8. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Az utazás, a bolyongás élménye a haláléhoz áll közel. A vándort útja során vezetők segítik, s jótevők oltalmazzák a reá leselkedő veszedelmek ellen. Mindezek ellenére mindig meghal egy kicsit, hogy aztán úti célját elérvén, vagyis megérkezvén, megpihenhessen, újjászülethessen. A halál nem föltétlenül jelent valódi meghalást: irodalmi szöveghelyzetben az elalvás, az álom gyakran ugyanazt a lelkiállapotot jelöli, s az ébredés a halál utáni újjászületés aktusával ér fel. Különösen érvényes ez századunk irodalmi alkotásaira. Dolgozatunk néhány olyan XX. századi olasz költő utazás-élményén gondolkodik el, akiknél ez a tapasztalat az álom és az emlékezés síkjára vetül, és akik az Ulisses-mítoszt töltötték meg új tartalommal; saját eszményeik, élményeik alapján Odüsszeusz alakját ítélték fölidézésre méltónak és alkalmasnak: Giuseppe Ungaretti, Umberto Saba és Piero Bigongiari verseit olvastuk a "sokattűrt, sokfele bolygott" király mítoszának tükrében.
Az Odüssszeia a hazatérés eposza. Az olvasó már az első ének elején értesül az istenek döntéséről: Odüsszeusz most már hazatérhet Ithakába. Ettől kezdve Pallasz Athéné veszi kezébe kegyeltje sorsát, hasznos tanácsokkal látja el őt, átsegíti minden vészen: ha kell, bátorságot önt a szívébe, ha kell, megváltoztatja külsejét, védelmező ködbe burkolja vagy oltalmazó álmot bocsát reá. Az Odüsszeia majdnem minden éneke azzal végződik, hogy a szereplők aludni térnek, és szemükre álom hull; ugyanez történik sorsfordulót jelentő események előtt, esetleg közben is: Nauszikaát éjjel, hálótermében keresi föl Athéné, és így sugalmazza neki, hogy másnap mosni induljon szolgálóleányaival a folyópartra; Odüsszeuszt öntudatlan, mély álmából riasztja föl a leányok sikoltozása Szkheria szigetén, s ugyancsak a halálhoz hasonlító álom borítja szemét akkor is, amikor a phajákok kormányos nélküli, fürge hajójukon hazaröpítik végre Ithakába. Kábulata ébredés után sem múlik el azonnal: "ködöt öntött körbe az isten", s Odüsszeusznak idegennek tűnik a rég nem látott táj, álmából ocsúdva nem ismer szülőföldjére. Pénelopé is átalussza a sorsfordító eseményt, a kérők megölését, s hinni nem merő szívvel, szinte bosszúsan kergeti el az örömhírt hozó dajkát:
Mit gúnyolsz engem, mikor úgyis szenved a lelkem?
ennyire félrebeszélsz s elkergeted álmom, az édest,
mely lekötött s kedves szemhéjamat elboritotta?
Íly mélyen nem aludtam azóta, mióta Odüsszeusz
ment meglátni az Átok-Tróját, vesszen e név is!
(Odüsszeia, XXIII, 15-19.)
A halandó ember életének nehéz megpróbáltatásokat jelző pillanataiban részesül az istenek ajándékából, az álomból, amely olykor jótékony, feledtető pihenést jelent számára; máskor viszont éppen álmában kapja a legfontosabb útbaigazításokat, s az ébredés gyakran ráébredést, fölismerést hoz: új életszakasz kezdődik. A halál-álom, majd az azt követő új életre ébredés legmélyebb értelmű példája Odüszeusz látogatása Hádész birodalmában. Meg kell járnia az alvilágot, mert csak így kaphat további útbaigazítást Teiresziásztól, a jóstól. Hádésznál találkozik a trójai háború halott hőseivel és édesanyja lelkével is, és valójában egész útja során ez az egyetlen alkalom, amikor Odüsszeusz híreket hall otthonáról és szeretteiről, hiszen számára mindeddig csak múlt és jövendő létezett: a trójai háború és az azt követő megpróbáltatásokkal teli bolyongás múltja, és a még mindig ködbevesző hazatérés jövője; a külvilág, az otthon jelenéről mit sem tud. Hazatérése után azonban, miután otthonában helyreállította a rendet, révbe jutott tehát, ő maga fogja Teiresziász örök bolyongást ígérő jósszavait idézni Pénelopénak, mikor az közös jövőjük felől kérdezi.
