PALIMPSZESZT
12. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

CSÍZI István
Adolf von Harnack a szerzetességről -- különös tekintettel nursiai Szent Benedekre


Adolf von Harnack (1851-1931), a liberális protestantizmus ezen jeles képviselője számtalan ponton kötődik a patrisztika korához. Életéről érdemes megemlíteni a következőket. A mai Tartuban (Észtország) született, apja a gyakorlati és rendszeres teológia tanára. Disszertációjának megírása után (mely a gnoszticizmussal foglalkozott) a lipcsei egyetem oktatója. Nemsokára az egyháztörténet professzora. 1888-ban kerül Berlinbe az evangélikus egyház vezetőinek ellenkezésétől kísérve, ugyanis már ekkor is ismertek voltak liberális nézetei. Munkássága és hírneve révén előbb a berlini Tudományos Akadémia tagjává választják, majd a Porosz Állami Könyvtár főigazgatója lesz. 1911-től pedig a Kaiser Wilhelm-Gesellschaft (ma: Max Planck-Gesellschaft zur Förderung der Wissenschaften) elnöke. E pozíciójában jelentős tudományszervező tevékenységet fejtett ki. A tanítástól 1921-ben vonult vissza.

Harnack egész életében az egyháztörténet professzora volt. Munkásságának fő célja a "dogmátlanítás", amit történettudományi módszerekkel akart véghezvinni, komoly forráskritikát gyakorolva. A jelenre érvényes teológiai nézeteit nagyrészt az ókeresztyén korra alapozva fejtette ki, mely okból szükséges erről is áttekintést adni.

Fő műve, a Lehrbuch der Dogmengeschichte (Dogmatörténeti tankönyv, 3 kötet, 1886) a dogmaképződést és fejlődést teszi kritikai vizsgálat tárgyává. Szerinte a dogmatörténet kezdete a 4. század eleje, nevezetesen a niceai zsinat; ekkor történik ugyanis először kísérlet arra, hogy tudományos igénnyel, fogalmi kategóriákban megfogalmazott, Krisztus személyére vonatkozó hittétel az egyház számára központi jelentőségűvé, általánosan elfogadottá, és kötelező érvényűvé váljék. A dogma tehát nem más, mint tudományos és apologetikus célból megfogalmazott hittétel, mely magában foglalja az Istenre, emberre és Jézus Krisztus megváltói művére vonatkozó ismeretet, és ennél fogva objektív tartalommal bír. Hitelességük és abszolút voltuk miatt elfogadásuk az egyházhoz tartozás alapvető feltétele. A dogmákat az egyház hozza létre, de a dogmák biztosítják az egyház fennmaradását és stabilitását. Harnack szerint a keresztyénség mibenléte nem csak élmény, vagy erkölcsi tett, hanem Isten- és világismeret is, gondolati síkon ("Denkende Religion"). Mint ilyen, függ a kor filozófiai rendszerétől. Ezért az ókeresztyén teológia keveset tükröz az eredeti újszövetségi tartalomból. Ezt bizonyítják forráskritikai eredményei is. A részben spekulatív, részben a tévtanítók kiszűrése céljából létrejött dogmafejlődési folyamat következménye az egyszerű evangéliumtól való eltávolodás, arra további rétegek rakódása. Ez az eltávolodás a krisztológiai- és Szentháromság-dogmák megfogalmazásának ontologikus, metaforikus fogalmiságából fakad, amely pedig a görög gondolkodásmódból származik. "A dogma koncepciójában és felépítésében a görög szellem műve az evangélium talaján."

