8. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Francesco Patrizi, poétikája harmadik részének hetedik könyvében [1] felvázol egy érdekes, a költői szöveg modalitásával kapcsolatos elképzelést. Ebben a mindennapi nyelvhasználathoz képest fogalmazza meg a költészet, mint diskurzusfajta specifikumát, a kor egyik divatjának megfelelően topika formájában. [2] Sőt, kettős topika ez, hiszen Patrizi által irányított egyik olvasata bármilyen beszéd létrejöttének sémáját adja meg, a második pedig, egy kiegészítés révén, a költeményét. E kiegészítés lehetőségfeltétele, hogy a dolgoknak "kettős rendje" [3]van: az egyik teljesen valószínű és ez hihető, a másik teljesen valószínűtlen, és ez hihetetlen is. A költeménynek a dolgok mindkét rendjét magába kell foglalnia, mivel az Patrizi felfogása szerint egy ősi, tökéletes nyelv és a bennefoglalt tudás felidézésének kísérlete. Ezt technikailag azt jelenti, hogy a topika egyes locusaiból vett kifejezéseknek egyidejűleg valószínűnek és valószínűtlennek kell lennie. A koncepció lényege tehát, hogy a költemény (egészében, és bármely léptékben való felosztásában is) egyszerre legyen valószínű (és, hihető...) és valószínűtlen (és hihetetlen...) Az elmélet antiarisztoteliánus indíttatása nyilvánvaló.
A "két rend" koncepciója azonban nem először fordul elő Patrizin költészetről való gondolkodásában: a Rime di Luca Contile c., 1560-as művében már találkozhatunk vele.
(...) Ugyanígy tesz minden beszélő is, mivel az általa vett fogalom kicsiny magvacskájából kezd mindig - szándékosan, vagy nem - növekedni a gondolkodás, és benne (ti. a beszélőben), nyelvén és tollán, a két topikus rend - az igaz és a jó rendjéből származó nedvessége által, amely vagy szükségszerű, vagy hasznos, vagy a kötelesség folyóján keresztül jut el hozzá. [4]
Amint az látható az idézetben, ekkor még teljesen mást ért két rend alatt: a dolog platóni ihletése is látszik: a naphasonlatban legfőbb ideaként megnevezett jótól, ill. az igaztól az emberi tudásig és beszédig, ill. az emberi tudást vezető két utat adja meg, egymással vagylagos viszonyban lévő fogalomsoron keresztül. [5] Ebből az idézetből jobban meg is érthetjük, hogy a két rend összekapcsolása mi módon lehet teljes tudás, mivel két kiinduló fogalom, az igaz és a jó egyrészt idea, másrészt eleve (elméleti és gyakorlati) tudást kifejező fogalom. A poétikában, mondhatni, csak a címke marad azonos.
Mi lehet az oka ennek a változásnak? A kérdés már csak azért is érdekes, mert a Rime-t a poétika egyik előtanulmányának, helyesebben egyfajta műhelytanulmánynak tekintik [6], hiszen a poétika írásának ideje alatt született. Ez a kérdés lesz a tárgy.
A poétika írásának két etapja közt jókora idő telt el. Az első két könyvet 1555-től kisebb- nagyobb megszakításokkal 1574-ig írta, s csak 1586-ban adta ki, amikor elhatározta, megírja a folytatást is. Ezt pedig 1587 áprilisában kezdte írni. Egyik, G. B. Strozzihoz írt levele [7] szerint május 8-án vette kézhez Jacopo Mazzoni Difesa della Commedia di Dante c. művét, amelyet a szerző személyesen küldött el neki: bíráló megjegyzéseket tartalmazott ugyanis a poétika első könyvének egyik dráma-attribuálásával kapcsolatban. A dologból jókora vita kerekedett, vitairattal mindkét oldalon; ezt a szakirodalom részletesen ismerteti, s azt a tényt is, hogy az ellenségeskedés ezzel nem ért véget.