Az Odüsszeusz-mítosz későbbi újragondolóit nagyon gyakran éppen ez, a Teiresziász által is csak homályosan sejtetett jövő foglalkoztatta. Ha a XX. századi olasz költők Ulisses-élményét vizsgáljuk, azt is szem előtt kell tartanunk, hogy ők kettős tradíciót kaptak örökül: a homéroszi hagyományon túl bennük óhatatlanul fölidéződik a nagy előd, Dante pokolbéli találkozása Odüsszeusszal. Dante nem ismerte Homéroszt, az Ulisses-történet egyes epizódjai a latin költők (Vergilius, Ovidius, Statius) közvetítésével jutottak el hozzá. A Pokol XXVI. énekében ott veszi föl a történet fonalát, ahol az Ovidius Átváltozásokjában megszakad: Ulissest Circe bocsájtja útra:
Kétes utat jósol Circe és sok veszedelmet
vad tenger habos áradatán, végnélküli úton
(Metamorphoses, XIV, 438-439.) [2]
Dante nem ismeri tehát Teiresziász jóslatát sem, s úgy képzeli, hogy Ulisses soha nem tér haza Ithakába. A Divina Commedia írója nem titkolja Ulisses iránt érzett rokonszenvét, hiszen ő maga is örökös bolyongásra, száműzetésre ítéltetett, és soha nem térhetett meg hazájába. Becsüli Ulisses bátorságát, azt, hogy tetteit a virtute és a canoscenza vezérli, még akkor is, ha ezzel isteni törvényeket sért: utolsó útján túljut Hercules oszlopain, társait is magával csábítván odáig merészkedik, ameddig ember már nem juthat el:
non vogliate negar l'esperienza,
di retro al sol, del mondo sanza gente!
(La Divina Commedia, XXVI, 116-117.) [3]
Dante Ulisses alakjában tiszteli a halálos veszedelmű titkokat is megismerni vágyó embert, ugyanakkor éppen azzal, ahogyan elképzeli Odüsszeusz utolsó utazását, annak a meggyőződésének is hangot ad, hogy az emberi tudás lehetőségei korlátozottak, s ithaka királyának személyes tragédiáját az okozta, hogy saját kíváncsiságán túlmutató cél nélkül, az égiek akaratával dacolva indult útnak és sodorta veszélybe társait. [4]
Az Ulisses-mítosz hosszú szünet után, a XX. század első évtizedeiben bukkant föl ismét az olasz költészetben. A XX. század új olasz költői, i poeti nuovi, Ungaretti, Saba, Montale, majd még inkább az ún. hermetisták - Quasimodo, Sereni, Luzi, Bigongiari - az élet fogalmát az irodalomra szűkítették le olyan értelemben, hogy létezésük a költői mesterséggel egyezik meg; az általuk birtokolt szavak jelentik az egyedüli módját annak, hogy önmagukat is élőknek ismerjék el. Az új olasz költészet nem ékesszólás többé, nem a valóság tükre immár, hanem maga a valóság, az egyetlen létezési forma az új költők számára.