Harnack sokat vitatott tétele, hogy dogmatörténetről csak a keresztyénség történetének egy már lezárt periódusára vonatkozóan beszélhetünk. A dogmatörténet ugyanis nem a tanfejlődés és hitvallásalkotás folyamatos nyomon követése, mert a dogma karakterénél fogva megkülönböztetendő a teológiai tantól vagy az egyházi hitvallástól. A hitvallás szükségességét és létjogosultságát nem vitatja, de ha dogma az, ami minden keresztyén számára kötelező érvénnyel elfogadandó -- mert az üdvösség feltétele -- akkor az ilyen, formális autoritásigénnyel föllépő dogmák keletkezése a reformációval lezáródott. Innen lép át a korához vezető protestáns tanfejlődés kérdéseire és (az akkori) jelen problémáira. ennek lényege, hogy a protestáns egyházakban hit- és tanszabadságnak kellene uralkodnia (kultúrprotestantizmus). Minden olyan dogma, amelynek szankcionálható autoritása van "római katolikusnak" minősíthető, és nincs köze az evangéliumi hithez és a teológiai tudományossághoz.

Az evangéliumról Harnack azt tartotta, hogy az maga Jézus; Ő maga az evangélium személyes megvalósulása és ereje. Jézus maga a keresztyénség. Ez a megállapítás nem dogma, hanem Harnack Jézus jelentősének és egyénre gyakorolt hatásának és a keresztyénség kialakulására vonatkozó történelmi vizsgálódásainak gyümölcse. A hellén hatás az oka, hogy Jézus jelentőségének fogalmi meghatározása és metafizikai lényeggel való felruházása. Hivatkozási alapjai a gnószticizmus, az apologéták és különösen Órigenész. Krisztológiájában Jézus személyének hatásáról a spekulatív metafizikára kerül a hangsúly, ami klasszikus példa az elvont gondolkodásra hajló görög metafizikára. Ez tehát az alapja a patrisztikus kor feltétlen tekintélye megkérdőjelezésének.

Adolf von Harnack A szerzetesség ideáljai és története (Das Mönchtum, seine Ideale und seine Gesichte) című műve 1880-ban látott először napvilágot, 1907-ben már a hetedik kiadását érte meg. Magyar fordítása, Harnack hatvanadik születésnapjának tiszteletére jelent meg 1911-ben. Kis terjedelmű munkáról van szó, lényegében és műfaját tekintve tanulmány. A fentiek ismeretében igazi harnacki írás: történelmi és kronologikus szemlélettel követi nyomon a keresztény szerzetességet, érezhetően nagy súlyt fektetve annak első századaira. A címtől valamelyest eltérően inkább okokat igyekszik bemutatni, mint ideálokat. Csak a legfontosabbakat érinti, azokat, akiket nem lehet kihagyni egy ilyen munkából. A nagy teológus e munkáját érdekessé teszi, hogy kettős távlatot nyit: történelmi és teológiai vizsgálódásra egyaránt módot ad (igaz, hogy ez a vallástörténet tulajdonsága, de itt ez különösen érdekes). A téma, ami a szerző nevén kívül megragadott, ez: mi volt a szerzetesség ideája-ideálja az ókeresztyén korban, kialakulása idején. Harnack műve természetesen csak az egyik nézőpont: így látta egy protestáns teológus a kérdést egy századdal ezelőtt. A sok másik nézőpont közül (technikai okok miatt) itt és most csak egy kerül feldolgozásra, mégpedig az egyik legfontosabb belső forrás: Szent Benedek Regulája. A két munka ütköztetésének pontjai az harnacki megállapítások és azok Regulára vonatkoztatott igaza. Bár Harnack munkája kétségkívül érdekes (és rövid is) de elsősorban arra szeretném használni, hogy a Regula sajátosságai, vagy annak egy része előtérbe kerüljön. Ez ott lehetséges, ahol érintkezési pontok vannak, és mivel ezek nem fedik le a problémakör egészét, ezért e munka a Regulának csak részeiről adhat képet, míg igyekszik megvilágítani Adolf von Harnack véleményét, annak esetleges kérdőjeleivel.

