Ismeretes, hogy a 16. századi Oszmán Birodalomban aligha létezett értékesebb árucikk az eleven embernél. A szultán európai hadjáratai nyomán rabok sokaságát hajtották a birodalom belsejébe.[2] Az oszmánok fogságába esett keresztény ifjak sokszor azon az áron menekülhettek meg a kemény rabságtól - ez gyakran gályarabságot jelentett - ha körülmetélkedtek, azaz muszlimmá, renegáttá, "törökké lettek".[3] így volt ez Magyarország oszmán uralom alatt álló részében éppúgy, mint a fővárosban, Isztambulban. A rabsorsból való kiemelkedésnek ezt az útját jól példázza egy magyarból lett oszmán íródeák levele: "Én keresztyén fi vagyok; gyermekségemben rabbá estönk mind atyámval egyetembe. Az atyám kiváltozék [azaz pénzen kiváltotta magát], és engemet törökké tőnek... Annakutána engem török oskolában adának; azt is megtanulám."[4] A budai János deákot, a levél íróját Arszlán budai pasa nevelte ki kancelláriai szolgálatra. A hozzá hasonló tollforgató magyar renegátok közül kerültek ki a budai pasák íródeákjai és titkárai.[5]
Az isztambuli janicsár-iskolákban és szeráj-iskolákban képzett áttért ifjak legjava persze sokkal fényesebb hivatali pályát futott be, mint a birodalom peremvidékén, az oszmán végvárakban és helyőrségekben szolgáló, hasonló sorsú írástudók.[6] A szultán udvarában nagy becsben álltak a dragománoknak (terdzsümánoknak) nevezett renegát szultáni tolmácsok, akik a fordításon messze túlmenő, komoly szerepet játszottak az oszmán diplomáciában. A császári dragománok a legrangosabb külügyi tisztviselőknek számítottak, ők fogadták az európai diplomatákat, ők vezették a népes oszmán követégeket, s értelemszerűen az oszmán hírszerzés kulcsfigurái, csaknem mindig kettős ügynökök voltak.[7]
A vallásváltoztatás és a magas szultáni szolgálat életre szólóan megszabta a sorsukat, nem tudunk arról, hogy bármelyikük hűtlenné vált volna a muszlim valláshoz és a szultánhoz.[8] Mindazonáltal rendkívül érdekes figyelemmel kísérnünk azt, hogy miként ápolták anyanyelvi tudásukat, ismerték-e szülőföldjük történelmét, irodalmát, kultúráját. Legalább ennyire izgalmas nyomon követni vallási nézeteik megnyilvánulásait. ők ugyanis minden más oszmánnál többet tudtak a kereszténységet megosztó vallási küzdelmekről. Kérdés, bekapcsolódtak-e a szülőföldjükön dúló hitvitákba?
Két isztambuli tolmács-diplomata párhuzamos életútját vázoljuk most föl. Az egyikük anyanyelve német volt, a másikuké magyar. A bécsi születésű Mahmúd terdzsümán eredeti neve Sebold von Pibrach volt,[9] a Nagybányáról származó Murád dragomán pedig születésekor a Somlyai Balázs nevet kapta.[10] A diplomáciai tevékenységen túl mindketten írók és költők is voltak, irodalmi hagyatékuk a 16. századi magyar-oszmán kulturális kapcsolatok legfontosabb dokumentumai közé tartozik. Mahmúd török nyelven írt magyar krónikája, a Tarih-i Ungurus régóta foglalkoztatja a magyar történészeket és irodalomkutatókat.[11] Murád dragomán pedig mint az egyetlen ismert magyarul író oszmán-török költő szerzett magának nevet az irodalomtörténetben. Egyúttal az ő Himnusza az egyedüli olyan muszlim hitbuzgalmi irat a 16. században, amely a magyarországi keresztények vallási kontroverziáiba iszlám oldalról bekapcsolódik.[12]
Mind Mahmúddal, mind Muráddal több magyar, német és osztrák tanulmány foglalkozik, ám közös sorsuknak, egymással való személyes kapcsolatuknak és gyakori együttműködésüknek eleddig még senki sem szentelt figyelmet. Való igaz, hogy a rájuk vonatkozó források rendkívül szűkösek, s az adatok értelmezése nagy körültekintést igényel. A kútfőkben szereplő oszmán személyek természetesen egytagú neveket viselnek, s ezeket gyakran összekeverik, félreértik és -írják.[13] Nem csoda, hogy a kor oszmán szereplőinek azonosítása körül ma is nagy még a zavar. A Mahmúdra vonatkozó legújabb kutatások, elsősorban Ernst Dieter Petritsch és Szakály Ferenc tanulmányai nyomán néhány, kettejük kapcsolatát illető feltevést mégis meg lehet kockáztatni.
