15. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

---

Joăo de Barros:
CRÓNICA DO IMPERADOR CLARIMUNDO, donde os Reis de Portugal descendem; CLARIMUNDO CSÁSZÁR KRÓNIKÁJA, kitől Portugália királyai származnak

Abban az időben, mikor Magyarországon a nagy Adriano király uralkodott, őt jó kormányzása és bátorsága miatt mindenki tisztelte és szerette, olyannyira, hogy azon királyi és fejedelmi udvarokban, ahol ismerték, nem is beszélt senki egyébről, mint arról, hogy milyen szeretetet tanusít barátai, és milyen szigort ellenségei irányában, soha el nem nézve a rosszat, és mindenkor a jót támogatva. Ezen erénye által, melyet mások is kísértek, oly hajlandóságra bírta önmaga iránt országának lakóinak szívét ugyanúgy, mint a külföldiekét, hogy azok az ő életét többre becsülték, mint a sajátjukat.

Mivel pedig Claudius, Franciaország királya, aki mindezt jól tudta, meghányta-vetette magában, milyen előnyök származhatnának egy olyan frigyből, követeket küldött Adrianohoz, azt üzenvén, hogy az ő erényes és bátorságról tanúskodó tetteinek fényes híre olyan ismert mindenki előtt, hogy őt barátnak és szövetségesnek tudni nem csak számára lenne nagy tisztesség, kinek nagy oka van rá, hogy azt kívánja, hanem a világ minden királya számára is.

Így egyfelől ezen okból, másfelől, mert ő maga is a magyar királyi ház királyaitól származik, az volna a kívánsága, hogy Adriano az ő törvényes leányával, Briainával házasságra lépjen, ha az néki is kedvére lenne. Kérte, hogy gondolja meg, milyen nagy előnyök származhatnának abból, mert ha ők ketten ilyen szent frigy által megerősített szövetségre lépnének, ő abban bízik, hogy Isten minden ügyükben a segítségükre lenne, úgy becsületük és birodalmaik növelésében, mint ellenségeik elpusztításában. Azonfelül pedig ez a szövetség arra is szolgálna, hogy a gyűlölséget, mit a francia királyok irányukban tápláltak, megszűntesse, annak minden nyomát felszámolva, ha még valami maradt belőlük, ezért tehát arra kérte, hogy fogadja őt el örömmel atyjaként és igaz barátjaként, és minden másról, amit azáltal nyerhetne, jól gondolkodjék el, mert így megláthatná, mennyit érhetne el azáltal.

Meghallgatván ezt az üzenetet Adriano király, ki már tudott minderről, értesülvén a követség jövetelének okáról, személyéhez illő méltósággal válaszolt, mondván, hogy soha semmit úgy nem kívánt, mint ilyen szent frigy által szövetségre lépni a franciákkal, és oly kedvező körülményekről, ahogy ez történt, nem is álmodhatott, hogy igaz atyjaként egy napon olyan személyt tisztelhet, mint a király. Ezen boldogságát azonban még nagyobbra növeli a másik, hogy Braiana hercegnőt feleségül veheti, ki úgy erényességére mint szépségére nézve igen tökéletes (ahogy hírneve fényesen bizonyítja). És ezen dolgok legkisebbje miatt is elfogadta volna az ajánlatot, bár mindegyik egyenként is igen nagy értékű, hát még ilyen nagy dolgok miatt, melyek annyira boldoggá teszik.

Fassion márki és Calinde gróf, a követek igen elégedetten tértek vissza ezzel a válasszal, egyfelől, mert az kedvükre volt, másfelől, mert annak okából a királytól jutalmat várhattak.

Hajóra szállván kedvező időjárástól kísérve Franciaország egyik városában, Kölnben kötöttek ki, ahol a király már várta őket, kinek olyan rendben és módon, ahogy az királyi személyek előtt tenni illik, beszámoltak követségük eredményéről. A király pedig igen elégedett volt, egyfelől a frigy megkötése által elérhető haszon és dicsőség miatt, másfelől, mert megtudta, milyen szeretettel és tisztelettel fogadta Adriano király az ő követségét.

Néhány nap elteltével pedig, melyekre az utazás előkészítéséhez szükség volt, Braiana hercegkisasszony húsz igen erős és fegyverekkel-ágyúkkal jól felszerelt hajóból álló flottával kelt útra, mert a szigetek körül akkoriban a töröknek sok hadihajója időzött. A hercegnő azonkívül, hogy igen boldog volt, megemlékezvén arról, hogy olyan fejedelem felesége lesz, kinek jó híre mindenhová eljutott a világon, hercegek, grófok, nemesasszonyok és nemeskisasszonyok kíséretében, nagy pompával utazott, ahogy az egy ilyen személyhez illett, mert a fegyveresek, akiket ezek az urak mint kapitányaik küldhetnének, ha szükség lenne rájuk, bizonyosan győzelmet aratnának kétséges helyzetben is, bár a török egész erejével jelen volt a közelben.

Hajózván pedig minden akadály nélkül, Segura városába értek, ahol Adriano király országának előkelőivel együtt, kik arra az ünnepségre meghívattak, nagy örömmel fogadta a hercegkisasszont.

A hajadon pedig, bár a tengeri út megviselte, olyan szép volt, mikor a partra lépett, hogy a király és emberei ahhoz képest, amit jelenléte által meg tudtak becsülni, a hírnevét igen kicsinynek tartották.

És már az első pillanatban, mikor a király találkozott vele, kettejük között nagy szerelem ébredt, melyet egész életükben megtartottak, mert mindenkor olyan boldogok voltak egymással, hogy igazabb szerelmet abban a időben sehol sem lehetett találni.

Bevonulván pedig ez a hatalmas király nagy örömmel és derűvel a városba, kézen fogva vezetve a szépséges Braiainát, a nép igen nagy hálát adott Istennek, hogy két ilyen rangjukra nézve ugyanúgy, mint báj és szépség tekintetében nemes személynek sorsát összekötötte. És e boldogságot, melyet mindegyikük érzett, ki-ki párviadalokban, vitézi tornákon és más örömteli játékokban igyekezett megmutatni, ahogy abban az időben szokás volt, azon nagyszerű mulatságokban pedig mindenki oly nagy kedvvel vett részt, hogy nem lehetett volna semmit hozzátenni, miközben a király nagyságát bizonyítván igen nagy és jelentős kegyeket adván ajándékozott meg mindenkit.

Ezzel a nagylelkűséggel pedig, mely a halandók jóakaratát leginkább vonzza, a franciákkal és mindenkivel, aki azokon az ünnepségeken részt vett, annyira megkedveltette magát, hogy attól fogva mindig magasztalták az ő nagyságát.

Befejeződvén pedig az ünnepségek nagy része, a követek és külföldiek, kik azon alkalomból jöttek, útrakeltek hazafelé. És bár a király nagy dolgokat ígért nekik, ha országában maradnak, inkább akarták a kevesebbet saját hazájukban, mint a többet idegenben, honvágytól gyötörve.

Néhány év elmúltával, melyeknek során a király és a királyné nagy kívánsága volt, hogy fiuk szülessen, aki haláluk után népüknek és hűbéreseiknek védelme lehetne, akik már elégedetlenkedni kezdtek, mert Isten megtagadta tőlük azt, amit oly állhatatossággal kértek, Isten végre megadta nekik azt a kegyet, és egy oly sok tökéletességgel és szépséggel megáldott herceggel ajándékozta meg őket, hogy annál szebbet a természet minden erejét megfeszítve sem alkothatott volna.

Bizonyos pedig, hogy születését csodálatos jelek előzték meg, melyek nagy tetteket jövendöltek neki, mert a világra jövetele előtti napon Adriano király vadászni ment különböző tollazatú sólymokkal, melyek között egy nebri is volt, melyet másik öttel együtt Bronai király ajándékozott neki, ki esztendőnként tizenkét lovat tartozott adóként beszolgáltatni. Azt a sólymot azonban olyan nagyra tartotta a király, hogy jóságból elengedte a lóadót Bronainak.

Ide-oda vándorolván pedig minden vadászával együtt, egy nagy tóhoz érkeztek, amelyből sok más madár között egy nagy, és káprázatos szépségű királyi kócsag is a magasba emelkedett. Ahogy azt meglátta, mindjárt megparancsolta, hogy röptessék fel a többi sólymot, mikor pedig azok már magasan szárnyaltak, elengedte Bronait is, mert így hívták a nebrit arról, akitől ajándékba kapta. A sólyom szemét a kócsagra szegezve, anélkül, hogy egyik vagy másik oldalra kitért volna, egyenest annak irányába kezdett repülni, és mikor már olyan magasra ért, hogy a többi sólyom is láthatta, azok hátat fordítottak a kócsagnak, és a nebrinek rontva, mintha az halálos ellenségük lenne, igen vadul kaptak a húsába mindegyikük ott sebezve meg kegyetlenül Bronait, ahol érte, ő azonban azon sokasággal szemben hol védekezett, hol még támadott is, azon fegyvereket felhasználva, melyekkel ellátta a természet.

És míg ennek láttán mindenki igencsak elámult, a király pedig nagyon bosszús volt, hogy sólymának segedelmet nyújtani nem tud, a kócsag a nebri oldalán kezdett harcolni, súlyos sebeket ejtve a többi sólymon, az pedig e kedvezés és segítség által olyan erőre tett szert, hogy rövid időn belül egyenként mindegyiket darabokban dobálta azon ló lábai elé, melyen a király ült, ki mindezen nagyon csodálkozott, de még inkább, mikor látta, hogy a kócsag is a nebri ellen fordul, és nagyobb kedvvel és kegyetlenséggel tépték egymást, mint a többi sólyom tette.

És olyan sokáig bántották egymást, hogy fáradtan, és minden erejükből kifogyva, egymásba kapaszkodva, holtan estek a nagy tóba, anélkül, hogy egyén nyomuk maradt volna, minthogy hirtelen egy lángnyelv csapott fel a vízből, de olyan félelmetes erővel, hogy senkinek a szeme, aki azt látta, nem örvendezett rajta, és mindegyiküket nagy bánat szállta meg, mert nem értették azon események jelentését.

Mivel pedig az emberi természet az ilyen előjeleket inkább rossznak értelmezi, mint jónak, a király nagy félelmet érzett. Ezzel a szenvedéssel visszafelé indulván pedig a városba, szűntelenül azon az új eseményen gondolkodván, félúton sok lovassal találkozott, kik sietve értesítették egy még nagyobb balszerencséről, így beszélvén:

- Urunk, siess városod, Segura segedelmére, mert Arnicalaz, a törökök vezíre betört a kikötőbe tizenkét igen erős gályával, és minden hajót és bárkát, ami ott volt, elpusztított, anélkül, hogy bárki ellene állhatott volna. Egyedül Drongel herceg szállt szembe vele annyi emberrel, amennyit hamarjában összeszedhetett, a királyné pedig a vár legnagyobb erődjébe menekült.

A király ennek az igen fájdalmas hírnek hallatán jól megsarkantyúzta a lovát, hogy mielőtt még nagyobb kár történne, jelenlétével azt megelőzhesse. Mire azonban megérkezett, akármennyit is tett, a dolgok már visszatértek békés rednjükbe, mert Drongel, mint olyan ember, aki hasonló csatározásokban töltötte a fél életét, minden gályát elfogott és Arnicalaz is rabul ejtette. Csak két gálya tudott elmenekülni, de ezeken annyi gazdagság volt felhalmozva, hogy azzal minden veszteségüket bőven kárpótolhatták.

Akkor, mikor ezek a dolgok befejeződtek, és a király éppen belépett a vár kapuján, amelyben a királyné tartózkodott, olyan sötét és viharos éjszaka támadt, hogy a szelek haragjától az emberek egymás szavát sem hallották, mert a villámlás és a tenger háborgása az ismétlődő dörgésekkel keveredve olyan félelmetes volt, hogy mindenkinek emlékezetébe idézte gonosz cselekedeteit, és megbánásra kényszerített.

Miközben pedig ilyen nagy rettegés töltötte el pedig a népet a múlt félelmei és a jelen jelei miatt, házaikban áldott viaszgyertyákat gyújtottak és egyéb kegyes cselekedeteket végeztek, amilyeneket ilyenkor szoktak, oly sűrű, nagy kövekkel kevert záporeső keletkezett, hogy mindenki inkább lelkének, mint életének megmentésére gondolt már, mert azt hitték, elérkezett a második özönvíz.

Mivel pedig oly nagy bőséggel esett az eső egész éjjel, a folyó, mely a város falain kívül, azon a környéken folyt, ahol sok adófizető török élt saját törvénye szerint, kiöntött, és majdnem mindenüket elárasztotta. Azok a törökök azonban, akik el tudtak menekülni, arra a hegyre mentek, melynek tetején legfőbb mecsetjük állt, és ott az ő módjukon és imádságaikkal segítséget kértek Istenüktől.

Amint így könyörögtek, olyan nagy villám csapott le és akkora erővel a mecsetre, hogy azt teljesen elpusztítototta, mindazokkal együtt, akik benne voltak. Azután a tűz átterjedt házaikra, oly módon, hogy nagy részük, csaknem az összes porig égett. Akkor aztán ezen égrengés megszűnvén az igen bájos és rózsás hajnal kezdte fénybe borítani a földeket. És mielőtt még felmelt volna a nap, Isten megmutatta a királynak és alattvalóinak azt a szerencsés herceget, akit annyira kívántak, anélkül, hogy a királyné vajúdása fájdalmas lett volna. Azon kívül, hogy a gyermek szépsége inkább volt isteni, mint emberi, mindenkit igen nagy ámulatba ejtett egy sebhely, mely szíve fölött a jobb oldalon látszott, és olyan vörös volt, hogy úgy tetszett, mintha vérezne, és minél több írt tettek rá, annál súlyosabb lett.

Látván pedig a királyné, hogy az inkább misztérium és Isten műve, mint a természeté, nem akarta, hogy bármit is a sebre tegyenek, mert az úgysem használt volna semmit. És nem volt véletlen, hogy az úgy történt, mert valódi gyógyírt arra csak oly nagy megpróbáltatások árán találhatott, ahogy ez a történet majd elbeszéli.

Mivel pedig az a herceg minden teremtményt, aki csak addig a világon létezett, fölülmúlt szépségével, és születése oly verőfényes és derűs napon történt azok számára, akiknek érkezését megelőzően annyi félelmet és szenvedést kellett eltűrniük, a királyné a Clarimundo (Világ világossága) nevet adta neki, ami igen illet az ő természetéhez és tetteihez, melyek a világ világosságát jelentették, mert az attól lesz fényes, ha az uralkodó fejedelmek elpusztítják mindazokat, akik azt sötétté teszik.

Abban az időben, amikor a herceg megszületett, Urbina grófnének, Drongel gróf feleségének volt egy kisfia, ki két hónapos lehetett, lévén pedig elsőszülöttje, nem akarta dajkaságba adni, hát maga szoptatta. A király pedig, látván az ő alkalmasságát, azt gondolta, hogy rábízhatná fiának gondozását, nem feledkezvén el a gróf oly igen nevezetes szolgálatairól sem, melyeket az neki az a törökök elleni harc során tett, ugyanis szorgalma és bátorsága révén sok falvat, települést és néhány várost is sikerült elfoglalnia és hadisarc fizetésére köteleznie, melyből nem kevés, de igen nagy és becsületes haszon származott minden esztendőben - meg akarván pedig megjutalmazni ezen, és más, múltbéli szolgálataiért, úgy döntött, hogy a herceget feleségének adja dajkaságba, a grófot magát pedig nevelőjévé teszi, ha eljön az ideje, azt gondolta ugyanis, hogy igen nagy gondossággal és szeretettel fogja ez a két oly nemes személy az ő gyermekét nevelni.

E nagy kegyről értesülvén a grófot igen nagy boldogság töltötte el, mert az már magában olyan nagy ajándék volt, hogy minden szolgálatánál többet ért, és jutalma lehetett mindannak, amit ő ezen a világon királya kedvére cselekedett.

Sorsa azonban úgy akarta, hogy mindennek, amit remélt, az ellenkezője következzék be, és a herceg nevelését illetően igencsak nagy tévedésbe esett, ugyanis azon török hölgyek közül, akik a grófné házában éltek, három Biscarnonnak, a nagy török határőr-fővezírének lánya volt, kiket Drongel fogságba ejtett és házában őrzött olyan rangban és tisztességben, ahogyan az ilyen nagy úr lányait megillette.

A legidősebb, akit Fainamának hívtak, fogságba kerülésekor állapotos volt a férjétől, kivel nem sokkal korábban kötött házasságot, és a grófné házában egy kisfiúnak adott életet, aki nem élt három hónapnál tovább, ám szeretetét, amit saját gyermeke iránt érzett, lévén, hogy Filinem, a grófné fia hasonlított az övére átruházta rá. Emiatt történt, hogy a gyermeket olyan gondosan és hajlandósággal szolgálta, hogy mikor a királyné átadta a herceget a grófnénak, az nem akarta, hogy bárki más gondozza saját gyermekét, csakis Fainama, azon szeretet miatt, melyet benne látott, és, mert csodálatos teje is volt, előkelőségén és nemességén kívül. Ebben az időben Filinem már két hónapot számlált, ám annak ellenére, hogy idősebb volt a hercegnél, az rajta nem látszott, mert ahogy Isten a herceget más tökéletességeiben is naggyá tette, születésének órájában már olyan testet adott neki, hogy idősebb gyermeknek tűnt.

Visszatérve pedig Fainamához, ki akkor már a kisfiú dajkája volt, és olyan boldogság töltötte be, hogy valamiképpen megfeledkezett saját fiának haláláról, és szülőföldjéről való száműzöttségéről, egy éjszaka az történt vele, hogy vigyázatlanságból véletlenül ránehezedett az ágyban a gyermekre, és azt testének súlyával megfojtotta, amikor aztán felébredve észrevette ezt, igen sűrű könnyhullatás közepette kezdte átkozni sorsát. E fájdalmával eltelve azonban azon törte a fejét, miképpen menekülhetne meg abból a veszedelemből, ami fenyegetné, ha a grófné halva találná a fiát, kit annyira szeretett.

Sokmindent meghányva-vetve képzeletében, megtalálta, hogy mi lesz a legjobb gyógyír, míg alkalmasabbat nem talál. Ezzel az elhatározással pedig nagy csöndesen odament, ahol Urbina a herceg ágyát helyezte, levetett róla minden ruhát, amibe be volt takarva, és Filinemet öltöztette abba olyan hamarsággal, ahogy csak tudta, majd az ágy fejéhez tette, hogy a grófné azt gondolja, amit aztán valóban el is hitt.

Ezen cserét végrehajtva karjaiba vette a herceget és kamrájába ment, hogy ott felöltöztesse, aztán lefeküdt aludni, mint aki semmi olyat nem cselekedett, mi az álmát megzavarhatná. Mégis olyan kevés nyugodalmat lelt, amennyit vétkeik miatt a bűnösök szoktak.

A grófné, mint olyan asszony, kinek nincs egyéb gondolata, minthogy a hercegnek minden szükségletét kielégítse, ahogy felébredt, mindjárt megtapintotta kezével, hogy megtudja, alszik -e, mivel azonban nem találta az ágyhoz közel, nagy nyugtalansággal mindjárt gyertyája után nyúlt, amely a függöny mögött égett. Látván pedig, hogy a gyermek holtan fekszik, zavarodottan és magán kívül karjaiba vette és mindjárt oda sietett, ahol Drongel pihent igen nagy nyugalomban, ezt mondván pedig neki:

- Ébredj, uram, és segíts nekem abban, hogy a mi életünk szerencséjét elsirassam, mert nagy hirtelen ez adatott az én kezembe.

A gróf, bár nagy bátorságú férfiúként bármely szerencsétlenségnek támadásait, melyek érhették, könnyen tűrte, nem viselhette el ennek a kínját anélkül, hogy egészen el ne telt volna bánattal. Semmi mást nem szólva kezébe vette a gyermeket, úgy tűnvén neki, hogy még nem olyan nagy a baj, mikor azonban látta, hogy az, attól a nyugtalanságtól, amit akkor megtapasztalt, bizony elvesztette az eszét és a valóság ismeretét, nem találván alkalmasabb gyógyírt fájdalmára, mint a könnyeket, mert ez az az örökség, amellyel a természet születésünkkor mindannyiunkat megajándékoz.

Az emberi nem sajátja az, hogy ilyenképpen minden balszerencsét rögvest igaznak vél, és soha nem bizonytalannak. És ezen vakságnak, mely gyengeségünkből születik, az a következménye, hogy az emberek olyan hibákat követnek el, amelyek által aztán megcsalatnak, mert így történt ez a gróffal és feleségével is, kik észre nem vehetvén, hogy a gyermek vonásai és külseje egyáltalán nem emlékeztetnek a hercegre, valóban elhitték, hogy ő az, úgy gondolván hogy halálával elveszítette lényének fényességét, mint ahogy ez minden halandóval megesik.

Így időztek hát ott ketten, mit sem tudva felelni egymásnak attól a fájdalomtól, mely lelkükbe hasított, amikor a gróf végre erőt vett magán, és így kezdett beszélni:

- Úrnőm, nagyobb szükségünk van most a józan észre, mint a könnyekre, melyek számunkra gyógyírt nem hozhatnak, mielőtt pedig még mindez kitudódna, inkább törekedjünk életünk megmentésére, mert úgy tűnik nekem, jobb lesz, ha innen elmegyünk, mert nekem bizonyosan nem lenne bátorságom a király színe elé járulni, hiszen kezeim között veszett el az ő szemefénye és az én üdvömnek reménysége. Te pedig, asszonyom, ha társam akarsz lenni balszerencsémben, ahogy társam voltál dicsőségemben és boldogságomban, add a kezed, és induljunk el arra, ahol Isten majd jónak látja, hogy életünk szomorú véget érjen.

- Soha Isten ne akarja - felelte a grófné -, hogy itt maradván látnom és hallanom kelljen azon sokakat, kik oly igaz okkal fogják siratni ezt a fejedelmet, kit Isten adott nékik, és az én gondatlanságom elveszejtett, aki az ő életük segedelme lett volna, földjeik megvédelmezője és minden szolgálatuk nyugodalmas jutalma. És nem hiszem, hogy a sorsnak annyi ereje volna, hogy bennünket egymástól elválasszon bármilyen körülményben, melybe sodor minket, mert Isten téged adott nékem, hogy balszerencsémben enyhületemre legyél. Így tehát tegyünk úgy, ahogy akarod, mert ahol te siratod a vétket, melyet én követtem el, ott akarok lenni veled, hogy veled együtt bánkódjam.

