8. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
A provanszál trubadúrok szerelmi cansóit és morális-politikai költeményeit, a sirventés-eket egymástól szigorúan elkülönítve szokás tárgyalni, noha a túlzottan szigorú tematikai, műfaji választóvonal mind a kettő interpretációs lehetőségeit alaposan beszűkíti. A kétféle tematikát, a szerelmi és politikai verseket azonos poétikai rendezőelvek, fontos szókincsbeli egyezések, kulcsszavak, költői toposzok kapcsolják egybe - ezek értelmezése lehetetlen anélkül, hogy szerepüket mind a két műfajban meg ne vizsgálnánk. A tavaszi nyitóképek, a megújulás, az új idő kultusza, a fiatalság (joven) mint morális, spirituális érték ünneplése azonos mind a szerelmi költeményekben, mind a sirventés-ekben. Az újjal és a megújulással kapcsolatos kulcsszavak kiemelése, jelentésfejlődésük vizsgálata új távlatokat nyithat az egész trubadúrköltészet értelmezéséhez.
Közismert, hogy a novel, a megújulás köti össze fogalmilag a trubadúrok szerelmi költeményeinek formailag elkülönülő tavaszi nyitóképeit, a Natureingangokat a költemény egészével. [1] A provanszál trubadúrok nem ismertek örök, netán síron túli szerelmet: az új időnek, temps novelnek nevezett tavasz ünneplése, a megújulás dícséretének kulcsszavai (novel, renovel, renovelar, refrescar, stb.) visszatérnek a költemény második részében, az új szerelem, új öröm vagy az új költészet, új ének dicséretekor [2]. A trubadúrok átszellemült, fénytől-újjászületéstől ragyogó tavaszi nyitóképeiben, "zárt kertjeiben" csak a legritkábban szerepelnek állatok, de a madárének kötelezően hozzátartozik ezekhez a nyitóstrófákhoz: a novel chan, a madarak "új éneke" készíti elő a trubadúr énekére, a költői innovációra való utalásokat. Ez a természeti képekben (is) életre kelő megújulás összefügg a fin' amors, az udvari szerelem egyik legfőbb értékkategóriájával, a jovennel, a spirituális és erkölcsi erénynek tartott ifjúsággal is [3].
De tavaszi nyitóképet nemcsak a szerelmi cansók kezdetén találunk. Egyik harcra buzdító sirventés-ének kezdetén Bertran de Born így dícséri a tavasz, az új idő édességét és vidámságát:
"Al nou doutz termini blanc
Del pascor vei la elesta
Don lo nous temps s'escontenta;
E plus avinens e val mais,
Et hom deuria esser plus gais,
E meillor sabor me a jais." [4]
A tavaszi nyitóképekről írt tanulmányában Dimitri Scheludko egyszerűen paródiáknak minősítette az ilyen, a politikai költemények kezdetén található tavaszi nyitóképeket. [5] Ebből az álláspontból nyilvánvalán azaz következne, hogy minden Natureinganggal induló sirventés-t, a trubadúrok morális-politikai költeményeinek nagy részét egyszerűen csak fin' amors-paródiáknak kell tekintenünk. Dietmar Rieger árnyaltabb megközelítést javasol, s azzal magyarázza a politikai költemények kezdetén a novel temps, az "új idő" dícsérétét a politikai költemények kezdetén, hogy a tavaszi nyitóképek eredetileg ugyan szerelmi toposzok voltak, de Bertran de Born idejére elkoptak, elvesztették eredeti (szerelmi) jelentésüket. A trubadúrok egyszerűen csak mint témamegjelölést alkalmazták: ha a nyitóstrófában madarak csicseregnek, szerelmi canso következik, ha lónyerítést hallunk, akkor sirventés vagy harci ének. Ezeket az érveket érdemes alaposabban is megfontolnunk: Bertran de Born egyáltalán nem olyan kései költő, noha természeti képpel induló sirventés-t találhatunk már nála korábbi költőknél, Alegret-nél, Cercamonnál, Marcabrunál is. És nem minden sirventés-t indító nyitóstrófában találunk "lónyerítést", van olyan tavaszi nyitókép (mint például a fent idézett strófa is), amely egyáltalán nem nevezhető témamegjelölésnek, a tavaszi nyitóképből még nem tudhatjuk biztosan, hogy utána szerelmi költemény vagy harci ének következik.
