14. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Szefárd illetve converso irodalom a XVI. sz.-ban
Válogatásunk a XV-XVI. századi, szefárd zsidó származású, de a történelmi körülmények kényszeréből fakadóan már keresztényként (converso = áttért, konvertált, ill. újkeresztény) számon tartott, spanyol és portugál és latin nyelven író szerzők fontosabb műveinek sorából ad némi ízelítőt, a teljesség igénye nélkül. A válogatási szempont, mondhatni, merőben új, a szakirodalomban alig tárgyalt egységességet feltételez - a művek nagy részét ugyanis nem szokás a szefárd irodalom részének tekinteni (kivételt képez természetesen a Vigasztalások Izraelnek megpróbáltatásaiban c., kifejezetten a zsidósághoz forduló, de portugálul íródott consolatio), viszont az újlatin nyelvű középkori és reneszánsz irodalom tanulmányozását végző romanisztika sem ismeri a converso irodalom fogalmát, noha itt-ott utal egy esetlegesen létező újkeresztény lelkiségre, amely e vélemény követői szerint a fokozott pesszimizmusban és melankóliában nyilvánul meg.
Úgy gondolom, hogy ennél többről van szó, és megkockáztathatjuk, hogy egy új fogalmat teremtsünk, a converso irodalmat ugyanis, vagy, ha így jobban tetszik: a converso írók által művelt irodalmat nem csupán közös lelkiségre utaló jelek különböztetik meg: az változatos műfajokban alkotó írók és költők többnyire abban is hasonlítanak egymásra, hogy vissza- és visszautalnak a kényszeráttérések következtében általánossá vált lelki meghasonlottság, belső száműzetés, önvád, kiúttalanság érzésére, mely érzéseket azonban nyíltan kifejezni nem lehet: ha a reneszánsz irodalomra általában is igaz, hogy semmi sem azt jelenti, amit jelent, akkor a conversók műveire különösen: nem véletlen, hogy annyira kedvelték a regény műfaját, mely magában hordja a jel és a jelentés alapvető különbségének üzenetét.
A converso ember fogalmának meghatározása nem könnyű feladat. Az újkeresztények nem alkotnak közösséget a felszínen, az egykori zsidó lakosság áttérése különböző időpontokban, különböző okokból és módon, más-más intenzitással, legfőképpen pedig több-kevesebb meggyőződéssel történik. Már a XV. századi Spanyolországban, az 1492-es kiűzetési törvény előtt kénytelenek áttérni sokan, akiket még a negyedik generációban is titkos judaizálással gyanusítanak. Egyesek megtérése teljesnek látszik, könnyen beilleszkednek a keresztény társadalomba, mellyel korábban még érintkezni sem nagyon érintkeztek, mások csupán a felszínen engedelmeskednek az új elvárásoknak, családi körben még megtartják a zsidó ünnepeket, eredeti nevükön szólítják egymást (a kikeresztelkedés teljes névváltoztatással is járt). Évszázadokon keresztül húzódik az asszimiláció, mely a XVI. században, oly kevéssel a döntő változás után még a legkevésbé sem valósulhatott meg, az Inkvizíció nyomása elviselhetetlen, a tehetősebbek külföldre menekülnek (Itáliába, Hollandiába), a keresztény Európa zsidó közösségei nem szívesen fogadják a szefárd kivándorlókat, akik közül sokan Törökországban és Észak-Afrika egyéb országaiban találnak menedékre.
Az újkeresztény alkotók társadalmi, történelmi helyzete erősen befolyásolja alkotói módszerüket. Azok, akik Spanyolországban ill. Portugáliában maradnak (noha az áttért zsidók helyzete a két országban sem egyforma), természetesen nagyobb óvatosságra kényszerülnek minden judaizáló mondanivalót illetően: éppen emiatt választanak olyan kódrendszert, mely a valódi jelentés ismerete nélkül is elfogadható jelentéssel rendelkezik: konkrét formában nem utalhatnak semmire, ami felkeltené az Inkvizíció cenzorainak figyelmét (akik gyakran szintén az újkeresztények közül kerülnek ki, vagy alapos tudással rendelkeznek a szefárd zsidó hagyományokat illetően), másodlagos, vagy harmadlagos, lehetséges interpretációt azonban nem lehet elítélni, kihúzni, betiltani. Ez a tény természetesen nagy mértékben nehezíti a mai kutató feladatát is, aki ráadásul a kor szellemiségének csak részleges ismeretével rendelkezik.
Az Ibériai-félszigetről elmenekült, de a keresztény Európa területén maradt írók, költők feladata könnyebb: bátrabban ajánlhatják műveiket egy-egy közismert szefárd származású előkelőségnek, aki azonban a világ szemében természetesen ugyanúgy újkeresztényként szerepel, mint maga az alkotó: egyetlen converso íróról sem tudunk, aki a keresztény Európa egyéb részén élve megkísérelt volna visszatérni a zsidó vallás gyakorlására - egyrészt, mert igen veszélyes lett volna ezt tennie, másrészt, mert a jelek szerint egyetlen alkotó sem mondott le arról, hogy valaha visszatérjen szülőföldjére, ahol zsidóként a biztos halál várt volna rá.