Oly sok könny kísérte ezeket a szavakat, hogy azoknak nyoma, mely utánuk maradt, másnap tanúskodhatott arról a fájdalomról és szomorúságról, melyet távozásukkor éreztek, anélkül, hogy házukról vagy gazdagságukról megemlékeztek volna, legfeljebb mint olyan dolgokról, amelyeket balszerencséjük elrabolt, igen nagy titokban keltek útra, nehogy valaki észrevegye őket.

És addig mentek az éjszaka hátralevő részében, amíg az Angyalok Völgyébe nem értek, egy apácakolostorhoz, ahol a gróf unokahúga, Krisztina volt az apátnő. Csengőszóra a kapusnővér, aki hajnalban kelt, mindjárt odasietett, hogy megkérdezze, mit kívánnak.

- Asszonyom - felelte a gróf -, az apátnővel kívánunk beszélni, és azért jöttünk ebben az órában, mert súlyos ügyben járunk.

- Várjatok itt egy kicsit - válaszolta ő -, rögvest idehívom.

Mikor az apátnő odaért, és nagybátyját Urbinával oly korai órán sűrű könnyek között találta, igencsak elcsodálkozott, nem tudván azon újdonságnak okáról.

- Húgom - mondta a gróf -, ne azon ámulj, hogy így látsz engem, hanem azon, hogy még életben vagyunk, mert a mi balszerencsénk olyan mély és fájdalmas, hogy azt sem könnyek, sem bánat meg nem mutathatják, de hallgasd meg annak egy részét, és ítéld meg magad, milyen jó okunk van arra, amit cselekszünk.

Akkor aztán elmesélte neki az egész esetet, és azt mondta, hogy amiatt nem tehet mást, csak, hogy elbújdokol valahová, ahol senki észre nem veheti és fel nem ismerheti balszerencséjéről és nyomorúságáról, ha pedig ezt meg nem tenné, életét inkább veszedelem fenyegetné, mintsem gyógyírban reménykedhetne, hiszen a király azt gondolhatná, hogy ő és a grófné szándékkal okozták fiának halálát, és valamit azzal el akartak érni. És ha ez nem is történne így, szégyellne megjelenni az udvarban, ezért mégiscsak jobb, ha elmennek, és így legalább azon veszedelmeket, amelyek életüket és becsületüket fenyegetik, elkerülhetik. Igencsak kérte aztán unokahugától, hogy abban a szent hajlékban Istenhez könyörögjön érettük, és hogy két hátaslovat szerezzen nekik az útra.

Értesülvén Krisztina ezekről a szomorú hírekről, felbecsülvén mindazt a szenvedést és balszerencsét, melyben nagybátyjának része lehet, vigasztalni kezdte őket, kérvén, hogy mégse menjenek el, mert elrejti ő őket addig, míg a Jóisten mindent rendbe hoz majd, mert Benne és dicsőséges Anyjában bízva reméli, hogy megvigasztalódhatnak, ártatlanságuk igazsága nyilvánvaló lévén az Úr előtt. Könyörgött még azért is, hogy szökésükkel ne keltsék azt a gyanút, hogy Clarimundo halálának okozói voltak, mert annyi bizonyos, hogy a király és a királyné a jelenben nagy haragot táplálnak majd irányukban, úgy gondolván, hogy vigyázatlanságuk és gondatlanságuk okozta azt a szerencsétlenséget, megbékülvén azonban Isten akaratával, aki azt úgy tartotta jónak, ártatlanságuk miatt megbocsájtanak majd nekik.

Ilyen és hasonló dolgokat mondott nekik Krisztina, hogy rávegye őket arra, amit kívánt. Annyira megkeményedtek azonban már elhatározásukban, hogy egyetlen tanácsát sem akarták sehogysem megfogadni. Belátván ő is, milyen kevés hasznuk származik beszédéből, két ügető lovat adott nekik, melyek a kolostorban szolgáltak, és egy kis pénzt költségeikre, kérvén őket, hogy bármerre járnak, magukról mindig hírt adjanak, hogy szükséges dolgokban hiányt ne szenvedjenek, ha már azon szándékukat és helytelen elhatározásukat be akarják teljesíteni.

Elbúcsúzván pedig tőle mindannyian sűrű könnyeket ontván, addig mentek, míg távozásuk után hét nappal egy folyóhoz nem értek, melyen át akartak kelni, ahol is a sors még kegyetlenebbnek mutatkozott irányukban, mert a grófné paripája a hosszú úton, melyet azokban a napokban megtett, annyira elfáradt már, hogy hirtelen megbotlott egy az út szélén heverő kőben, és nem tudott felkelni többé.

A grófné, bár az eséskor megsérült, látván, hogy gyalogosan maradt ilyen időben, jobban fájlalta ezt, mint a zuhanáskor keletkezett sebeit.

Miközben ő és a gróf megpróbálták felemelni a paripát, egy állig felfegyverzett lovag érkezett oda, aki szintén a gázlón akart átkelni, látván az ő nehéz helyzetüket, így szólt Drongelhez:

- Úgy tűnik nekem, tiszteletreméltó úr, hogy hiába a te erőfeszítésed, mert ez a paripa már elpusztult, én azonban, ha neked is úgy tetszik, alkalmasabb gyógyírt szerezhetek bajotokra, ha ugyanis te visszaülsz a lovadra, én ezt a tiszteletreméltó hölgyet magam mögé veszem, mert a folyó mély, és át nem tudnátok kelni rajta, amikor pedig a túlsó partra értünk, hogy szükségetekben kisegítselek benneteket, odaadom nektek azt a paripát, melynek hátán ez az én fegyverhordozóm ül.

A gróf és felesége, látván, milyen kegyesen akar a lovag segedelmükre lenni, szivességét megköszönve igencsak hálálkodtak neki, pedig azt inkább a gonoszság vezérelte, mint az a kívánság, hogy jót cselekedjék, mert ahogy meglátta a grófnét, aki ebben az időben még ifjú asszony és igen előkelő hölgy volt, annyira megnyerte tetszését, hogy mindjárt a gonoszság jutott eszébe, amit vele tenni kívánt.

Maga mögé emelte hát, és amint a folyó másik partjára ért, mindjárt megsarkantyúzta a lovát, mely igen gyors lévén rövid időn belül messzire került a gróftól, anélkül, hogy mindebben Urbina könnyei valamire is szolgáltak volna, mert Narfastim - hiszen ez volt a lovag neve - inkább a vágtával törődött, mint annak a szenvedésével, aki beszélt hozzá.

Amikor a gróf látta, hogy ilyen csúf módon rászedték, ostorozni kezdte paripáját, amelyen lovagolt, és már-már úgy tűnt neki, hogy utólérheti a lovagot, de minden erőfeszítése hiábavaló volt, mert a lova már olyan fáradt és kimerült volt, hogy nemsokára összerogyott, a gróf pedig, lesújtva és megértvén, hogy a balszerencse üldözi, letért az útról és az erdőszélen levette paripájáról a zablát, hogy az legelhessen a fűből, és így némi erőt gyűjthessen.

Így időzvén pedig ügyeinek szemlélésével, keserű könnyeket ontván így kezdett beszélni:

- Ó, kegyelmes Istenem! Milyen titokzatos és rejtelmekkel teli minden utad, hogy az emberi értelem annak legkisebb részét sem foghatja fel, ha te magad nem akarod, sem kikerülni nem tudja azt, amit te élete számára elrendeltél. Az én elveszett szerencsém tanusítja mindezt, hiszen két nappal ezelőtt még igen boldog voltam, és most a nyomorultak legnyomorultabbja vagyok, aki legkevésbé sem remélhetek gyógyulásban, hiszen elveszítettem életem kincsét, véle pedig minden nyugalmamat és tisztességemet. Hogy még nagyobbak legyenek kínjaim, megengedted, hogy ilyen csúf árulás áldozata legyek, és elveszítsem társnőmet, ki minden balszerencsémben osztozni akart velem. Ha azonban így tetszik neked, engedd meg, hogy mostmár befejezzem ezt a szomorú életemet, érjenek véget a bajok, melyek engem oly régen öldöklnek anélkül, hogy végre megölnének.

Ilyen és hasonló, sóhajtással kísért gondolatokkal töltötte a gróf az egész éjszakát, és másnap hajnalban azon az úton ment tovább, melyről korábban letért, nem veszítvén el a reményt, minden emberi lénynek e csalfa kísérőjét, ki a kívánt jót soha be nem teljesíti.

Narfastim, ki a grófnét erővel elhurcolta, addig lovagolt, míg napnyugtakor egy négy fegyverhordozója által kísért hölggyel nem találkozott, ki saját vára felé tartott.

Mikor mellé értek, Urbina még erősebb sírásba kezdett, kérvén, hogy siessenek segítségére, mert az a lovag kedve ellenére viszi őt magával.

A hölgy, meghatódván Urbina könnyeitől, így szólt Narfastimhoz:

- Úgy tűnik nekem bizony, lovag, hogy nem fogadalmadhoz méltóan cselekszel, mert azt akarod, hogy kedvük ellenére kísérjenek el téged a hölgyek és hajadonok, kiket épp neked kellene megsegítened kötelességed szerint.

Narfastim, mivel Urbina iránti vágya égette, nem is hederített a hölgy szavaira, és útjáról nem térvén le, arra törekedett, hogy apjának várába érjen, ki ugyanolyan erényes volt, mint ő maga, bár fegyverforgatásban fia mögött maradt.

Éppen akkor, mikor Narfastim eltávozott a hölgy mellől, kit Blinoivának hívtak, Blivonte érkezett oda, az unokaöccse, aki igen sietve jött, hogy őt elkísérje. Mikor megtudta tőle, hogy mi történt Narfastimmal, mindjárt megeresztette a gyeplőt, hogy utána eredjen, és mivel gyors volt a lova, nemsokára be is érte őt, majd így szólt hozzá:

- Ide hallgass, te hamis lovag, soha annyira el nem rejtőzhetsz, hogy gonoszságod ki nem adna téged, akármerre jársz is, mert akarata ellenére viszed ezt a hölgyet, ki téged legkevésbé sem szeret.

Narfastim, anélkül, hogy egyebet felelt volna neki, a grófnét fegyverhordozójára bízva alacsonyan tartott lándzsával támadott rá, és úgy tetszett neki, hogy bátorsága néki fogja adni a győzelmet, és olyan erősen mentek egymásnak, hogy összeütközéseik hevében könnyűszerrel eltörtek lándzsáik.

Kihúzván akkor kardjaikat olyan vadsággal támadtak egymásra, mint akik fegyverforgatásban messze földön párjukat ritkítják. Addig folytatták harcukat, míg Narfastim Blivonte pajzsának szélén (brocalján) el nem törte a kardját. Elveszítvén fegyverét magát is elveszettnek gondolván, és látván, hogy ellenségének ereje megújul, puszta kézzel támadt rá, ám Blivonte akkorát sújtott rá teljes erejéből, mielőtt az odaérhetett volna hozzá, hogy kettéhasította sisakjával együtt a fejét is, miáltal bosszút állt Urbináért, és nyugalmat szerzett önmagának.

Miután pedig győzelmének vérétől a kardját megtisztította, odament a grófnéhoz, és őt megszabadítván ezt mondta neki:

- Hölgyem, most, hogy Isten megszabadított téged és beteljesítette kívánságodat, gondold meg, mit óhajtasz tenni, mert nem kisebb kedvvel teljesítem majd, amit parancsolsz, mint azt tettem, amit az imént láttál, és a fegyvereim köteleznek erre, mert azért fogadtam el őket egykor örömmel, hogy azoknak segedelmére és védelmére szolgáljanak, akik szükséget szenvednek.

- Lovag uram - válaszolta Urbina -, az én állapotom nem engedi, hogy egyébbel háláljam meg tettedet, mint azzal, hogy Istenhez imádkozom éretted, nem akarom magam másra ajánlani. De majd Ő jutalmaz meg téged, akinek szolgálatában ezeket a tetteket végrehajtod.

Ezen szavak után elmondta neki, hogy ő és férje külországból valók, és ahogy vándoroltak, egy gázlónál őt az a lovag csalfa módon elragadta. Mivel azonban nem tudja, merre lehet a férje, arra kéri, hogy amíg újat nem hall felőle, egy erényes személy házában helyezze el őt.

Miközben erről beszélgettek, odaért melléjük Blinoiva, kit nagy öröm töltött el, amiért unokaöccse ilyen nagy tisztességgel végezte be feladatát.

Blivonte akkor elmondta neki, hogy mi történt Urbinával, és arra kérte, lévén azon hölgy megoltalmazása néki kötelessége, hogy őt a házába szívesen befogadja.

- Nincs semmi a világon - felelte erre Blinoiva -, mit a kedvedért meg nem tennék, ha hatalmamban áll, még inkább pedig ezt, mely igen nagy örömömre szolgál majd, mert nekem úgy tetszik, hogy ez a hölgy igen erényes és méltó nemesasszony. Ezért tehát nyugodj meg felőle, mert én gondoskodom róla.

Ezzel aztán Urbinához lépett, ki Blivonte fegyverhordozójának paripájának farán ült, és igen kedvesen fogadta, megvígasztalván férjének elvesztése miatt, azt mondván neki, hogy Isten majd olyan hírt ad róla, melynek hallatán majd egészen megnyugodhat.

Így aztán a grófné annak a hölgynek házában maradt, ki őt igen megszerette és megkedvelte. Nem történt az ok nélkül, hiszen Urbina olyan erényes volt minden cselekedetében, hogy még ha semmi mást nem is tudtak róla, ez egyedül elég volt ahhoz, hogy mindenki igen nagyra becsülje.

De semmi ebből meg nem vigasztalta, mikor Clarimundo hercegre és férjére gondolt, hazájából száműzötten, ezen fájdalmak azonban nemsokára nyugodalmas derűbe fordultak, mert a kínban az az egyetlen jó, hogy a végén megenyhül.

Miután a Feledékeny Lovag elhagyta azt a forrást, ahol Clarindára talált, mivel oda közel volt a tenger, egy parti városba ment, amelyben szinte csak tengerjáró kereskedők laktak. És anélkül, hogy tudta volna, mit csinál, felszállt egy hajóra, mely Szardíniába tartott, de másképp történt, mert mikor már majdnem megérkeztek a szigetre, megváltozott a szélirány, és hosszú napokig viharosan fújt, olyannyira, hogy a hajót a nyílt óceánra sodorta, és mivel a tengerészek nem ismerték azt a vidéket, annyira eltévedtek, hogy már azt sem tudták, milyen irányban hajóznak, míg aztán hajnalra egy szigethez nem értek, melyet olyan sűrű köd vett körül, hogy egymást is alig látták tőle. És, bár elégedetlenek voltak, mert nem tudták, hogy hová sodródtak, mégiscsak megnyugodtak a tenger lecsillapodását látva, mely abban az órában olyan csendesnek mutatkozott, amennyire háborgott az azt megelőző napokban. Ahogy pedig a nap ereje növekedett a nedvesség ellenében, a szigetet betakaró köd egészen feloszlott, és azon sűrű párától, mely az emberi szem elől eltakarta, megszabadulván a hajósok nagy örömére a szemük elé tárult a szigetnek az a része, amelyen kikötöttek, és melyen igen bájos ciprusfák, cédrusok és pálmafák csoportjai nőttek, de olyan magasra, hogy úgy tetszett, a felhőkig érnek. Közöttük egy bájos patak csörgedezett a tengerbe torkollván, ahol édes viét összekeverte a sóssal, amelyből az égi pára táplálkozott. Az ágakból és virágokból pedig, melyekkel a szelek takarták be a hűs patakot, a hajósok láthatták, milyen termékeny lehet a sziget földje.

Elveszítvén pedig félelmüket, hogy ellenséges terület lehet az, azzal a kívánsággal, hogy a táj frissességéből részesülhessenek, és szívüket az elszenvedett bajok után megerősítsék, mindegyikük kiszállt a hajóból, a Feledékeny Lovag velük együtt, mégpedig teljes fegyverzetben, mert az volt akkor az ő ágya, melyben teste megpihenhetett. (Való igaz az is, hogy amilyen feledékeny volt, így legalább nem veszíthette el a páncélját.) Amint pedig elindultak felfelé a patak partja mentén, annak útját követve, anélkül, hogy tudták volna, hová tartanak, egyszercsak hét, aranyos és zöld virágokkal díszített fehér ruhába öltözött hajadont pillantottak meg, fejükön rózsakoszorúval, kezükben pálmaágakkal. Mögöttük nyolc igen nagy és erős termetű férfiú jött, mindegyikükön két zöld köntös, melyeknek egyike sötét, másika világos volt, ezek a férfiak pedig egy gyaloghintót hoztak, melyet kék selyemmel és ezüst selyemfonallal hímzett sík brokát fedett azonos színű rojtokkal, és drágakövekből készült függőkkel díszítve. A sima selyemből való függönyök napfénytől védő kalapok módjára készültek, és olyan művészettel szőtték azokat, hogy néha aranyból, máskor ezüstből valónak tetszettek, sok-sok meghatározhatatlan szín keveredvén bennük, a gyaloghintóban pedig egy igen idős férfi ült, kinek külseje tanúskodott a királyi vérről, melyből származott, haja fehér volt, mint a hó, arcán pedig annyi méltóság, hogy az testének törékenységét elfeledtette. A gyaloghintó után hármas sorban jöttek az emberek, mindegyikük zöld pálmaágat tartott a kezében, és kinek-kinek olyan gazdag volt az öltözete, hogy nem akadt olyan, akit valami miatt ne lehetett volna irigyelni.

A hajadonoknak arra az énekére pedig, hogy: Üdvösségünknek reménye, az emberek igen hangosan és szépen zengő összhangban ezt válaszolták: Eljöttél mihozzánk végre.

Ilyenképpen vonultak, amíg a Feledékeny Lovaghoz nem értek, előtte aztán a nyolc férfi letette a gyaloghintót, melyből kiszállt az élénkzöld , aranyos gömbökkel díszített ruhába öltözött öregember, és kezében egy vállszíjban őrzött értékes karddal a Feledékeny Lovaghoz lépve e szavakat mondta neki:

- Szerencsés lovag, ezzel a karddal kell magad felövezned, hogy megvívhasd csatádat a Feledéssel, mely már oly régóta diadalmaskodik fölötted.

A Feledékeny Lovag pedig, inkább attól vezérelve, amit parancsoltak neki, mintsem tudván, hogy mit cselekszik, lecsatolván a saját kardját a másiknak vállszíjával övezte fel magát. És ugyanúgy, mint mikor az éj sötétje elrabolja az emberi szemtől hatalmának erejét, mely a napsugarak megérkeztével rögvest visszanyeri tökéletességét, a világosság fénye azon sötét árnyékon áthatolván, úgy a Feledékeny Lovag is, mikor ivott abból a szomorú kehelyből, melyet neki a hamis Farpinda nyújtott, lelke legnagyobb képességeinek fényét elveszítette, de azon áldott kard által, melyet nagy idővel azelőtt a bölcs Fanimor éppen emiatt készített, minden feledékenységétől megszabadult, és visszanyervén józan eszének teljes erejét, vissza tudott emlékezni mindarra, amit átélt, mi igen nagy keserűséget keltett benne, mert látta, milyen sokáig élt lelke titkáról egészen megfeledkezve.

- Clarimundo uram - mondta Fanimor -, úgy illik, hogy most néhány napig ne gondolj azon bánatoddal, mely annyira kínoz, mert nem sok idő múlva a te fáradt szíved megtapasztalja majd minden kínjának megenyhülését. Ezért tehát fogadd a te nagy szolgádat és barátodat, Fanimort, aki itt áll előtted.

Mikor Clarimundo megértette, hogy Fanimort látja, mélyen meghajolt és őt nagy hajlandósággal átölelve így szólt:

- Mostmár boldognak mondhatom magam, mert megláthattam, amire olyan régen áhítozom. És bizony nem tudom, Fanimor uram, milyen szavakkal köszönhetném meg mindazt a jót, melyet értem tettél, mert soha tőlem elfogadni semmit nem akartál.

Ekkor azonban Clarimundo elé járult az a hét hajadon, hogy hódoljanak előtte, ki megtudván, hogy Fanimor nővérei, őket is igen nagy hajlandósággal fogadta.

A görög kereskedők, akik Clarimundóval együtt jöttek, és a többiek, akik azokról a dolgokról semmit nem tudtak, annyira elámultak mindazon, hogy egészen magukon kívül voltak, de igencsak megörültek, amikot megtudták, hogy Clarimundo az, akit egész Görögország-szerte nagyon szerettek, és gyötrelmes veszedelmüket akkor már áldott szerencsének látták, mert az ő kiséretében jöhettek, hiszen általa biztosabb nyereségben volt részük, mint bizonytalan portékáik által.

Fanimor, miután néhány igencsak szerető szót váltott Clarimundóval, kézen fogta őt, és az egész nép kíséretében elindult a tengerparton fölfelé, míg egy palotához nem értek, mely csodálatosan volt megépítve, ugyanis egy hátán várat hordozó elefántnak látszott. És nem is tévesztette meg az embert a látszat, mert valóban ilyen formája volt a palotának, melybe az elefánt háta felől lehetett belépni, és melynek belsejében megannyi, egy bájos patak öntözte kert helyezkedett el, melynek igen sűrű vize az elefánt két szeméből eredt. A vár pedig, melyet hátán hordott, Fanimor palotája volt, melynek gazdagságát és szépségét elhagyjuk, mert nem lehet kevés szóval leírni azt, amiben ilyen sok a tökéletesség. A palota legmagasabb tornyából látni lehetett az egész, nagy erdőségek takarta szigetet, mert csak három részen nyílt rajta olyan mező, mely rónaságnak tetszett, ahol a szem megpihenhetett, és ahol a szigetlakók fáradozásaik jutalmaként kenyérnek való sok búzát és egyéb növényeket arathattak, melyek táplálkozásukhoz szükségesek voltak. A háromezer ember, aki ezen a szigeten elt, egy városkában lakott, mely az elefánt derekának északi részén helyezkedett el, és onnan egy nagy kapun keresztül juthattott be a palotába, melyben ideje nagy részét töltötte, hiszen a föld olyan termékeny volt, hogy a lakók kevés munkával is könnyűszerrel megtermeltek minden szükségeset, az időjárás pedig olyan kedvező, hogy soha sem hideget, sem meleget nem szenvedett senki, mert minden az emberi természet szükségleteinek megfelelően működött.

Fanimor, miután megérkeztek a palotába, elbocsájtván népét, mely Clarimundo jövetele miatt érzett örömében nagy ünnepséget rendezett, végre egyedül maradt vele és hugaival, kik néki mindenben szolgálatára voltak. De egyikük sem deríthette fel, mert szűntelen Clarindára kellett gondolnia, és arra a helyre, ahol Filenát és Alderivát találta, mert úgy tűnt neki, hogy Clarinda lehetett az, aki velük volt, és akinek az arcát nem láthatta. És ha ez bizony máshova ragadta őt, nagyobb kárt tett benne, mint amit mindennek az elfeledése okozott.