A bevezetésben Harnack a vallásfelekezetek elkülönülését az életben megnyilvánuló hit ideáljának eltéréseként fogja fel. Szerinte a katolikus irányzat a szerzetesi életet, mint a világtól való vallásos elvonulást, tarja a legtöbbre. Tehát az igazi szerzetes az igazi keresztyén. Ezért a "szerzetesség... nem egyike a katholikus egyházakban fellépő... jelenségeknek, hanem..., egy, a lényegükben gyökerező intézmény: a keresztény élet." Erre gondol Szent Benedek is a Regula Prológusában: "Miután tehát megkérdeztük az Urat, testvéreim, sátorának lakója felől, hallottuk, mit kíván attól, aki ott akar lakni. (...) Fel kell tehát állítanunk az Úr szolgálatának iskoláját."(Prol, 39. 45). Harnack fent azt állítja, hogy a katolikus teológia a szerzetesi életet célozza meg, mint ideált, nemcsak szerzetesi ideál van tehát eszerint, hanem a szerzetesség maga ideál, a hívők ideálja. A Regula fenti sorai mit tesznek hozzá a krisztusi alapvetéshez? "Fel kell tehát állítanunk az Úr szolgálatának iskoláját.": a módszer, az eszköz tekintetében próbál eligazítást adni. Ebből adódik, hogy a szerzetesség, a Benedeki szerzetesség az az út, amelyen az igazi keresztyéni élet elérhető. De, ahogy Harnack fogalmaz: egyenlő-e a szerzetesség az egyház ideáival és változhat-e ez az idea? A Regula, mint írásos kánon módot adott a változhatatlanságra. A változásokon keresztül jól lehetne mérni a szerzetesség ideáljainak módosulásait, különösen, mivel ez képezte az alapját a továbbiaknak. Úgy tűnik azonban, hogy a szerzetesi ideál több is, kevesebb is a Regula rendelkezéseinél. Egyrészt, mert Szent Benedek is viszonyít valamihez, másrészt mert eléggé jelentős előzményei vannak amiknek hatása nem lebecsülendő.

Harnack is kimondja a sokszor hallott tételeket: a szerzetesek közül mindet, mozogjon bár az élet bármely síkján "mindet a világról való lemondás eszméje lelkesíti és kormányozza". Ez azonban inkább külső nézőpontból következtetett meghatározás, a szerzetesség kifelé látszó arculatából való következtetés. Harnack fel is teszi a kérdést: akkor a szerzetes a világot Isten templomának, vagy a bűn országának tartja? Mindezeket összevetve a Regulával, annak Prológusa, de általában a többi részei nem ezt jelölik ki célul, nem a lemondásról szólnak. Inkább arról, hogyan lehet az Úr mércéjével, aszerint közelebb kerülni Istenhez. Miként lehet teljesíteni az ő parancsait és rendeléseit. A lemondás nem cél, hanem eszköz. Ez bizonyos fokig hamar nyilvánvalóvá lesz, de ha olyan kérdésekre keressük a választ, amelyekre Harnack műve bevezetésében, akkor elkerülhetetlen. Mindazonáltal a szerzetességet, mely még csak nem is gyakorlat, hanem "iskola", nem lehet az igaz hívők ideáljának tekinteni csak egy annak elérésére irányuló kísérletnek

Tényleges fejtegetéseit Harnack azzal a megállapítással kezdi, miszerint "A szerzetesség nem olyan régi, mint az egyház". Ő úgy gondolja, hogy újabb képződmény. Ezzel, a keresztyén vonatkozásokat tekintve egyet lehet érteni, különösen, ha a keresztyén egyházat az első pünkösdtől tartjuk létezőnek. A szerzetességnek, mint közösségnek az "apostoli emberekkel" való kapcsolata, illetve azok elkülönülése az egyházon belül szintén elfogadható. Érdekes azonban az, hogy egy-egy, akár ilyen kategóriába sorolt egyénre, (gondolva itt konkrétan Szent Ágostonra, túlzásnak hangzik), hogy "önkéntes szegénységben jártak városról-városra". Jeromos elvonulása megint másképp értelmezendő. Ők a 4. században már elsősorban a szellemi elkülönülést tartották fontosnak.

