8. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Az összehasonlító középkortudományban a történetiség kérdése markánsan merül fel két szempontból is: mint a mához viszonyított időbeli távolság és mint belső viszonyítás alapján létrejövő relatív kronológia, a jelenségek előzményeinek problematikájával együtt. E banális megállapítás mögött olyan tényezők rejlenek, amelyek a diszciplínát elég hamar sajátos állásfoglalásokra kényszerítették, legalábbis ami az új, nem latin nyelvű írásbeliséget illeti. Egyrészt az írott hagyomány maitól nagy mértékben elütő jellege, a változatok, átdolgozások és elágazások bősége miatt már korán be kellett vonni a vizsgálatba a terjesztő és a közönség "avant la lettre" irodalomszociológiai fogalmait - erre csak példa a szentélyekkel szegélyezett híres zarándokút Bédier Epikus legendáiban [1]. Másrészt viszont a hatások diakróniája mentén visszafelé haladva szükségképpen jutott el a kutatás az előzményeket beburkoló homályhoz, az évszázadok "hallgatásához" [2] (hogy ismét Bédier-re utaljak), s reagálnia kellett a hiánynak erre a kihívására, kidolgozva a folytonosság keresésének stratégiáit - vagy esetleg egy-egy pillanatra zárójelbe téve a történetiséget. A továbbiakban ezekről a kutatói attitűdökről szólnék, s rajtuk keresztül szinkrónia és diakrónia sajátos szintéziséről az összehasonlító medievisztikában, bár lényegében az újlatin nyelvterületre korlátozódva.
"Az irodalomban minden múlt jelenvaló vagy azzá lehet." Curtius híres középkor-értelmező könyvében találjuk ezt a jelmondatnak is beillő kijelentést [3]: Homérosz vagy Platón műveit bármely pillanatban magunkévá tehetjük, a könyvek által világunk részei. De ez az időt átívelő híd többet jelent. A szövegek az őket kormányzó formák és szerkesztési eljárások révén egymást is generálják, és a topika, a megformált témák tárháza nem csupán az egyedi mű megalkotását segíti elő, hanem a múlt jelenvalóságáról is tanúskodik az európai irodalom folytonosságában. A folytonosság hiányának előbb említett élménye arra indítja tehát a kutatót, hogy minden módon keresse a folytonosságot: ezt a magatartást Curtius munkája tökéletesen megtestesíti. A bizonyító tényanyagot hallatlan mértékben tágította ki a középkori latin irodalom bevonásával, amelyet a manitiusi [4] puszta filológiából mintegy átemelt az esztétikum szférájába. Ezáltal a latin és nem-latin középkor az antik toposzkincs folytatását és részben modern eljárások előzményét is nyújtja, legyen szó a bevezetés és a befejezés megoldásáról, metaforákról, leírásokról vagy "mater Natura" szép emberi lényeket teremtő, isteni működéséről. A középkori szöveganyag rendkívül alkalmas a klasszikus retorika rendszerével történő megközelítésre, sőt e rendszer kiterjesztésére, az egyes műfajok erős tradicionális kötöttségei miatt, és a szerkesztésmód korabeli explicit szabályozása sem hiányzik, mint az Edmond Faral által összegyűjtött latin ars poeticák mutatják. [5] A középkori szerzők maguk is hivatkoznak e tradíció régiségére, elég Chrétien de Troyes híres Cligčs-előszavára gondolni, melyet Curtius is idéz, s amely szerint lovagság és műveltség Görögországból és Rómából származik [6]. Más kérdés, és nehezen eldönthető, hogy egy ilyen hagyomány mennyire folyamatos, van-e csakugyan minden szövegalakulatnak "őse" és mintája, vagy a feltételek megértével kibomolhatnak újra a nyelvből, a régihez hasonló formában. Tény azonban, hogy az antik retorika kategóriáinak sűrű szövésű rendszere a szövegértelmezésben egyfajta univerzalizmusra is csábíthat, a tényleges diakrónia háttérbe szorításával: újabb időkből említhetjük Lausberg irodalmi retorikát bemutató kézikönyvét, ahol az egykori elmélet-fragmentumok hatalmas elméleti konstrukcióvá - mondhatnánk, egy soha-nem-volt épület rekonstrukciójává állnak össze. [7]