Mahmúd terdzsümánról csak a legutóbbi időben derült ki, hogy egy bécsi zsidó kereskedő, Jacob von Pibrach Sebold nevű fiával azonos.[14] Petritsch sok félreértést tisztázó tanulmánya szerint továbbra sem tudjuk, hogy mikor és mi okból került oszmán fogságba. Petritsch rendkívül kritikusan viszonyul az 1567-es császári követséggel Isztambulba érkezett Marcantonio Pigafetta Itinerariójához, mely életteli leírást ad a szultán dragománjairól, köztük az idős "Mahometto dragomano"-ról, aki korábban "német nemes" volt s kitűnően beszél latinul és más nyelveken. Pigafetta azt is elmondja, hogy a dragomán II. Lajos magyar király apródjaként vonult a mohácsi csatába, ott fogták el az oszmánok, s ekkor került a szerájba.[15] A pontatlanságok ellenére világos, hogy Pigafetta magával a híres oszmán politikussal találkozott. Mahmúdot már 1541-ben olyan diplomataként említik, aki régtől fogva oszmán szolgálatban áll,[16] nem lehetetlen tehát, hogy valóban az 1526-as mohácsi csatában fogták el.
Rendkívül érdekes, hogy a magyar származású Murád tolmács származására szintén nemrégiben derült fény. A Varjas Béla és Szabó András által talált emlékkönyv-bejegyzések bizonyítják, hogy a renegát Murád bég Nagybányán született, Somlyai Balázsnak hívták, és a mohácsi ütközet idején tizenhét éves volt.[17] Londonban őrzött muszlim katekizmusában maga Murád is elmondja, hogy a mohácsi csatát követően került oszmán fogságba, s muszlimmá lett.[18] 1573-ban az Ungnád Dávid isztambuli követ kíséretében lévő Stephan Gerlach találkozott Muráddal, s megtudta róla, hogy "valaha Bécsben tanult".[19]
Mindezek alapján talán feltételezhetjük, hogy a két nagyjából egykorú fiatalember együtt, egyszerre került az oszmánok kezébe. Sőt, az sem kizárt, hogy már gyermekként, a bécsi iskolában tanulótársak voltak, s együtt csatlakoztak Lajos király kíséretéhez.
Későbbi szoros együttműködésükre utal az a tény, hogy Ungnád Dávidék követszállását együtt látogatták meg. Gerlachnak az is feltűnt, hogy kettejük közül a német származású tolmács, tehát Mahmúd a vezető. úgy tűnik fel tehát, hogy a magyar Murád bég Mahmúdnak, a szultáni diplomácia magas rangú tisztviselőjének alacsonyabb beosztású, közvetlen munkatársa volt.[20] Murád gyakran találkozhatott a legkülönfélébb keresztény követségek tagjaival, akiknek barátságát tudatosan kereste. Arnold Manlius albumába - szokása szerint - három nyelven írta be a következő szentenciát: "Sokkal jobb az ellensíg az olyan barátnál, akki teveled nem egyet érez" (vö. Cicero: De amicitia 24, 90).