Noha a converso irodalom tárgyalásakor azonos mértékben kell figyelembe venni a spanyol és a portugál hajtást, ez a gyűjtemény mégis a portugál oldal felé hajlik inkább, annál az egyszerű oknál fogva, hogy összeállítója képzettségéből adódóan a portugál irodalomhoz áll közelebb. Az is igaz, hogy éppen ez, a portugál oldal az, mely sokkal kevesebb figyelmet kap a nemzetközi szakirodalomtól, mint a spanyol, noha egy olyan félszigeten, ahol a conversók egyik országból a másikba való áttelepülése éppen ebben az időszakban rendkívül jelentős volt, meglehetősen nehéz szétválasztani a két illetőséget: sok, spanyol földről 1492-ben elűzött szefárd zsidó vallotta magát portugálnak húsz évvel később, de az is gyakran megtörtént, hogy portugáliai születésű conversók spanyol egyetemekre mentek tanulni, a spanyol udvarba szolgálni, vagyis a portugál converso irodalom ugyanúgy nem érthető a spanyol nélkül, mint a kasztíliai a luzitán nélkül: éppen ezért tartottam fontosnak a gyűjtemény spanyol nyelvű művekkel való kibővítését. Végül is azonban három nyelvből fordítottam, hiszen a reneszánsz irodalomhoz a klasszikus latin újjáéledése is szervesen hozzátartozik, és a converso irodalom egy ilyen latinistával is büszkélkedhet.
Ezzel az ismertető tanulmánnyal elsődleges célom az, hogy bemutassam a nem szakmabeli olvasóközönségnek a converso szerzők által használt műfajokat, melyek némelyike csak erre a korszakra jellemző, és, hogy áttekintést adjak a gyűjteményben szereplő szerzők életművéről, sajátságairól. Természetes, hogy a converso irodalom szerves része az ibériai irodalomnak, még akkor is, ha némely mű nem a nyelvterületen belül, hanem Itáliában vagy egyebütt látott először napvilágot, de nem vállalkozhatom arra, hogy szélesebb áttekintést adjak a portugál és spanyol irodalomtörténet idevonatkozó fejezeteiről, hiszen ez jóval túlmutat a tanulmány keretein, itt-ott azonban, főként a műfajtörténetet illetően elkerülhetetlen nem csak a korabeli ibér irodalom, de akár a latin antikvitás, akár a trubadúrlíra, akár az olasz reneszánsz legnagyobb szerzőinek megemlítése.
A converso próza: a sokarcú szentimentáli regény és Usque consolatio-ja
Gyűjteményünkben öt prózai műrészlet szerepel, ebből azonban csak négynek szerzője ismert (a Naceo és Amperidónia alkotója nem), három portugál nyelven íródott (Hajadon leány, Naceo és Amperidónia, valamint Vigasztalások), az egyik spanyol nyelvű azonban (Diana hét könyve) szintén portugál szerző tollából való, a másik pedig (Clareo és Florisea) szorosan kötődik a portugál vonalhoz, bizonyos a művön belül felfedezhető utalások alapján.
Műfajtörténetileg Usque Vigasztalások c. alkotásán kívül mindegyik mű a XV-XVI. sz.-i szentimentális regény (novela sentimental) vagy szerelmes regény (novela amatoria) körébe tartozik, némi fenntartásokkal. A műfajok meghatározása azért problémás, mert maga a szakirodalom sem egységes e tekintetben: a legtöbb kutató megkérdőjelezi a szentimentális regény műfajként való felfogásának értelmét, jobb híján azonban ezzel a kifejezéssel él. A műfaj eredetét illetően Ovidius Heriodes (Hősnők levelei) és Boccaccio Fiammetta c. műveit szokás említeni, az első szentimentális regénynek pedig Juan Rodriguez del Padrón: Siervo libre de amor (A szerelem szabad szolgája) c. művét tartják, noha igencsak kétséges, hogy a Siervo regény -e egyáltalán, vagy inkább a középkori pszichomachia műfajának kései képviselője.