A poétika harmadik részében találunk is bíráló megjegyzéseket Mazzoni egyik Platón - értelmezésére: Patrizit nyilvánvalóan bosszantotta Mazzoni, egy Platónt mindig latin fordításból idéző ember görög irodalomtörténetre vonatkozó kritikája. De talán többről is szó van itt egyszerű bosszankodásnál. Patrizinak elismerten kedvenc eljárása volt valaki ellen (életműve jó részében Arisztotelész ellen, nyelvi - retorikai elméleteiben Speroni ellen. [8]) teoretizálni. Azt gondolom, hogy a "két rend" elméletének megváltoztatása egy "Mazzoni elleni teoretizálás" (annál is inkább, mert amint látni fogjuk ez részben a szokásos Arisztotelész elleni teoretizálással is egybeesik) Mazzoni, a Difesa bevezetője (ez egy kompakt kis poétika)14. fejezetében ezt írja a költészet tárgyának kereséséről:
Az erről való vizsgálódás számára, az hiszem, nem is lehet alkalmasabb szabály annál, mint amit Arisztotelész a Második analitika első könyvében a "per se e primo" típusú predikátumok megtalálásra indítványoz, hogy vegyük sorra mindazokat a dolgokat, amelyeket némi valószínűséggel javasolhatunk a költői tárgy predikátumaként, majd egymás után elhagyván őket cseréljük ki ellentéteikre, s amelyik esetben a költemény nagyobb kárát okozza elmozdítás, s kicserélés, az valóban nagy jele lesz annak, hogy sajátosabb s belsőbb jellemzője a költeménynek a többinél. Legyenek tehát ezek a predikátumok a hamis, a lehetséges és a hihető. Most, ha elhagyjuk a hamist, és helyette a valóságost vesszük, ezért még nem fog a költemény kárt szenvedni, hiszen volt is már szó arról, hogy megfér a valóságossal. Ugyanezt mondhatjuk a valószínűről is, mert ha helyére a költészetben a valószínűtlent tesszük, ha ez a valószínűtlen hihető, a költemény nem lesz romlott és hibás. De ha eltávolítjuk a hihetőt, és helyére a hihetetlent tesszük, a költészet természete teljesen lerombolódik (........) Tehát azt kell mondani, hogy mindezek közül a költemény legsajátabb predikátuma a hihető. És annál is inkább, mivel a hihető természetével megfér a valóságos és a hamis is, mivel sokszor nemcsak az igaz, de a hamis is hihető. [9]
Ha ezt a szöveget öszehasonlítjuk Patriziéval, látható lesz a kapcsolat: Patrizi a maga platonikus alapú két rendjét egy teljesen más elven működő, a Mazzoni által felsorolt ellentétekre bazírozott, ám nem komplementer, hanem (a költeményben legalábbis) együtt, egyszerre működő két rendre cseréli föl, természetesen Mazzoni elméletének teljes átalakításával. Nem gondolom, hogy minden gondolatnak feltétlenül van filológiailag kimutatható, vagy kimutatandó elődje, de itt talán erről van szó.
Lássuk a tényeket. Patrizi a Poétika harmadik részét, amelyben a topika szerepel (Della poetica , La deca ammirabile),1587 áprilisában kezdte írni. Ennek első három könyve a költészet alapvető tulajdonságairól, különféle forrásairól szól. Ezek a források és tulajdonságok bármely poétikában előfordulhatnának; Patrizi onnan is gyűjti őket össze, tudatosan induktív módszert alkalmazva. A gyűjtés végeredménye a következő lista: ének, vers, idegenszerű nyelv, édesség, ünnepélyesség, tanítás, változatosság, enigma, enthuziazmus, allegória, fájdalom. E lista tulajdonképpen két lista [10] összevonásával keletkezett, és ettől eltekintve sem egységes, hiszen műfaji kategóriáktól kezdve egyszerű jelzőkön át, a költeményekben alkalmazható tematikus egységekig mindenféle dolgot tartalmaz. Patrizi a rész harmadik könyvben, amelynek végén az1587 ápr. 10 dátum található, újra felsorolja e tulajdonságokat, induktív módszere logikáját követve megpróbál általánosan érvényes predikátumot találni rájuk, amelyet megfordítva, meglétükkel definiálhat: ez a predikátum a csodálatos lesz.
"De nem elég e tulajdonságok szerint amelyeket összegyűjtöttünk, elkülöníteni a költőket egyéb íróktól, se azok szerint, amelyeket elrendeztünk, ha nem mutatkozik meg még egy bizonyos minőség; olyan amely mindegyikben (ti. a tulajdonságokban) közös, mindegyiket átfesti színeivel, s hőjével mindet élteti. Amelyre mind, mintegy kútfejükre visszavezetődnek, s az egész költészet tőle függ, tőle vesz formát, meg életet. Ezt a tulajdonságot mi a csodálatos nevével jelöljük meg. És csodálatoson mindazt fogjuk érteni, ami másokban működik, avagy létrehozza a csodálkozás aktusát." [11]
A csodálatos eddig elég zavarosnak látszó elmélete nem kapcsolódik össze semmilyen más elmélettel (a topikára, vagy a hátterében álló univerzálisnyelv-elméletre gondolok): a költészet differencia specifikáját kerestük, induktív módszerrel, a költészet összes tulajdonságának közös vonását megtalálva.
A következő két könyv a költő és a csodálatos viszonyáról szól [12]; s már találunk benne Mazzoni - hivatkozásokat, olvassa tehát a május 8-án neki elküldött könyvet. Az írás tempója is lelassul, amennyibe az első három fejezethez max. 10 napra volt szüksége, e két könyvet pedig (ha feltételezzük, hogy sorban halad) legkorábban április 10-én kezdhette el, s 1587 június 6-án fejezte be. Természetesen nagyon sok oka lehet annak, ha egy író munkatempója lelassul, de egy szakmai ellenfele több száz oldalas könyvének célzatosan figyelmes végigolvasása is lehet ilyen ok.
