8. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Istennek hála a Lullianát nem tudom, azok csak bolondságoknak bolondságai, nem csak hiábavalóságoknak hiábavalóságai, melyről többet nem szólok, hanem csak azt mondom: ha tudós embernek nagy búsulása vagyon, vagy melancholiája érkezik, olvassa Raimundus Lullust [2], kivált cum iconibus, elfakad nevetve rajta.
(Bethlen Miklós élete leírása magától I/8.) [3]
... tudjad az astronomiának minden kánonjait, hagyd el a jövendőmondó astrologiát és Lullius művészetét, mert az csalás és hívság.
(Gargantua levele fiához, Pantagruelhez oktatási ügyekben. Rabelais: Gargantua és Pantagruel II/8.) [4]
... l' art de Lulle [sert] ŕ parler sans jugement de celles qu'on ignore.
(Descartes: Discours de la méthode II/5.) [5]
Az ő módszere szerint megfelelő eljárással s nem szellemi, hanem tisztán testi munkával a legtudatlanabb személy jutányos áron írhat bölcsészeti munkákat, verseket, politikai, jogi, matematikai és teológiai értekezéseket, anélkül, hogy egy szikra tehetsége vagy műveltsége volna hozzá.
(Swift: Gulliver III/5.) [6]
A fenti idézetek Raimundus Lullus Ars Magnáját választották gúnyuk tárgyául. Az Ars Magna - szerzője szándéka szerint: az emberi gondolkodás univerzális algoritmusa - sajátos helyet foglal el a filozófia történetében. Az utókor megítélése ambivalens, a módszer sokáig meg sem nyerte, de el sem veszítette a kanonizációért folyó küzdelmet. Célkitűzése nem volt kevesebb, mint hogy fényt derítsen Isten valódi természetére, felfedje és bizonyítsa a világban lévő igazságokat, és egyetemes kulcsot adjon a felhasználó kezébe, aki az arkánum révén a teljes tudást birtokába veheti. Bár azok köre, akik a módszert (vagy kései változatát) ellenezték, félig lefedi a koraújkor értelmiségének körét, a gondolat ugyanakkor pártolókra is lelt olyan jelentőségű tudósokban, mint Nicolaus Cusanus, G. W. Leibniz, Isaac Newton, Johann Heinrich Alsted, valamint olyan, később részben gyanússá vált személyek körében, mint Pico della Mirandola, Agrippa von Nettesheim, Athanasius Kircher, Giordano Bruno, és Bernard de Lavinheta. Felmerül továbbá Llull neve a permutációs versíró automatákat konstruáló németeknél: Georg Philipp Harsdörffernél és Quirinius Kuhlmannál, végül pedig a magyar Skalich Pál, Keresztúri Bíró Pál és Szentiványi Márton írásaiban. Nem szükséges azonban efféle nevekre hivatkoznunk, hogy bizonyitsuk a téma jelentőségét, mert - mint arra Alexandre Koyré is rámutatott, a kuhni alapokra helyezkedő tudománytörténetírásban pedig magától értetődő - a tudománytörténeti kudarcok és az elvetélt ötletek is megérdemlik a kutatást, hiszen alkalmasint többet mondanak el keletkezésük koráról, mint a kanonizálódott találmányok. Kérdés természetesen, hogy a módszer, melyet Ramon Llull illumináció útján Istentől kapott, vajon elhalt oldalhajtása-e a középkori tudomány- és filozófiatörténetnek, vagy működőképes metódus, melyet csak valamiféle szervezési hiba következtében nem tudunk ma használni. (Ha tudnánk, lévén az Ars Magna az intentio auctoris szerint egyetemes érvényű mind tematikailag, mind a felvetődő kérdések tekintetében, valamennyien polihisztorok lennénk.) Ramon Llull összetett gondolatvilágának bizonyos elemei a 16. századra mágikusnak, bűvészkedésnek és sarlatanizmusnak ítéltettek, más elemeit nagy filozófusok használták kiindulópontként, megint más összetevőit a modern kori kibernetikában lelhetjük fel. Használati értékéről nyilatkozván maga Llull sem mondható következetesnek. Sokáig tökéletesnek hiszi, ha panaszkodik is, csak azért teszi, mert a könyv (ekkori formájában: Libre de contemplació) kiválóságának okait fel sem tudja sorolni: annyira számosak, hogy erre sem a hely sem az idő nem elegendő [7]. Az Ars egy hónapos használata - írja - többre vezet, mint a logika egyéves alkalmazása [8]. Később azonban, öregen és csalódottan, látva előadásainak és propagandájának sikertelenségét, zsidók, szaracénok, tatárok térítése helyett már csak meghalni akar a szeretet tengerében [9]. Csalódás hangján szól a Desconort, avagy Raimond elbátortalanodása (1296 [10]) című versében és a Liber natalis pueri parvuli Christi Jesu című művében is [11]. Szomorú, és nagy gyengeség kerítette hatalmába. Kétségbe vonja a metódus értékét és saját sikerét, mert senkit nem talált, aki meg akarná és meg tudná tanulni, vagy tökéletesen birtokolni a híres Arsot. Szenved, hogy egy ilyen nemes módszer, mely semmi kinccsel össze nem hasonlítható, teljesen elvész [12].
Raimundus Lullus 1316-ban meghalt, az Ars Magnát pedig azóta is kommentálják és magyarázzák, tökéletesítik vagy tökéletességéről értekeznek. Jelen tanulmány ilyen nagy feladatra nem vállalkozik. Célkitűzése az Ars Magna deskripciója, genezisének firtatása és a héber kabbalával való szerkezeti-gondolati rokonságának kutatása. Emellett szükségszerűen háttérbe szorul Llull rendkívül izgalmas élete, bonyolult személyisége és az utókorra tett sokrétű hatása.
Két kérdés tolakszik előtérbe az alábbiakban, melyek mindketten az Ars Magna azon törekvéséből következnek, hogy a teljes emberi tudást absztrakt nyelvi formákban kezelje és őrizze: a) Hogyan kell egymás mellé illeszteni a tökéletes nyelv elemeit, és hogyan ismerjük fel egyértelműen egy képlet-mondat szemantikai rendszerét, valamint ha mindez sikerül, szükséges-e még a felhasználó szubjektuma a rendszer kezeléséhez, vagy az Gólemként függetlenítheti magát az emberi értelemtől? b) Létrehozván a Clavis Universalist megszüntethetnénk-e a bábeli nyelvzavart?
Llull az utóbbira igent válaszolva szerkesztette meg a rendszerét anélkül, hogy az előbbit megfelelően tisztázta volna. Az utókort - és ennek részeként jelen tanulmányt is - az első kérdés foglalkoztatja.
Változatos tudományok, művészetek és gondolatok lelnek első megfogalmazásukra Ramon Llullnál (1232 v. 33 - 1315 v. 16). Tárgyalhatnánk akár a katalán irodalmat [13], a kombinatorika történetét vagy a modern kibernetika eredetét, az első fejezetet mindhárom esetben neki kellene szentelnünk. Keresztény filozófus a neoplatonikus tradícióban, az Ibériai félsziget első nagy misztikusa. Európában elsőként ír kortárs témáról prózát; először ír teológiát, filozófiát és tudományt köznyelven - a vernakulárist ilyesmire eddig nem tartották alkalmasnak -; híres misszionárius, keleti nyelveket oktató iskola alapítója (szándéka szerint Magyarországon is létesülne ilyen [14]) és mindenekelőtt az Ars gondolatának szülőatyja. A látszólagos sokféleség mögött egységes szándék áll: amikor Szent Lajos vezetésével az utolsó kereszteshadjárat kudarcot vall Tunisznál, Ramon Llull békés spirituális kereszteshadjáratot hirdet [15]az iszlám, a zsidók és az averroisták ellen, és könyveit írva, iskolát alapítva, térítve vívja e hadjárat vértelen csatáit.
Az életmű legalább akkora változatosságot mutat, mint írójának tevékenysége. Megtérésekor egy könyv megírását határozza el, végül két és fél százat ír [16]. Ezek közül sok csak néhány oldalas, hét mű körülbelül 150 000 szavas (így a Compendium Artis Demonstrativa, a Blanquerna, a Felix és az Ars generalis ultima) három mű 250 000 szó körüli, egy mű (Arbor scientiae) 400 000 és egy könyv, a Libre de contemplacio több, mint egymillió szavas. Változatos méretű könyvekben ír változatos témákról, változatos nyelveken: keresztényeknek katalánul (a katalán ebben a korban a Földközi-tenger nyugati medencéjében világnyelv), klerikusoknak latinul, araboknak arabul. Végül pedig a címek is rendkívül sokfélék, ugyanannak a könyvnek olykor van katalán és latin címe is, vagy esetleg több latin. E könyvtárnyi iromány talán egy túlságosan aktív [17], lendületes, avagy középkoriasan: kolerikus alkat terméke, aki magát szemléletesen, túlterhelt almafához hasonlítja [18]. Egy érzékeny, soha nem közömbös vándoré, aki gazdag szülők egyetlen gyermekeként, nehezen késleltetve vágyait, a világi életben gyors sikereket ér el (az isteni kinyilatkoztatás is csak növeli önbizalmát). Nagy boldogságot és nagy fájdalmakat átélő (de korántsem tragikomikus [19]) egyéniség, akinek a legtöbb kell: Isten és az érte halt mártírhalál. A jótékony hagyomány végül megadta a legnagyobb tisztességet, melyet a történelemtől nem tudott kiharcolni: a mártíromságot.