Ki-ki más-más műveket említ a szentimentális regény meghatározással kapcsolatban: elsősorban Juan Segura, Juan de Flores és Diego de San Pedro tekinthetők a műfaj klasszikus szerzőinek, az ő műveik azonban alapvetően különböznek attól a fajta szerelmi elbeszéléstől, melyet Bernardim Ribeiro és az anonym portugál szerző esetében látunk. Bizonyos vélemények szerint a szentimentális regény lovagi környezetben játszódó, statikus, levelezéseken alapuló, mindig női közönséghez szóló, a szerelmet középpontba állító, tragikus végkifejletű, moralizáló elbeszélő műfaj, tkp. a lovagregény szerelmi epizódjainak továbbfejlesztése. A legtöbb kutató egyetért abban, hogy a műfaj eredete a középkorban igen népszerű Hősnők leveleire és a Fiammetta-ra vezethető vissza, ezeknek azonban legfontosabb vonása az egyes szám első személyű női elbeszélő: ez sem Juan Segura, sem Juan de Flores, sem Diego de San Pedro műveiben nem jelenik meg, jelen van viszont Bernardim Riberio-nál és Alonso Núńez Reinoso-nál, akiket általában nem tárgyalnak a szentimentális regényről szóló tanulmányokban. További problémát jelent az értelmezés kérdése: lévén, hogy sokan (szerintem joggal) magát a Celestina-t, Fernando de Rojas, szintén converso szerző zseniális művét is szentimentális regényként értelmezik, felmerül a műfaj ironikus oldalának vizsgálata: egyesek Flores és San Pedro minden elbeszélését az irónia oldaláról értelmezik, és ezáltal messzemenő következtetéseket vonnak le a szentimentális regény egészét illetően: biztos azonban, hogy az iróniának egészen más a szerepe Bernardim Ribeiro-nál és a portugál anomym szerzőnél, ismét más Reinosonál, és egészen különböző Montemayornál.
A műfajjal kapcsolatos problémákhoz tartozik, hogy sem Reinoso, sem Montemayor művét nem szokás szentimentális regényként emlegetni: az előbbi bizánci novellaként, az utóbbi pásztorregényként szerepel. Véleményem szerint, ha már nincs elfogadható meghatározás a szentimentális regényt illetően, lévén, hogy a levélforma a corpus felére sem jellemző, és, mert pusztán a cselekmény látszólagos színhelye és a szereplők látszólagos társadalmi helyzete alapján nem lehet műfajt alkotni, a bizánci regényként emlegetett Clareo y Floriseát (hozzátéve, hogy csak a mű első felére jellemző a bizánci vonal) és a pásztorregényként elkönyvelt Dianát is a novela amatoria fogalomkörébe sorolhatjuk.
Ezen csoportosítás alapján megállapíthatjuk, hogy a novela amatoria valóban szinte mindig női közönségnek szól, legalábbis a művek elején fellelhető ajánlás alapján, amit nem mindig kell szó szerint venni. Általában kis terjedelmű elbeszélésekről van szó, a lovagregények folyamaihoz képest mindenképpen, amelyek középpontjában egy vagy több, rendszerint tragikus szerelmi történet áll. A korabeli lovagregények szerelmi vonalával ellentétben, melyek általában csak arra hivatottak, hogy az olvasó tanúja legyen a tökéletes hős születésének, a novela amatoria szerelmesei igen ritkán egyesülnek, szinte soha nem házasodnak össze, és egy kivétellel gyermekük sem születik. A tragikus végkifejlet legtöbbször reális okokkal nem magyarázható és jelképes: a hölgyeket gyakorta a puszta szóbeszéd dönti romlásba, hiába ártatlanok (szexuális értelemben legalábbis), a férfiak bizonyos esetekben, ha igaz szerelmesek, öngyilkosságot követnek el. A tragikum ugyan eléggé általános, mégsem tekinthető szabálynak. Érdekes módon a spanyol művek sokkal drámaibbak, vagy éppenséggel, ahogy némelyek gondolják, egyenesen groteszkek tragikus túlzásukban, míg a portugál alkotások mérsékeltebbek, pesszimizmusuk azonban őszintébb. A szefárd alkotóknak tulajdonítható művek többségére a befejezetlenség jellemző, ez annál érdekesebb, mert ezzel éppen a tragikus végkifejletet kerülik el. A gyűjteményünkben szereplő négy szerelmes regény egyike sem rendelkezik valódi befejezéssel (a két portugál nyelvű félbeszakad, a két spanyol pedig folytatást ígér, mely soha nem készült el), ami véleményem szerint nem véletlen, hanem szándékos jellemzője a regényeknek, és elválaszthatatlan a converso szerző mondanivalójától.
A novela amatoria másik fontos jellemzője az ún. feminizmus, amelyre igen nehéz magyarázatot találni. Az ibér irodalomban szefárd és keresztény oldalon egyaránt helyet kapott a középkorban (khardzsák és barátdalok) a női strófa, melyről azonban a XVI. sz.-i szerzők bizonyíthatóan semmit nem tudtak. A szentimentális regény feminizmusa inkább az ovidiusi, politikai jelentőséggel rendelkező felfogásra vezethető vissza: a római költő hősnői magát az alkotói szabadságában és pajzánságában korlátozott Ovidiust helyettesítik: nyilvánvaló, hogy a novela amatoria írói sem elsősorban a nő szerelmi felszabadításának ügyéről szólnak allegorikus történeteikben, főképpen a conversók esetében érezhető a szerelmi témában rejlő politikai, vallási, erkölcsi mondanivaló.
