11. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
A Rodin- és Cézanne-tapasztalatból kinövő 1907-es Új versek kötet térvilága és tárgyalakulás - szemlélete a valóság és én hagyományos ismeretelméleti megközelítésmódjától és a századfordulón abszolutizált érzelem- és élményesztétikától [1] eltérő viszonytételezéséből eredeztethető, s így a fakticitás hermeneutikájának radikalitásával állítható szemléleti párhuzamba. (Heidegger maga jelentette ki, hogy filozófiája annak gondolati kifejtése, amit Rilke a költészet nyelvén mondott ki.) [2]
E szerint a sajátosan rilkei tárgylét, a "Dingwerdung" a hermeneutikai megértés-elvnek megfelelően mint a létlehetőségek teremtése konstituálódna, hiszen az ember a heideggeri intenció szerint az "önmagában nyitott jelenvalóság", amely a létező számára az a tér, melyben az működésbe lép. (Theo Elm értelmezésében Rilke Maltéja egyrészt mint a tudat minden megismerés-érdekeltségtől mentes tiszta intencionáltsága, másrészt mint az olvasás aktusa tematizálódik.)
A kötet lét- és térvilágát a Rudolf Kassner-i gondolatanyaggal érintkező 'Verwandlung - mint univerzális és radikális "elidegenítő erő" [3] - szemléleti energiája rendezi [4]. E szemléleti tendencia teszi lehetővé, hogy a "saját tér" Rilkénél a "dimenziók újratanulása révén a lét metonímiájává váljék, olyan térlétezővé, amely egyszerre alakító és alakzat" [5]. Ez az áthasonított, nem vizuális, hanem szellemi perspektívából látott egyéni és teljes tér tehát átváltozásként, egy mozgásív nyomaként jelenik meg. A nyelvi virtualitás kifejezési formájaként értett átváltozás, vagyis a Verwandlung mint nyelvi képlet, a szöveg mint mozgásnyom a Rilke-költészet középső harmadában megjelenő és a Rilke-irodalom által is gyakorta elemzett 'Figur '-nak nevezett jelenségben érhető tetten [6]. (Ez a jelenség Rudolf Kassnernél mint 'Gestalt', Pór Péter dolgozatában [7] mint 'orfikus alakzat' jelenik meg.) E fogalom olyan térképző erőt takar, amely egyszerre foglalja magában a mozgás és állapot, az átváltozás és mértékbefoglalás, az emlékezés és idő kategóriáit. Vagyis a Verwandlung szemléleti minősége a 'Figur' verbális teljesítményében realizálódik.
Paul de Man dekonstrukciós olvasatában a Figur orfikus alakzatát formaszintre emelkedő, a szövegtest alkotóelvévé, perspektívájává váló retorikai formációk, szerkezetek működtetik. Szerinte [8] az Új versek egységesítő princípiuma retorikai struktúrájuk hasonlóságában, homológiájában rejlik, tehát a Figur-nak nevezett entitás, az orfikus alakzat működésmódjában, a közös chiazmatikus szerkezetben, mely különösen alkalmas a valóság dinamikus aspektusának tükrözésére. Tehát a saját tér átváltozásként működik, melynek formai-retorikai megfelelője, a verstest szervezőelve a chiazmus. Ezek szerint a rilkei totalizációt , amely a 'Figur'-t mint a teljességigény manifesztációját megalkotja a versekben, az Új versek kötetben a megfordító ismétlés, a kettős antitézis, a kereszteződés mozgásélménye biztosítja. De Man a rilkei alakzat új retorikájáról beszél, amelynek retorikai stratégiáját Rilke eltávolítja a klasszikus metaforáétól, s melyben a referencialitás elvesztése a belüllevőség (Weltinnenraum) terminusaival formálódik. E stratégia a nyelv abbéli tehetetlenségét írja körül, hogy bármit is kisajátítson, de e birtokolhatóság elvesztése mint felszabadulás értelmeződik. De Man több totalizációtípust sorol fel: kinetikust (A labda), a hangtotalizációt (Quai du rosaire), az idő-minőségűt (L'ange du meridien), és a látási totalizációt, amelyet az Archaikus Apolló-torzó reprezentál. A labdában a fel/le, szabadság/determináció pólusa ad lehetőséget a megfordításra, a Quai du rosaire-ben a visszatükröződés fent/lentje, a L'ange du meridien-ben az éj/nappal, és a kétféle idő minősége, az Archaikus Apolló torzóban a rész/egész, teljesség/torzó-lét konstellációja. A fogalommegragadás tehát itt úgy történik, hogy a létezés -egyébként inkompatibilisnek tartott, de ebben a rendszerben komplementernek elgondolt - kategoriális attribútumai egy pólus körül elfordulnak, illetve helyet cserélnek. Ebből következően az az entitás működhet majd figuraként, amelynek attribútumai megengedik a megfordítást. A chiazmus tehát a működési elv, amely formálisan-verbálisan létrehozza a figurát, a figura pedig a sematizált szemléletesség fogalmi megragadhatóságában. A megfordítás pedig csak akkor kap poétikai értéket, ha új totalizációhoz vezet.
