történtek. Udvarhölgyei és kisasszonyai kíséretében pedig azon sátorok között maradva, melyek et a folyó közelében egy zöldellő fák között található tisztáson vertek fel, Miksa és más ifjak és lovagok társaságában időzött, kik színe előtt mulatoztak és harcoltak, a király, ki igen nagy vadász volt, ahogy már korábban mondottuk, egy kicsit eltávolodott az ő kiséretével, ahova a vadászat vitte.

Nem sok idő múltán, miközben Miksa és ifjú társai a vitézi játékokkal voltak ekfoglalva, hirtelen a mezőnek egyik szélén egy pej lovon ülő férfi tűnt fel vadászruhában, mögötte pedig paripája hátán egy hajadon, ki kezében kivont kardot tartott, vágtatván pedig mind a ketten olyan hamarsággal, hogy idő nem volt arra, hogy arcukat megláthassák. És mert az a hír járta, hogy arrafelé ők már máskor is feltűntek hasonlóképpen, mindenkiben mindjárt felébredt a vágy, hogy megtudja, miféle dolog legyen az. Nem tudta azonban követni őket senki messzebb, mint ameddig még a sátrakból el lehetett látni, mi még nagyobb ámulatba ejtett mindenkit, kivéve Miksát, kinek a nagy cselekedetek mind előre el voltak rendelve, ki mindenkit megelőzve előre tudott vágtatni, minek okából a királynét nagy bánat érte, mert neki arra engedélyt nem adott, és attól félve, hogy a herceget valami veszedelem fenyegeti, mindjárt értesítette a királyt.

Miksát igencsak fűtötte a vágy, hogy felfedhesse annak titkát, amiről már többször hallott beszélni, így aztán jól megsarkantyúzva mézszínű, könnyed és igen hamar lovát, nagy darabon követte őket, mindaddig nem is veszítve el a lovasokat a szeme elől, míg egy kis völgy bejáratához nem ért. Mivel azonban úgy tetszett neki, hogy majd ismét nyomukra lelhet, nem fordult vissza, hanem továbbment, és nemsokára odaért, ahol néki a sors a legnagyobb veszedelmet tartogatta, mi valaha volt a világon, és amelyből sem ereje sem bátorsága őt meg nem menthette. Mert miként minden más veszedelméből diadallal és becsülettel került ki, abban mindig legyőzetett és semmilyen segedelemben nem bízhatott, mi azután oka volt annak, hogy sokszor életének olyan elkeseredése vett rajta erőt, hogy annak véget vetni törekedett sok kínjának megszűntetését kívánva, mert amikor azok nagyok, aki azokkal él, se nem él, se nem hal, de megpihen, mikor a halál azoktól végre megszabadítja.

Azt mondja pedig a hegyomány, hogy Miksa ahelyett, hogy a hajadont követte volna, egy tisztásra ért, mely abban a völgyben terült el, és amelyen éppen akkor két lovag vívott egymással a legerősebb és legféktelenebb harcot, ami csak létezik a világon, mert olyan ügyességgel és bátorsággal küzdöttek, hogy nemcsak azokat ejtették ámulatba, akik őket látták, hanem önmaguk is nagy csodálkozásban voltak, lévén mindketten oly igen vitéz lovagok, hogy ilyen kemény ellenkezést újdonság számba vettek. Miksa, ki ott semmi nyomát annak, amit keresett, nem találta, azért csak megállt, hogy bevárja a viadal végét, mert úgy tetszett neki, hogy azon igencsak van mit nézni, a lovagok erején és bátorságán kívül gazdag fegyverzetüket is látván úgy sejtette, hogy nagy érdemű vitézek lehetnek mindketten.

Az egyik fehér fegyvereket viselt, melyeket aranytornyok díszítettek, pajzsát azonban ellenfelének ütései már annyira megrongálták, hogy nagy része a földön hevert darabokban, de egy darabján, mely még védelmére szolgált, egy elefántfejet lehetett látni. A másik fegyverei zöldek voltak, ezüstszínű mákfejekkel kirakva, de azok is olyan nagy kárt szenvedtek már, hogy nagy védelmére bizony nem szolgáltak, leginkább hasznára a pajzsa volt, melyet nagyobb épségben tudott megőrizni, mint ellenfele, melyen megkülönböztető jelként egy égi mezőben repülő sast lehetett látni, mivel is viselője azt akarta mindenki tudomására hozni, hogy ő az a lovag, aki korának minden vitéze fölé emelkedik. Ezzel az önbízással és gőggel viselvén pedig magát sorsaként azt választotta, hogy minden lovagot, ki útjába került, párviadalra hívott, és aki egy óránál tovább néki ellenállni nem tudott, azt megeskette, hogy fegyvert nem fog viselni, míg ő azt meg nem engedi, aki pedig annál tovább harcolt vele, de legyőzetett, azt arra kényszerítette, hogy megvallja, ő azokra a fegyverekre inkább érdemes és méltó, hogy magán viselje, minekutána pedig egy társa, ki őt mindenhová elkísérte, páncéljukat elrabolta. Mert csak ezt a lovagot tartotta magánál kiválóbbnak, lévén pedig ez oka annak, hogy az Elefántos lovaggal oly nagy harcban állt, mivel azonban igen különbözőnek találta azoktól, kiket addig legyőzött, látván, hogy már két teljes órája vívnak egymással anélkül, hogy előnyhöz jutott volna, akkora erővel és haraggal támadott, hogy maga a harag fordult ellene, merthogy a másik oly nagy óvatossággal és nyugalommal harcolt, hogy egyetlen ütése sem volt hiábavaló, ellenfele csapásait azonban olyan jól tudta elhárítani, hogy azok nagy része benne kárt nem tehetett. És bár mind a kettőt sebek borították, miért is testük sok részéből folyt a vér, egyikük sem mutatkozott gyengébbnek vagy fáradtabbnak emiatt.

Miksa azonban, ki igen nagyra becsülte a két lovagot, azt kívánta, bárcsak szétválaszthatná őket, nem akarván, hogy ilyen kiváló vitézek valami kicsinység miatt halálukat leljék, nagy hajlandóságot érezvén az Elefántos lovag iránt annak nagy gyorsaságáért és méltóságáért, melyekkel harcolt, miért is vágyat érzett arra, hogy megismerje. Volt pedig ott egy másik lovag is fekete, semmivel nem díszített fegyverzetben, ki sötét, csillagos homlokú lován ült egy vastag dárdára támaszkodva, és felemelt sisakrostélyán át tekintetét másik kezében tartott pajzsára függesztette, és úgy tetszett, mintha elvarázsolták volna, ahogy gondolataiba merült. Orcája kellemetes és fenséges volt, de annak kifejezése igen szomorú és bánatos, magas és szép termete nagy tetteket sejttetett és még nagyobb szomorúságot az ő díszei. Miksa azáltal, mit belőle látott, igen nagy érdemű őt vitéznek becsülvén lovával mellé léptetett és bízván szándékának helyességében, mellyel azt cselekedte, így szólt hozzá:

- Én nem tudom, lovag uram, mi dolgod ezzel a két vitézzel, sem azt, mi az ő viadaluknak oka. De, mert általuk oly nagy dolgok veszhetnek el, és mert úgy találom, te bizonnyal szívesen elkerülnéd, hogy olyasmi menjen veszendőbe, mit meg lehet menteni, azért merészelem segedelmedet kérni, hogy őket egymástól szétválasszuk, mert úgy gondolom, senkinek oka arra nem lehet, hogy oly nemes lovagtól, mint amilyennek lenni látszol, bármit is megtagadjon, és ha ez így lenne, hiszem, hogy a te akaratod elég arra, hogy megszűnjön az ő haragjuk, mert nem lehetnek saját életüknek oly kevéssé barátai, hogy ne sajnálkozzanak elvesztésén annyira, amennyire ilyen jó lovagokhoz illik, hiszen valami oly kicsiny dolog miatt forognak abban a veszélyben, amit látok, hogy egyiküknek sem lehet semmi haszna belőle.

A fekete lovag, ki egészen elmerült az ő bánatában, ezektől a szavaktól felébredvén annak orcáját látva, ki az egész világ szívét maga felé fordíthatta volna, őt igencsak megnézte, és hirtelen oly nagy szomorúságot érzett a szivében, hogy egy darab ideig nem is mozdulhatott azon új érzéstől elámulván. Azután szemét a két harcoló lovagra emelve látta, hogy azok igen veszettül és hihetetlen kegyetlenséggel vívnak, miért is volt oka nyugtalankodni, attól tartván, hogy a Szárnyaló Sas lovagjának, az ő társának, valami baja eshetne. És ugyan igencsak szívesen vette volna, ha annak a harcnak véget vethet, látván, hogy barátját mennyi seb borítja, és milyen fáradt, jól tudta, hogy annak dühe olyan nagy, hogy, amíg halálát nem leli, vagy győzelmet nem arat, szándékától őt senki el nem térítheti. Így tért ki hát Miksa kérése elől, ezt mondva neki:

- Megtenném én, kegyes ifjú, amit kérsz, mert én is ugyanazt kívánom, de igen nagy bánatomra szolgál, hogy az én akaratomat ők nem teljesítenék, mert a Sasnak lovagja csak a sajátját veszi számba, és miután könyörgésemet megvetette, még nagyobb veszedelemnek lehetnénk tanúi, mint az, amit most látsz, mégpedig anélkül, hogy azt a közöttünk lévő barátság megakadályozhatná.

Tekintetét pedig újra a pajzsára függesztvén oly nagyot sóhajtva, hogy könnyei megeredtek, ezt mondta:

- Úrnőm, csak neked van annyi hatalmad felettem, hogy mindennek alávethess, aminek csak kedved alávetni akar, mert az enyémet oly rabbá tetted immár, hogy arra, mit a tiéd nem akar, soha nem is vetemedhet.

Jól sejtette pedig Miksa azokból a szavakból és a jelekből, melyeket a lovag felfedett, hogy a szerelemnek nagy része lehet abban, és hogy vagy maga, vagy a belé vetett hitt csináltak belőle bizalmast. És bár azidáig mentes volt mindenféle szenvedélytől, hirtelen oly nagyon át kellett adnia magát annak, hogy ideje sem maradt arra, hogy elgondolkodjék a bűvös változás felől, melyben találta magát, mi a világ legfontosabb eseménye volt, miért is tudnunk kell, hogy a fekete lovag egy pajzsot viselt, mely csakúgy anyaga miatt, melyből készült, mint mívessége miatt igen értékes volt, és anyagának finomságának okán, mely áttetsző volt és úgy ragyogott, hogy csaknem megvakította, aki csak ránézett, azt gondolták róla, hogy valami különleges és csodálatos kőből való.

Annak közepén pedig a napot lehetett látni egy kicsiny felhő által eltakarva, mely azt körbevette, de nem annyira, hogy megakadályozza sugarainak csillogását, melyek azokon a részeken, melyeken erősebben ragyogtak, mindenütt áttetszettek a felhőn, de olyan módon, hogy bárkinek az értelmét csodálkozásra késztették. Még sokkal nagyobb bámulatot érdemelt azonban egy hajadonnak képmása, ki a felhő mögött a nap közepében látszott keblétől fölfelé, valami olyan gyönyörűséges és fenséges teremtés, amilyet a természet csak minden erejét megfeszítve alkothatott. És ha annak a műnek mestere nem lett volna olyan bölcs, hogy képmását eltakarja mindenki szeme elől (kivéve a lovagét, ki azt viselte és kinek számára az kizárólagosan készült), nagy veszedelmekben bizony hiány nem lett volna, mint ahogy az Miksával történt, kinek számára a sors elrejteni előle nem tudván, annak a misztériumnak a titkát őrizte. Látni akarván pedig, kihez beszél a lovag és mi az ő pajzsának jelképe, meglátta azt a szépséges arcot, mely mindjárt abban az első szempillantásban jelét adta mindazoknak a nagy bajoknak és kínoknak, melyek benne kezdetüket vették, mert hirtelen megzavarodva és a képmásnak szépsége által legyőzetve egy darab ideig nem is volt magánál, orcájának színe elváltozott és tekintetét a pajzsról, melyből egész nagy baja származott, levenni nem tudván sem okát, sem módját annak a nagy változásnak, mely vele történt, nem értette.

És valóban annyi hatalma volt annak az élettelen és különös látomásnak, hogy nem hagyott helyet sem a józan észnek, sem a megfontolásnak, mely ellenében segíthetett volna, hanem azokat oly kicsit ellenállás után győzte le, mintha neki ellenállni egyáltalán nem is lehetne, és amennyire hirtelen és rosszakaratú, olyan hatalmas és nagy félelmetességű is volt ez a diadal. Miksa pedig mindjárt néki szokatlan lelkesedést kezdett érezni, mely az új hajlandóságból és a szerelem lágyságából született, melyek attól az órától kezdve lelkében és minden tagjában olyan módon lakozott, hogy minél több bajt okozott neki, annál szilárdabban és nagyobb állandósággal tartotta magát. Annak legteljesebb szándékával pedig, hogy mindazt elszenvedje, mely szándékot csak azon jutalom reménye adta, melyből minden származott, mert ezt a segedelmet a szerelem soha meg nem tagadhatta tőle mindazon csalódások és szenvedések mellett, melyeket néki rendelt, mintha már abban az első pillanatban meg akarta volna mutatni erejét, Miksa, az ő csodálkozását elrejteni nem tudván és meg nem állhatván, hogy azt jelek és szavak által meg ne mutassa, így szólt a lovaghoz:

- Bizony mondom neked, lovag uram, hogy mostmár látom, milyen kevés okod van arra, hogy bánatosnak tűnj, mert nem értem, hogy azzal, aki megérdemelte, hogy íly szépséges dolgot láthasson és viseljen, miféle szenvedések és szomorúságok bírhatnának el. Kérlek pedig tehát igen szívesen, hogyha olyan a te hajlandóságod, amilyennek mutatod, és valóban érzed azon dologkat, melyeket a szerelem parancsol, tőlem a te társaságodat meg ne tagadd, mert abban van az én életemnek minden orvossága, vagy pedig mondd meg nekem, hol találhatom meg ezt a hölgyet, mert semmilyen kínnak ereje nem lehet ahhoz, hogy íly nagy kincset tőlem megtagadjon.

Olyan nagyon megütötték pedig a szavak a lovagot, látván, hogy nyilvánvalóvá vált, amiről azt hitte, hogy el van rejtve, hogy nagy haraggal Miksa mellé léptetve őt karjánál megragadván így szólt hozzá:

- Ki vagy te, aki megpillantottad, aminek látását csak nekem engedte meg Isten?

Miksa, látván a lovag gőgös viselkedését, és a módot, ahogy véle bánt, legfőképpen pedig azért, mert annak az új szerelemnek már annyira átadta magát, hogy szavait sértésnek vette, egész lelkében fellobbanva a haragtól és a vágytól, melyek az ő válaszát megformálták, így felelt:

Az vagyok, kit te fegyvereim által megismerhetnél, ha azok a segedelmemre lehetnének, melyeknek viselésére érdemesebb vagyok, hogy annak szolgálhassak, akinek szolgálni te méltó bizony nem vagy. De Isten, ki úgy akarta, hogy azt a nagy jót megpillanthassam, majd elhozza azt az időt is, mikor én neked megmutathatom, hogy azok mire valóak és mindebből engem mi illet.

Bár a lovag kevésbe vette volna ezeket a szavakat, lévén, hogy csak egy ifjú mondotta azokat, mégiscsak megijedt amiatt, amit neki akkor jövendöltek, mikor azt a pajzsot kapta, mégpedig, hogy az fogja élvezni az ő kínjainak gyümölcsét, aki annak titkát egyszer felfedi. Még nagyobbra nőtt pedig ez a félelme azon szomorú érzés miatt, mely mindjárt az ifjú megpillantásakor elfogta, melyet igaz jelként küldtek neki. Ezért igen nagy bánatba esett és sokért nem adta volna, ha Miksa már lovag, hogy bosszút állhasson a keserűségért, mely annak láttán érte, hogy megmutatkozott, amiről azt remélte, hogy soha senki előtt meg nem mutatkozik, mert legelsőbben is ez kínozta őt, lévén igen dölyfös lelkű és saját személyének értékében olyannyira bizakodó férfiú, hogy el nem hitte volna, hogy valaki őt legyőzhetné, legfőképpen olyan dologban, mi néki igen drága volt. Keserű nevetéssel ezt mondta pedig:

- Jól gondoltam én azt, hogy nincs értelme nagy félelemben élnem, mert az igen kis okból származna, ahogy látom. Hanem, hogy te, uram, ezt a titkot ki ne fecseghesd, ezekkel a fegyverekkel, melyeket viselek, magam avatlak lovaggá, mert nélkülük is megelégszem, ha azon vad szavakat, melyeknek csak nagy lélekből és nagy dologban szabadna születniük, be merészeled váltani.

Még nagyobb haragra gerjesztette pedig Miksát az a csúfos beszéd, mellyel a lovag őt megsértette, és abban az órában inkább akart lovag lenni, mint akár az egész világnak ura, mert azonfelül, hogy az ő kegyes természete a megvetést nem tűrhette, a szerelem, mely őt szorongatta, még nagyobb kínokba taszította. Így tehát így szólt a lovaghoz:

- Megígérem neked, uram, hogy egy nap megismerheted azt, amit most néked meg nem mutathatok. Mert nem olyan kicsiny az az ok az én részemről, hogy íly nagy előnyre akarnék szert teninni. De remélem, hogy az idő olyan boldogságot szerez nekem, mint amilyen megbánást neked ezen bizalmaskodások miatt.

Ebben a pillanatban egy fegyverhordozót pillantottak meg egy paripa hátán, ki feléjük tartott nagy sietséggel, ölében teljes fegyverzetet hozva, melyet melléjük érve a fekete lovag lába elé dobott, kérvén pedig őt, hogy az ő urának, egy lovagnak segítségére siessen, ki nem messze onnan nagy veszedelemben forgott. A fekete lovag, ki minden gondolatával azon volt, hogy valamiképp Miksát bosszút állhasson, látván, milyen jó időben érkeztek azok a fegyverek, azokat a fegyverhordozótól elkérte jó fizetséget, segedelmet és támogatást ígérve néki, amint befejezi azt az ügyet, amelyben fordolódott. A fegyverhordozó pedig, hogy ne kelljen a városig elmennie, mi több időbe került volna, a fegyverzetet a lovagnak odaadta, de egy óránál több időt nem engedett neki, mit a vitéz elfogadott - azt gondolván, hogy túl sok is lesz -, és Miksához léptetve így szólt:

- Mostmár azonban ki nem térhetsz előlem semmi kifogással, ha be merészeled váltani az ígéretedet, hogy meglásd, mennyivel inkább kívánom én azt náladnál.

Arra pedig ezt válaszolta Miksa:

- Bizony mondom neked, nagy megelégedésemre szolgál, hogy lovaggá lehetek, de nem a te kezed által, mert különben nem harcolhatnék ellened. Az a bátor aranytornyos lovag elvégzi helyetted ezt a feladatot, mert inkább neki akarok hálával és engedelmességgel tartozni, mint neked, kivel szemben azokat meg nem tarthatnám.

Ezt mondván leszállt a nyeregből, és magára öltve a fegyverzetet, mely véletlenül szintúgy fekete volt, a pajzs ugyanolyan színű, mindenféle díszítés nélkül, odament az aranytornyos lovaghoz, ki ellenfelével együtt éppen megpihent, hogy mindketten lélegzethez jussanak, mert a nagy küzdelemben abból már kifogytak, így szólt pedig hozzá Miksa:

- Lovag uram, még ha semmi okod nincs is arra, hogy vélem jót cselekedjél, lévén, hogy mi egymást nem ismerjük, a te jellemednek különleges bizonyítékai bátorsággal töltenek el, hogy ezt a szívességet kérhessem tőled, mi pedig nem más, minthogy végy fel engem a lovagság rendjébe, mert ennél jobban semmit sem kívánok. Hogy pedig a te kezedből kaphatom azt meg, igen nagyra fogom becsülni, mert a tisztesség, mit ezáltal nyerek, bárkinek erőt és bátorságot adna, aki azokat nem birtokolja, miáltal pedig abban remélek, hogy oly dolgokat vihetek véghez, amelyek a te cselekedeteidre emlékeztetnek majd.

Az Elefántos lovag pedig, látván az ifjú méltóságát és meghallgatván szavait, kérését meg nem tagadhatta, bízván abban, hogy nem eredhetnek azok másból, mint amivel valósággal bírt, mert az ő személye és viselkedése nem engedték, hogy abban kételkedjék. Megesküdvén pedig Miksa, hogy érdemei szerint méltó arra a rendre, a lovag őneki azt megadta mindazon ünnepélyességgel és komolysággal, ami abban a dologban szokásos volt, lévén pedig Miksa akkor tizenhat éves, személyében és termetében azonban húsznak tűnt, kinek külseje oly igen illő és tetszetős volt abban a szomorú fegyverzetben, hogy annak értékét a fekete lovag sem tagadhatta le, de vidámnak mutatta magát abban bízva, hogy az harc már az első összecsapásnál véget fog érni, ám másképp történt az, mi csak megkettőzte az ő félelmeit, melyekben mindenkor élt, mert igencsak kevés nyugtot hagynak azok annak, aki nem ok nélkül tart tőlük.