Fanimor, aki ezt rajta észrevette, ezt mondta neki:

- Már mondtam neked, uram, hogy ettől a bánattól most el kell búcsúznod, amíg meg nem nyilvánulnak neked azok a dolgok, amelyek miatt Isten úgy akarta, hogy erre a helyre jöjj. És, hogy megtudd, ki vagyok én, és miben áll a barátságunk eredete, jól figyelj arra, amit mondok. Az a tökéletes ház, a tükör, melyben a te erényed és bátorságod nagyobb fényességgel nyilvánult meg, mint bárhol másutt, nem más, mint az én otthonom, mert én vagyok az a fiú, aki születésem órájában megöltem anyámat, Lindonésát, ahogy néked abban az időben, mikor a Küklopsz-szigetek tájain hajóztál, már elmesélték. Úgy történt pedig, hogy Violambo, az én atyám, mikor nagy balszerencséjében elhagyta azt a szigetet, melyen nővéreim tiszteletére azon házakat építette, melyekben jártál, ezen a szigeten kötött ki velünk, melyet tudománya által fedezett fel. Már húsz éve is annak, hogy meghalt, miután betöltötte életének százhuszadik esztendejét, és engem és nővéreimet abban a bőségben hagyott itt, amit magad is láthatsz. És mindazon dolgok között, melyeket nekem elmondott, igen sok vonatkozott terád, és mert az Úristen, a Legfőbb Tudás engem oly nagy bölcsességgel adományozott meg, mint amennyi szépséget tőlem a természet megtagadott, egyfelől általa, másfelől atyám tanításai alapján ismerem a múlt, a jelen és a jövendő minden dolgát, és ezért van az, hogy amit neked elmondtam, abból sokminden valóban megtörtént, ahogy majd a szükséges időben felfedem előtted.

Azt pedig, hogy erre a szigetre vetődj, Isten után én rendeztem így a szelekkel, és ennek oka az, hogy el kell vinned bennünket erről a tájról, melyet Isten arra szánt, hogy a te és az én nemzetségemnek menedéke legyen, és vissza kell vezetned bennünket hazánkba, ahol születtünk, és én ezt irántad érzett szeretetem jutalmaként remélem. És mivel mindez az Örök Isten rendelése szerint történik, kérlek téged, pihenj meg addig, amíg mindent el nem készítünk, ami távozásunkhoz szükséges, mert nemsokára el kell indulnunk, ugyanis a te távollétedben sokminden történik, mi rossz véget érhet, ha benne te részt nem vállalsz. Lelkednek titka miatt pedig ne bánkódj, mert én annak gondját viselem, mint ahogy mindig minden dolgodra gondom volt. És abban a pillanatban, mikor majd viszontlátod őt, szíved, mely ennek vágyában ég, kínjainak végén megpihenhet.

Clarimundo, még ha mindebből igen keveset értett is csak meg, megpihent egy kicsit azon sóvárgó emlékektől, melyek gyötörték, mert tudta, hogy amíg Fanimor életben van, addig mindig minden bajra, mely éri, gyógyírt találhat, és azon napokban, amelyeket ott töltött, láthatta, milyen termékeny az a föld, és úgy találta, hogy mindenben igencsak bővelkedik.

Mielőtt Clarimundo megérkezett volna, Fanimor jól tudván, hogy a lovag milyen kevés időt fog ott tölteni, már mindent előkészített, így aztán nem sokat késlekedtek azzal, hogy a négy hajót és a két sajkát, melyek szárazdokkban várakoztak utazásra készen, vízre bocsássák. Azokat minden vagyonukkal és szükséges élelemmel megrakodván igen vidáman kerekedtek fel mindnyájan - az a hajó pedig, melyen Clarimundo és Fanimor utazott, igen gazdagon fehér és zöld színű vitorlákkal volt felszerelve, melyek mindegyike selyemből készült, és nagy aranygömbök, valamint bíborszínű hímzett keresztek díszítették, ezzel a felirattal: Annak az Emlékezetére, ami be fog következni és soha feledésbe nem merül.

Mikor már a hajóban voltak, Clarimundo, látván, hogy a kitűnő földet attól fogva csak állatok lakják majd, igencsak elszomorodott e veszteség miatt, és ezt meg is mondta Fanimornak.

- Uram -felelte az -, inkább a földet veszítsük el, mint önmagunkat, ráadásul ezáltal minden dolgok elrendezőjének akaratát kell teljesítenünk. Mielőtt azonban kifeszítenénk a vitorlákat, a mi itt lakásunk és távozásunk emlékére mutatok még neked valamit. Mert arra, hogy ezt a palotát és várost, melyeket atyám leleményessége és alattvalóim szorgalmatossága alkotott, megpillanthassa, soha senki méltó nem lesz. Ezen föld frissessége és termékenysége azonban örökre megőrzi azt a bőséget, melyet rajta megtapasztaltál, mert ez természetéből fakad, az én műveim azonban elpusztulnak azáltal, hogy elmegyünk innen. Annak emlékére pedig, hogy mikor ide érkeztünk, május volt, ezt a földet Ilha das Maias-nak, vagyis a Májusok Szigetének fogják hívni nagyon sok idő múlva, így kerül majd rá a hajózási térképekre is. Mivel azonban ma, mikor innen elindulunk, Szt. János napja van, soha máskor ezt a szigetet senki nem láthatja majd, csakis Szt. János napján, egészen addig, míg a szelíd bárány és a vad oroszlán frigyéből származó ifjú fel nem fedi a titkot, melt régtől fogva el van rejtve. A vizet pedig, mely ezt a szigetet körülveszi, olyan örvényekkel rakom tele, hogy minden hajót, mely a közelébe ér, a süllyedés veszélye fog fenyegetni. Ezért hát, uram, ne sajnáld azt a földet, mely véredből származó ivadékod számára őriztetik meg.

Igen megörült Clarimundo Fanimor ezen szavainak, a vitorlák kifeszítésekor azonban még nagyobb lett az álmélkodása, mert hirtelen oly nagy földrengés dübörgését hallották, hogy úgy tetszett, az az egész szigetet fel akarja borítani, a rengéssel egyidőben pedig feltűnt egy felhő, mely azt teljesen eltakarván semmit többé látni belőle nem engedett. A víz akkor örvényleni kezdett, mire a hajósok már-már attól tartottak, hogy ott lelik halálukat, ahogy azonban a víz örvényes részétől eltávolodtak, a hajók mindjárt megállapodtak, lévén ott a tenger már igen nyugodt és csendes, így aztán mindannyiuk félelme boldog örömbe fordult.

Há flottájuk szépségére tekintettek, hallgatván a zenét és dalolást, mely minden hajórol szépen zengett, úgy tűnt nekik, hogy fogságból szabadultak, és az ígéret földje felé tartanak. Fanimor nővérei, bár koruk szerint ötven esztendősek lehettek, testük frissességét a füvek és vizek segítségével úgy megőrizték, hogy tizenöt éves hajadonoknak látszottak. Mivel pedig a zenéhez igencsak értettek, hangszereikkel egy helyen összegyűltek, és a tengeri utazás egész idejét dalolva töltötték. Három nap múlva, mikor a flotta egy szigetcsoporthoz ért, Fanimor azt parancsolta, hogy változtassanak irányt napkelet felé, és így szólt Clarimundóhoz:

- Uram, még há ezen szigetek meglátogatásával kerülő úton jöttünk is, így akartam cselekedni, hogy láthasd őket, mert ezek a szigetek és még egyebek is mind egy olyan fejedelemé lesznek, aki a te véredből származik majd, az pedig, mely olyan magas, hogy a felhők közé tör, és bükkösök fedik, sok idő elteltével a Faial, vagyis Bükkfa nevet fogja kapni, és az én nemzetségemből származó emberek népesítik majd be. Mivel azonban az ehhez hasonló jövendöléseknek másutt van helye, ezt most itt el is hagyom.

Clarimundo, bár mindezeket a szavakat hallotta, megértésüktől olyan messzeségben volt, mint tőle az a kor, melyben mindannak aztán be kellet teljesednie. És há még ezen Krónika nem is számol be minderről, mi mégiscsak megvalósultnak látjuk azt, amiről Fanimor beszélt, mert valóban ezért tette.

Faial szigetén ma sok német nemzetségből származó ember él, kik saját nyelvüket beszélik, és hogy miképpen kerültek oda, az így történt. Dona Beatriz infánsnő, az igen katolikus Dom Manuel király édesanyja egyik udvarhölgyét egy Jos Dutra nevű német lovaghoz adta feleségül, és nászajándékul neki ajándékozta Faial szigetének kormányzói tisztét. A lovag pedig, látván a föld termékenységét és nagybirtokokra való alkalmasságát, hogy sűrűbben lakják, kedvező ajánlatokat tett sok német nemesembernek, és így sikerült benépesítenie a szigetet oly módon, hogy minden szükséges tisztséget betöltött, és mai napság is gyermekei és unokái élnek ott.

Így tűnik ez nekem, ahogy már mondtam, mert aszerint, amit ennek a Krónikának szerzője állít, Fanimor minden jövendölése beteljesedett a maga idejében, az egyebeket pedig, amelyekről beszélt, ki-ki vizsgálja meg maga, hogy megtörténtek -e, vagy sem. Az Ilha das Maias-ról jól tudjuk, hogy ma is így hívják, és soha nem is lehet máskor látni, csak Szt. János napján, és bár már jónéhányan felkerekedtek, hogy megtalálják, mely vállalkozások sok pénzt fel is emésztettek, soha senki rábukkanni nem tudott. Csak annyi biztos, hogy azon a helyen, ahol a szigetet sejtik, olyan örvénylő a víz, hogy minden hajót magával ragad, és ezáltal a félelem még inkább visszatartja az embereket attól, hogy oda merészkedjenek, mert úgy tetszik, az ő órája még nem érkezett el, hiszen egyszer azt is fel kell hogy fedezzék, ahogy Fanimor mondta, de senki nem tudja, ki lesz a szelíd bárány és a vad oroszlán frigyéből származó ifjú, akinek az idejében ezt a szigetet majd megtalálják, há azonban lenne hozzá bátorságom és szavaim hosszú tapasztalatból fakadnának, megnyitnám a szivemet, mely sokmindent őriz, minek igazságát megéreztem, de zsenge korom nem engedi, hogy szóljak.

Ó, ifjúkor, melyben senki meg nem bízik, milyen nagy ellenséged a merész férfikor, mely nyugalmával akarja elhomályosítani fáradozásaidat! Jó a férfikor, ha szükséget nem szenved semmiben, de még jobb az ifjúság, há a férfikort fölülmúlja, mert az idő, mely sok tapasztalattal gazdagít ugyan, gyakran elmulaszt jó gyümölcsöt teremni, há hiányzik belőle az értelem, mely egyik dolgot a másikkal irányítja. Mindez azonban nem engem illet, ezért ráhagyom arra, akit a nádpálca szerencséssé tett, mert én többet szolgáltam, mint tanultam.

Visszatérvén pedig fordításomra, annak szerzője azt mondja, hogy Clarimundo egész flottájával tizenkét napi, kedvező szelek által kísért hajózás után végre megpillantotta a szárazföldet, ám mielőtt még kikötöttek volna, hat mérföldre a parttól már sok almát, körtét, virágot és a föld termékenységét jelző egyéb számos jelet láttak. Minél közelebb értek pedig a parthoz, annál nyilvánvalóbbá vált, milyen gazdag vidékre érkeztek.

Fanimor, látván ezeket a jeleket ott, ahol remélte őket, elrendelte, hogy a parti vizeken kormányozzanak tovább, azt állítván, hogy így biztos kikötőbe érnek majd, még há az az első pillanatban kietlennek is fog tűnni számukra. Clarimundo, aki észrevette, miképpen örvendezik Fanimor azon vidék láttán, megkérdezte tőle, hol is járnak tulajdonképpen.

- Minden bátorságnak anyja ez a hely - felelte Fanimor, mely fiait arra szüli majd, hogy Krisztus véréért bosszút álljanak (?), hívják pedig őt a Hold Hegyének, ezt a nevet azonban hamarosan elveszíti, és Roca de Sintraként, vagyik Sintra sziklájaként fogják emlegetni az idők végezetéig, és nem lesz senki, aki hírét nem ismeri majd, mert olyan ez, mi ennek a földnek jeleit olyan elevennek látja, hogy azokat soha szem elől nem tévesztheti. A Szikla pedig annak a királyságnak jelképe lesz, melyet Portugáliának hívnak majd, mi szitik nyelven annyit tesz: a Jó Teljessége. Mivel azonban téged, igen bátor lovag, ennek a kikötőnek a bejáratánál harcosok várnak, akik az meg akarják védelmezni, jobb lesz, há felöltöd fegyverzeted, mégpedig ezt, amelyet én hoztam el neked.

Azzal megparancsolta, hogy hozzanak elő egy finom, zöld fegyverzetet, melyet fehér színű, mindenféle jelet nélkülöző nemesi címerek díszítettek, a pajzson pedig zöld mezőben maga a Szerelmi Vágy volt megfestve, ki olyan szomorúnak és bánatosnak látszott, mint mindazok, akik igazán szeretnek, miért is Clarimundo igencsak megörült, hogy az a fegyverzet az ő szándékainak ennyire megfelel.

Felöltötte tehát fegyverzetét Fanimor néhány szolgájának segítségével, miközben már a folyó torkolatában hajóztak, mely tele volt almával és virágokkal, de olyan nagy mennyiségben, hogy megakadályozta a hajók mozgását, melyek egymás mellett vitorláztak igen enyhe és bájos széllel. A szárazföld közelébe érve pedig a vitorlarudak egyre-másra súrolták a faágak végét, és mozgásuk ereje által megrázták a virágokat és gyümölcsöket, mert ez volt az oka annak, hogy a folyó tele volt velük. A pacsirták és egyéb madarak azonban oly sokan gyűltek össze a vitorlákon, érkezésük feletti örömüket megmutatván, hogy számban fölülmúlták az összes virágot. Olyan kellemetes volt ez a megérkezés, amilyen szomorú lett azután nemsokára, mert a kikötőhöz érve, mely egy nagy öbölben helyezkedett el, egy csodálatosan erős építésű várat pillantottak meg, rajta pedig egy nagyon magas tornyot, melyből tíz mérföldnyire el lehetett látni a tengeren.

Csak Clarimundo hajója közelítette azt meg, mikor nagy harangzúgást hallottak, mely a torony legtetejéből jött, és miután az elhalkult, húsz férfi szállt be egy sajkába teljes fegyverzetben, és a hajó mellé jöttek, hogy megkérdezzék, ki utazik rajta.

- Idegen országból jöttünk - felelte Clarimundo -, és azért vagyunk itt, hogy kellő időben bevegyük ezt a kikötőt.

- Akkor úgy illik - mondták a sajkában ülők -, hogy fizesd meg az adót, melyet minden ide érkező hajó meg szokott fizetni.

- Miféle adó az? - kérdezte Clarimundo.

- Megmondom én azt neked - felelték. - Adóként a vár urának be kell szolgáltatnod minden értékednek egyharmadát. Há hajadonok utaznak a társaságodban, néhányukat ki kell adnod, hogy őt szolgálják, há pedig nincsenek veled hajadonok, a társaság legkiválóbb nemesemberét kell Morbanfónak adnod, hogy ő azt nagy Istenének feláldozhassa. Há pedig lovag van köztetek, annak meg kell küzdenie vele. Ezért hát csak siessetek ezen dolgok valamelyikét végrehajtani, mielőtt még mi végeznénk azt el helyettetek.

- Menjetek - válaszolta Clarimundo -, és mondjátok meg uratoknak, hogy van ezen a hajón egy lovag, aki inkább megvív vele, minthogy ilyen zsarnoki követeléseknek eleget tegyen.

- Nem vagyunk mi olyan faragatlanok - felelték azok -, hogy ilyen bolond szándékról adjunk neki számot, inkább annak arról számolunk majd be neki, miképpen bűnhődött meg az, aki ilyen üzenetet akart küldeni.

Ezt mondván mindjárt rá akarták vetni magukat Clarimundóra, de ő, igen kegyetlen sebeket ejtve rajtuk megakadályozta, hogy feljussanak a hajóra.

És mielőtt még azok eltávolodtak volna a hajótól, Olpano érkezett oda, hogy harcoljon velük, kit Fanimor küldött néhány emberrel, akik emiatt öltöttek fegyvert, mert szükség volt arra, hogy Clarimundo abból a küzdelemből pihenten kerüljön ki, hogy azután meg tudjon vívni a hatalmas Morbanfóval, aki azon kívül, hogy igen erős volt, fürgébben mozgott, mint egy szarvas, miért is ritkán ült lóra, az a néhány paripa pedig, amelyet tartott, Sintra hegységében nevelkedett és igen erős és gyors volt, mert a hely vadsága igen szívós természettel ajándékozta meg őket.

Clarimundo, bár az első pillanatokban a tömeg miatt nem tudott kedve szerint sebeket osztogatni, mikor halálos vágásait ellenségei megérezték, nagyobb helyet adtak kardjának, és Olpanornak, Fanimor vadászának, meg egyéb szolgáinak segítségével kis időn belül egyesek kard által lelték halálukat, mások félelmükben a tengerbe vetették magukat, melynek sodrása elvitte őket, míg a végén hárman maradtak, akik magukat keresztényeknek vallották, mondván, hogy arra a szerencsétlen életre őket bizony kényszerítették, ahogy sokakkal megtörténik, akik az ellenség kezére jutván, hogy életüket mentsék, hitüket megtagadva halálra ítélik lelkeiket, és ezzel az egy gonoszsággal sok mást is elkövetnek. Mert a rosszban az a legrosszabb, hogy az ember nem követhet el úgy egyet, hogy azt rögvest másik ne követné.

Mikor Clarimundo ezt a harcot befejezte, útjáról megérkezett Morbanfo négy, nemzetségéből való lovag kíséretében, akik neki azon föld pusztításában segedelmére voltak, hét foglyot hajtva maguk előtt, kiknek kezei hátul össze voltak kötözve. Az óriás, értesülvén a várban arról, miképpen pusztultak el az emberei, olyan dolgokat tett és mondott, hogy elég volt csak látni ahhoz, hogy az embert rettegés töltse el, hát még inkább mindannak keze általi megvalósulását megvárni. Nagy vadul a vár egyik ablakához sietett, és látta, hogy a hajók olyan nyugodtan horgonyoznak előtte, mintha nem félnének semmitől, hogy jobban elrejtőztek volna, és Fanimor alattvalói olyan vidáman ünnepeltek és muzsikáltak a fedélzeteken, hogy az óriásnak úgy tetszett, mintha egy másik, új világot látna, és a vezérhajón, mely a várhoz legközelebb volt, Fanimor hugai játszottak hangszereiken olyan édes dallamokat, hogy az még nagyobb csodálkozásra késztette az óriást.

Ha pedig nem okoztak volna azok, ott a hajókon már annyi kárt neki, talán kedvezőbb javaslatot tett volna nekik, fájdalmának sérelme azonban olyan nagy volt, hogy nem hagyta nyugodni. És ezzel a dühvel felöltötte erős páncélját, melyet igen szúrós acélbogáncsok fedtek, így há valaki ölre akart volna menni ellene, nem ragadhatta meg, csak, há saját magában is kárt tett. És a pajzson, melyet ugyanúgy körülvettek a bogáncsok, az ördögöt lehetett látni összekötözött kezekkel és lábakkal.

Ezeket a fegyvereket ő kereskedőktől vette el, akik ott egyszer kikötöttek, azt azonban Madorca óriásasszony, Calarna nővére unokaöccsének, Pantafasulnak szánta. Azon kívül, hogy az a fegyverzet igen erős volt, olyan varázslattal készült, hogy aki azt felöltötte, az ellenségein mindig győzelmet aratott. Madorca, lévén igen nagy boszorkány, az ördögöt festette a pajzsra megkötözve, hogy ezzel megmutassa, olyan hatalma van fölötte, hogy így elbánhat vele. Morbanfo, aki e fegyverzetnek erényeiről mit sem tudott, mégis mindig azt öltötte fel, há harcba indult, ám győzelmét saját erejének tulajdonította. Ezért aztán annak a vidéknek nagy része az ő uralma alatt állt.

Visszatérvén pedig hozzá, aki ezen győzedelmes fegyverzetet akkor már felöltötte, mert abban az órában apály volt, és néhány hajó olyan mélyre süllyedt a folyómederben, és a part olyan meredek lett, hogy a hajók fedélzetével egy szintre került.

Látván pedig Clarimundo, hogy az óriás gyalogosan jön keresésére felőle kérdezvén, kiszállt a hajóból, és ezt mondta neki:

- Morbanfo, itt vagyok, hogy rendelkezz velem, és hogy megtiszteljelek, de csak akkor, ha mindannak, amit eddig tettél, az ellenkezőjét fogod cselekedni, és ha ezt el nem határozod, készen kell állnod arra, hogy harcba kezdjünk egymás ellen.

- ó, Grifaio, Istenem - mondta az óriás -, hát ezért áldoztam fel annyi áldozatot oltárodon? Azért, hogy ennek a szerencsétlennek merészséget adj, hogy így feleljen nekem? Ígérem, hogy rajtad állok bosszút, ha nem engeded, hogy bosszút álljak ezen.

Mialatt az óriás ezeket a hiúságokat kiabálta, Clarimundo jól felöltötte magára fegyverzetét, és felidézve magában lelke titkának emlékezetét, olyan bátorsággal támadt az óriásra, amilyen az ilyen esetekben merészséggel töltötte el, és az első ütés, melyet Morbanfo igencsak megérzett, még nagyobb vadsággal töltötte el. Egymásnak támadva mindketten ejtettek sebeket a másikon, bár az a varázslatos fegyver olyan könnyű vágásokat eredményezett, mintha veszített volna hatalmából, mert Clarimundo kardjának jósága fölülmúlta Morbanfo fegyvereinek bűverejét. Az óriás kicsit gyengébb volt, mert lábfejére Clarimundo olyan ütést mért, hogy majdnem minden idegét elvágta. Ez azt eredményezte, hogy Morbanfo veszített gyorsaságából, de nem annyit, hogy halálosan hagyta volna magát megsebesíteni Clarimundótól, akin aztán két olyan sebet ejtett, hogy az igencsak fájt neki, de haragjuk lázában égve egyikük sem érezte sebeinek fájdalmát.