Bernardim Ribeiro (k. 1482 - k. 1536) Hajadon leány (Menina e Moça) c. regénye (első kiadás: 1554, Ferrara) a bemutatott művek közül a legtitokzatosabb. Szerzőjéről alig tudunk valamit, annyi bizonyos csupán, hogy portugál volt, és néhány verse szerepel az 1516-os Resende-féle Általános Dalgyűjteményben (Cancioneiro Geral), mely tény arra utal, hogy udvari költőként tevékenykedett Manuel király uralkodása alatt. Valami miatt kegyvesztett lett az udvarnál, talán Itáliába távozott, de erről nincsenek bizonyítékok. Több, a korban élt, hasonló nevű illetővel próbálták azonosítani, ennek érdekében még hamis dokumentumok is készültek. Teixeira Rego, portugál kutató bizonyítani próbálta, hogy a szerző nem más, mint Judah Abranavel, alias Leon Hebreu, a híres Párbeszédek a szerelemről (Dialoghi di Amore) c. filozófiai mű szerzője. Az Abravanellel való azonosítás kronológiailag lehetetlen, viszont szinte teljesen biztos, hogy Bernardim Ribeiro szefárd származású volt, és egyetlen regénye a kriptojudaizmus legérdekesebb alkotása, kapcsolatba hozható a kabalizmussal, ill. értelmezhető kabalisztikus módszerek alapján, ahogy arra Hélder Macedo kísérletett tett.
Maga a regény négy fő részből áll, az első néhány oldalon egy nevét el nem áruló, hajadon leányként emlegetett női narrátor beszél, nem sokkal később azonban átadja a narrációt egy idősebb asszonynak, aki az eredeti elbeszélőnek három szerelmi történetet mesél el: ezek teszik a könyvet szentimentális regénnyé. A lovagregényekkel ellentétben a tökéletes főszereplő egy leány, Arima (a Maria név anagrammája), aki az első történet szerelmeseinek gyermeke, a harmadik történet hölgye: a vele kapcsolatos jelzők fölülmúlnak minden mesterkélt túlzást, amit az udvari szerelem nyelvezete valaha közönsége elé tárt: Arima nem evilági teremtés, ahogy a szerző többször is hangsúlyozza - az iránta való szerelem tehát kudarcra van ítélve. Mivel a regény nem fejeződik be, nem könnyű eldönteni, vajon tragikus véget érnek -e a szerelmesek, minden jel arra mutat azonban, hogy Arima elköltözik ebből a világból, szerelmese pedig öngyilkos lesz, de úgy, hogy halálára egy szellemnek kell ráébresztenie.
A Hajadon leány egyik nagy érdekessége a földöntúli elemek jelenléte, mely ilyen formában nem jelenik meg egyik szentimentális regényben sem (noha a mágia sok helyütt fontos szerepet játszik): a szereplőket legnagyobb kételyeik pillanatában a szellemek ébresztik rá az igazságra. A műfaj, s talán az egész reneszánsz legfeministább alkotása: a szöveg egyértelművé teszi a nők lelki felsőbbrendűségét, melyet a szomorúság biztosít számukra. Nem véletlen, hogy a regényben az emberi és isteni értékek megtestesítője éppen egy ártatlanul szóbeszéd tárgyává lett leány, a kiszolgáltatottak, meghurcoltak, az áldozatok jelképe, ellentétben a politikailag szalonképes lovagregények vérengző, olykor éppen hasonló leányokon erőszakot tevő hőseivel - akikben a társadalom még a XVI. században is önnön ideálképét látta.
Alonso Núńez de Reinoso (k. 1492 - 1552 után) félig bizánci típusú szentimentális regénye, a Clareo és Florisea (1552) szintén női narrációt alkalmaz, követve ezzel ihletőjét, a Hajadon leányt, melynek íróját Reinoso valószínűleg ismerte. Reinoso a regényben Isea-ként jelenik meg, feljegyzéseit a hírhedt szefárd kalandornak, Juan Micas-nak, és rajta keresztül, rejtetten Gracia Mendes-nek, a portugál szefárd származású, dúsgazdag bankár özvegyének ajánlja, aki a számtalan sorstársának segített vagyona és befolyása alapján az Ibériai-félszigetről való elmenekülésben és a későbbiek során mint pártfogó.
Reinoso szefárd mivoltával kapcsolatban senkinek nincsenek kétségei, műve sokkal nyitottabb és egyértelműbb, mint Ribeiróé, tehetsége sem hasonlítható az előbbiéhez, elsősorban irodalomtörténeti szempontból érdekes számunkra. Az író spanyol származású volt, Guadalajarában született, de elég fiatalon kénytelen volt elhagyni hazáját: első száműzetése Portugáliába vezette, amely országot 1535-ben hagyta el, hogy Itáliába menjen: Ferrarában, az elűzött szefárdok korabeli gyülekezőhelyén találkozott Gracia Mendes-sel is. 1552 utánról nincsenek róla adatok, valószínű, hogy a Micas-Mendes családdal tartott az Oszmán Birodalomba, és ott halt meg.