Oly nagy volt Miksa öröme, hogy végre lovag lehetett, mint bárkié, kinek kívánsága teljesül. És bár szerelme, melynek átadta magát, igen friss volt még, azon kis darab időn belül is oly sokat cselekedett általa, mintha annak forrását öröktől fogva ismerné és lelkét, mely igen bátor volt azelőtt is, még jobban megerősítette, hogy a fekete lovagon bosszút állhasson. Egyfelől azért a megvetésért, mellyel vele bánt, másfelől amiatt, mert meg akarta tagadni tőle azt, amit hite szerint nálánál inkább megérdemelt, mégpedig, hogy láthassa és szolgálhassa a pajzson ábrázolt hajadont, ki oka és kezdete volt minden szenvedésnek és veszedelemnek, melyek azután vele történtek, mert ez volt az, amit a királyné megsejtett és mely itt várt reá. És bár ellenfelének nagy termete és kedve még abban is félelmet és rettegést ébreszthetett volna, ki már régen forgolódik a vitézi életben, ő bátorságából és nagy hajlandóságából, melyet az az első pillantás okozott, annyi bizodalmat merített, hogy ha az egész világ állt volna ki ellene, akkor is úgy tetszett volna neki, hogy abban a viadalban, mely őt ilyen nagy jóban részesítette, semmi meg nem zavarhatja.

A másik, kinek magába vetett bizodalma, mely szerelmének régiségéből és személyének nagy értékéből táplálkozott, rangja és vitézsége révén igen hírneves lévén ugyanis, semmiben nem különbözött, bizonycsak ugyanazt gondolta. Mégis nagyobb kétség ébredt benne a szívén uralkodó nagy szomorúság miatt, mely előre jelezte mindazt a bánatot, mely reá várt, mert lévén, hogy soha nem félt semmitől anélkül, hogy győzelme felől kétségei ne lettek volna, már az félelmet keltett benne, hogy úgy tetszett neki, pajzsának sorsa valamiképpen beteljesedhet, mely nem volt más (ahogy már mondottuk), minthogy szerelmének tárgyát tőle egy napon valaki elragadja. Mert ugyan kezdetben, hirtelen haragjában látván Miksa állapotát és zsenge korát, ki a fegyverekben oly kevéssé tűnt járatosnak, mint aki akkor kezdi vitézi életét, kevésbe vette, mindjárt, ahogy az ifjút fegyverzetben látta, megváltozott a véleménye, mert az oly vidámnak és bátornak tűnt, hogy aki csak ránézett, rögvest oly nagy dolgokat várt tőle, amilyeneket az ő személye ígért. Leszállván pedig lováról - mert lándzsatörésre való fegyverük nem volt - félretette bűvös pajzsát, melyet kardcsapásoknak kitenni soha nem szokott - gondolván, hogy hölgyét megsértené, ha azon pajzsnak segítségét ilyen kicsiny ügyben igénybe venné -, egy másikat vett a kezébe, melyet fegyverhordozója adott oda neki, és melyen égszínkék mezőben a másik pajzsnak jele volt, miért is a Rejtett Nap lovagjának hívták őt, mielőtt azonban azt a kedves pajzsot fegyverhordozójának átadta volna, azt kezében tartva és tekintetét a hajadon szépséges arcára függesztve ezeket a szavakat mondta:

- Olyan ügyekben, melyekben mind az irántad való hajlandóságom, mind bizonyosságom, hogy senki rajtam kívül téged szolgálni nem méltó, ennyire az én oldalamon állnak, nem kérem a te segítségedet, mert azzal te nekem megköszönni semmit nem tartozol, én pedig véle meg nem elégednék. Egyedül az az igazság, melyet magamról érezek és melyet te megérdemelsz, elégséges arra, hogy minden tévedését elpusztítsa annak, aki azt gondolja, hogy van rajtam kívül még a világon más is, ki a te látásodra érdemes. Mert ezt a nagy jót csak nekem szánta az Isten, Ő alkotott téged, hogy rajtam uralkodj, engem pedig, hogy téged megérdemeljelek. Ez a név pedig annyi bizodalmat önt belém, hogy nincs oly nagy veszedelem, sem szenvedés, mely bennem félelmet kelthetne. Csak az okozhatja vesztemet, mi tőled ered, és egyetlen vigasztalásom, mely kínjaimat enyhítheti, nem más, mint hogy te róluk semmit nem sejtesz.

Miksa, ki már igen kívánta, hogy a viadal kezdetét vegye, látván, hogy az néki ennyire fontos okból történik majd meg, mit nagy események jelének becsült, természetes bátorságának és annak segítségével, kiért a harcot megvívni akarta, ugyancsak ahhoz könyörgött, ki őt azon veszedelembe sodorta, hogy abban néki segedelmére legyen, így szólva pedig:

- Úrnőm, ez a lovag arról akar meggyőzni mindenkit, hogy téged rabul csak őejthet, láthatod pedig, hogy ez mennyire ellened és az igazság ellen való állítás. Mert nem létezik arra ok, hogy aki csak megpillant téged, annak szívét, bármilyen szabad is volt addig, te rabul ne ejtsed, mert a te képmásod olyan hatalmas, hogy ez a legkisebb dolog, amit okozhat. Aki pedig ezt tagadja, csak azért teheti, mert sem téged nem ismer, sem a te nagy érdemedet megérteni nem tudja, engem azonban, ki azt ismerem, kérlek segíts meg, mert azonkívül, hogy hozzád méltó vagyok - lévén, hogy képmásodnak nagyobb hatalma volt fölöttem, mint bárki más fölött - ez az első fegyveres viadalom, melyet a te szolgálatodért megvívok, mit pedig én olyan jó jelnek vélek, hogy úgy hiszem, semmilyen veszedelem el nem bánhat velem, mert ennyire kegyel a szerencse lovagságom kezdetén.

És azzal a bizodalommal, melyet neki ezek a szavak adtak, kivont karddal és pajzzsal a karján ellenfele elé lépett, ki őt hasonlóképpen és hasonló kedvvel fogadta, miért is nemsokára harcba bocsájtkoztak. Abban a pillanatban pedig, mikor a viadal elkezdődött, úgy esett, hogy Vencel király jelent meg ott, ki onnan nem messze vadászván harci zajt hallott, mit csapásaikkal az Elefánt és a Sas lovagja okoztak, kik már más alkalommal is viaskodtak már egymással. Következtetvén pedig a fegyverek megrongálódásából és a sok vérből, mellyel a mező tele volt, a király meggyőződött arról, hogy a csata igen kegyetlen, miért is meg akarta tudni, kik azok a lovagok, és miért öldöklik egymást. Látván azonban a másik viadalt Miksa és az ő ellenfele között, mely éppen akkor vette kezdetét, az elsőről nyomban megfeledkezett, mert az utóbbi lovagok fölülmúlták a másik kettőt erőben és bátorságban egyaránt, mivel pedig számukra oly drága dolog miatt harcoltak, viadaluk félelmetesebb és kegyetlenebb volt, mint azt halandó emberektől elvárni lehet.

Ez a két csata bizony nemcsak látásra fölöttébb érdemes, hanem bámulatra méltó is volt, mert azokban négy vitézségére és rangjára nézve olyan neves lovag vett részt, hogy abban az időben senki hozzájuk fel nem érhetett. A király, ki Miksát fel nem ismerhette, mégis igen nagy hajlandóságot érzett irányában és győzelmét remélte elbámulván az ifjú nagy gyorsaságán és azon a módon, ahogy ellenfelét megsebesítette és annak ütéseitől magát megvédelmezte, vívásának szépségén és ügyességén, melyek által keményebbre fordult a viadal, mint azt a Rejtett Nap lovagja előtte gondolta. Mivel azonban igen tapasztalt és jártas volt a fegyverforgatásban azonfelül, hogy bőven volt ereje és szíve nagy tettekre végrehajtására, bizony azt gondolta, hogy olyan becsülettel távozhat majd abból a harcból is, mint minden addigi veszedelméből. Megemlékezvén pedig arról, milyen régen rabja már azon hajadon szépségének, hogy az néki már mennyi bánatot és szenvedést okozott, hogy amiatt milyen sok veszedelemben forgott, legfőképpen pedig arra a félelmére gondolván, hogy Miksa betölti az ő szavainak igazságát, olyan kegyetlenül és dühödten harcolt, hogy már a puszta látása is félelmet keltett.

Miksa pedig, kit még fűtött a harag a megvetés miatt, mellyel őt a másik megsértette, látván, hogy a király is tanuja annak a küzdelemnek, és attól tartván, hogy ha őt felismeri, kevésbe veszi majd, olyan lelkesedést mutatott és annyi tudással és óvatossággal harcolt, hogy ámulatba ejtett mindenkit, aki csak látta. A király pedig többször megkísérelvén őket egymástól elválasztani, azt megtenni nem tudta, miért is olyan bánatos volt, amennyire tartott attól, hogy azok egymást elveszejtik.A másik két lovag már olyan gyenge és fáradt volt, rövid idő múlva puszta kimerültségből és vérveszteség miatt a földre hanyatlottak semmi jelét nem adva az életnek, melynek megtartására ugyanolyan kevés reményük lehetett, mint a győzelem elérésére, melyben egyiküknek sem volt része. A király azonban, részvéttel eltelvén irányukban megparancsolta, hogy sisakjukat lecsatolván őket levegőhöz segítsék, és felismervén az Elefántos lovagban Polidónius herceget, a lengyel király fiát, asszonyának, Lurpiana királynénak fivérét, még nagyobb félelmet érzett, attól tartván, hogy a többi lovag közül valamelyiknek ilyen nagy oka lehet arra, hogy vele így bánjon. Elrendelvén pedig, hogy emberei ölükben vigyék őt a vadászat erdejének várába, hogy ott meggyógyíthassák, ugyanezt akarván cselekedni ellenségéért is nagy bátorsága miatt, melynek tanuja volt, annak fegyverhordozói azt néki meg nem engedték, hanem sűrű könnyhullatással és nagy sírással ápolván sebeit igencsak könyörögtek a Rejtett nap lovagjának, hogy siessen társának gyógyítására, mi az ő haragját és harci kedvét még inkább fellobbantotta. Mert látván azt, ami véle azelőtt még soha meg nem történt, már attól félvén, hogy őt is hasonló veszedelem fenyegeti, hiszen Miksa igen erősnek mutatkozott, kegyetlensége és dühe oly módon megnövekedett, hogy bámulatba ejtett mindenkit az ő vad ütéseivel, melyeket Miksa hol pajzsával, hol fegyvereivel fogott fel, de mikor azok őt eltalálták, a földre döntötték, és húsába hatolván, mely zsenge volt még és ilyen simogatásokhoz nem szokott, nagy szenvedést okoztak neki, azzal az erővel azonban, melyet a fájdalomból merített, úgy állt bosszút azon, ki vele ilyen csúnyán elbánt, hogy sebekkel borította be egész testét, miért is az vérezni kezdett, ám mindezen küzdelmekben egyikükben sem mutatkozott gyengeség vagy fölény.

A király pedig, látván a viadal állását, újra közéjük vetette magát, kérvén, hogy legyenek tekintettel saját életükre, melyeket mindkettőjük nagy dicsőségére nemesebb célokra fordíthatnának. Miksa annak ellenére, hogy igen nagy haragot érzett a szivében és bosszúvággyal volt tele, nem akart a király kívánsága ellenében cselekedni. Ellenfele azonban, kit haragja elvakított, azt a szándékot olyan erős és oly nagy elkeseredéssel adott csapásokkal akadályozta meg, hogy veszélybe sodorta a király életét, annak feje irányában ütve egyet, mely ütés azt kettéválasztotta volna, ha eltalálja, minek láttán az ott levő lovagok elmentek fegyvereikért, hogy a tiszteletnek ezen hiánya miatt rajta bosszút álljanak, bár bizonyos, hogy a Rejtett Nap lovagja abban bűnös nem lehetett, mert minden dolgában mindig fegyelmezte és mérsékelte magát, szerelmének ereje és társa oly veszedelmes állapotban való látása azonban annyira elvakították, hogy nem ismerte fel a tiszteletlenséget, melyet elkövetett.

A fegyverhordozó azonban, ki azt a fegyverzetet neki kölcsönadta, látván, hogy már több mint másodfél órája tart az a viadal - egyfelől kénytelenségből, másfelől pedig azért, mert nem akarta, hogy oly kiváló lovagok, kik tetteikkel a világnak becsületet szerezhetnek és sokaknak hasznára lehetnek, ott leljék halálukat, nagy kiabálással kérlelni kezdte a Rejtett Nap lovagját, hogy ígéretét mostmár teljesítse, mert az az idő, melyet neki adott, már letelt. Ez pedig a lovagot minden egyéb könyörgésnél inkább megindította, mert szavának igaz voltát oly sokra becsülte, hogy soha hazugságra nem vetemedett, mert ez volt ennek a lovagnak egyik különleges tulajdonsága. Mégis, ha annak teljesítését késleltethette volna valamilyen igaz okból, szívesen megtett volna bármi mást a kedvéért, ezért kérte a fegyverhordozót, hogy neki annak a viadalnak befejezését megengedje, ha annak már úgy a közepében volt, hogy nem kívánt már egyebet, csak vagy saját, vagy ellensége halálát. Látván azonban másfelől, hogy a Szárnyaló Sas lovagjának élete oly nagy veszedelemben van, kinek oldala mellől el nem távozhatott, mert ez a szerződés köttetett kettejük között, már nem tudta, mit cselekedhetne. Kérvén pedig több alkalommal is a fegyverhordozót, hogy ígérete alól őt feloldozza, látta, hogy vele semmire nem megy, ezért így szólt Miksához:

- Lovag uram, jól láthatod, mennyire szándékaim ellen van a sors, legfőképpen pedig ebben a dologban, mely nekem oly nagy fontosságú, arra kérlek tehát, engedd meg, hogy beváltsam ígéretemet, mit soha még meg nem szegtem sem lelkemnek bármilyen kedvéért, sem azért, mert életemet az veszedelembe sodorta, mivel pedig én vagyok az, akit megsértettek, a te becsületedben kár nem eshet. Eljön majd az ideje, mikor én téged megkereslek, akkor aztán úgy vívhatunk meg egymással, hogy szándékunkban semmi meg nem akadályozhat, még ha olyan szerencsétlen vagyok is, hogy a sors nekem időt kívánságaim teljesítésére nem enged.

Látta Miksa, milyen jogos okkal kérte azt a lovag, és lévén, hogy tőle addig elbúcsúzni nem akart, míg a pajzson látható leány kilétét meg nem tudja (mit ugyanis minden másnál inkább tudni kívánt, de amit a másik akkor sem mondott volna meg neki, ha az életébe kerül), elégedetten egyezett bele a viadal felfüggesztésébe, melyet akkorra halasztottak, mikor legközelebb találkoznak. Megemlékezvén pedig arról, hogy miatta tett ígéretet a fegyverhordozónak, akivel nagy bánat nélkül el nem mehetne, mert ezzel súlyosan sebesült társát magára kellene hagynia, meg akarván mutatni lelkének nemességét azt a feladatot saját magára vállalta, felmentvén őt a fegyverhordozónak tett igérete alól, ki mindjárt abba is hagyta a könyörgést. A lovag azt hálásan megköszönte néki, nagy bátorságú és igaz embernek becsülve őt, Miksa azonban nem hagyta, hogy néki az köszönetet mondjon, ezt mondván:

- Mikor valamit kötelességből teszünk, lovag uram, nem lehet azt másnak tulajdonítani, mint akaratunknak, mely ezért létezik. Inkább te köteleztél le engem, mert a fegyverhordozónak csak miattam adtad szavadat, én pedig most felmentelek a viadal és igéreted alól, ha ő is beleegyezik abba, kérlek pedig téged, hogy ez keserűségedre ne szolgáljon, mert eljön az idő, mely kívánságunkat teljesíti.

Elköszönvén pedig tőle és a királytól, ki elkísérte, hogy sebeit ápolják, és mert igencsak kívánta őt megismerni nagy érdemei miatt, melyeket benne látott, Miksa elindult a fegyverhordozóval, ki nagy reménységgel a szívében ment mellette, azt gondolván, hogy ahol annak a lovagnak ereje nem elegendő, ott az egész világé sem lenne az. A Rejtett Nap lovagja, ki akkor megértette, míly szégyenletes dolgot követett el a király ellen, tőle a legalkalmasabb szavakkal, melyeket ismert, bocsánatot kért, és, hogy rajta az uralkodó elégtételt vehessen, felajánlotta neki lovagi szolgálatait, ha azokra szüksége lenne:

- Így is van (felelte a király), kérlek, hogy fogadj el tőlem némi segítséget cserében azért a keserűségért, melyben nekem miattad részem volt. Mert azonkívül, hogy néked köszönettel tartozom, látom, hogy társad oly nagy veszedelemben van, hogy ha ezt a gyógyírt tőle megtagadnánk, azzal őt a halálnak adnánk.

A Rejtett Nap lovagja megcsókolta a király kezét annak kegyességéért és jószándékáért, de segítségét elfogadni nem akarta, mert olyan jó orvosságok voltak birtokában azon sebeknek ápolására, hogy alkalmasabbakat messze földön találni nem lehetett. Mert életében oly nagyra becsülték és annyian kedvelték őt, ahogy azt nagy nemessége és vitézsége megérdemelte, mert mindkét dologban korának egyik legkíválóbb lovagja volt, ahogyan e történet folyamán majd láthatjuk, mert ezután számot adunk az ő kilétéről és pajzsának titkáról, mely mindazon sok zűrzavar és balszerencsés esemény oka volt, melyek vele megtörténtek.

Látván pedig Vencel király a lovag határozott szándékát, visszaindult, mert igencsak nyugtalankodott a veszedelem miatt, melyben Polidonius herceg, a sógora forgott, kit ő nagyon szeretett. Még nagyobb nyugtalanság szállta meg azonban, mikor hírül adták neki, hogy Miksa eltűnt abban a rengetegben, nagy aggodalmat érzett ugyanis a félelem miatt, melyeknek az abban az erdőben történt szerencsétlenségek okoztak a szivében. De igencsak remélte, hogy valami nagy esemény mindarra gyógyírt ad majd, mert így szokta orvosolni a sors azokat a nagy bajokat és bánatokat, melyeket gyakorta okoz.

Abban az órában, mikor Miksa elindult a fegyverhordozóval, a napnak már oly nagy része eltelt, hogy még másodfél mérföldnyit sem mehettek, rájuk sötétedett, éppen a hűvös Duna partján, mely hullámaival nyaldosta azt a vidéket, vizével sokfelé kimosva és aláásva a földet. Mivel pedig az éj igen sötéten köszöntött rájuk, és az abban való vándorláshoz sem ő, sem az őt kísérő fegyverhordozó nem voltak szokva, Miksa elhatározta, hogy ott keresnek maguknak menedéket a legjobb módon, ahogy csak tudnak. Így is tett, mert egy barlangra lelve, melyet a folyó vájt ki magának hosszú időn keresztül, abba behúzódott, lovát a fegyverhordozóra bízva, hogy annak jól viselje gondját. Mivel pedig az út és a viadal fáradalmai igen kimerítették, azért hamar álom jött a szemére, bár nem olyan nyugodalmas, mint szüksége lett volna rá, hiszen azok a dologk, melyek lelkét lázban tartották, azt bizony megakadályozták, mert már ekkor megnyilvánultak azon különleges nyugtalanságok, melyeket neki ugyanezek később okoztak. Így aztán, miután az éj egy részét alvással töltötte, szivén oly nagy súlyt érezve, hogy azt elviselni nem tudta, hirtelen felriadt, és zavart lélekkel felkelvén sétálni kezdett a folyó mentén a hajnal leghűvösebb és legbájosabb órájában.

Mert akkor kezdődött a fényes, szápságes, egy felhő által sem zavart pirkadat, az ég olyan tiszta és derűs volt, a levegő oly lágy és csendes, az a friss víz olyan bájosan és kellemesen futott a medrében, hogy még a halottak lelkét is feltámasztotta volna. Még nagyobb bájt kölcsönzött annak a helynek a kellemes hűvösség és a sok zöld növény, mert sok nyárfa, bükk és más nemes fa nôtt ott, koronájukkal a víz fölé hajolva, melyeknek leveleit a víz sodrása magával vitte oly édes és gyönyörűséges csörgedezéssel, hogy aki abban kedvét akarta lelni, az meg nem unhatta soha. Miksa pedig, ki mindezt a szépséget magához megfelelőnek találta, egy hatalmas bükkfa alá heveredett oly nagy gondolatokba merülve, hogy a helynek kellemetességét teljességében nem érezhette, mert szivét sok elmúlt dolognak emlékezete csordultig töltötte.