Nem tudni, elkísérte-e Murád Mahmúdot európai követútjaira. Mahmúd 1541 és 1575 közt nagyon sok diplomáciai missziót vezetett Bécsbe,[21] Erdélybe,[22] Lengyelországba,[23] Itáliába, Franciaországba.[24] A halál is egyik követútján érte, Prágában.[25] Nagyon valószínű, hogy 1550-től Mahmúd és Murád együttműködtek a Porta erdélyi ügyeinek intézésében, ahol Rüsztem pasa nagyvezír politikai szándékait próbálták érvényre juttatni. Az oszmánok ekkor a Habsburg-kézben egyesült Erdély és a királyi Magyarország közé kívántak éket verni, s Szapolyai János és Izabella királyné fiát, János Zsigmondot próbálták visszahozni Erdély trónjára.[26]
Mahmúd mint a Porta magyar és erdélyi ügyeinek felelőse 1550 márciusában Bécsben tárgyalt Ferdinánddal, s közben kikémlelte a király Fráter Györggyel szőtt kapcsolatait.[27] Később, 1550 nyarán ő vitte be Erdélybe oszmán követség élén a szultán János Zsigmondot támogató s Martinuzzit elítélő parancsát. Személye - mint a Porta politikájának legfőbb erdélyi képviselőjéé - széles körben ismeretes volt, Tinódi Sebestyén is többször szerepelteti őt a korszak történetét feldolgozó verses históriájában.[28]
Egy évre rá érkezett Erdélybe Murád is, akit Martinuzzi Fráter György meggyilkolását követően a Habsburg-seregek harminc hónapig tartó fogságba vetettek.[29] Ám nem ő volt ott az egyetlen oszmán fogoly. A források több lefogott csaust emlegetnek, köztük "Mehmed" főcsaust is.[30] Mivel a Mehmed és a Mahmúd neveket rendre összetévesztették, nem lehetetlen, hogy Mahmúd és Murád együtt kerültek Castaldo császári generális fogságába. Mahmúdról egyébként 1550 és 1553 közt hallgatnak a források. Az elfogott főcsaus "dervis" néven emlegetett "famulusában" a szakirodalom eddig is Murádot vélte felismerni.[31] Murádot maga Rüsztem pasa váltotta ki a rabságból, a nagyvezír mutatta be Szülejmán császárnak, aki megtette őt portai tolmácsnak, a latin és magyar szövegek fordítójának.[32] Murád tehát csak 1553-tól dolgozott szultáni tolmácsként. Nagyon valószínű, hogy Murád kinevezését - közös szabadulásuk után - egykori bécsi tanulótársának, Mahmúdnak köszönhette.
A két oszmán dragomán közeli kapcsolatából arra is joggal következtethetünk, hogy ránk maradt történelmi és irodalmi műveik is bizonyos fokú együttműködés eredményeképp születtek. Rajtuk kívül nem ismerünk olyan isztambuli oszmánokat, akik a 16. században a magyar történelem és irodalom terén bárminemű tevékenységet folytattak volna.[33]
Mahmúd az 1540-es években írta nevezetes magyar történeti művét, a Tarih-i Ungurus-t. újabban feltételezik, hogy a könyv elkészítéséhez egy magyar nyelvben járatos segítőtársat is igénybe vett.[34] Különösen érdekesek ebből a szempontból az egykor Bécsben őrzött Képes krónika arab betűs bejegyzései.[35] Felmerült, hogy a széljegyzetek esetleg Mahmúdtól származhatnak, aki saját művének szerkesztésekor valóban megfordult Bécsben.[36] Csakhogy ezek a bejegyzések magyar nyelvűek, s így inkább lehetnek a magyar anyanyelvű konzultánséi. Nem lenne meglepő, ha kiderülne, hogy ez a segítőtárs Murád, azaz Somlyai Balázs volt. őtőle ugyanis valóban ismerünk magyar szövegeket arab betűkkel lejegyezve.[37]