Regényét két részre lehet osztani, az első rész egy görög mintára készült szerelmi háromszög története, melyben a Reinoso-alterego Isea játssza a mindhiába próbálkozó, magát nevetségessé téve szerelemre áhítozó ál-özvegyasszony szerepét, a valódi szerelmespár azonban, novela amatoria-hoz nem illően, inkább Heliodórosz Sorsüldözött szerelmesek c. regényének mintájára, egymásra talál. A második részt is Isea meséli el, elhagyva a bizánci vonalat, és feudális környezetbe vezetve az olvasót. A főszereplő lovag azonban az egész elbeszélés alatt nem találja meg szeretett hercegnőjét, noha még az Alvilágot is megjárja érte: a pszichomachia nyomai ugyancsak felfedezhetők ebben a folytatást ígérő, de azt soha be nem váltó alkotásban.
A válogatásban szereplő másik spanyol nyelvű regény Jorge de Montemayor vagy Montemor (1520-1559), portugál származású író műve, aki életének nagy részét V. Károly spanyol udvarában töltötte, miért is hazájában egy ideig minden alkotása be volt tiltva. Szefárd származása valószínű, de nem bizonyítható, műve azonban több olyan vonással rendelkezik, amely ezt a feltevést támasztja alá. Ő fordította le először a katalán szerző, Ausías March Szerelmes énekek (Cantos de Amor) c. művét. Bizonyos vélemények szerint, egy portugáliai tartózkodása alkalmával ismeretséget kötött Bernardim Ribeiróval is, ez azonban olyan bizonytalan tény, mint minden a fent említett szerzővel kapcsolatban. Mindenesetre igaz, hogy a ribeirói hatás ugyanúgy érezhető írásán, mint Ausias March befolyása.
A Diana hét könyve (Los siete libros de la Diana, 1558/59), mint fentebb említettem, pásztorregény, legalábbis pásztori környezetben játszódik, noha szereplői nem mindig valódi pásztorok, hanem a lovagi világ száműzöttei. Nem egyetlen, és nem is két vagy három szerelmi történetet tartalmaz, érdekessége, hogy a címadó Diana csak az utolsó könyv végén jelenik meg, és ekkor is csupán annyi történik vele, hogy korábbi imádója, pásztori dalban kigúnyolja.
A hét könyv egyikére sem jellemző a tragikus hangvétel, a szerelmi történetek nagyrészt boldog véget érnek, kivéve a főhősét, aki egy mágikus víz segítségével elfelejti Diana iránti szenvedélyét: ez a megoldás olyan különös, annyira példa nélkül áll, hogy mindenképpen mögöttes értelmet sejttet, talán éppen ez a sok szerelmi kaland mögött rejlő üzenet: a hűséget csupán a mágia segítségével lehet kiirtani az igaz szerelmesből, de ettől a pillanattól kezdve a hit nélkül maradt ember számára semmi sem érték már, élete üressé válik, akár a Montemayor-alterego Sirenóé. A regény feminizmusa több helyütt emlékeztet Bernardim Ribeiro felfogására: egyértelmű, hogy a női szereplők nagyobb befolyással, hatalommal, döntőképességgel rendelkeznek, mint szerelmeseik, ami egyszersmind keserű önkritikaként is felfogható. A mű szefárd irodalommal kapcsolatos érdekessége az a több oldalas, szinte szó szerinti idézet Abranavel művéből, a Szerelmi párbeszédekből.
A negyedik novela amatoria, mely helyet kapott ebben a válogatásban, egy ismeretlen portugál szerző műve, egyetlen kéziratban maradt fenn, mely történetesen (talán nem véletlenül) a Hajadon leány szövegét is tartalmazza. A szintén befejezetlen, meglehetősen rövid regény csak 1985-ben jelent meg nyomtatásban, Londonban, és szefárd vonatkozásban tudomásom szerint még senki nem írt róla. A szöveg bizonyos utalásaiból, melyeket itt elemezni helyhiány miatt lehetetlen, az a sejtésem, hogy a Naceo és Amperidónia szintén egy converso műve: többek között érdekes, hogy a szerző alteregója, az állítólagos régi, latin nyelvű elbeszélés megtalálója száműzetésből küldi el a művet Portugáliába, ugyanis oda, nem tisztázott okokból, nem térhet vissza.