Mert csak akkor kezdett el azon elmélkedni, míly nagy változásokat hoz az idő akár egy pillanat alatt, és mikor az ember legkevésbé gondol arra, hogy valami történni fog vele, olyan eseményekben találja magát, melyeket soha el nem képzelt, mint ahogy véle is megesett, hiszen nemrég még a király, a királyné és kedves barátai társaságában időzött, kik szerették és becsülték, mégis milyen messzire került tőlük azon rövid idő leforgása alatt, melyben hihetetlen dolgok történtek vele, lovaggá lett, mikor legkevésbé várta és olyan okból, mely még nagyobb ámulatra késztette. Nem találván pedig magyarázatot mindezen dolgokra még kevésbé értette meg a változásokat, melyek lelkét érintették, oly újaknak és különöseknek érezve azokat, hogy ésszel fel nem érhette, mert azt kellett látnia, hogy foglya és rabja lett egy pajzsra festett képmásnak, melytől annyi könyörületet lehetett várni, mint egy éllettelen és csodálatos dologtól, mert ez volt az, ami ő leginkább kínozta: hogy nem tudta, ki lehet az a hajadon, és hol találhatna rá.

Szíve azonban nagy dolgokat jósolt neki, melyek aztán nagyon igaznak is bizonyultak, mert a szerelem nem olyan ostoba, hogy csalásainak szálait mindjárt fel akarja fedni, sem reménytelenségbe taszítani a kezdetek kezdetén azt, akit hatalmába kerített, mert ha így tenne, igencsak kevés követőre találna. Igen nagy művészettel cselekszik azonban akkor, mikor a legnagyobb szorongattatások és kétség idején az emberben oly szép ábrándokat ébreszt, hogy az annak sok baját kicsit enyhíteni tudja és erőt ad azok legyőzésére. Így tett Miksával is, azt sugallva neki, hogy bizony nagy dolgok miatt mutatkozott meg neki az az arc, miért is az ifjúban felébresztette a reményt, hogy ereje által felfedheti annak titkát, ki iránt oly nagy szerelmet érzett, megígérvén pedig neki, hogy nem nyugszik addig, míg ezt a kívánságát nem teljesíti. Mert ha azt a szerelem neki meg nem ígérte volna, hatalma fölötte már úgyis olyan volt, hogy Miksa más utat nem választhatott, főképp, mert azáltal, mit magában látott, szívből hitte, hogy több joga van annak a feladatnak az elvégzésére, mint bárki másnak, miért is a Rejtett Nap lovagja iránt újra olyan harag lobbant a lelkében, hogy elhatározta, addig nem nyughatik, míg általa szándékát be nem teljesíti.

Ezért pedig ilyen szerelmes szavakkal szólította meg azt, akit se nem látott, se nem ismert, ezt mondván:

- Jól tudom, úrnőm, hogy a te méltóságod oly nagy, hogy semmilyen baj és szenvedés által, mely tőled származik, senki meg nem érdemelheti azt az örömöt, hogy azt miattad eltűrheti, mert ez már magában megjutalmazza és boldoggá teszi a te szolgáidat. Minél több pedig a kínok száma, annál hálásabbnak kell lennie annak, aki azokat tőled megérdemelte. De ha vannak olyan szenvedések, melyek téged arra kötelezhetnének, hogy gondolj velük, akkor az enyémek bizony olyanok, mert annyira különböznek mindenki másétól, hogy méltán érdemlik azt meg tőled. Mert a sors, mely íly módon akarta, hogy én téged meglássalak, valami nagy érdemet talált énbennem. És ha te úgy ismernéd az én lelkemet, mint ahogy én ismerem, nem élnék én abban a kétségben, hogy egy nap a te kegyedet megérdemelhetem -e, mert az én kínjaim, melyeket a te orcádnak megpillantása okozott, bizony nem olyan könnyűek, hogy ne lenne igazságos inkább vélük megelégedned, mint bárki más szenvedéseivel. Tekints rájuk, milyen hatalmasak, és milyen nagy a szerelem, melyből születtek, és milyen sokra becsülöm őket a te kedvedért, te is becsüld hát őket értékük szerint, ha pedig nem akarod, fogadd őket, ahogy kedved tartja, mert olyan boldogok, hogy tieid lehetnek, hogy megbánásba nem eshetnek, sem más nem érheti őket, mely bennük változást okozna.

Eszébe véve pedig, milyen hiába mondta azokat a szavakat, melyekben a levegőnek nagyobb része volt, mint annak, akinek szóltak, ki t nem ismert és kinek még a nevét sem tudta, lévén, hogy szíve azt sugallta neki, hogy csak nagy nemességű és méltó hajadon lehet, mert nem hitte, hogy olyan hatalmas szépség másutt is lakozhatna, így folytatta beszédét:

- De jaj nekem, mert az orvosság nélküli szerelem elveszejt, hiszen úgy teszek, hogy mindennek nagy oka van, pedig talán kicsi sincs, mert milyen reményt adhat nekem egy élettelen képmás, emberi kéz műve, mellyel én kínjaimat elviselhetném és elszenvedhetném, vagy ugyan milyen szenvedés lenne elég ilyen kétségek között? Szerelem, miért akartad megkeseríteni az én napjaimat, melyeket a te szolgálatodban tölthetnék, ha oda helyeztél volna engem, ahol csupán abból, hogy tudnak róla, erőt meríthetnék? De mit tehetnék, hiszen akárhogy is legyen, mostmár semmi meg nem változtathatja hajlandóságomnak helyét, és minél nagyobb kétségek gyötörnek, annál inkább foglya vagyok és annál boldogabb e fogságban? Bizonyos, hogy ennyi elég ahhoz, hogy elhiggyem, boldogságot tartogat nekem az idő és a sors az én szenvedéseimnek végén. És mivel te vagy, úrnőm, akit én nem ismerek (és bizony ez a legnagyobb kín, amit érzek) vagy minden szenvedésem oka, attól a pillanattól kezdve, mikor megláttalak, téged akarlak követni míg a halál el nem jön értem és míg a lelkem el nem költözik testemből, inkább erőt, mint fáradtságot merítve kínjaimból. Ha pedig a sorsom megengedi, hogy abban a kegyben, hogy téged megismerhetlek, részesüljek, az én nagy szerelmemnek beteljesülését fogom abban látni.

Mivel pedig ezek a szavak szivének azon legtitkosabb rekeszéből származtak, hol a szerelem lakását tartotta, olyan nagy hatalommal bírtak fölötte, hogy könnyekre fakasztották, igaz jeléül annak, ami lelkében volt. Könnyei pedig olyan jókor jöttek, amennyire hiányukkal akkora veszedelembe sodorhatták volna őt, amennyire most hasznára voltak, mert általuk az a felhő, mely a szívét sötétbe burkolta, feloszlott, ő pedig olyan könnyebbséget érezett, hogy az könnyeket csalt elő szeméből. De ettől még nem hiányoztak más kétségek és új érzések sem, melyek néki hol erőt és lelkesedést adtak, hol kétségbe ejtették, ha arra gondolt, hogy még sokáig el kell azokat viselnie. Nem látott semmit, ami megvédelmezhette vagy megvígasztalhatta volna, mert a szerelem már oly nagy diadalt aratott fölötte, hogy mindent, ami segedelmére lehetett volna, tőle elragadott, egyedül annak az arcnak a szemlélését hagyva meg neki, melyet lelkébe vésve hordozott, és melynek erejével minden kétséget el tudott űzni, mellyel az fenyegette. Ebből az első esetből annyit tanult a következőkre nézve, hogy ahelyett, hogy ezoktól félt volna, inkább kívánta őket és minél nagyobb volt a bánata, annál nagyobb örömmel fogadta magába, mert az igaz és nemes szerelemnek ilyenek a cselvetései: hogy ugyanazzal, amivel halált ad, életet is ad, örömöt vegyítve a szomorúságba, pihenést a fáradtságba, édessé és gyönyörűségessé téve a gondolatokat, mellyel azt a vágyat ébreszti, hogy azok megkettőződhessenek, mert másképpen mindjárt az első pillanatban elpusztítaná azokat, akik őt fogadni merészelik.

Így időzött ez a lovag egy ideig, mígnem, lelkében igen fáradt lévén, ismét elnyomta az álom úgy amint volt, fejét karjára hajtva. Mivel azonban álma igen könnyű volt, mindjárt felébredt, mikor a földön visszhangzó hangokra lett figyelmes:

- Én bizony nem engedlek, míg meg nem mondod nekem!

Felemelkedvén kicsit karjára fűzött pajzsával pedig egy más hangot hallott, mely ezt mondta:

- Segíts rajtam, Miksa, mert miattad szenvedek erőszakot!

Miksa, ki igencsak elcsodálkozott azon, hogy a nevén szólítják, elindult egy magas nyárfáktól körülvett hely felé, mert úgy tűnt neki, hogy arra találja a viaskodókat, és a közelbe érve egy fehér paripa hátán ülő hajadont látott, mellette pedig egy ifjút gyalogosan, ki a ló kantárát tartotta, nem engedvén, hogy a hajadon onnan eltávozzék.

Mikor pedig a hajadon őt meglátta, így szólt hozzá:

- Ó, Miksa, méltán mondhatod magad szerencsésnek, mert reád a legnagyobb dicsőség és boldogság vár, amiben valaha embernek része lehetett. És ha valóban te vagy az a Miksa, kiről annyi csodálatos dolog van írva a könyvekben, nem nyugodhatsz szívedben, míg erődet a legnagyobb veszedelmekben, melyekből mindenkor diadalmas győztesként fogsz kikerülni, meg nem próbálod, mígnem azt, ami most legnagyobb bánatodra szolgál, abba nem látod fordulni, amir megérdemelsz. Hidd el nekem mindezt, és azt is, mit majd Filander fog mondani neked, mert a te születésednek nagy misztériuma is bizonyítja ezeket a dolgokat.

Ezeket mondván hirtelen eltűnt a szeme elől. Az ifjúra tekintve pedig felismerte benne Filandert, Berlinga grófjának, az ő nevelőatyjának unokaöccsét, ki egyik elhunyt fivérének fia volt. Ez ifjúval Miksa igen szoros barátságban állt, egyfelől a gróf nagybácsi miatt, másfelől azonban azért, mert Filander irányában több hajlandóságot érzett, mint bárki más iránt. Mivel pedig ezenfelül az nemes vérű, hűséges és igen titoktartó ifjú volt, Miksa mindenki más fölött szerette és becsülte. Mindezek miatt pedig oly nagy volt a bizalma ezen lovaghoz, hogy az kezében tartotta Miksa javát ugyanúgy, mint pusztulását, egész életét és halálát, melynek veszedelméből őt sokszor megszabadította nagy bölcsessége segítségével. Úgy tetszett pedig, hogy az a barátság és szeretet csak Istentől eredhet. Mivel pedig Miksa látta, hogy társát kicsit megzavarta mindaz, amit látott és hallott, levette a sisakját és kezét kezébe fogva megkérdezte tőle, hogy őt vajon felismeri -e. Filander pedig könnyekkel a szemében térdre ereszkedett, hogy barátja kezét megcsókolja, majd ezt mondta:

- Bizonycsak úgy tűnik nekem, hogy megérdemlem Istentől ezt a kegyet, mert olyan időben és helyen láthatlak téged, mely igen különbözik attól, amelyben legutóbb láttalak.

Miksa őt nagy szeretettel talpra segítette, majd a bükkfához vezetvén maga mellé leültette, és megkérdezte tőle, hogy került ő oda és ki légyen az a hajadon, aki annyit tudott róla.

- Való igaz, uram - felelte ő -, hogy életedben minden dolga titokkal van tele, miután ugyanis te eltávoztál a királyné mellől, ő attól tartván, hogy téged elveszíthet, ahogy aztán meg is történt, utánad küldetett, és azok közül, kik nyomodba eredtek, senkinek arra annyi oka nem volt, mint nekem. Sehol fel nem találhatván pedig téged, nem sok idővel ezelőtt erre a helyre érkeztem szomorúan és bánattal telve. Mikor pedig azon nyárfák alatt leheveredtem azzal az elhatározással, hogy pirkadatkor folytatom utamat és addig nem nyugszom, míg téged meg nem talállak, odajött hozzám az a hajadon, kit még soha nem láttam és nem ismertem, és nagy kiabálással szólítgatva engem ezt mondta:

- Filander, Filander, ha tudnád, hogy most milyen elveszett az, akit te keresel, még serényebben keresnéd, de még mielőtt ma fölkel a nap, meglátod őt, és ne felejtsd el megmondani neki, hogy abban az időben, mikor boldogabb lesz, mint amilyen most, elveszettebbnek érzi majd magát és kevesebb kétség fogja kínozni.

Én, ki meg akartam tudni, mit jelentenek a szavai, mert rájönni nem tudtam, a hajadont visszatartottam, könyörögvén neki, hogy mondja meg nekem, mígnem, uram, te odajöttél és bennünket úgy találtál. De lehet, hogy nem sok idő múlva olyasmi történik veled, ami ezt a titkot felfedi, mert annak alapján, amit benned látok, nem hihetek mást.

Miksa egy kicsit elgondolkodott mindazon, míg végül úgy döntött magában, hogy mindaz valami nagy cél érdekében történik. Filanderhez fordulván pedig őt magához ölelte és így szólt:

- Én kedves barátom, Filander, hajlandóságod, amit én régóta ismerek és a te hűséged arra kötelezett mindig, hogy titkaimat ne akarjam senki másra bízni, csakis terád, mert tudom, hogy azokat nálamnál is jobban őrzöd és tanácsaiddal segítesz, hogy azokban mit cselekedjem. És mivel az, amit most akarok neked elmondani, olyan nagy dolog, hogy bizodalmam még nincs benne, mert nem találom rá méltónak magam, azért megérted majd, hogy titkát még jobban kell őrizni és, hogy én téged milyen nagyra becsüllek, mert a te tisztességedben jobban megbízom, mint önmagamban. Kérlek tehát téged arra az igaz és hű barátságra, mi köztünk van, hogy jól figyelmezz az én szavaimra és úgy válaszolj, ahogyan azok megérdemlik.

Akkor tehát elbeszélt neki mindent, ami történt vele, és semmit el nem hallgatott. Mivel pedig annyira legyőzetett már azon új érzelmek által, melyek őt nyugodni nem hagyták, azt kérte tőle, hogy abban a dologban néki olyan tanácsot adjon, amilyet hűségétől és józanságától várni lehet.

Látta azt jól Filander, milyen súlyos dolgokról lehet szó, és, hogy azoknak urán míly nagy hatalmuk van, mivel azonban igen okos és nagy bölcsességű ifjú volt, mindazt egyszerűnek tűntetvén fel urát nagy reménységre akarta sarkallni, mielőtt azonban válaszolt volna, egy kegynek teljesítését kérte tőle a maga számára.

- Boldogan megteszem - válszolta Miksa -, mert jól tudom, hogy semmi olyat tőlem kérni nem fogsz, mi nékem bánatot okozna.

- Amit én tőled kérek, uram, az nem más, minthogy ettől az órától fogva a te társad lehessek minden utadon, amerre csak mész, mert sem én nem tudnék náladnélkül élni, sem azt nem gondolom, hogy te boldognak tudnád magad, ha tőled messze lennék én, kire íly nagy titkot bíztál. Azonfelül pedig mindent, amit ebben az ügyben én neked mondani fogok, annak egész folyamán, fogadd oly szabad szándékkal és értelméhez illő ítélettel, hogy az én szolgálatom hasznodra lehessen, mert annak alapján, amit én benned látok, inkább szeretnéd, ha kedved szerint beszélnék, minthogy aszerint, mire az igazság, és a magad irányában felkeltett szeretet kötelez engem.

Mindezt megígérte neki Miksa, mondván, hogy mindaz, amit kér, már magában igen helyes, mire Filander urának kezét - annak akarata ellenére - megcsókolta és íly módon kezdett beszélni:

Te, uram, ezt a dolgot, mi véled történt, reménytelennek gondolod és úgy hiszed, orvosolni nem is lehet, én azonban igen egyszerűnek és könnyűnek ítélem, mert azon, hogy te a pajzson néked megmutatkozó képmás iránt oly nagy hajlandóságot érzel, csodálkozni nem lehet, mert sok vitézről hallottuk már, hogy ugyanez történt vele. Hogy pedig bajodnak orvoslásában kételkedsz, nem értelem szerint való, hiszen az a kevés idő, ami eltelt, erre okot nem ad, sem pedig az, hogy azt a hölgyet, kiről ez a képmás készült, soha még nem láttad, mert ő el nem takarhatja magát, bármennyire is el akar rejtőzni, mert olyan nagy szépség, ami benne megnyilvánul, hogyan létezhetne a világban, hogy el ne terjedne a híre? Méginkább pedig azért, mert az ő képmását bizony el lehet érni.

Mivel pedig ez így van, vélekedésem szerint igen boldognak kellene lenned , hogy ennyi és ilyen nagy dolog nyilvánult meg csak előtted és fog megnyilvánulni a jövőben is, mikor majd meglátod, milyen igazak az én szavaim. Mivel pedig látom, hogy szándékod nem más, minthogy testedet és életedet nagy küzdelmeknek és szenvedéseknek ajánld, hogy ezzel magadnak becsületet és hírnevet szerezz, Istenben azt remélem, hogy olyan nevezetessé leszel, hogy az, akit keresel, utánad küldessen, és aki mindenki elől elrejtőzik, az néked megmutatkozzék, mert az ilyen kezdet csak ezt ígéri, nem mást.

Oly bátornak érezte magát Miksa e szavak hallatán, hogy szemét könnyek borították el, ő pedig Filandert átölelve így válszolt:

- Filander, Filander, érhetek -e el nagyobb dicsőséget, érezhetek -e nagyobb örömet, mint amit a te jelenléted ad nekem, mert, még ha a szerencse csalfa is lenne velem, veled az oldalamon soha semmitől félnem nem kellene.

Más dolgok is történtek ott, melyeket itt most el nem mesélünk, hogy a szószátyárság vétkébe nem essünk. Megparancsolván pedig neki Miksa, hogy az ő kilétét senki előtt fel ne fedje, lévén az a szándéka, hogy amíg tettei arra méltóvá nem teszik, nevét senki ne sejthesse, hirtelen meghallotta, hogy az a fegyverhordozó, ki őt kísérte, ezeket a szavakat mondja:

- Menj el innen jószántadból, mielőtt még valaki arra nem kényszerít, hogy akaratod ellen távozz!

Egy másik hang arra így válaszolt:

- Ha pedig te olyan kegyes vagy, hívj ide valakit, ki megakadályoz az én szándékomban!

Akkor a fegyverhordozó nagy kiabálással Miksát kezdte szólítani, hogy néki segítségére siessen. Ő azonban már akkor elindult, mikor az első szavakat meghallotta. Mikor odaért, két állig felfegyverzett lovagot pillantott meg: az egyik gyalogosan volt és egy lánzsadarabbal, melyet a kezében tartott, oly csúnyán ütlegelte a fegyverhordozót, hogy annak seb nyílt a fején; a másik lóháton ült, sisakrostélya nyitva, és harsányan nevetett azon, amit látott.

Miksa, kit elöntött a harag, így szólt hozzájuk:

- Bizonyos, hogy ti a legkülönösebb mulatságot találtátok magatoknak, amit csak életemben láttam, mert amennyire nem illik ez lovagokhoz, olyannyira megérdemli a megtorlást.

Ezzel aztán kihúzta a kardját, és ahhoz lépve, amelyik a fegyverhordozót ütlegelte, olyan nagy ütést mért haragjában oldalról a bal vállára, hogy az a lándszát tartó karját ért súlyos találattól azt mindjárt kiejtette a kezéből. Megindulván akkor a lovag kardjával támadt Miksára, ezt mondván a fegyverhordozónak:

- Ez volt minden védelmed? Hát akkor nézd, mennyi hasznát látod!

Miután ütését Miksa a pajzsával elhárította, azt olyan csapással viszonozta, hogy egyik lábát majdnem teljesn egészében levágta, mire a lovag mereven a földre hanyatlott és onnan nem kelt föl többé. Ekkor az lendült neki, aki lovon ült, hogy Miksát elgázolja, kinek azonban félreugorván sikerült belevágnia a ló lábaiba, mire az összerogyott és gazdáját maga alá szorította. Látván pedig annak súlyos állapotát, így szólt hozzá Miksa:

- Maradj csak így, amíg nem jön valaki, ki neked kezét nyújtja, mert az olyan hitvány lovagok, mint ti vagytok, csak ilyen büntetést érdemelnek.

Mivel pedig ekkorra már kivilágosodott, Miksa útnak indult Filander és a fegyverhordozó kiséretében, kitől megkérdezte, miért bántak el vele olyan csúnyán. Mire az azt válaszolta, hogy az a lovag el akarta venni tőle a lovát, mondván, hogy szüksége lenne rá, mert s sajátja odaveszett lent, egy ingoványban.