Amennyiben a sirventés-eket bevezető tavaszi nyitóképeket nem tekintjük egyszerűen csak üres kliséknek, akkor abban sem lehetük biztosak, hogy a tavaszi nyitóképek, a Natureingangok csakis kizárólag szerelmi témájú toposzok lehetnek. Így tehát meg kell próbálnunk úgy értelmezni ezeket a kezdőstrófákat, hogy ezek jelentése mind a sirventés-ek, mind a szerelmi költemények jelentéséhez illeszkedjék, azaz olyan interpretációs elvet kidolgozni, amibe a politikai és a szerelmes versek is beleférnek. A közös műfaji keret kijelölése valamelyest segíthet értelmezni a mind a sirventés-ekben, mind a szerelmi cansókban előforduló közös sajátságokat (megújulás- és ifjúság-fogalom, tavaszi nyitóképek), noha nem tekintem a kétféle tematikát pusztán egymás metaforájának, tudomásul veszem, hogy a trubadúrok szerelmi és a trubadúrok politikai költészete természetesen más műfaj, más fogalmi készlet, más tematika. De a közös sajátságok felderítése segíthet a fin' amors-eszmevilág mélyebb megértéséhez.
Maga az udvari szerelem, a fin' amors nemcsak egy "elzárkózó osztály" társadalmi szokásrendszere, hanem erkölcsileg igazolható érvek és értékek összessége is. A morális legitimizáció vágya, a helyes szerelem természetéről folytatott vita nemcsak az elvont, spirituálisan is magasrendű szerelem képviselőit jellemzi. Guilhem de Peitieus egyik obszcén verse szerint egyenesen meg kell büntetni, "meg kell égetni" azokat a hölgyeket, akik nem engednek a "hűséges lovagok" szerelmének [6].
Akármilyen szerelemeszményt vallanak is egyes trubadúrok, az verseikben mindig mint helyes, erkölcsileg is igazolható szerelem jelenik meg, ezért az udvari értékek felsorolása minden blaszfémia nélkül is helyet kaphat a vallásos konnotációjú versekben. Így Guilhem Istenhez forduló, az élettől (és az udvari értékektől) búcsúzó Pos de chantar... kezdetű énekének utolsó strófáiban:
"Tos mos amics prec a la mort,
que.i vengan tut e m'onren fort;
qu' ieu agut joi e deport
loing e pres e mon aizi." [7]
De Guilhem de Peitieus, az első ismert trubadúr költészetéből még hiányzik a másféle szerelemfelfogást vallók politikailag és társadalmilag kártékonyként való megbélyegzése,ez először Guilhem nagy költői ellenfelének, Marcabrunak költészetében jelenik meg [8]. Az amars, azaz a "rossz szerelem" megrontja az ifjúságot, veszélyezteti az udvari értékeket és az erkölcsi rend elfajzásához vezet:
"Desviatz de son cami
jovens se torn' a decli,
a Donars, qu' era sos fraire,
va s' en fugen a tapi..." [9]
Mit is jelent Marcabrunál a joven, a fiatalság, ez a tavaszi nyitóképek értékrendjével és megújulás-fogalmával szorosan összefüggő érték? Úgy tűnik, hogy a fiatalságnak az első trubadúroknál még nincs teljesen kikristályosodott, egyértelmű jelentése.
Erich Köhler az ifjúság szerepét az udvari kultúrában a vagyontalan, fegyverforgató középnemesség identitástörekvéseivel magyarázza [10], amely túlzottan leszűkítő magyarázat, hisz a fiatalság kultuszát magukénak vallották olyan nagyúr-költők mint Guilhem de Peitieus is. Mégis tagadhatatlan, hogy az első trubadúroknál még találunk példákat az ifjúságnak mint társadalmi osztálynak, garázda, zabolátlan vagyontalan fiútársaságnak a szerepeltetésére. Nyilván ilyen, az "ifjúság" értékét magáénak valló, szabadszájú, független fiútársaságot szólítanak meg Guilhem híres companho-versei és Bernart Martinak az egyik vidám, a companhia de folort emlegető cansója [11].