Így elemzésünk fontos szempontjává kell válnia annak a kérdésnek, hogy a XX. századi dekonstruktív értelemirányok (Heidegger, P. de Man) felől hogyan értelmeződik újra Rilke radikális kísérlete azt illetően, hogy a Dingwerdung e különös tárgyállításával a nehézkedés kategóriáiként értett tárgylét révén újrafogalmazza a lét eredendő nehézségét, feltétlenségét és bekeríthetetlenségét.
Tehát a Verwandlung és a Weltinnenraum abban a gondolati keretben nyeri el jelentését, amely mint a hermeneutikai megértés gondolatköre vázolódik fel: a lét dolgainak új, kinyilatkoztatásszerű megalapítása úgy konstituálódik, hogy a megértésre, a lét lehetőségeinek teremtésére vonatkoztatott, hiszen "a létező mint lenni tudó valóságos;" ez viszont a létező "másként-lenni-tudásaként" definiált [9]. Malte alapvető célja "Mindent másképp látni és mégis élni". A Ding teremtett és megértett volta egymásban érik a füzis, a felnyíló-kikelő működés kibomlásában. A Dingwerdungként értett tárgylét tehát az örök feladott, amit mindig csak kérdezőn tudunk, hiszen "a rátekintés pályája úgy alapozódik meg, ha a kérdéseket újra kérdezzük"; s ha Heidegger teóriájának lényege a lét mint jelenlét megkérdőjelezése, akkor itt a rilkei jelhasználatban füzisként elképzelt feltáruló tárgylét a szubjektum önkorlátozása révén egy másfajta jelenlét: létesülő, folyvást kezdetbe állított , önnönmaga megfordítása révén megerősített-megkérdőjelezett jelenlét. "Amivel küzdünk, mily parányi, /és mily nagy ami küzd velünk; ha tárgyakkal keverne bármi, /ha bírna orkán szétzilálni - /hogy névtelen, s távol legyünk." (A néző; kiemelés tőlem, H.E.) Tehát e fenomenológiai tárgyiasságban a tiszta jelenlét éppen a lemondás, kihátrálás mozzanata révén részesül a chiazmatikus megfordításban, a Verwandlung átváltó erejében. "Csak ha lemondásod terében alakot ölt, akkor válik valóban fává."-írja Rilke
Tehát a lét metafizikai - jelenlétként értelmezett - minőségével szemben a radikális füzis-lét metonímiájaként értett tárgytérben-állás az önmegszorítás chiazmatikus holtpontjaként olvasandó a lemondás kivívott-elviselt terében.
Ebben a megfordított jelenlétben őrizheti meg a tárgylét "a mindig másként lenni tudás" radikalitását és a chiazmatikus szerkezet-elvben az elillanó, a mindenkor távollevő léttel való nem-rendelkezés formáit. (E megfordítás, átváltás jegyében képzeli el Gadamer a Rilke-szöveg és olvasója közötti viszonyulást a Mitopoiétikus átváltozás Rilke Duinói elégiáiban című tanulmányában, Theo Elm szerint pedig a Maltéban a "hagyományos parabola hatását meghatározó tényezők csak akkor léphetnek működésbe, ha a szöveget mintegy az értelemelvárás ellenében olvassuk.") [10]
A Verwandlung mélyén tehát az öndestrukció, a fokozatos kihátrálás alakzatait, poétikai megvalósulási formáit, szinteződéseit keressük, azt, hogy a lemondás terében álló alakzat milyen módozatokban szolgáltatja ki az egzisztenciát a lét erőinek, hogy a léterők hermeneutikai jellegű egzisztálásához mennyiben járul hozzá a chiazmatikus szerkesztéselv lemondástendenciája.
A verselemzések arra keresnek választ, hogy mennyiben játszik szerepet, "milyen felelősség terheli" a lemondás tere felé szingularizálódó chiazmust abban, hogy a Rilke-költészetben a tárgylétet mint a rajtunk Túlterjedő - általunk kihívott/kikövetelt - legitimált erőszaktételének beszédmódjaként definiáljuk, az alanyi létet pedig mediatizált állapotszerűségként, az elszenvedés tartományaként - mint akart tragikumállapotot - értelmezzük.
A következőkben tehát az átváltozás rendszerében Dingwerdungként értett tárgylétmód és a hermeneutikai megértésfolyamat összefüggéseit vizsgáljuk egy olyan poétikai szituációban, ahol a chiazmatikus szöveggeneráló elv a lemondás terébe enged bepillantást.
Az 1907. őszén Párizsban vagy legkésőbb 1908. tavaszán Capriban született Léda című szonett, amelyet a berlini Kaiser Friedrich Múzeumban található Correggio-kép ihletett, azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert önmagában több olyan gócpontot demonstrál, melyek a Rilke-kutatásban felmerültek.