Ramon Llullról szinte lehetetlen monográfiát írni. Ez a tanulmány nem foglalkozik a paradox módon extrovertált misztikussal; sem a költővel, akit képzelőereje soha nem visz e világon túlra, mint Dantét; a Doctrina puerilben és a Blanquernaban megszólaló nevelovel sem, aki tapasztalatait Mallorca trónörökösét nevelve gyűjthette; és a szintén a Blanquernaban véleményt nyilvánító szociológussal és pszichológussal sem. Jelen keretek között csupán a szerelmesről esik szó, aki szeretetének tárgyát, Istent - a kabbalistákhoz hasonlóan - tudományosan, észérvekre támaszkodva szeretné bemutatni:
Mondd, bolond, miben kezdődik a bölcsesség? Válaszolt: - A hitben és az áhítatban, melyen mint lajtorján az értelem fölkapaszkodik, hogy megértse Szerettem titkait. S a hitnek s az áhítatnak honnan van a kezdete? Válaszolt: - Szerettemtől, aki megvilágosítja a hitet, s fellobbantja az áhítatot. [20]
Ramon Llull 1276-ban írt egy teológiai vitairatot Libre del gentil e los tres savis címmel. [21] A könyv arról szól, hogyan próbál egy zsidó, egy mohamedán és egy keresztény tudós meggyőzni egy hitetlent saját vallásának igazáról. A három bölcs csodaszép mezőn bájos hölggyel találkozik, akiről kiderül, hogy maga az Értelem, célja pedig nem más, mint Isten megismerése és szeretete. Ezután a bölcsek kifejtik vallásuk alapelveit az időközben megjelenő, majd később eltávozó pogánynak, végül magukra maradván megállapítják, hogy tulajdonképpen egyazon Istenben hisznek, és az Értelem úrnő útmutatásait megfogadva, vitatkozva eljuthatnának az egyetlen igazságban való hithez.
Ennek a vallási vitának eszköze az Ars. A három világvallás megegyező nézeteit, tehát Isten mindenki által elfogadott méltóságait, dignitasait, bizonyos értelemben attribútumait alapul véve, ezeket mechanikusan kombinálva, szimbolikus kalkuláció útján, színes, mnemotechnikus ábráktól segítve, a felhasználó nem csupán a rejtőzködő Istent, hanem az egyetemes emberi tudást is megismerheti. Az Ars alkalmas a jog, az orvostudomány, egyáltalán minden tudomány és a teológia tanulmányozására; [22] nem csak a meglévő tudást bizonyítja, de eddig ismeretlen kombinációk által új igazságokat is feltárhat. Az Ars alapfeltevése szerint a teremtmények mind Isten képmásai, így annak tulajdonságai és az evilági létezők tulajdonságai hasonló viszonyban állnak egymással.
A főszerep az "Értelem úrnőé" [23]. Hiába állítják az averroisták, hogy a keresztény hit ésszel nem bizonyítható, Llull a maga részéről úgy véli, hogy amit nem lehet intellektuális úton belátni, az nem lehet igaz. [24] Az intellektus útjainak formalizálása az egyetemes művészet, hiszen ha az aritmetikában rögzített szabályok szerint, műveletek precíz elvégzésével bármilyen igazságot bebizonyíthatunk, miért ne menne ugyanez a filozófiában, ahol az egyetemes igazság keresése a cél. Az ész eszközei az észérvek, a kényszerítő erejű raons necessaries. Nincs szükség tekintélyekre, Llull a mindenki által elfogadott alapokból, a neoplatonista emanációkat idéző dignitasokból [25] dedukál egy hatalmas absztrakt rendszert, amely maga a világ. Művészet ez: ars, tehát "le mode d'exposition et la technique d'une science" [26], de művészet a mai értelemben is, amennyiben a kombinációk segítségével a következtetések - legalábbis a feltaláló szándéka szerint - maguktól adódnak. Nem vesszük most sorra e szimbolikus kalkuláció egyes megfogalmazásait, nem vizsgáljuk meg, hogyan lett az eredetileg tervbevett "egyetlen könyvből" több tucat a hosszú a fejlődés és egyszerűsödés folyamán, mely az illuminációt követően lejegyzett Art abreujada d'atrobar veritat (1274) és az Arsok legutolsó változata, az Ars generalis ultima, illetve a még azt is tovább rövidítő Ars Brevis (1308) [27] ideje közt végbement. Ehelyett rögtön az Ars Magna később elhíresült utolsó változatának ismertetésére térünk.
Llull 1308-ban úgy döntött, hogy az isteni igét nem egyszerűsíti tovább, így születik meg az Ars utolsó, letisztult formája: az Ars generalis ultima. Tankönyvnek pedig összeállít egy rövidített változatot is, az Ars Brevist. Az ábrák és betűk száma nem csökken a korábbi Arsokhoz képest, eltűnnek azonban az algebrikus jelölések, az elemtan veszít jelentőségéből, és az analógiás érvelés átadja helyét a hagyományos logikának. Megtartja az Arsok fontosabb újításait: bináris, hármas és négyes kombinációkat a principiumokat jelképező betűk közt, a négy, színekkel illusztrált grafikus ábrát és a lullusi észérvekre való hivatkozást.
Az "A" ábra megmutatja a kilenc abszolút principiumot, Isten kilenc dignitasat (jóság, nagyság, örökkévalóság vagy tartósság, hatalom, bölcsesség, akarat, erény, igazság, dicsőség [28]) és a köztük lehetséges kapcsolatokat (1. ábra [29]). Bármely fogalom lehet szubjektum és predikátum is. Mondhatjuk azt, hogy a jóság nagy, de azt is, hogy a nagyság jó és így tovább, összesen 72 állítást fogalmazhatunk meg.
A "T" ábra a relatív principiumokat veszi sorra (különbözőség, egyezőség, ellentétesség, kezdet, közép, vég, nagyobbság, egyenlőség, kisebbség) (2.ábra [30]). A fogalmak egy zöld, egy piros és egy sárga háromszög csúcsaiban helyezkednek el, minden csúcshoz három species tartozik. A "B" csúcsot szemügyre véve például azt mondhatjuk, hogy különbség lehet egy szenzuális és egy intellektuális létező közt ahogyan test és lélek között is, de lehet két intellektuális, és két szenzuális létező között is, mint lélek és Isten, vagy egy kő és az oroszlán között.
A 3. ábra az első két ábrából választott fogalmak 36 lehetséges két elemű kombinációját mutatja be (3. ábra [31]) [32]. Egy betű jelentheti a neki megfelelő principiumot mind az első, mind a második oszlopból. Így efféle állítások adódnak: a jóság nagy, a jóság tartós, stb., valamint a jóság különböző, a jóság megegyező, stb.
A három statikus mnemotechnikai ábrát követi a mobilis gondolkodógép, három forgatható tárcsa, mely a kilenc betű három elemű kombinációit tartalmazza (4. ábra) [33]. Ma használatos kombinatorikai módszerrel megállapíthatjuk, hogy kilenc betűből hármat 9!/3!ˇ(9-3)!=84-féle módon választhatunk ki. Llull valamivel bonyolultabb úton jut ugyanerre az eredményre.
Az ábrák leírását követi a principiumok definíciója. A kilenc hierarchikusan elrendezett principium (Isten, angyal, menny, ember, képzelőerő, érzékelés, vegetatív funkciók, elemiség, eszköziség) tükrözi a fogalmi hálót, melyben Llull és általában a középkori ember a létezőket elrendezettnek vélte. Lull szavaival élve: "Novem subiecta, in quibus cadit, quidquid est et extra ipsa nihil est" [34]. Az elképzelés neoplatonikus hagyományokra nyúlik vissza: a létezés nagy láncolatát "Istennel, az Eggyel legfelül és a testi létezés világával legalul" [35] Plotinosztól kezdve Pszeudo-Dionysiosnál, sőt magánál Aquinói Szent Tamásnál is megfigyelhetjük. [36] Az intellektus - mind a hagyományban, mind Llullnál - a létezők létráján tud felhágni Istenhez. Íme egy művészet, egy ars ascendendi et descendendi, mely segítségével az ész a világot megismeri (5. ábra [37]).