Az ifjúság-fogalomnak ez a -talán az antik, a "juventus ventus"-ból örökölt- vad, kiszámíthatatlan, megbízhatatlan mellékjelentése sokáig kísérthette a trubadúrokat. Rigaut de Berbezilh még óvakodott is attól, hogy az ifjúságnak szellemi vagy erkölcsi értéket tulajdonítson, azaz, hogy hölgyét fiatalnak, jovennek nevezze. Nagyon különös descriptio puellae-jában a Hölgy fiatal is és öreg is egyszerre. Rigaut nem tulajdonít automatikusan erkölcsi értéket a fiatalságnak: hölgyét jovennek, hölgyét fiatalnak nevezi szépsége, kedvessége, a joi, az öröm miatt, ami hölgyéből árad; öregnek (vieilla) tekinti a szellemi erényei (sen), erkölcsi értékei (pretz, onrar, faitz liaus) miatt. Így a Hölgy öreg - öregség nélkül és fiatal - az évei szerint:
"Miels de domna, viell' en tot bel joven,
avinen,
veilla ses veillezir,
e joves d' anz e de gent acuillir." [12]
Rigaut de Berbezilh öreg-fiatal hölgye, különös descriptiója bizonyítja az udvari ifjúság-fogalom erkölcsi definálásának kezdeti nehézségét, azt a hallatlan erőfeszítést, amellyel a trubadúrok az antikvitásból és a keresztény egyházi örökölt fogalmaikat átértékelték. De mégsem az "öregség az ifjúságban"-koncepció, a puer-senex toposz vált a későbbi trubadúrlírában egyeduralkodóvá, hanem Marcabru spirituális-aszkétikus ifjúság-eszménye.
Marcabrunál a joven -a spirituális tökéletesedés eszköze- olyan állandó morális készenlét, amely képessé teszi a szerelmest az amorshoz, az igaz szerelemhez szükséges belső tökéletesség megszerzéséhez. De mégsem nevezhetjük a fiatalságot egyszerűen csak passzív ártatlanságnak, a bűn hiányának. A joven, megőrízve a szó lovagi-férfias konnotációját, Marcabrunál az erkölcsi újjászületés aktív beteljesítője, a tökéletesség, a proeza "édesapja" lesz:
"Tant cant bos jovens fon paire
Del segle e fin' Amors maire
Fon proeza manteguda
A celat et a sabuda" [13]
A fiatalságnak mint az "erények apjának" és az erkölcsi tökéletesedésre való örökös készenlétnek értelmezésében az antik, kora-keresztény platonikus szerelemtanok sem segítenek, hiszen a joven (talán az egyetlen) olyan udvari-lovagi érték, amelynek az antik-görög tradícióhoz nincs köze. Hiába keressük a joven jelentésének gyökereit az arab költészet futuwwájában, ebben a nagylelkűséget, erkölcsi tisztaságot, bőkezűséget is sugalló ifjúság-fogalomban [14], ebből éppen az a misztikus jelentés hiányzik, ami Marcabruét oly különössé teszi. De ha figyelembe vesszük a tavasz-kultusz és gaudium pascorillal való összefüggéseit, a temps novel és a feltámadás között lehetséges konnotációkat, akkor egy, az egyházi misztikából vett párhuzam segít megvilágítani Marcabru joven-felfogásának gyökereit. Ha joven a tökéletesség apja, az amors a tökéletesség anyja, akkor Ifjúság és Szerelem: vőlegény és menyasszony.