- Bizony jobb neki most, mint akkor volt, mikor ideért - mondta Miksa - mert úgy tetszik nekem, hogy jónéhány napig nem lesz lóra szüksége.

- Sem fegyverre - felelte a fegyverhordozó -, mert aki tiltott célra használja, annak azt nem is szabadna megtartania.

Miksa lelkében nagyobb könnyebbséget érezve és derűsebben indult neki annak az útnak, amelyen őt a fegyverhordozó vezette, mert Filander látása és a vele való társalgás figyelmét azon gondolatokról, melyek ellenkező hatást váltottak ki belőle elterelték, barátja ugyanis azt gondolta, hogy a legjobb gyógyszer ezekre a dolgokra nem az, hogy mást a helyükbe téve róluk megfeledkezni próbálunk, hanem, hogy azokról soha nem beszélünk. Mivel pedig azon rövid darab időn belül megértette, milyen nagy hatalommal bírnak Miksa fölött, és míly nagy veszélybe sodorhatják, arra törekedett szűntelen, hogy gondolatait más irányba terelje, mert amíg elméje szabad és semmi nem terheli, addig nem fog arra hajolni, mi hozzá legközelebb van. Így vándorolván tehát igen sok örömteli dologban múlatván az időt, melyeknek Filander mestere volt, a rózsafüzér órájában egy szépséges, két magas hegy között elterülő völgybe értek, melyet különböző fajtájú fák népesítettek be. Közepén egy patak folyt, mely a Dunába torkollott, ők annak a pataknak a partján haladva egy a völgy bejáratától nem messze emelkedő szép erődhöz értek, azt magas falak vettek körül, melyek vörös és fehér kőből készültek, de olyan világos lapocskák voltak, hogy mikor a nap rájuk sütött, úgy ragyogtak, mint a drágakövek. A hatszögletű torony igen sötét fekete kőből készült, lőrései pedig sárgák voltak.

Nagyon megörül Miksa, hogy ilyen különös dolgot láthat, és a fegyverhordozóhoz fordult, hogy megkérdezze tőle, tudja -e, miféle dolog legyen az, mire az így válaszolt neki:

- Nem tudok erről többet, lovag uram, minthogy három nappal ezelőtt urammal e völgybe tévedvén erre a helyre érkeztünk. Akkor elszáguldott mellettünk egy vadászatra öltözött ifjú nemesúr pej lován és egy igen szépséges hajadon fehér paripáján, kivont karddal a kezében, ki az ifjút üldözte, oly gyors vágtában azonban, hogy gyorsaságuk nagyobb ámulatba ejtett minket, mint ők maguk.

Az én uram utánuk indulván ennek a kőfalnak az egyik kapujához ment, és annak veszedelmeit maga ellen kihívta, hogy rajta beléphessen, de én őt többet nem láttam, és nem tudom, mi történhetett vele. A kegy, amire téged kérlek, az, hogy őt megszabadítani törekedj, ha ez lehetséges, mert jól tudom, ha földi halandónak ereje ezt elvégezheti, te sikerrel fogsz járni.

- Biznoy mondom neked - válaszolta Miksa - semmit szívesebben meg nem tennék, mint ezt, mert azonkívül, hogy tartozom neked vele, ez volt minden jónak a kezdete, mi velem történt. Így tehát mutasd meg nekem, hol van az a kapu, mert az, hogy én minden veszedelemnek ki nem teszem magam, téged szerencsétlenné tenni nem fog.

Megkerülvén pedig a falat egy kis mezőre értek, mely a kapu előtt terült el, mely ugyanolyan kőből volt, mint a fal többi része, és ha nem lett volna fehér, mi megkülönböztette a többi résztől, melyből a fal állt, meg sem lehetett volna látni. A kapu olyan veszedelmes volt, ahogyan azt őreiből, melyek védelmezték, sejteni lehetett, két oldalán ugyanis egy-egy vadember állt, kiknek testét különös állatok vastag bőréből készült páncél borította, tetején kígyókagylókkal, mely olyan erős anyagból volt, hogy a világ minden kardjának ellenállt, fejükön pedig igen sötét acélból készült sisakot viseltek. Mivel pedig arcukkal több félelmet tudtak kelteni, mint bármi mással, azt el nem fedték, lévén azok olyan vadak és förtelmesek, hogy mindenkiben, aki csak rájuk nézett, rémületet keltettek. Kezükben egy-egy vasbuzogányt tartottak, pajzsuk tiszta és igen világos acélból készült, ők maguk a falnak támszkodva álltak, és olyan hatalmasak voltak, hogy a kapu tetejéig értek, buzogányukat pedig ütésre készen fejük fölé emelték.

Ezenkívül a kapu fölött egy rézből való dorongon, nagy kőkulcs függött, annak alját egy hatalmas tigris tartotta a szájában, mely azt oda nem adta volna senkinek a kapu kinyitására anélkül, hogy az az ő erejével szembe ne szállt volna előbb, hogy abból győztesként kikerülvén a kulcsnak hasznát vehesse. Igen nagy feladatnak becs+ulte azt Miksa, és hátranézve sem Filandert, sem a fegyverhordozót nem látta sehol, miért is igen csodálkozott, és keresésükre indulván egy fa alatt találta őket olyan mély álomba merülve, hogy halottaknak tűntek. És bár ide-oda rázta őket, felébredni mégsem tudtak sehogy, ezt látván pedig nevetnie kellett, mert eszébe vette, hogy annak a vidéknek az lehet a szokása, hogy csak lovagoknak engedi meg oly nagy veszedelmek látását és az azokban való forgolódást. Éppen akkor pedig, mikor a kapuhoz visszatért, ért oda a vadászruhába öltözött lovag és a hajadon vele együtt, kik előtt a kapu rögvest kitárult, mögöttük azonban olyan gyorsan és oly nagy robajjal csapódván be ismét, hogy az egész vidék beleremegett.

Miksa, ki igencsak vágyott arra, hogy felfedhesse annak a dolognak a titkát, miről annyit hallott Vencel király udvarában, ahol nagy csodának tartotta mindenki, leszállt a lováról, mert úgy tetszett neki, hogy jobb lesz, há gyalog harcol, hiszen a lova megriadhatott volna azon ördögi alakoktól. Kihúzván pedig kardját és karjára öltvén pajzsát, mely ugyanúgy sok helyütt behorpadt és megrongálódott a Rejtett Nap lovagjának ütései alatt, oly nagy bátorsággal telve közeledett azon vademberekhez, amilyenre e nagy feladat végrehajtásához szükség volt. Megemlékezvén pedig szerelméről is, mely miatt ott elveszni jobban sajnált volna, mint saját élete miatt, abból erőt és bátorságot merítvén már az egyik vademberre akart törni, mikor egy lovag érkezett oda oly nagy hamarsággal, hogy lova a kimerültségtől tüstént összerogyott alatta, de ő arról gyorsan leszállva Miksához lépett, azt kérvén tőle, hogy hagyja őt elsőnek azon veszedelembe menni, melyért annyit fáradt.

Miksa erre visszahúzódott, ezt mondván:

- Isten adja, lovag úr, hogy ebből a veszedelemből kikerülhess, ahogy a többiek belőle kijutni nem tudtak.

- Hogyan? - felelte a lovag - Hát olyan kevésre becsülsz, hogy nem hiszed, még ennél nagyobb dolgokban is diadalt aratok? Tudd meg hát, mi a nevem, mert én Taribál vagyok, a Kígyó, aki semmilyen veszedelemtől meg nem riad!

Ez a lovag szürke páncélt viselt, melyet zöld tölgyfák díszítettek, pajzsán sötét mezőben egy kígyóölő lovagot lehetett látni, mert ezt a jelet igen nagyra becsülte vele az megtörténvén, miről ez a neve maradt. Lévén pedig, hogy ereje nem felelt meg szavainak és külsejének, olyan bátor volt, hogy soha senki benne félelmet fel nem fedezhetett, ezért pedig őt más néven Taribálnak, Félelem Nélkülinek is hívták, és sokfelé igen híres volt, és Miksa a királyi udvarban sokszor hallott is róla - gőgje és elbizakodottsága miatt pedig, mely ebből származott, gyakran követett el olyan dolgokat, melyek neki kevés becsületet és nagy kárt okoztak.

Miután pedig azokat a szavakat elmondta, a jobb oldali vademberhez lépett, melynek ütését pajzsával ugyan felfogta, de nagy haragja által hajtva ellenfeléhez olyan közel merészkedett, hogy nem tudott kellő gyorsasággal visszalépni, így a vadember buzogányával olyan erősen a sisakjára tudott ütni, hogy nagy lángnyelv lobbanván fel belőle az őket eltakarta, miután a lovag eltűnt, és a vadember ugyanolyan mozdulatlanná vált, mint amilyen azelőtt volt.

Miksa, ki látta, hogy a másik merészsége milyen rossz véget ért, nem tudta megállni, hogy ne nevessen. És ugyanannak a vadembernek támadva egyik combjára akkora erővel ütött, hogy annak ellenére, hogy az igen erős páncélt viselt, a kagylóknak nagy részét onnan leverte, és a bőrön át a húsba hatolt, mi a vadembernek nagy kínt okozott. Látván pedig, hogy Miksa visszahúzódik, az ütést nem viszonozta, min Miksa igen elcsodálkozott. Ismét rátámadva pedig nagy ütést mért a másik lábára a térde közelében, ahol a kard kevés kárt tett. És a vadember, ki azt hitte, hogy azzal a csapással bosszút állhat, hiába ütött, mert Miksa kitért előle, az pedig nagy kiáltást hallatva két kezébe fogván a buzogányt nagyot ütött a kapura, melyen belépett, anélkül, hogy annak módját Miksa láthatta volna. Azáltal pedig, amit látott, Miksa még nagyobb bátorságot és bizodalmat érzett, hogy abból nagy dicsőséggel fog kikerülni, mert megértette, hogy azoknak a vadaknak egynél többet nem szabadott ütniük, és az ő megmenekülése abban állt, hogy azt az egyet kikerülje. És a másikhoz fordulva, mely igen vadnak mutatkozott amiatt, ami társával történt, tüzet és füstöt fújt a szájából és orrából, mely igen csodálatos és félelmetes dolog volt, felemelt karddal nekitámadott. Buzogányt tartó karjára akart sújtani, de a vadember azt olyan magasra emelte, hogy ő azt el nem érhette, ám akkor ő sújtott le Miksára, ki azt az ütést pajzsával felfogta, mely olyan könnyen darabokra tört, hogy észre sem vette, hogyan történt, és mivel a karja igen megsérült, olyan jól irányított ütést mért rá viszont, hogy az buzogányt tartó kezét érve három ujját lemetszette, melyek a földre estek. A seb fájdalmától pedig, mihez hasonlót még soha nem érzett, lévén az az első, amit életében kapott, nagy kiabálással a kapuhoz futott és vállával benyomva azt kinbyitotta, majd belépve rajta nagy lármával újra becsukta.

Miksa, akinek ilyen két erős ellenféltől sikerült megszabadulnia, hálát adott Istennek, és kicsit megpihenvén kezébe vette azt a buzogányt, amely ott maradt, azt gondolván, hogy azzal a tigris ellenében, mely már várt rá, jobban védekezhet, és, bár pajzsa már nem volt, azt megtámadni nem félt. Első ütése azonban nem talált cálba, és a tigris, mely igen erős és gyors volt, egyik lábának támadt, melyet igen megtépázott, a páncélt lefejtvén és félelmetes karmaival megsebesítve, mitől Miksa igen nagy kínokat szenvedett. Azzal az erővel azonban, amelyet a fájdalom kölcsönzött neki, a buzogányt két kezébe fogva akkorát ütött a tigris fejére, hogy az szétroncsolódott, miáltal az utat szabadon hagyta. Miksa pedig, akit űzött a vágy, hogy annak a titoknak végére járjon, leakasztván a kőkulcsot azt a kapuba beillesztette, és vállát feszítve neki nagy fáradsággal kinyitotta, de az eztán már be nem csapódott, belépvén pedig egy igen hűvös udvaron találta magát, melyet sokszínű kövekkel kirakott fal vett körül, mit ő igen kellemetesnek talált. És miután ott körülnézett, felment egy kőlépcsőn, mely egy kis négyzetalakú házhoz vezetett, mely ugyanolyan színű volt, mint a fal, mert minden egyforma volt belül, és ajtót keresve azon a házon, azt sehol rajta nem talált, mi igen bánatossá tette, de ahogy a falnak egy részére függesztette tekintetét, látta, hogy egy kis ajtó nyílik ki ott, mely annyira el volt rejtve a falban, hogy másképp nem lehetett volna észrevenni. Abban pedig megjelent egy nagyon öreg és alacsony asszony, ki fekete ruhát viselt, és egyik kezében egy kardot, a másikban kardhüvelyt tartott. Szomorú arccal pedig így szólt Miksához:

- Magyarország lovagja, hagyd ezt a kalandot arra, ki tiszta szerelmével azt megérdemli, mert annak tartotta fenn a sors, aki azt magában érzi, különben arra kényszerülök, hogy magam szálljak szembe veled, hogy belépni ne engedjelek.

- Bizony mondom - felelte Miksa -, nem értem, hogy aki ilyen jól tudja, ki vagyok, miért gondolkodik felőlem íly balul, mert ha a szerelem ereje hivatott arra, hogy ezeket a nagy dolgokat bevégezze, úgy én azt annyira magaménak tudom, hogy semmi engem meg nem ijeszthet és veszedelembe nem sodorhat.

- Jaj neked, Miksa - mondta az öregasszony -, mert sem a te nagy szerelmed, sem bátor szíved nem tudnak téged megszabadítani ennek a kalandnak a változásaitól. Mivel azonban látom, hogy szándékod szerint be akarod teljesíteni ezt a feladatot, ez a kard segítsen neked, mert benne és bátorságodban van a győzelem.

Hirtelen elhagyva pedig az ajtót, a küszöbön hagyta a kardot, melyet Miksa felemelt és néki úgy tűnt, hogy az a legjobb kard, amit életében látott, mert azonkívül, hogy különleges vasból volt, gazdagságát felbecsülni nem lehetett: markolata csiszolt rubinból, hüvelye pedig arany- és ezüstszálakból szőtt anyagból készült, azt sokszínű drágakövek díszítették, melyeknek értékét nem lehetett sejteni. Miksa, belépvén azon a kis ajtón egy nagy, szépen épült terembe jutott, melynek elején kétoldalt lovagok álltak sorban, talpig fegyverben, karjukon pajzzsal, kivont karddal, de olyan mozdulatlanul és nyugalomban, hogy meg sem rezzentek. Összesen harmincan voltak, mindkét felől tizenöten, legelől állt Brasagal, a Félelmet Nem Ismerő, aki Miksát mindjárt felismerte fegyverzetéről, a többiek azon lovagok voltak, kik a feladatba belefogtak, de azt befejezni nem tudván a nagy teremben maradtak, hogy védelmére legyenek. Miksa pedig be akarván lépni, az összes lovag sorban egy lépést tett elôre, mivel az utat annyira szűkké tették, hogy azon által senki nem mehetett anélkül, hogy életét nagy veszélybe ne sodorta volna, mert olybá tűnt, hogy védekezni akarnak. Miksa azonban, tudván, hogy csak nagy szeretettel lehet annak az dolognak végére járni, bátorságot merítván abból, amit magáról ismert, közéjük lépett azt az igen értékes kardot jól megmarkolva, többre tartván azt a próbát, mint az elmúltakat, mert mind igen nagy termetű lovag volt, kikrôl méltán lehetett elvárni nagy tettekre alkalmas erôt és bátorságot, ha már arra a veszélyes kalandra vállalkozni merészeltek. De Miksa még emiatt sem veszítette el bizodalmát, mert lévén, hogy nagy ütésekkel kezdték támadni, míg neki pajzsa sem volt, hogy azzal csapásaikat felfogja, mindegyikük csak egyet üthetett, másikat már nem, mert, bár kard rajtuk sebet nem ejthetett, a varázslat ereje ôket abban megakadályozta, és szükség volt arra, hogy Miksa mindegyikre üssön egyet, különben még nagyobb haraggal és vadsággal sebesítették volna meg másodszorra. És, bár testének sok részén megsebesítették, meg nem akadályozhatták, hogy miközben mindegyikük egyet ütött rajta, neki megmenekülnie ne sikerüljön, végtére is pedig a terem végébe jutván ott egy bíborszínű bársonyból készült, selyemmel bélelt sátrat pillantott meg. Mivel pedig annak szárnyai ki voltak tárva, Miksa láthatta, hogy ott áll bent az a hajadon, aki a lovagot üldözni szokta, és azonfelül, hogy igen szép termetű, arcát a harag pírja csak még gyönyörűbbé teszi, a vadász lovag pedig sápadtan és fehér arccal elôtte térdel, arcán könnyekkel, melyek alig hagyják beszélni, ezeket a szavakat mondja a leánynak:

- Camilia úrnôm, én mindeddig abban a bizodalomban éltem, hogy az idô és annak változásai valami jónak reményét adhatják nekem, de látom, hogy inkább arra szolgálnak, hogy bánataimat nôveljék, minthogy megszabadítsanak tôlük: látom pedig, te mennyire nem változol szándékaidban, és míly kevéssé gondolsz velem, látom a halált, mely az én szenvedéseimet megszánva azt a nyugalmat akarja nekem adni, amit a gonoszok mások kínjaiból merítenek. De még ebben is oly kevés szabadságot hagyott nekem a szerelem, mely szolgáddá tett, hogy arra kényszerít, hozzád könyörögjem, hogy életemnek és minden kínomnak a te kezed vessen véget, kérlek tehát szerelmemnek igaz voltára, hogy annak jutalma ez legyen, mert tudom, hogy ezzel a te kívánságod is teljesül, én pedig megszabadítalak attól, hogy még több bánatot okozzak neked, és bizony ez az a kis vigasz, amit lelkem magával vihet a halálba. Mivel pedig engem te arra, hogy téged láthassalak és szolgáljalak, méltatlannak tartasz, én pedig a te kedved ellenében a sajátomat beteljesíteni nem tudom, azon szándékomat elhagyva nincs számomra más orvosság, mint a halál. Add hát nekem ezt kardod által, miért is elnyered a boldogságodat és vele az enyémet: minden más kegyet annak ôrizz meg, aki azoknak megérdemlésére született.

Kihúzván pedig a kardot hüvelyébôl, azt a leány kezébe adta, ki elégedett arccal elfogadta és azzal a szándékkal vette kezébe, hogy az ifjú kívánságát beteljesíti. Magasba emelve pedig a kardot, hogy lesújtson, ezt mondta:

- Most pedig távozz tôlem, tisztességemnek ellensége!

Miksa, aki látta, hogy az a dolog jó véget nem érhet, ha ô nyugodtan bevárja, ami következik, mikor a hajadon már éppen lesújtott volna az ifjúra, megragadta a karját, ám a lovag meg sem mozdult, miért is Miksa igencsak csodálkozott, egyfelôl a hajadon kegyetlenségén, másfelôl a lovag nagy szerelmén és türelmességén. Mikor pedig a kivette a leány kezébôl a kardot, hirtelen hatalmas dörgés hallatszott, mitôl a jelenlévô lobagok mind a földre hanyatlottak, Miksa pedig, ahogy belépett a sátorba, minden sebébôl meggyógyult, mintha soha el sem szenvedte volna azokat. Látván pedig egyik oldalon Camiliát, a másikon annak lovag barátját ájultan, már nem tudta, mit cselekedjék, de mindjárt azon öregasszony segítségére sietett, kitôl a kardot kapta. Az pedig hangos szavakat mondván, melyeknek egy részét Miksa nem értette az egész házat olyan sűrű sötétségbe borította, hogy Miksa semmit nem látott, szivében pedig olyan nagy bánatot érzett, hogy csaknem belehalt, de akkor egy hangot hallott, mely ezt mondta:

- Rád bízom, Miksa, ezt a hajadont, ki minden boldogságodnak oka lesz.

Ekkor pedig rögvest visszatért a korábbihoz hasonló világosság, és az ott lévô lovagok mind megszabadultak a varázslat alól, látván pedig, hogy Miksa szabadította meg ôket, egyenként elé járultak és nagy dicséretek kíséretében megköszönték közbenjárását, legfôképpen Turibál, aki ôt mindjárt felismerte, mert ugyan akaratuk ellenére voltak ott azok a lovagok, értelmük szabad volt arra, hogy megértsék mindazt, amit ott láttak. Miksa pedig igen nagy hajlandósággal és udvariassággal fogadta ôket, kérve ôket, hogy nyugodjanak meg, mert meg akarta tudni, mit jelenthet mindaz, ami ott történt. Belépvén pedig a sátorba egyedül találták ott Camiliát, ki ájultan hevert, mikor azonban Miksa megfogta a kezét, magához tért. Ide-oda tekintvén azonban az ô szerelmes lovagját sehol sem látta, mire keservesen sírni kezdett ezt mondván:

- Armiralto, Armiralto, állj bosszút rajtam, mert bizony rászolgáltam!