A principiumok leírását követik a regulák, az arisztoteliánus hagyomány tíz kategóriája (Vajon létezik-e? Mi az? Miből van? Miért van? Mekkora? Milyen? Mikor van? Hol van? és az utolsó kettő összevonva: Hogyan van? valamint Mivel van?). A kilenc kérdést megsokszorozza, hogy mindegyik számos "speciest", alkérdést rejt magában.
A fogalmak vegyítése a táblázatból olvasható ki (6. ábra [38]). A 84 ternér betűkombináció mindegyikéhez húsz négyes kombináció tartozik. BCD alatt találjuk például BCTB-t, BCTC-t és még tizennyolc hasonlót. A T betű csak a mnemotechnikai apparátus része, azt jelzi, hogy az előtte álló betűk az abszolút principiumokra értendők, a T-t követők pedig a relatív principiumokra. BCD mindegyike vonatkozhat mindkét típusú dignitasra. Könnyen beláthatjuk, hogy ez 20-féleképpen történhet: jelöljük az abszolút principiumokat BCD-vel, a relatívokat bcd-vel. Így hat elem (BCDbcd) közül kell kiválasztani hármat, és ez 20 módon történhet. Például Bcd Llullnál BTCD-nek felelne meg, hiszen C és D a T után van, tehát a relatív principiumok közül való. A Tabula 84 oszlopában 20-20 ilyen kombináció található, egy kérdésre 20 válasz közül választjuk ki a helyeseket. Összesen 84ˇ20=1680 darab T betűs kombináció van, de ezek között - és erről Llull nem ír - sok az ismétlés. 1680 hármas kombinációja ez 18 principiumnak, a zavart és a T betű bevezetését csak az okozza, hogy egy betű két fogalmat is jelölhet. Számításaim szerint ezek között csak 18!/3!ˇ(18-3)!=816 valóban különböző kombináció van, a többi ezeknek az ismétlése [39].
A harmadik ábra evakuációja című rész még tovább bonyolítja a rendszert. Llull itt visszatér a bináris kombinációkhoz, és felvilágosítja az olvasót, hogy egy camera két betűje, pl. BC 12 különböző kijelentést foglalnak magukba. BC ugyanis jelenti BB-t, CC-t, valamint CB-t is, és minden betű jelentheti mindkét típusú principiumok megfelelő példányát. BC tehát egyaránt vonatkozik a jóságra, a nagyságra, a különbözőségre és az egyezőségre. E négy fogalomból kettőt 12-féleképpen választhatunk ki. Mind a tizenkét ilyen módon létrehozott kijelentéshez (propositio) hozzátehetjük a B vagy a C kérdést, így rögtön 24 kérdést (questio) kapunk, melyek ilyen típusúak: Vajon a jóság nagy? Mi az a nagy jóság? 36 camerához így 36ˇ12=432 propositio és 432ˇ2=864 questio tartozik, abban az esetben legalábbis, ha a kérdések különböző specieseit nem számítjuk.
Ha az olvasó eddig nem vesztette el a fonalat, a 4. ábra multiplikációja című résznél bizonyára megteszi, amikor Llull bevezeti a conditio fogalmát. Ezt azonban felesleges részletezni, mert a hármas kombinációk multiplikációja ugyanazt jelenti, mint a binér kombinációkat tartalmazó 3. ábra evakuációja.
A mű utolsó részében a szerző részletesen sorra veszi a szubjektumokat, az igazság szempontjából releváns kérdéseket és az Ars tanításának módját, melynek időtartama az elmélyülés fokától függően kettő, négy vagy hat hónapos [40]. Ramon Llull az Ars Brevissel végezvén kijelenti: több logikai művet nem ír, és bár az elhatározását rövidebb opusok kedvéért felfüggeszti, a kinyilatkoztatott Arsot többé nem írja át.
Hátra van még a principiumok és a szabályok összevegyítése, az Ars Magna kvintesszenciája, ahonnan kitűnik, hogyan is lehet a kombinációkat megfeleltetni a filozófiai nyelvnek. Tekintsünk fordítási gyakorlatként két kérdést:
BDTB - Utrum in aeternitate sit differentia? (Van-e különbség az örökkévalóságban?)
BDTD - Utrum inter divinam bonitatem sit contrarietas? (Van-e az isteni jóságon belül ellentét?)
A mondatok szavai rendre megfelelnek az őket szimbolizáló betűknek, az abszolút principiumok a T előttieknek, míg a relatívok a T-t követőknek, a kérdőszót pedig az első betű határozza meg, íly módon az kettős feladattal bír. Azzal azonban el is hagyjuk a bizonyosságok területét, ha azt kérdezzük, miért éppen ezek a kérdések fogalmazódtak meg Llull-ban, mikor a betűkombinációkat szemlélte, vagy éppen azt, hogyan lehet, hogy ugyanazok a kombinációk az Ars más és más részein különbözőképpen fordíttatnak le. Pedig döntő fontosságú ügy ez: ha nyitva hagyjuk, az Ars Magna kompetenciája kerül veszélybe.
A metódus kompetenciájának firtatása kényes kérdés, amelyet az általam olvasott szakirodalom nagyobb része megkerül. Az Ars eszköztárának (ábráknak, dignitasoknak és a táblázatnak) ismertetése után a szakkönyvek nem térnek rá rendszer tulajdonképpeni működésére, pedig számos kérdés tisztázatlan e téren. Hogyan kell lefordítani egy természettudományos, logikai vagy teológiai kérdést a kilenc betű nyelvére, és hogyha ez sikerült, hogyan adódik automatikusan a válasz? Használható-e az Ars kérdések megválaszolására? Ha nem használható, miért nem ír erről a szakirodalom? Ha mégis, miért nem lesz polihisztor minden Llull-kutatóból?
A szerző szerint kérdések megválaszolására nincs is jobb módszer: "... e a soure qüestions nulla art tant no val, e a destruir errors per raó natural..." [41]. Az öregedő Llull - ahogy a tanulmány elején láttuk - miként az utókor, elbizonytalanodik. Agrippa, Bruno, Valeriis és Alsted hosszas kommentárokban magyarázzák az Arsot, próbálván használhatóvá tenni. Etienne Gilson - azon kevesek egyike, akik nem kerülik meg a problémát - kijelenti, hogy ma nem tudjuk működtetni a gondolkodógépet, s az is kérdés, hogy Llull maga tudta-e [42].
Hogyan lesz betűkombinációból, fogalmak egymás mellé rendeléséből gondolat? Szükséges-e a felhasználó zsenije? Vajon a fogalomkombináció csak generatív mag-e, és a gondolat megfogalmazása már ihlet dolga volna? Déri Balázs válasza összhangban áll saját tapasztalataimmal:
"Az egyes kombinációkon belül azok mondatba öntése már ötletszerű, nem kötödik szabályhoz, a szeretet s a princípiumok állhatnak jelző, főnév vagy ige alakjában is, illetve a formulázás történhet állító, tagadó vagy kérdő alakban egyaránt." [43]
A kombinációk segíthetik, terelhetik az emberi gondolkodást, új gondolatszikrákat gyújtanak a kellően fogékony felhasználó agyában, de nem kényszerítenek propozíciók elfogadására vagy elvetésére, mint a formális logika, sőt, mint láttuk, még arra sem, hogy egy kombinációt éppen egyféleképpen fejtsünk meg. Az Ars Magna ilyen módon nem több retorikai segédeszköznél. De vajon nem túlságosan kényelmes válasz ez? Hiszen Llull nem csak a hozzá hasonlóan találékony embereknek írta Arsait, hanem az egyszerű emberek számára is, [44] akik néhány hónap alatt megtanulhatják. Egy módszer márpedig vagy mechanikusan működik, vagy a felhasználó lírai érzékére utalja magát. És hogyan várhatna el lírai érzéket olvasóitól a didaktikus Ramon Llull, aki - kései követőivel szemben - egyáltalán nem ezoterikus hajlamú, inkább következetes népszerűsítő, aki azt szeretné, hogy rajta keresztül az Isten által adományozott egyetemes művészet mindenkihez eljusson?