Az tény -- és nemcsak az első századokra, hanem még tovább is, hogy Krisztus eljövetelének várása, illetve annak közelsége a hívők tudatát nagy részben meghatározta. Ez a szerzetesség kialakulásához oly módon kapcsolódott, hogy fölerősítve az evangéliumok szavait, melyek a földi javak megvetésére mutattak rá. Ezt azonban, Harnack szerint "még nem lehet eleve való parancsnak, avagy tanácsnak tekinteni arra, ami a szerzetességből kialakult". Mindenesetre ez a kérdés a Regulában nem domborodik ki túlságosan, inkább majd a koldulórendek hozzák előtérbe. Harnack ezzel kapcsolatban azt a protestáns -- döntőnek szánt -- állítást is előhozza, miszerint Krisztus nem élt aszkéta módon. Érdekes, hogy például Szent Antal szerzetesi életre való megtérésében is csak közvetett módon jelenik meg ez.

Amikor Jézus a gazdag ifjúnak ekképp szólt: "Még egy fogyatkozás van benned: add el minden vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben, azután jöjj és kövess engem."(Luk.18, 22). Ezzel nem az aszkéta életre hívott, de talán az első szerzetesek sem ezt értették alatta. A cél Krisztus követése. Szent Antal a prédikációk nem remetének hívták el, hanem általuk jutott el oda, amit ő tökéletes életnek gondolt, ő is csak Krisztus akarta követni, de nem kifejezetten a pusztába, hanem az életben, ennek viszont csak a sivatagban találta meg a megfelelő helyét.

Ezzel kapcsolatban biztos számos észrevételt lehet tenni. De a Regula esetében is így van-e? Mindjárt a Prológus ad ezzel kapcsolatban fontos eligazítást, hiszen az lényegében a "szerzetessé lételről" szól. A következőket lehet találni ott: "Krisztus Urunknak, az igaz Királynak harcosa légy"(Prol, 3). Emellett úgy is szerepel Krisztus, mint Úr (36,2;53,15), akiben a szerzetesek egyek lehetnek; mint szenvedésével példamutató, a példakép, hisz "Krisztusról semmit kedvesebbet nem tartanak [ti. a barátok]" (5,2 és 72,11). Tagadd meg magadat, hogy kövessed Krisztust (4, 10). Azaz Jézus Krisztusként (bár megváltói mivolta nincsen túlhangsúlyozva), mint az Úr és példakép jelenik meg. Ennek alapja azonban nem aszkétai élete, vagy felfogása. (Még ha pusztai tartózkodásait, negyven napos böjtjét össze is lehet kapcsolni a szerzetességgel, a koraközépkorban a tanítói tevékenység teljesen elhanyagolódott (eredendően) ezen a vonalon). A benedeki ideál tehát mindenképpen az Úr parancsainak megfelelni kész és törekvő ember volt.

Ami érdekes, hogy Harnack szerint később a szerzetesség a lemondás mértékét mintegy egységesítette, uniformizálta, azaz mindenkinek azonos normát szabott. Úgy látszik ő ebben látta a lemondás lényegét, és fejlődését. Mindenesetre ez a "később" bizonyosan nem a Benedeki Regula ideje. Az ugyanis a mértékletesség mellett tekintettel szeretne lenni mindenkire egyénekként. A borivásról annyit mond, hogy "ne igyunk a telítettségig, hanem mértékletesebben" (40, 6). Az étel és ital mértékéről szóló rész pedig így zárul: "Különösen tehát arra intjük őket, zúgolódás nélkül éljenek" (40, 9). Ezt nem lehet szigorú önfegyelmezési mintának nevezni, amiben szembenállt a keleti szerzetesek aszkéta beállítottságával.

