14. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Volt egy portugál nemzetbeli spanyol[1], aki a török[2] a Szultán ellen folytatott háborújában harcolt, és egy város elfoglalásakor, mikor sokan meggazdagodtak, ő egy erősen lelakatolt ládára akadt, mely nagy kincseket látszott őrizni, így aztán ő és társai ezzel a ládával távoztak. Miután meglelték felfeszítésének módját, nagy tömegű könyvet találtak benne, semmi mást - volt pedig azon könyvek között egy selyembe burkolt kis füzetecske. És mikor látták burkolatának anyagát, megállapították, hogy nemesember tulajdonának kell lennie, mint ahogy a portugál törvények rendelkezése szól most. Ezen kiválósága miatt, mely a többi könyvtől megkülönböztette, csak azt az egyet akarták magukkal vinni, mert olyan fáradtak voltak már a fegyveres harctól, hogy nagyobb teherrel nem bírtak volna. És miután az idő valamennyi nyugalmat nyújtott nekik, és míg a többiek arany és ezüst pénzérméiket és egyéb, nagy értékű ékszereiket vették számba, melyeket zsákmányoltak, ő könyvét olvasgatta, amit igen nemes latinsággal írtak meg[3], és melyet úgy megkedvelt, hogy egy cseppet sem irigyelte a többieket. Mivel azonban mindig csak ezzel múlatta az időt, társa, akivel mindenütt egy szállást tartott, megharagudott rá, hogy nem hagyja, hogy abból a történetből ő is részesedjék, mivel azt latinul írták, amely nyelven ő nem ért, ezért aztán ennek kérésére azt átültette portugál nyelvezetre, és eztán annyira szerették mindketten azt a könyvet, hogy nem volt kedvesebb időtöltésük, mint annak olvasása. Miután pedig véget ért a háború és a Szultán vereséget szenvedett, néhány keresztény, aki már meggazdagodott, engedélyt kért a töröktől, hogy visszatérhessen hazájába, az engedély nagy jutalmak kíséretében szívest meg is adatott nekik. Ez a két harcostárs azonban, lévén, hogy szülőföldjükre nehezteltek[4], úgy döntöttek, hogy ott maradnak, és azt a könyvet Joam Ramires de Arelhano[5]-nak címezve, ezen írás kíséretében[6] Portugáliába küldték.
Volt egy férfi, aki, mivel a Sors igen kegyetlenül bánt vele[7], oly boldogtalan életet élt, hogy nem volt semmi, mit magáénak érzett volna, sőt, még inkább önmagát is maga ellenségének tartotta[8]. És némi derűt keresve, melytől olyan messze élt, egy igen népes városba ment, mely a Jeto[9] torkolatában feküdt, ahol a folyó a tengerbe ömlik, azért ment pedig arra a helyre, hogy egy igen hatalmas herceget szolgáljon, kinek népéhez és házának kíséretéhez tartozott[10]. Elpazarolva azon a helyen igen sok kárba veszett időt, egy ünnepnap alkalmával egyik barátjával kilovagolva egy olyan szálláshelyhez ért, mely a városon kívül feküdt: egy igen erényes asszony lakott ott, akire nagy számú, nemes és dicséretre igen méltó leány volt rábízva, akik között mindkét ifjúnak voltak rokonai. Mikor odaértek, mindjárt egy igen csodálatos ifjú úrnő fogadta őket, ki olyan volt, hogy azt mondani róla, hogy szép, a legkevesebb lett volna, hívták pedig Piadona Janeának[11] és annak a nemesembernek a rokona volt, kinek társaságában az ifjú oda érkezett. Ez, csodálván az úrnő nagy tökéletességét, társának a hölgy dicséretét kezdte zengeni, mire így válaszolt az úrnő unokatestvére: "Várj csak, mert még nagyobb dolgokat fogsz látni." Mire ő azt felelte: "Nem lehet olyan a világon." Miközben így beszélgettek, egy igen ifjú hölgy érkezett melléjük, szintén mindkettő[12] rokona. Ez pedig olyan gyönyörűséges volt, hogy csak az tudott megbizonyosodni szépségének mértékéről, aki láthatta, mert nyelv soha le nem írhatná, akármilyen nagy hatalommal áldaná is meg a