In nessuna / parte / di terra / mi posso / accasare (Már én semelyik / zugán / a földnek / nem üthetem föl / tanyámat) [5] - ezekkel a sorokkal kezdődik Ungaretti egyik 1918-ban írott verse, a Girovago (Világcsavargó). Mintha a költői létforma előhangjai lennének ezek a szavak: az állandó vándorlásé, az útonlevésé, a soha meg nem nyugvásé, mely Ungaretti hosszú életútjának minden szakaszára érvényes volt. Az egyiptomi Alexandriában született, ott is élt huszonnégy éves koráig, de élete ezután utazások sorozata lesz: Párizs, Milánó, az első világháború frontjai, majd Róma, Dél-Olaszország, Korzika, Hollandia, egy hosszabb brazíliai tartózkodás, az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Japán és a Távol-Kelet jelzik a rövidebb-hosszabb ideig érvényes kikötőket. Fölmerülhet hát a kérdés: Ungaretti néhány soros, gyakran mindössze néhány szóból álló verseiben a szüntelen utazásai során felgyülemlett élményei desztillálódtak?
E me ne stacco sempre
straniero
Nascendo
tornato da epoche troppo
vissute (...) Cerco un paese
innocente
S úgy kelek útra mindig
idegenként
Megszületésemmel
nagyon is túlélt korszakokból
visszatérve (...) Ártatlan vidéket
keresek
-- zárja Girovago című versét. Itt kellene Ungaretti odisszeájának lényegét keresnünk? Maga Ungaretti a Vita d' un uomo ( Egy ember élete) címet adja költői termését reprezentáló válogatásának, s ennek az "emberéletnek" két fontos állomását két jelkép értékű ciklus- ill. verscím jelzi: Il porto sepolto ( Elsüllyedt kikötő) és Allegria di naufragi (Hajótörések öröme), mindkettő az 1914 és 1919 között keletkezett verseket tartalmazó Allegria (Öröm) című kötetből való. Az Allegria verseit maga a költő rendezte tematikus ciklusokba, s ezek közül három is az utazás élményére épül: Il porto sepolto (Elsüllyedt kikötő), Naufragi (Hajótörések) és a Girovago (Világcsavargó). Ungaretti verseiben az utazás témája egyszerre jelent fizikai és intellektuális útkeresést, olyan kutatást, amely nem merül ki az új, egzotikus tájak nyújtotta élmény utáni vágyban. Ungaretti számára a cél egy vonatkozási pont megtalálása, ahol lehorgonyozhat, gyökeret verhet (accasarsi 'otthonra lelni'). Ungaretti számára az élet egyetlen fáradhatatlan keresés:
E subito riprende
il viaggio
come
dopo il naufragio
un superstite
lupo di mare
(Allegria di naufragi, 1917)
S tovább megy
rögtön útján
akár
hajótörés után
a túlélő
tengeri medve
(Hajótörések öröme, 1917) [6]
A címben rejlő oximoron jelentését akkor tárhatjuk fel igazán, ha mögé gondoljuk azt az életfelfogást, amelyet Ungaretti alkotott magának: vagyis az emberélet nem más, mint hajótörések sorozata; de az életben maradottak sem sodródhatnak tovább tétlenül, nem is tűnhetnek el: a kegyelemteljes állapothoz hasonló örömmel folytatják tovább útjukat az előttük álló hol fájdalmas, hol vigaszt nyújtó kalandok felé. A hajótörés-motívum értelme talán úgy pontosítható, ha valamilyen belső tartalom fölfedezését is értjük rajta egyben, egy olyan kincstartalék megtalálását, amelyet mindenáron fényre kell hozni. A Porto sepolto XX. századi költő-utazója egyszerre idézi Ulisses alvilágban tett látogatását és Dante pokolbéli útját:
Megérkezik a költő
s aztán visszatér a fényre dalaival
és szétszórja őket
Ebből a versből
csak az a kimeríthetetlen titkú
semmi
maradt nekem [7]
Ebben az ars poetica értékű versben Ungaretti fiatalkori költészetének legfontosabb motívumai mind együtt vannak: az életet adó fény, az ókori Alexandria kikötője, amely a "tágterü tengeren" hajózó Ulisses-Ungaretti számára a révbe jutást, a hazatérést jelentheti; és a titkok birodalma, ahová alászáll a költő, ahonnan a költői szót meríti. [8]
Ungaretti költészetete a poeti nuovi Ulisses-élményének előkészítését jelenti. A Mindenség útjain bolyongó költő számára az ottohonkeresés immár nem föltétlenül a haza megtalálására irányul; a megérkezés a halál bizonyosságát is jelentheti: Col mare / mi sono fatto / una bara / di freschezza (Universo) - A tengerrel / hűsítő / koporsót / ágyaztam - (Mindenség). [9] A természetben és az életet, halált egyként jelképező tengerben való föloldódás vágya, az a törekvés, hogy létezésünk nyomát csak az álom és az emlékezet őrizze, századunk első felének olasz költészetében motívumként van jelen.