Ha a retorika és topika hagyománya folytonos ihletőként, mintegy a lehetőségek geometriájaként van jelen a szövegformálásnál, felvetődik az a kérdés, hogy maguk az egyes szövegek pontosan milyen lehetőségeket valósítanak meg, hogyan ötvözik a hatásokat, a diakróniából örökölt és mintegy állandóan jelenvaló eljárások milyen szinkrón együtteseket alakítanak ki. A konkrét biográfiai és keletkezéstörténeti hátteret legtöbbször nélkülöző középkori szövegek ösztönöznek a nyomkeresésre, gondolati és kifejezésbeli párhuzamok felkutatására magából a korból vagy bármely potenciálisan ihlető régiségből - de mivel e máshonnan érkező szálak egy adott szövegben találkoznak s szövődnek össze, fény kell hogy derüljön felhasználásukra, hagyományt továbbvivő szerepükre, esetleges új értelmükre. Az itt bennünket foglalkoztató folytonosság egy másik nagy keresője, Leo Spitzer elsősorban szöveg-interpretátorként áll előttünk, s miközben vonzón tárja elénk a középkori filológia egyik ágára oly jellemző - mondhatnánk - "történeti intertextualitást", a diakróniából mintegy természetesen lép át a szinkróniába, amikor a felhasznált anyag jelentése, új szimbólumként történő kiaknázása érdekli. Az 1959-es Romanische Literaturstudienben [8] Spitzer két régebbi cikkét is újra közreadta Marie de France-ról. Bár az elemzésre kiválasztott szövegrészek egészen különböző jellegűek - az egyik a novellák prológusa [9], a másik a Lai du Chievrefoil néven ismert Trisztán-epizód [10]-, a forráskeresés iránya és bizonyos értelemben az interpretáció elve azonos. A két szövegben Spitzer közös centrális motívumot talál, melyet "kommentár-motívumnak" nevezhetnénk. Ez nyilvánvalóan mutatkozik meg a prológusban: a ránk maradt nagy művek Marie de France szerint homályosak, szövegük betűje (lettre) szükségszerűen szorul kommentárra, glosszára (glose). Betű és glossza viszonya rejtett a szerelmi történetben: Trisztán üzenetet vés egy mogyorófáról vágott vesszőre, az arra haladó Izolda királyné számára. Hosszú a szerelmi üzenet Marie de France novellájában, de Spitzer szerint materiálisan egy szó állhatott csupán ezen az ágacskán: Trisztán neve - ennek betűiből bomlik ki a glossza, mely szimbolikusan a mogyoróvesszőn van, de valójában a királyné tudatában, aki megérti a név üzenetét. Spitzer úgy gondolja, hogy szó szerinti értelem és kommentált értelem megkülönböztetésének forrása a későantik egyházatyák bibliamagyarázó tevékenysége, amelyet a középkor is folytatott. A megkülönböztetés azonban, mint Spitzer sugallja, mindkét szövegben újabb jelképpel terhelődik: a középkori auktor maga is kommentárra érdemes alkotást hoz létre; Trisztán üzenetének kommentárja szerelmi szimbólum, a mogyoróvesszőre elválaszthatatlanul ráfonódó kúszónövény, a chievrefoil. A történeti-filológiai elemzést mintegy felszívja magába a szinkrón jelentés keresése, és ez így van akkor is, amikor az amor de lonh, Jaufré Rudel "távoli szerelme" kapcsán a trubadúrok szerelmi élményét igyekszik megragadni az értelmező [11], de még abban a történetileg oly gazdagon dokumentált cikkben is, amely a "virág és rózsa" típusú fordulatok felsorakoztatásával a rózsának mint virágon túli virágnak a szimbolikus értékét írja körül. [12]
A trubadúrlírát említettem, melynek eredetproblémája, ha nem is oly hamar és oly látványosan, mint az epikáé, de legalább annyira zavarbaejtően hatott a történeti folytonosság keresőire. Ne firtassuk e pillanatban, hogy mit írhatunk mai tudásunk alapján a klasszikus latin, a középkori latin vagy az arab költészet számlájára, ha a XI. században szinte már teljes fegyverzetében színre lépő provanszál költészet előzményeit keressük. Mindegyik említett filiációt feltételezték száz éve már (így az arab hatást is, sok évtizeddel a kétnyelvű mozarab költészet felfedezése előtt), és Alfred Jeanroy klasszikus szintézisében csalódottan állapíthatja meg valamennyi hipotézis törékeny voltát.