Ezek után miként jelenik meg Szent Benedek Regulájában a Harnack által említett másik kulcsfogalom, az ítélet, azaz mennyi nyoma maradt és miként? Általánosságban azt lehet mondani, hogy a Krisztus második eljövetelével kapcsolatos várakozások az idők során mindenképp megváltoztak. Az eljövetellel szemben egyre inkább az ítélet várása került az előtérbe. A regulában, mint fegyelmező eszköz van jelen az utolsó ítélet. A szerzetesek oldaláról, a bűnhöz és bűntudathoz kapcsolódva található: "Félj az ítélet napjától". Velük szemben az elöljáróknak és különösen az apátnak a tiszte volt az erre való figyelmeztetés (2 és 3, 33,).

A Regulához vezető fejezetek nagy része történeti fejtegetés, az egyház történelméről, mely a világi hatalmat, és így uralmat, választotta a megváltozással és a világmisszióval, szemben az eredeti, de elnyomott szereppel. Az első elvonulók Harnack szerint az "óhitűek" és "komolyabbak" voltak, akik nem értettek egyet az új renddel, elvekkel. Az egyház pedig már a 3. században elvilágiasodott. Amikor pedig nem tudott mindenkit kellőképpen megelégíteni, akkor indult el a nagy mozgalom. Nagy szerepet tulajdonít Órigenesnek a mozgalom eszmei táplálásában. Harnack az eredeti ideálnak az "Isten tiszta szemléletében való részesedést" (contemplatio) tartja. Ez az, amit sokan általános szerzetesi elvként elfogadnak. De, az egyszerű hívők körében ennek egyetlen gyakorolható módja az elvonulás lett. Amit az egyház teremtett, mint életideált az csak rajta kívül lehetett teljesíteni. Csakhogy a contemplatio gyakorlásának augustinusi elve ("Contemplata alii stradere") nem érvényesült. Talán azért mert "ez ideál az aszkézisben rejlik. Ez az aszkézis eszköz ugyan a célhoz, de egyszersmind öncél is : mert magában foglalja a biztosítékot, hogy a vezeklő Isten szemléletéhez ér." (Harnack foglalkozik természeten a görög szerzetességgel, de ez a mi vizsgálódásunkon kívül esik.)

Magáról a nursiai Szent Benedekről és a Reguláról Harnack csak röviden emlékezik meg. Ráadásul a történelmi folyamatok ismertetését tartja szem előtt. Az lehet mondani, hogy nem értékeli önnálló formaként. Kritikát sem mond róla csupán beilleszti a szerzetesség általános fejlődéstörténetébe. Ennek során legfontosabb megfigyelése az, hogy "minél nagyobb mértékben engedte a szerzetesség, hogy az egyház felhasználja, és minél több részt vett feladataiban, annál inkább világiasodott el maga s lőn az egyház intézményévé".

Az általános, de szükségszerű jelenség nem sokkal Benedek halála után kezdődött. Montecassino pusztulását követően a római bazilikás monostorból az angliai misszió jelentett kitörést. Ott viszont új feladatok elé kellett, hogy álljon: egyházszervezői és hittérítői tevékenységre volt szükség. A VIII. században, visszatérve a kontinensre a frank államban tett jelentős társadalmi és politikai szerepre a bencésség. Azaz, a Benedeki, világtól elvonult közösség a Nagy Szent Gergelytől kapott hithirdetői munka következtében egyházi és kulturális szerepkört kellett, hogy vállaljon, ami a Karoling-korban, a Kontinensen jelentős gazdasági hatalommal bővült. Ez utóbbi azonban már nemcsak az egyháztól való függést jelentette, hanem megfordítva: a bencés rend befolyását az egyházra. Mindenképpen fontos jele volt a változásoknak, az "elegyháziasodásnak", a klerikusok számának növekedése a renden belül ami a fentiekből következett, de egyben elősegítője volt a szellemi munkát végző "egyházi" és a fizikai munkát végző laikus csoport különválásának. (Érdekes kérdéskör, amire végső soron Harnack is utal, hogy az egyháziasodás és elvilágiasodás végső soron párhuzamosan végbemenő folyamatok.) Tény mindenesetre, hogy így történt és a bencés szerzetesség idomulni tudott az elvárásokhoz és változásokhoz. (Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a Regula ezen időkben még nem volt a bencésségnek általánosan elfogadott kánonja, de ezzel most nem foglalkozunk.) Mégis mennyiben vezethető le a Regulából, milyen alapokra támaszkodhatott e tekintetben?