Nem tudván pedig többet mondani, a világ legnagyobb zokogásába kezdett. Miksa hiába próbálta vigasztalni, szavait a lány mintha meg sem hallotta volna. Megkérdezvén pedig tôle keserűségének okát, az neki így felelt:

- Ne szólj semmit róla, lovag úr, hiszen te ölted meg ôt!

- És én vagyok az is, aki azt orvosolja – mondta Miksa -, ha te úgy kívánod.

Nem kívánok én mást, csak a halált – felelte erre a leány -, mert az életem nem tarthat már sokáig.

Miksa pedig, aki látta, hogy elôtte mi történt, azt gondolta, hogy a hajadon bánata abból származik, hogy a lovagot megölni nem tudta, de igazán nem sejtette annak okát. Látván pedig, hogy annak ellenére, hogy azt a leánytól mindenki kérdezgette, azt megmondani nem akarta, sem azt el nem árulta, hogy kicsoda, Miksa így szólt a lovagokhoz:

- Nem tudom, hölgyem, mit akarsz elrejteni az elôl, aki vérét és életét ajánlja, csak hogy neked szolgálatodra lehessen. Mondd meg, hova akarod hogy elvigyelek, és kívánságod teljesül, akarsz –e azonban valamit tôlem, és ezektôl a lovagoktól, akik, hogy kedvemre tegyenek, és, mert te megérdemled, ugyanúgy bármiben, amit parancsolsz, szívesen szolgálatodra lennének, akár én?

- Nem akarok semmit – felelte a hajadon -, hanem csak azt, hogy tegyetek velem kedvetek szerint, mert mostmár semmi az én életemben el nem veszhet.

Nagy sajnálatot éreztek iránta Miksával együtt a jelenlévô lovagok, akiktôl Miksa azt kérte, hogy kísérjék el a hajadont a magyar király udvarába, és mondják meg neki, hogy az a lovag, akit ôfelsége a vadászat erdejében talált egy viadal kezdetén, küldi neki kézcsókját, és nagy kívánságai kedvéért, hogy neki szolgálhasson, azt kéri tôle, hogy a hajadont kegyesen fogadja, és vegye birtokába azt a várat, mert immár ôt illeti. Bocsássa meg pedig azt, hogy néki többet fel nem fedhet, mert az idô majd mindenre fényt derít.

Mindenki szívesen vállalta Miksa kérésének teljesítését, és kérték tôle, hogy sisakját vegye le a fejérôl, melyet mindig magán hordott, nehogy felismerjék, vagy pedig árulja el nekik a nevét. Miksa azonban kitért a kérésük elôl azt mondván, szükség van arra, hogy kiléte titokban maradjon. Elindulván pedig mindannyian azzal a szépséges hajadonnal, ki a sírást abba nem hagyta, mindegyikük lovát és azt a paipát, melyen a leány szokott volt vágtatni, az udvarban találták.

Filander és a fegyverhordozó, akik addigra odaértek, oly nemes társaság láttán igencsak elámultak és örvendeztek, hogy Miksa íly nagy dicsôségére hajtotta azt a nagy veszedelmű feladatot. A fegyverhordozó mindjárt felismerte a lovagok között az ô urát, kinek fekete volt fegyverzete, ahogy Miksáé is, és miután megtudta, hogy csak az ô kedvéért vállalkozott az a lovag ilyen veszedelmes kalandra, ismét nagy hálával köszönte meg azt neki és azt a fegyverzetet akarta odaajándékozni Miksának, amelyet viselt, mert a másik már igen megrongálódott. Ô azonban azt nem fogadta el, bár igen megköszönte jó szándékát, mely nem származott másból, mint az atyafiságból, ami közöttük volt, ahogy majd késôbb láthatjuk. Lóra ülvén pedig mindnyájan a szomorúan zokogó Camiliát maguk közé fogván elhagyták a várat, melynek kapujában két kôszobrot találtak, azon vadaknak emlékére, a tigris helyében pedig egy kôtigrist, olyan élethűeket, hogy bizony félelmet keltettek, és miattuk azt a várat attól fogva a Vadak Várának nevezték.

Elbúcsúzván pedig tôlük Miksa, így szólt a hajadonhoz:

- Camilia, hölgyem, jól tudom, hogy az a bánat, amit érzel, megakadályozza, hogy megismerd az én irántad való jószándékomat. És akár én vagyok ennek az oka, akár nem, mindig készen állok majd arra, hogy a te kívánságaidat teljesítsem.

Ô azt néki nagyon megköszönte, és el is jött az idô, mikor Miksa mindenki másnál inkább a segítségére volt, mert úgy volt megírva, hogy csak ô szerezheti neki vissza elveszett örömét. De a leány is igencsak meghálálta azt neki, mert szerelmének orvoslása miatt sok veszedelmet és szenvedést vállalt magára, ahogy ez a történet ezt elbeszéli.

Míg a többiek Buda felé vették útjukat, Miksa Kalinda felé indult, mely egy kis település volt a Duna partján – ma már nyomát sem látni. Filanderrel beszélgetvén az úton mindarról, ami a várban történt az unalmat és az út fáradalmait maguktól mindvégig elűzték.

Azt mondja pedig a történet, hogy a bátor Elefántos lovag maga Polidonius volt, Lengyelország hercege, a magyarországi Lurpiana királyné fivére, ki számos báytjának halála után, bár legkisebb volt közülük, trónörökös és király atyjának egyetlen utóda lett az uralkodásban, [úgy neki, mint mindenkinek, aki az ő tetteiről hallott valaha].

Mindenki igen szerette és becsülte őt, Vencel király fivérének illetve fiának tekintette, ugyanis igen gyakran látogatta meg nővérét, Lurpiana királynét kóbor lovagként, álruhában járva az országot, nagy dicsőségére szolgáló vitézi tetteket cselekedve, mint olyan férfiú, kiből sem a test ereje, sem a lélek bátrosága nem hiányzik, Magyarország földjén való jártában-keltében pedig nagy hírnévre tett szert mint Elefántos lovag - ugyanis az elefántot választotta címerállatának. Lurpiana királynét látni kívánván pedig azon a napon a vadászat erdejébe érkezett, ahol is a Szárnyaló Sas lovagjával találkozott, ki oly nagy veszedelembe sodorta életét, mivel azonban a király őt valóságos és hűséges hajlandósággal szerette, sebeire annyi gyógyír tétetett és kerestetett, hogy még mielőtt elindultak volna Buda városába , Polidonius állapota igen sokat javult. És hogy a gyógyulása felett érzett öröm növekedjék, lévén, hogy a király, a királyné és udvaruk minden lovagja nagy bánatba merült Miksa eltűnése miatt, Polidonius herceg elbeszéléséből kiderült, hogy Miksa volt az, aki a Rejtett Nap lovagjával megvívott. Ugyanis, mikor a király megkérdezte, mi is volt annak a harcnak kiváltó oka, a herceg azt felelte, hogy többet nem tud, minthogy míg a Szárnyaló Sas lovagjával küzdött, egy ifjú érkezett oda és személye méltóságának és nemességének jelét adva bizonyos vita miatt, mely közte és a másik vitéz között keletkezett, haragja okáról mit sem tudván általa felkéretvén maga ütötte őt lovaggá. Polidonius ugyanis, saját harcával lévén elfoglalva, nem értett és nem is hallott semmit abból, ami a két másik vitéz között történt, csak annyit tudott, hogy az ifjú végül tőle kérte a lovagság méltóságát. A viszály oka pedig nagy titokban maradt, és senki meg nem tudhatta, míg kellő időben fény nem derült rá.

A nagy öröm, melyet ezek a hírek okoztak, elégséges volt ahhoz, hogy Polidonius herceg a reméltnél korábban épüljön fel, mert értesülvén arról, hogy magát Miksát ütötte lovaggá, a világ legszerencsésebb és legnagyobb megtiszteltetésben részes lovagjának érezte magát, mert ilyen dolog történhetett vele. Útra készülvén pedig másnap a király, hogy onnan aaa királynéval, Poludonius herceggel, valamint udvarának nagyuraival és lovagjaival a városba visszatérjen, hírül adták neki, hogy lovagoknak egy ismeretlen hajadont kísérő nemes csapata akar színe elé járulni. Ezek pedig Camilia [és kisérői] voltak, akiket Miksa küldött arra a helyre. A király őket maga elé kéretvén mindegyiküket oly nagy tisztelettel fogadta, mint ahogy azt lovagokkal szemben mindenkor tenni szokta, legfőképpen azonban a hajadont köszöntötte látván annak bánatos és könnyes állapotját, bár a leányt senki az udvarból nem ismerte. Azt kérte akkor a király, hogy a lovagok közül valaki árulja el, ki légyen az a hajadon és miféle jövetelüknek célja. Tirubál, a Kígyó, kinek nyelve mindenkor igen könnyen forgott, így válaszolt:

- Igen hatalmas király, mi azért jöttünk színed elé ezen hajadonnal, mert egy lovag, kit nem ismerünk, így rendelte. Magáról ő többet elárulni nem akart, csak annyit üzen felségednek, hogy ő az, kit felséged a vadászat erdejében vívni látott, és azon kívánságtól hajtva, hogy téged hívebben szolgálhasson, arra kér, királyom, hogy ennek a hajadonnak, kit ő igen méltó személynek tart, házadban menedéket adj. Hogy pedig megbizonyosodj arról, hogy mennyire érdemes azon lovag arra, hogy kérését teljesítsed, tudd meg, hogy oly nagy vitézi tettet cselekedett, mely előtte mindegyikünknek, kik azt megkíséreltük, romlásunkra volt, ezért érdeme szerint becsüld őt.

Mikor azonban bele akart fogni mindannak az elbeszélésébe, ami a Vadak Várában történt, a király, megsejtvén, hogy a lovag Miksáról beszél, nagy örömmel eltelve így szólt:

- Kérlek téged, hogy előbb mondd meg a kedvemért, milyen jelet visel az a lovag!

- Nem mondhatok egyebet - felelte ő -, csak annyit, hogy fegyverzete ugyanolyan, mint ez itt (és ezzel arra a lovagra mutatott, kié a fegyverzet volt), és bár számos csapástól sokhelyütt megrongálódott, olyan vitéz cselekedetet vitt végbe vele, hogy a világ legnagyobb dicsőségére érdemes, bennünket ugyanis, ahogy majd elbeszélem, fogságunkból megszabadított.

Akkor aztán az egész kalandot, lévén annak szemtanúja, apróra elmesélte. Abból aztán mindenki megértette, hogy a hajadon nem lehet más, mint az a leány, aki a vadász lovag után szokott vágtatni, és rögvest jobban megszemlélték, mint előtte, mert igencsak kedvükre volt Miksa dicsőséges tetteiről hallani. A király pedig nagy boldogságában az égre emelte kezét és így szólt:

- Uram, igen hálás vagyok neked, mert megengedted, hogy a gondolataim valósággá váljanak!

Nagy ajándékokban részesítette aztán a lovagokat (kik közül sokan udvarához tartoztak), és igen nagy tisztességben Camiliát, a királyné gondjaira bízván, ki őt nagy hajlandósággal és udvariassággal fogadta, bár a leány magáról elárulni egyelőre semmit nem akart. A király pedig elrendelte, hogy azt a mulatságot, amelyre Miksa lovaggá ütése alkalmából készültek, mostmár igazán tartsák is meg az ő tiszteletére.

Legelőször is azonban egy lovagot a vadak várába küldött, hogy azt az ő nevében birtokba vegye. Mikor aztán a király a várat és a vidéket, mely azt körülvette, megszemlélte, annyira kedvére valónak találta, hogy saját gyönyörűségére nagy mesterműveket és pompás épületeket csináltatott hozzá, a vár ugyanis nagyon közel volt a vadászat erdejéhez és a Sziklás Rengeteghez, mert épp a két terület között húzódott az a völgy, melyben elhelyezkedett.

Lovaggá ütván pedig a Miksával együtt felnövekedett ifjakat elrendelte, hogy vitézi tornán vegyenek részt, melyek során mindannyian megmutatták, mennyit érnek, befejeződvén pedig ez és minden más ünnepség, melyet az ő tiszteletére ültek meg, Miksa iránti hajlandóságuk igen nagy lévén egyesek egyik, mások másik irányba az udvarból felkerekedvén azzal a szándékkal indultak útnak, hogy őt megkeressék és felismerjék. Néhány nap elteltével Polidonius herceg is ugyanígy tett, egyfelől hasonló szándékkal, mint a többiek, másfelől azért, hogy a Szárnyaló Sas lovagjának nyomára bukkanjon, mert a gőgöt, melyet az magában hordozott, végképp meg akarta törni. Távozása után a király a királynéval Miksáról beszélgetvén azt mondta, hogy a gyermek születésének csodálatos körülményei már mindannak előjelei voltak, amit most maga Miksa teljesít be és fog beteljesíteni egész élete során, úgy kárpótolván övéit a bánatért, melyet bennük távollétével okoz, hogy tettei dicsősége felett érzett örömük minden mást elfeledtessen.

Meg akarván pedig érteni a király Camiliát, kit mindig szomorúnak és bánatosnak látott, bár igen nemes személynek tűnt, azzal a kívánsággal eltelve, hogy a leány elvarázsolt állapotának és szomorúságának okát felfedezze, egy alkalommal a királynével együtt félrevonta és igen erősen kérte, hogy árulja el végre, ki légyen és minden mást is, amire szenvedésének orvoslásához szükség lehetne, mert egyfelől miatta, másfelől Miksa kedvéért, ki őt úgy a figyelmébe ajánlotta, minden lehetségest annak érdekében kész megtenni. Camilia pedig, kit eladdig szenvedése, mely néki annyi fájdalmat okozott, beszélni nem hagyott, látván, hogy milyen nemes lovag az, aki őt a várból megszabadította, és akibe jövendő boldogsága minden bizodalmát helyezte, és lévén, hogy a király kérése is igen meghatotta a szívét, sűrű könnyek között ezt válaszolta neki:

- Nem tudom jobban meghálálni felségednek ezen jóakaratát, mellyel engem elhalmoz, csak annak a titoknak felfedésével, mit senkinek elárulni nem akartam. Egyfelől, mert tisztességem és becsületem megakadályozott benne, másfelől, mert orvoslásában igencsak kevés reményem lehet. Camiliának hívnak, Hollandia grófjának lánya vagyok, ki Artúr angol királynak vazallusa - az ő udvarában nevelkedtem kislánykorom óta. Sorsom pedig úgy akarta, hogy egy korombéli ifjú, ki szintúgy a királyi udvarban élt, bizonyos Armiralto, Alencastro hercegének fia, oly nagy hajlandóságot érzett az én szolgálatomra, hogy minél idősebb lett, annál inkább enyémnek mutatta magát. Mivel pedig a sors megtiltotta, hogy szerelmét viszonozzam, vele csakúgy, mint mindazokkal, akik szándékában követték, mindenkor hűvösen bántam, minthogy valóban nem is éreztem másképpen. Látván kitartásomat, sokan közülük el is álltak szándékuktól, Armiralto azonban egyre szilárdabb lett szerelmében, én pedig egyre szilárdabb az ő gyűlöletében, mert hiába hoztam tudtára számos alkalommal, szándékom az ő ügyétől mennyire messze áll, ő csak még makacsabbá vált akaratában. Olyannyira így volt, hogy ő már-már halálán volt miattam, én pedig amiatt, hogy szándékától el nem tántoríthattam semmiképp.

Mikor aztán a király lovaggá ütötte, mindenki előtt kihirdette, hogy csak engem akar szolgálni, és azokat, kiknek ugyanez lenne a szándéka, életüktől meg fogja fosztani. Míg azonban azt gondolta, hogy ezáltal megnyer engem, szívemet még jobban megkeményítette, mikor pedig erről megbizonyosodott, keserűség töltötte el. Történt pedig, hogy egy nap, mikor a király a királynéval vadászatott rendezett, ő vele együtt odajött ahhoz a sátorhoz, amelyben időztem, elébem térdepelve kardját hüvelyéből kihúzta és könyörgött, hogy öljem meg, mert ez az egyetlen módja, hogy boldoggá tegyem, ha már szolgálatai többre nem érdemesítették.

Bosszúból azért, hogy sok nagyúrban és lovagban, kiknek atyafiait miattam megölte, ellenem gyűlöletet ébresztett, néki ártani akarván, és látván, hogy íly módon előttem megjelenni merészel, oly nagy harag töltött el, hogy eszemet vesztve a kard után nyúltam, hogy azzal őt megöljem. Mikor azonban teljes erőmből le akartam rá csapni, nem éreztem, hogy megtettem -e azt, vagy sem, mert hirtelen elragadott onnan valami és a Vadak V´rában találtam magam ugyanazon sátorban, Armiralto szintúgy előttem térdelt és ugyanazokat a szavakat mondta, mint annak előtte, a kardot is a kezembe adta, én azonban azt tőle elvenni nem tudtam, és oly nagy kínt éreztem, mint ő maga, mert nem állt hatalmamban, hogy megöljem.

Akkor azonban odajött hozzánk az ő idős nagynénje, kit én is ismertem, Brusila nevű igen nagy varázsló asszony, és sűrű könnyeket hullatva ezt mondta:

- Nyomorult vagy te, Armiralto fiam, hogy ekkora szerelmedet így nagy gyűlölettel viszonozzák. De légy türelemmel, mert eljön az idő, mikor a halált, melyet most Camilia neked kíván, ő maga kéri majd tőled, míg a Tévelygő Lovag meg nem teszi a kedvéért azt, amit ő viszonzásképpen a lovag kedvéért tesz majd meg

Mikor pedig ezt elmondta, egy könyvben kezdett olvasni, és bizonyos hatalmas varázslatokat végzett a várban, mitől én oly nagy haraggal teltem el, hogy arra kényszerültem, hogy megragadjam a kardot és Armiraltóra támadjak azzal a kívánsággal, hogy őt megöljem, ő azonban kedve ellenére menekülni volt kénytelen előlem. A vár kapujánál ő saját lovára, én pedig parimámra találva azokra felpattantunk és keresztül-kasul vágtattunk az erdőben, mert Brusila varázslóasszony erre kényszerített bennünket. És attól fogva minden áldott nap ugyanúgy tettünk, anélkül, hogy bármi mást tenni akartunk volna, mert minden más iránti kedvünket elvesztettük. Azok a lovagok pedig, kik ezt látták, és nyomunkba eredtek, hogy bennünket megszabadítsanak, mind legyőzettek a vademberek által és abba a nagy terembe helyeztettek, ahol a sátor állt, mindaddig, amíg Miksa lovag, ki arra született, hogy minden harcában gyôzedelmeskedjék, el nem jött és meg nem törte azt a varázslatot, engem azonban nagyobb szenvedésbe taszítva, mint amiben azelőtt részem volt, mitől is csak a halál szabadíthat már meg.

Ezzel aztán keserves sírásba kezdett, a királyné azonban vígasztalni próbálta kérvén tőle, hogy vegyen erőt magán és árulja el nagy bajának okát, mert mindenre lehet orvosságot találni.

- Elárulom - felelte a leány -, ha felséged megígéri nekem, hogy mikor Miksa visszatér, ráveszi egy kérésemnek kegyes beteljesítésére.

A király pedig így válaszolt:

- Ezt is és minden mást is elvégezzük majd, azért hát ne habozz, és áruld el nekünk szenvedésed titkát!

- Mit mondhatnék egyebet felségeteknek - felelte ő -, mint azt, hogy Brusila jóslata teljesül be rajtam, mert amennyire sok bánatot okoztam én azelőtt Armiraltónak, annyira szenvedek most miatta. És ugyanolyan kevés reményem lehet bajom orvoslására, mint amennyit ő várhatott tőlem abban az időben, mert jól tudom, hogy az én gyűlöletem őbelé költözött, az ő szerelme pedig énbelém. Hiszen abban a pillanatban, mikor Miksa kivette a kezemből a kardot, nagy ájulásba estem és semmit nem is vettem észre abból a dörgésből és sötétségből, melyekről azt mondják, hogy akkor bekövetkeztek, csak, mikor felemelt a földről. Nem emlékezvén pedig arra sem, ki vagyok és hol időzöm, ahogy körülnéztem, és Armiraltót sehol nem láttam, keserves sírásba kezdtem oly nagy szomorúságot érezve a szívemben, hogy tőle többé nem szabadulhatok addig, míg őt viszont nem látom és ő olyan bosszút nem áll rajtam, amilyet én akartam rajta beteljesíteni, mert olyan nagy az én bánatom, hogy ez a legjobb orvosság, amit szerelmemre találhatok.