A számunkra fontos könyv a következő kettő: a hatodik és a hetedik; ugyanis itt a saját fogalmi előmunkálatainak mellőzésével újradefiniálja a csodálatos fogalmát:
" szükséges, hogy megmagyarázzuk, mi is az a csodálatos. Szubtilis vizsgálat alá vesszük lényegét, természetét meg azt, milyen tulajdonságokkal bír, miből származik" [13]
"Ezért négy dolgot kell behatóan meg kell vizsgálnunk: szerepelhet-e a hihetetlen a költészetben; a hihetetlen lehet-e a csodálatos forrása; helyes-e az a megállapítás, hogy a költészet tárgya a hihető csodálatos; és vajon a költő oda van-e láncolva a hihetőhöz, miként azt Mazzoni állítja." [14]
Ehhez a programhoz két dolgot kell hozzáfűznünk.
Az első az, hogy a költészet, és annak esszenciális tulajdonságának forrásaira most egy, az összes eddigitől különböző listát kapunk. [15] Ez tulajdonképp nem áll direkt ellentmondásban azzal, hogy ugyanezt az esszenciális tulajdonságot, sőt, mint később olvashatjuk, a költészet genusát, Patrizi a költészet egy teljesen más tulajdonságlistájának (vö 10. lábjegyzet) általános vonásaként kapta meg, de legalábbis furcsa, hogy a két listának egy közös tagja sincs; hiszen akkor az első fordulóban a csodálatos szempontjából akcidentális tulajdonságokból következtettük ki a létét, s szerepét: olyan ez, mintha azt mondanánk, az alma gyümölcs, mert fán terem, héja van, édes és piros, de aztán a gyümölcs definíciójában persze nem szerepelne se a fa, se az édesség, se a pirosság.
A második dolog: hogy a költőnek a hihetőt (a valószínűt) kell szem előtt tartania, sok arisztoteliánus szerzőnél szerepel, többek közt Castelvetro-nál is, akire Patrizi szintén hivatkozik. S ezek a szerzők Arisztotelész egy megjegyzése alapján mind össze is kötik a hihetőt a csodálatossal. Ami számunkra érdekes, Mazzoni általunk idézett szövegének nem a Patrizi által is lehivatkozott aspektusa [16], hanem az ellentétek módszere, vagyis Mazzoni eljárása a költészet specifikumának meghatározására, amely szerint a hamist, a valószínűt, és a hihetőt ellentéteikkel kell helyettesíteni a költészet definíciójában, s amelyik fogalom ellentéte nonszenszé teszi a definíciót, az lesz a költészet igazi jellemzője. Patrizi ugyanis épp ezeket az ellentétpárokat (olyan további két ellentétel kiegészítve, amelyek az első 'két rend'-teóriában szerepelnek) nevezi a poétikában 'két rend'-nek:
" De most már visszatérve a hihető és a hihetetlen lényegére, kijelentjük, hogy a dolgoknak egymást követő kettős rendje van, az egyik teljesen hihető, a másik teljesen hihetetlen. Az elsőhöz, a hihetőhöz tartozik a szükségszerű, a lehetséges, a megtörtént, a valóságos, a valószerű. Valamennyinek természetéből folyik, hogy hihető." [17]
Tegyük még ehhez hozzá, hogy a költőnek van egy, a két rend- koncepcióba szorosan véve nem tartozó, de vele összefüggő kötelezettsége: a költemény egészének hihetőnek kell lennie, annak ellenére, hogy, amint láttuk az egyes elemeknek nem. A hihető tehát bizonyos értelemben az őt egyébként tartalmazó lista, a két rend fölé van állítva, ha a csodálatos fogalmában nem is, de a költészet szempontjából kiemelt. Ezt a két dolgot tulajdonképpen nem is lenne szabad elválasztania- ehhez mindössze annyit kell hozzátenni, hogy a költészet anyaga Mazzoni szerint a hihető, ami az ő esetében (annak ellenére, hogy az anyagnak és a hihetőségnek az összehozása elég extravagáns) problémamentes, hiszen imitációelmélete ír. Nem így Patrizinál.
Foglaljuk tehát össze a hipotézist.
Patrizinek volt eredetileg egy "két rend"-teóriája. Ezt a teóriát, olyan módon átalakított változatában, amelyet én Mazzoni művének alapos tanulmányozásával hoztam kapcsolatba, összekapcsolja a Mazzoni által szintén tárgyalt 'csodálatos' elméletével. A csodálatost, mint a költemény esszenciális tulajdonságát és genuszát, Mazzoni könyvének kézhezvétele előtt teljesen más módszerrel tárgyalja, s ezek az előmunkálatok nem kapcsolódnak a csodálatos későbbi definíciójához, amely a két rend teória átalakított változatára épül. Ezenkívül, kiemeli a 'két rend'-teóriából a Mazzoni-nál (ez azonban nem Mazzoni specialitása) középponti szerepet játszó, a költészet differencia specifikájaként szereplő 'hihető' fogalmát, s ezt, a költészetelméletének alapvető irányultsága ellenére középpontba állítja (tudomásom szerint a DA. 7. fejezete az egyetlen ilyen alkalom).