14. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

---

Jorge de MONTEMAYOR
Diana hét könyve (részletek)

Elsõ könyv (részlet)

León hegyeirõl[1] jött lefelé az elfelejtett[2] Sireno, akivel a szerelem, a sors, és az idõ úgy elbántak, a legkisebb bajtól, amelyben élete bõvelkedett, nem kevesebbet várt, minthogy õt elveszejtse. Már nem sírt a boldogtalan pásztor a fájdalom miatt, melyet a távollét ígért neki, sem a felejtéstõl való rettegés nem bántotta már, mert úgy látta, hogy félelme jóslatai az õ nagy veszteségét illetõen olyannyira beteljesültek, hogy újabb balszerencse már nem fenyegetheti. Ahogy ez a pásztor azokhoz a zöldellõ és kellemetes mezõkhöz ért, melyeket a nyugodt folyású Ezla folyó öntöz vizével, eszébe jutott az a nagy boldogság, amelyben egykor ott része volt[3], akkor még olyannyira saját szabadságának uraként, mint amennyire most foglya volt annak, aki[4] oly igazságtalanul temette õt el emlékezete homályába: történt pedig abban az idõben, hogy azon mezõk-szerte és annak a szépséges folyónak a partján legeltette a nyáját, csak arra fordítva figyelmét, hogy a nyáj, mikor már jóllakott, rendben követi-e õt, míg a fennmaradó órákat a pásztor csupán azzal múlatta, hogy az aranyszínû virágok édes illatát élvezze abban az idõben, amikor a tavasz mindenfelé szétárad a nyár vidám újdonságaival, néha kezébe véve hegedûjét, melyet mindig csillogóra fényesítve hordott egy bõrtokban õrizve, máskor meg furulyájához nyúlva, melynek hangjára készítette azokat az édes dalokat[5], melyek miatt az egész környék minden pásztorlánya elõtt nagy tiszteletben állt. Nem gondolt a pásztor a sorssal[6], annak kedvezõ vagy kedvezõtlen kimenetelével, sem az idõk változékonyságával és különbözõségével, nem törõdött a becsvágyó udvari emberek[7] simulékonyságával és törtetésével, sem azon ünnepelt hölgyekkel, akik csupán hódolóik fogadalmaira és véleményére adva elbizakodottakká és gõgösökké váltak; de büszke kegyencek hiúsága és gondtalansága sem érdekelte egyáltalán. A mezõn nevelkedett, a mezõn legeltette jószágait, és így gondolatai sem vándoroltak a mezõkön túlra addig, míg a kegyetlen szerelem el nem ragadta szabadságát, ahogy azt õ mindazokkal tenni szokta, akik önmagukat a legnagyobb szabadság birtokában hiszik. Közeledett hát a szomorú Sireno, patakká vált szemmel, elváltozott arccal, és a balsorstól oly teli szívvel, hogy ha Fortuna egy kis derûvel akarta volna megajándékozni, új szívet kellett volna adnia hozzá ráadásba, hogy azt valamiképp befogadhassa. Öltözete egy olyan durva gyapjúköntösbõl állt, amilyen a sorsa volt, kezében pásztorbotot vitt és egy bõrtok függött a bal karján. Egy bükkfához támaszkodott és tekintete végigvándorolt a szépséges folyóparton, míg ahhoz a helyhez nem ért, ahol elõször pillantotta meg Diana[8] pásztorlány szépségét, báját és õszinteségét, azét, akiben a természet mindazt a tökéletességet egyesítette, amelyet másutt különbözõ helyeken szórt szerteszét. Hogy szíve mit érzett, el tudja azt képzelni mindenki, aki már valaha életében szomorú emlékek között találta magát.[9] A balszerencsés pásztor nem fojthatta el könnyeit, sem lelkébõl elõtörõ sóhajait nem nyomhatta el. Tekintetét az égre emelve így kezdett beszélni:
-- Jaj, én emlékezetem, nyugodalmamnak ellensége! Nem helyesebb elfoglaltság lenne-e számodra, ha elfeledtetnéd velem a jelen bánatait ahelyett, hogy a múlt örömeit idézed fel bennem? Mit mondasz, emlékezet? Hogy ezen a mezõn láttam elõször az én úrnõmet, Dianát, hogy itt kezdtem el érezni azt, amit soha nem szûnök majd siratni, hogy amellett a magas és zöldellõ égerfáktól körülvett tiszta patak mellett, sûrû könnyek között többször is megesküdtem neki arra, hogy nincs az életemben semmi, sem szülõim akarata, sem testvéreim rábeszélése, sem rokonaim makacssága, mi õt gondolataimból kitörölhetné, és, hogy mikor ezeket a szavakat mondtam, szépséges szemébõl keleti gyöngyökhöz hasonlatos könnyek peregtek, melyek arról látszottak tanúskodni, ami szívében lakott, arra kötelezvén engem, ha nem akartam gyenge értelmû embernek tûnni, hogy, ahányszor csak mondta elhiggyem neki azt. De várj csak egy kicsit, emlékezet, hogyha már balsorsom okát szemem elé vezetted, mert olyan volt az, hogy minden jó, amiben akkor részem volt, annak a rossznak kezdete volt, amitõl most szenvedek, és, hogy nagy búmat enyhítsd egy kicsit, ne feledd szemem elé vezetni egyenként a szenvedéseket, a nyugtalanságokat, a félelmeket, a szorongásokat, a gyanúkat, a féltékenységet és a bizalmatlanságot, melyek még a legjobb pillanatban sem hagyják el azt, aki igazán szeret. Jaj, emlékezet, emlékezet, nyugalmam megrontója, milyen igazad van, ha azt válaszolod, hogy a legnagyobb szenvedés, melyet ezen gondolatok között ért is igen kicsiny ahhoz a boldogsághoz képest, melyet érte kaptam cserében! Annyira igazad van, emlékezet, és a legrosszabb mindebben éppen az, hogy olyannyira igazad van! Így idõzvén ott, kihúzott keblébõl egy darab papírt, amelybe néhány zöld selyemszál és hajtincs volt tekerve, de micsoda hajtincsek!, és azokat a zöld fûre helyezve elõvette hegedûjét, mely már nem ragyogott úgy, mint abban az idõben amikor Diana kegyeit élvezte, és a következõ dalba fogott:

Tincsek, hány változást láttam,
csak, mert egyszer rátok néztem,
és a reménység szinében
míly keservesen csalódtam!

Jól gondoltam, tincsek halma,
bár még gondolni is féltem,
hogy nincs pásztor e vidéken,
ki méltó a látástokra.

Tincsek, Diana míly gyakran
nézett titeket kérdezve:
hordjon simán vagy megkötve? -
ingadozva ebben-abban;

s míg sírt, én hányszor hallottam,
jaj, milyen hamis volt könnye!
hogy irigy sok örömömre,
melyekre én mit se adtam.

Hogy halált hozó szemének
ó, aranyszín tincsek, hittem,
azzal talán én vétettem? --
õ biztatott, hogy reméljek!

Nem láttátok, hogy egy napon
száz könnyet ejtett elõttem,
míg neki meg nem esküdtem,
hogy minden szavában bízom?

Ki látott még ennyi bájat
ilyen állhatatlan lényben?
S ilyen igaz szeretõben
volt-e már ilyen nagy bánat?

Jaj, tincsek, nem menekültök
csak, mert õtõle származtok,
s látván, mint egykor láttatok,
látva engem most nem szöktök?

A folyóparti fövenyen
ülve, egyszer a homokba,
láttam én, ezt írta ujja:
"Pusztuljak, ha megcsal szívem!"

Nézd, milyen a vágy hatalma:
még olyan szóban is hiszünk,
mit egy asszony mondott nekünk,
amit ujja írt -- homokba.