Tudjuk, hogy Murád maga is foglalkozott történeti művek fordításával. Idős korában, 75 évesen került ismeretségbe az 1584-85-ös császári követség tagjaival, Philipp Haniwalddal és Johannes Löwenklauval. Löwenklau Murád béget művelt, sok nyelvet beszélő emberként mutatja be (arab, perzsa, oszmán-török, latin, magyar és horvát), s azt is tudatja, hogy az öreg tolmácsot mértéktelen borszeretete miatt elbocsátották állásából.[38] 1571-ben Arnold Manlius Stammbuch-jába be is írta a következő bölcsességet: "Az bor vín embernek szopni valo teje". Kérdés persze, hogy Murád kegyvesztése mögött nem a befolyásos felettes, Mahmúd halála áll-e? Alighanem így történt, hiszen a neves diplomata egykori munkatársa, az "öreg Murád" egy évvel Mahmúd halála után Ungnád Dávid közbenjárását kérte a szultánnál, mert mind ő, mind gyermekei állás és fizetés nélkül maradtak.[39] Murád dragomán ekkor irodalmi és történelmi ismereteit próbálta eladni a nyugati követeknek. Sikerrel. Komoly pénzt kapott az általa latinra fordított oszmán-török krónikáért, melynek legfontosabb része Nesri történeti műve volt.[40] Ezt a kódexet (codex Hanivaldanus) Löwenklau felhasználta latin és német nyelvű híres munkájához, a Historiae Musulmanae Turcorumhoz. Kevesen tudják, hogy ez a könyv, mely sokáig az oszmán történelemre és az oszmán szokásokra kíváncsi nyugati olvasók csemegéje volt, egy magyar renegát tolmácsnak köszönheti a létét.
A kor politikusai keleten és nyugaton egyaránt óhatatlanul beleütköztek a vallás problémáiba. Az oszmánok általában pragmatikusan szemlélték a meghódított keresztény országok vallási csatározásait. Ha tehették, kitértek a véleménynyilvánítás elől hitvitákban, ha nem, annak a félnek adtak igazat, amelynek győzelmét helyi, pillanatnyi érdekeik alapján számukra kifizetődőbbnek vélték.[41] Mégis kétségbevonhatatlan tény, hogy uralmuk alatt a reformáció tanai rohamosan terjedtek, s az iszlám sajátos vallási türelme a legradikálisabb protestáns felekezeteket is megtűrte. A keresztény teológiai disputáktól távol tartották magukat a muszlimok.[42]
A renegát oszmán diplomatákra ez az általános megállapítás aligha vonatkoztatható. ők állandóan egykori hazájuk értelmiségijei közt mozogtak, rájuk nem volt jellemző a keresztényekkel szembeni általános muszlim bizalmatlanság. Ha ritkaságszámba megy is, mégsem véletlen tehát, hogy mind Mahmúd, mind Murád belebonyolódtak a keresztények közti vitákba.
Köztudomású, hogy egyes radikális protestáns gondolkodók Erdélyen át végül is Isztambulban kötöttek ki, ahol az 1570-es években valamiféle unitárius "lobbyt" hoztak létre. A legnevezetesebb isztambuli szentháromságtagadó a Heidelbergből menekült Adam Neuser volt, aki belső fejlődésének végpontján áttért az Iszlámra.[43] újabban vált ismeretessé, hogy Neusert Mahmúd házában szállásolták el, s általában Mahmúd látta el a renitens isztambuli protestánsok - többségükben németek felügyeletét.[44] Az is megtörténhetett, hogy Mahmúd alkalomadtán segítségükre kelt az unitáriusoknak a kálvinistákkal folyó ádáz küzdelmükben.