A felhasználó, a Llull által természetesnek tartott kritériumok alapján, a kombinációk közül kizárja az értelmetlen és a hamis eredményeket. Hogy mik ezek a kritériumok, nehéz volna megmondani. Ma önkényesnek és körbenforgó okoskodásnak tűnik az eljárás, de ez a bírálat nem egyszerűen az Ars Magnának, inkább az önnön paradigmájából kiszakított Ars Magnának szól. A felhasználó talán hasonló módon zárhatta ki az érvénytelen kombinációkat, mint ahogy anyanyelvünkből zárunk ki értelmetlen betűkapcsolatokat, másokat pedig, mint szavakat, helyesnek tartunk. Mint az analógia is mutatja, a kanonizáció, mely során bizonyos kombinációk elfogadtatnak mások pedig kizáratnak a szemantikai térből, nem független előzetes tudásunktól (példánkban a nyelvismerettől), ilyen módon az Ars Magna valóban körbenforgó okoskodás, mert csak azt bizonyítja be, amit kezelője korábban elfogadott. [45] A kombinációk halmazát, értelmezését, és elfogadását az ontológiai lehetségesség korlátozza. Llull elutasította azt, ami a kozmikus valóságnak nem felelt meg, és tette ezt anélkül, hogy figyelembe vette volna a mi kozmikus valóságunk egészen más evidenciáit. Súlyosabb probléma, hogy térítő logikájának kiszemelt célpontjai, a zsidók és az arabok is mást tartottak elgondolhatónak és mást lehetetlennek mint Lull, így az Ars Magna "szükségszerű érvei" őket minden bizonnyal nem kényszerítették a következtetések elfogadására. Mindent összefoglalva: a rendszer formálisan nem zárja ki azt sem, hogy Istenről a nem-jót állítsuk, ha viszont (az ilyen blaszfémiákat kizárandó) a rendszeren kívülről viszünk be korlátozó tényezőket, úgy semmi sem garantálja, hogy csak olyan elemek kerüljenek be, amelyeket Llull elfogadhatónak tartott volna, és például nem az iszlám alaptételei.
Az Ars Magna hasonlóképpen bukott meg a logikatörténeti kanonizáción, mint szerzője a szentek kanonizációján. Kneale szerint:
"Az alapfogalmak kiválasztásában Lullus nem tanúsított valami nagy filozófiai tehetséget; kombinációs módszere pedig nem bizonyult eredményesnek sem a mások megtérítésében, sem a tudomány előrehaladásának terén. Rendszere azonban, melyet követői Ars Magnanak neveztek, hatással volt a logika fejlődésére." [46]
Prantl szabadkozik, hogy helyet szentel Llullnak logikatörténetében [47], Gardner - bár vele kezdi a logikai gépekről és diagramokról szóló könyvét - mint tragikomikus csodabogárról ír róla, nem mulasztva el megemlíteni az Ars logikai elégtelenségét. [48] A kifogások azonban nem tűnnek jogosnak, ha Llull intencióját is figyelembe vesszük. Principiumai egyszerre principia essendi és principia cognoscendi, mert a létezés és a gondolkodás alapelvei megegyeznek. [49] A létezők fogalmi és valóságos felbontása hasonló: az Ars logika és metafizika egyszerre, ezért tűnik értelmetlennek kizárólag a logika szemszögéből vizsgálva. (Más kérdés, hogy az ontologiai logika a modern logikában contradictio in adiecto.) Az Ars azért ér többet minden más logikai műnél Llull szerint, mert nem csupán secunda, hanem prima intentio is egyben, tárgynyelv és metanyelv egybeesik, így a transzcendens igazság is kimutatható. [50]
Az Ars kezeléséhez a lélek mindhárom ereje szükséges: az emlékezet a fogalmak megjegyzéséhez, az akarat, mely szereti és akarja az igazságot és az értelem, az intellektus, mely a munka oroszlánrészét elvégzi. Olyan módszer ez, amely nem csupán az eddigi tudás megjegyzésére [51] és strukturálására alkalmas, hanem új igazságok felfedésére is, igazolás-logika és felfedezés-logika egyszerre.
Ramon Llull a nyelvet is egyetemes művészetének szolgálatába állítja. Gondolatainak kifejezése érdekében egyetlen szóból több, mint egy tucat szóalakzatot hoz létre, így lesz a nagy szóból nagyság, naggyá tevő, nagyot tevő, naggyá tett, nagyságot tehető, naggyá tétel, nagyság tétel, nagyság tehetőség, képesség arra, hogy naggyá tegyen, és így tovább. [52]
Minthogy Llull Arsát egyetemes érvényűnek tartotta, tudományos munkáit értelemszerűen az Ars szabályai szerint szerkesztette. Így épül fel a tudás hatalmas organikus enciklopédiája, az Arbor scientiae is, amelynek tizennégy fája gráfszerűen köti össze egy-egy témakör alapfogalmait. [53] Az első hét fa, az Arbor Elementalis, Vegetalis, Sensualis, Imaginalis, Humanalis, Moralis és Imperialis a profán ismeretek rendszere, míg a második hét, az Arbor Apostolicalis, Coelistalis, Angelicalis, Aeviternalis, Maternalis, Christianalis és Divinalis pedig a vallásos ismereteké. A tizenötödik fa, az Arbor Exemplificalis példákkal illusztrálja a rendszert, allegorikus történeteket és szokásokat említ, a tizenhatodik pedig, az Arbor Questionalis, kérdéseket mutat be. Egy-egy fa leírása tíz-húsz oldalas, a két utolsóé ennél jóval több, az egész mű mintegy ezer oldalt tesz ki. Minden fa hét részre tagolódik: gyökerek, törzs, ágak, gallyak, levelek, virágok, gyümölcsök (7. ábra [54]).
A fák gyökerei közt ott találjuk a tizenhat principiumot, az Arbor Elementalisban például ezek formálják meg a materia informist, melyet a törzs jelképez. A teljességre törekvő, tudását impozáns és áttekinthető rendszerbe foglaló skolasztikus gondolkodás megnyilvánulása ez az enciklopédia; megszer-kesztettsége, hatalmassága, és a részek belső összefüggése számos kutatót [55] a középkori katedrálisok látványára emlékeztet. [56] Metafizika és logika ugyanúgy keveredik, mint az Ars Magnában: a fa ábra nem egyszerűen formális klasszifikációja az ismereteknek, hanem a dolgok közt fennálló összefüggéshálózat szimbóluma. [57]
A llulli dignitasok emanatív jellege, az égi principiumok földiekre gyakorolt hatása, a létezők nagy láncolatára emlékeztető hierarchikus elrendezése a szubjektumoknak: mind olyan elemei Llull filozófiájának, melyek erős neoplatonikus hatást mutatnak. A középkori platonizmus [58] azonban három csatornán keresztül is eljuthatott a doctor illuminatushoz, hiszen a kor Hispániájában, három kultúrkör találkozási pontján, a neoplatonizmus különböző változatai jelen voltak a keresztény hagyományban, az arab misztikában és a zsidó kabbalában egyaránt. A Llull írásaiban feltűnő geometriai ábrák eredetének vizsgálata is hasonló kérdést vet fel: az isteni metódus magyarázataihoz az arab, a zsidó vagy a keresztény tradíció elemei szolgáltak eszközül? Ha pedig több hagyományból merít, mennyire támaszkodik az egyes forrásokra? Az eredet kutatásában a leghomályosabb és egyben a legtöbb vitát kiváltó pont az Ars kabbalisztikus jellege, ezért e tanulmány a keresztény és az arab hagyományok vázlatos ismertetése után erre fordítja minden figyelmét.
Yates kutatásai azt a lehetőséget látszanak alátámasztani, hogy Llull neoplatonizmusának legtöbb eleme Johannes Scotus Eriugenától (810?-877/882?), az írországi filozófustól származik, talán Honorius Augustodunensis (1090?-1156?) közvetítésével [59]. Eriugena De divisione naturae című könyvében négy kategóriába sorolja a létezőket: Isten, mint minden létező forrása creat et non creatur; a llulli dignitasokra emlékeztető causae primordiales, melyekre igaz, hogy creatur et creat; az elemek és ami időben és térben van, melyek mindegyike creatur et non creat; végül, aki nec creat nec creatur: megint csak Isten, mint mindennek a vége.
A második csoportba tartozó elsődleges okok, melyek közreműködnek a teremtésben, feltűnő hasonlóságot mutatnak Llull dignitasaival (bár Scotus Eriugena ebben az értelemben nem használja a dignitas szót [60]): bonitas, essentia, vita, sapientia, veritas, virtus, intellectus, ratio, justitia, magnitudo, omnipotencia, aeternitas, pax, unitas, perfectio, amor: ezeket hívják a görögök - a szerző szerint - ideáknak. Minden létező annyiban jó, amennyiben részesül a bonitasból - pontosan úgy, mint Llull Tractatusában. A causae primordiales aztán megformálják a prima materiat - ahogy az Arbor scientiaeben a dignitasokat szimbolizáló gyökerek a hylet, a törzset. Ezzel azonban még mindig nem merítettük ki a párhuzamok sorát. Honorius Augustodunensis, aki Clavis physicaejében összefoglalja a De divisione naturaet, fa diagramban szemlélteti a mester téziseit. Kézenfekvőnek tűnik, hogy Llullt dignitasai természetében és fa szimbólumaiban, a skotista elveket követő Clavis physicae inspirálta, nem bizonyított azonban, hogy Llull ismerte a művet, mely akkoriban ritka volt. Llull gloria nevű dignitasát pedig nem találjuk Scotus Eriugena számos elsődleges okozója között, annál inkább a kabbala szefiráinak sorában. A skotizmus viszont befolyást gyakorolt az arabokra és Avicebron személyében a zsidó gondolkodásra is [61]. Indítson ez a két tény bennünket a nem keresztény környezet vizsgálatára.