Így harcolván sokáig abban az igen veszedelmes küzdelemben, az óriás látván, hogy ellenségének ereje megújul a fáradozásban, az övé azonban egyre gyengül, hátrálni kezdett a vár irányában, hogy a halált késleltesse, míg aztán be nem menekült a kapun, Clarimundót kívül hagyva, ugyanis tíz igen friss vitéz zárta be a kaput, akiket az óriás ezen feladat elvégzése céljából rendelt oda, és akik úgy támadtak Clarimundóra, hogy menekülnie kellett, miért is nagyon elszomorodott, hogy ennek Fanimor szeme láttára kellett megtörténnie, ki előtt nagyobb vitézséget akart mutatni, mint bármikor. Bánatában leült egy kőre a várkapu előtt, hogy megvárja, míg az óriás visszatér, hogy tovább harcoljanak. De hiába volt minden, mert miután az óriás visszavonult, azzal a reménységgel, hogy másképpen állhat bosszút ellenségein, nem akarta mégegyszer kitenni magát annak a veszedelemnek, melyből éppen megmenekült.

Fanimor, aki tudta, mi fog történni, Olpanóval megüzente Clartimundónak, hogy térjen vissza, mert Morbanfót nem a kapu előtt fogja legyőzni.

Clarimundo, meghallgatván Fanimor üzenetét, visszetért a hajóra, ahol a bölcs saját kezével gyógyította be sebeit, mert ehhez ugyanúgy értett, mint minden máshoz. Amikor pedig már két óra eltelt az éjszakából, és ismét eljött az apály ideje, hirtelen meglátták, hogy a folyón lefelé egy olyan nagy tűztutaj közeledik feléjük, hogy egyesek a hajókról a szárazföldre akartak menekülni, és már hozzá is készülődtek ehhez. Fanimor látván szándékukat, és Clarimundo erőfeszítését, aki a sajkák evezőjével akarta a tűztutajt kétfelé szakítani, és így a folyó egy részét felszabadítani, hogy ott a hajók biztonságban meghúzódhassanak, ezt mondta neki:

- Uram, nem szükséges ez, mert én jobb gyógymódot tudok erre, mely által mindannyian megnyugodhatunk, ellenségeink erőfeszítései pedig kudarcot vallanak.

A vár lakói, mikor látták, milyen közel van már a tűz a hajókhoz, azt gondolván, hogy azok már égnek is, nagy kiabálásba kezdtek, Fanimor azonban ebben a pillanatban pap módjára megnedvesített egy ágat a folyóban, és annak vizét a tűzbe csepegtette náhány szó kíséretében, mely annak a szertartásnak elvégzéséhez szükséges volt. Mindaz pedig olyan hatással volt, hogy a tűz mindjárt kialudt, mi igen nagy csodálkozásra késztette a vár lakóit, és vidám örömre a hajóban levőket, akik mindjárt nagy ünneplésbe kezdtek az egész éjszakát mulatsággal töltve egészen másnap reggelig, mikor is Clarimundo vezetésével nagy számban kiszálltak a hajókból Fanimor parancsára, aki elrendelte, hogy borítsák tűzbe a vár kapuját, mert azt az óriás igen nagyon őrizte nem merészelvén kimenni a várból, ugyanis előző éjjel azt álmodta, hogy Sintra hegységébe idegen földről egy oroszlán érkezett, mely minden szarvast és egyéb állatot elpusztított, igencsak örvendezve ennek, mikor aztán ő elindult, hogy megölje, a mellére ugrott és annyi részre szakította a szívét, hogy annak a földnek minden madara elvihetett egy darabot a csőrében. Látván pedig az óriás, hogy az a harc, amit vívott, ennek jele lehet, az eljönvendőtől félve jól elsáncolta magát. Megparancsolta pedig, hogy vessenek tüzet a hajókra, mert már egyszer így égetett el néhány sajkát, mely Lisszabon felől érkezett az ő megtámadására. Attól fogva olyan jól értett ahhoz, hogy mindig volt kéznél egy-egy ilyen ágakból készített tutaj, há szükség lenne rá. De annyi haszna volt belőle, amennyit láttatok, mert amikor valaminek pusztulnia kell, minden arra szolgál, hogy a vég bekövetkezzék.

Clarimundo, aki a vár kapujában volt, hogy azt felgyújtsa és így harcba szállhasson az óriással, ahogy a kapu meggyulladt, eloltatta a tüzet és belépett, ott pedig már fegyverzetben várta Morbanfo unokaöccseivel és minden emberével együtt, mert életét sok más életért akarta csak odaadni, mint aki minden reményét elvesztette már azon álom által, mely lassanként igazsággá változott. Egymásra támadván pedig olyan harcba kezdtek, amely a legkeményebbek közé tartozott Clarimundo életében, ugyanis az óriás atyafiai igen kiváló lovagok voltak, és nagybáytjukat megbosszulni akarván annyira félelem nélkül harcoltak, hogy nem volt könnyű feladata Clarimundónak és embereinek. Morbanfo pedig, bár sebesült volt, úgy küzdött, mintha ép lenne, igen nagy elkeseredéssel, de semmi nem használt neki, mert Clarimundo úgy kifárasztotta, hogy egy kőre lökte, és azzal véget vetett életének, fejét levágva. Nem elégedvén meg az ő halálával, az unokaöccsök után vetette magát, és az óriás egész házanépe félelmében és uruk halála miatt meggyengülve a vár különböző termeiben keresett menedéket.

Ezen késlekedések ellenére egyesek itt, mások ott, de mindegyik életével fizetett sok rossz cselekedete miatt. Csak néhányan menekültek meg, akik magukat keresztényeknek vallották, könyörögvén életükért, hogy vétkeikért vezekelhessenek. És ahogy Clarimundo bejárta a várat, hátha talál még valakit annak termeiben, egy pincébe tévedt, ahol nagy máglya égett, mely erős kén- és egyéb mérges szagokat árasztott magából. Clarimundo akkor megkérdezte a hitehagyottakat, hogy az vajon mi lehet.

Uram - felelték azok -, ezen a helyen sok emberi testet áldozott fel Morbanfo az ő Istenének, és abban a másik teremben könyörgött hozzá.

Clarimundo, hogy megnézze azt a bálványimádást, belépett a terembe, ahol az oltár minden díszét a földre borítva találta, magát a bálványt pedig ezer darabban, és mindjárt eszébe jutottak azok a fenyegetések, melyeket az óriás istene ellen kiáltozott. Ebből a teremből eltávozván egy másikba lépett be, mely az óriás foglyainak börtöne volt, és nyolc rabot talált benne, azokat, akiket Morbanfo előző nap hozott más vidékről: mór parasztok voltak, és Clarimundo szabadon engedte őket.

Fanimor, ahogy értesült Clarimundo győzelméről, egész népével együtt a várba ment, ahol aznap és a következő éjszakán megpihentek azzal a nyugalommal, amelyet a győztesek diadaluk után szoktak érezni.

Colir vára egy csodálatosan nagy és magas hegység lábánál áll, melynek egyik vége a tengerbe nyúlik, a másik a szárazföld egy síkságában végződik, mely egy népes várost hord a hátán, annak neve pedig Lisszabon, és a másik oldalon helyezkedik el, ahol a Tejo folyó a nagy óceán-tengerbe ömlik. És nnek a hegységnek a közepén, mely egészen a csúcsáig körül veszi, olyan magas barrocaloknak csúcsai állnak, hogy soha nem látszanak ki a ködből, csak, ha a nap nagy erővel süt rájuk. A külsejük igen figyelemre méltó, há valaki jól megnézi, miképp történhetett, hogy a természet, minden dolgoknak mestere és feltalálója, ilyen játékot űzött, egy nagy sziklát egy olyan kicsi tetejére helyezve, hogy mindenkiben félelmet kelt, aki csak elmegy alatta, mert úgy tűnik, hogy a fejükre fog esni.

És egyik hegynek a tetején pedig egy vár áll, melyet Sintrának hívnak, és egy olyan erős sziklaszirtre épült, hogy azt semmilyen cselvetéssel bevenni nem lehet, és a hegység sziklás erdeiben sok szarvas, vaddisznó és egyéb állat él, melyeknek minden faját a bőbeszéduség elkerülése végett fel nem sorolhatjuk. Leereszkedvén pedig a hegység magasából és közepéből, a hegyoldalakat egészen a síkságig végig kertek díszítik, tele mindenféle gyümölcsökkel, amilyet csak szemünk-szájunk megkívánhat, mely kerteket vastag patakokban ömlő víz öntözi, melyet a levegő párája szül a mélyedésekben, és a hegyoldalban ezek a vizek összegyűlvén egy igen bájos patakot hoznak létre, mely a kerteken folyik keresztül gyümölcsökkel és virágokkal tele. Édes mormogással ér a tengerhez, amelyben a gyümölcsöt elosztja annyi felé juttatva belőlük, hogy a parttól hat-hét mérföldnyire sok almát, körtét, birsalmát és a földnek egyéb jelét találni a vízben, minek a hajósok igencsak örülni szoktak.

A kertektől lefelé következnek a búzamezők, szőlőlugasok és olajfák, meg egyéb termények, és a jószágok legelői, minden, amit csak a talaj termékenysége megenged. Ezért azon a vidéken igen sok város és település található úgy a tengerparthoz közel, mint attól távol. És bár az a rész, ahol Clarimundo volt, kárt szenvedett a spanyolok támadása miatt, mely nem sokkal korábban történt, és Morbanfo óriás is pusztított rajta, annyira megtetszett neki, hogy ha ott lett volna lelkének titka, sehol másutt letelepedni nem akart volna, mert már ebben a kívánságban is közreműködött Isten titkos akarata.

Visszatérvén pedig a foglyokhoz, akiket Clarimundo elengedett, ahogy visszanyerték szabadságukat, mindjárt beszámoltak az óriás haláláról Sintra lakóinak és másoknak, akik Lisszabon városából valók voltak. A sintraiak, mivel közelebb laktak, nemsokára sok ételt és frissitőt hoztak ajándékba az újonnan érkezetteknek, de Clarimundo semmit nem akart elfogadni tőlük ingyen, hacsaknem jószándékukat, mellyel azt felajánlották. És látván, milyen sokan vannak, és milyen vidám emberek, megkérdezte tőlük, miért tűrték el az óriás uralmát, ha olyan rossz ember volt.

- Uram - felelte egyikük -, én már százötven éves lehetek, és mivel mindezen balszerencsének nagy részét végigéltem, el tudom mondani neked, hogyan érkezett ide az az az óriás nemzetség, így megtudhatod, mi volt annak az oka, hogy el kellett őt tűrnünk.

Jó nyolcvan esztendővel ezelőtt ezen a folyón, melynek partján kikötöttetek, egy hölgy érkezett két hajóval. Amint később megtudtuk, három fiától, akiket magával hozott, német földről származott és a dán királytól menekült, aki megölte a férjét, mondván, hogy az a királynével házasságtörést követett el, mivel pedig ez a hölgy igen gazdag volt és Compa grófnője, mielőtt a király rátehette volna kezét vagonára, értesülvén férje haláláról becsomagolta családjának legértékesebb ékszereit és azon atyafiaival együtt, akik el akarták kísérni, erre a vidékre jött, ahogy már mondtam. Mivel pedig a tengeri úttól már nagyon elfáradt, látván a föld frissességét, és mivel nem mert keresztény országban letelepedni, mert tudta, hogy azokban a dán király a pusztulására törhet, arra kérte Lisszabon királyát, Zeilont, hogy adjon neki némi földet, ahol saját vallát követve élhet, de az ország törvényeinbek engedelmeskedve, ami a testet illeti, és hogy tisztelje azt, hogy külországi asszony, és az ő birodalmában akar élni, bár sok más helyet ismer, ahol lakhatna.

Zeilon, akit ez a szándék megindított, azt mondta, hogy igen boldogan teljesíti a kérését, de száz font aranyat és háromszáz font ezüstöt kell adnia azért a birtokért, amit kér. Sintra, mert ez volt a hölgy neve, látván, hogy másképp nem tudja teljesíteni kívánságát, boldogan megadta Zeilonnak, amit az kért, mivel azonban nem volt annyi pénze, három aranyláncot adott neki zálogba, melyek a fiaié voltak, azzal a feltétellel, hogy ha három éven belül nem váltja ki azokat, a király tulajdonába mennek át, bár kétszer annyit értek.

Ebben megegyezve Sintra rövid időn belül felépítette embereinek ügyessége által ezt a várat, melyet a Colirnak nevezett el a láncok miatt, melyeket zálogba adott a birtokért (merthogy német nyelven a láncot colirnak hívják, és ő a várnak saját nyelvén adott nevet).

Zeilon király, mikor Sintra már felépítette ezt a várat, és letelepedett benne, ahányszor a hegyekbe jött vadászni, mindig itt szállt meg, miáltal oly sok időt töltöttek együtt, hogy hajlandóság született benne, és a király felfedte Sintra előtt, hogy szereti, megígérvén neki, hogy Lisszabon királynéjévé teszi, de át kell térnie a mórok hitére, hogy a felesége lehessen.

Sintra, aki úgy érezte, hogy a király zaklatja őt, elmondta ezt fiainak, arra kérvén őket, hogy menjenek el arról a vidékről, mert inkább veszítse el minden vagyonát, mint lelki üdvösségét és becsületét.

Fiai azonban, akik akkor már Zeilon három unokahugának szerelmét élvezték, csak nevettek rajta, azt mondván, hogy már belefáradtak a sok küzdelembe. Mivel pedig azon a földön költötte el azt, ami az övéké volt, ahol igen jól érzik magukat, jobb, ha elfeledkezik képzelgéseiről, mert ők aztán nem követik sehová. Ezek az engedetlen szavak és Zeilon fenyegetései annyira elszomorították Sintrát, hogy nem sokkal később meg is halt.

Mikor a fiúk látták, hogy anyjuk meghalt, hogy Zeilon és unokahúgai kedvére tegyenek, a mórok hitére térve elvették a lányokat feleségül. És mivel itt az a szokás, hogy a férj megvásárolja a menyasszonyt, azt adták értük cserébe, ami a zálogba adott láncok a birtok árán fölüli értéke volt. Mikor pedig már mind a hárman megnyugodtak ebben, az történt, hogy megjelent itt ez az óriás, egy bátyjával együtt, és mivel tetszett nekik a vidék, erővel bevették a várat, melyben a három fivér közül kettő meghalt. Az, amelyik életben maradt, Lisszabon városába húzódott vissza mindazzal, amit meg tudott menekíteni, és barátainak segítségével, minden vagonukat elköltve azt a várat építtette, amelyben most lakunk, melynek a Sintra nevet adta anyja tiszteletére és abban a reményben, hogy onnan annyi ideig harcolhat az óriás ellen, amíg az ő ideje el nem érkezik. És mialatt mindez történt, Zeilon király Algarve királyával hadakozott, aki feleségül akart venni egy hercegnőt, aki Évorában lakott, és Spanyolország egyik legszebb hajadonja, és aki apja halálával örököse lett annak a vidéknek, mely két folyó között terül el, az egyiket Tejónak, a másikat Guadiánának hívják, és addig hadakoztak, amíg nagy háború tört ki, miért aztán Morbanfo óriásnak volt ideje arra, hogy az Orcadas-szigetekre küldessen, hogy néhány atyafiát idehozassa, és segítségükkel elfoglalt egy közeli várost, melyet Torres Vedrasnak hívnak, és melyet most egy másik fivére tart uralma alatt.

Zeilon király, miután legyőzte az algarvei királyt, mikor országában ilyen nagy zűrzavart talált, igencsak sajnálta, hogy a háborúban ereje meggyengült, de nem sokkal később megtámadta Morbanfót, és a második csatában, amelyet vívott vele, meghalt.

Fia, aki most Lisszabon királya, zsenge kora miatt eddig még soha nem kísérelt meg bosszút állni atyja haláláért. Ezen események akadályoztak meg bennünket, uram, abban, hogy Morbanfót elpusztítsuk, aki annyi kárt és veszteséget okozott ennek a földnek, amíg élt. Mivel pedig Istennek úgy tetszett, hogy bátorságot adjon neked a legyőzésére, gondold meg, hogy parancsolsz -e nekünk valamit, mert bizonyos, hogy házaink és vagyonunk egész népükkel a te szolgálatodra állnak, mert há nem így tennénk, nagy hiba és hálátlanság lenne, ami minden rossz között a legrosszabb, amit csak elszenvedhetünk.´

Clarimundo, miután megköszönte Sintra lakóinak azon felajánlását, hogy őt szolgálni szeretnék, igen nagy szívességgel elbúcsúzott tőlük, egyéb ajándékokban is részesítve őket, ameddig csak ott tartózkodott. Mikor azok eltávoztak, Fanimorhoz fordult, és azt mondta neki, hogy azon szeretettől hajtva, melyet a vidék iránt érez, nagyon szeretne Torres Vedras várába indulni, hogy ott megmérkőzzék Morbanfo fivérével, mivel Sintra lakosai szerint igen kegyetlen ember, és a vidék pusztítója, és ha őt a várban nem találnák, akkor egy Coimbra nevű városig kell menniük, mert szintén tőlük tudta meg, hogy az óriás oda készült, hogy egy lakodalmon hajadonokat ejtsen foglyul.

- Clarimundo uram - mondta erre Fanimor -, nem ok nélkül való a hajlandóság, melyet e föld iránt érezel, mert a te sorsodban nagy része lesz majd e vidéknek. És bár most neked kis dicsőség lenne legyőzni Morbanfonak ezt a fivérét, nem lenne az olyan könnyű, ahogy gondolod, ezen a földön más tisztesség vár téged, mely nagyobb dicsőségben részesít majd. Fogadd el azt, amit Isten akar neked adni, és a többit hagyd arra, akit az ő akarata erre a feladatra teremtett, elégedj meg azzal, hogy ő téged igen nagy dolgoknak kezdetéül választott. És, hogy megtudd, milyen kegyelemmel viseltetik irányodban, azon kívül, amit már láttál, szükséges, hogy Néki ajánljalak kifejezvén hálámat az Ő nagy jótéteményeiért, mert a segítségével ma elmondhatom neked annak egy részét, ami történni fog ezen a vidéken, mely mindenek között a legtökéletesebb úgy Isten szándéka szerint, mint az emberek hasznára. Hogy pedig ezen nagy dolgokat meghallgathasd, melyek néked megígértetnek, és melyek a Szentháromság Egysége által rendeltettek el, úgy illik, hogy minden emléket és gondolatot, mely értelmedet megzavarhatja, eltávoztass magadtól, és lelkiismereted tiszta és szeplőtelen legyen. Unokádnak tetteivel kezdem majd énekemet, és egészen addig folytatom, míg Isten akarja, mert gyermekeid cselekedeteinek nagy részét még megláthatod, mielőtt ebből a földi világból eltávozol, és mivel ez a hely nem alkalmas arra, amit mondani akarok, menjünk fel oda, ahol könnyebben szemlélődhetünk.

Ezeket a szavakat mondván kézen fogta és így mentek fel a legmagasabb torony erkélyére, ahonnan azon vidéknek és a tengernek nagy részét be lehetett látni. És mivel ebben az órában a Hold fényességének erejében volt, olyan kellemetes és bájos éjszaka volt, hogy minden csillagot úgy lehetett látni, mint azok a nyolcadik égben meg vannak festve. A folyó hullámaiban, melyek a dagály által mozgatva csapkodták a torony alját, remegett a visszatükröződő Hold, ide-oda ugrálva, mintha csak a pacsirták énekének örülne, melyek a gyümölcsösben töltötték kedvüket szerelemmel. Fanimor, hogy olyan ruházatban legyen, amilyet ilyen alkalmakkor ölteni illik, egy bő vászonköpenyt vett magára olyan módon, mint az alsóruhát szokták, fejére süveget téve letérdelt, és magasba emelt kézzel könyörögni kezdett ezt mondva:

Alighogy kimondta ezeket a szavakat, egy isteni szellem szállta meg, ki oly szent ihletettséggel töltötte el, hogy hol óriásnak tetszett, hol meg kisebb termetűnek, mint valójában volt, mindez pedig olyan csodálatosan történt, hogy Clarimundo elámult azokon a mozdulatokon, melyeket Fanimor tette, mert az hol Kelet felé nézett, hol Nyugat felé, minden irányban a kereszt jelét rajzolva a levegőbe, és azon prófétikus ihletettségben, tekintetét a Holdra szegezve, ezt mondta:

És ezen isteni közbenjárás által megsegítve, mely néki megígéri ezen vidékeknek nagy örökkévalóságát, öt mór királyt olyan diadallal győz majd le, mely igen jó bizonyítéka lesz az ő uralkodásának elején már annak, mennyire nagy hajlandósággal viseltetik majd utódai irányában is. Méltóságának megerősítésére pedig az Ő legszentebb sebeit adja majd neki az öt mór királynak pajzsain, kiket le fog győzni.

És ilyen dicsőséges céllal, ezen dolgoknak átadván őt, a Tejo-folyó partjához érkezik, és mivel a Győzelem érzi az isteni segedelmet Cabelicastro városának bevételekor (melyet aztán Miasszonyunk kedvéért Santarém-nek fognak nevezni), a folyón lefelé igen büszkén hajózik majd, míg el nem éri a nagy óceán tenger habjait, a népes Lisszabont elfoglalva. És ami engem leginkább boldoggá tesz, az az, hogy az én népem Cascais kikötőjébe jön seregével, hogy a mórokat elpusztítsa, akik azon kard által vesznek majd el, a Nap tükörében, melyet aztán Martes-nek hívnak majd a külországi emberek miatt, akik ott telepednek le.

És mikor a Győzelem már igencsak megfürdött a mórok vérében, hogy azzal egészen beteljen, Sintra azon magas várához indul, és ott egy újat emelnek annak lakói, kiknek nagy szomorúságára szolgál majd, hogy romokban találják Colirnak ezen várát, mely életüknek nagy segedelmére lesz. És a Colir név a portugálok új nyelvében Colares-sé változik majd.

A Győzelem, látván, milyen magas oromra jutott fel, körülnéz majd onnan a vidékre, és ami legjobban tetszik neki, arra leveti magát oly nagy lendülettel, hogy amit csak maga előtt talál, mind a portugáloké lesz.

Mivel pedig örök kívánsága az lesz, hogy Mohamedet elpusztítsa, és Krisztus Hitét felemelje, egy Szent és Hadi Rendet alapít majd, melynek tagjai, hogy felismerhetőek legyenek a többi ember között, mellükön vérjelet fognak viselni, hasonlót ahhoz, amilyet Az viselt, ki a mi megváltásunkra született. És ezen rendnek priort is rendel majd, kit Krisztus Mesterének fognak nevezni. És hogy a népes Lisszabon is részesedjék csodálatos műveiben, létrehozza benne a Kereskedők Nagy Utcáját, mely mindenütt ismerni és tisztelni fognak az emberek. Országának minden ügyét rendben hagyva maga után annak a kezébe helyezni lelkét, aki őt teremtette, testét pedig Odivelas kolostorának ajánlja, melyet erre a célra épít majd.