Nem fejezte volna be Sireno olyan hamar a szomorú dalt, ha könnyei nem peregnek a kezére; mert olyan volt már, mint az, aki számára Fortuna a gyógyulás minden útját elzárta. Letette hegedûjét, kezébe vette az aranyló hajtincseket és ezekkel a szavakkal tette vissza õket a helyükre:
-- Ó, ajándékai a legszebb és leghûtlenebb pásztorlánynak, akit valaha látott a világ! Hogyan tévesztettetek meg kedvetekre! Jaj, hogy nem tudok lemondani arról, hogy lássalak benneteket, bár minden bajom onnan származik, hogy valaha megláttalak!
És mikor kihúzta a kezét a bõrtokból, véletlenül egy levelet talált, melyet még Diana küldött neki egyszer boldogságának idejében, és ahogy azt meglátta, lelkébõl feltörõ lázas sóhajjal így szólt hozzá:
-- Jaj, te levél, levél, hogy égessen el az a kéz, amely ezt sokkal jobban elvégezhetné, mint én, hiszen soha nem tudtam belátásom szerint bánni semmivel, ami enyém volt. Átkozott, aki most téged elolvas! De ki állhatna ellent neked?
Akkor széthajtogatta, és látta, hogy a következõk állnak benne:

DIANA LEVELE SIRENÓHOZ

"Én Sirenóm, milyen nagy fájdalmat okozhattak volna nekem szavaid, ha nem tudnám, hogy a szerelem mondatta veled õket. Azt állítod, hogy nem szeretlek úgy, ahogy kellene. Nem tudom, miért gondolod ezt, és azt sem értem, hogyan szerethetnélek jobban. Lásd be, hogy már nem való kételkedned bennem, mert láthatod, hogy irántad való szerelmem arra kényszerít, hogy elhiggyem, amit gondolataidról állítasz. Gyakran úgy képzelem, hogy ugyanúgy, ahogy azt gondolod. hogy nem szeretlek, pedig önmagamnál is jobban szeretlek, valójában azt gondolván, hogy szeretsz engem, már meguntál. Lásd be, Sireno, hogy az idõ jobban bánt veled, mint azt szerelmünk kezdetén gondoltad és, hogy mióta tisztességem megmentetted, miért is örökké hálával tartozom neked, nincs dolog a világon, amit érted meg te tennék. Könyörgöm hát minden erõmmel, ahogy csak tudok, hogy ne vesd magad féltékenykedésbe és gyanakvásba, mert tudhatod, milyen kevesen menekülnek meg ezektõl életüket megõrizve, melyhez Isten adjon meg neked minden boldogságot, amit számodra kérek."

-- Olyan levél ez -- mondta Sireno nagyot sóhajtva --, amely alapján azt gondolhatnám, hogy elfeledhetem azt a szívet, melyben ezek a szavak születtek? És olyan szavak ezek, melyeket felidézhet az emlékezet tudván, hogy aki azokat mondta, annak nincsen benne része többé engem illetõen?[10] Jaj, szomorú lelkem, milyen boldogan olvastam én ezt a levelet, mikor úrnõm elküldte, és hányszor elolvastam még ugyanabban az órában újra és újra! De tízszeresen megfizetek érte most, és csak nagyobb a szenvedésem, mert egyik végletbõl a másikba taszíttattam, de igaztalan is lenne a sors, hogyha nem ugyanúgy bánna velem is, mint mindenki mással.

Negyedik könyv (részlet)