Az eredeti mitologémából, mely mint a mágikus menekülés mesemotívuma ott áll az Iliász előzményeit tartalmazó epikus költemény, a Kypria elején [11], Rilkét az átalakulás folyamata érdekli az ember számára létező kétféle transzcendencia - az isteni és természeti (a hattyú) között. Az eredeti mítoszváltozatban az isten átváltozásai a három elemben hatalmának mindenre kiterjedő szélességét bizonyította, Rilkénél az átváltozás Kassner nyomán az ismeret, a világ elsajátításának, az idegenség sajáttá változtatásának, értelemmel telítésének, jelentéshez jutásának egyedüli lehetséges módja, tehát ismeretelméleti probléma -- szemben Yeats elképzelésével, aki Léda és a hattyú c. versében Leo Spitzer elemzése szerint a tudással nem párosuló hatalom agressziójává stilizálja a történetet.
R.Kassner fiziognómiájának alapja az alak (Gestalt) fogalma, amely a legmagasabbrendű létintenzitás megtestesülése. "Gestalt bedeutet Mitte, Zentrum der sich gegenseitig durchdringenden und austauschenden Krafte." A létezés az alakon keresztül ébred önmaga tudatára. De az alak létének a képzelőerő (Einbildungskraft) terére van szüksége. "Nur indem der Mensch immer erneut die Dinge in sich eingestaltet, und ihnen damit Sinn und Bedeutung verleiht, entfalten sie (im Menschen) die vollen Möglichkeiten ihres Wesens und Daseins.Wir Menschen müssen uns darüber klar sein, «dass wir heute die Welt stets aus uns zu erschaffen oder zu bilden haben, wenn wir sie besitzen wollen, oder wenn sie da sein soll» [12].
A dolog (Ding) képzeleti egésszé való átlendítését, átrendezését nevezi Kassner átváltozásnak (Verwandlung), szoros összefüggésben az ún. felerősödéssel/megemelkedéssel (Steigerung). Mert a dolgok csak az emberi tudatba való átemelkedésük révén szabadulhatnak ki kényszerítő izoláltságukból, töltődhetnek fel jelentéssel, és válhatnak élő létösszefüggések változataivá."Igen, hiszen feladatunk, hogy ezt az átmeneti, esendő Földet olyan mélyen, szenvedélyesen és szenvedések között szűrjük át magunkba, hogy lényege - láthatatlanul - ismét föltámadjon bennünk. Méhei vagyunk a láthatatlannak.[..] a drága láthatót és megragadhatót folyamatosan átültetjük természetünk láthatatlan rezgéseibe és izgalmaiba." [13]
Szorosan kapcsolódik e gondolatkörhöz Kassner elképzelése a kétfajta kozmikus időről (Identikus és individuális, vagy az Apa és Fiú világa), amelyek közül a Léda szövegvilága egyértelműen az Apa világának idő-megtestesülése, ahol az önazonosság létfeltétele a Másikban tükröztetettség, az Idegenben magára ismerő erő. August Stahl Zeusz átváltozóképességét az Abenteurer c. versben megjelenő beleélőképességgel (Einfühlungsgabe) rokonítja [14].
Az Istenség = hattyúként képletben Rilke az átalakulás hitelességét, az átfordulás logikai pontját keresi. Márpedig a Másban keletkező Ugyanaz, a hattyú-perspektíván át szemlélt isteni erő a metafora létképlete. "A metafora annak eszköze, hogy valamit egy másvalami szempontjából szemléljünk. Annak az ilyenségét, ennek az olyanságát emeli ki. A-t B nézőpontjából vizsgálni annyit tesz, mint B-t perspektívaként alkalmazni A-ra." [15] Így a vers szövegtere a metafora működésmódját artikulálja, mégpedig a modellalkotás valóságújraíró lépésein keresztül, aminek segítségével a kényszerű megtestesülés valódi megtestesüléssé válik. A hattyú léte a lány ölén való valóságos hattyúvá válás ("wurde wirklich Schwan") előtt csak egy feltételes létezésfok ("unerprobte Sein") Véleményem szerint a vers tehát a Max Black által leírt modellértelmezések harmadik típusa, a nem-leíró, heurisztikus vagy konstruktív modell szerkezeti elvét, s ennek megfelelően a formaszintre emelkedő metafora működésmódját példázza. A konstruktív modell szerint az adottat megelőzve-megkerülve épül ki a virtuális rendszer, s csak ezt követően jön létre a megfelelés másképp látott valósága egy belső elmozdulással. A tudományos nyelvben a modell olyan heurisztikus segédeszköz, amely megszakítja a pontatlan értelmezési folyamatot és kijelöli az új helytálló értelmezés útját [16]. Az időhatározói mellékmondat 'als' kötőszava mint verskezdés jelzi, hogy a vers abban az időrésben történik, amely a 'pontatlan' és 'új, helytálló' értelmezés között húzódik, tulajdonképpen a hirtelenség, váratlanság mezsgyéjén - az 'als' egy olyan időhatározói mellékmondatot vezet be, amelynek főmondata maga a verstörténés és amelynek funkciója az egyidejűsítés: Mártonffy Marcell szerint az igazság megtörténése az események váratlanságában érhető tetten. (A második sor kiemelt helyén az 'erschrak' azzal a leleményes tekintettel van összefüggésben, amely konstruktív modellt tud létrehozni, hiszen a Geist gót alakja erschrecken jelentésű: a szellem eredetileg a rémület kilendítő erejével volt kapcsolatos. A kényszerítettség mint modellképző elv magas fokát jelzi a 'Not' az első sorban belső rímben a 'Gott'-tal - a ritmus/hangzás síkján létesülő ekvivalencia-viszony révén az isteni erő mintegy azonos lesz önmaga szükségével, a szűkösség ürességével.)
