13. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Abélard nevével kapcsolatban általában nem a filozófiai és teológiai életmű áll előtérben, hanem egy másik név: Héloďse. Egyetlen példa, a nagynevű Brockhaus-Lexikon szűkszavú ismertetése: "Petrus Abaelardus skolasztikus filozófus (1079-1142) filozófiát és dialektikát tanított, 1113-ban Párizsban iskolát alapított, s ezt sokan látogatták. Héloďse-hoz fűződő szerelmi kapcsolata miatt ellenségei megfosztották férfiasságától. Ezután szerzetes lett St.-Denis-ben, Héloďse pedig Argenteuil kolostori közösségébe lépett." Ezután egyetlen, a műre vonatkozó megjegyzés: "Sic et non című műve nagy hatással volt a skolasztikus dialektika kialakulására."
Valóban sokan vélik, hogy a párizsi Notre-Dame filozófiai és teológiai iskolájának szerte Európában ismert és elismert tanára maradandó hírnevét magántanítványához, a tizennyolc éves Héloďse-hoz fűződő kapcsolatának köszönheti. A klerikus "mester" akkor (1118-ban) közel negyven éves volt. Gyermekük születése, bonyolult ígéretek és tagadások, eltitkolt késői esküvő miatt Fulbert, a felháborodott kanonok-nagybácsi felbérelt emberei álmában lepték meg a csábítót. "Éktelen haragra gerjedve összeesküdtek ellenem, és egy éjszaka, amikor szállásomnak egy félreeső szobájában aludtam, megvesztegetett szolgám segítségével szégyenteljes és kegyetlen bosszút álltak, amitől az egész világ elborzadt: lemetszették azt a testrészemet, amellyel gyalázatot hoztam rájuk." Így írt erről közel tizenöt évvel az események után, amikor viharvert életének addig eltelt szakaszára tekintett vissza. (Sz.T. 18)
Nem szűnő érdeklődés témájává vált ez a szerelemtörténet, nem utolsó sorban a szerzetes Abélard és a szerzetesnő Héloďse levelezése miatt (amelynek eredetisége felett évtizedek óta folyik a vita). Charlotte Charrier 1933-ban 527 irodalmi feldolgozásról - versekről, énekekről, novellákról, drámákról, könyvekről és tanulmányokról - tudott beszámolni. Ma további hosszú listával lehetne ezt kiegészíteni. Az biztos, hogy Abélard kalandja elősegíthette, hogy műve nem tűnt el teljesen a történelem süllyesztőjében.
Eltűnhetett volna. Két alkalommal került tanítása miatt egyházi törvényszék elé. Mindkét alkalommal könyveinek elégetését is elrendelték. Alig csillapodott le szerelmi kalandja után a közhangulat, máris teológiai művel jelentkezett. A "Theologia Summi Boni" keletkezését 1119-re lehet tenni. Két év múlva Abélard a Soissons-ba összehívott zsinat előtt állt, ahol a Szentháromság hagyományos teológiájának meghamisításával vádolták. "Kisvártatva a zsinat elé hívattak, és minden további eljárás nélkül arra kényszerítettek, hogy említett könyvemet saját kezűleg máglyára vessem; így az elégettetett." (Sz.T. 24) Közel két évtized múltán újabb égetési rendelkezésre került sor a "Theologia Christiana" miatt. 1140-ben Clairvaux-i Bernát vádolta eretnek tanok hirdetésével, ennek nyomán a Sens-ben tartott zsinat megbélyegezte, s jelentést küldött a pápának. II. Ince pápa a kéznél levő Abélard-írásokat maga vetette tűzbe, majd ezt a rendelkezést küldte a francia egyháznak: "Jelen iratunkkal elrendeljük, hogy Petrus Abaelardust és Bresciai Arnoldot - akik tévtanítások hirdetői és a katolikus hit ellenségei - általatok választott kolostorba, egymástól elkülönítve zárjátok be. Eretnekségeket tartalmazó könyveiket pedig, bárhol legyenek azok, égessétek el. Kelt a Lateránban, [1140] július 17-én." (PL 182, 359-361)
Arnold politizált, 1155-ben elfogták, Rómában kivégezték, holttestét elégették, hamvait a Tiberisbe szórták. Abélard-t azonban igazi szenvedélye megtartotta a filozófia és teológia világában. "Hitünk alapjait az ész érveivel kívántam megszilárdítani" - ez volt célkitűzése. (Sz.T. 20) A hit és ész kapcsolatáról volt tehát szó, s úgy tűnik, ez is "életveszélyes" volt. Abélard szenvedélyesen bocsátkozott ebbe a küzdelembe.