természet, ugyanis oly mértékben volt tökéletes, hogy semmi nem hiányzott szépségéből[13], mire másoknak oly nagy szüksége lenne, hívták pedig Amperidóniának[14]. Az ifjú mindjárt annyira megszerette, hogy elfeledte korábbi bánatát[15] amiatt, amire utolsó pillantását vetette; és mivel olyan volt az ő természete, hogy könnyebben fogadott magába új bánatot, mint bármi örömet, kis idő elteltével a kínoknak oly nagy sokasága gyűlt össze és telepedett meg szívében, hogy azok annyira maguk felé hajlították lelkét, hogy természete, melyről úgy vélte, hogy hozzájuk szokott már, a végét járta egyetlen nap ideje alatt, mely neki kevésnek tűnt. Visszatért a városba, de önmagától olyan messze, hogy az semmilyen szó ki nem fejezheti, mert az úrnő látványa olyan nagyon eltöltötte. Sok nap telt el anélkül, hogy Amperidóniát önmagára emlékeztetni merte volna, és nagy bánatában szenvedve megvárta az a napot, melyen barátjának társaságában visszatérhetett ahhoz a szálláshoz. Miután a két úrnő fogadta őket, kicsiny ideje volt arra, hogy felajánlja szolgálatát Amperidóniának, aki igen haragosnak mutatkozott annak elfogadásában néhány kétségbeesett szót szólva hozzá. Miután eltelt az idő, amit ott tölthettek, visszatértek a városba, ahol sokkal gyakrabban kezdte látogatni barátját, mint azelőtt szokta, és nem igaz okból, mert, mivel szerelme a józan ész határait már túllépte, annak törvényét kezdte követni, meggyőzvén magát arról, hogy aki szeret, az nem tartozik senkinek semmivel. Növekedvén pedig bánata napra nap, nem múlatta az időt semmi mással, csak Amperidónia szemlélésével, mert egyedül ez az időtöltés tűnt számára méltónak. És miután bánatát már igen régen érezte, úgy tűnt neki, hogy elérkezett az ideje annak, hogy írjon neki, és a következő levelet küldte hozzá, félve, hogy felkelti haragját.
Oly későn fogok ebbe bele, mint amilyen korainak fog tűnni számodra félelmem szerint, helyesebbnek tartván hallgatnom nagy szenvedésemről, minthogy szólván róla valamennyit neked okozzak. Most azonban oly gyorsan növekszik az én kínom és a te felejtésed, hogy van rá okom, hogy emlékeztesselek, hogy nem azért élek, hogy egyetlen óra miatt gyötrődjem, még kevésbé azért, hogy ily sok napon keresztül hallgassak róla anélkül, hogy ezt nekem megköszönnéd, ám arról nem is beszélek, hogy válaszolj nekem, mert nem akarok többet, mint amit te magad akarsz. És ha még nagyon is úgy tűnik nekem, hogy beleegyezel abba, hogy szolgáljalak, jobb lenne, ha hagynád hogy így tegyen az, akinek kedve semmi másra nincs, csakis erre.
Ez a levél Amperidónia birtokába került, ő pedig nagyon rossz kedvében fogadta sok más levéllel együtt, melyeket Naceo neki írt, anélkül, hogy valaha választ kapott volna. Miután azonban nagyon bosszantották már ezen írások, Amperidónia ezt a választ küldte.
Nincs igazad, mikor neheztelsz reám azért, amit nem tettem eddig, mert soha semmi nem volt kevésbé kedvemre, mint az, amit most teszek. De látom, hogy annyira megnövekedett már kívánságod, melyről nem tudom, valóságos-e, hogy az enyémnek nincs már ereje arra, hogy kitartson saját elhatározása mellett. És annak legfőbb oka, hogy most ezt teszem, az volt, hogy figyelmeztesselek, nehogy unokanővérednek bármit is szólj minderről, mert még ha így is kezded magad előtt, mindenkinek megvan a születés által megszabott helye.
Fordította és jegyzetekkel ellátta: Ladányi-Turóczy Csilla. A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: David Hook: Naceo e Amperidónia: A Sixteenth Century Portuguese Sentimental Romance, in: Portuguese Studies, I, London, 1985