A modell annyiban válik valósággá, amennyiben mint eszköz eléri a kívánt célt. Ami viszont első megközelítésre célnak tűnik - Léda birtokbavétele - az végülis eszközként lepleződik le; az eredetileg célnak tűnő csak eszköz az eredetileg eszközjelleg céllá válásához. Eszköz és cél ilyen értelmű helycseréje képezi a chiazmus formaelvét ebben a versben. Eszköz és cél egymás számára tökéletes ürügyként (a Vorwand Rilke költészetesztétikai írásaiban fontos szerepet játszik) szolgál ebben a visszacsatoló szerkezetben; az eredeti cél új eszközzé válik a régi eszköz új céllá válásában.
A verskezdés az időhatározói mellékmondat als kötőszavával és az ihn mutatónévmással mint (nevet) helyettesítő elem meghatározatlanságával a husserli intencionalitást artikulálja; a tudat hamarabb van a tárgyánál, mint önmagánál, az 1. sorban a hattyút jelölő ihn névmás megelőzi a Gott főnevet. Sartre írja Husserl gondolatait elemezve: "...a tudatnak nincs «bensősége»; nem más, mint önmaga kívülsége, és éppen ez az abszolut menekülés önnön szubsztancia-voltának tagadása az, ami konstituálja mint tudatot."; "Képzeljünk el most egy összefüggő kirobbanás-sorozatot, amely kiszakít minket önmagunkból, amely azt sem teszi lehetővé, hogy mögötte kialakuljon egy önmagunk, de amely éppen ellenkezőleg, túl hajít minket saját magán, a világ száraz sivatagába, a durva földre, a dolgok közé, [...] [17] Ide kötődik a 'Not' szerepe is, Paul de Man szerint csak negatív tapasztalatok, hiányt tartalmazó szituációk alkothatnak chiazmust.
Az első strófa többek között a különféle névmások és nevek többszörös egymásrafonásával bújtatja el és oldja ki a személyességet a versvilágból. némiképp túlartikulálva az átváltozás chiazmusát a szubjektum-objektum többszörös viszonyszerkezetével; a névmásos és tulajdonneves alakok három funkciós chiazmusban kereszteződnek; felcserélődő sorrendjüket szófaji váltás és esetváltás bonyolítja; ihn (Schwan) + der Gott; er (Gott) + den Schwan. De ezt a keresztbeszerkesztést az egész versszöveg teste is - mintegy fraktálszerűen - megismétli: az isten átalakulását Rilke a nevek (N) és névmások (n) egymásutánjának szimmetrikus ismétlésharmóniájával építi fel: N n N n n N n N.
Az Istenség a megtestesülést nem önmagáért, önmagában teszi próbára, ("..den Schwan so schön zu finden..." <=> "...Schon aber trug ihn sein Betrug zur Tat") hanem tiszta funkcionalitásában; az intencionált tudat újra tárgyát keresi, ami tulajdonképpen egyfajta noématikusság artikulálódása felé mutat [18]. (Noématikus. jelentés: a dolgok tárgyi létének lényege, eltávolítva az existensen tárgyi létformától; az ideális tárgyak lényegi összefüggéseinek rétegét a noézis, a lényegszemlélet, a nem érzéki megismerés tudja megragadni). A hattyú tiszta funkciója, archetipikus jegye a férfiasság, nemzőerő, teremtőerő, költőiség. Mindegyik jelentéselemet a maga elementáris vegyítetlen, szinte fogalomelőtti intaktságában ragadja meg és emeli ki, és juttatja jelentéshez a vers legfontosabb aktusában, a létrejövésben. A hattyúban zavarodottan és eltűnve megtestesülő istenség a vers végén a tollai felfedezésében bukkan elő, ami az 'égi' jelképeként (illetve a hattyú szinekdochikus jelölőjeként) egyfajta noématikus jelentés-csíraként is felfogható ("valami kékség, amit szárnynak érez az ember"). Az 'empfinden'- illetve Nemes Nagy Ágnes fordításában szereplő 'felfedez' változat a 'verwirrt, verschwinden, sich loslassen' igei jelentéselemeknek más-más aspektusát viszi tovább: az előbbi ezeknek inkább a passzivitás-, az utóbbi a divergencia-oldalát szabadítja fel. Hiszen: empfinden = leidend erfahren, a felfedez pedig csak a félszabad morfémában hordja a kinyílás irányát, s a szótő ellentmond annak az iránynak, amit az igekötővel együtt kifejez.