Nemesi jogokkal rendelkező lovagok családjából származott. Apja úgy rendelkezett, hogy mindegyik fiát előbb tanítsák tudományokra, mint fegyverforgatásra. Abélard, az elsőszülött fiú nem tér vissza a tudományok világából a fegyverekhez, de magával viszi a katonai öntudatot. Beszámolójának stílusa árulkodik erről. "A filozófia minden eszköze közül leginkább a dialektikus érvek fegyverzetét kedveltem, e fegyverekkel váltottam fel a valódiakat, s a háború trófeái helyett a disputációkéra áhítoztam. Ezért aztán, vitákat folytatva, mintegy a peripatetikusok követőjeként számos olyan vidéket bejártam, amelyről azt hallottam, hogy ott e művészet virágzik." (Sz.T. 5) Mintha lovagi tornán vitézkedne: "Olyan, mint egy igazi harcos. Megtámadja a tanárokat, elhódítja hallgatóikat, ha távoznia kell, hadizsákmányként magával viszi éket, sátrát azon iskolák közelében üti fel, amelyeket el akar foglalni." (Gilson, 280)
Nem csupán önéletrajza tanúskodik erről. Más forrásokból is ismerős, hogy Abélard, a vándordiák hogyan szégyenítette meg tanárait, vagy hogyan folyamodtak később veszélyt érző tanárok egyházi tekintélyhez, hogy elűzzék a legyőzhetetlenül vitatkozó vetélytársat. Már 1101-ben, 22 éves korában önállósította magát, és filozófiai iskolát alapított. Hírneve elhomályosította a többiekét, akkor is, amikor áttért a teológia tanítására. Vitatkozás volt a szenvedélye, s ebben a művészetben felülmúlhatatlan volt. A filozófiai és teológiai disputát szellemi párbajnak tekintette. Villámgyors kapcsolásai, világos magyarázatai, logikus bizonyítékai a hallgatók sokaságát vonzották. "Már úgy hittem, hogy nincs a földön hozzám hasonló filozófus" (Sz.T. 10) - jegyzi fel később erről az időszakról.
Első jelentős életrajzírója, Charles de Remusat nem túloz ezzel a megállapítással: "Szinte mesés számban jöt- tek tanítványok Európa minden országából, hogy Abélard-t hallgassák. Erről tanúskodnak kortársai - nem csak barátai, hanem ellenségei is." Ez utóbbiak közül egyet, Auxerre-i Vilmost, az 1140-es elítélésben Clairvaux-i Bernát munkatársát érdemes idézni: Tartani kell Abélard-tól, mert "könyvei eljutnak a tengeren túlra [Angliába], átkelnek az Alpokon. A hittel kapcsolatos újszerű nézeteit, a dogmák új fogalmazását minden tartományba és országba elviszik, nyilvánosan hirdetik, szabadon védelmezik, sőt még a római kúria előtt is tekintélye van" (PL 182, 531 B-C).
Sikerének tanúiról pusztán a nevek és források említésével másfél oldalas áttekintést nyújt De Ghellinck. (Le mouvement, 178-179). Tanítványai, vagy legalább "hallgatói" közül pedig talán elegendő, ha Petrus Lombardus és Rolandus Bandinellus - a későbbi III. Sándor pápa - nevét említjük. (Teljesebb névsor: Grabmann, Geschichte, 2. kötet, 221-228) Az 1140-es zsinat és a pápai dekrétum kiközösítéssel fenyegette azokat, akik Abélard tanításához ragaszkodnak. A rendelet megtette hatását. Nem merték idézni, s ha mégis, akkor névtelenül. "Könyveinek nem kis része elpusztult. Néha csak egyetlen kéziratos másolat maradt fenn. Teológia kurzusának három részéből [ezt ítélték el Sens-ben] egyedül az első rész kerülte el a megsemmisülés sorsát ... A másik kettő tartalmára csak utalásokból következtethetünk" (De Ghellinck, Le mouvement, 158). Megmaradt könyveinek első összesített kiadására csak a 19. században került sor.