Mert a te nagylelkű szíved, mely szűntelenül magasságos gondolatokban ég majd, mindig oly méltóképpen forgolódik majd a veszedelmes feladatokban, amilyen nagy szenvedéssel győzöd majd le azokat a gyanús félelmeket, melyek téged mint a keresztény hercegek legkiválóbbikát fognak örökké emlékezetessé tenni. És a te küzdelmeid fogják megnyitni az utat ahhoz, hogy a portugálok hírneve az egész világon ismertté lehessen, és te fogod letenni annak alapjait, hogy a legnagyobb méltóság magas helyére kerülhessen, de a kegyetlen halál nem hagyja majd, hogy elkezdett művednek eredményeit láthassad, ám ha ezzel veszítesz is, örvendezz, mert tested sok bajnak orvossága lesz, isteni erény munkálkodván benne a te érdemeid jutalmaképpen.

És tetteinek e kezdetét olyan szent titok veszi majd körül, és oly sok dolog övezi, hogy abban mindjárt megmutatkozik az ő nagysága, mert a szárazföld, a tengerek és minden értelmes lélek megérzi majd a nevét, és nem lesz senki, aki nem hallott volna róla. És csupán ragyogásának sugarai úgy megégetik majd mások bajait, hogy azok boldogságba és nagy dícséretbe fodulnak általa. Kezéből pedig lélektelen madarakat repít majd, szárnyaikon vérszínű kereszttel, melyek oly sokfelé eljutnak majd, hogy a világ tudomására hozzák, hogy nagyobb, mint magáról gondolta volna, csőreikkel annyi rejtekhelyet és földdarabot fedezve fel, hogy mindaz együttesen nagyobb testet képez, mint az volt, amit ismertek már. És mindezen földek szerte azokat az Isteni Fegyvereket és Királyi Pajzsokat szeretettel és tisztelettel imádják majd.

Mert téged, aki az mennyet és a földet öt égövre osztod, melyek közül kettő mérsékelt, három mértéket nem ismer, bizonyosan szintén megismernek majd, még há kevesen is értik majd meg köreidet, melyekből állsz. És hatalmának ezen jelei által győzedelmeskedik majd az, aki soha nem tapasztalta a legyőzöttek igáját, hódítását saját kerületének határain elkezdve, melyektől eltávozva minden határkövet átlépve, mit az emberek a földkerekségen elhelyeztek.

És a földnek az a tája, melyen a viharok a hajósoknak sok bajt és küzdelmet okoznak, Sierra Leonével együtt igen alázatosan járul majd a színe elé, mezítlábasan, mezítelenül, és a Nap sugaraitól megégett bőrrel, új nyelven kérve tőle a tanítást, hogy népe megismerhesse azt, aki őket teremtette, és mindazt, ami a világon létezik.

És az ártatlanoknak, akik Etiópia földjén élnek, és soha nem hallották a mi Megváltónk tanítását, legfőképpen Kongó nagy fejedelme, ki a mi Hitünk lázában égve új apostolként prédikál majd, és minden környező nép nagy részét kereszteli majd meg, akik szavait szivükbe vésik oly módon, hogy aztán tanítói lehessenek azoknak, akik még tudatlanok. És annak a földrésznek a határairól, mely a másik oldalon terül el, még há ebben az időben nem is válnak teljesen ismertté, némelyek majd elhozzák azt a termést, mely vidám színekkel díszíti a ruhákat, melyeket befestenek vele, és ott élő madarak sokféle tolldíszével járulnak az elé az úr elé, ki őket a Világgal megismertette.

És Fora területe, valamint Azánia minden vidékkel együtt, mely a Nílus forrását elrejti, megismervén a legkeresztényibb király nevét, és látván hőstetteit, mindennek hírét megviszik majd a nagy királynak Abesszíniába, mely ország amilyen messze van a keresztény vidékektől, még há keresztény maga is, annyira különbözik azoktól cselekedeteiben és szokásaiban. Ez majd a vad oroszlán és szelíd bárány üvöltését hallva annak nagylelkű hatalmába adja majd magát. A Boldog Arábia másik része, Júda nagy városával, és a ház, melyben az a földműves nyugszik, ki az átkozott eretnekség magját elvetette, szintén rettegni fogják gonoszságaik ezen megbosszúlóját. És az atyai vér nagy bosszúállója, a bíborszínű sapkák fejedelme, aki hatalomban és nagylelkűségben azon a vidéken versenyre kel majd magával Nagy Sándorral is, szállásának mezején érzi majd a föld megrendülését. És ismervén ezen újdonság okát, igen nagy vidámsággal engedelmeskedik, ötven király által megkoronázva, kik abban az időben engedelmeskednek majd neki és kiket a maga oldalára állít.

A Bengáli-öböl bizony nem marad így anélkül, hogy nem jönne szintén igen fehéren mindazoktól a szôttesektől, melyeket vidékén készítenek. Csatlakozik majd pedig a jóillatú Martamanéhoz, Beijoim de Langonához, Petuhoz és Ovedához.

És e nyelveknek sokfélesége együttvéve lép majd be kikötőjébe a népes Lisszabonnak, mely igencsak elcsodálkozik majd, mikor e fülének oly idegen hangokat meghallja, de mindazonáltal igen örvendezik majd azon, hogy azok mint hercegnőjüket imádni fogják őt. És az ünnepségek közepette, melyek benne végbemennek majd, látomn, hogy fején oly ragyogás születik, mely fényt ad azon sötét helyeknek is, ahová a napfény soha nem tud eljutni, ezért tehát igen fontos, hogy te, igen bátor Clarimundo, még jobban figyelmezz most, mert ennek a világosságnak cselekedetei, minthogy újak, új rendet alkotnak a gondviselés helyeslésével, mely azokat saját szolgálatára és mindazoknak, akik az igazságot szomjazzák, megsegítésére rendeli.

Ezen szavakat kimondván Fanimor annyira megfeszítette minden erejét, hogy folytathassa annak elmondását, mi előtte megjelent, hogy lelkének gyengesége által, félvén attól a ponttól, melyen át kellett volna haladnia, ájultan esett össze vércseppeket verejtékezve.

Clarimundo, mikor abban őt az állapotban látta, még ha nagyon el is merengett azon, amit hallott, a segítségére sietett felemelve a földről, Fanimor pedig vele együtt hátrálni kezdett, mintha Isten akaratát félné, mely az volt, hogy mindazt, amit még látott, máskorra hagyja. Miután pedig kis ideig egész testében reszketett, igen világos elmével tért magához, és ezt mondta:

- Uram, Clarimundo, mostmár mindenképpen boldognak kell lenned, hiszen a te véredből származnak majd azok, akik mindezeket a tetteket végrehajtják, csupán nevük erejével, és életükben ilyen nagy dicsőséget érnek el.

- Az az igazság - mondta Clarimundo -, hogy most még nagyobb az én aggódásom, mint az utóbbi napokban, mert ezen csodálatos dolgok nem hagyják, hogy rajtuk kívül bármi másra gondoljak. És mivel az örök Isten rendelte így, neki igen nagy köszönetet mondok, és neked, én jó barátom, Fanimor, nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg azt az igen nagy segítséget, melyet tőled kaptam, hacsaknem jószándékommal, melyet irányodban megmutatok, mert minden másban olyan szegény vagyok hatalom és érték tekintetében, hogy ezek a fegyverzet, melyet viselek, az én legnagyobb kincsem.

- Uram, Clarimundo, nem szükséges, hogy engem szolgálataimért megjutalmazni törekedj, mert csupán azzal, hogy azt elfogadod, már boldognak tudhatom magam. Most azonban induljunk el lefelé, mert fogadnod kell azt a királyt, aki a te látogatásodra érkezik.

Clarimundo lenézett akkor a toronyból (bár még nem pirkadt meg teljesen), és látta, hogy több mint száz lovas közeledik az úton. Nem volt az más, mint Fibar, Lisszabon királya, aki látására jött, és azért, hogy hálát adjon neki, amiért megölte Morbanfo óriást. Clarimundo, mert nem volt idő arra, hogy megkérdezhesse Fanimor azon dolgok felől, melyeket tudni akart, vele együtt lement az udvarba, ahol fogadták Fibárt, mely találkozás alkalmával mindketten igen sok udvarias szót váltottak, mert ez a Fibar, mór hite ellenére igen jó nevelésű és kellemesen társalgó ifjú volt, azon vidék egyik legkiválóbb lovagja, igazságos úr, ki emiatt sok ajándékot hozott Clarimundónak, mondván, hogy mindent megadna neki, amire csak szüksége van, há azon a vidéken akarna letelepedni.

- Fibar király - mondta Clarimundo -, külországi vagyok, és erre a ti vidéketekre inkább a véletlen szeszélyéből, mint saját akaratomból érkeztem, és még ha az egyik legjobb föld, is, melyet valaha láttam, mégis úgy illik, hogy visszatérjek hazámba, mielőtt azonban elindulnék, míg az idő nem engedi meg, hogy útra keljek, igen örvendeznék annak, há láthatnék és megtudhatnék erről a vidékről valamit, mert Sintra néhány lakójától, akik itt jártak, értesültem arról, hogy ez a vidék igen gazdag emlékezetre méltó dolgokban.

- Nem hiába van, lovag uram - felelte Fibar -, hogy ez a kivánságod, mert ebben az országban annyi az emlék, hogy igen sok időt eltölthetnénk azoknak felidézésével, de a te kedvedért elbeszélek néhányat közülük. Legfontosabb közülük egy vár, mely egy sósvizű folyó közepén áll, nem messze innen, és amit mondanak róla és a régiek írásáiban megmaradt, aszerint a nagy Trója vára pusztulásának idejéből való, ugyanis, mikor Aeneas az ő hajóhadával tőle elindult, ahogy azt Vergilius, a latin költő elbeszéli, Szicília szigetére vetődött, ahol Juno istennő, attól félvén, hogy elérhetné Itáliát, megparancsolta Irisznek, az ő hírvivőjének, hogy öltse fel Beroe, egy trójai asszony alakját (akit minden más trójai asszonynép igen tisztelt), és bírja rá őket, hogy gyújtsák fel a hajókat, melyekkel oda érkeztek, hogy azon a földön pihenhessék ki szenvedéseiket.

Ezek a matrónák Beroe szavainak erejétől meggyőzetvén az egész hajóhadat felgyújtották. Aeneas azonban, attól a meggyőződéstől hajtva, hogy neki a nagy Itália földje ígértetett meg, még ha nagy nehézségek árán is, és övéinek elégedetlenségére, mégis úgy döntött, hogy továbbindul azokkal a hajókkal, melyek a lángoktól megmenekültek. A matrónákat és másokat, kik a tengeri útba belefáradtak egy városban hagyva, melyet távozása előtt felépített nekik, hajóival elindult. Nem sokkal ezután az ott maradottak vezetői kezdték megbánni tettüket, hogy kapitányuktól, Aeneastól így eltávolodtak. És a megbánás lázában három, igen erős hajót építettek, és egy éjszaka asszonyaikkal és gyermekeikkel együtt a többiek tudta nélkül útra keltek, azzal az elhatározással, hogy csatlakoznak Aeneashoz, és bocsánatát kérik elkövetett hibájuk miatt.

Mivel azonban a dolgok az emberek szándékai ellenére történnek, útjuktól őket eltéritette a szelek ereje, mely őket erre az óceán tengerre sodorta, és nem messze innen egy folyóhoz érkeztek, mely egy ma Alcácer-nek nevezett vár mellett folyik el, még ha abban az időben a várat Grafirnak hívták is alapítója miatt. És attól az időtől fogva, mikor az alarvok (vizigótok?) a félszigetre jöttek, azért, mert a várat igen nagy harc árán sikerült csak bevenniük, Alcácer-nek nevezték el, mely az ő nyelvükön annyit tesz mint erődítmény. Mikor a trójaiak ide érkeztek, a tengertől igencsak megtépázva, látták, hogy a parton két hajó hányódik, mintha ugyanaz a sors sodorta volna azokat is oda, mint őket magukat. És partra szállván pihenésre vágyva még nagyobb veszedelembe kerültek, mint amilyenben a tengeren voltak, mert ahogy nagy vidámsággal hálát adtak isteneiknek, kik őket arra a vidékre hozta, meglátták, hogy a folyón lefelé két elkötött csónak sodródik, és ezen jelből arra következtettek, hogy feljebb valamilyen emberi település lehet, és mivel nem tudták, biztonságban lehetnek -e annak lakóitól, kétszázan közülük felöltötték fegyverzetüket. És igen fegyelmezett rendbe állván, mint akik abban a gyakorlatban igen tapasztaltak, elindultak a folyóparton fölfelé, míg másnap hajnalban Alcácer várához nem értek, éppen olyan órában, mikor annak lakói az erődítményt ostromló idegenekkel szemben védelmezték. És mivel a trójaiakat a vártól elválasztotta a folyó, tizen közülük átúsztak a másik partra, ahol néhány csónak volt kikötve, és azokban aztán mindannyian átkeltek a vizen.

Mivel a harcolók csak a csatára figyeltek, a trójaiaknak volt idejük arra, hogy ezt megtegyék, hanem mikor azokban görögökre ismervén őket megtámadták, mivel még fájdalmaik sebei nem gyógyultak be egyáltalán, azzal a halálos gyűlölettel vetették rá magukat, melyet irányukban tápláltak, mert ezek a görögök Odüsszeusz hadából valók voltak, aki Trója eleste után nem tudván hazája kikötőjébe hajózni a tengereken bolyongott, itt is, ott is elveszítve egy-egy hajót flottájából. Ez a kevés görög pedig azzal a két hajóval érkezett ide, melyeket a trójaiak a tengerparton elhagyva találtak. Mert annak utasai megmenekülvén a hajótörésből és a veszedelemből, partra szálltak, és mivel igencsak kimerültek voltak, ahogy emberi település nyomára bukkantak, rögvest azon Alcácer nevű várhoz mentek, útközben rabolva a mezőkről, amit csak találtak. A trójaiak pedig éppen akkor érkeztek, amikor azok erővel akartak a várba behatolni.

A görögök, mikor felismerték őket, úgy gondolván, hogy a szerencse mégegyszer kedvezhet nekik abban, hogy trójaiakon győzelmet arathassanak, nagy kegyetlenséggel harcoltak, azok azonban a múlt sérelmei miatti haragjukban arra bírták őket, hogy azt érezzék, amit ők maguk éreztek. A vár lakói pedig látván, hogy a trójaiak az ő oldalukon állnak, és hogy ellenségeik megölésével minden árulástól és cselvetéstől megmentik őket (bár nem ismerték azokat), kitörtek a várból és kedvezésükkel és segedelmükkel kitöltötték haragjukat a görögök vérén.

És olyan nagy volt fegyvereik dühe, hogy egy görög sem maradt hírmondónak, mert a trójaiak emlékezetükbe idézvén hazájuk pusztulását és szeretteik halálát, össze-vissza kaszabolták a görögök testeit, olyannyira, hogy a folyó elveszítette természetes színét, és nem elégedtek meg azzal, hogy megölték őket, hanem mint vad oroszlánok vetették magukat a holttestekre és ezer darabra szaggatván azokat a folyóba hajították részeiket, nehogy valami emléke maradjon azon a vidéken azon csalárd nemzetségnek. Miután végrehajtották ezt a halálos bosszút, melyen a vidék lakói igencsak elámultak, mert még nem tudták, mi légyen íly nagy gyűlölet oka, igen nagy hajlandósággal fogadták be a trójaiakat várukba, ahol szívesen köszöntötte őket Orpinfo, aki annak ura volt. Ő, miután megtudta, kicsodák is a trójaiak, értesült hazájuk pusztulásáról és minden hányattatásukról, vígasztalni kezdte őket, mondván, hogy ne bánkódjanak, mert a Szerencse forgandósága gyakrabban látogatja meg a nagyhatalmú és magas rangú embereket, mint az alacsony születésűeket, és ez a legnagyobb dicsőség, melyben ő részesülhet; így aztán, há készek elfogadni az ő uralmát, hiszen mindjárt születésük órájában arra rendeltettek, hogy az történjék velük, amit ő parancsol, és jó, ha nem hagyják magukat megtéveszteni némely nép jóléte láttán, melyet a Szerencse elkényeztet, mint ahogy a görögöket, mert ezekben olyan szenvedélyeket ébreszt, hogy mikor legboldogabbak, akkor bocsájtja rájuk a pusztulást, hogy megérték, másik arca is van, és kerekének legalsóbb fokára tudja taszítani őket, és mielőtt elpusztulnának, mégegyszer reményt önt beléjük, hogy régi állapotukhoz visszatérhetnek, és ezzel sokakat megtéveszt, másokat azonban a legnagyobb magasságokba emel, mert ilyen játszadozásban leli örömét.

Ezért tehát, uraim, mivel az állandóság ellensége irányítja sorsunkat, legyünk boldogabbak a balszerencsében, mint a jólétben, mert mikor alul vagyunk, nem kerülhetünk, csak följebb, és már ez a győzelem is, melyet ellenségeiteken arattatok, reményt kell hogy adjon nektek az eljövendőre.

A trójaiak közül akkor felállt egy igen nagy tekintélyű férfiú, akit Riphanésznak hívtak, s akinek tanácsai és parancsai irányították azt a csoportot, és ezt mondta:

- Lovag uram, ha a mi ügyeinket valamire becsülné valaki, nem hiszem, hogy ennyi hatalmat adna a Szerencsének, mert annak hatalma bizony olyan nagy, hogy fölülmúlná az ő erejét is, és a mi sok szenvedésünk tapasztalata bír arra engem, hogy tagadjam létezését, és állítsam, hogy másik Juppiter, másik Apollo, másik Pallasz Athéné, másik Iuno uralkodik, nem azok, akiket mi most imádunk, és ha ők valódi kormányzói voltak az emberi életnek, azon áldozatok szerint, melyeket kedvükre tettünk, igen méltóképpen jutalmaztak meg bennünket, mert kötelesség és igazságos dolog jóval meghálálni azt, aki jót cselekszik, és rosszul bánni azzal, aki azt érdemli, és aki nem így tesz, az nem lehet valóságos bíró, és igazságosnak nem tisztelhetjük. És mert az isteneink épp ennek az ellenkezőjét szokták cselekedni, kell lennie valami igazságosabbnak és szentebbnek, mi értelmünk előtt meg nem nyilvánul, melynek hatalma alá tartozik minden létező dolog, és abból a kevés tudásból, melyet egész életünkben szereztünk, megmutatkozott, hogy küzdelmeinkben a hamisságot követtük, mert amit mondasz, hogy van Szerencse, és hogy ő ural, rendel el, visz végbe és rombol le mindent, nem igaz, mert minden hatalma nem elég ahhoz, hogy megakadályozza az erényességet abban, akiben az lakik, hogy a fű növekedjék, és a tenger hullámozzék, és mindenek, miket a természet létrehozott, útjukon haladjanak. De az az elsőrangú dolog, mely által minden más működik, őt minden világi dolog úrnőjévé tette, mert a hiábavaló és állhatatlan dolgokat úgy illik megosztani és irányítani, ahogy a hozzájuk tartozó észszerűtlenség diktálja, és csak ennek a felosztására rendeltetett rend nélkül, és nem arra, hogy tőle bárki szilárd és tartós dolgokat várjon, mert olyan vak, hogy aki a legkevesebbet várja tőle, és legméltatlanabbul bánik vele, azt halmozza el hamisságának adományaival. Ezért tehát, lovag uram, ne gondold azt, hogy őbenne nyugszik reményünk, hanem inkább abban, aki ezt a létet és ismeretet nekünk adta.

Orpinfo igencsak megörült ezen trójai lovag jelenlétének, mert igen alkalmas és bölcs embernek tűnt számára, és mindjárt felajánlott mindent, ami az utazásukhoz szükséges volt, mert Aeneas nyomában jártak, és nem akartak azon a vidéken letelepedni. És sokminden másról is beszélgetvén a trójaiak aznap éjjel a várban pihentek meg, üzenetet küldvén a többieknek arról, mit találtak és mit végeztek.

Történt pedig, hogy Riphanész a legmélyebb álmát aludta, mikor megjelent előtte Hektor, azon vadsággal arccán, mely mindig jellemezte, és így szólt hozzá:

- Riphanész, ne aludj, hanem jól figyelj mindarra, amit neked mondani akarok. Tudd meg, hogy a mi nagy Juppiter atyánk küldött engem, akit az imént megsértettél hitetlenségeddel, azért jöttem, hogy azt tanácsoljam neked: ezen a földön adj népednek hazát és lakhelyet, a mi Trójánk hasonlatosságára új várost emelve. Ne fáradj Aeneas keresésével, mert néki Itália adatik, neked azonban Lusitánia, mert ez az oka annak, hogy a szíved arra bírt, hogy elhagyd Szicíliát. Ezért tehát örvendezz, mert Lusitániának földjén véget érnek hányattatásaid és boldogságba fordulnak. És már az a győzelem, melyet ma ellenségeitek felett arattatok, jele volt annak, hogy mindenkor diadalmaskodni fog a ti nemzetségetek, amíg megőrzitek az adományt, amelyet a gyôzelem istennője adott nektek, városotok erősségére és biztonságára, ezért tehát tedd azt, amit parancsolok neked, mert ha az ellenkezőjét cselekszed, saját bőrödén érzed majd azon hibának büntetését. És azért, hogy mikor felébredsz, ne gondolg, hogy ez csupán álom volt, igazságom jeleként a hajókat, melyben ide érkeztél elárasztva találod majd, szállásodat azonban nem éri baj, ezért azon a helyen építsd fel az új várost, ahol az megmenekült.

Amikor Riphanész felébredt, és eszébe jutott mindez, rádásul a vadság, mellyel azt Hektor elbeszélte, igencsak elámult, és hogy bizonyos legyen a dolgában, pirkadatkor elbúcsúzott Orpinfótól, azt mondván neki, hogy illik már meglátogatnia cspatát, és néhány dolgot elrendelvén tüstént visszatér hozzá, míg az idő alkalmas nem lesz arra, hogy útra keljenek. Ezzel az elhatározással érkezett arra a helyre, ahol az embereit hagyta, kiket igen nagy bánatban talált, mert az elmúlt éjszaka oly nagy földrengés rázta meg a hajókat, hogy mindegyik megtelt vízzel, a szálláshelyeken azonban, melyeket a szárazföldön emeltek, nem tudni miképp történhetett, de csak egy hangot hallottak, mely ezt mondta:

- Barátaim, ne bánkódjatok és ne féljetek, mert mindezek a dolgok a ti javatokra történnek, higgyetek mindabban és engedelmeskedjenek annak, amit Riphanész mondani fog, mert az istenek választották ki őt arra, hogy az életeteket irányítsa.