A bölcs Felicia odahívta maga mellé Sireno pásztort és Felismenát, Dorida nimfa Silvánóval ült le a zöld mezõ egyik részén, Selvagia és Belisa pásztorlányok pedig Cinthiával és Polidorával, a szépséges nimfákkal telepedtek le egy másik helyen, oly módon, hogy, bár nem ültek túlságosan messze egymástól, úgy tudtak beszélgetni, hogy egyik csoport sem zavarta azt, amit a másik mondott. Sireno pedig, úgy akarván, hogy az a versengés és társalgás ne csak az idõhöz és a helyhez, de ahhoz személyhez is illõ legyen, akihez szól, így kezdte beszédét:[11]
-- Nem úgy tûnik nekem, hogy alkalmatlan lenne arról kérdeznem téged, Felicia úrnõ, aminek megértéséhez soha nem tudtam elérkezni, ami pedig a következõ: mindenki, aki valamit is ért hozzá, azt állítja, hogy a valódi szerelem az értelembõl születik, és ha ez így van, vajon miért nincs a világon nála féktelenebb dolog, sem olyan, amilyet az értelem kevésbé tudna kormányozni?
Felicia így válaszolt erre:
-- Mint ahogy ez a kérdés több, mint egy pásztor kérdése, úgy nekem is többnek kellene lennem, mint asszonynak ahhoz, hogy válaszolhassak rá.[12] De azon csekély ismeret alapján, amelyhez még fölérek, úgy tûnik nekem, hogy bár a szerelem anyja az értelem, nem kell azt gondolnunk, hogy csupán rá korlátozódik és hogy általa hagyja magát kormányozni, helyesebb azt feltételeznünk, hogy miután az értelem az ismeretbõl hozta õt létre, a legritkább esetben kívánja, hogy az õt kormányozza, és olyan mértékben féktelen, hogy legtöbbször éppenséggel a szerelmes kárára és vesztére van, mert leggyakrabban az történik, hogy az igazán szeretõk megszûnnek önmagukat szeretni, ami pedig a természet rendje és igazságossága ellen való. Ez az oka annak, hogy vaknak és értelem nélkülinek ábrázolják õt. És mivel anyja szeme szépséges, õ is mindig a legszebbet kívánja. Mezítlennek festik, mert az igaz szerelem sem az értelem segítségével nem színlelhet, sem a bölcsességgel nem takarózhat. Szárnyakat festenek neki, mert nagyon sebesen lép be a szerelmes lelkébe, és minél tökéletesebb, annál nagyobb gyorsasággal és önmagának annál nagyobb megvetésével fogja a szeretett személyt megkeresni, miért is Euripidész azt mondja, hogy a szerelmes szerelmesének testében él.[13] Ugyanily módon íját megfeszítve ábrázolják, mert közvetlenül a szívet célozza meg, õt magát pedig fehérnek, ezt pedig azért, mert a szerelem sebe olyan, amilyen a nyíl ütötte: szûk a nyílásánál és mély annak a bensejében, aki szeret. Ez a seb nehezen látható, nehezen gyógyítható és késõn gyógyuló, így tehát, Sireno, nem kell csodálkoznod azon, hogy bár a tökéletes szerelem az értelem fia, nem hagyja magát általa irányítani, mert nincs semmi, ami születése után kevésbé hasonlítana saját eredetére, amelybõl született, mint õ. Vannak, akik azt állítják, hogy nincs más különbség a hamis szerelem és aközött, mely nem az, minthogy az egyik aláveti magát az értelem irányításának, a másik azonban nem hagyja magát irányítani, de tévednek, mert az a túlzásra való hajlam és lendület nem jellemzi jobban a becstelen szerelmet, mint a becsületeset, inkább mindenféle szerelemnek sajátja, csakhogy az egyikben az erényt erõsíti meg, míg a másikban a bûnt teszi még nagyobbá. Ki tagadhatná, hogy az igazán becsületes szerelembõl nem hiányoznak a csodálatos és túlzott hatások? Kérdezzétek meg sokaktól. akik csak Isteni iránti szeretetükbõl nem törõdtek saját személyükkel, és semmibe vették saját életük elveszítését, bár, tudván, hogy milyen jutalom vár rájuk, nem adtak sokat cserébe. Hiszen mennyien törekedtek saját személyük felemésztésére és életüknek befejezésére az erény szeretetétõl és dicsõséges hírnév megszerzésének vágyától lázban égve! Olyan dolog ez, amit a közönséges értelem meg nem enged, inkább arra törekszik minden módon, hogy az élet tisztességes módon megmaradhasson. Hány példát tudnék neked mondani sok