Átsejlenek ilyen misztikus tartalmak Marcabru költészetén, noha a gascogne-i trubadúr elsősorban nem misztikus költő, hanem nagy moralista és elsőrendű szatirikus vénával megáldott trubadúr volt. A nagyurak bűnei, a politikai hanyatlás, az "erények pusztulása" miatt Joven és Amors, Ifjúság és Szerelem nem itt találkozik, hanem egy tiszta, büntelen, az évszakok körforgásától meg nem szabott, pusztán távoli lehetőségként élő jövő időben. Marcabru, mint sirventés-költő csak a "rossz világ" trubadúrja: a tavasszal, a tavasz érkezésével kapcsolatos messianisztikus remények sorban meghiúsulnak, az Ifjúság elsatnyul, a bűnök sokasodnak.A későbbi trubadúrok, Marcabru tanítványai -legtöbbször a misztikus konnotációk nélkül- átveszik Marcabrunak az ifjúság hanyatlására vonatkozó nézeteit, így a joven pusztulása, a joven hanyatlása a sirventések, a trubadúrok morális-politikai költeményeinek egyik leggyakoribb fordulata lesz. [15]
Marcabru erkölcsi értékrendje, fiatalság-eszménye, a fin' amors lényegéről folytatott vitáknak társadalmi és morális-politikai polémiává való kiszélesítése óriási hatással volt a későbbi trubadúrokra, noha Marcabru minden érzéki beteljesülést tagadó amor spiritualisát nem követhette minden változtatás nélkül egyetlen, még őt mesterének valló trubadúr sem - lévén a fin' amors természetesen mégiscsak egyfajta világi szerelem. És bár a szerelem természetéről folytatott morális-társadalmi vita Marcabru nevéhez fűződik, de a polémia feltételeit mégsem Marcabru teremtette meg: azzal, hogy már az első trubadúr (vagy trubadúrok is) -egy jóval szabadabb és érzékiesebb szerelemfelfogás hirdetői- azonosították az erkölcsi rendet és a szerelmet, maguk tették lehetővé, hogy az erkölcsi elvek helyes oldaláról támadják őket. Marcabru azzal vádolta meg őket, hogy "gyermeki eszükkel" ("ab sen d' enfanssa") egyszerűen félreértették az igaz szerelmet. [16]
Marcabru kisajátította az első trubadúrok, Guilhem de Peitieus és a rejtélyes Eble de Ventadorn köré szerveződő költőiskola (a "l'escola N'Eblo") szerelmi szókincsét [17], és azt egy újfajta, immár spirituális szerelemeszmény nevében fogalmazza újra. Marcabru követőinél, Cercamonnál és Alegret-nél pedig a helyes szerelem természetéről folyó vita már társadalmi érvekkel bővül: a nagyurak szerelemfelfogása, kicsapongásai, a fin' amors-eszmevilágokozta "félreértések" nemcsak rossz példát nyújtanak a fiataloknak, hanem féltékennyé teszik a férjeket, megrontják a házasságokat - és mindez természetesen felelős a természet "elfajulásáért", a világ erkölcsi romlottságáért. A morális-társadalmi témát először Alegret-nek sikerül a természeti szimbolika, egy koherens, az egész versen végigvonuló jelképrendszer segítségével ábrázolnia. Ez tulajdonképpen az első "igazi" sirventés, ahol a vers már túlmutat a helyes/helytelen szerelem Marcabrunál megszokott szembeállításán.
Alegret a költeményt egy "kifordított" tavaszi nyitóképpel, a tél bemutatásával indítja:
"Ara pareisson ll' aubre sec
e bruneisson li elemen,
e vai li clardatz del temps gen,
e vai la bruma qi fuma,
don desconortz ven pel mon a las gentz,
e sobretot als ausells que son mec
per lo freg temps qi s' i lur es prezentz." [18]
A természeti nyitókép szárazság-motívuma mint szórím (sec) is végigvonul a vers egészében, és mint a metaforikus jelrendszer legfontosabb eleme, mindegyik strófában másképpen értelmeződik. A költő szerint a világon már minden elsorvadt, kiszáradt: a költői én, aki nem talál pártfogókra, méltatlan körülmények között kénytelen élni (II. strófa), a nagy udvari erények, a Joven és a Proeza (III. strófa), a Larguetatz (IV. strófa), a rossz emberekről, akiknek mint a kiszáradt fáknak, nem lehetnek gyümölcseik (13-14. sor), a nagyurak házasságtörései kapcsán romlottságról és szomjúságról beszél, hisz a nagyurak mivel házasságtörők, egymás poharából kénytelenek inni (47-48. sor) és a költő szomorúságáról, aki a "kiszáradt világban" nem találhat helyet és értelmet magának. A föld királyai között csak egyetlen "lombos fát", egyetlen "jó királyt" találunk, a kasztíliai VII. Alfonzt, akinek, védőszárnyai alatt az udvari erények oltalmat kapnak:
"q'en lui s apila e s' apen
Proesa, sivals ab puma
per tal vola sos pretz entere.ls valentz,
sobre trastotz, et aug o dir a qec
q' ell es lo miells dels reis plus conoissentz." [19]
Alegret a természeti nyitóképből egyetlen elemet emel ki, a kiszáradt fát, és a vers minden strófájában ezt a variálja. A fákkal kapcsolatos szimbolika visszanyúlik az első ismert trubadúr, Guilhem de Peitieus egyik különlegesen obszcén companho-versére. (A vers olyannyira trágár, hogy az egyik első szövegkiadó, Alfred Jeanroy még modern francia fordítást se mert közölni róla. [20]) Guilhem a con törvényeit fákkal kapcsolatos hasonlatokkal magyarázza: akárhány fát kivágunk, az "erdő" nem kopik. [21] Guilhem saját véleménye szerint morális okokból, a midons, a hölgyek védelmében írta ezt a verset, ezért valóban nem képtelenség, hogy a "legyőzhetelen szerelem" nevében írt allegóriaként olvassuk [22]. Joggal feltételezhetjük, hogy Alegret verse, az Ara pareisson ll' aubre sec kezdetű sirventés tulajdonképpen Guilhem híres költeményének parafrázisa. Nemcsak a fák, a termékenység-terméketlenség bemutatása, a sirventés egész szimbolikája miatt, vagy azért mert Alegret különleges hévvel ostorozza a mások feleségeit elcsábító nagyurakat, hanem mert szókimondó módon maga is utal a Guilhem-vers legfontosabb motívumára:
"Pells mariz drutz vei tornat sec
Donnei, qar l' uns l' autre consen;
qi.ll sieu con laissa e l' autui pren
el fron ll' en sors un estruma
que lli er jase, mentre viva, parventz" [23]
De Guilhemnél még szó sincs egy egyszerre magánéleti és politikai-erkölcsi allegória megjelenéséről, míg a "jó uralkodó" ellenében megjelenő általános erkölcsi romlottság, terméketlenség, szárazság egyfajta "Waste Land"-leírássá változik Alegret-nél, akinek a nyitóstrófából kiindulva egy egységes, koherens, könnyen érthető metaforikus nyelvet tudott teremteni, ezt sikerült az egész versen végigkomponálni és egyfajta világállapot ábrázolásává szélesíteni.
Mivel úgy vélem, hogy a sirventés-ek a fin' amorsról mint társadalmi eszményképről való viták során keletkeztek, ezért úgy gondolom, indokolt társadalmi-politikai eszményképeknek, a "jó és rossz világ" allegorikus ábrázolásának tekinteni a sirventés-ek elején található Natureingangokat. A jó világ a tavasz, az "új idő", ami rendelkezik a jovennel, az újjászületéshez, újrakezdéshez szükséges erkölcsi feltételekkel; a rossz világ a tél, a hanyatlás, erköcsi romlottság, terméketlenség. Az udvari szerelem maga is egy társadalmi szokásrend ideálja, amely amúgy is a hűbéri terminológia nyelvével fejez ki szerelmi érzelmeket (adomány, hódolat, szolgálat, alá- és fölérendeltségben megnyilvánuló kölcsönösség). A trubadúrok organikus, állandó megújuláson, novelen alapuló szerelemeszménye, az ehhez fűződő természetszimbolika azt is lehetővé tette, hogy a trubadúrok a szerelmi jelképrendszert áttranszponálják morális-társadalmi költeményeikbe. Mikor az érzékibb szerelemfelfogást valló trubadúrok megtalálják és kidolgozzák az őket morálisan támadók ellen a lauzengiers- és a gilos-témát (megnevezik szerelmük beljesülésének társadalmi akadályozóit, a hízelgőket és a féltékenyeket), ők is először a természeti szimbolikához fordulnak: Guilhem de Peitieus az irigyeket, a "rossz nyelveket" a télhez hasonlítja, amely behavazott útjaival elválasztja a szerelmeseket [24]. A költemény elején felbukkanó tavaszi nyitókép nemcsak a szerelmi boldogság, a beteljesülés, hanem egy rendezett, nem ellenséges társadalmi világ ideálképe is.
A temps cortes, az "udvari időnek" nevezett tavasz, ez a csak a későbbi trubadúroknál meggyökeresedő szókapcsolat épp egy, a világ romlottságát panaszló sirventés kezdetén bukkan föl, ahol a költő épp a rendezettség és egy eszményi világ ideálképét próbálja meg az "újjászülető idővel" megmutatni:
"Ab lo Pascor m' es bel que' eu chan
En estiu, a l' entran de mai,
Can par la fors sobre.l verjan,
E son reverdezit li glai;
Moin mi val pauc lo temps cortes
Q' eu non si joi non l' ades " [25]