Ő, mikor e jel alapján látta, hogy való az, ami álmában történt, ismét megbékélt azzal, hogy úgy tegyen, ahogy addig mindig: engedelmeskedjék az isteneknek, mert igencsak nehéz dolog elszakadni egy szokástól, mely régóta sajátunk. És miután összegyűjtött mindenkit, aki vele tartott, magához igen méltó beszédet intézett hozzájuk, megemlékezve azokról a veszedelmekről, melyeket átéltek, és mondván, hogy annyi hányattatásból épen megmenekülni nem lehet anélkül, hogy az istenek ne akarnák, mert az égiek valami nagy cél érdekében őrizték meg őket, és hogy mindezt ő életük védelmezőjétől tudja, magától Hektortól, aki a múlt éjszaka megjelent neki.

Akkor pedig elmesélt nekik mindent, amit Hektor mondott, ez pedig megegyezett azzal, amit a hangtól hallottak, mely arra kérte őket, hogy örvendjenek, hogy azon a földön pihenhetnek, melyen minden hányattatásuk véget ér és biztos otthonra találnak. Sokkal nagyobb ámulatba estek a trójaiak azon dolgok hallatán, amelyeket Riphanész mondott, mint amilyen szomorúak voltak hajóik elveszítése miatt, mégis, látván, hogy a sors azt akarja, hogy azon a vidéken lakozzanak, nagy áldozatokat és pogány ceremóniákat hajtottak végre isteneikhez fordulva, és mivel Orpinfo, Alcácer várának ura nem kívánhatott ennél jobbat, és sokszor fel is ajánlotta neki, igencsak örült, amikor Riphanész a segítségét kérte városának megalapításához. Ezzel a lelkesedéssel ment oda sok mesteremberével és az építkezéshez szükséges szerszámokkal, olyannyira, hogy ilyen segítséggel és az ő tudásuk felhasználásával a trójaiak rövid időn belül egy jáspisból készült fallal körülvett várost emeltek, mert azon a vidéken az a kő igen gyakori, és annak közepén ugyanabból a jáspisból egy Ilionhoz hasonlatos várat építettek, és a legmagasabb torony alatt a Győzelem istennőjének, Victoriának, emeltek templomot, olyan csodálatos művészettel és ügyességgel, hogy a templom kupolája olyan szilárd volt, hogy az tartotta a torony egész súlyát. És mikor elkészült ez a szépséges város, melynek a Trója nevet adták, lévén hasonlatos az elpusztult másikhoz, Ilionnal, a várával együtt, egy nap, amint mindannyian a Győzelem templomába mentek, hogy végrehajtsák az első áldozatot benne, a pap feje fölött kristályfehér fegyverzetet láttak megjelenni, mely ember által nem ismert anyagból volt. Figyelmezvén pedig arra a látomásra, egy hangot hallottak, mely ezt mondta:

- Trójai barátaim, szerencsés nép, mely a jelenben oly sok bajt ért meg, mivel megemlékeztetek rólam ezt a templomot megépítvén, ahogy a nagy Trója pusztulásakor ellenségetek voltak, ennek alapításakor ki akarok békülni veletek, és legnagyobb segítőtök kívánok lenni, így aztán minden háborútokból és viszályotokból, melyet szomszédaitokkal vívtok, győztesen fogtok kikerülni, mindaddig, amíg ez a fegyverzet, melyet nektek átadok ezen templomomban marad. Ezért tehát igen nagy bescben tartsátok és őrizzétek, mert abban az órában, mikor elveszítitek, ennek a városnak a hatalma és a ti életetek is elpusztul vele együtt. Ezen szavak elhangzása után a fegyverzet a pap kezébe esett, aki attól fogva ott őrizte, ahol más szentséges tárgyak és Trója istenei voltak, és igen hosszú ideig nagy tisztelet illette azt.

Miután a trójaiak megalapították városukat, igen nagy békében éltek nagy számú gyermekeikkel és nemzetségükkel együtt mindaddig, míg új viszályt nem tapasztaltak, mert Lisszabon városa, melyet akkoriban Ulissipónak hívtak, háborút indított ellenük, és az ok, mely erre vezette őket, a következő volt: Közismert dolog, hogy Trója elfoglalásához sokmindenre szükség volt, de leginkább Achillészre, és mivel a görögök jól tudták ezt, érte küldték Odüsszeuszt, aki hamar megtalálta őt Lusitániának ezen a vidékén egy szerzetesek lakta monostorban, akik Thétisz istennőnek, Achillész anyjának szolgáltak, mely monostort Cheles-nek nevezték, mert annak a hölgynek, aki alapította, át voltak fúrva a lábai, és ezt hívják a görögök Khelész-nek, és az e a-ra változván lett Chelas. Bizony ez volt annak az oka, hogy így hívják, mert léteznek más, hamis vélemények is erről. Achillészről pedig, és arról, hol találták meg, Homérosz az ellenkezőjét meséli, mondván, hogy Odüsszeusz Szírosz szigetén akadt rá, Nikomédész országában, annak lánya, Deidamia és más hajadonok társaságában, ahol az édesanyja női ruhába öltöztetve rejtette el, ennek a vidéknek lakói szerint azonban és régi írások alapján Odüsszeusz ide jött el érte, és az emlékek, melyeket itt hagyott, ennek ékes bizonyítékai, mert egy társáról, akit Tagusnak hívtak, és a Tejóba esett, nevezték el a folyót, és a latinok így is ismerték, és a legfontosabb dolog, melyet ezen a vidéken végzett, az Lisszabon városának megalapítása volt Chelas monostora mellett, melyben Achillész tartózkodott. A város alapítása azonban nem csoda nélkül történt, ugyanis az alvó Odüsszeusznak megjelent egy éjszaka Juppiter, és ezt mondta:

- Odösszeusz, milyen kevés haszna lesz minden erőfeszítésednek, melyet Trója elpusztításának érdekében teszel, hiszen népének és a városának lehanyatlása után inkább leszel legyőzött, mint győztes! Mert nem számít győzelemnek az, ami a halandók becsapása és elárulása révén ér el az ember, és mivel ti ezen a módon veszitek be Tróját, nem győzteseknek fognak nevezni benneteket, hanem csalárdságok kiötlőinek, és ezen művetek jutalmaképpen egyikőtük sem térhet vissza könnyűszerrel hazájába, hanem csak nagy hányattatások után pillanthatjátok meg földjeiteket, és utána halálotok dicstelen lesz. A trójaiak pedig, akik megtépáztattak és legyőzettek, dicsőséges hírnevet szereznek maguknak, mert az ő városukból származik az, akinek nemzetségéből születik majd Róma alapítója, mely oly nagy hadi dicsőségben virágzik majd, hogy a Világ nagy része az ő hatalmába kerül, és a ti Görögországotok igen alázatosan hever majd a lába előtt, de hogy a te nemzetséged mindezek miatt ne sznevedjen vereséget, tedd meg azt, amit mondok neked, mert csak ezen a módon lehet olyan dicsőségben részed, hogy ne kelljen irigyelned a trójaiakat, sem az ő alapítóikat.

Ahol a következő éjszakán egy tüzes jelet látsz leesni, ott alapíts egy várost, amely azután, hogy a nagy Róma lehanyatlik minden hatalmát és parancsoló címét elveszítvén, oly nagy hatalomra és fenségre tesz szert, hogy a Világ minden részén félik és szeretik majd, oly nagy dolgokat végezve, hogy a görög és római fegyverek dicsősége elhalványul mellettük. Ez nagyobb dicséretedre válik majd, mint minden, amit Trója ostroma alatt véghezviszel, ezért hát élj boldogan, mert a te neved megdicsőül, mint íly nagy birodalom alapítójának neve.

Meghallgatván Odüsszeusz mindezt, igencsak elámult a dolgoknak újdonságán, és mivel rátermett és éleseszű volt, megbecsülvén mindazt a jót és dicsőséget, mit azon Mű végrehajtása által elérhetett, társainak is elbeszélve az egészet, egész éjszaka a jelre vártak, mígnem megpillantottak az égen egy a legnagyobb hegynél is nagyobb tűzsugarat, mely leesve meggyújtotta a zöld erdőt, mely ott elterült, és addig égett, míg a föld olyan üres nem lett, mintha soha ott semmi nem nőtt volna.

Odüsszeusz, másnap rátalálva arra helyre, ahol azt a villámot becsapni látta, egy a tűzzel egyezô színű kôbôl készült gömbre talált ott, melynek felszínére körben ezek a szavak voltak vésve: Erre az alapra helyeztessék városomnak elsô építôköve, mert ugyanezen gömbalak fog szolgálni annak, aminek én vagyok az alapítója.

Mikor Odüsszeusz és társai megértették, hogy azon a helyen és arra az alapra kell építeniük, elkészítették Lisszabon városát, melynek az Ulissipo nevet adták. És ez a kezdet oly nagy erôvel bírt, hogy a város egyre növekedett hatalomban, becsületben, gazdagságban, és minden tökéletességben, és ahogy Odüsszeusz megalapította, néhány társát ott hagyta, hogy a helyet benépesítsék, akiknek nemzetsége aztán elterjedt szerte a vidéken, mert ôk emelték ezeket a helyeket.

Egy lovag, aki Odüsszeusz unokaöccse volt, felesége kedvéért, akit Coimbrának hívak, várost alapított, melyet róla nevezett el. Egy másik egy várat épített, melynek a Dessa nevet adta Görögország egyik városa után, ahonnan származott. A név azonban mára megváltozott, és Bejának hangzik. Egy harmadik lovag, kit Cabelicastrónak hívtak, a Tejo torkolatánál épített egy igen erôs várat, melyet saját magáról nevezett el. Egy másik feleségének szépsége emlékére készített egy várat, melynek az ô nevét adta, Palmelának nevezve, mely citik nyelven annyit tesz: Minden asszonyok között a legsudárabb és legszebb; és mivel a feleségát e két tulajdonság jellemezte leginkább, méltó nevet talált számára. Mivel pedig ezek a görögök az ôslakókkal megerôsítve Lusitániának ezt a részét már egészen elfoglalták, amikor látták, hogy a trójaiak megerôsödtek és meggazdagodtak, úgy gondolván, hogy azoknak népe mindenkor ellenségük volt, háborúba kezdtek ellenük, oly módon, hogy igen sokáig folytatódott a gyűlölség Ulissipo és Trója királya között, mígnem a harcok szűntelen egymásutánjától elfáradva tíz éves fegyverszünetet kötöttek.

Ebben az idôszakban meghalt Ulissipo királya, kit egyik fia követett a trónon, aki oly szenvedélyesen szerette Firpendo, trójai király egyik leányát, hogy az apa kül¨nféle elônyökért cserében, melyeket az ifjú szerzôdésben ígért meg neki, feleségül adta hozzá a hercegkisasszonyt. Miután összeházasodtak, Lisszabon királya asszonya emlékére, kit Boának hívtak, és a magáéra, lévén az ô neve Lis, Ulisippo városát Lisboának (Lisszabon portugálul) keresztelte el. A királyné halála után, aki a béke záloga volt, sem fia, sem leánya nem maradván utána, bizonyos feltételek miatt, melyeket az esküvô idején megígért, most azonban teljesíteni nem akart, a trójaiak újra háborút indítottak, mely igen sokáig és hosszú évekig tartott.

És mivel ezekben az ügyekbe mindig keveredik csalárdság és árulás is, a lisszaboniak megtudván, hogy az a fegyverzet, melyet a trójaiak a Gyôzelem templomában ôriznek, óvja meg ôket minden ellenségüktôl, nagy összegű aranypénzzel vesztegették meg a templom fôpapját, kinek ôrizetére volt bízva, és aki azt nékik el is adta Ulissipóba szállítva, de mivel a gonoszságnak mindig készen áll méltó jutalma, hogy megfizessék árulásának kialkudott árát, megolvasztották az aranyat, és torkán leöntve elégítették ki mohóságát, és bosszulták meg halálával a trójaiakat.

Tudván pedig a lisszaboniak, hogy ezáltal a rablás által ellenségeik ereje csökkent, amikor ismét harcba indultak ellenük, olyan csodálatos dolog történt, hogy nehéz lenne elhinni, ha nem lenne ma is látható bizonyítéka, mert mielôtt a lisszaboniak Trója falai elé értek volna, az hirtelen elsüllyedt, de oly módon, hogy sokkal több ostromló halt meg, mint trójai, mert annyira megdöbbentette ôket az a hirtelen és hihetetlen esemény. És azon épületeknek minden nagyszerűségébôl és szépségébôl nem maradt több, mint Ilion vára vízzel körülvéve, és olyan varázslattal elzárva, hogy mostanáig senki be nem léphetett a kapuján azon dolgok miatt, melyek a bejáratnál történnek.

Abban az idôben, amikor Lusitániában egy Viriatus nevű portugál a rómaiak ellen fellázadt, igencsak törekedett arra, hogy megláthassa, mi van ennek a várnak a belsejében, de nem adatott meg neki ez a jutalom, azonban nagy érdemei miatt megkapta a fegyverzetet, mely a várból egykor elraboltatott, és melyet Lisszabon templomában ^riztek nagy tisztelettel, és általa tizenkét vagy tizenhárom éven keresztül sikerült a rómaiak ellen oly dicsôségesen harcolnia, hogy soha egy csatából sem távozott, csak gyôztesként, vagy az ellenséggel egyenlô méltósággal, ahogy sok krónika elbeszéli. Késôbb saját emberei árulása miatt lelte halálát, akik elrabolták tôle a gyôzedelmes fegyverzetet, mely a szenátus birtokába került.

Mikor pedig Sertorius, a portugálok vezére háborút viselt a rómaiak ellen, ô is megkísérelt behatolni ebbe a várba, de még kevesebbet ért el, mint Viriatus. És hogy azon cselekedeteinek, melyeket ezen a vidéken hajtott végre, valamilyen emléke maradjon, a portugálok kérésére, miután gyôzelmet aratott az egyik csatában, amelyben dárdájával megölte Caius Évorát, egy római vezér társát, ezen gyôzelem tiszteletére, mely a legnagyobb volt, melyet valaha Hispániában elért, a csata mezején egy várost alapított. Caius Évora eltemetett feje fölött pedig egy épületet emelt, melyet Caius feje miatt Évorának nevezett el, , és mikor letette az elsô követ annak megépítésére, azt mondják ezt mondta:

- Caius, mivel Róma nem jutalmazza meg saját fiait érdemeikért, ez a hely, mely a te sírod, az enyém is lesz egykor, mikor szívem megtörik fáradtan és szomorúan, mert nem akarom, hogy az a föld, mely engem életemben megtagadott, halálomban befogadjon.

Így is történt, mert azt mondják, hogy miután árulás útján megölték egy lakomán, néhány hűséges szolgája, aki tudott kívánságáról, Évora épületébe vitte holttestét.

Sokminden más megemlékezésre méltó eseményrôl is szólnak ennek a vidéknek a történetével kapcsolatban a régi krónikák, legfôképpen bizonyos helyek megalapításáról. A legcsodálatosabb azonban, ahogy már mondtam, ez a vár.

- Való igaz, uram – mondta Clarimundo -, hogy oly nagy örömömre szolgál, hogy megtudhattam mindazt, amit elbeszéltél, hogy nem is érzek semmit, ami ehhez a boldogsághoz hasonlatos lenne, és mert még nagyobb lenne az örömöm, ha, uram, megmutatnád nekem ezt a várat, és jöjjön, aminek jönnie kell, mert jobb, ha az ember végére jár a dolgoknak, ha az sznevedést hoz is, mintha a nehézségektôl félve bele sem fog semmibe.

Igencsak megörült Fibar király látván Clarimundóban azt a hajlandóságot, azt kívánván, hogy az a kaland végére érjen, ahogy majd késôbb elbeszéljük, és azt felelte neki, hogy szíves-örömest megteszi, és nagy megtiszteltetésnek veszi, hogy a lovag meg akarja ismerni országát. Megegyezvén tehát ezen vállalat véghezvitelében, miután aznap Colir várában megpihentek, másnap elindultak: Clarimundo csak Fanimort vitte magával, és egyik fegyverhordozóját, és senki mást. Útra kelvén pedig éjszaka Lisszabon városában szálltak meg, ahol Fibar király nagy lakomát rendezett Clarimundo tiszteletére, oly nagy tisztességben és becsületben részesítve ôt, ahogy az megillette, még ha errôl nem is tudhatott.

Mivel pedig a város népe megtudta, hogy Clarimundo az elvarázsolt várba tart, mindenki sajkákba, bárkákba és csónakokba szállt, hogy a királyt kísérve a folyó túlsó oldalára keljenek át, ahol a vár állt. Mikor pedig a parthoz értek, nagy dübörgést hallottak, mely újdonság nagy ámulatukra szolgált, mert ahhoz hasonló jelet a vár soha egyetlen lovag közeledésekor sem adott. Mivel azonban Clarimundo szíve igencsak hozzászokott az íly félelmetes és veszedelmes dolgokhoz, ennek a jelnek sem volt hatalma arra, hogy lelkében rettegést ébresszen, inkább nagy lelkesedéssel keresztett vetett, és belépett abba a sajkába, mely lánccal volt kikötve egy jáspis sziklához, melyet Lisszabon egyik királya tétetett oda azon lovagok számára, akik a várba be akarnának lépni.

Fanimor, tudván, hogy Clarimundónak szüksége lesz egy evezôsre, és hogy azon emberek közül nem lehetne senkit találni, aki be merne szállni abba a sajkába a veszedelemtôl való félelem miatt, ô maga szállt be vele, még ha azt Clarimundo akarata ellenére is cselekedte. És ahogy a vár irányában kezdett evezni, annyira megnôttek a hullámok, hogy a sajka gyakran olyan magasra emelkedett, hogy a vár falával (?) egy szintbe került, máskor pedig úgy tűnt, tüstént elnyeli a földön nyíló szakadék. Mikor már nagy küzdelem árán a folyó közepéig értek, a víz alól négy fegyveres férfi emelkedett ki, és nagy kétélű bárdokkal harcolni kezdtek ellenük, hogy megakadályozzák továbbhaladásukat, olyan vadsággal támadva Clarimundóra, hogy ô jobban tartott tôlük, mint a hullámok veszedelmétôl. Mégis igencsak küszködött, hogy elhárítsa ôket az útból, sebeket ejtve rajtuk, ahol csak tudott, miközben nem kis életveszélynek tette ki magát, mert ô maga is kegyetlen sebeket szenvedett, hiszen azok olykor nagy erôvel beugrottak a sajkába, hogy Fanimort is megsebesítsék. Clarimundo pedig nagyobb serénységgel védelmezte barátját, mint saját magát.

Mikor a fegyveresek látták, mennyire nem tudnak kárt tenni Clarimundóban, a sajkába kapaszkodtak, hogy felfordítsák. De ez sem használt nekik sokat, mert Clarimundo olyan gyorsasággal védelmezte és óvta a sajkát, hogy két ütése között szinte nem is telt el idô (olyan nagy sietséggel törekedett eltávolítani azokat, akik életére törtek), így aztán a küzdelemnek véget vetve egyenkét mindegyiket a víz alá kergette. Ebben a pillanatban tüstént a vár kapujában találta magát, érezvén, hogy a folyó vize lecsendesült, és minden vadsága elmúlt, és a vár kapujának két szárnyán, mely fémbôl készült, fehér betűkkel kirakva ezek a szavak álltak: Az a szerencsés, aki engem elolvashat, méltó lesz arra, hogy a vad Lusitánián uralkodjék, vagy pedig az ô nemzetségébôl származik majd az átkozott vér megbosszulója, aki annak írmagját is elkergeti ebbôl a határból. Mivel pedig minden egyéb, mi a jövendôre vonatkozik, amikor ideérkezik, már a nagy bölcs, Fanimor által kinyilváníttatott elôtte, elégedjen meg csupán ezekkel a szavakkal, mert még senki nem részesült ilyen jó szerencsében. Ami azonban ebben a várban el van rejtve, azt ô sem láthatja meg, nehogy szemét megsértsék azok dolgok, melyek hitével ellenkeznek.

Miután elolvasták ezeket a szavakat, olyan fekete köd hullott rájuk, hogy még egymást sem láthatták, mígnem hosszú idô múlva ismét a szárazföldön találták magukat Fibar király és embereinek társaságában, akik mind nagyon elámultak az ott megesett dolgok újdonságán. Miután pedig sokan dícsérték Clarimundo bátorságát, anélkül, hogy a királynak soha el nem mondta, mi állt a kapuszárnyakon, mikor éppen fel akartak kerekedni Lisszabon felé, olyan nagy rengés rázta meg a várat és a tenger hullámait, hogy a várat végképp ellepte a víz, úgy, hogy nyoma sem maradt sehol.

Ez Fibar királyt nagy örömmel töltötte el, mert bizonyos varázslók azt jövendölték neki, hogy az a vár lesz az ô pusztulásának oka, de nem tudték, miképpen fog az bekövetkezni, mert egész életében mindig nagy jólétnek örvendett ô is és minden elôde is. Amikor azonban Clarimundo oda érkezett, lassanként kezdtek lehanyatlani, mígnem Clarimundo nemzetségébôl (ahogy a Jóvendölésekben állt) el nem jött az, aki abba az országba megérkezve azt elfoglalta és kirabolta, és a mórok teljes pusztulásával az ország többi lakója is Afrika különbözô részein szórodott szét.

Fibar, mikor a varázslók azt mondták neki, hogy az a vár okozza majd pusztulását, azt gondolta, hogy érkezik majd egy idegen, aki a várat birtokába véve abból indít majd háborút ellene, és mikor látta, hogy végképp elsüllyed, igencsak megörült, és sokszor hálát adott Clarimundónak. És ezzel az örömmel szívében hajtotta álomra a fejét Lisszabon városában, ahol Clarimundo az utazása szempontjából kedvezôtlen szelek miatt nyolc napig tartózkodott. Ezen idô elmúltával egész flottáját, és néhány fegyvert, melyek Colir várában voltak, a kikötôbe hozatta, az utóbbiakat azért, mert szükségük volt rájuk amiatt, amirôl majd késôbb hallottok, és Fanimor úgy rendelkezett, hogy így cselekedjék.