Maga a történet a szentimentális regények azon vonalát követi, mely a cselekmény nagy részét a szerelmesek levelezésében jeleníti meg, noha nagy szerepet kap a mindentudó elbeszélő is, aki elsősorban a férfi főhős érzéseiről számol be. A szöveg érdekessége, hogy szót sem ejt női közönségről, és a női főszereplő mindvégig képtelen elnyerni az olvasó szimpátiáját, vagyis az általában műfaj-meghatározó feminizmus hiányzik belőle. Mind a szereplők, mind a földrajzi helyek anagrammái könnyen feloldhatók, és nyilvánvalóan Portugáliára utalnak (a cselekmény Lisszabonban és Santarém-ben játszódik), de nem látszik valószínűnek, hogy konkrét eseményeket dolgozna fel.
Válogatásunk ötödik prózai műve a szefárd irodalom termékei közé tartozik minden kétséget kizáróan. Samuel Usque személye ismét Bernardim Ribeiro-hoz és a Micas-Mendes családhoz vezet bennünket. A Vigasztalások Izraelnek megpróbáltatásaiban a már szefárd menekültek gyülekezőhelyeként említett Ferrarában jelent meg, 1553-ban, egy évvel a Hajadon leány kiadása előtt, ugyanannál a kiadónál: Abraăo Usque fivérének írását publikálta. A mű 1581-ben ugyanúgy tiltott olvasmánynak számított Portugáliában, mint Bernardim Ribeiro regénye és a Montemayor összes írása, és mint sok, az egyházat valamilyen formában sértő alkotás.
A portugál származású Samuel Usque ugyancsak száműzöttek kenyerét ette Ferrarában, noha fivérének kiadója elsősorban a Reinosót (és valószínűleg Bernardim Ribeirót) is támogató Gracia Mendes (vagy Nasi) jóvoltából, akinek az író nyíltan ajánlja művét, ebben az időben virágzott leginkább: héber, latin és spanyol könyveket jelentetett meg, többek között a héber Biblia kasztíliaira fordított változatát. A consolatio (vigasztalás) már az antik Rómában kedvelt műfaj volt, két kimagasló képviselője Seneca és Boethius, lényege nyilvánvaló: a szerző vagy önmagát, vagy családját, barátait akarja megvigasztalni egy kilátástalannak tűnő helyzetben - Seneca a száműzetésben, Boethius a börtönben ülve fordul ehhez a filozofikus, etikai alapvetésű műfajhoz.
Samuel Usque jóval nagyobb közönséghez szól, mint elődei: az egész szefárd közösséghez, szűkebb értelemben a Portugáliából menekültekhez, akik közül, mint tudjuk, eredetileg sokan Spanyolországból származtak. Az író mindjárt tisztázza a nyelvválasztás miértjét, mely kissé meglepő lehet annak tudatában, hogy a szefárd közösség héberül ugyanúgy tudott olvasni, mint spanyolul: mivel a szerző a portugált szívta magába az anyatejjel együtt, ezen a nyelven írja a portugáliai szefárdokhoz szóló vigasztalását. Maga a mű három dialógusra épül, pásztori környezetben játszódik (mintegy ekloga-szerűen), a párbeszédek három résztvevője az anagrammákkal megjelenített Jákob (Ykabo), valamint Nahum (Numeo) és Zakariás (Zicareo) próféták. A két próféta Jákobbal (Izrael jelképével) beszélgetve tekint vissza a bibliai hagyományra, a zsidóság megpróbáltatásokban, számkivetettségben, katasztrófákban bővelkedő történelmére, végül isteni és emberi vigaszt ígér a szenvedő szefárdoknak.
Converso líra és alkalmi költészet: Bernardim Ribeiro és Diogo Pires
Hogy e válogatás gerincét Bernardim Ribeiro képezi, az elsősorban az antológia lírai részéből derül ki. A converso irodalom mint olyan vizsgálata során nyilvánvalóvá válik azonban, hogy Ribeiro minden szerző számára megkerülhetetlen referencia, még jóval a halála után is, így egy rövidre szabott és éppen csak bevezető jellegű antológiában elsősorban neki kell helyet kapnia.
Ribeiro költészetének bemutatása néhány, a korban népszerű lírai műfaj ismertetését is lehetővé teszi - olyan műfajokét, amelyekről általában ritkán esik szó. Kivételt képez a mindenki által jól ismert ekloga, mely azonban már az antikvitásban, Theokritosz és Vergilius műveiben alapvető eltérést mutat, a theokritoszi egyszerűséget a vergiliusi ekloga politikai és morális kérdésfeltevései váltják fel, és ez utóbbi vonalat követi sok reneszánsz költő is. Az olasz és a spanyol irodalomban igen nagy nevek fűződnek e műfajhoz (pl. Sannazzaro és Garcilaso de la Vega), őket követi Bernardim Ribeiro, a maga sajátos módján.