Először is leszögezendő, hogy a Regula a szerzetesi közösség életének szabályozását volt hivatva szolgálni. A külvilág és az egyház csak kis részben és legtöbbször a fenti értelemben jelenik meg. Az utóbbira alig lehet példát találni. Egyetlen konkrét hely van, ahol a vizsgált összefüggésben található meg, mégpedig a reggeli dicséretek éneklése módjának leírásakor, hivatkozik Benedek a római egyház gyakorlatára (13, 10). A püspök szintén periférikus szereplő, csak kivételes esetekben kerülhet ilyen méltóságában a kolostorba. Található utalás viszont az egyházszervezetre nézve a püspökkel kapcsolatban (64, 4). Ebből leszűrhető, hogy egyházszervezet és kolostor között területi alapú összefüggésnek kell lennie. Az említett rész azt sugallja, hogy Benedek tudatában volt és elismerte az egyházi főséget, de elsősorban nem úgy, mint a Krisztust követő személyek, illetve barátok, mint közösség feljebbvalóját. A századok folyamán mégis a szerzetesség lett az, amelyik nyitott a másik, az egyház félé. Megállapítható, hogy Szent Benedek szerzetesi ideálja nem kapcsolódik az egyházhoz, akárcsak zömmel az őt megelőzők sem. Az, hogy a rendbe felvett papok az apát után helyezkedtek el, mint a szövegből látszik (60, 4) papi funkcióiknak hasznosítása végett van. Ennek ellenére nem tekintik papnak (60, 7). Hasonló vonások egyébként a keleti szerzeteseknél is találhatóak. Nyilvánvaló, hogy a kül világgal szemben még szigorúbb elvek érvényesültek.

A Regula az elejétől a végéig hangsúlyozza, hogy a monostor zárt közösség. A vendéget örömmel fogadják, de a szülők, vagy mások leveleit, küldeményeit már az apát ellenőrzési körébe utalja. Figyelemre méltó a -- az évszázadok folyamán talán soha meg nem tartott -- 67. rész, mely az úton levő szerzeteseknek megtiltja, hogy beszéljenek a külvilágról, minthogy az romboló. ilyen feltételek mellett el sem lehetett volna képzelni a bencésség VII. századtól kezdődő virágzását. A 67. résszel nincs igazán összhangban a már említett vendégekkel való bánásmód. Ők ugyanis, ha esetleg nem voltak szerzetesek, potenciális veszélyforrást jelentettek. Ugyanakkor a viszonylag visszafogott Regula talán itt adja tanújelét legmarkánsabban a világtól való elzártság aszketikus eszménye átvételének. Más helyeken mintha túlságosan is a kolostor belső életére koncentrálna. Látható hát, hogy a Regula a külvilág felé való zártságban egyértelműen hasonló ideákat fogalmazott meg, mint a keleti szerzetesség (bár lehet, hogy általános fölfogás volt ez). Vajon abból a kishitűségből táplálkozva, hogy a krisztusi ideák a világban vereségre vannak ítélve?