A király és a királyné igen elcsodálkoztak ezen történetet hallva és a sok balszerencse meghatotta szívüket. A király azonban oly sok reménységgel bátorította a hajadont, hogy abból valamennyit ő be is fogadott, mondván pedig a leánynak, hogy ha Miksának arra volt hatalma, ami történt, többre is lesz, és hogy ne eméssze magát, mert az ő udvarában a legnagyobb tiszteletben részesül és mindent meg fognak cselekedni boldogsága érdekében.

Tudjátok meg pedig, hogy mindaz, amit Camilia mondott, igaz volt, mert a vén Brusila, ki Miksának azt a kardot ajándékozta, igen nagy bölcsességű asszony volt és tetteit nagy becsben tartották egész Angolország-szerte. Úgy nagy tudománya mint fivére, Alencastro grófja miatt nagyon becsülte a király és a királyné, ki mindig maga mellett tartotta. Mikor azonban érezte, hogy végnapjai közelednek, eltűnt Angolországból és ott soha többé nem is látták egészen haláláig.

Azelőtt azonban még ezt a varázslatot művelte Camiliával, unokaöccsének, Armiraltónak szenvedései nagy fájdalmat okozván neki, elragadta hát mindkettőjüket abban a sátorban, a pillanatban, mikor Camilia az ifjúra le akart sújtani, és az őrökkel együtt abba a várba helyezte őket, mely Camilia színeit viselte magán. Mivel pedig, tudta, hogy annak a dolognak csak Miksa járhat a végére, Magyarországra tette őket, hogy az ifjú lovag első vitézi tette lehessen az. Miután azonban azt megcselekedte, látván Armiralto szerelmét és szenvedését, melyben ott része volt, megbánta tettét. Ha pedig tudományával a varázslatot feloldhatta volna, meg is teszi, de nem volt rá hatalma, csak azon módon, ahogy ő azt előre kimondta és elrendezte.

Később majd eláruljuk, mi minden történt még ebben a dologban, most azonban visszatérünk Miksához, ki már kezdte beteljesíteni Valeda sziklájának jóslatait, világosan megmutatva, hogy nagy kezdetek láttán legtöbbször nagy dolgokat remélhetünk.

Mivel Miksa szándéka az volt, hogy beteljesítse a reményt, melyet az egész világ belé helyezett, azon nagy jóslatok és hatalom szerint, melyeknek ígérete régtől fogva létezett az emberek között, úgy határozott, hogy senkinek fel nem fedi kilétét mindaddig, amíg azon nagy Miksává nem válik, kitől a világ nagy része igen nagy dolgok véghezvitelét várta. Mert a Sziklás Rengetegben, ahol ő megtaláltatott (ahogy már elbeszéltük), történt csodálatos események híre mindenfelé úgy elterjedt, hogy nagyobb csodálatot ébresztettek az emberek szívében, mint bármi más, ami akkoriban megesett, mindebből pedig az ő véleménye szerint haszna csak szerelmére nézve származhatott, minek okából elhatározása szerint a világ minden vidékét kész volt bejárni, csak hogy megtalálja, amit annyira kívánt.

Lévén pedig, hogy az angolországi Adriana hercegnőnek és az ő udvarhölgyeinek szépségéről csodákat beszéltek az emberek, minek okából igen sok herceg és hírneves lovag gyűlt össze az angol udvarban egy nagy kaland miatt, melyről majd később igen soka szót fogunk ejteni, Miksa, hogy vitézi tetteivel kiérdemelje vágyainak beteljesülését, szándéka szerint úgy találta, hogy leghelyesebb lesz azt az utat követnie. Kalinda falvába érve akarata szerinti fegyverzetet készíttetett magának, melynek színei egymással úhu összekeveredtek, hogy saját tulajdonságát mindegyik egyenként elveszítve egy új színt alkottak, melynek nevet adni nem lehetett. Pajzsán üres mezőben egy nagyon sűrű erdőt lehetett látni benne egy eltévedt lovaggal.

Onnan pedig bárkán távozott Tévelygő Lovag néven, azzal a szándékkal, hogy azt a nevet néhány nap alatt igen híressé teszi a legnagyobb veszedelmeknek téve ki magát, melyek csak útjába kerülnek. Azzal a hittel pedig, hogy azok által akár életben marad, akár meghal, nevének tisztességet szerezhet, teljesen sorsára bízta, hogy róla és minden dolgáról kedve szerint rendelkezzék. Átkelvén pedig a Duna folyón , egy magas hegy lábánál kötött ki, elindult a folyó mentén, de olyan magafeledetten és csak azon dolgokra gondolván, melyek kínozták, hogy sem azt nem látta, merre megy, sem eszébe nem vett semmi mást, csak, amit szerelme idézett fel képzeletében. Mert az feledésbe merülván nemhogy csökkent lelkében az idő múlásával, hanem azzal csak növekedett, oly nagy sznevedést okozva neki, hogy Filandernek őt megrónia és vígasztalnia igen nagy fáradságába került. És bizonnyal el lehet hinni, hogy soha még semmilyen férfiú olyan kevés idő alatt a szerelemnek át nem adta magát, mint ez a lovag, mert attól a szempillantástól kezdve, mikor az őt meglepte, semmi másban kedvét vagy örömét nem lelhette többé, és minden időt, melyet a vitézi próbáitól elrabolhatott, képzeletének szentelt, mely őt éltette. Ezen kívül még leginkább sírással vigasztaltalódott, mert ez volt legkedvesebb tápláléka.

Megemlékezvén pedig másfelől arról, hogy sem önmagáról, sem származásáról semmit nem tud, mert ez gyermekkora óta igencsak kínozta, még nagyobb bánatba merült, bár minden jel arra mutatott, hogy igen nemes vérből származik, amit mindig is sejtett. Látván pedig, hogy senki nem ismeri és oly sokféleképpen tévelyeg ebben a világban, megfogadta, hogy nevét meg nem változtatja, amíg arra okot nem talál. Ezen elmélkedések közepett folytatta útját, a hegyről már letérvén egy széles és néptelen mezőre ért, mikor három lovaggal találkozott, kiket fegyverzete teljes volt, csak a fejük fedetlen. Udvariasan köszöntvén pedig őket és ők viszont, egyikük így szólt hozzá:

- Lovag uram, tudod, milyen vidéken jársz?

- Annyira távol járok én önmagamtól - felelte ő - azon dolgok miatt, melyek nekem szenvedést okoznak, hogy lehetséges, hogy már eltévedtem, de nem tudok róla, hitem szerint azonban úgy tűnik, a helyes úton vagyok.

- Mivel látom, hogy igen szerelmes vagy - válaszolta a másik -, szeretnélek figyelmeztetni valamire, miért te nékem igen hálás leszel. Azon magas égerfák irányában, amelyeket ott látsz, áll a Veszedelmek Sátora, ahonnan csak a halál vagy a becstelenség árán menekülhet meg bárki. Ezért hát, há biztonsággal akarsz továbbmenni, ezen az úton menj tovább, ahonnan mi jövünk, mert a félelem bírt rá arra, hogy ezt válasszuk.

- Igen becsülnivaló tanács ez - felelte a Tévelygő Lovag -, há a veszedelem olyan nagy, amilyennek mondod.

- Elég legyen az hozzá - válaszolta az -, hogy mi hárman annak magunkat kitenni nem merészeltük. Ha te többre tartod magad, legjobb lesz, ha szerencsét próbálsz.

- Én bizony - felelte ő - olyan kevésre becsülöm az életemet, hogy azt elveszejteni vágyván fogok szerencsét próbálni ebben. Tanácsotokért megcsókolom a kezeteket, de olyan elveszett vagyok immár, hogy el nem állhatok szándékomtól.

Arra akarván pedig indulni, amerre a lovagok szerint a sátor állt, azok mind a hárman nevetni kezdtek ezt mondván:

- Ez a legjobb kaland, ami csak létezik. Hogy lehet az, lovag úr, hogy olyan kevésbe veszel bennünket, hogy szerencsét akarsz próbálni abban, amit mi elkerültünk?Bizony úgy illik, hogy visszafordulj, vagy pedig bebizonyítsd nekünk, hogy jogod van hozzá, hogy ilyet gondolj rólunk.

- Hagyjatok engem, urak - válaszolta erre -, mert elég nekem az a sok baj, amiben már részem van. Megengedem, hogy mindannyian többet értek nálamnál, de én bánatom okán olyan keserűségben vagyok, hogy a legnagyobb veszedelmeket is vállalom, csak hogy életem elveszítésével megszabaduljak azoktól a még nagyobb veszedelmektől, melyekben miatta részem van.

- Nem elégszünk meg ezzel - mondta egyikük -, valld meg, hogy mindegyikünk külön-külön annyit ér, mint három a te fajtádból, ha pedig ezt nem teszed, nálunk rögvest megleled azt, amit annyira keresel, mert arról, aki ebből a veszedelemből megmenekül, elhisszük, hogy másutt is méltán próbálhat szerencsét.

A Tévelygő Lovag, látván, hogy azok igencsak megmakacsolták magukat, bánatosan kivette a lándzsát Filander kezéből, és így szólt:

- Ha ezt akarjátók, hát csak gyertek, támadjatok rám, mert az én szememben ti gyávasággal teli, vásott nevelésű lovagok vagytok csupán.

És szükséges távolságra hátrálva tőlük, az kezdett vágtatni felé, ki elsőnek megszólította. Kettétörvén pedig a lándzsa Miksa pajzsán anélkül, hogy az ifjú a nyeregben megingott volna, a lovag a földre hanyatlott, de olyan hirtelen, hogy észre sem vette, csak, amikor már ott feküdt. Rátámadván pedig a másik kettőre, kik egyszerre vágtattak feléje, az egyiket olyan erővel találta megütni, hogy a lovaggal együtt annak lovát is a földre döntötte. Összeakaszkodván pedig a másikkal, ki a találkozást pajzsával és sisakjával elvétette, azt is hasonló sorsra juttatta, mint társait, kik igencsak elbámultak azon, hogy egyetlen férfiúban ennyi erő lakozhat. Ő azonban, amint őket a földön fekve látta, anélkül, hogy hozzájuk akart volna szólni, olyan frissen folytatta útját, mintha semmit nem tett volna.

Ahogy pedig azon magas égerfákhoz érkezett, melyeket a lovagok mutattak neki, látta, hogy közöttük egy sátor áll, ám mielőtt közelebb mehetett volna hozzá, előlépett egy fegyverhordozó, és így szólt hozzá:

- Lovag uram, Richárd, a Rettenthetetlen, aki abban a sátorban időzik, azt üzeni neked, hogy ha el akarod kerülni a bajt, ismerd el feletted való győzelmét.

- Még nem vagyok olyan szorongatott helyzetben - felelte ő -, hogy kénytelen lennék elfogadni az ő rendelését.

- Úgy tűnik, mindjárt azt akarod, hogy erővel vegyenek rá - mondta erre a fegyverhordozó. - Hát csak várj itt, mert rögvest jön valaki, aki a te kedvedre fog tenni.

Miután a fegyverhordozó eltávozott, nemsokára egy jól felfegyverzett lovag jelent meg lándzsával a kezében, és így szólt a Tévelygő Lovaghoz:

- Lovag úr, valld meg, hogy Richárd, a Rettenthetetlen jobban szereti az ő hölgyét, mint bárki más a sajátját ezen a világon. És azt is, hogy csupán személye által többet ér, mint minden földes- és hűbérúr, ha pedig ezt meg nem vallod magadtól, majd a lándzsám rákényszerít.

Mikor a Tévelygő Lovag ezeket a szavakat hallotta, igencsak felháborodott lelkében, mert, amint már mondtuk, semmit annyira erősen nem érzett, mint szerelmének igaz voltát. És mivel úgy gondolta, hogy ahhoz a szerelemhez hasonló senkiben nem élhet, azon szavak oly nagy haragot idéztek fel benne, hogy nagy vadsággal ezt mondta:

- Ó, én lelkemnek úrnője, milyen nagy hazugsággal tépázzák meg a te és az én becsületemet!

És azt válaszolván a lovagnak, hogy védje meg magát, lovát a mező felé irányította. És egymás felé vágtatván a sorompó közepén lándzsát törtek, mire a sátorból jött lovag a földre hanyatlott, és annyira rosszul esett, hogy a közelben időző szolgáknak kellett elvinniük a sátorig. De mindjárt megjelent egy másik, hogy bosszút álljon, és miután egy új lándzsát küldtek a Tévelygő Lovagnak lévén Richárdnak ott igen sok fegyvere, úgy mentek egymásnak, hogy a sátor lovagja lándzsáját Miksa mellvértjén kettétörve őt kicsit hátratántorította, maga azonban súlyosan megsebesülve a földre hanyatlott, míg az épen maradt lándzsa a győztest illette.

Ekkor Richárd egy hatalmas, világosbarna lóra ült erős és szépséges, bíbor és narancsszínű páncélt öltve, melyet narancsvirágok díszítettek, igen tetszetősen. Pajzsán köralakú mezőben egy lovagot lehetett látni, ki három másikkal küzdött egyszerre. Azért volt ez a címerében, mert egyszer három lovag egyszerre hívta ki viadalra, és ő abból mind a hármukat megölvén diadallal került ki, miért is oly nagy hírre tett szert, hogy akárhol emlegették, mindenütt igencsak félték és tisztelték a nevét. Sok ideje volt már annak, hogy két lovag egyszerre sem mert kiállni ellene, és ő sem állt ki csupán egyetlen ellenében, mert ezt saját magával szemben méltatlannak és hibásnak gondolta. Azért is tartotta ott társaságában azt a két másik lovagot, kiket a Tévelygő Lovag legyőzött, és kik atyafiai voltak, hogy helyette megvívják azon viadalokat, melyeket ő megvetett. Látván azonban, milyen könnyen legyőzte ezeket az a lovag, mindjárt nagyra becsülte őt, és lovával mellé léptetve, sisakrostélyát felnyitva ezt mondta neki:

- Lovag úr, innen már csak dicsőséggel távozhatsz, mert ha még én le is győzlek, már azzal is dicsőséget szerzel magadnak. Ha azonban mégis meg akarod vallani azt, amit ezek a lovagok kértek tőled, és sokan már megvallottak, azonkívül, hogy vesztedet elkerülöd, bennem barátra is lelsz.

- Ne is beszélj erről - felelte ő -, mert inkább meghalok, minthogy ilyen nagy hamisságot eltűrjek.

És ezzel megfordította a lovát, mikor pedig mind a ketten elég messzire távoztak el egymástól, és nekikészültek, hogy egymásra támadjanak, egy hajadon érkezett nagy sietséggel paripája hátán a közelükbe, és látván, hogy a lovagok mire készülnek, megállt, hogy bevárja viadaluk végét. Mindketten olyan gyorsasággal vágtattak, amennyire lovuk bírta, és a nagy lendülettől elvétették a találkozást, de mikor újra egymásnak mentek, Richárd eltörvén lándzsáját a Tévelygő Lovag sisakrostélyán, annak látását megzavarta és fejének lehajtására kényszerítette, ő maga azonban leesett a lóról és esés közben sisakját elveszítette. Az amiatt érzett fájdalom pedig, hogy egyetlen lovag által győzetett le, elfeledtette vele a zuhanás okozta fájdalmat.

-De mialatt a Tévelygő Lovag leszállt a nyeregből és sisakját, mely a lándzsatörésben behorpadt, helyrehozni próbálta, a másik a sajátját visszatette a fejére, majd kihúzott karddal és karjukra fűzött pajzzsal gyalog támadván egymásra, igen vad viadalba kezdtek, mert Richárd hatalmas termetű, nagy erejű és fegyverforgatásban igen járatos vitéz volt. És mivel nagy értékű ügyért harcoltak, ezért több mint egy jó órán keresztül vívtak, mindkettő nagy sebeket ejtve, de egyik sem tudván fölülkerekedni a másikon. A Tévelygő Lovag azonban, tudván, hogy Richárd nagy hazugságot vég a kardjával, és hogy szerelmében őt semmi más nem segítheti, csak vitézi tettei, mert saját származásáról szinte semmit nem tudott, igen nagy kegyetlenséggel harcolt. Jó kardja igen nagy segedelmére volt, mert csak most ismerte meg annak az értékét, nem mérhetett ugyanis úgy csapást ellenfelére, hogy annak fegyverzetében kárt ne tett volna, melynek darabjaival tele volt már a mező. Mivel pedig Miksa testi ereje sokkal nagyobb volt, mint Richárdé, bár az igen ügyesen védekezett, és nagy okossággal harcolt, páncélja és teste már olyan sok kárt szenvedett, hogy mikor végül ellenfele hatalmas ütést mért a sisakjára, ő csúnya sebbel a fején a földre hanyatlott, miért is Miksa nagyobb veszedelembe került, mint azelőtt bármikor, ugyanis olyan helyzetben volt, hogy meg kellett védenie magát a gyalogos szolgáktól, akik mindenfelől körülvették, azt gondolván, hogy urukat megölte.

Ő azonban olyan vitézül helyt állt ellenükben, hogy erejének és bátorságának segedelmével mindegyiküket megfutamította, néhányat meg is ölve közülük. Mikor pedig bement a sátorba, ahol Richárdot már lefektették, őt eszméleténél találta ugyan, de olyan erőtlennek, hogy rögvest megsajnálta. Mert Richárdot nemcsak az bántotta, hogy legyőzetett valaki által, akiről ezt soha nem gondolta volna, és hogy ilyen veszedelembe került az élete, hanem leginkább amiatt sajnálkozott, hogy úrnőjének bizalmát elveszítette, mert csak miatta őrizte azt a szokását, miközben egyetlen lovag sem akadt, aki véle szembe mert volna szállni. Ez a Richárd ugyanis igen nagy hajlandóságot érzett egy szépséges és gazdag özvegy úrhölgy irányában, ki igen magabízó és hűvös lévén azonban, bár Richárd annak az egész vármegyének legjobb lovagja volt, vele megvetéssel és csúfolódva bánt, amint azt a hölgyek szokták. Azt üzente aztán egy alkalommal, hogy Richárd ahelyett, hogy hiábavalóan bánkódik miatta gondolataiban, melyek hozzá nem méltóak, inkább birtokokat és hűbéreseket törekedjen szerezni, mert így hamarabb meghódíthatná, a lovag elhatározta, hogy megmutatja neki, hogy személye minden birtoknál és hatalomnál többet ér. És azon a helyen telepedvén le, annak nagy forgalma miatt, ahány lovag csak arra járt, mindegyiket arra kényszerítette, hogy megvallja, úgy szerelme okán, mely a legnagyobb, mi a lovagok között létezik, mint saját személye okán, többet ér, mint bármilyen nagybirtokos és hűbérúr. És azoknak, akiket legyőzött, megparancsolta, hogy azt mondják meg a hölgynek, hogy az ezáltal megenyhüljön kissé és kedvére tegyen. De sorsa, mely ezt a balszerencsét készítette neki, mikor már szerencséje elkezdődött volna, minden reményétől megfosztotta, és mikor maga előtt látta, aki őt legyőzte, könnyekkel a szemében így szólt:

- Jaj, uram, mennyi bajban van részem temiattad!

És tovább beszélni nem tudván elájult, mire övéi siratni kezdték. És míg ismét eszméletéhez térítették, a Tévelygő Lovag egy fegyverhordozótól megtudta az egész történetet, miért is nagy sajnálat ébredt benne, saját fájdalmából megítélve a másikét, mert ez a haszon származik a tapasztalatból, miért is az, aki a rosszat meg nem élte, a jót nem ismerheti. Aki pedig mások szenvedését úgy ítéli meg, hogy azokban néki soha része nem volt, nem segíthet rajtuk úgy, hogy azoknak megelégedésére szolgáljon. A Tévelygő Lovag azonban, ki mindenkor igen igazságos és jóindulatú volt, bár Richárd szokását helytelennek tartotta, elfogadván a szerelmet, amely az embereket arra kényszeríti, hogy olyasmit tegyenek, amit kikerülni nem tudnak, miután véle megígértette, hogy olyasmit többé nem tesz, lévén az erőszakos és igazságtalan szokás, megvígasztalta őt felajánlva szolgálatát, hogy boldogságát elősegítse.

Segedelmére azonban nem volt szükség, mert Laudámia (így hívták ugyanis Richárd úrnőjét), ahogy lovagjának balesetéről és a veszedelemről, melyben forgott, értesült, szívében egészen legyőzetve saját házába vitette, mindenének és saját magának urává téve őt. Így aztán Richárdnak az a balszerencséje szerencsébe fordult, mert azáltal többet ért el, mint azelőtt minden kedvező esemény segedelmével. És azon szavak ismerete által, melyeket a Tévelygő Lovagtól megőrzött, néki mindenkor nagy barátja és szolgája maradt.