Az arabokban a keresztény Nyugat nem csak az antik hagyomány közvetítőit tisztelheti, hanem tanítómestereit is egyúttal: a görög filozófia fordítóit és magyarázóit. Ramon Llull megtérésekor, kilenc évvel az isteni kinyilatkoztatás előtt, nem Párizsba veszi útját, hogy tisztességes teológussá váljék, hanem Mallorca szigetére megy, ahol arab rabszolgájától arabul tanul. Az életrajzok tanúsága szerint, tanulmányaiban előrehaladván lefordítja Al Ghazzali logikáját katalánra, mely logika (mint hamarosan Llullé is) egyszerre prima és secunda intentio [62], és kombinatorikus eljárásokat is tartalmaz. Yates szerint nem csupán ezek a jellegzetességek, hanem az arab mentalitás, mely metaforikusan, morálisan és spirituálisan értelmez anyagi dolgokat, valamint az arabok által kedvelt algebrai és geometriai jelölések hatása érződik a llulli életműben. [63] Ramon Sugranyes hívta fel a figyelmet a kalam, a racionális muzulmán teológia Llullra gyakorolt hatásának lehetőségére. [64] Dominique Urvoy a kombinatorika fejlődését vizsgálva hangsúlyozza az arab források jelentőségét. [65] Véleménye szerint a középkori kombinatorika az arisztotelészi elemtanban gyökerezik, ahol a négy alapminőség kombinációiból jönnek létre az alapelemek, a négy elem kombinációiból pedig az anyagi dolgok. Urvoy végigköveti az eredetileg kvalitatív kombinatorika fejlődését arab tudósoknál és mágusoknál (Ihván al-Safă', Ibn al-Sid), és arra a következtetésre jut, hogy Llull műveibe nem csupán a betűkombinációk, de a betűszimbólumokkal ellátott kör ábrák, az isteni attribútumok, az alapelemek, a négyszögábrák (camerae) betűkombinációkkal és a zodiákus képei is arab hatásra kerültek. Szövegszerűen bizonyítható továbbá a szúfi misztika hatása Llull költészetére. [66]
Látjuk tehát, hogy Llull műveinek eszközei származhattak arab forrásokból. [67] Talán nem meglepő, hiszen legfőbb célja a hitetlen arabok megtérítése volt, és ennek érdekében még nyelvüket is megtanulta, eszköztárukból is meríthetett egyúttal, vállalva a szellemi küzdelmük idegen terepét. Doktrinális forrásként eközben keresztény szerzők műveit használhatta. Mindez elképzelhető, de korántsem bizonyított, formai és gondolati párhuzamokat pedig a Kabbala is bőségesen nyújt.
A kabbala szó jelentése: átvétel, elfogadás [68] és a zsidó misztika összefoglaló neveként használjuk. [69] Míg a nem zsidó miszticizmus célja a vallásos érzés kifejezése az ész kikapcsolásával, a misztikusé pedig az Istennel való egyesülés, addig a zsidó miszticizmus a világegyetemet ésszerűen akarja harmóniába hozni a Bibliával, és a megszokott tapasztalatokon túlmenően akarja megragadni Istent és a teremtést. A kabbala célja, hogy felfedje a világ architektúráját, és e célból a zsidó eredetű és a Palesztínában gyakorolt allegorikus interpretáció módszeréhez fordul. A létezők "leírásához gazdag szimbólumrendszert alkalmaz, a természet minden rejtett szegletét és a kultúrának valamennyi elemét mozgósítják, hogy a felső misztériumokat érthetővé tegyék" [70]. A kabbala misztikájába ezoterikus elemek is vegyültek, így végül olyan tudássá vált, mely csak szimbólumok és metaforák segítségével volt hagyományozható, de nem volt hagyományozandó. A hagyomány három alapkönyve közül az egyik: a Széfer Jecirá, a teremtés vagy megformálás könyve (a 2-6. századból). A mindössze 1600 szavas kozmogóniai elmélkedés szerint a világ Isten neve betűinek (JHV) permutációiból keletkezett, tágabb értelemben pedig az ábécé 22 betűjéből és az első 10 szám által jelképezett 10 szefirotból. A nyelvnek tehát ontológiai és kozmogóniai értéke van.
A 12. századi Provence-ban keletkezett Száfer ha-Bahir, A Ragyogás könyve az isteni erőhatások egészét szent fában ábrázolja. A szent fa megmutatja a tíz szefirot viszonyát, a hierarchikus rendbe állított Keter, Hokmá, Bina, Gedullá, Gebúná, Tiferet, Necá, Hód, Jeszód, és Malkút, vagy keresztény elnevezéssel: Gloria, Sapienta, Veritas, Bonitas, Potestas, Virtus, Eternitas, Splender, Fundamentum egyes hagyományok szerint Isten nevei, mások szerint Isten emanációi vagy Isten megnyilvánulásának tíz erőhatása, az isteni cselekvés eszközei. A végtelen és a véges közti átmeneti stádiumok, melyek a rejtőzködő én szófból, az abszolút, rejtett, végtelen és elbeszélhetetlen transzcendenciából áradnak ki. Az imádságok és tanítások célja - megközelíthetetlensége miatt - nem lehet az én szóf, csak ennek megnyilvánulása a szefirákon, Isten attributumain keresztül.
Más módja is van azonban a rejtőzködő Isten megismerésének: az egyes betűk kombinációi is az egyetemes tudás birtoklását ígérik. Három hermeneutikai algoritmmus kínálkozik erre: a gemátria, vagy izopszéfia, ami a betűk számértékén alapul, és az azonos számértékű szavak között állapít meg misztikus összefüggést; a temurá, mely egy szó betűinek bizonyos szabályok szerint történő helycseréje, és a nótárikon, ami a szó betűinek mint egész mondatok rövidítésének értelmezése.
A kabbala hagyományának harmadik nagy könyve a Zohar. Bár a könyvet az 1. században élt Simon bar Jóháj hiteles művének tartják, legnagyobb része minden bizonnyal a leoni Mose ben Sém Tóv (1240-1305) tollából származik. A Zohar legfontosabb részei 1293 és 1305 között kezdenek terjedni a Hispán félszigeten mind időben, mind térben közel Llullhoz.
A kabbalista Llull legendának genezise két hagyományban érhető tetten. Az egyikért egyetlen mű felelős, az önmagát Llull könyvének állító De auditu cabbalistico. Mint már Duhem is megállapította, ennek a műnek nincs sok köze a kabbalista tudományhoz, Llull logikájának rendszerét [71] valamint egy etimológiai fejtegetést találunk benne, miszerint a kabbala az aba és az ala, apa és istenem jelentésű arab szavakból származik [72].
Ez a mű azonban, bár Zetzner Llull antológiájában is helyet kapott (és valószínűleg így terjedt el) nem Llull hiteles műve, ő maga valószínűleg egyszer sem írta le a kabbala szót. A De Auditu cabbalistico Pietro Mainardi (1456-1529) veronai író hamisítványa, aki Pico feltevését próbálta egy forrással megtámogatni [73]. Pico della Mirandola volt ugyanis az első, aki az Ars és a kabbala gondolati rokonságára felhívta a figyelmet és a kapcsolat lehetőségét megfogalmazta.
Llull 1275 táján foglalja először írásba az Ars Magnát, akkoriban tehát, amikor Mose ben Sém Tóv Kasztíliában lejegyzi a Zohárt, Abulafia pedig bibliai betűk permutációjára alapozza meditációs módszerét. Nem sokkal azután írja meg a Libre de Contemplaciót, hogy Provence-ban Vak Jichak és tanítványai a Széfer ha-Ijjunt, azaz a kontempláció könyvét tanulmányozzák, melynek fény-misztikájában Scotus Eriugena hatása is kimutatható. Llull dignitasai hasonlóan viszonyulnak a Szentháromságot jelképező névtelen A-hoz, mint a tíz szefirot a megfoghatatlan én szófhoz. A szefirákat a kabbalista hagyomány Isten neveiként is számontartja, Llull dignitasainak előképei Pseudo Dionysiosnál és Scotus Eriugenánál szintén ebben a tisztségben részesülnek. A dignitasok és a szefirák között megtaláljuk a gloriát, mely a scotista hagyományban hiába kerestünk, a Bahir fa-szimbólumát pedig viszontlátjuk az Arbor scientiaeban. Mind Llull mind a kabbala a nyelvet faggatva akar a kinyilatkoztatás igazságához hozzáférni. Míg azonban a kabbalisták par excellence isteni nyelve a héber, addig Llull a latint részesíti előnyben. A keresztény filozófus választása érthetővé válik, ha figyelembe vesszük a latin nyelv praktikus voltát (lévén a térségben domináló neolatin nyelvek alapja), valamint azt a tényt, hogy a középkori Spanyolországban a héber, az idegen zsidók nyelve, minden bizonnyal gyanús nyelv hírében állt, nem beszélve arról, hogy Llull nem is tudott héberül.