Harnack, mint már említve volt -- talán érdekes módon -- nem gyakorol kritikát a bencések felett. A szövegből úgy tűnik, hogy az egyháziasságot hibáztatja benne, amit valószínűleg még sokan mások is. Harnack azonban, mint a bevezető is mutatja, komoly teológiai alapon. A bencések sikerének titkát és legfontosabb összetartó erejüket a szigorú engedelmességben látja (bár lényegében pártatlanul foglal állást). Az engedelmesség célirányosságára az összetartás, a vétkező szerzetesek elleni fellépés, a mindennapi élet szabályozását és (elsősorban) a földműves munka végzésének kötelessége hozza fel. Kétségtelen, hogy a regula konkrét kérdésekre és helyzetekre válaszoló részeiből három emelkedik ki, a 4, 5, és 6. Ezekben a jó cselekedetekről, az engedelmességről, alázatról és hallgatásról van szó. Ezek közül tehát Harnack a másodikat és a harmadikat emeli ki. Megállapításai inkább a külső és későbbi hatások folyamán kialakultakból való visszakövetkeztetések és a történelmi szerepre utalnak. Amit leír az mégis valamilyenképpen az új a szerzetességben. A regulában az apát, mondhatni abszolút személye megelőzi Istenét, mint képviselője. Ez amellett szól, hogy az egyházi szervezet már ekkor rányomta bélyegét a szerzetességre, legalábbis egy kérdésben, mindenesetre hamarabb, mint azt Harnack állítja. Nemcsak praktikus okokról van itt szó. Ez az engedelmesség egy bizonyos szempontból különösnek nevezhető. Erősen kihangsúlyozódik benne az elöljáró szerepe az engedelmességről szóló részben: "Mihelyt tehát az elöljáró valamit parancsol," (5, 3); "... a mester kimondott parancsa és a tanítvány véghezvitt tette..." (5,9). Ezt kevéssé ellensúlyozza a 15. v.: "az elöljárónak adott engedelmességet ugyanis Istennek nyújtjuk." Ez kétségtelenül a teológiai alátámasztás, azonban csak utólagosan, magyarázatképpen, nem kiindulópontként hangzik el. Az Úr követése az alázatosság harmadik lépcsőjében is az elöljárókhoz van kötve (7, 34). A negyedik fokozat is ugyanezen az engedelmességen alapul. Az alázatosság nyolcadik foka pedig: "ha semmi egyebet sem tesz a szerzetes, csak azt, amire a monostor közös szabálya és az elődök példája serkenti..."(7,55).

Ez az a szigorú engedelmesség, amelyre Szent Benedek "leszállította a szerzetesség korábbi formáit". Harnack ennek csak gyakorlati oldalát említi. a fent hozott példák ugyanis remek támadási felületet kínáltak volna egy protestáns teológus, vagy történész számára. Ugyanis hasonló ez akár a formális autoritásigénnyel fellépő dogmák kérdésköréhez, akár a pápaság intézményéhez. Ez az, ami igazán kiemeli az apátot a kolostori közösségből, de ez az, amiről úgy látszik, hogy nem isteni, hanem Benedeki mértékhez kell mérnie magát a szerzetesnek. A monostor egyetlen autoritásának az apát tűnik, szó sincs a Szentírásról, vagy akár az ókeresztyén teológusokról, vagy filozófusokról. Ez másrészről az apát személyére ró nagy felelősséget, illetve az őt kiválasztókra. Harnack ezeket figyelmen kívül hagyja. Viszont ezek által nagyon úgy tűnik, hogy ez a szerzetesi ideál nagyon kötött egy helyhez, mégpedig a kolostorhoz. Mint ahogy az egyik jegyzetben olvasható (24. old.: "Isten hív, mi követjük. Ehhez szükség van intézményre, ahol mindezt gyakorolhatjuk, és ahol célba érhetünk. Ez a kolostor.") Így a Regula, ha úgy tetszik a keresztyén élet dogmája, abból a szempontból, hogy elébe áll Szentírásnak. Persze ez ellentétben van a spekulatív, "hittétel-típusú" dogmákkal.