Yeats Léda versével szemben Rilke nem nevezi meg a hattyú testrészeit és az erőszakelkövetés részleteit,az egyetlen testrészre utaló kifejezés, a'halsend' hapax legomenon, amely a jelentést inkább elrejti mint feltárja (ráfonódva?, nyakazva?) A szerepekre kiosztott, párhuzamos ismétlődések (a 'verwirrt', elsőként Zeuszra, majd Lédára vonatkoztatva, a 'liess sich verschwinden' egyrészt Zeusz és a hattyú, másrészt Zeusz és Léda viszonyában - 'liess sich los' alakban), oly módon hatnak a noématikus elvontság felé, hogy jelentésmozzanataik közül a 'nagyon elvont' irányjelölés aktivizálódik. Ugyanakkor a beteljesülés formamegoldása némi kétséget ébreszt önmaga tökéletességében, mert analitikus módon jut kifejezésre; nevezhetnénk analitikus iróniának is. A hattyú egy grammatikai kopula és egy határozószó segítségével tematikusan lesz önazonos. A Schwan létrejötte - a folyamat/forgás/születés, LÉT (wurde = werden és wenden etimológiai kapcsolata) = direkt kiáradás és az eredmény/hatás VALÓSÁG (wirklich <= wirken) = indirekt visszaverődés közé beékelődve - a nyelv szavainak csillagállását merevíti állóképbe, melyek a szinkronicitás szintjén elemzik a hozzájuk vezető folyamatot.
Úgy tűnik tehát, hogy a Léda c. versben metafora és chiazmus érintkezéséről van szó, és a metafora mint verstest a megismerés, a megértés létfeltételeiről beszél. Mindezen túl mintha a a metafora mint verstest egy bujtatott játékot végezne = chiazmatikusan játszik, mert az újraírás szerkezeti leképezéséhez szüksége van a keresztbeszerkesztésre. Hiszen a fikció mindig megelőlegezés (Assmann szerkezeti megértésvázlatnak nevezi.) Mintha itt a metafora egy önlényegéhez nem tartozó szerkezeti allűrt használna fel a fikció, a megértés-megismerés modellezéséhez. Úgy azonosítja A-t a B-vel, hogy a sorrendet megkeresztezi, a metaforikus elv így a chiazmus sorrendiségében nyer alakot.
A Léda ellentétes párhuzama a Halottmosás c. vers, ahol a halott lemosása mint kultikus aktus egy másik létállapotra való felkészítésként tulajdonképpen a halotti státusz megteremtése. Az élettől való megfosztottság kiugratása az élők és halott közötti furcsa kommunikációban, dialógusban történik meg, mégpedig a rejtett előfeltevések síkján felmerülő chiazmatikus megfordulásban.A rejtett előfeltevések az indításnál implikációs rendszereken keresztül kapaszkodnak egymásba. Már az első mondat több el nem hangzó, őt megelőzőre épül: "Már megszokták őt." Az első mondat olyan paradox viszonyt épít ki a címmel, amit a vers második része igazít helyre: az első mondatkijelentés egy olyan megelőlegezett állítás, amely igazzá csak a vers végén, az új létállapotra való felkészítés révén válhat. A 'megszokták' az implikált 'ismerős'-ön keresztül kapaszkodik strófabeli logikailag szükségszerű ellenpólusába, az 'ismeretlen'-be. A kettő között a szubjektív nézőpont tárgyra való eltolása az ijedtséget az általánosítás magasabb szintjén kapcsolja be. Ugyanez történik az ekvivalenciaviszonyok kiépülése révén is, a vers terében a jelentések közös implikációján keresztül egymástól idegen jelentések kerülnek ekvivalenciaviszonyba: a 'mosás' és a 'szomj' a víz révén, mely a tisztulásban a halottlét előállításában szinte már teremtő eszköz, a szomjúság csillapításában az élet nedve. Az elepadó szomj mintegy válaszként adódik a tudatos (új sors kitalálása) és tudattalan feltevésekre, mely a szivacs arcon felejtésében nyer formát. Az új sors előállításával, és a dialógus sajátos, időben beálló szukcesszivitásával az 1. részben egy közös tartam feltűnését eredményezi. A 2. részt az új köhintés zökkenti ki. A kettősségek bonyolult rajzában (tudatos-tudattalan, élő-holt, feltevés-valóság) végülis a tehetetlenség - parancs dialektikája bontakozik ki. Minél tökéletesebb a tehetetlenség, annál parancsolóbb. A tehetetlenség, mint kihívó erő átfordul parancsba. A halotti létszint a megtisztulás révén megtalálja adekvát kifejezési módját. Az előfeltevések mint kiürülés lepleződnek le.