"Ezt a magyarázatot, amelyet nem kapunk meg a külső hatások tanulmányozásával, keressük hát - mondja Jeanroy - a pillanat és a helyszín adta sajátos körülményekben." [13]
De az ismerősen csengő szociológiai megfogalmazáshoz hozzáteszi, hogy a művészi alkotás titkát nem deríthetik fel egészen a legszubtilisabb történeti kutatások sem: "spiritus flat ubi vult". Meglepő-e, ha a szerző ezt a "spiritus"-t mégis megpróbálja tárgyilagosan nyomozni a provanszál költészet formájának szentelt igen gondos és jelentős fejezetben, műfaj és verselés új és pontos, szinkrón leírását adva? Valójában az udvari szerelem iránt különös elfogultsággal nem vádolható filológus már félénk lépéseket tesz a stílus strukturális szimbolikájának értékelése felé, elsősorban a trubadúrok szó- és fordulatkincsének absztrakt voltát elemezve. A folytonosság kereséséhez így az anyag belső adottságai révén társul egy deskriptív kérdésfeltevés, amely a történetinek nem rendelődik alá.
Természetesen Jeanroy könyvének ezek a fejezetei vagy Menéndez Pidal sok tekintetben analóg Cid-kommentárjai [14] nem Propp és az orosz formalisták nyelvét beszélik, de egyfajta szükségszerű technikai orientáltság, amelyet egyébként erősítettek a szövegkritika kívánalmai is, lehetővé tette átfogó formai leírások létrejöttét még a "költészet grammatikájának" hatvanas években történt kibontakozása előtt. Példaként említem Roger Dragonetti 1960-as munkáját az északfrancia lírikusok költői technikájáról, amelyet alcíme pontosabban jellemez: "hozzájárulás a középkori retorika tanulmányozásához". [15] Retorikán a szerző a költői nyelv megformálási lehetőségeinek katalogizálható tárát érti, a kompozíciótól az alakzatokon át a verselési technikákig, a Curtiustól kapott ihletést egy zárt korpusz leírására alkalmazva, s nem hanyagolva el az összevetést a középkori elmélettel, többek között Dante retorikai traktátusával.