Minden más dolgot, amit ott találtak, magával a várral együtt Fibar beleegyezésével Clarimundo egy lovagnak adományozta, aki Sintra fiainak, akik addigra már mind meghaltak, legközelebbi rokona volt. Mikor pedig a hajók és sajkák Fibar jóvoltából, ki ezt Clarimundo jócselekedeteiért cserében ajánlotta fel, megjavítva készen álltak, mihelyst az idô alkalmas volt rá, tüstént tengerre szállt velük minden emberével együtt. Kifeszítvén pedig a vitorlákat oly nagy örömmel szálltak tengerre, mint amilyen örömmel a hajósok hazafelé szoktak vitorlázni, mikor a szelek is kedveznek szándékuknak.

Ezen és egyéb, nem kevésbé szerelemmel teljes udvarias szavakkal búcsúztak el azoktól a hölgyektôl, és a zöld pázsit felé vették útjukat. Carfel ezen idô alatt, mivel Clarimundo igen fáradt volt a szűntelen vándorlástól, azt gondolta, hogy barátja az álomtól legyôzetvén elvesztette étvágyát, ezért nem is tért vissza hozzá, mégis, miután ellátta a lovakat, kitalálván, merre lehet a másik kettôvel, rájuk akadt, és igencsak elcsodálkozott, mikor azt a váratlan társaságot megpillantotta.

Priamor azzal együtt, aki ismerte, felemelkedett, és ôt átölelve úgy köszöntötte, mint igen tiszteletreméltó férfiút. Carfel azonban méltó is volt minden megbecsülésre, mert tetteivel azt megérdemelte.

Clarimundo, bár Carfel odalépett hozzá megkérdezvén, hogy kíván –e vacsorázni, olyan boldog volt azzal, hogy arra a két lovagra bukkant, hogy nem is tudott másra gondolni, és ezért nem akarta elfogadni az ételt. Mivel pedig ekkorra az éjszaka kétharmad része már eltelt, a megmaradó részt igen nagy örömmel folytatott beszélgetéssel töltötték, amíg fel nem kelt a nap, fényével felfedve azokat a barrocálokat és magas fákat, melyek között táboroztak.

- Clarimundo uram –mondta Primaor – , most, hogy kivilágosodott, szeretném megmutatni neked a szállásunkat, hogy megtudd, mennyivel jobb, mint amit ilyen helyen bárki remélhetne.

Clarimundo, velük együtt felkelvén belépett a szállásukra, és látta, hogy egyetlen kôbôl van kupolaszerűen kifaragva, és bejáratánál az a két magas fa áll, melyekrôl már említést tettünk, és a ház egyik részében egy ágy van elhelyezve, tetején lanttal, melyen néha játszottak, a másik részében tartják a fegyvereket és a lószerszámokat, minden olyan emlékezetes volt pedig annak számára, akinek jelentett valamit, hogy Clarimundo szemét ellepték a könnyek, minthogy érezte a szeretet erejét. És amint a két lovaggal magányos életükrôl társalgott, melyet azok ott éltek, két fegyverhordozójuk lépett be a szállásra, akik két nappal korábban mentek el élelemért.

Clarimundo, miután sokmindenrôl beszélgetett velük, ezt mondta nekik:

- Urak, hogy ne menjen veszendôbe több idô, és én se késlekedjem, lévén, hogy ez atyám udvarában és bárkinek azok közül, akik érkezésemet várják, bánatot okozna, úgy tűnik nekem, jobb lesz, ha rögvest elindulok az Elvarázsolt Szigetre.

- Uram – felelték azok -, legyen a kedved szerint, mert akár így, akár így cselekszel, nagy jót teszel velünk. De ezen az úton társaid leszünk, mert erre már engedélyünk van.

Elôkészítvén az utazást a két fegyverhordozó elment a lovagok lovaiért, melyek az erdôben legeltek, eközben pedig azok ketten felöltötték oroszlán és párducbôrös fegyverzetüket, pajzsukar pedig aranyos gyümölcsöket hordozó fa díszítette, melynek közepében egy igen meredek szikla volt látható. Miután Clarimundo is felöltötte fegyverzetét, elindultak mind a hárman abból a szegényes és magányos házikóból, és egész nap vándorolván Querbába érkeztek, mely egy kisebbfajta város és tengeri kikötô volt, és ott egy sajkába szálltak, amely a kedvezô szeleknek köszönhetôen két nap alatt az Elvarázsolt Szigethez vitte ôket.

Clarimundo, ahogy megérkeztek a kikötôhöz, így szólt:

- Urak, mivel mindenki, aki itt partra száll, a varázslat hatalma alá kerül, úgy tetszik nekem, felesleges, hogy elhagyjátok a sajkát.

- Uram – felelték ôk -, hiba lenne, ha nem vennénk részt abban a veszedelemben, melynek a mi kedvünkért teszed ki magadat.

- Legyen, ahogy akarjátok – válaszolta nekik – mert bármit cselekszem szolgálatotokra, az az én javamra szolgál.

Ekkor aztán megparancsolta Carfelnek, hogy vezesse ki lovát a partra, de ôt magát nem engedte a szárazföldre lépni. És ahogy ott a t¨bbiekre várt, azok, amint a partra tették a lábukat, rögvest elvesztették az eszméletüket, és a földre hanyatlottak az élet minden jele nélkül, amit látván Clarimundo igen elszomorodott, mégis otthagyta ôket, hogy a kígyó után nézett, mert a Sziget varázslata annak az életével fügött össze.

És megparancsolván a fegyverhordozóknak, hogy ne mozduljanak a sajkából, amíg vissza nem tér, elindult felfelé, ahol néhány régi építmény állott, olyan magasan, mint a tornyok, mert sok idôvel azelôtt valami nagyúrnak udvarául szolgáltak. És feńjutva oda nagy küzdelem árán, melyre az út meredeksége miatt volt szükség, lóháton akart közéjük lépni, lova azonban tiltakozásképpen úgy kezdett prüszkölni, mintha érezne valamit.

Clarimundo, mivel lóháton nem mehetett tovább, visszafordult, és leszállt a nyeregbôl olyan távolságban , ahol a lovat már nem tartota markában a félelem. És visszatérve az épületekhez, igen óvatosan kezdett körülnézni a házsorok között, kivont karddal a kezében és karjára fűzött pajzzsal, mint aki az ellensége érkezését várja, és azon a helyen, ahol az épületek legnedvesebbek voltak, meglátta a kígyót, ahogy ott feküdt – olyan nagy volt, hogy betöltötte az egész házat. Mivel a Nap még nem melegítette föl a mezôt, a kígyó csaknem aludt, mert csak akkor szokott vadászatra indulni, mikor a nappal forróbbik részébe ért.

Mikor Clarimundo megpillantotta azt a hatalmas lényt, mely olyan méretű volt, amilyet elképzelni sem tudott volna, az égre emelte tekintetét, és ezt mondta:

- Uram Istenem, még ha nincs is semmi olyan dolog a világon, amit segedelmed nélkül végre lehetne hajtani, ebben a csodálatos harcban kérem a támogatásodat. És tôled, úrnôm, Clarinda (hiszen mikor reád gondolok, mindig bátrabbnak érzem a karomat), azt kérem, hogy most kedvezz neki csak igazán, mert nagyobb okod van rá, hiszen jóakaratod nélkül semmi merészséget nem érez ahhoz, hogy bármire is vállalkozzék, még ha mostmár nehezen is gyôzheti le bárki is, mert elérte azt, hogy védelmezôjének nevezhessen téged.

A kígyó, mialatt Clarimundo ezen elmélkedést végezte magában, megérezte jelenlétét, és mikor megfordulva megpillantotta a lovagot, hirtelen vadsággal olyan erôsen kezdett sziszegni, hogy a kövek és fadarabok, melyek elôtte hevertek, a huzat erejével a falakhoz csapódtak, mintha valakinek az erôs karja hajította volna oda ôket. Ezzel aztán felemelte szárnyait, melyek olyan nagyok voltak, hogy nem is tudta kedve szerint mozgatni ôket a falak miatt, melyek abban megakadályozták.

Clarimundo, látva, hogy fölébe magasodik, azon bátorsággal, mely íly dolgoknak végrehajtására késztette, lándzsájával támadt rá, melyet a kígyó nyitott szájába döfött, annak torkát eltalálva, oly módon, hogy az az oldalán jött ki megint, és a lendülettôl, mellyel ezt elkövette, valamint mert a kígyó megrázta magát az összecsapáskor, olyan magasra repült föl a ház falai között, hogy aztán igencsak megérezte a zuhanást, de ahogy csak tudott, mindjárt újra lábra állt, és kihúzván kardját hüvelyébôl olyan erôvel vetette magát a szörnyre, hogy kevésnek tűnt neki magának az, ami húsz lovagnak is becsületére vált volna. És mikor a kígyó újra kitátotta a száját, az állkapcsa alján olyan nagy sebet ejtett, hogy azt ketté szelte, oly módon, hogy a szörny nem tudta többé becsukni a száját, és ettôl a fájdalomtól kínozva szinte egész testével Clarimundo fölé emelkedett, és azt gondolván, hogy el fogja találni, akkora lendülettel vetette el magát, hogy egy tornyot is ledöntött volna, ha ráesik, Clarimundo azonban testével kikerülte ôt, így hiába volt minden vadsága.

És mivel igen hosszadalmas lenne elbeszélni, miféle sebeket ejtett rajta Clarimundo, és milyen zajt csapott a szörny fogaival és szárnycsapásaival, ezt elhagyjuk, mert nem lehet igazán számot adni róla, és nem kevésbé volt félelmetes látni, hogyan morzsolt össze fegyvereket és köveket, mindent, amit csak karmai közé kaphatott, és hogy olyan bámulatos és annyi dübörgést okozó sziszegéseket hallatott, hogy Carfel és a fegyverhordozók, akik a sajkában maradtak, úgy hallották mindazt, mintha jelen egészen közel lettek volna hozzá.

Clarimundo, látván, hogy semmit nem tud elérni csapásaival, hacsaknem azt, hogy a kígyó még nagyobb vadsággal harcoljon, mivel már elôbb ejtett egy sebet a fejének közepén, és mivel az a seb okozta a szörnynek a legnagyobb kínokat, lévén a bôre ott a legpuhább, és mert az agyáig hatolt, addig próbálkozott, míg olyanazon a helyen egy akkora ütést nem mért rá, hogy azzal a fejét kettészelte. Ettôl a fájdalomtól a kígyó nagy hirtelenséggel a feje fölé emelte farkát, amivel Clarimundót olyan messze lökte magától, hogy a lovag majdnem elveszítette eszméletét, és nem tudott lábra állni.

Miután azonban visszanyerte erejét, felemelkedett a földrôl, és odament, ahol az a bámulatos szörny holtan feküdt, és kardjával felvágta a gyomrát, és annak közepén megtalálta azt az igen értékes adományt, amelyet keresett, mely oly tiszta és fénylô helyen volt, amilyet megérdemelt, semmi méreg nem érintette, és annak vasa és hüvelye olyan lángoló volt, mint az ô fegyverzete, mert azzal együtt készítette a nagy bölcs és kiváló király, Quibeno – csak a markolat két vége és gömbje volt gyémántból, maga a markolat pedig egy olyan fényes sötétkék színű drágakôbôl, mely a többi rész ragyogását még jobban kiemelte.

Mikor Clarimundo látta, milyen gyönyörű az a csodálatos kincs, nagy tisztelettel lehajolt, és a kezébe vette. Alighogy ezt megtette, a f¨öld remegni kezdett, de olyan erôsen, hogy az építmények gyengébb falai kezdtek összeomlani. Clarimundo, nehogy valamelyik kô még estében kárt tegyen benne, elsietett onnan, és ahogy nézte, miképpen omlik össze az a régi palota, látta, hogy mindent egy igen sűrű felhô kezd betakarni, mitôl még jobban elámult.

Arpinel és Primaor, akik el voltak varázsolva, abban a pillanatban , mikor a föld remegni kezdett, felébredtek ájulatukból, és amikor sehol nem látták Clarimundót, a fegyverhordozókhoz fordultak, hogy megkérdezzék, mi lett vajon vele.

A fegyverhordozók akkor elmondtak mindent, ami velük történt, és azt is, hogy mivel az épületek nagy recsegését ropogását hallották, az úgy tűnt, Clarimuno és a kígyó harcának a jele.

Miután ezeket a dolgokat meghallgatták, nagy hamarsággal lóhátra ültek, és addig mentek a parton felfelé, amíg rá nem találtak Clarimundóra, aki egy kövön ült azon sötétség közepén, sisakja, mivel már elvégezte bosszúját, már a kezében volt, ôk pedig nagy örömmel eltelve leszálltak lovaikról és szeretetteljes szavak kíséretében megölelték, ahogyan ô is viszont, hálát adva neki és dícsérvén ôt oly csodálatos vitézségéért, és azután mindegyikük kezébe véve a gyönyörű kardot csókolgatni kezdték olyan férfiak módjára, mint akik végre elnyerték azt, amire annyira vágyakoztak. És mikor az a nagy sötétség, mely eltakarta az épületeket, eloszlott, beléptek a romok közé, és megpillantották a kígyót, minek láttán még jobban elámultak, és ezzel a csodálkozással még inkább dícsérték Clarimundót. És miután errôl és más, nem kevésbé örömteli dolgokról beszélgettek ott egy ideig, mert Clarimundo egy kicsit megsérült a kígyóval folytatott küzdelmében, visszatértek a sajkához, ahol Carfel meggyógyította ôt gyógyító kenôcsöket rakva rá, hogy testét megenyhítse és a méregtôl megvédje, mint olyan ember, aki nôvére tanítása nyomán már igen járatos volt az orvoslás gyakorlatában.

Miután elvégezte ezt a gyógyítést, mely nem volt veszedelmes, mivel az idô kedvezô volt, ismét útra keltek, és Querbában kikötvéb mindjárt a rejtett várba mentek (ugyanis ez volt a neve annak az erôdítésnek, melyben azok a hölgyek idôztek). Azok már anyjuk, Brianda királyné egy levelébôl tudták, hogy Clarimundo hozza majd el a kincset, melyre vártak. Annak pedig, hogy ez a királynô már tudott Clarimundo gyôzelmérôl, az volt, hogy férje, Quibeno király egy könyvet hagyott rá, melyet a királynô tanulmányozott, és ezen tanulmányai során, valamint némi tudomány által, melybe férje halála elôtt beavatta, már igen bölcs volt minden ismeretben, és úgy a múlt és a jövô, mint a jelen dolgait magyarázni tudta.

Clarimundo és társai azon lelkesültséggel érkeztek a kôkapuhoz, meynél a hölgyekkel beszéltek volt, amely egész úton sajátjuk volt. És még le sem szálltak a nyeregbôl, amikor kinyílt elôttük a kapu, mely oly sokáig volt zárva azelôtt.

Clarimundo, azért, hogy ha valamilyen veszedelem történne, inkább ôt érje, mint társait, elôttük lépett be a kapun, és három lépésre onnan egy nagyon magas és erôs falhoz értek, mely úgy tűnt, egyetlen kôbôl áll. És a falakon belülrôl nagy mulatság és éneklés lármája hallatszott, mintha valaki ünnepelne. És bár azon dolognak, amit láttak, és hallottak újdonsága kicsit fel is tartotta ôket, mindjárt körüljárták azt a falat, míg egy nagy kapuhoz nem érkeztek, mely a vár bejárata volt, de olyan veszedelmek ôrizték, hogy nem volt senki, azokat nagyra nem becsülte volna, ugyanis a kapu elôtt két fémbôl készült óriás alak állott, egyik egyik oldalon, másik a másikon, és egy-egy olyan éles bárdot (?) tartottak a fejük fölé, hogy ha azzal kovácsok módjára lesújtottak volna, még azt az erôdöt is kettévágták volna, ha alattuk lett volna. Rajtuk kívül két fémbôl való nyíllövô katona is volt ott, és egymásra olyan égô nyílvesszôket lövöldöztek, hogy ha valamelyikük bármi máshoz hozzáért volna, mindjárt tüzet fog, és ahogy egyik vesszô elhagyta az íjukat, rögvest másikat tettek rá olyan gyorsasággal, hogy nem telt el idô két lövés között. Ezen veszedelmeken kívül látták, hogy a bástyán a hercegnôk állnak, ezüstszövettel bélelt kármezsinpiros selyembe öltözve, ruhájuk szegélyét aranylemezek és igen értékes gyöngyök díszítették, és francia köntösükön mindenütt aranyból való pillangók csillogtak, melyek olyan élethűek voltak, hogy megtévesztették az ember szemét.

Fejdíszük pedig ruházatukhoz és szépségükhöz illô volt, mert bár az ékkövek és fülönfüggîk igen értékesek voltak, többet ért és szebbnek tetszett a hajuk. Mögöttük pedig udvarhölgyeik és szolgáik sorakoztak, mindenki, aki abban a várban varázslat alatt állt.

Mikor a két szerelmes ifjú világosan látta az ô szépségüket, melyet már oly régen kívántak viszontlátni, minten veszedelmet megvetve, lelkesedésükben be akartak lépni a várba. Clarimundo azonban elébük áll, és ezt mondta:

- Urak, bocsássatok meg nekem, de úgy hiszem, az én fegyverzetem és kardom jobban ellen áll a lángoknak, hiszen maga is tűzbôl készült.

Így beszélvén pedig karjára fűzte pajzsát, kardjának egyetlen csapására pedig mind a négy képmás hamuvá lett, és abban a szempěllantásban oly nagy földrengés keletkezett, hogy az öröm szomorúságba és félelembe fordult, de annak végeztével a vár igen fényessé és szépségessé alakult át.

A hölgyek akkor a kapuhoz siettek, és nagy udvariassággal fogadták Clarimundót, aki, mivel maga is igen járatos volt az ilyen szertartásokban, nem maradt szégyenben mögöttük. Arpinel és Priamor úrnôiket megpillantván olyan zavarba jöttek, hogy nem tudván szólni letérdepeltek elébük, mire mind a két hölgy elszégyellte magát, látván, hogy két oly nagy bátorságú herceget így leigázott a szépségük, és majdnem ugyanolyan zavartan lehajoltak értük, hogy igen nagy szeretettel telve felemeljék ôket a földrôl.

Két igen tekintélyes hölgy, akik a hercegkisasszonyok kíséretében tartózkodtak, felszólították akkor Clarimundót, hogy menjen föl a várba, mert ott többet is megtudhat azokról a hölgyekrôl annál, amit látott. És belépvén mindnyájan egy nagy terembe, nem tudtak parancsolni a tekintetüknek, hogy meg ne nézzék annak gazdag díszítését, és azon áthaladva, ahogy mentek elôre a szobákban, úgy növekedett egyre azok gazdagsága és szépsége. Egyikükben, melyeknek ablakaiból azon zöldellô vidéknek nagy részét látni lehetett, egy aranyszônyegekkel letakart gazdag emelvény volt, melyen az urak mindegyike számára egy-egy szék kínálkozott. Mikor azonban le akartak ülni, nagy trombitaszóra és más hangszerek zenéjére lettek figyelmesek, mely valakinek érkezését adta hírül.

- Úrnôim – mondta egy hajadon, aki az ablakhoz lépett, hogy megtudja, mi az -, édesanyátok, a királyné érkezik országának minden elôkelôjével együtt.

Az infánsnôk és a lovagok ennek a hírnek hallatára visszatértek a terem lépcsôipez, hogy fogadják Brianda királynét, aki igen diadalmasan érkezett, hercegek, grófok és országa más lovagjainak kíséretében. A királyné mindenkit hátrahagyva Clarimundóhoz sietett, és ezt mondta neki:

Sok ideje már, uram, hogy vágyom ezekre az ölelésekre, mert ezek jelentik annak a kezdetét, hogy az én ügyeimnek és a tieidnek ugyanúgy olyan kimenetele legyen, amilyet én remélek. És ha ma még kicsiny is az ok, amiért ünnepelünk, nem sok év elteltével, bár a te szenvedéseid árán, nagyobb okunk és kedvünk lesz rá, de, mert ezen dolgok értelme ma még homályos, hagyjuk el ôket, mert csak az idô múlásával teljesülhetnek be valósággal.

- Úrnôm, még ha nem is lenne egyéb okom arra, hogy szolgáljalak, mint személyed, éppen elegendô indok lenne arra, hát még így, hogy ezeknek a lovagoknak tartozom vele, és ezért nem tartoznak nekem annyival, mint amennyire én kívánom, hogy tiszteletemet fejezzem ki irányukban.

A királyné, miután ezeket a szavakat váltotta Clarimundóval, Priamorhoz szólt, oly anyai szeretetrôl téve tanubizonyságot, mely benne lakott, miért is mindnyájan igen boldogok voltak, mert attól tartottak, hogy ô majd nem akarja nekik adni lányait. Ezzel az örömmel eltelve tértek vissza abba a terembe, ahol az emelvény el volt helyezve, és mielôtt ez a négy szerelmes leült volna, egy érsek elé járultak, akit a királyné erre a célra hozott magával. Az idôsebbik hercegkisasszony, akit Bleridának hívtak, Arpinellel, Vilante pedig Priamorral. (sic)

Miután ez a két házasság megköttetett, a jelenlevô minden herceg és gróf Arpinel elé járult, hogy kezét megcsókolva ôt urának és királyának ismerje el.

Clarimundo azon urak miatt, bár nagy bánat nyomta szívét, hogy szívének titkától messze kell maradnia, nem akart rögvest útnak indulni, és néhány napig ott maradt, mely napokban nagy sólymászatokat, vadászatok és egyéb szórakozások követték egymást, és mikor úgy tetszett neki, hogy elérkezett a kellô idô, elbúcsúzott azoktól az uraktól, akik mindannyian szívesen kísérték volna el útján, ha le nem beszéli ôket szándékukról. De késôbb azt az utat mégis megtették több indokkal és atyafiság okából, mint ami akkor jellemezte ôket, mibôl nagy szövetségek fakadtak, mely dolog néha oly nagy boldogságára szolgál a királyoknak és fejedelmeknek, mint amilyen szerencsétlenné teszi ôket máskor.

Miután Clarimundo elbúcsúzott ezektôl az uraktól, útnak indulván Konstantinápolyba érkezett, éppen akkor, amikor mindenütt a városban zúgtak a harangok. Mielôtt azonban belépett volna a kapun, fivérének fegyverhordozójával, Calimpóval találkozott szembe, aki jutalmat kért cserébe azért az újdonságért, amit hírül akart neki adni.

- Még jó hírek nélkül sem kérhetnél semmi olyan, neked méltán kijáró dolgot, Calimpo – mondta Clarimundo -, amit a kedvedért meg ne adnék neked, mert azt sok erényeddel és hűséges szolgálataiddal, mleyeket fivéremnek és nekem tettél, már régen megérdemelted.