A hajadon, ki látta a viadalt, annak győztesét a világ legjobb lovagjának tartván, odament hozzá és sűrű könnyhullatás közepette kérte, hogy nagy szorongatottságában legyen segedelmére, minek hallatán a lovag szívében megrendeülve el is indult véle, miután megmutatta arcát Richárdnak, ki arra őt nagyon kérte, hogy felismerje, ha legközelebb találkoznak. Nevét azonban nem árulta el neki, csak azt, amelyet akkor viselt. Richárd pedig, látván, hogy milyen ifjú és gyermeki még az a lovag, még nagyobb ámulatba és csodálatba esvén így szólt hozzá:

- Most igazán hiszem, hogy érdemem valami nagy cél szolgálatában teljesült be, mert annak kezéből jött, akiéből legkevésbé vártam volna.

Azért mondta ezt Richárd, mert ha a szerencsétlenségek akkor jönnek, mikor legkevésbé várjuk őket, még nagyobb csodálkozásra és bizalomra bírnak bennünket, mert ahol értelmet nem látunk, ott nagyobb misztériumnak kell működnie.

Mivel Polidonius herceg, az Elefántos lovag ennek a történetnek egyik főszereplője - egyfelől a közeli atyafiság miatt, mely Miksához kötötte, másfelől, mert cselekedetei méltóak arra, hogy emléküket megőrizzük -, úgy helyes, hogy számot adjunk róluk, mert azonkívül, hogy korának minden hercege és lovagja igen nagyra becsülte őt, Miksa mindenkor nagy tisztelettel viseltetett irányában, hiszen az ő keze ütötte lovaggá.

Ez a bátor lovag, miután elundult a magyar királyi udvarból, néhány napig vándorolt anélkül, hogy említésre méltó esemény történt volna vele. Egy délután azonban, mikor egy erdő közepén járt éppen, két fegyverhordozó kíséretében egy hölgyet látott azon átkelni, olyan keservesen sírva, mint akit nagy baj vagy becstelenség ért. Az Elefántos lovag akkor, a hölgy könnyeitől meghatva, odament hozzá, és miután nagy udvariassággal köszöntötte, arra kérte, hogy árulja el neki bánatának okát, feljaánlván segedelmét, ha arra szüksége lenne. A hölgy, aki látta, hogy a lovag igen jó szándékkal van iránta, és felismervén pajzsának jelképét is, melynek nagy híre volt azon a tájon, ezt mondta neki:

- Ó, te szerencsés lovag, ha elég bátorságod van arra, hogy nagy veszedelemben próbáld ki erődet, vitézi tetteidet nagy dicsőségggel koronázhatod meg.

Ő, aki semmi másra nem vágyott jobban, azt válaszolta a hölgynek, hogy az sem tántoríthatná el szándékától, hogy abban szerencsét próbáljon, ha ezzel veszedelembe sodorná életét.

- Isten fizesse meg a te jó szándékodat, lovag uram - felelte a hölgy. - Mivel azonban az idő múlásával elveszíthetnénk segedelmedet, kövess engem, mert elviszlek oda, ahol a világ legnagyobb gonoszságai történnek.

Lovával abba az irányba fordulván, amerről jött, elindultak és olyan gyorsan haladtak, hogy egy jó óra múlva egy kis hegy tetején álló sziklavárhoz értek. A hegy lábánál aztán így szólt a hölgy a lovaghoz:

- Erre a magaslatra kell felhágnod, lovag uram, én azonban nem merek már oda vosszamenni, ahol oly nagy kegyetlenségek történnek. Ha Isten megengedi, hogy szerencsével járj, amint remélem, itt várok majd rád, míg vissza nem térsz.

És mert addig a hölgy nem akarta felfedni előtte, miféle dologról van szó, attól tartván, hogy ha azt megtudná, elállna szándékától, így szólt hozzá a lovag:

- Hölgyem, bizony meg kell most tudnom, milyen sérelem ért téged, hogy lássam, milyen ügyben harcolok, mert sem nélküle, sem ellene nem tehetek semmit.

- Jaj, lovag uram - mondta a tiszteletreméltó hölgy -, ha az ok elég lesz arra, hogy te diadalmaskodhass, én pedig boldog legyek, vagy legalábbis beteljesíthessem bosszúmat, tudd meg, hogy ebben a várban, melyet a csalárdságok várának neveznek, két fiamat tartják fogságban, ha már meg nem ölték őket, akik engem a budai királyi udvarba akartak elkísérni. Nem akartam ezt néked előbb elmondani, mert attól tartottam, hogy megijedhetnél. De lásd, hogy mire kötelezted magad, és mivel tartozol tisztességednek és erényednek.

- Ó, Szűz Máriám - mondta ő erre -, ez a Csalárdságok Vára, és semmilyen veszedelem nem diadalmaskodhat feletted. Ne emészd hát mahad, mert igazságod által olyan büntetésben részesülnek majd ezek, amilyet tetteikkel megérdemeltek.

Elindulván pedig felfelé egy ösvényen, amely a várhoz vezetett, egy kis kapuhoz ért, mely nyitva állt, és azon belépve lóháton, ahogy volt, két lovagot pillantott meg teljes fegyverzetben egy nagy udvarban, akik ők meglátván vidám arccal odajöttek hozzá, és ezt mondták:

- Szállj le a nyeregből, lovag úr, mert későre jár már és emberi települést innen csak igen messze találnál.

Az Elefántos lovag úgy is tett, és lovát fegyverhordozója gondjaira bízván kivont karddal és karjára fűzött pajzzsal lépett be a kapun, ezt mondván:

- Az az én szokásom, hogy a vendéglátásért mindig előre fizetek. Magatokhoz méltóan fogadjátok hát a fizetséget!

Ezzel olyan nagy vadsággal támadott rájuk, ahogy csak ereje engedte. Ők azonban, kiket az a dolog nem ért váratlanul, két kezükkel tartott bárdokkal törtek rá, nem más szándékkal, minthogy megöljék, ugyanis így szokták tenni minden lovaggal, aki csak abba a várba jött. Az Elefántos lovag azonban, aki napok óta hírből jól ismerte a szokásukat, bízván abban, hogy Istennek nem tehetne nagyobb szolgálatot, mint hogy azok életét kioltva minden gonoszságnak és árulásnak, ami abban a várban megesett, véget vet, így aztán rövid darab idő múlva annyira megszorongatta őket, hogy az egyiket megölvén a másik után vetette magát, aki valamilyen lépcsőkön próbált menekülni, a lovag azonban egy erkélyre nyíló ajtóban utolérte, és miután lesújtott rá, az a lábai előtt összecsuklott. Mivel azonban nem szűnt meg segítségért kiabálni, másik két lovag sietett támogatására mellvérttel és sisakkal felszerelt gyalogosok kíséretében, kik teste minden részén oly súlyos sebeket ejtettek, hogy ők maguk is csodálkoztak, hogy bír a lovag annyit elviselni.

Mivel azonban bátorsága igen nagy volt, látván, milyen hamis emberek támadják, nem becsülte őket többre, mint az életében elkövetett legkisebb tettet. Valóban olyan értéktelen a bűn és a gonoszság, és olyan kevés erővel bír az igazság és az erény ellenében, hogy azonkívül, hogy gyávasággal tölti el az ő követőit, bátorrá teszi azokat, akik ellene harcolnak. Így történt ezekkel is, akik a félelem miatt, mely gonosz cselekedeteikből született, olyan rettegéssel teltek el, hogy miután az Elefántos Lovag közülük sokakat megölt, másokat megcsonkított, a többiek úgy menekültek előle, mint a halál elől, különboző termekben rejtőzvén el. Ő azonban egyet sem hagyván futni közülük mindegyiket megölte. Belépvén pedig egy nagy terembe, olyan valakit keresvén, akin nagy haragját kitölthetné, ott két fegyverhordozó kíséretében egy jó fegyverzetű, magas lovagot talált, ki szomorú hangon így szólt hozzá:

- Lovag, add meg magad nekem, mert többre becsüllek téged, mint gondolnád.

- Én pedig nem akarom magam olyan kevésbe venni - felelte ő -, hogy árulók kezére adjam magam.

Mivel pedig igen vad és sebei miatt, melyeket elszenvedett, haragos állapotban jött oda, további társalgásra nem várva olyan módon támadt a másik lovagra, hogy az első két ütéssel annak elbizakodottságát mindjárt lehűtötte. Ám lévén az a lovag igen jeles fegyverforgató, nagy veszedelmekben jártas vitéz és nagyon erős és vastag páncélzatot viselvén testén olyan kegyetlenül kezdett bánni ellenfelével, hogy annak páncélzatát húsába is többször belevágva sokhelyütt csúnyán megrongálta.

Ez volt annak a lovagnak az életében az egyik legnagyobb veszedelem. De megemlékezvén arról, hogy kicsoda ő, hogy milyen hírnévre tett szert már addig is és olyan embernek kezében van, aki életét kioltani nem sajnálja majd, olyan csodálatos vitézségről tett tanubizonyságot, akkora erővel harcolt, hogy hatalmas és félelmetes csapásaival le tudta teríteni ellenfelét, ki olyannyira kételkedett az életben maradásban, mint amennyire félt a haláltól. Az Elefántos Lovag pedig lecsatolván a másik sisakját, kardja hegyét arcának nyomva így szólt hozzá:

- Lovag úr, most, hogy megtudtad, milyen jutalomban részesítik a gonosz tettek azt, aki azokat elköveti. Add meg nekem magadat fogságra, és ígérd meg, hogy mindent megteszel, amit csak akarok, különben a fejed fogja megfizetni minden tartozásodat.

A lovag halálfélelmében mindent megígért neki. Mivel pedig akkorra kezdett besötétedni, és az Elefántos Lovag már biztos volt abban, hogy senki más nincs a várban, aki rá kezet emelne, a lovagot egy kamrába küldte, hogy ott gondoskodjanak sebeiről, ő maga pedig egy másikba vonult vissza, ahol mindjárt segedelmére is sietett a hölgy, kinek az egyik fegyverhordozó, ki az Elefántos Lovaggal együtt ment a várba a próba szerencsés kimenetelének hírét megvitte. Ellátván pedig sebeit, melyek igen számosak voltak, másnap arra kérte, hogy adjon számot a fiairól. Polidonius akkor a másik lovag kamrájába ment, és megparancsolta neki, árulja el annak az okát, hogy csalárdság és árulás révén abban a várban annyi lovagnak kellett elpusztulnia. Ha pedig valakit fogságban tart, azt neki kiszolgáltassa.

- Isten látja lelkemet, lovag uram - felelte ő -, hogy csak azért menekültem meg kezeidből, mert azt én szándékom szelídebb volt, hogy felismerjem tévedésemet. Hogy pedig én attól eltávolodjam, tudd meg, mint esett ez a történet. Én néhány nappal ezelőtt érkeztem ide Németföldről, ahol születtem, Rozmik grófjának fiaként, nevem Pylarte Dustrea, a nagy Pynoraldónak unokaöccse vagyok, kiről bizonnyal hallottál már.

Jól tudod te is, hogy a magyar Theopompus király és fia, a jelenlegi király, Vencel, száműzték ebből az országból Lorvámiót, Segura hercegét, akit most Fritaraknak hívnak, és vele együtt egész nemzetségét, árulókként ítélve el őket, ahogy a király minden birtokán kihirdettette. Pynoraldo azonban, akit itt a Gőgösnek is neveznek, ennek a Fritaraknak unokája. Nagy lovagi tetteinek és ügyességének köszönhetően Németföldön sikerült feleségül vennie a szász fejedelem leányát, lévén köztül némi távoli atyafiság. Mivel pedig azon a tájon igen nagy rangra tett szert, sok hozzá hasonló rangú magyarországi lovagot gyűjtött maga köré, kikkel békét kötvén elérte, hogy Németföld nagyurainak lányaival kössenek igen előkelő frigyeket. Minekutána magát hatalmasnak és rokonokban gazdagnak tudván, és mert igencsak bántotta a becsületét ért gyalázatos sérelem, elhatározta, hogy háborút indít a magyar király ellen, amíg az meg nem vallja, hogy rosszul és helytelenül tette, hogy Lorvámiót és egész atyafiságát az országból száműzte. Miközben pedig erről sokakkal, akik őt segítik és támogatják meghányta-vetette, Fritarak azt üzente neki, hogy ne is gondoljon tervének megvalósítására addig, amíg azt a Miksát, kit a magyar király fiaként tart, meg nem öli. Azt állította ugyanis, hogy attól az ifjútól függ a győzelem csakúgy, mint a vereség, mert amíg életben van, senki néki ellent nem állhat.

Pynoraldo ezeket a szavakat megszívlelvén, mikor megtudta, hogy Miksa a budai udvarból eltávozott és lovaggá lett, embereit szétküldte, hogy bizonyos várakban elrejtőzén minden lovagot, aki magát magyarnak vallja, megöljenek, úgy gondolván, hogy Miksa útjába kerülve valamelyik, onnan ő meg nem menekülhet. Így cselekedett tehát az a négy lovag, akiket te megöltél, mert erre választotta ki őket is, csakúgy, mint a többieket. Én, mikor megérkeztem ide, és láttam, milyen nagy kegyetlenséggel cselekednek, azt tanácsoltam nekik, hogy inkább ejtsék foglyul azokat, akiket legyőznek, és ne öljenek meg mindenkit egyetlen kedvéért, annál is inkább, mert személyének és viselkedésének módjából, ha találkoznának vele, tüstént rájönnének, hogy ő az.

Úgy tűnik pedig, azt hitték rólad, lovag úr, hogy talán te lehetsz az, ezért támadtak rád ilyen vadul. Ez a teljes igazság. És mivel nincs itt senki más, csak két olyan lovag, ki ma érkezett, ki fogom őket szolgáltatni neked.

Így is tett mindjárt, miért is a hölgy, a két lovagnak édesanyja, igen nagy boldogsággal örvendezett, és fiaival együtt nagy hálálkodásba kezdett ismét, köszönetet mondván megmentőjüknek. Amit Pilarte mondott, a színtiszta igazság volt: Fritarak rendelte el mindazt a csalárdságot, hogy Miksának halálát okozza, mert értesülvén arról, hogy lovaggá lett és milyen csodálatos vitézségről tett tanubizonyságot, attól félt, hogy valóra válthatja a Jövendőmondás Sziklájának szavait, ahogy azt később meg is tette. És amíg csak élt, mindig az ő elveszejtésére törekedett veszedelmeket és csapdákat készítve neki, melyekből Miksa mindenkor nagy dicsőséggel, és a neki ártani akarónak nagy bánatára menekedett meg. Ezekről később még számot adunk.

Az Elefántos lovag, íly nagy csalárdságról értesülván igencsak elámult, és azt gyanította, hogy bizony nagy oka lehet annak, hogy ekkora félelmet kelt egy ilyen kevés nyarat megért ifjú személye, mint amilyen akkoriban Miksa volt, és attól tartott, hogy azon veszedelmek valamelyike árthat neki. Mivel pedig igencsak megkedvelte Pylarte Dustreát, szabadon engedte azzal a feltétellel, hogy elmegy a magyar királyi udvarba és ott számot ad az uralkodónak arról a titkos háborúról, melyet Pinoraldo, a Gőgös ellene visel - elébb azonban megeskette annak unokaöccsét, hogy abban a háborúban többé részt nem vesz, hanem inkább megakadályozására törekszik -, mindazt pedig Pilarte jó lovaghoz méltóan el is végezte, miért is később igen nagy tiszteletben részesült. És bár ezt a hírt ő Magyarországra elvitte, annak népe pedig emiatt néhány napig nyugtalankodott, tudván, milyen igazságtalan okból történik a háborúság, mégsem akadt senki, akiben az félelmet ébresztett volna.

Elhagyván pedig az Elefántos Lovag a Csalárdságok Várát, miután ott néhány napig sebeit gyógyította, ismét útra kelt, azzal a forró kívánsággal szívében, hogy valahol fellelhesse Miksát vagy a Szárnyaló Sas Lovagját, akinek irányában igen nagy gyűlöletet táplált, mert az életének legnagyobb veszedelmébe sodorta. Vándorlásának ötödik napján egy kis völgy bejáratánál jobb oldalról, ahol néhány magas paratölgy állt, hirtelen kardok páncélokra mért erős lármájú ütéseit hallotta, mi több mint tíz lovag csatájának tetszett. Odaléptetvén pedig lovával azt látta, hogy négy lovag vív ott, mindegyik igen jó fegyverzetben, és annyira eluralkodott rajtuk a harc düke, hogy semmi másra nem is gondoltak.

Volt ott egy hajadon is, aki annak a küzdelemnek okot adott, igen szépséges és ékes termetű leány, ki német módra volt öltözve, ruhája finom és bájos szabású, melyben az ibolyakék és a bíbor váltogatták egymást, ruhájának számos szárnya alól pedig más színek tűntek elő, mindaz pedig néki igen jól illett. Fején német módra készült ibolyakék selyemből való főkötőt viselt, melyet ruhájával azonos színekben pompázó szalag díszített, mi őt még bájosabbá tette. És azonkívül, hogy nemes kisasszony volt és mindenkit elbűvölt, aki csak ránézett, olyan finom természetesség és méltóság volt a tartásában, hogy mikor az Elefántos Lovag őt megpillantotta, mindjárt megfeledkezett a többiek küzdelméről és mivel maga is csak egy szépséget kedvelő ifjú volt, szerette volna, ha a hajadon kedvét leli benne.

A leány pedig odalépve hozzá, így szólt:

- Kérlek téged, lovag uram, hogy szabadíts meg fogságomból, mert ezzel igen nagy jót teszel azokkal az urakkal is, akik aért ölik egymást, hogy eldöntsék, ki kísérjen el engem utamon.

Azért mondta ezt, mert négy fegyverhordozó vette körül két oldalról azért, hogy útját állja. Történt ugyanis, hogy amikor éppen ott keresztül akart vágni, véletlenül két oldalról két-két lovag érkezett arra a helyre, és ő mindegyiküknek annyira kedvére volt, hogy igencsak szerették volna hajlandóságát elnyerni és útján tovább kísérni, miért is abba a viadalba kezdtek, megparancsolván fegyverhordozóiknak, hogy őt onnan elmenni ne engedjék addig, amíg az, aki diadalt arat a harcban, vagy akit maga a hajadon legjobb lovagnak nem ítél közülük, ki nem érdemli azt, amit mindegyikük a maga számára kívánt.

Polidonius, a leánynak bájától legyőzve így szólt:

- Aki ilyen veszedelembe sodorja az embereket, az még szigorúbb fogságot is megérdemelne. De a te szépséged és bájad olyan hatalommal rendelkezik, hogy a szabad lelket is engedelmességre kényszeríti, akár joga van hozzá, akár nem. Mindent megteszek tehát, amit kérsz és mindent megtehetsz velem, amit csak akarsz, mert mindez boldogságomra szolgál majd.

Megszabadítván pedig a hajadont a fegyverhordozók fogságából, megragadta paripájának kantárját, és ezt mondta:

- Tekintsd szabadnak magad és szabadon tégy, ahogy kedved tartja, mert az, aki téged abban akadályozni merészel, pimaszságának megfelelő fizetségben fog részesülni.

A leány, kinek igencsak megtetszett a lovag beszéde és illő viselkedése, bízván abban, hogy bármilyen veszedelemben jó segedelmére lehetne, így válaszolt neki:

- Ne hidd, hogy ilyen kevéssel megelégszem, szükséges, hogy elkísérj oda, ahová én akarom, ha azt akarod, hogy úgy gondoljam, valóban leköteleztél engem.

- Bizony úgy van - felelte a lovag -, hogy nem olyan könnyű a te adósságod velem szemben, hogy én azt neked elengedjem, vagy hagyjam, hogy megszökj előle. Indulj el, amerre akarsz, én kénytelen leszek követni téged, még ha nem is parancsolod meg nekem.

A hajadon akkor a viaskodókra nézett, és látta, hogy két lovag már annyira elerőtlenedett és olyan vereséget szenvedett, hogy mielőtt ő onnan elindult volna, sebeiktől és a fáradtságtól összeestek, minek láttán a leányban igen kevés sajnálkozás ébredt, mert olyan volt az ő neveltetése - bár mást színlelt Polidonius előtt. A két másik lovag, látván, hogy a hajadon útra készülődik, odajöttek hozzá, és ezt mondták:

- Hölgyem, ez a lovag a te akaratodból visz el innen téged?

- Igen -felelte nekik.

- Akkor a lovagság rendjére mindom, amelyhez tartozom - mondta egyikük -, hogy te és ő együtt fogtok megfizetni az én elhullajtott véremért és azon lovagok egyikének életéért.

Nagy haragtól fűtve akkor Polidoniusra tört, és lovának lábába vágván magával akarta ragadni a hajadont, a másik azonban útjába állva így szólt:

- Végezd be velem a viadalt, mert nem lovaghoz méltó, amit cselekedtél.

Miközben pedig ők újra harcolni kezdtek, az Elefántos Lovag felkelt a földről, ahová lovának hirtelen összecsuklása miatt esett az előbb, és felemelt karddal azon lovag felé indult, aki őt megtámadta, a másikat, aki már viadalba kezdett vele, olyan erővel lökve meg, hogy mindjárt a földre taszította. Megtámadván pedig az előzőt nagy vadsággal, mely egyfelől abból származott, hogy a lovag csúfot űzött belőle, másfelől a hajadon távozása volt az oka, aki látván, hogy a dolog ismét összezavarodik, ostorával paripájára ütvén olyan hamar elillant onnan, ahogy csak tudott.