A 'Megszokták őt' mintha valaminek a végeredménye, egy kiküzdött állapot lenne, ahonnan a vers elindul. De a későbbiekben derül ki: nem ez a valódi cél. A vers tulajdonképpen egy hamis kiindulási alap korrekciója. Így áll szemben egymással verskezdés és versvég: "sie hatten sich an ihn gewöhnt" <=> "lag bar und reinlich da und gab Gesetze". A halottmosók halotthoz való viszonyulása hamis előfeltevéseken alapul: csak mint élőhöz tudnak hozzá viszonyulni ("und da sie nichts von seinem Schicksal wussten, /so logen sie ein anderes zusammen"; "und liess solang den schweren Essigschwamm auf dem Gesicht".). A versvég visszafelől értelmezi át a folyamatot: a halott új állapotba való beavatása, az "új méltóságának "elnyerése az élőknek a saját előfeltevéseikkel való küzdelme árán valósul meg. Tiszta titokzatosságában neki kell megszabnia a feltételeket, s a hozzá való viszonyulásunk nem az élők eleve adott feltételrendszerébe építendő be. El kell jutni addig, hogy a holtak feltételrendszerét egy ugyanolyan létező feltételrendszernek fogadjuk el, hogy az ő feltételrendszerük strukturálja a miénket, azáltal, hogy mi megküzdünk a magunkéval. Ez pedig nem más, mint a megértés működésének folyamata. Ennyiben a halotti lét megértésének története magának a megértés struktúrájának a metaforikusa lesz.
Az Új versek néhány darabjában tehát már felmerülnek bizonyos elemi összetevői az Orpheusz-szonettek problémavilágának, ahol "egy érvényesebb létezéselv formálódik, melyben feloldható létezés és semmi kizárásossága"; s ahol"megtörténik a másféle létezésnek, a nemlét létformáinak a dolgok noematikus lényegébe való bevonhatósága." [19]
Az Alkimista c. versben a birtoklás-lemondás pólusai biztosítják a chiazmus terét (Seltsam verlachelnd schob der Laborant den Kolben fort; das Ungeheuere ...liess er los; begehrte den Brocken Gold, den er besass.) Az alkímia maga is a jelentő-jelentés szinten mozgott, így a vers tere azt a közeget teremti meg, ahol a jelentés visszanyerése illúzió és örök approximáció. Hiszen a prima materia jelölőként funkcionált, amelyre vagy amelyen keresztül egy tudatalatti jelentés (jelölt) vivődik át. Az alkimisták kifejlesztették azt a képességet, hogy tudatuk szunnyadó és anyagba zárt részét felszabadítsák. Tehát az alkímiai átalakulás, a magnum opus. a személyiség azon jelentésteli aspektusainak felszabadítása, amelyek tudattalanul konkretizálódtak az anyagi világba való projekción keresztül. A lemondó gesztusok révén tehát az formálódik, hogy a jelölt visszanyerése illúzió, amellett, hogy a jelölők világa s a jelenlétükben időzés leválaszt az elsődleges tárgyi világról és bevezet a jelentéskapcsolatok megosztott archetipikus valóságába [20]. A jelentés visszanyeréséhez/birtoklásához kozmikus-személyfeletti időre lenne szükség, ami hiperbolákkal körvonalazódik (Zeiten brauchte er, Jahrtausende, ...im Hirn Gestirne; im Bewusstsein mindestens das Meer), amelynek személytelen türelmével szemben a személyes idő erőszakos és türelmetlen.
Az Alkestis a jelölők rendkívül gazdag retorikai játékával (gradációs, chiazmatikus metonimikus és metaforikus szerkezetekkel) mintha a hirtelenség/váratlanság = határhelyzet/határpont/töréspont alakzataként artikulálódna.
Az induló jelenetezés egyrészt:
A határhelyzet tudatban való tükröződésének retorikája egyrészt a tér metaforikus kezelésével bontakozik: a fókusz-állás változtatásával, mintha a térérzékelés képessége alakulna át: az intenzív létállapotokban a távolságok eredeti léptéke érvényét veszti (wie noch nie so nah, sie ansah; und war auf einmal weit von ihrem Gatten;). A jelölők szintjén szülők és lány különbsége és ellentéte a közel-távol oppozícióban nyer formát.
Az alku retorikája pedig a gradáció komplexitásában, klimax és antiklimax együtthangzásában formálódik (a catena füzérszerű aabbcc formájában). A idő mint szukcesszivitás és tágasság /mennyiség jelölésében - tehát szemantikailag - szűkítést végez a gondolatalakzat: nagyobbról kisebbre, többesből egyesbe, határozatlanból határozottra élesít, tehát ez csökkenés/fogyás - ugyanakkor pontosítás/élesítés (a grammatikai jelölők szintjén eine -->diese -->die), antiklimax, metalingvisztikai, szupraszegmentális/emfatikus szinten viszont intenzitásnövelés, klimax.
A határhelyzet utolsó legerősebb alakzata a vers végi ekvivalencia-kísérlet. Alkestis helyettes áldozata az idegenség kiugratása, mert kizárólag a nász előtt álló Admetos + Alkestis egységért lett volna értelmes a hozott áldozat, így Alkestis áldozatával a konstelláció teljes elidegenítettsége, patthelyzete áll elő. A vers végén a chiazmatikus szerkezet révén az egyensúly helyreáll: Admetos utolsó gesztusával analogonját illetve korrelátumát próbálja adni Alkestis cselekedetének, ami metaforikus egyenértékűséget teremt élet és látás, halál és vakság között. és ez az analógia az élet-halál ellentétében, a látás közös jegye révén alakul ('az mit se lásson, aki élő' <'mert a halott nem lát' feltételt implikálja) Így a vakság, amely a mosoly állandósítása, kimerevítése , ugyanakkor élet-halál átjárhatóságát ígéri, Admetost is a halál egy formájával jegyzi el.