"Sic et non" című műve kritikai kiadásának éve 1977. Abélard ezt első elítélése után (1121) írta, de 1132-ig még kétszer átdolgozta. A "Historia Calamitatum"-ban ezt a művét nem említi, de azt igen, hogy milyen értelmetlenül, bizonyítékok nélkül, tehát "tisztátalanul" folyt az ellene folytatott tanítóhivatali eljárás. Nincs kizárva, hogy az írásra ez indította: a hagyományos teológia nevében ítélték el, ezért azt az alapvető kérdést kell tisztázni, hogy miként igazodhat el a gondolkodó ember a hagyomány világában.
Az előszó első mondata: "Az egyház szent tanítóinak nagy számban ránkmaradt írásaiban sokszor egymástól eltérő, sőt egymásnak ellentmondó kijelentésekkel találkozunk. Elhamarkodottan mégsem ítélkezhetünk felettük." Itt jelentkezik a probléma - egyúttal a "Sic et non" témája: nem szabad elhamarkodni, de valahogy mégis el kell igazodni az ellentmondások között. A mű törzsét ennek megfelelően a "labirintust" bemutató szentírási és patrisztikus idézetgyűjtemény képezi.
Hasonló, a hagyomány kétértelműségét jelző gyűjtésekre a megelőző kőt évszázadban már mások is vállalkoztak, de ezt a teljességet, világos szerkezetet és áttekinthető rendszert egyikük sem érte el. (Jolivet, Arts du langage, 239) Már a címre is érdemes figyelnünk: "Sic et non" - igen és nem. Ez a két szó eleve figyelmeztet arra, hogy még a tekintélyi szóra figyelő hívő is labirintusba kerülhet - sőt oda kell kerülnie, ha nyitottan gondolkodik. Mintha ezt mondaná Abélard: kérdések és eltérő válaszok egész sorával kell szembesülnünk, nem lehet tudni azonnal, hogy igen vagy nem a felelet. Akikre támaszkodhatnánk, nem beszélnek egyértelműen - de okoskodva, némi jóakarattal, "nem elhamarkodva" talán sikerül kiutat találni. Hogy az igen-nem alternatívák között az "és" (et) áll, és nem a "vagy" (vel), külön figyelmet érdemel. Azt jelzi, hogy nem egy esetben a szituációtól függhet, ha valaki igent mond vagy éppen nemet. Eltérő körülmények között tehát mindkettőnek igaza lehet.
Az okoskodás, a "megvitatás módszertanát" térképezi fel a prológus, az előszó. Ez teljesen eredeti, előzménye ebben a formában nincs, annak ellenére, hogy itt is bőségesen sorakoztat tekintélyeket. Alapjában véve több ez, mint módszertan. Abélard bemutatja az ellentétes nézetek és vélemények ütközésében az emberséges, értelmes és becsületes emberhez méltó eligazodás művészetét. Nem csak a helyes megvitatás módja, hanem a vita erkölcstana is érdekli. Ebből a szempontból talán nem jelentéktelen, ha megismerjük, hogyan kell - szerinte - eligazodni az egymásnak ellentmondó nézetek világában demagóg szólamok, lesajnálás, nevetségessé tétel, az "ellenség" véleményének meghamisítása, könyvének (esetleg magának a szerzőnek) elégetése nélkül. A kultúrált megvitatásról, az eltérő vélemények közötti emberséges kiútkeresésről van tehát szó.
Abélard nem modern értelemben vett racionalista. Hívő ember volt, az is akart maradni, intellektuális módszertana ehhez a világszemlélethez igazodik. "Nem úgy vagyok filozófus, hogy Pál apostollal szembeszegülnék" - jelezte később Héloďse-hoz írt levelében - "nem úgy vagyok Arisztotelész, hogy elszakadnék Krisztustól." Mégis, érvényes elveket találhat módszertanában az is, aki nem tudja őt követni a hit útján. A szemben álló nézetek közötti eligazodáshoz még a tekintélyi szavakat értékelő részletek is segítséget nyújthatnak. Abélard arról beszél, hogyan kell megőrizni szabadságunkat úgy, hogy a múlt örökségét is tiszteletben tartjuk.