Hasonlít a két rendszer mnemotechnikai módszere is, mégis míg a kabbala (a tudás emlékezete és az emlékezet tudása [75]) a múlt felé fordul (a Zohar is a régmúltban keresi saját hitelességét), addig Llullt a jelen és a jövő foglalkoztatja, választott nyelve is a praktikuma - és nem az ősisége - miatt preferált latin.
Bár formailag és stílusukban harmóniát mutatnak, szándékuk különbözik: a kabbalisták célja a héber tradíció életben tartása, míg Llullé a keresztény teológia racionális köntösbe bújtatása. A kapcsolat léte ellen felhozható érv, hogy Llullnál nyoma sincs a Széfer Jecira és a Zohar ezoterizmusának, valamint az isteni attributumok hierarchikus rendjének. [76] Gershom Scholem, a kabbala-kutatás szaktekintélye pedig minden argumentáció nélkül kijelenti, hogy a szefirák és a dignitasok közti hasonlóság csupán felszínes. [77]
Közös forrásnak tűnik az arab-zsidó Avicébron, avagy Salamon Ibn Gabirol (1020-1070) a Fons vitae szerzője, aki hatott egyfelől a 13. századi katalán és kasztíliai kabbalistákra [78], másfelől - mint az egyetlen nem gyanús arab - hatott a ferencesekre és Llullra is az angyali szubsztanciákról vallott nézetében. [79]
Feltűnő lelki rokonság köti Llullt Abraham Abulafiához (1240-1292), bár nem tudunk arról, hogy ismerték volna egymást. Abulafia az eksztatikus kabbala legnagyobb 13. századi képviselőjeként nem a szefirák útján közelít Istenhez: az eksztázist betűk és mássalhangzók kombinációja révén kívánja elérni. Élete is meglehetős hasonlóságokat mutat Llulléval. Mestere Moses Maimonides (1135-1204), akinek Michna Tora című műve méltó párja az Arbor scientiaenek az emberi tudás enciklopédikus összegzésében. Abulafia - akárcsak Llull - rengeteget utazik, bejárja Görögországot, Palesztínát, Itáliát és szülőhazáját, Spanyolföldet, szintén alapít iskolát (Capuában), de megkeresztelkedő diákjaiban csalódva odább áll. Ő is prófétikus víziókon keresztül ismeri meg az isteni igazságot, és ő is felkeresi a pápát, bár ezért majdnem kivégzik. Később egy barcelóniai rabbi vádolja be sarlatanizmusért, végül Comino szigetén, száműzetésének színhelyén megírja a Széfer ha-Oth-ot, a Jel könyvét, és 1291-ben eltűnik a történészek szeme elől. Itáliai, barcelóniai útjai, marginalitása, csalódottsága egyaránt Llullra emlékeztetnek.
A felsoroltaknál nagyobb bizonyító erővel bírnak a Moshe Idel által bemutatott források [80]. Idel kutatásait nem a szefirákra és nem is az eksztatikus kabbalára koncentrálja, mint Scholem és Yates, hanem - úgy, mint a De auditu cabbalistico hamisítója, csak több sikerrel - Pico híres mondatára alapozza. Giovanni Pico della Mirandola herceg, tudós és lovag [81] a következőket írta Apológiájában egy bizonyos kabbaláról:
"... quae dicitur ars combinandi, et est modus quidam procedendi in scientiis et est simile quid, sicut apud nostros dicitur ars Raymundi, licet forte diverso modo procedant" [82]
Ezt Scholem és Yates az eksztatikus kabbala betűkombinációira való utalásnak vélte. Nem helytálló azonban ez a következtetés - olvassuk Idelnél -, mert az eksztatikus kabbala célja a prófécia és az Istennel való egyesülés, ezzel szemben Piconál az ars combinatoria a tudomány (scientia) elérésének eszköze. Pico így folytatja: "Illa enim ars combinandi, est quam ego in conclusionibus meus voco Alphabetarium revolutionem." [83] Abulafiánál és az eksztatikus kabbalában a betűk ugyan helyet cserélgetnek, de korántsem forognak, márpedig a revolutio rotációt is magában foglal. Tételezzük fel, hogy Pico valami másra gondolt ezeket írván, és nem az eksztatikus kabbalára. Idel bemutat egy 13. századi anonim liturgia kommentárt, amelynek ábrái kísértetiesen hasonlítanak Llulléira (8. ábra c,b [84]). Három koncentrikus körön helyezkednek el a héber ábécé betűi valódi revolutio alphabetorumként (b ábra). Egy különálló táblázat mutatja, mely betűk mely fogalmaknak felelnek meg (c ábra). Az alefhez például Isten, az Egy, az igazság, az úr és az eredeti fény tartozik, és a betűkkel magukat a fogalmakat kombináljuk. A szerző ezt a módszert az értelmezés eszközének szánta, és valószínűleg nem mondandója kedvéért találta ki, hanem egy már létező metódust alkalmazott. Lehetséges tehát, hogy Pico erre a szövegre, vagy e módszernek egy másik megjelenésére gondolt, amikor a kabbalát Llull Arsával összevetette. Azt azonban még mindig nem tudjuk, hogy Llull ismerhette-e a bemutatott kommentárt. Bár Scholem szerint a mű a 13. század végén keletkezett [85], Idel egyéb kabbalista írásokkal összehasonlítván arra a következtetésre jutott, hogy 1275-re már elkészült, így Llull olvashatta. A Széfer Jecirának egy Wormsi Eleazar által írott kommentárjában az Ars Magna harmadik ábráját ismerhetjük fel (8. ábra, a) [86]. Ez a munka bizonyíthatóan hatással volt Abulafia eksztatikus kabbalájára is.
Hátra van még annak vizsgálata, hogy milyen úton juthattak el e kabbalista szövegek Llullhoz. A katalán filozófus Liber praedicationis contra Judaeos című könyvének volt egy katalán változata is (a latin mellett), mely elveszett. A 16. századi lullista, Joan Bonllavi könyvtárából viszont tudunk róla, hogy az elveszett mű incipitjében szerepelt három rabbi neve [87], akik a barcelóniai zsidó értelmiség tagjaiként kapcsolatban állhattak Llullal. A három rabbi egyike, Yehudah Salmon ismerte Abulafiát is. Ha Idel feltételezése helyes, ő jelentette az összekötő csatornát Llull és a kabbala között. Márpedig ha igaznak bizonyul a gondolat, hogy a bemutatott iratok tartalma ilyenformán eljuthatott Llullhoz, alátámasztást nyer az a vélemény, miszerint a kabbala, ha nem is teológiai, de technikai hatást gyakorolt az Ars Magnára.
Térjünk rá végül Llull filozófiájának egy olyan kabbalisztikus aspektusára, amely nem teológiai vonatkozású és nem is technikai jellegű. Vizsgáljuk meg Llullnak a tökéletes nyelv eszméjéhez fűződő viszonyát a kabbala nyelvelméletének tükrében.
A lingua universalis keresése azóta folyik, mióta Isten a nyelveket Bábelnál összezavarta. A kabbalisták a hébert tekintik ősnyelvnek, vagy legalábbis annak, ami Ádám nyelvéhez a legközelebb áll. Llull a latint választaná az egységes Európa közös nyelvének, azt vallva, hogy a népek egyetértése és a világbéke az egységes nyelvhasználatnak a következménye, valamint, hogy a háborúk oka a soknyelvűség és az ebből adódó sokféle gondolkodásmód. [88] Emlékeztet ez Whorf hétszáz évvel későbbi gondolatára, miszerint a nyelvhasználat formálja tapasztalatainkat, a világról alkotott konceptuális hálónkat. Llull a lingua universalist azonban nem a latinban véli megtalálni, hanem egy nyelvek mögött álló közös magban, ahonnan e nyelvek matematizálható része ered. Mint Dante és Abulafia, Llull is hitt a nyelvet megelőző generatív nyelvtan létezésében [89]. Az ember az intellectus agens által megszemélyesített isteni áramlástól el van vágva (ahogy Abulafia állítja), ezt az elszigeteltséget kell a nyelven keresztül, a nyelvet faggatva megszüntetni.