Mármost az eddig felvázolt kutatói attitűdökre visszatekintve azt mondhatjuk, hogy a toposzok átöröklődésén nyugvó folytonosság elve, a hatások ötvöződéséből kialakuló új szimbolikus jelentés keresése, valamint a szövegegyüttesek technikai hátterének szinkrón leírása egyaránt szükséges feltételei voltak az olyan nagyívű vállalkozásoknak, amelyek a nyelv és technika materialitásától az elrendezés és kompozíció retorikáján át egy korszak irodalmi alkotásmódjának mélyebb problematikájához jutnak el, a hagyományból adódó benső koherencia mellett számot vetve magának a hagyománynak a változásával is. A szóban forgó törekvésről persze még egy előzménynek kell eszünkbe jutnia: Auerbach Mimesise [16] a Roland-éneket és a chrétieni Oroszlánlovagot éppen ilyen keresztmetszetben tárja elénk, a chanson de geste konokul kitartó epikai ritmusa és a regény versezetének hajlékonysága mögött kétféle időszemléletet sejtetve. Egy teljes korszak átfogó képét azonban, a francia és provanszál költészetet illetően, Zumthor 1963-as, a románkori költői nyelvről és költői technikákról szóló könyvében fogjuk megkapni. [17] A "költői technika" kifejezés itt egyben arra utal, hogy "a középkori ars poetica alapvető vonása kétségkívül a technicitása" [18], ami implikálja, hogy a költői tárgy elkészítésének hagyományát az örökölt elemek új elrendezésének kell fenntartania, és bizonyos keretek között módosítania. Így a középkori irodalom kutatója a történetiséghez is csak a szinkrón leírásokon át érkezhet el. Igaz, a szinkrón megközelítés ilyenfajta szükségességét általánosságban hangsúlyozta már ekkor a nyelvi formák rácsaiból kiinduló strukturális módszer; de hogy a középkorkutatás oly hamar képes legyen meghallani az idők szavát (Zumthor már a bevezetésben hivatkozik Jakobsonra, a Jakobson-Lévi-Strauss-féle Macskák-elemzés pedig 1962-ben jelent meg [19]), ahhoz a saját belső előzményei, valamint anyagának adottságai is kellettek. Ugyanakkor azonban a "románnak" nevezett kor szinkrón ábrázolása Zumthor könyvében mégiscsak kiegészül egy diakrón fejlődésrajzzal is, hiszen megkülönböztethetők a születő vulgáris nyelvű irodalmak még mereven formula-jellegű és későbbi, a tradícióval szabadabban bánó korszakai, a korai hagiográfiától a Jaufré Rudel-i "távoli szerelem" két motívumra épülő, ellenpontozó variációs technikájáig.
Szinkróniának és diakróniának ez a közelítése - adott korszakot jellemző eljárások rendszerének leírása a változási tendenciák jelzésével - a nyelvtudomány szociológiai ihletésű irányzatában mindig is jelen volt, s végül alkalmat adott a saussure-i megkülönböztetés egyes merevségeinek meghaladására. Legyen szabad befejezésül ezt a "dinamikus szinkróniát" egy sajátos, de mégis problémánk lényegére utaló ponton illusztrálni. Egészében még megoldatlan, szép feladata lesz az összehasonlító medievisztikának a provanszál líra más nyelvterületeken lejátszódott recepciójának feldolgozása. Több jel utal arra, hogy ahol a trubadúrköltészet közvetlen kisugárzásával szoktunk számolni - tehát a galego-portugál költészetben, továbbá Észak-Franciaországban, Szicíliában és a középfelnémet irodalomban-, ott a trubadúrok által létrehozott formakincs egy korábban már meglevő, részben folklór-ihletésű helyi költészetre rakódott rá. Leginkább a portugál cantiga de amigoban sejthetünk ilyen gyökereket, de pl. a francia, sajátos ismétlés-technikájú rondeau-ban is. Úgy tűnik, hogy a provanszál hatás minden régióban hasonló módon nyilvánul meg: azt mondhatnánk, hasonló áttételeséggel. A népi ihletésű, közvetlenül felfogható szimmetriák részben rejtettebb strukturális megfeleléseknek adják át helyüket, miközben a strófa kulcsfontosságú pontjain absztrakt jelentésű szervező elemek, a 'szerelem', 'fájdalom', 'öröm' kulcsszavak jelennek meg, olykor sajátosan elkülönülő kifejezésmóddal, amire példa lehet a német Minne. A költemény szinkróniájába rejtett diakrónia, az archaikusabb regiszterre települő újonnan asszimilált réteg visszavezet bennünket a történeti és leíró szempont sokféle összeszövődéséhez. A vizsgálatainkban alkalmazható módszerek viszont visszavezetnek az összehasonlító irodalomtudomány itt felemlített korábbi, klasszikus útjaihoz, amelyekből, mint itt megpróbáltuk megmutatni, különös új utak születhetnek, a medievisztikában és azon túl.