Az időiség fenomenológiája a kötetben egymás mellett szereplő Hetéresírokban és a Sziget c. versben, valamint a kötet második részébe kerülő Szibillában mint zárványszerűség formálódik.
A hetérák egy kettős időaspektus ütközési pontjaként szerepelnek, ill. az idő kettős aspektusának hordozóivá lépnek elő, egy közös metaforikus térképzet, a tér mint mélység, kimélyítettség révén, amely alkalmas lesz az idő zárványszerűségét leképezni. Ez némiképp eltérő jelentéstartalmat alakít ki, mint az ismert kultúrtörténeti toposz, az idő mélységes kútja, hiszen ott az idő mélye az tér-mélységgel analógiában úgy jön létre, hogy ami egyre távolabb van az időben, az egyre megközelíthetetlen régiókba kerül. Itt viszont minden a zárványszerű megakadásba fut ki, a férfiak elsuhanó életfolyója is erre az idősíkra vetítődik ki. És az abszolut, elvégtelenített nyitottság éppúgy csapdája a térnek, mint a zárványszerűség.
A versben egy kettős térmetafora (sírverem, folyammeder) vetítődik egymásra, amelyet egy közös absztrakt minőség köt össze, a mélység. Mindkét térmetafora (1.a folyammeder, amelyben a folyó, a folyó idő metaforája fut, 2. a sírverem, amely az elmúlást tartja fogva az ajándékok felhalmozottsága révén,) az idő kifejezésének szolgálatában áll, de úgy, hogy ugyanannak a térképzetnek (térmélység) a különböző időjelzéssé alakított metaforája (verem, meder) eltérő időképzet jelzésére alkalmas: a diakrónia szinkróniává válására, illetve a tiszta áramlás diakróniájának kifejezésére.
Az idősíkok szerkezetisége mint az élet múltjának kétszeres ideje formálódik: egy olyan múlt, amely a felhalmozottságban a jelenben is megragadható, és a lefutó idő tiszta szukcesszivitása. E kétszeres életmúlt két oldalról artikulált: a befogadó-maradó feminin (a felhalmozott idő mint múlt) és a kiáradó-elsuhanó masculin princípium (az elmúlásban konstituálódó idő mint múlt) felől, mégpedig úgy, hogy a halál az öröm elfutó időformáiban (virág, gyöngy, víz) nyer alakot, az idő jelentése a gyönyörön keresztül aktiválódik, tehát az öröm mint tiszta időforma szerepel.
Vagyis az idő jeleit a nemek aspektusa /binaritása bontja ketté: 1. a női princípium felől az idő nem más, mint az életesemények zárványszerű felhalmozása, 2.a férfiprincípium felől pedig az életesemények elmúlása.
E kettős idősík, a két nagy szerkezeti egység egymáshoz viszonyított helyzete, belső jelentésösszefüggései 1. az első rész lexikai elemchiazmusában és 2.a két rész között hídként szolgáló centrális szakasz jelentéskeresztezésében csapódik ki és merevül állóképpé, 'csillagképpé', figurává.
Az első időforma a 'virág' és 'gyöngy' ismétlésformáival operál, ezek motívumait elszigetelő mellérendeléssel variálja: a szukcesszivitást a rendszer szimultaneitása ismétléskombinációk soraként virág és gyöngy ismétlődő egymás mellé rendelésében szervezi meg. A virág a hullás prototípusa, a gyöngy a térben kimerevítve az idő szukcesszivitását fűzi állandó mintává, s mindkettő a vízzel alkot asszociációs összefüggést.
Úgy tűnik, ez egy kettős, egymásbaszerkesztett, egymásbafolyatott chiazmatikus szerkezetet épít ki, ahol a központi rész újra felhasználódik egy újabb chiazmushoz.a a b a b a a
Az áthidaló versszak chiazmusa a következőképpen alakul - hordozó és hordozott, közeg és szubsztancia szempontjából:
was alles in sie abfiel
(sie) dunkeln wie der Grund von einem Fluss
Flussbetten waren sie
in denen die Männer Ströme rauschten
A két időtípus, a két chiazmus-típus, a két metafora érintkezése az 'abfiel', 'beleömlött' mediális jelentésében történik meg, ami a régi kontextusban egy előreugratott, szervetlen periferiálisnak tűnő elem, s ez a valódi "a"-ban, (a férfiak folyója) realizálódik, tehát a chiazmus mintegy "valósággá szüli", s ezáltal egy új metaforarend szerves konstitutív elemévé válik. A chiazmus átmeneti pontjai között a retorikus logika szintváltása következik be: hasonlatból metaforikus azonosításba.
Így a chiazmus mintha azt a kérdést tenné fel, hogy megmarad-e az állapotban bármi is a folyamatból, helytáll-e a rendszer akárcsak nyomaiban az elfutó időért. Vagy az elfutó idő a rendszer értelmét is elsöpri, és így az merő virtualitás.