Az a lovag azonban, akit Polidonius leterített, jobban sajnálva a hajadon távollétét, mint saját tisztességét, utána indult, a másikat oly nagy veszedelemben hagyván, hogy az nem sok idő múltán megadta magát Polidoniusnak, és reménytelen állapotában az egyik legyőzött lovag lovát kötötte el. Ráülvén pedig teljes erejéből megsarkantyúzta, és ő is a hajadon nyomába eredt, kiért úgy hajtotta a vágy, hogy semmi a világon útjáról le nem téríthette volna, mert ez történik, ha az ember nagyon szerelmes: minden mást megvet, és nem fél semmilyen megpróbáltatástól, csak célját elérhesse.

Oly forró kívánsággal eredt az Elefántos Lovag a hajadon nyomába, attól félvén, hogy néki a lovag, aki nyomában volt, valamit árthat, hogy ez életének egyik legnagyobb veszedelméne sodorta. Mert a paratölgyes kijáratánál az út kettévált, és az ő sorsa úgy akarta, hogy a jobb oldali úton menjen tovább, melyen aztán sokáig vándorolt de sem a hajadont nem találta, sem mással nem találkozott, akit megkérdezhetett volna felőle, úgyhogy lassan már kedve sem volt ahhoz, hogy tovább menjen. Mégis folytatta útját, és éppen akkor pillantotta meg, mikor annak legfőbb és legalkalmasabb ideje volt, mert azt látta, hogy két lovag között egy a völgy végében emelkedő vár kapuja előtt áll, és ahogy ráismert, mindjárt megsarkantyúzta a lovát és mellé érve így szólt:

- Úgy tűnik nekem, hölgyem, hogy kevesebb bizodalmad volt bennem, mint amennyire én bíztam benned. Mert hidd el, minél több fáradságot okozol nekem, annál nagyobb lesz a te tartozásod irányomban.

A hajadon nem tudott válaszolni neki, mert a lovagok egyike, mikor meglátta az Elefántos Lovagot, a másikra bízta a lányt és így szólt hozzá:

- Vigyázz jól erre a hölgyre, mert ezt az ő szerelmesét majd én elkergetem.

A lovaghoz lépve pedig ezt mondta:

- Lovag úr, engedelmeskedned kell e vár urának, ha nem akarsz abban a szégyenben maradni, amit el nem kerülhetsz, ha harcba szállsz velünk.

Polidonius látván, hogy akarata ellenére viszik el onnan, a hajadont, aki tiltakozott és neki kiabált, hogy segítségét kérje, nem gondolt azzal, hogy megtudja, miféle titok rejtőzik azon szokás mögött, hanem leeresztett lándzsával a kezében azon lovag felé kezdett vágtatni, aki addigra másr eltávolodott onnan, és mikor egymásnak rohantak, Polidonius pajzsát felhasította ellenfelének lándzsája, mely attól kettétört. Ő azonban a másikat pajzsa alatt eltalálva lándzsáját annak hasába döfte, így a lovag felnyársalt testtel halottan hanyatlott a földre.

Egy hajadon akkor, ki a vár egyik ablakában állt, látván a viadal végét nagy kiabálásban tört ki, ezt mondván:

- Ó, Arpago, te csaló, mikor állhatok végre bosszút rajtad mindazért a bajért és viszontagságért, melyet nekem a te csalárdságod okozott?!

Ezzel aztán visszahúzódott az ablakból olyan nagy zokogással, hogy Polidonius kívülről is hallotta. Azon vágy által vezérelve pedig, hogy hölgyét viszontláthassa, és megtudja, miféle szokás uralkodik azon a várnépen, belépett a kapun éppen abban a pillanatban, amikor a másik lovag visszatért, hogy társa segítségére siessen. Maga előtt látván pedig őt, és hallván az asszonyi kiabálást és sírást, azt gondolván, hogy az a hajadontól származik, akit valamire kényszerítenek és bántalmaznak, haraggal és sajnálattal telvén megragadta kardját, és olyan nagy ütést mért a lovag sisakjára, hogy azt róla lesodorta és fején súlyos sebet ejtett, miért is ellenfele kábultan a földre hanyatlott, és hosszú ideig meg se mozdult. És egy nagy kőlépcsőn át be akarván menni a várba azzal a szándékkal, hogy életét minden veszedelemnek kitegye, csak hogy a hajadont azoktól megszabadítsa, hirtelen azt kellett látnia, hogy előlről-hátulról nyolc lovag és tizenöt gyalogos harcos veszi körül, akik két, az udvart körülvevő falból nyíló rejtett ajtón léptek ki.

Az udvar fölött egy erkély emelkedett, melyen egy fekete ruhába öltözött hajadon állt társnői között, és sűrű könnyhullatás és zokogás közepette arra bíztatta a lovagokat, hogy álljanak bosszút az ő becsületének és hírnevének elpusztítóján. Azok pedig, kiknek ez igencsak akaratuk szerint való volt, látván lovag társaik halálát és a hajadon könnyeit, ki a vár úrnője volt, nagy vadsággal támadtak rá és kezdték sebekkel borítani testét, oly nagyon kívánták pedig halálát, mintha arra rászolgált volna, fegyvezetét úgy darabokra szedték és húsába annyi helyen beleszúrtak, hogy rövid idő múlva ő is és az udvar is vérben úszott. Jól látta a bátor Elefántos Lovag, milyen veszedelemben forog az élete, és hogy milyen kegyetlenek ellenségei, és nem volt sok bizodalma ahhoz, hogy megadja magát nekik. És bár ez még nagyobb bajba sodorta, zavara mégnagyobb volt, mert sehogy sem értette, miért olyan könyörtelen vele az a hajadon. És azon tudatból, hogy mennyire igazságtalanul és gonosz módon támadják, olyan nagy erőt merített, hogy csodálkozásra és félelemre kényszerítette ellenségeit, olyan keményen védekezve és olyan ügyességgel és erővel sebezve meg őket, hogy elég volt egyszer hatalmasat ütnie bármelyikre, arra több gondja nem volt.

Ez még jobban megvadította azt a hajdont, aki őket nézte, attól tartván pedig, hogy egészen elvész és szégyenben marad, sírását még keservesebbé fordítva arra biztatta embereit, hogy ne féljenek életüket áldozni az ő megelégedésére. És bár Polidonius sokakat közülük megölt, másokat megsebesített vagy megtépázott, élete mégis nagy veszedelemben lett volna, ha hirtelen meg nem jelenik ott a Rejtett Nap igen hírneves lovagja, - aki arra járt éppen - a csatazaj és az asszonyi sírás hozták oda -, és akkor tűnt fel, mikor segedelmére igen nagy szükség volt, bár az Elefántos Lovag (kit rögvest felismert fegyverzetéről, bár pajzsának már nyoma sem volt) olyan nagy erővel küzdött, és olyan bizalom töltötte el, hogy megszabadulhat és bosszút állhat, mintha egész erejének és vidámságának birtokában lenne.

Igen sokra tartotta az a nagy lovag a másik erejét, ki oly sok sebből vérezve és oly sok helyen megrongált fegyverzetben igen csodálatos tetteket tudott végrehajtani, akkora erőfeszítéssel harcolva, mint aki a haláltól sem fél. És bár már azon viadal miatt, melyet azElefántos lovag a szeme előtt társával, a Szárnyaló Sas lovagjával harcolt, igen nagyra becsülte, azáltal, amit most látott, attól fogva korának egyik legnagyobb lovagjaként tartotta őt számon. Mivel pedig nagy tiszteletet övezte Polidoniust, ki nemes és királyi származású férfiú volt, a Rejtett Nap lovagja, megfeledkezvén arról, hogy milyen veszedelembe sodorta a társát, mert igencsak bántotta volna, ha egy olyan kiváló lovag efféle küzdelemben veszti el az életét, részt akart abban venni, hogy segedelmére legyen és megvédelmezze azt, akit ilyen gyalázatos módon támadott az a népség.

Kivont karddal és karjára fűzött pajzssal vetette magát közéjük, ezt mondván:

- Tarts ki, Elefántos lovag úr, mert itt van a Rejtett Nap lovagja.

Ezekkel a szavakkal ajkán rájuk támadott, és rövid időn belül annyi kárt tett bennük, hogy már nem akartak mást, mint menekülni és védekezni. De semmit nem használt az nekik, mert Polidoniust olyan harag töltötte el abban az órában, és olyan irigység segítőjének hőstettei láttán, hogy nem kegyelmezett nekik semmiképp és olyan hatalmas ütéseket mért rájuk, hogy bámultak azon, hogy egy ilyen sok sebből vérző férfiún még így bámulhatnak.

Ekkor azonban a hölgy, aki annak a várnak úrnője volt, lejött az udvarra, mert mikor meghallotta az Elefánt lovagjának a nevét, rögvest elalélt, mintha meghalt volna, mert nagy tévedésben volt és még nagyobb veszedelemben, mint hitte. Miután magához térítették, látván, hogy embereit megölték és elpusztították, Polidonius lábai elé vetette magát, sűrű könnyhullatással és jámbor szavakkal könyörögvén, hogy a harcot ne folytassa, így szólt hozzá:

- Állj hát bosszút, lovag uram, ezen a nyomorult hajadonon, ki balszerencsésnek és szomorúnak született, de inkább együgyűségből és figyelmetlenségből, mintsem rosszindulatból vagy gonoszságból sodort téged ilyen nagy veszedelembe.

Polidoniusnak mindaz, amit a hajadon mondott, igazságnak tűnt, mert soha ő addig asszonyi személynek nem ártott, hanem inkább nagy tisztelettel bánt velük, testét gyakorta hatalmas veszedelmeknek kitéve, hogy segedelmükre és védelmükre szolgáljon, ahogy ott is tette, felemelvén a leányt a földről ezt mondta neki:

- Mivel elhiszem, hogy ilyen volt a szándékod, megbocsájtok neked, de csak azzal a feltétellel, hogy teljesíted, amit mondok neked, mi becsületedben kárt tenni nem fog.

A hajadon azt neki megígérte, és nagyon bánkódva amiatt, amit vele tettek, újta arra kérte, hogy menjen fel vele a várba, hogy ott sebeit, melyek még nagyobb veszedelemére szolgálhatnak, orvosolhassák. A Rejtett Nap lovagja, ki nem bírt annyi nyugalommal, hogy abban részesülni akart volna, elbúcsúzván tőle, miután Polidonius illően megköszönte nemes segítségét, megkérdezte, nem tud -e valami hírt arról az ifjúról, kit a vadászat erdejében lovaggá ütött, mert semmit oly örömmel nem hallana, mint azt.

- Örömömre szolgál, hogy mondhatok neked valamit - felelte Polidonius -. Tudd meg hát, hogy az az ifjú nem más, mint Miksa, kit olyan csodálatosképpen találtak a Sziklás Rengetegben. Megmondhatom neked, hogy azon nagy erények által, melyek benne megmutatkoznak, ha Isten élni hagyja, a mi korunk legnevezetesebb férfiúja lesz, ahogy azt a bölcs Veleda megjövendölte. Senki nem tudja, ki az apja és milyen nemzetségből származik, és senki nem tudja, hol járhat most.

- Nagy bánatomra szolgál ez - válaszolta ő -, mert a világon semmit annyira nem bescülnék, mint azt, ha találkozhatnék vele. Ha pedig te, uram, látod őt valahol, nagy szolgálatot tennél nekem, ha néki ezen kívánságomról beszélnél.

Polidonius, aki jól értette, milyen célból mondja azt a másik, így felelt:

- Úgy hiszem, én, hogy nem sok időbe telik, és láthatod majd, mert tettei olyanok, hogy sokáig el nem rejtőzhet. Átadom neki üzenetedet, de iránta való hajlandóságom miatt azt tanácsolom majd, hogy ne akarjon találkozni veled.

- Én azonban mindjárt arra fogok törekedni, hogy megtaláljam, és amíg ez be nem következik, nem öltök fegyverzetet.

Ezt mondván elment, de ezek a hírek benne olyan vadságot és bánatot ébresztettek, hogy Polidonius nyugtalanságot érzett, mert gyanította, hogy valami nagy dolog miatt kezdtek egymás ellen harcolni azok ketten. A Rejtett Nap lovagja valósággal annyira bánkódott amiatt, hogy Miksát megölni nem tudta, hogy ezzel a kínnal élt mindenkor, és egyéb sebeivel, melyek ebből származtak, a gyanuból születvén, mely szűntelenül gyötörte. Miután pedig a Szárnyaló Sas lovagjának sebeit, kinek élete egy hajszálon függött meggyógyította, ünnepélyes esküt tett arra, hogy meg nem pihen addig, míg Miksa nyomára nem lel, és ezzel a szándékkal elhatározta, hogy az egész világot, minden szárazföldet és tengert be fog járni. És mert a Szárnyaló Sas lovagjával már nem egyezett, mint annak előtte, úgy esett, hogy történt valami, mi kettőjüket egymástól elválasztotta, így ő mostmár szabadabban követhette szándékát. Most azonban, hogy megtudta, ki az az ifjú, és milyen nagy dolgokat beszélnek róla, megemlékezett arról, hogy őt legyőzni nem tudta, és úgy gondolván, hogy szerencsétlenségére talán meg sem tudja találni, mert azt forró kívánsága lehetetlenné teszi, bánatát nem tudta annyira elrejteni, hogy ne adta volna mindenki értésére. Elindulván abból a várból oly szomorúan, és annyi képzelődéstől és gondolattól gyötörve, melyek egy pillanatra sem hagyták nyugodni, ha valami enyhületben részesülhetett, az az volt, hogy elvarázsolt pajzsával beszélgetett, mi növelte bátorságát és magába vetett bizodalmát, hogy minden kétséget és balsejtelmet, mit a szerelem néki hozott, le fog tudni győzni.

Polidoniust úgy elszomorította az a gyűlölség, mit abban a lovagban Miksa ellen megismert, hogy attól tartván, az ifjút az valamilyen veszedelembe sodorhatja, őt mindig féltette miatta, bár látván nagy tetteit és mindazt, ami olyan régtől fogva megjövendöltetett, nem hihette, hogy Miksa azért jött a világra, hogy azt ilyen korán elhagyja újra.

A vár úrnője minden kényelemmel ellátta Polidoniust, csak hogy jóakaratát megnyerje, mert azt remélte, hogy általa végre beteljesítheti bosszúvágyát, melyet egy általa elszenvedett nagy sértés táplált. Mivel pedig ez a hajadon nemes kisasszony volt és igen finom nevelésű, fekete öltözete és az a sok könny, amelyet szűntelen ontott, olyan sajnálatot és hajlandóságot ébresztettek abban a lovagban, hogy bánatának okát végre meg akarta tudni, hogy azt orvosolhassa, ha képes rá. És, mert nem feledkezett meg a másik kisasszonyról sem, aki őt abba a veszedelembe sodorta, azt mondta a vár úrnőjének, hogy mielőtt sebeit orvosolni kezdené, hívassa oda azt a leányt, mi mindjárt meg is történt. A lovag pedig, mikor a hajadon odaért, szíves köszönetet mondott azért, hogy neki ilyen sok fáradságot okozott.

- Cserében nem is kérek mást - mondta Polidonius -, csak annyit, hogy emlékezzél meg arról, amivel nekem tartozol, és mondd meg, merre vezet az utad.

- Jól látom - felete a leány -, hogy igen kevéssel beéred, és jól is teszed, mert ebben a házban olyan erőszakot tettek az akaratomon, hogy még azt sem tudom, megköszönjem -e neked egyáltalán, amit értem tettél.

Értette ám Darinda (mert így hívták a várúrnőt), miért mondja azt a hajadon. És mivel már elhatározta, hogy mindent elárul Polidoniusnak, így szólt:

- Uram, én azért, mert egy lovag méltatlanul bánt velem, annyira megkeseredtem, hogy minden férfin bosszút akartam állni, ahány hajadon csak ide jött, mindegyiket megesketvén arra, hogy soha férfinek fűséget nem fogadnak. Ez a szokása ennek a hajadonnak is, de te azt, mikor ide jöttél, hatalmaddal megtörted, ezért ennek a leánynak is megengedem, hogy megbánja tetteit.

A hajadon, aki ezt hallotta, bizonycsak zavarba jött, és nem tudott mit válaszolni. Polidpnius azonban nevetve ezt mondta:

- Úgy tűnik nekem, hölgyem, hogy azon erőszak ellen, mit ellened itt elkövettek, már semmit nem tehetsz, mert attól megszabadulsz, hanem attól, amivel nekem tartozol, bizony nem. Felelj hát arra, amit kérdeztem, mert csak ez szolgál a megelégedésemre.

A hajadon akkor elmondta neki, hogy Magyarországra indult, hogy Miksát megkeresse igen fontos dologban, azonban azt, hogy az mi volna, soha neki elárulni nem akarta. Megtudván azonban, hogy az udvarban már nem találja, mert onnan titokban távozott, visszafordult, igencsak csalódottan, hogy ilyen keveset intézett azon ügyben, melyről később bővebben is beszámolunk.

Polidonius, miután néhány napot eltöltött abban a várban, mikor sebeit Darinda már kellőképpen meggyógyította, lévén, hogy igencsak értett ahhoz, a hölgyben oly nagy hajlandóság ébredt iránta, hogy elrejteni nem tudván, jelekkel és szavakkal adta tudtára, melyek által a lovag is ugyanannak rabjává vált. A hölgy legyőzetvén a lovag személye és azáltal, amit erejétől várt, a vitéz a leány minden hazug szavának hitelt adván teljesítette akaratát, legelébb is megígérve neki, hogy miatta harcba száll, minek a hajadon igencsak örült.

Ez is ékesen bizonyítja, milyen gyenge az emberi test, és milyen állhatatlanok az asszonyok, akik mikor legnagyobb elhatározásra jutnak, mely minden addiginál erősebbnek tűnik, bármilyen gyengeség vagy tévedés miatt ugyanolyan megváltoztatják véleményüket, mint ahogy ez a hölgy tette, ki azelőtt nagy gyűlöletet táplálva minden férfiú irányában, legyőzetett azáltal, aki az ő embereit legyőzte, és megtörte azt a szokást, amely abban a várban uralkodott. Mert ez a Darinda nemes vérből való, gazdag hajadon volt, kit ezenkívül szépsége és bájos alkata miatt igen sok nagy értékű lovag szolgált, kik közül az egyiket Arpagónak hívták, akit a leány annyira megszeretett, hogy megígérte, hozzá megy feleségül, ha elmegy a magyar udvarba és fegyverekkel bizonyítja, hogy Darinda az ország legjobb lovagjának úrnője, mert csak ezt tehetné boldoggá.

Történt azonban, hogy Arpago elindulván, hogy teljesítse, amit megígért, az udvarban egy másik hölggyel találkozott, ki iránt nagyobb hajlandóság ébredt benne, miért is az előzőt elfeledte, miről Darinda értesülvén, olyan bánatot érzett a csalfaság miatt, hogy őt egy másik asszony miatt elhagyta, olyan nagy gyűlöletet kezdett táplálni a szívében, hogy már másra sem tudott gondolni, csak arra, hogyan állhatna bosszút mindkettőjükön. Haragjában pedig, hogy azt megtenni nem tudta, lévén Arpago ereje igen nagy, ahány lovag csak a környéken járt, mind megfogadta megesketvén őket, hogy Arpagót az ő nevében viadalra hívják, a hajadonokkal pedig megfogadtatta, hogy soha egy férfihez sem lesznek hűségesek.

Ezenkívül fekete ruhát öltött, megígérve, hogy addig a gyászt le nem veti, míg bosszúja be nem teljesül. De minden szándékát és haragját megszűntette az Elefántos Lovag, ki igencsak örvendezett, amikor arról a szokásról értesült, bár majdnem az életébe került, mert mikor Darinda látta, hogy egy lovagját mindjárt az első összecsapáskor megölte egy gyanús vitéz, ki lehetett volna Arpago is, mert nem hitte, hogy más férfiú is akkora erővel bírhat - mivel természetes, hogy az asszonyi személyek mindjárt biztosra is veszik bármilyen sejtésüket, ő magában valóban azt gondolta, hogy az más nem lehet - abba a veszedelembe sodorta őt, melyből Isten aztán megmenekítette.

Miután néhány napot ott töltött, elbúcsúzott a hajadontól, megígérve neki, hogy ha Arpagóval találkozik, akit igen jól ismert, meg fog vele vívni, és élve vagy halva elküldi neki, aztán elindult, nagyobb szomorúságban hagyva a leányt távozása miatt, mint amilyen Arpago miatt volt. De senki soha ne bízzon semmiben, mert mikor életét legszilárdabbnak gondolja, leggyakrabban akkor dől romba és pusztul el mindene.