Ebből pedig a következő érdekes következtetés adódik, visszatérve Harnackhoz. A szerzetesség lehetett volna az az út, amelyik megvalósítja a "dogmásított" egyházzal szemben a "harnacki" ideált, mint korábban volt róla szó. (A szező is említi, hogy a szerzetességaz az ideált akarta megvalósítani, melyet az egyház adott, de az egyházon belül nem lehetett teljesíteni.) Ami viszont szerinte a reformációval jött el. Ezzel az aspektussal Harnack nem foglalkozik. nagyon valószínű, hogy előfeltevésekből indult ki a szerzetességre vonatkozóan, melyeket csupán történelmi folyamatba akart ágyazni. Az is igaz, hogy eredeti vizsgálódási területéhez hűen, arról e munkában is többet szól. Nem arról van szó, hogy a szerzetességnek vagy bárkinek teljesítenie kellette volna, vagy kellene, Harnack elképzeléseit, viszont az egész munkából pozitív hozzáállás érződik e mozgalom iránt. Ez a kérdés közvetetten belevág Harnacknak a bevezetőben felvetett gondolatainak tárgykörébe. Mi okozta, hogy a szerzetesség koronként más szerepben de egyszer felemelő, másszor lehúzó tényező volt? azt hiszem erre itt megleltük a Harnack logikája szerint választ. A bencés szerzetességre nézve a fentiekből az alábbi megállapítás következik. Ez volt az első átfogó kísérlet a Krisztus országához való közelebb kerülésnek, melynek vezérelve a Szentírásban található elsődleges keresztyén elveknek redukált

A fentebb említett konkrétumokban Harnack pontosításokra szorul. A Regula a fizikai munkáról általában különösebb kitérés nélkül, mint hétköznapi dologról ír. A 48. rész az amelyik a kérdést konkrétan tárgyalja. Itt viszont a munkavégzés fajtája nincsen megnevezve, másrészt a testi munka nem kerül abszolút módon a szellemi elé. A Regula szerzője e kérdésben is a szerzetességben fellelhető két szélsőség közötti utat kereste. Ehhez járul, hogy a mezőgazdasági munkák nagy részét a bérlők végezték. A "mihaszna szerzetesek elleni tiltakozás"-ban a szigorúságnál nagyobb szerepet kap a türelem. Általános, hogy legalább háromszor a lehető legmérsékeltebben kezelik a vétők ügyét (pl.: 23, 2). Ezek által megállapítható, hogy azok, amiket Harnack fontosnak tart a bencés Regulában és mozgalomban nem egyként Benedeki indíttatásúak, és sokkal inkább a történelmi szükséget fejezik ki, mintsem az eredeti cél felé visznek. Úgy tűnik, Harnack nursiai Szent Benedek Reguláját nem tekintette a szerzetesség egyik fontos eszményének.

Csupán ezek a főbb érintkezési pontok. Harnack a szerzetesi ideált erre a korszakra már kialakultnak véli (szemlélődés, aszkézis). Ezzel szemben, mint láthattuk a Regula tartogatott újdonságokat. Ehhez kapcsolódva érdemes megnézni Szent Benedek véleményét az elődökről. Erre azt találni, hogy az egyiptomi szerzeteseket az erények példaképéül állítja szerzetesei elé Szent Benedek (pl.: 48, 8). Nem véletlen, hogy a Regulában is benne foglaltatik az Atyák életé-ből való fölolvasás vacsora alatt (42, 3). Ez a patriarchális tisztelet a cselekedetekre, életmódra irányul, tehát semmiképpen sem tagadja meg azt, viszont nem is értékeli túl (bár erről a két forrás összevetése után lehetne igazán nyilatkozni.)

Összefoglalásként elmondható, hogy a Regulában lefektetettt elvek hűen tükrözték az addigi fejlődést, ugyanakkor újat is mutattak. Világossá vált, hogy Szent Benedek Regulája nem az aszkézist jelölte meg, a szerzetesek fő céljaként. Ennek figyelembe nem vétele az egyik oka annak, hogy Adolf von Harnack művében nem jelenik meg a bencés szerzetesség önállóbb szerzetesi ideálként. Másfelől pedig Harnack nem használta ki a lehetőséget, hogy erre az időszakra is kibontsa véleményét sajátos dogma- és egyháztörténeti nézőpontjából.

Felhasznált irodalom:




[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]