A csak jelzésértékű (elszórt jelekként, hátramaradott nyomokként fel-feltünedező) lexikai elemchiazmus jelentéschiazmussá szélesedik, amelyet szövegszinten 'szem' és 'ég', 'zártság'-'nyitottság' kerete, illetve 'virág' - 'gyöngyszem' és 'folyó','forrás' jelentésasszociációja fog át.
A tér-idő zárványával kell számolnunk a Szibilla c. vers esetében is: a jóslás mint az idő rövidre zárása, a tér mélyedésszerű kiégettsége (barlang-feketén, szeme odván). A vers időszerkezete úgy alakul, hogy a múlt a jövő által kényszerített. A sorrend megfordul: a jövő hamarabb van a vers logikája szerint, mint a múlt. A megfordítás , a chiazmatikus logika abban rejlik, hogy a versben a "szibillikus" időfunkcióról, a jövő jelenbe vágódásáról nem esik szó, az csupán a múlt ismétlésszerűsége, a mozdulatlanság-jegyek és a Szó képelemei révén merül fel. A versben a felhalmozott múlt jegyei sorakoznak, de mindezek csak az elhallgatott/látens jövődimenzióra feszítettségben nyernek értelmet. Az idő-titok itt a Szó-ban, a Szó erejében elrejtett, mert a Szó köti meg és teremti a jövőt, hiszen a jóslat a jövőt teszi jelenné az idő rövidre zárásával, pillanatnyi kiiktatásával. Így a Szó mint centrumjegy körül fordul meg múlt - jövő dimenziója.
Az időkeretek többszintű egymásrafonódásával dolgozik a vers jelentésszerkezete. A versindítás két időfokot különböztet meg, mely perspektívaváltást is jelent: a diakrónia életszintű időfolyama egy külső, általános nézőpontból (man), mely megteremti az őt jellemző legfontosabb attribucionális fogalmat (alt), a kimerevített állandóság szinkróniájába vált át. (A közvetett ábrázolás szintjén a Szibillára vonatkozó kijelentések rendre ellentétes kötőszókkal történnek.) A nézőpontváltásban Szibilla személytelen erővé nő a kassneri 'mérték' megváltozását kényszerítve ki, a mértékcsere a fogalmi és képi logika különbségét is rejti. Szibilla ebben a másodfokú időben olyan mozdulatlan tér-pont, olyan tér-és idő-eredő, amelyben az idő, kettős irányát tekintve önmagát tükrözteti. Ez egy mozdulatlan, de antinomikus térpont, melyet a kimélyítettség-kiszögellés oximoronos kontrasztja jellemez (hoch und hohl und ausgebrannt) Az idő forrása Szibilla mozdulatlan helye a két 4 soros versszak 2. sora az egyhelyűség által alkot ekvivalenciát. Szibilla elszemélytelenítése, mintegy világerővé világaspektussá tétele két metaforával történik: (kam dieselbe Strasse taglich; man zahlte sie wie einen Wald nach Jahrhunderten). Szibillát kozmikus passzivitása névtelen erővé avatja. Az első vsz.-ban rímhelyzetben ugratódik ki fogalmi és képi logika: alt-Wald, vagyis Szibilla egy tulajdonságát (az idő felhalmozódását = vénségét) 'átvitték', ill. ütköztették egy olyan szubsztanciával, melynek elidegeníthetetlen tulajdonsága, hogy évszázadokban mérik idejét. Olga Freydenberg szerint "a korábbi mitologikus gondolkodásban a tárgyak sajátosságát élő lényeknek képzelték, az adott tárgy hasonmásának, alteregójának. Potebnya szavaival a tulajdonságot a szubsztanciával együtt képzelték el." A gondolat, gondolkodás rögeszmés egyirányúsága mint az egyazon utat/utcát használás az állandó térpont megelőlegezése.
Szibilla tehát az Idő reprezentációja, jelenléte mint az időé ismétlések révén megalkotott. Szibilla újraalkotja az időt az ismétléssel = jóslással. De az ismétlést maga a Szó teszi lehetővé, Szibilla a szó által uralt, az a szó, ami előhívja, megteremti a jövőt. S mivel a vers alapábrája: a szó által a jövő kényszerített (wider ihren Willen) jelenléte, így a jövő hamarabb van mint a múlttá váló jelen, az ismétlés idősebb annál, amit ismétel (Caputo szerint a reprezentáció megelőzi, mert ő teszi lehetővé a jelenlétet, melyet újraalkot; a jelenlét mindig egy ismétlési folyamat hatása), mert a jövő eleve a Szóval van adva. A szó-madár "készen várja az éjszakát", a közeget, melyben újrateremtődhet. Szóként, előrevetítve hamarabb létezik, mint ami megtörténik. Mielőtt 'megtörténik', már készen van: a modell mint megértésvázlat szerkezetét sejtetve: az ember a nyelv segítségével érti meg az időt. Így a Szó, Jövő és ezen keresztül az Idő metonimikus azonosítása a vers látens formaszervező centruma.
A szó 'őrizetlensége' (unbewacht), ember általi uralhatatlansága, idealitása (Gadamer; Weinsheimer szerint a jel hatalma abban van, hogy szabad a világtól), valamint az időknek ez a hurokszerű mozgása az utolső versszak igei metaforáiban ugrik ki.