Annál inkább érvényes az a mondanivalója, amikor már a dialektikus, sőt a "Sprachphilosoph", a beszéd és a nyelv filozófusa fejti ki nézeteit. Ez utóbbi területen már a legelső sorokban jelzi azt, ami ma magától értetődőnek tűnik, de akkor szinte forradalmi felismerés volt: "Annak, hogy jól értsük őket, legnagyobb akadálya az lehet, hogy szokatlan formában fogalmazták meg gondolataikat. Az is előfordulhat, hogy ugyanannak a kifejezésnek különböző jelentéstartalmat adtak." A nyelv, a szavak, a fogalmak fejlődéstörténetéről, ezen kívül egy-egy adott szituációhoz való alkalmazásáról van szó, erre kell a "vitatkozónak" figyelnie, ha komolyan törekszik a megértésre.
A Prologus befejező szavai pedig az intellektus alapigényét juttatják kifejezésre, forradalmi módon egymás mellé helyezve Arisztotelész utasítását és Jézus példáját: nem haszontalan időtöltés, ha kérdezünk, feleletet keresünk, s ha egy-egy állítást kételkedve fogadunk. Következtetése: "Ha felébred bennünk a kétely, akkor arra kényszerülünk, hogy tovább kutassunk." A kételkedés célja egyértelmű: kérdeznünk kell, ez keresésre ösztönöz, abban a reményben, hogy találni fogunk. Igaz ugyan, hogy a "quaestio", a kérdés már őelőtte is bevonult a teológiába (Grabmann, Geschichte, 2. kötet, 217-221), de tgondoltan és módszeresen először Abélard alkalmazta (Jolivet, Arts du langage, 245). Utána gyorsan bontakozott ennek tudománya, amíg a következő században elérkezett Aquinoi Tamáshoz, aki "videtur quod non ... sed contra" módszerrel egy-egy kérdés tárgyalásánál előbb a problémákat sorolta fel.
Még egy - talán nem jelentéktelen - megjegyzés. Abélard jelzi, hogy gondosan ügyelt, apokrif írások ne kerüljenek bele az ellentmondásos kijelentések gyűjteményébe. Hivatkozott Gelasius pápára (5. század), aki felsorolta az autentikus és eretneknek nevezhető műveket. A dolog érdekessége az, hogy ez a Gelasius-jegyzék is apokrifnak nevezhető, mert későbbi kutatások kiderítették, hogy a 6. században állították össze, így tévesen hordja a pápa nevét. (Seppelt, 48)
Abélard a Sens-ben tartott zsinat döntése ellen fellebbezett a pápához, s elindult, hogy tisztázza magát. Clairvaux-i Bernát követe gyorsabb volt, s a filozófust útközben érte el a pápai ítélet híre. Petrus Venerabilis, Cluny bencés kolostorának apátja fogadta be, az ő közelében maradt 1142-ben bekövetkezett haláláig.
Halála után Petrus Venerabilis egy sírfeliratot szövegezett. Platón és Arisztotelész mellé állítja Abélard-t, majd kijelenti, hogy a 12. században ő volt "a tudományok fejedelme, rendkívüli tehetséggel megáldott, kiemelkedően éleselméjű filozófus, a tanítás és előadás művésze." (PL 178, 103) Baráti túlzás? Akkor hallgassuk meg, amit a jelenkor történésze mond. Jacques Le Goff Abélard-t a "modern európai értelmiség" első jelentős képviselőjének tartja: "Abélard, c'est le premier professeur", aki hitt abban, hogy a fogalmak megragadják, a szavak kifejezik a valóságot. (Les intellectuels, 40. 53) Meg volt győződve arról is, hogy ha "szabályosan vitázunk" akkor szót tudunk érteni egymással.
Talán nem jelentéktelen, ha kemény, sokszor kíméletlen viták korában módszerét tanulmányozzuk. Érdemes ezzel kapcsolatban Epiktetoszt idézni, aki Abélard előtt közel ezer évvel jelezte: A történelem alakulására nem csupán a tettek, a szavak is nagy hatást gyakorolhatnak. (Enchiridion, 5)
Petrus Abaelardus [Peter Abailard], Sic et non. A critical edition, [by] B.B. Boyer and R. McKeon. Chicago/London, The University of Chicago Press, 1976/77).
Petrus Abaelardus, Historia Calamitatum. Magyar ford.: Szerencsétlenségeim története. Budapest, Helikon, 1985. [Idézetban: Sz.T.]
PL = Patrologia latina, ed. Migne
Laurien, Hanna-Renate: Abaelards Gespräch eines Philosophen, eine Juden und eines Christen. (Lebendiges Zeugnis 53[1998], Nov. p. 248-306)