A kabbala azt tanítja [90], hogy "az isteni nyelv betűinek kombinációjából jött létre minden. Ezek a betűk azonban a héber nyelv betűi, hiszen ez az ősnyelv és a kinyilatkoztatás nyelve." [91] A Széfer Jecira írja, hogy Isten a tíz szefirot és a huszonkét mássalhangzó segítségével teremtett, majd a teremtésre pecsétként a JHV betűk hat lehetséges kombinációját tette. A betűk úgy helyezkednek el a szférán két koncentrikus körön, hogy egymással szembeforgatva a két kört (valahogyan úgy, mint a 8. b ábra két tárcsáját) a huszonkét betűből 2-2 egymás mellé kerülve 231 különböző kombináció adódjon. Ezek a kombinációk a kapuk, amelyekből minden teremtmény előbújik. [92] Az ábécé az eredete mind a nyelvnek, mind a létezésnek, és minden teremtett dolog nyelvi természetű. [93] A betűkhöz funkciókat, napokat, állatövi jegyeket, planétákat, hónapokat és az emberi test szerveit rendelik - Llull ízlésének megfelelően -, így felel meg egymásnak makrokozmosz és mikrokozmosz. Abulafiánál ezért a betűk kombinációi (amelyekben Isten neve tagolja magát) tartalmazzák az összes igazságot. A Zoharral ellentétben Abulafia úgy tartja, hogy Isten megismerése a nyelvmisztika útján magasabb rendű, mint a tíz szefirot útján, ez az egyetlen lehetőség ugyanis amely révén kapcsolat teremthető az isteni nyelvvel.
Llull rendszerét a kabbala nyelvelmélete csak részben fedi le. A nyelvet megelőző egyetemes generatív képesség tekintetében - úgy tűnik - hasonlít a véleménye a kabbalistákéhoz. Célja - mint láttuk -, olyan filozófiai nyelv létrehozása, amelyben a szemantikai elemek viszonyait feltárva, az állítások igazságértéke egyértelműen meghatározható. De nem az elveszett lingua adamicát, a kinyilatkoztatás nyelvét kutatja, mint az ősi bölcsességre áhító mágusok, vagy az isteni tudást felfedő kabbalisták, hanem egy ilyen nyelv létrehozására vállalkozik.
A tökéletes nyelv keresésének történetében a következő felvonás Leibniz filozófiájában játszódik, a legutolsó pedig a modern kor kibernetikájában.
A lullizmus történetének jelentős részét uralja az alkímia, amely szigorúan véve nem tartozik Llull gondolatainak utóéletéhez, ugyanis a neki tulajdonított alkímiai iratok nem valódiak. [94] Az alkimista Llull legendája körülbelül hetven iratra támaszkodik [95], melyek közül a legrégebbi, a Testamentum is Llull halála utánról, 1332-ből származik, egy londoni alkimista tollából [96].
Miért tűnik az utókor szemében Llull életműve olyan jó terepnek alkimista iratok befogadására? Mint a Tractatus novus de astronomiaban látható, Llull jelentős szerepet biztosít filozófiájában a négy alapelemnek. [97] Módszere, mely az összetett világegyetemet alapelemeire redukálja, kiválóan alkalmazható az elemek és fémek kombinációit vizsgáló alkímiában. Az ok, hogy Llull maga mégsem használta az Ars Magnát ilyen célokra, nem a szerző alkímiaellenességében állott, hanem abban, nem hitt a transzmutációban. Alkimista követői tehát Llull tudományos világnézetében tévedtek, nem pedig ábráinak, színeinek és az elemi összetételt vizsgáló módszerének alkalmasságában. Az Arbor scentiae egyik fája, az Arbor Exemplificalis, a teljes mű használatát illusztrálva, mondásokat meséket és történeteket ismertet. Az egyik történetből kiderül, hogy az alkimista, aki argentumot akar csinálni argentum vivumból, ezt azért nem teheti mert az elemek (is) a bolygók és az állatövi jegyek befolyása alatt állnak. [98] A Libre de meravelles De la Alquimia című részében pedig a filozófus oktatja a főszereplőt, Félixet a transzmutáció lehetetlenségéről: "... imposible cosa sea hacer trasmutación de un elemento en otro, ni de un metal en otro, según el arte de la alquimia;...". [99] Llull tehát bolondságnak tartja az alkímiát, ez azonban nem egyfajta felvilágosult racionalizmus következménye, hiszen az alkímiát okkult tudományként kezelő jelenkor Llull asztrológiai ellenérveit is okkultnak találná.
A késő középkori és koraújkori alkímia párhuzamosan szállta meg a lullizmust és a kabbalát. [100] Mindkettő gyűjtőfogalommá vált erre az időre: a misztikus bölcsesség és az okkult tudás összegző nevévé. Ahogyan láttuk, illegális volt az alkímia bevonulása Llull filozófiájába, de a kabbala szimbolikájával sem állt összhangban. [101] Az alkímia legfőbb célja ugyanis az arany előállítása, míg a kabbalista szimbolikában az ezüst élvez kitüntetett helyzetet. Ennek ellenére a középkori kabbalába is beszűrődnek alkimista elemek, motívumok és jelképek, de az igazi összekapcsolódás csak Pico és Reuchlin idejében történik meg.
A tényleges lullizmus [102] teljes történetének ismertetéséhez az újkor kultúrtörténetének megírására volna szükség [103], erre azonban itt nem vállalkozom, csupán felsorolom a lullizmus néhány jelentős alakjának nevét, és hozzávetőleges választ próbálok adni arra a kérdésre, miért vált a reneszánszban Llull olyan népszerűvé. A magyar Lullus-recepció bemutatására külön tanulmány(oka)t kell szentelni, itt csak a legfontosabbak nevének említésére szorítkozom: Skalich Pál,, Keresztúri Bíró Pál [104] és Szentiványi Márton.
Ramon Llull tanítványa, Thomas le Myésier (1336) nyitja a lullisták sorát mestere műveinek kompilációjával vagy antológiájával, az Electorium Remundival. Másik fennmaradt műve, a Breviculum leginkább tizenkét miniatúrájáról híres. Tudunk még néhány párizsi és valenciai követőről, de a 14. századi lullizmusról kevés forrás maradt fenn. A következő évszázadban olyan személyekkel kapcsolatban merül fel Llull neve, mint Nicolaus Cusanus (1401-1464), Pico della Mirandola (1463-1494), Bernard de Lavinheta (?-1530?), Heinrich Cornelius Agrippa von Nettesheim (1486-1536) és így tovább. A 16-17. századi lullizmus történetéből megemlítendő Juan de Herrera, az Escorial építésze, aki az általa alapított matematikai-filozófiai akadémián (1582, Madrid) tananyaggá teszi a llulli Arsot, továbbá Johann Heinrich Alsted (1588-1638) a nagy enciklopédista [105], Giordano Bruno (1548-1600), aki hét művet írt az Arsról, Valério de Valeriis, aki kommentárt írt az Arbor Scentiaehez, és a strassbourgi Lazarus Zetzner, aki hat valódi és négy apokrif [106] Llull-művet számos kommentárral [107] kísérve kiadott. Athanasius Kircher (1601-1680) az Ars magna sciendiben tökéletesíti Llull módszerét, [108] a fiatal Leibniz pedig Dissertatio de arte combinatoriájában (1666) Alsted, a rózsakeresztesek, Kircher és Harsdörffer társaságában hivatkozik Llullra [109]. Lefevre d'Etaples a Sorbonne-on tanszéket alapít a lullizmusnak, míg Llull könyvei Itáliában is elterjednek, geometriája feltételezések szerint hatott az olasz építészetelméletre. Az utolsó lullistának a német Ivo Salzingert (1669-1728), a Revelatio secretorum artis Raymundi Llulli szerzőjét tartják, aki azok között is utolsó, akik Llullban az alkimistát védik.
Ramon Llullról írni, mintha beavatási szertartás volna ebben a korban. Agrippa és Alsted is róla - vagy módszere továbbgondolásáról -, írják életük első, vagy egyik első művét [110]. Művelődéstörténeti érdekesség, hogy Newton könyvtárában, százhetven alkímiai és kémiai mű között nyolc Llull kötet is van, bár ebből hat apokrif, alkímiai mű. Az utóbbiak közül kettőn, Newton érdeklődésére jellemző módon, sok szamárfül és margójegyzet található [111].