1574-ben az oszmán uralom alatt álló kálvinisták a nagyharsányi zsinaton halálra ítélték unitárius vitapartnerüket, Alvinczi Györgyöt, kihasználva, hogy az a Koránra is tett becsmérlő megjegyzéseket.[45] Az elkeseredett unitáriusok ekkor a Portán kerestek támogatást a revanshoz. Ezt meg is kapták, mégpedig "a hatalmas császárnak tolmácsa levele" által, aki egyenesen biztatta őket, hogy vegyenek elégtételt Kálvin hívein.[46] Többeket foglalkoztat, vajon ki lehetett ez a befolyásos tolmács.[47] Van, aki azt mondja, a tolmács maga Neuser volt.[48] Adam Neuser azonban sohasem szolgált szultáni tolmácsként, s bármily otthonosan mozgott is isztambuli körökben, arra nem volt hatalma, hogy ilyen súlyú ügyekben felhatalmazást vagy bátorítást adjon bárkinek.[49] Sokkal inkább Neuser felügyelőjét és pártfogóját, Mahmúd terdzsümánt gondolhatjuk a levél szerzőjének. Neki megvolt a kellő hatalma, hogy eljárjon ebben az ügyben. Annál is inkább így lehet ez, mert a kérdéses időpontban, 1575 februárjában Mahmúd éppen Magyarországon tartózkodott, ekkor ment utolsó követi állomása, Prága felé.[50]
Murád ránk maradt életműve iszlám kegyességi irodalom. Prózai és verses írásait keresztény olvasóközönségnek szánta, hogy - miként írja - "kedvet ébresszen bennük az Iszlámra".[51] Hosszú erdélyi fogsága során több ízben megpróbálták visszatéríteni a keresztény hitre, de ő állhatatos maradt. Állítása szerint Himnuszának magyar változatát fogsága alatt szerezte, 1550 és 1553 közt. A három nyelven - latinul, magyarul és törökül - írt vers ránk maradt változata azonban jóval későbbről, az 1580-as évek elejéről való. Ennek lényege egy a Tórával és az Evangéliummal összeegyeztetett egységes iszlám Istentan. A vers nélkülöz minden erőszakot, fölényességet vagy térítő szándékot, s hangsúlyozza a kegyes életvezetés fontosságát mint a vallás alapját. Az Iszlámot olyan univerzalisztikus vallásként mutatja be, amelyet a szélsőséges dogmatizmustól eltávolodó egyistenhivők, így a keresztények is nyugodt lelkiismerettel elfogadhatnak. Rendkívül szembeötlő a költemény egyértelműen protestáns érvrendszere: "Mert az írás azt mondja, hogy az Istent / Meg nem ismerhetjük, mígnem magunkat [meg nem ismerjük], / Ha esmerénk ilyen semmi voltunkat, / Csak ő vagyon, nincsen más, tudjuk őtet." Vagy: "Nincsen üdvösség az cselekedetben, / De az Istennek ő adományában..." stb.[52]
Murádot már erdélyi katolikus fogvatartói is kegyes muszlimként ismerték, azt mondták rá, "türk papasi", azaz "török" (értsd: mohamedán) "pap", aki a Tórát, a Zsoltárokat és az Evangéliumot is ismeri.[53] Kérdés azonban, hogy - miként írja - már ekkor a magyar protestáns frazeológia tárházából merítve védelmezte-e "igaz hitét"?
Nem lehetetlen, de valószínűtlen. Versének univerzalizmusa, s egyáltalán az a szándéka, hogy az Iszlámot a magyarok és más keresztények számára népszerűvé, elfogadhatóvá tegye, inkább abból az antitrinitárius szellemi környezetből kaphatott biztatást, amelynek - tudjuk - felettesével, Mahmúddal és a renegát unitárius Neuserrel együtt az 1570-es évek Isztambuljában tagja volt. De másképpen is felfogható a vers üzenete, mégpedig úgy, hogy ez válasz a keresztény vallásegységesítési törekvésekre,[54] vagyis, hogy Murád szerint csupán egyféle vallási univerzalizmusnak van helye a földön: az Iszlámnak.
Mahmúdnak és Murádnak különleges sors jutott. Részesei, sőt eleven szereplői voltak a 16. század nagy népi, nyelvi, vallási mozgásainak. S mint akik népek, nyelvek és vallások közt ide-oda közlekedtek, különlegesen gazdag tudással rendelkeztek mindezekről a mozgásokról. Kár, hogy ennek a tudásnak csupán a töredéke maradt ránk.