14. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Tegnap bealkonyult: az éj
árnyával telt meg a föld.
Most beköszöntött az új nap,
visszatér minden - a fény,
csak egyetlen nem: a kedvem
nem hozza vissza idő.
Mindent elsodor az idő,
elmúlik nappal és éj.
Csak egyetlen nem: a kedvem,
őt és engem fed a föld.
Rágondolok, amíg van fény,
rá, mikor lemegy a nap.
Egyetlen napért minden nap
átkozott, mint az idő,
nekem leáldozott a fény,
bár tőled féltem csak, éj,
magamat még nem fedi föld,
de betemeti kedvem.
Bent, ahol lakozik kedvem,
nem ismer percet a nap,
melyben ne lenne minden föld,
átkom tárgya az idő,
máskor átkom tárgya az éj.
Legszebb percben szűnt a fény!
Soha nem lesz már olyan fény,
hogy megenyhülne kedvem,
életemre leszállt az éj,
egy emlék fáj: az a nap,
jaj nekem, mert ott volt idő,
és, mert nem volt más, csak föld.
Nem lehet többé, csupán föld
minden, amit ér a fény,
hála érte, mert az idő
így megbosszulja kedvem,
jaj, de mire eljön a nap,
eltelik még annyi éj!
Egy Folyó partjára értem,
hol magas hegyek kezdődnek:
ott egykor nagy szerelemnek
háborúját szenvedém:
kínban mentem arra én.
A Nap delelőre hágott,
a víz hömpölygött, futott
átszelve egy ligetet,
néhol igen sietett,
majd ballagott a Folyam,
láttam: nyár kezdete van,
mikor szépen énekelve
a madarak nemzetsége
csinosít mindeneket,
a lágy, morajló vizet
kísérte a bájos dal.
Én minden panaszommal
akkor szembetalálkoztam,
s magam már halálra szántam,
csak ne lássam, ami volt,
de mit mondok? ami volt...
inkább, mi történhetik,
mert amíg kín létezik,
benne részem lesz nekem.
A víz pedig sebesen,
meg nem állva csak futott,
s bennem egy gondolatot
ébresztett: ilyen a kínom,
én is ezt a vizet sírom:
két nyomorult szememen
kibuggyan és féktelen
szántja arcom így a könny,
ez egyetlen örömöm
nagy szomorúságomban,
mert nem is tudom, hogyan,
amit magaménak véltem,
elvesztettem, és elmémben
hiszem: csak elhagyni jött.
Gondolataim között
hogy magamnak idegen
időztem, mit lát szemem:
egy ember áll a víz mellett,
haja s szakálla a földet
söpri, s fehér mindene.
Én döbbenettel tele
néztem őt, s ő nézett énrám,
azután meg így szólt hozzám:
- A Tejóba milyen szépen
fut a víz - s mögötte éppen
megpillantám Vágyamat:
búsan állt és hallgatag
zokogott, kíntól borítva;
vérben ázott egész arca,
ajka előtt a keze,
mintha nem beszélhetne
nagy fájdalomnak okából.
Az öreg, ki látta ám jól,
hogy könnyeim hullanak,
mondotta e szavakat:
-Gondod vagyok lényegemben,
én más tájon nevelkedtem,
s itt születtem létre csak,
tekintsd most e másikat:
ő a te szomorú Vágyad,
őt oly rossz órában láttad
meg, hogy többé nem feled,
akkor is sajog sebed,
ha föld s tenger elmúltak. -
Meghallván e szavakat
könnyemhez sóhajt kevertem,
kiváltságom szenvedésben
fizette meg bús szemem,
mely más kincset sohasem
látott, csak egyetlen egyet,
ami sajátom sosem lett,
s nem is reméltem soha:
boldogságom záloga
volt, hogy látom, s mást remélnem
sosem adatott meg nékem.
Búsan akkor ott időzve,
bús szemmel a folyót nézve
a túlpartra pillantottam,
de már senkit nem láthattam.
Akkor újra útrakelvén
lefelé a folyó mentén
a Nagy Hegy lábához értem.
Bánataimnak körében
a napnak délidején
Képzeletem látom én,
hol félelmes sziklák állnak,
s hol sok rettegett madárnak
nappala van éjsötétben:
Képzetem ott tűnt elébem,
egy asszonyt vezetve karján,
kimerülten roskadozván
ki járni alig tudott,
s szólt: - Búsan itt láthatod
saját bús Emlékedet. -
Ráemeltem szememet,
s megteltem véle egészen,
mert ő első volt a létben,
és utolsó is, mit láttam
ez állhatatlan világban:
zöld szemei meggyötörten,
könnyektől elnehezülten,
hogy ránéztem, úgy tűnt, nyomban
könnybe lábadtak, s patakban
lepték el arcát, szépsége
kinek soká volt a béke
magam s bánatom között:
szőke fürtjei fölött
fekete fátylat viselt,
búval csordultig betelt,
és úgy tűnt, halni szeretne,
rám pillantva szégyenkezve
kapta el tekintetét,
majd szemembe fűzve még
tiszta keblét hasogatva,
hangos szóval panaszkodva
így szólt hozzám nagy kétségben:
- Ha íly kín van az élőkben,
miért jött értem a halál? -
Elhallgatott, semmi már
nem hagyta el ajkát, s nyögve
léptem hozzá én, könnyezve,
hogy őt megenyhíthessem
A Nap akkor hirtelen
a tengerbe hullt, s az éjben
megátkoztam sorsom, éltem,
hogy miért nem vitt el a vég.
A nagy hegytől messze még
a magasból ezt hallottam:
- Bernardim Ribeiro! -, s nyomban
aztán: - Hol vagy, nézd meg, íme! -
Előre és hátra nézve
láttam: éjbe hullt minden,
akkor bezártam szemem,
s nem nyitom ki már soha,
kihunyt a fény záloga,
s a Jót én nem láthatom,
mégis nagyon fáj, nagyon!
Önmagam s magam között
mi tört meg, nem sejthetem,
hogy énem így megvetem.
Önmagammal tévedésben
soká éltem szüntelen,
a nagyobb bajt szenvedem
ebben a még nagyobb vészben.
Sokba került feleszmélnem:
halálom nem lelhetem,
íly sokba került nekem.
Magamtól idegen lettem,
gond és gond között a baj
kiöntött és eltakar,
nagy baj átkát viselem.
Új gyötrelem s félelem
rabolta el egy felem,
az élet rabság nekem.