A lullizmus az Ars térítő és enciklopédikus aspektusai közül csak az utóbbinak folytatója. Az Ars Magna, mely a tökéletes tudás birtoklását ígéri, és az Arbor Scentiae, mely áttekinthető és rendszeres tára a már meglévő tudásnak, egy ismeretszerző módszer és enciklopédiája jól rezonál a reneszánsz és barokk pánszofikus kiváncsiságára. Ebben a korban éri el népszerűségének csúcsát a lullizmus és a kabbala: két eljárás, melyekben betűk, képek, ábrák és kombinációk teszik lehetővé, hogy a Természet Könyvéből olvassunk. (A theatrum mundi, a létezők nagy létrája és a Kunstkammer mellett a liber mundi vagy liber naturae a korszak egyik paradigmatikus metafórája. [112]) A tökéletes módszer lehetősége pedig jóformán az egész, a hermetikus tradíció által is megtermékenyített kort foglalkoztatta. Egymás után látnak napvilágot sokszor Llull interpretációnak álcázott művek, melyek permutáció vagy más kombinatorikus algoritmus révén kívánnak a clavis universalisra szert tenni, hogy azt a teljes tudást elrejtő ajtóba illesztve a scientia universalishoz hozzáférkőzzenek. A lullizmus pályafutásában ezután meredek lejtőről kell beszámolnunk, Rabelais és Bethlen szemében a sarlatanizmussal lesz egyenértékű.
Térjünk ki még Llullnak a költészetre gyakorolt hatására. Harsdörffer [113] a német nyelv ötrétegű gondolkodó tárcsájával szavakat állít össze szótagokból. [114] Ezzel az eljárással játszva lehet írni verseket rímekkel és asszociációkkal. John Peter is a kombinatorikához fordul, amikor laikusokat tanít a versírás könnyen elsajátítható módjára. [115] A kérdés a költészetben, mutatis mutandis, megegyezik azzal, amit Llull Ars Magnájánál próbáltam megválaszolni. Vajon a kombinációk létrehozzák magát a verset is, és a modern kor kibernetikája kihalás veszélyét hozza a költőkre, vagy pedig minden mechanikus eljárás csak egy generatív magot eredményez, a jó kombinációk kiválasztásához pedig a költő zsenijére is szükség van? [116]
Az Ars Magna működési elvének és a lullizmus történetének összegzéséül valamint kitekintésképp nézzünk meg két olyan utópisztikus elképzelést, amelyek - véleményem szerint - Llull eszméinek újrafogalmazásai: Leibniz characteristica universalisát és Hesse (részben a characteristicán alapuló) üveggyöngyjátékát [117].
Leibniz metódusának nagyratörő céljai megegyeznek az Ars céljaival: új tudás felfedezése és a meglévő ismeretek igazságértékének megállapítása. Leibniz törekvése egy logikai-metafizikai rendszer létrehozása, amelyben a tények és a róluk szóló állítások között szoros kapcsolat van, valamint a gondolkodás formalizálása egy olyan (tökéletes) filozófiai nyelv keretében, amelyben a hamis állítások nyilvánvaló értelmetlenségnek hangzanak. A tökéletes algoritmus létrejöttével a következtetést kalkuláció váltaná fel.
Hesse univerzális algoritmusának alapjai: a matematika, a logika és a zene. Az üveggyöngyjáték terepe a világ intellektuális tartalma.
"... a szellemi értékeknek mindeme roppant anyagán az üveggyöngyjátékos úgy játszik, mint orgonán az orgonista, és ez az orgona szinte elképzelhetetlenül tökéletes, billentyűzete és pedálja letapogatja a teljes szellemi kozmoszt, regiszterei csaknem megszámlálhatatlanok; ezen a hangszeren, elméletileg, eljátszható a világ egész szellemi tartalma." [118]
Az üveggyöngyjáték eszközei: képletek, rövidítések és kombinációk. "... az ifjúság szellemi elit-köreiben mindenütt kedvelték a képletsoroknak és képletpárbeszédeknek ezt a játékát." [119] Ha Llull talált sikeres tanítványokat, valószínűleg ők is képletpárbeszédeket folytattak.
Akárcsak Llullnál, a metódus tökéletes használata világbékéhez vezet. Leibniz characteristicája a problémák mechanikus megoldásával megszüntet minden további vitát. Az üveggyöngyjáték estében:
"Ha béke van a világban, ha minden dolog nyugalomban van, ha változásaikban a felsőbb parancsokat követik, akkor a zene tökéletes. (...) A tökéletes zenének meg van a maga oka. Az egyensúlyból jön létre. Az egyensúly a törvényből, a törvény a világ értelméből keletkezik." [120]
Az üveggyöngyjáték - úgy gondolom - sajátosan lullista elképzelés, még ha Hesse az eszme múltját áttekintve nem is említi Llullt. Hivatkozik ellenben Leibnizre, és idézi Nicolaus Cusanus gondolatát:
"...a szellem jelképesen is felméri, összehasonlítás útján, hogy miként veheti igénybe a számot és a mértani alakzatokat, hogy rájuk, mint hasonlatokra hivatkozhassék" [121]
Márpedig mind Cusanus, mind Leibniz szellemi elődjeként tartja számon Llullt. Míg Leibniz az Akadémiát, Hesse pedig a Rendet szánja arra, hogy az - platoni elitként - a metódust használva és tökéletesítve a világot jobbá tegye, Llull azért küzd, hogy Arsát a párizsi egyetem diáksága a magáénak tekintse. [122]
Három, matematikán alapuló módszer (hasonló célkitűzésekkel, működési elvvel és politikai ambíciókkal), amely a világ összes intellektuális tartalma felett működik, de nem magára hagyva, függetlenül. Leibniz Enciklopédiája foglalja össze a characteristica universalis elvei szerint rendezett tudást, Hessénél az archívumok szolgálnak az üveggyöngyjáték számára felhalmozott ismeretek tárolására [123]. Minden egyes eljáráshoz egy enciklopédia is tartozik. Llull Ars Magnájának működési terepe az ars által strukturált Arbor scientiae. A párosítás és ez az interpretáció részünkről nem önkényes, hiszen az Ars amativához Llull tervbe vette az Arbor amoris megírását (ebből csak az Arbor de filosofia d'Amor készült el), az Ars memorativához pedig az Arbor reminiscentiaet (de mindkettő csak terv maradt) [124]. Minden programhoz tartozik egy-egy adatbázis - a számítógép nyelvén szólva, jogos hasonlattal, hiszen Leibniz módszere, (és régebbre nyúlva: Llull kísérlete az ismeretek mechanizációjára,) a számítógép ideájának egyik ősi megvalósulása [125], ahol a szoftver az egyetemes módszerben, arsban, characteristicában, az adatbázis pedig a szoftver elvei szerint szerkesztett enciklopédiában vagy arborban testesül meg. [126]
Játsszunk el végül a gondolattal, hogy ez a llulli-leibnizi-hessei univerzális algoritmus működésbe lép. Művelői - ahogy az üveggyöngyjátékosok is tették - minden bizonnyal eltávolodnak az egyháztól és a teológiától, lévén az algoritmus pusztán az értelem terméke [127]. Elitista iskolájuk talán minden figyelmével saját magára koncentrál, az algoritmus öncélúvá válik. Az emberi értelem termékeként a metódusra érvényes lenne az, amit Scholem a számítógépről és a Gólemről (két tipikusan kabbalisztikus-lullista gondolatról) ír:
"A Gólem - ha ember alatti szinten is - megjeleníti az ember teremtő erejét. A világegyetem, mondják a kabbalisták, alapjában a számok és betűk őselemeiből épült, mert Isten nyelvének betűi - az emberi nyelv csak ennek tükröződése - nem egyebek összesűrűsödött teremtő energiánál. Így a kabbalista ha a teremtő misztériumát szemlélve átitatja szellemét ezen őselemek valamennyi lehetséges sorával és kombinációjával, ebből az elemi erőből átsugároz valamennyit a Gólembe. A Gólem megalkotása ekképp az ember alkotó és teremtő erejét tanúsítja. Ha mégoly szűk keretek között is, a teremtés munkáját idézi." [128]
Ha pedig kiderül, hogy az embernek teremtő ereje van, és teremtményébe belehelyezheti szellemét, Istent többé nem fogják becsülni, azaz Nietzschének lesz igaza.
Llull azonban a 13. században élt, és ezt a gondolatkísérletet valószínűleg másképp fejezte volna be a metódusnak Istenhez közelibb jövőt képzelve el. Ő még az elején állt annak a kornak (nevezzük modernségnek), amely a huszadik században a végét járja. Llull filozófiájában embrionális formában van jelen a mindenható emberi szellembe vetett hit, amelynek az Üveggyöngyjáték írója csalódottan búcsút int.
| Concrets | Abstractes | Circumstancials | |
|---|---|---|---|
| Agent potencial | magnificatiu | magnificativitat | magnificativament |
| Agent actual | magnificant magnificador |
magnificança magnificament |
|
| Acció | magnificar | ||
| Complement potenciál | magnificable | magnificabilitat | magnificablement |
| Complement actual | magnificat | magnificació | magnificadament |