közül, akik csupán barátaik kedvéért veszítették el életüket, és minden mást, amit az ember az életével együtt elveszít![14] De hagyjuk ezt a fajta szeretetet és térjünk vissza a férfi és asszony közötti szerelemre. Tudnod kell, hogy, ha a szerelem, amelyet a szerelmes férfi érez hölgye iránt, még ha lázas és szenvedélyes érzelem is az, az értelembõl és valóságos ismeretbõl és ítéletbõl születik, mert csupán a hölgy erényei miatt úgy ítéli, hogy méltó a szerelemre, ez a szerelem, nekem úgy tûnik, és ha nem tévedek, nem bûnös és nem tisztesség ellen való, mert ez az egész szerelem nem tekint céljának egyebet, minthogy a szeretett személyt önmagáért szeresse, nem várva egyéb hasznot, sem jutalmat érzelmeiért. Így úgy tûnik nekem, hogy ezt lehet válaszolni arra a kérdésre, melyet ebben az esetben feltettél nekem.
Sireno akkor így válaszolt:
-- Én, szerény úrnõm, elégedett vagyok azt illetõen, amit meg akartam érteni, és úgy hiszem, az vagyok a te tiszta értelmed szerint mindazt illetõen is, amit meg akartam tudni tõled, bár más, az enyémnél bõvebb értelem kellene ahhoz, hogy azt a sok mindent, amit szavaid átfognak, mind felérhesse.
Silvano, aki Polidórával beszélgetett, így szólt:
-- Bámulatos dolog látni, szépséges nimfa, hogyan szenved a szomorú szív, mely ki van szolgáltatva a szerelem önkívületének, hiszen a legkisebb rossz, amit tesz velünk az az, hogy elveszi eszünket, elrabolja emlékezetünket minden másról és csak önmagával tölti meg; az egész embert idegenné teszi önmagával és azonossá a szeretett személlyel szemben. Hisz mit tehet a szerencsétlen, aki azon veszi észre magát, hogy ellensége lett az örömnek és barátja a magánynak, megtelt szenvedéllyel és körülvették a félelmek, lelke zavarodott, értelme megkínzatik, reménybõl él, gondolatok merítik ki, kellemetlenségek gyötrik, féltékenység szúrja szíven, örök sóhajokkal, bánattal és fájdalommal van tele, melyek soha el nem hagyják? És ami a legnagyobb ámulatra késztet, az az, hogy bár ez a szerelem ilyen tûrhetetlen és ilyen végtelenül kegyetlen, a lélek nem reménykedik abban, hogy tõle elmenekülhet, nem is törekszik rá, hanem inkább ellenségnek tekint mindenkit, aki erre vonatkozó tanácsot ad neki.
-- Így is van -- mondta Polidora --, de jól tudom, hogy azoknak a nagy része, akik szeretnek, többet beszél, mint amennyit szeret.
-- Annak a jele ez -- mondta Silvano --, hogy nem érzed mindezt, mert nem tudod elhinni. Igencsak úgy tûnik nekem, hogy még sohasem érintett ez a kór, de ne is kérd Istentõl, hogy utolérjen, mert senki el nem hiheti, milyen és mennyi baj származik belõle, csak az, akinek már része volt benne. Hogyan gondolod te, szépséges nimfa, hogy miközben a szerelmes folyton önmagát téveszti meg, míg értelme zavart, emlékezetét egyetlen dolog tölti meg, képzelete és érzékei a túlzott szerelemtõl fáradtak, olyan szabadon marad talán a nyelve, hogy képes szenvedélyek mímelésére és arra, hogy azon kívül, amit igazán érez, valami mást is kifejezzen? Ne csalatkozz ebben, mert én mondom neked, hogy éppen az ellenkezõje történik annak, amit te elképzelsz. Látod abból, ahol én vagyok most, mert bizony semmi nincs bennem, amit az értelem irányíthatna, sem senkiben nem lehet ilyesmi, aki annyira messze került szabadságától, mint én, mert mindenféle testi fogság legalább az akaratot szabadon hagyja, de a szerelem fogsága olyan, hogy az elsõ, amit tesz éppen az, hogy akaratunkat veszi birtokába, és te még azt gondolod, pásztorlány, hogy panaszokat találjon ki és sóhajtásokat mímeljen az, akivel ilyen módon elbántak? Bizony, csak úgy tûnik végtére is, hogy mentes vagy te a szerelemtõl, mint ahogy az imént mondtam néked.
Polidora akkor így válaszolt:
-- Tudom azt, Silvano, hogy azok, akik szeretnek, sok szenvedésben és gyötrelemben részesülnek egész idõ alatt, míg azt, amire vágynak, el nem érik, de miután magukénak tudhatják a kívánt dolgot, visszatér nyugalmuk és derûjük, így aztán minden rossza, amit megéltek, inkább a vágyból származik, mintsem a szerelembõl, melyet az iránt éreznek, akit kívánnak.
-- Bizony úgy tûnik nekem, hogy olyan bajról mesélsz, melyet sosem tapasztaltál -- mondta Silvano --, mert azoknak a szerelme, akiknek szenvedései véget érnek, amint elérték, amire áhítoztak, nem az értelembõl származik, hanem az alantas és tisztességtelen kívánásból.
Selvagia, Belisa és a szépséges Cinthia arról beszélgettek, mi lehet annak oka, hogy a távollét legtöbbször a szerelem kihuléséhez vezet. Belisa nem tudta elhinni, hogy bárki miatt ilyen nagy hûtlenségre lenne képes, azt mondván, hogy, bár Arseliója meghalt és nagyon is biztos abban, hogy soha többé nem láthatja, ugyanolyan erõs az iránta érzett szerelme, mint amikor még élt, akkor hogyan lehetséges és hogyan lehet elszenvedni, hogy valaki elfeledje a szerelmesét annak távollétében, ha még remélhet abban, hogy egy idõ után viszontláthatja. Cinthia nimfa így felelt neki:
-- Nem fogok tudni, Belisa olyan kielégítõen válaszolni neked, ahogy a tárgy megkívánná, mert olyan dolog ez, amit nem lehet egy magamfajta nimfa szellemétõl elvárni, de nekem úgy tûnik, hogy amikor a szerelmes elhagyja annak közelségét, akit szeret, csak az emlékezet marad a szeme helyett, mert csak rajta keresztül látja azt, aki után vágyik. Ennek az emlékezetnek kell megmutatnia az értelemnek azt, amit magában foglal, és a szeretett személy megértésébõl következik az akarat, amely a lélek (anima) harmadik képessége, hogy a kívánságot létre hozza, minek okából a távollevõnek szenvedést okoz, ha látja azt, akit szeret. Vagyis minden hatás az emlékezetbõl származik, mint egy forrásból, ahol a vágy kezdete születik. Mármost tudnotok kell, szépséges pásztorlányok, hogy mivel az emlékezet olyan dolog, amely, minél több idõ telik el, annál többet veszít erejébõl és szilárdságából, megfeledkezvén arról, akit neki a szem átadott, a többi képesség is gyengül, melyeknek ereje õbenne gyökerezett, ugyanúgy, mint a hogy a folyók áramlása is megszûnne, ha a források, ahol születnek, kiszáradnának; és ahogy ez igaz arra, aki elmegy, ugyanúgy igaz arra is, aki marad. És ha te, szépséges pásztorlány, azt gondolod, hogy az idõ nem gyógyítaná meg a te bajodat, ha annak orvoslását a bölcs Felicia kezeire bíznád, akkor nagy lenne a te tévedésed, mert nincs senki a világon, akit õ meg ne gyógyítana, és a szerelmeseket még inkább, mint a többieket.
A bölcs Felicia, bár kissé messze volt tõlük, hallotta, amit Cinthia mondott, és így válaszolt neki:
-- Nem kis kegyetlenség lenne az orvosságot, melyre akkora szükség van, egy olyan lassú orvos kezére bíznom, mint az idõ, mert, bár van úgy, hogy másképp történik, végül is a súlyos betegségek esetében, ha más orvosság nem használ csak az övé, olyan hosszú a gyógyulás, hogy mielõtt még végéhez érne, véget ér annak az élete, aki a betegségben szenved. És mivel az a tervem, hogy holnap megvizsgálom, miben álljon a szépséges Felismena és egész társasága orvossága, és mivel úgy tûnik, hogy az aranyszínû Apolló sugarai lassan már útjuk végére érnek, jobb lesz, ha most befejezzük versengésünket és elindulunk szállásomra, ahol már valószínûleg vár reánk a vacsora.
Így mentek el aztán a bölcs Felicia szállására, ahol már várták õket a zöldellõ szõlõlugas alatt megterített asztalok, ugyanis a házhoz tartozó kertben voltak. Miután pedig befejezték a vacsorálást és engedélyt kértek a bölcs Feliciától, ki-ki arra a szállásra vonult vissza, amely neki volt kijelölve.

Diana negyedik könyvének vége

Fordította és jegyzetekkel ellátta: Ladányi-Turóczy Csilla. A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Jorge de Montemayor, Los Siete Libros de la Diana, Edición, prólogo y notas de Enrique Moreno Báez, Real Academia Española, Madrid, 1955

Jegyzetek