- A jutalom, melyet tôled kérek, uram, az az , hogy add nekem feleségül Filénát, mert már régóta nagy a hajlandóságom iránta, és eddig soha nem merészeltem ezt a kegyet kérni tôled, csak most, hogy sorsom úgy akarta, hogy tôlem értesülj arról a jó hírrôl, hogy Clarinda úrnô egy kisfiúnak adott életet, mert ez annak a boldogságnak az oka, melynek jelét szerte a városban láthatod.

- Szükséges bizony – mondta Clarimundo -, hogy ezt a jó hírt így nagy keggyel jutalmazzam meg, ezért tehát nyugodj meg, mert ezért, és minden másért, ami, ahogyan már mondtam, elég lenne hozzá, legfôképpen pedig atyád kedvéért megígérem neked azt, amit annyira kívánsz.

Ezzel az igen nagy örömet jelentô hírrel a szívében lépett be Clarimundo a városba, és mindjárt észre lehetett venni rajta, hogy már értesült róla, mivel ajándékozta meg az Isten. És azok az urak, egyrészt, mert megtudták, hogy megérkezett, másrészt, mert az újdonság is hajtotta ôket, egy részük gyalogosan, másik lóháton elébe mentek, hogy még azelôtt fogadják, hogy a palotához érne. És vele együtt léptek be aztán abba a terembe, ahol a királyok és királynék tartózkodtak Clarinda hercegnôvel együtt. Mindenki nagy örömmel gratulált neki fiához ezer áldást mondva, mint ahogy ez ilyenkor szokásos.

Clarinda hercegnô (mivel szeretett Clarimundojának hiánya igen veszedelemes volt az egészségére), ahogy karjaiban találta magát, olyan boldog és derűs lett mindjárt, hogy szépségébôl ítélve senki nem gondolta volna, hogy nemrég történt vele az az esemény, melyben az asszonyok el szokták veszíteni azt, és a nagy örömtôl sem Clarimundo tôle, sem ô Clarimundotól nem tudott elszakadni. A szeretetnek ez a jele pedig, melyet azok ketten tanusítottak ott, arra is szolgált, hogy az ott jelenlevô királyok és királynék oly nagy boldogsággal teljenek el, hogy ne gondoljanak saját életük értékére, sem becsületük veszedelmére, sem vagyonuk elveszítésére, mert az megfizette ôket mindenért, és szeretettel teli könnyekkel szemükben ünnepelték ôket új mulatságokat találva ki a párviadalokon, lovagi tornákon, táncokon és más szórakozásokon kívül, melyeket a boldog szív kedvel. Mikor pedig eljött a keresztelés napja, a nagy Fanimor karjába vette a herceget, ugyanis ôt illette az a megtiszteltetés, és belépve szertartásos öltözékében így szólt:

- Uram, az a te elhatározásod, hogy a Polinário nevet add ennek a szerencsés hercegnek, nagyapja után, én azonban, mivel ismerem a jövôjét, azt mondom, jobban illik hozzá egy másik, és azt akarom, hogy Sanchónak kereszteljék meg, mert ezt a nevet veszi fel majd reá emlékezve az ô dédunokája, aki a nyugati féltekén fog uralkodni, és karjának erejével kiterjeszti az országot, melyet atyjától kap örökségbe, az egész szárazföldre, kiűzvén az ellenséget oly híres hôstetteket hajtva végre, hogy mindenkor ismert lesz a neve. Ezért tehát jó okunk van arra, hogy erre a névre kereszteljük.

Látván azok az urak Fanimor akaratát, mindannyian beleegyeztek, mint minden másba is, amit mondani szokott. Erre a névre keresztelte tehát János pátriarka a szerencsés herceget, aki nem kevesebb hôstettet hajtott aztán végre, mint atyja. Amint azonban folytatódtak az ünnepségek, hogy ne maradjanak fájdalom nélkül, mely a legbiztosabb dolog, mely az örömbe vegyül, miután Grionesa hercegné már néhány napja betegeskedett, inkább korának okán, mint valamilyen betegségtôl sújtva, lelkét visszaadta Istennek, ami Clarimundónak nagy bánatot okozott, mert megemlékezett mindarról a jóról, mit életében a hercegnétôl kapott, aki nem elégedvén meg életében elkövetett jócselekedeteivel, halálával minden birtokának örökösévé is tette, mintha saját vérébôl származó fia lett volna Clarimundo. Bizony úgy is van, hogy iránta való hajlandóságában annak is tetszett, abban is, hogy ott temettette el, ahol sok császárné és királyné pihent örök nyugalomban.

Néhány napra emiatt felfüggesztették az ünnepségeket, melyek aztán megújultak Pinamar fiának születése miatt, melynek alkalmával Clarimundo kedves barátnéját és társnôjét, Filenát feleségül adta Calimpóhoz, fivérének fegyverhordozójához, akit megajándékozott Modona márkijának címével is, mely dajkájától, Grionésától maradt, Dom Dinarte pedig jutalmul szolgálataiért, melyeket neki tett, és fivérének kedvéért, aki ilyen feleséget adott neki, Bulifa gófjává tette, és minden birtokának intézôjévé, hogy ugyanazt a tisztséget töltse be, melyet atyja Adriano király udvarában. És hogy a hűséges és jó Carfel fegyverhordozót méltóképpen megjutalmazza igaz szolgálataiért, Clarimundo lovaggá ütötte, és lelke titkának kedvéért, aki ôt nagyon kedvelte, Alderivát adta neki feleségül, aki társnôje volt, nászajándékul pedig Panfilia királyságát adományozta kettejüknek, mely Carponto fejedelemé volt, ki fiaival együtt fogságban ült az udvarban (tette ezt a császár és minden király beleegyezésével), Carpontónak pedig birtokul Burcabo óriás szigeteit adták, aki cstában halt meg, azzal a feltétellel, hogy a császár udvarába járul tiszteletadásra, amikor csak parancsolják neki. Ferrara hercegségét pedig Arieno infánsnak adományozta, aki Liridával, Fanimor egyik hugával élt házasságban, aki afelett érzett örömében, hogy Clarimundo a testvérét ilyen jutalomban részesítette, átengedte neki a Tökéletes Sziget felett való uralkodás jogát, lévén az egy ilyen nagy herceghez, mint ô, igen méltó darab föld.

Mindezen dolgok elvégeztével, miután a királyok már egy esztendeje együtt voltak, úgy döntöttek, hogy ki-ki hazatér a mga a országába és birtokaira, legfôképpen azok, akiknek földje messze volt onnan.

A császár és Clarimundo, értesülvén elhatározásukról, sajnálták távozásukat, mert ezáltal elveszítették jó társaságukat, mivel azonban a dolgok nem történhetnek mindig úgy, ahogy az emberek kívánják, a királyok hamarjában útra keltek, nehogy birtokaikon viszályok üssék fel a fejüket távollétük miatt, mely olyan biztosan megtörténik az emberek között, mint amilyen veszélyes lehet, ha nem tudni elôre.

Miután eldôlt, hogy mikor kelnek majd útra, a császár megparancsolta, hogy azon számos hajóknak egy részét, melyeket a töröktôl zsákmányoltak, készítsék elô azok számára, akik a tengeri utat választják, indulásuk elôtt azonban Adriano király unokájának, Dom Sanchónak Bronai királyságát adta ajándékba, aki attól fogva Kréta királyának és Görögország hercegének neveztetett. És mert minden más, mi ezen búcsúzkodás közben történt, olyan kis jelentôséggel bír, hogy elhomályosítaná a történetet, és untatná az olvasókat, ezek elbeszélésétôl eltekintünk, csak annyit említünk meg, hogy amikor már minden elô volt készítve az utazáshoz, és az idôjárás is kedvezett az indulásnak, kifeszítették a vitorlákat, és könnyeiket otthagyva magukkal vitték visszavágyódásukat, ezzel maguknak és a többieknek is bánatot okozva. A kedvezô szelek segítségével pedig, melyek napokig tartották irányukat, mindannyian szerencsésen megérkeztek országaikba, ahol az öröm, mellyel ôket fogadták, megmutatta, mennyire hiányoztak, amíg távol voltak.

Dom Dinarte király is útra készült, ám visszatartotta, hogy Floriana királyné megszülte fiukat, de miután felesége felépült, Aribelo herceget Dom Sancho mellett hagyva, hogy együtt növekedjenek fel, maga is elindult, és az igen bátor Panflores, mivel birtokai Csehország területén feküdtek, vele együtt távozott, ugyanúgy, mint jóbarátai, Policarpo és Pindaro, akik minden háborúban és királyi udvarban szolgálták ôt, nem mint egyszerűen barátai, hanem mint igen lekötelezett hűbéresei. De igaz, hogy mindazon tisztségekkel és jutalmakkal, melyekben részesítette ôket akkor és máskor is, méltóképpen meghálálta szolgálataikat.Florambel és Pinamar, mivel igen közel laktak a birodalomhoz, és szüleik még alkalmasak voltak arra, hogy kormányozzák országaikat, Clarimundóval maradtak, hogy kedvére tegyenek, vagy pedig, mert ez volt Isten akarata. Fanimor, miután eljött Arfelim király udvarából, visszatért Clarimundo és többi huga mellé, akik mind a császári udvarban éltek, mert férjeik ott viseltek különbözô tisztségeket, akiket a császár és Clarimundo úgy jutalmazott meg, hogy birtokokat és földeket adományozott nekik, oly módon, hogy négy esztendô múlva mindegyikük vagy hercegi vagy grófi címre emelkedett, egyéb nagy méltóságot biztosító tisztségeket is betöltve.

Miután az indulások ideje elmúlt, Clarimundo a fiatalabb lovagokat kezdte jutalmazni, valamint az idôsebbeket is, mint amilyen a bátor Cantim de Lorbem, Arfiăo de la Prosa és Orlandor de Panfista voltak, kik szerelmeik kedvéért nem akartak megházasodni, míg meg nem tudják, mi Argonalte herceg lányainak akarata: ugyanis irányukban éreztek hajlandóságot, és a többi lovag, akikrôl a történet említést tett. Akik azonban mindegyiküket megelôzték, az a két újdonsült lovag volt, és nekik, valamint másoknak hála, akik újonnan léptek be a lovagi rendbe, az udvar nem vesztett abból a pompából, mely mindenkor jellemezte.

Idôközben Clarinda hercegnô leánynak adott életet, aki minden jó tulajdonsággal meg volt áldva, ugyanazon a napon Belisanda pedig fiút szült, és a két gyermek születési idejének egybeesése is megmutatta már, milyen sors rendeltetett nékik.

Mikor mindezek az urak igen nagy boldogságban éltek és megpihenhettek végre a lelküket és testüket ért megpróbáltatások után, az a hír érkezett az udvarba, hogy Drongel grófja, akit Clarimundo Kréta alkirályává nevezett ki, egy csatában, melyet Ciprus királyával vívott, életét vesztette, és majdnem az egész országot elfoglalták a törökök.

Mivel pedig Clarimundo soha nem hagyott ilyen sérelmeket méltó jutalom nélkül, azonnal Ciprus királya ellen indult. Számos csata megvívása után az utolsóban életét vesztette Ciprus királya, akin Clarimundo egyfelôl Drongel, nevelôje miatt akart bosszút állni, másfelôl azért, amit az tiszteletlenül mondott lelkének titkáról, feleségül kérve ôt, mint ahogy azt korábban elbeszéltük. Megparancsolta pedig, hogy Drongel holttestét hozzák Konstantinápoly városába, ahol egy csodálatos síremléket állított neki, melynek felirata elárulja, ki volt ô, és mi mindent élt meg Clarimundo miatt.

Miután pedig Kréta királyságában minden lecsendesült, mivel Florambel hírt kapott arról, hogy atyja halálos ágyán fekszik, mindannyian visszatértek Konstantinápoly városába, ahol az ifjú elbúcsúzott Clarimundótól feleségével együtt, aki nemsokára, apósának, Grisandónak halála után, aki belehalt betegségébe, királynévé koronáztatott, és az új király ünneplésével megszűnt a bánat, melyet a régi elvesztése miatt éreztek, mert ez a legbiztosabb esemény, ami ilyenkor történni szokott.

Polinário császár mindezen események után, mikor már igen megfáradt, elbúcsúzott a birodalom kormányzásának minden gondjától-bajától, és azt Calrimundónak adta át, a császári címmel együtt, melyet az nem akart elfogadni, mondván, hogy a szemében többet ér saját neve, melyet annyi dicsôséggel érdemelt ki magának, mint a császári cím, amíg csak él, de beleegyezett abba, hogy Clarinda császárné legyen. Így aztán annyira lefoglalták az uralkodás ügyei, hogy csak ritkán hagyta el az országot új kalandokat keresve, azt is inkább akkor, ha hívta valaki.

Nyolc esztendeje éltek így, miközben Dom Sancho herceg szépen növekedett, és Clarimundo olyan boldog volt látván a gyümölcsöt, melyet lelkének titka neki ajándékozott, hogy minél idôsebb lett a herceg, annál nagyobbra nôtt köztük a szerelem. Más ifjakkal együtt, akik Dom Sanchóval együtt nevelkedtek, Aribelo, Dom Dinarte fia, és Liriăo, Florambel fia voltak legkedvesebb társai, nevelôje pedig Arieno infáns, Ferrara hercege, lévén olyan személy, akit erényei és tekintélye miatt illetett meg ez a tisztség.

Mivel pedig elérkezett annak az ideje, hogy Clarimundo immár annak a sorsnak csapásait is érezni kezdje, mely mindenkor úgy kedvezett neki, mindjárt ott akart ártani neki, ahol a legnagyobb fájdalmat tudta okozni, és ez a következôképpen történt. Egy nap, mikor Dom Sancho herceg társaival együtt a tengerparton játszott, szemük elôtt egy szép kötélzetű, selyemzászlókkal és más olyan díszekkel felékesített hajó kötött ki elôttük, amilyenek ünnepi alkalmakkor használatosak. Dom Sancho és a többi ifjú, amikor ezt a hajót megpillantották, addig gyôzködték Arieno infánst, amíg az sajkába nem szállt velük, hogy odavigye ôket, de ez az utazás igen nagy szerencsétlenségnek kezdete volt, mert amikor mindannyian a hajón voltak már, senki nem tudván, miképpen történhetett, Arieno és a többi ifjú hirtelen, mintegy elvarázsolva, a sajkában találták magukat, melyben odajöttek, míg Dom Sancho és unokafivérei teljesen egyedül a hajóban maradtak. Mikor pedig ez megtörtént, a hajó megfordult, kihasználva a szélirány megváltozását, mely igen kedvezô volt azon rablás szempontjából, és nem sok idô múlva teljesen eltűnt a város lakóinak szeme elôl.

Clarimundo és Clarinda császárné, akik egy ablakból figyelték mindezt, amikor látták, milyen hamarsággal fordult meg a hajó, és hogy a sajka, mely mellé ért, oda is, vissza is evezôk nélkül jött, nem sejtvén, mit veszítettek el, megparancsolták, hogy húzzák ki a partra, és amikor meglátták, hogy Arieno herceg és az elvarázsolt ifjak ülnek benne, de szeretett fiuknak és unokaöccseiknek nyoma sincs, mindjárt gyanítván, mi történhetett, Clarinda holtra válva esett össze, olyan mély ájulásba zuhanva, hogy Clarimundo sokáig nem is tudta magához téríteni, de sokkal nagyobb fájdalmat okozott neki azt hallani, amit aztán Clarinda mondott, mint amikor ájultnak látta, mert kedves Clarimundójának minden szeretetteljes szava sem volt elég ahhoz, hogy megvígasztalja ôt.

Mintegy magánkívül tárta ki karjait, és ôt magához ölelve ezeket a szavakat mondta:

- Ó, te, kit Isten kezébôl kaptam, hogy vigasztalásomra legyél, miért engeded, hogy most azt kelljen gyászolnom, akit oly nagy okom van siratni, hiszen életem legnagyobb kincsét veszítettem el, kit te adtál nekem! Hogyan? Hát olyan keveset ér ô, hogy azt kívánod tôlem, hogy ilyen rövid idô alatt elfelejtsem? Elég kegyetlenség lenne, ha megfeledkeznék arról, aki a lelkembôl szakadt ki, hát még így, hogy tôled kaptam! Kérlek téged, hagyd, hogy a szemem ebben a vigasztalásban vigasztalódjék. Ó, én szeretett fiam! Lelkem lelkének fia! Minden szenvedésemnek boldogságos jutalma, ki vett el téged tôlem, vagy tôled engemet? Ó, szívem, ki megszoktad a balszerencse csapásait, és a fájdalmas veszteségeket, miért nem halsz bele ebbe? Miért hagyod, hogy éljek, ha szemem fénye és világossága ilyen szerencsétlenségbe és sötétségbe fodult? Hol jársz, én kincsem? Ki vitt el tôlem? Mit akarnak tôled, aki még oly ifjú vagy, gyenge a megpróbáltatásokra, de erôs ahhoz, hogy sebet ejts rajtam? Sebek, melyek ma sajogtok, miért nem hagytok nekem némi idôt? Mit tettem ellenetek, hogy így bántotok?

Clarimundo, látván, hogy Clarinda fájdalmának ereje az ô minden vigasztalásának és szavának ellenáll, hagyta, hogy felesége átadja magát könnyeinek, és magukhoz akarván téríteni Arienót és a többieket, akik mind el voltak varázsolva, elôvette ékes kardját, melynek erejétôl, ahogy megérintette ôket, mint lábra álltak, de egyikük sem tudta megmagyarázni, hogy mi történt. És mivel ebben az idôben a bölcs Fanimor a Tökéletes Szigeten idôzött, ahová Clarimundo küldte, nem volt senki, aki valamilyen reményt adhatott volna, hogy a veszteség miatt megvigasztalja ôket, mely Clarindát annyira kétségbe ejtette, hogy az az életébe került.

Alighogy az a hajó kifeszítette vitorláit, ugyanazon varázslat ereje által rövid idô múlva már Hispánia partjainál járt, ahol Alfonz király nagy örömmel fogadta ôket, mivel csupán Dom Sancho hercegben és unokafivéreiben a leghathatósabb segítséget találta azon háború folytatásához, melyet az afrikaiak ellen folytatott, akik már hosszú évek óta uralták örökül kapott birtokainak és földjeinek nagy részét. Értesülvén pedig jövetelük okáról és utazásuk sikerérôl, táborában szállásolta el ôket, ahol mindjárt igen jeles tettekkel bizonyították értéküket, hôsies cselekedeteket és örök emlékezetre méltó vitézségeket hajtottak végre, és olyan jó benyomást tettek a királyra, hogy ô, megbecsülvén nemes származásukat, melynek tanujelét adták, és a fényes szolgálatokat, melyeket neki és királyságának tettek, úgy döntött, hogy felosztja köztük birodalmát, királyi hitvesül adva nékik három leányát, Lucinda, Marfiza és Castália hercegkisasszonyokat, minek okából összehívta a papságot, a nemességet és a népet, és így beszélt hozzájuk:

- Mindannyian tudjátok, hogyan érkeztek országunkba ezek az idegen hercegek, akiket a becsület és hírnév vágya szerencsére elvarázsolt, mikor annak a hajónak a fedélzetére léptek, mely a szent hódítás útjára indult, hogyan hagyták el hirtelen hazájukat és rangjukat, és miképpen küldte ôket egy felsôbb hatalom erre a vidékre. Mindenki ismeri vitéz tetteiket is, melyekkel oly bátor katonák között is kitűntek, a legveszedelmesebb helyzetekben, melyeket nem sorolok fel egyenként, mert magatok is tanusíthatjátok az ô érdemeiket, minek a barbárok és hazai ellenségeink feletti diadalainkat köszönhetjük. Az én életem, természetes okoknál fogva, nem tarthat már sokáig, mert testem a szűntelen küzdelemben, egyfelôl a kormányzás, másfelôl saját gondjaimnak köszönhetôen, legújabban pedig a Hadjárat miatt elfáradva a sír nyugalma után kívánkozik. Egyetlen fiam, akit nektek utódomként hagyhattam volna, elesett az uclesi csatában, és ma, amikor szükséges, hogy utódról gondoskodjam, aki megvéd benneteket, és igazságot szolgáltat nektek, mivel három leányom van, és úgy tűnik nekem, hogy ez az ország legjobban így jár, Marfiza és Castália hercegnôket királynôvé téve személyüket megilletô hozományukat kijelölve (hogy Lucinda királynô szabadon kormányozhasson, hugai terheitôl függetlenül), úgy határoztam, hogy lányaimat ezekhez a kiváló hercegekhez adom feleségül, mi ôket igen nagy megelégedéssel tölti el, mert ismerik nagy nemességüket, melyet dicsôséges gyôzelmeik bizonyítanak és tesznek nyilvánvalóvá, és döntésem szerint így akarom megjutalmazni érdemeiket, melyek mindent fölülmúlnak. Ezért hívtalak össze benneteket, mert veletek együtt akarom ezt a frigyet megszentelni, valamint arról meggyôzni benneteket, hogy a többi lovag, akik ugyanazzal a hajóval érkeztek, és oly nagy vitézséggel segítettek nekünk abban, hogy ezt a földet vissza tudjuk hódítani, szintén sorainkban maradjon, hogy így adjanak vitézségükkel és tudásukkal erôt ennek az országnak.

Mindannyian dícsérték a király döntését, és mindjárt Dom Sancho herceg és unokafivérei keresésére indultak, és gratuláltak nekik, kinyilvánítván elôttük a nagy örömöt, melyet éreztek, amiért íly nagy tisztségben maradnak velük, és mivel azt a napot annak az örvendetes eseménynek szentelték, a herceg és unokafivérei híres andalúz lovakra szálltak és ünnepi díszbe öltözve keltek útra, az udvar elsô embereinek kíséretében, és a nép ünneplése közepette, és a toldeói katedrálisban a király az érsek keze által feleségül adta hozzájuk a királynôket, Dońa Lucindát, az örökösnôt Dom Sancho hercegnek adva, Dońa Marfizát Iribelónak, Dońa Castáliát pedig Liriăo-nak, miután királyi ünnepségek és lovagi tornák következtek, melyekben a kíséretükben lévô lovagok a hölgyeik láttán oly vakmerôségre ragadtatták magukat, hogy mindannyian házasságot kötvén távoztak az udvaroncok tapsától kísérve.

Ezt a nagy örvendezést azonban beárnyékolta Clarimundo császár halálának híre, mi össze-vissza terjedt az udvarban, és melyet egy Konstantinápolyból érkezett levél megerôsített, miért mindannyian gyászt öltöttek, és az elhunytról megfelelô tisztelettel emlékeztek meg, miáltal az Ég ismét megmutatta, milyen kevés az olyan öröm, melybe nem vegyül üröm is.