Első pillantásra úgy tűnik, a portugál költő eklogái csupán a szerelemről szólnak, ráadásul, ami a korban ritka, szinte egyetlen antik utalást sem tartalmaznak. Bukolikájában azonban ugyanúgy jelen vannak a converso-lét filozófiai, etikai, politikai és vallási aspektusai, mint regényében: a hirtelen szerelembe eső és csordájával már nem törődő, a vigasztalódni semmiképpen nem hajlandó pásztor nem siránkozó kamasz, hanem egy egész, helyét nem találó, önmaga ellenségévé vált közösség jelképe. A szerelem, csakúgy, mint a szentimentális regényben, a riberói eklogákban sem az, aminek első pillantásra tűnik: míg a beteljesült szerelem az üdvösséget jelenthetné, a szerelem lehetetlenségének tudata egyenértékű a pokollal, a halálon, időn túli, de anyagban ragadott léttel.
A romance (románc) hasonló világképet mutat: a költő itt egyes szám első személyben beszél el egy allegorikus történetet, gyakorlatilag egy álomszerű jelenést. A romance szó jelentése gyakran változott az irodalomtörténet során: eredetileg a szöveg nyelvére utal: hogy nem latinul, hanem valamelyik újlatin nyelven írták, innen származik a lovagregények francia roman elnevezése. A portugál romance szó vonatkozhat regényre (romance de cavalaria = lovagregény), de jelenthet rövidebb terjedelmű, félig elbeszélő jellegű verses alkotást, mely 7, 8 szótagos verssorokkal rendelkezik, és páros rímelést alkalmaz. Bernardim Ribeiro románca különös látomás, melyben saját személyiségének összetevői, allegorikus figurák közvetítik felé az igazságot, szerepük a Hajadon leányban fel-felbukkanó szellemek szerepéhez hasonló: a Gond, a Vágy, a Képzelet és az Emlék közül csak a Gond szól a szerzőhöz, a többiek néma tekintettel kísérik. Az Emlék maga a szerelmes asszony, akit a költő valamikor elveszített, és az ő látása ejti kétségbe végképp a lírai ént, melyet a románc végén egy a hegy felől érkező, valószínűleg isteni hang ébreszti rá helyzetére, a teljes elhagyatottságra.
Hasonló hangvételű a vilancete is, ez az elmélkedő jellegű, a reneszánsz Ibériában népszerű versformában írt lírai darab. A vilancete három glosszaszerű sorral kezdődik, mely a vers tulajdonképpeni témáját, egy-egy gondolatot, érzést hivatott felvetni. Az ezt követő részben, mely 2, 3 vagy több, hétsoros versszakot tartalmaz, fejti ki a költő pontosabban a bevezetésben felvetett problémát. Ribeiro esetében a központi probléma, a költő önmagától való elidegenedése, mely népszerű téma, gyakorlatilag irodalmi közhely volt a korban (az Általános Dalgyűjtemény igen sok versében szerepel), ez azonban nem jelenti azt, hogy minden szerző számára egyforma jelentéssel rendelkezett. A converso alkotó meghasonlása sokkal több, mint egy divatos motívum akárhányadik változata - ahogy ezt a Sextina is tanúsítja.
A sextina műfaját Arnaut Daniel, provanszál trubadúr (1180-1210) fejlesztette ki, lényege, hogy a verszakok mind a hat sorának végén rímek helyett kulcsszavak helyezkednek el, melyek az első hat strófában spirálformában ismétlődnek, az utolsó, hetedik versszakban, mely tkp. fél versszak csupán (cauda vagy tornada), mind a hat kulcsszó ismét megjelenik, oly módon, hogy a vers utolsó és az első verssorának kulcsszava azonos legyen. Ezen végső strófa azonban nem minden sextinában szerepel: Ribeiróéból kimarad.
A sextina-forma, mint a fentiekből kiderült, a 6-os szám variációira épül, ami különböző matematikai formulákhoz, számmisztikához vezeti el az elemzőt, és kozmikus jelentéstartalomra utal. Művelői közé tartozott Dante, Petrarca, Sannazzaro, Bembo is, a portugálok közül Ribeirón kívül a Diana szerzője, Montemayor, és a Lusiadák költője, Camőes is. A válogatásban szereplő sextina azonban minden bizonnyal a legtitokzatosabb, legkevésbé érthető versek közé tartozik, melyet valaha portugál nyelven írtak.
Ribeiro kulcsszavai valóban kozmikus jellegre utalnak: nap, nappal, kedv, föld, idő, éjszaka, maga a sextina a lehető legsötétebb színeket használja a reménytelenség, a halálon túl is uralkodó anyag (föld) kegyetlensége, az örök éjszaka kifejezésére. Érdekes, hogy sokan Petrarca sextinájához hasonlítják, három kulcsszó azonossága miatt: ha azonban valami köze van a ribeirói versnek a petrarcaihoz, az az ellentmondásban rejlik: míg az olasz költő sextinájának utolsó szava a nap, a portugál verset az éj zárja le.
Jóval könnyedebb, napfényesebb, áttekinthetőbb a szintén portugál származású, de latinul író converso, Diogo Pires (1517-1607) életműve. A magát humanista módon Didacus Pyrrhus Lusitanus-nak vagy Iacobus Flavius Eborensis-nek nevező költő a dél-portugáliai Évora városában született, 18 éves korában hagyta el hazáját, ahová soha többé nem tért vissza, Salamancában, Lovainában és Párizsban járt egyetemre, megjárta Hollandiát, Angliát és természetesen az itáliai Ferrarába is ellátogatott, majd Ragusában (ma Dubrovnik) élt egészen haláláig. Soha nem veszítette el portugál identitástudatát, egész életében honvággyal küszködött, levelezésben állt hazájának sok neves személyiségével. Ő az egyetlen converso alkotó, aki állítólag visszatért eredeti hitére, zsidó nevét (Isaiah Cohen) használva, de erre meggyőző bizonyítékok nincsenek.
Költészete disztichon formában írt epigrammákból és elégiákból áll. Az epigramma ókori műfaj, eredetileg epigraphia (sírfelirat), melynek egyik leghíresebb képviselője a Termopülénél elesett spártai katonák emlékére írt költemény. Az epigramma állhat csak két sorból, de lehet hosszabb is, mindenestre soha nem olyan hosszú, hogy teret adhatna szónoki eszközök használatának. Az epigramma témája lehet sírfelirat, anekdota, sőt: szerelmi epigramma is létezik, noha e műfajt általában a lírai verssel ellentétesnek tartják. Az epigramma legnagyobb ókori művelője Martialis volt, tizenkét kötetnyi, hosszabb-rövidebb, mindig csípős hangvételű verssel.
Diogo Pires latinsága a klasszikus szerzőkhöz közelít, talán ezért is esik szó olyan gyakran az antik istenekről, ókori fogalmakról műveiben: hangvétele sok mindenben hasonlít Janus Pannoniuséhoz. Egyik fő témája a száműzetés, de nem olyan áttételesen és kendőzötten tárgyalja, mint converso társai: Ovidiust idézik a sorai, mégpedig nem a középkori fordításokból, hanem az eredetiben ismert Ovidiust.
A válogatásban szereplő, Ferrarában meghalt szefárdok emlékére írt sírvers nyíltan foglal állást a katolikus királyi pár ellen, melyet átkozni Diogo Pires soha nem szűnt meg, noha a portugál uralkodóházzal kapcsolatban egyetlen negatív megjegyzése sincs. Egy másik verse politikai jellegű: Solimánt dicséri, aki sok szefárd menekültnek nyújtott lehetőséget az újrakezdésre. Végül, a válogatás legrövidebb verse a martialisi hagyományokat követi: humoros módon fordul egy barátjához, arra kérve, hogy ne verset küldjön neki válaszul, hanem egy kis bort.
Összefoglalás
A válogatás merőben önkényes volta ellenére (ez többé-kevésbé minden antológiára igaz) némi kitekintést ad a zsidóság egy Közép-Európában alig ismert korszakának irodalmi termésére - az utolsó irodalmi megnyilatkozásra, mely a szefárd közösség megszűnése után még egy ideig visszhangozta annak a korábban virágzó kultúrának értékeit, szellemi energiáját, melyet erőszakkal és ravaszsággal, terrorral és megvesztegetéssel sikerült az ibériai keresztény társadalomba olvasztani, vagy végképp elűzni. Ami a szefárdok leszármazottait illeti, Portugáliában még mindig van néhány kisebb település, ahol a lakosság egy része zsidó örökségét őrzi (olyan töredékesen, és a keresztény hagyományokkal annyira összekeveredve, hogy azt mondhatjuk: gyakorlatilag feledésbe merült a szefárd kultúra, sőt: az identitástudat), Európában a legnevezetesebb szefárd közösség a II. világháborúig Amszterdamban még tudott portugálul, Észak-Afrikában és Törökországban ma is létezik egy ladin, egyfajta újlatin nyelven éneklő népesség, a szefárd kultúra azonban a nagy törést követő öt évszázad alatt egészen elhalványult, szellemi gazdagsága lehanyatlott. Manapság Portugáliában Izraelből érkezett rabbi tanítja a - természetesen - askenazi hagyományra a szefárdok leszármazottait. A portugál állam három évvel ezelőtt hivatalosan bocsánatot kért a meghurcoltatásokért, amelyek a zsidó, később újkeresztény lakosságot érték évszázadokon keresztül. Itt az ideje, hogy ennek a korszaknak történelmi és irodalmi igazságai napvilágra kerüljenek, és talán, hogy ebből valami a messzi Magyarországon is tükröződjék. Ez a válogatás és tanulmány ezt a célt szeretnék szolgálni.
Ladányi-Turóczy Csilla
ELTE BTK, Romanisztika Doktori Program