Ungarettihez hasonlóan Umberto Saba is megszerkesztette a maga Vita d' un uomoját, azt az életművét tartalmazó romanzo spiritualét, amelynek a Canzoniere címet adta. Míg Ungaretti költészetében az Ulisses-élmény inkább csak fölsejlik, Saba világában - annak ellenére, hogy viszonylag ritkán fordult a klasszikus mitológiához - Odüsszeusz alakjának igen fontos szerep jut. Kétszer is megidézte az ithakai király alakját: először az 1933-34 között keletkezett verseket tartalmazó Parole című gyűjteményben, majd 1946-ban, a Mediterranee című ciklusban többször is megjelenik Ulisses figurája. Saba mindig is magányos költő volt: élete legnagyobb részét szülővárosában, Triesztben élte le, olasz zsidóként, s ebben a mitteleurópai közegben távol tartotta magát valamennyi költői irányzattól és irodalmi csoportosulástól. Saba versei meditációk, melyek elválaszthatatlanok a környezettől, amelyből élményeit meríti: a dalmát tengerpart színei folyton fölvillannak verseiben. Saba prózai írásait tartalmazó kötetének előszavában Guido Piovene így ír:
"La sua prosa e difficile, complessa, segreta (...) che sembra aperta anche a un bambino, ed e spesso chiusa all' adulto se ne ha buttato via la chiave." (Saba prózája nehéz, összetett, titokzatos (...) olyan próza, amely mintha egy gyerek számára is nyitva állna, ugyanakkor a felnőtt előtt is zárva marad, ha elveszítette a kulcsát.)
Ugyanez érvényes Saba verseire is. Mindazok a motívumok, amelyek kései versciklusaiban központi témává válnak, nagyon finom, egyszerű nyelven írt korai verseiben is jelen vannak már: a Brama ('szenvedélyes vágy'), a Giovanezza ('fiatalság'), a Vecchiaia ('öregség'), a Morte ('halál') és a Sogno ('álom').
A Parole című gyűjtemény Ulisses-verse egy miniatűr portré, amelyet a védtelenség pillanatában karcoltak. Egy hanyatló, haldokló Ulisses jelenik meg előttünk - Ulisse al declino -, akit egy hajótörésről álmodó, hajótörést váró nőalak - una pallida sognatrice di naufragi - kísértett meg. A melankolikus-ironikus kérdő mondat középpontjában a fiatalságot fölidéző Brama áll, de itt már elmosódnak a történések határai, minden a múlt, az emlékezet síkjára vetül, s az álom lesz a pszichológiai eredménye ennek a portrénak. A képek határait színek jelzik: a sognatrice di naufragi arca sápadt, halovány, alakja is inkább csak tünékeny, homályos képként bukkan fel. Ugyanolyan sorsszerűen várja a hazája partjaira vetődő hajótöröttet, akit az istenek bíznak gondjaira, mint amilyen bizonyossággal tudja Ulisses is, hogy egyetlen parton sem fog már kikötni. A költő megöregedett, leszámolt a régi szenvedéllyel:annak ellenére, hogy a vers egyetlen, az utolsó pillanatig függőben hagyott kérdő mondat, a tónus sokkal inkább valami tapasztalt bölcsesség felé közelít. Ez a tapasztalat az öregség sajátos állapotának nagyon is egyértelmű felismeréséből indul ki, s immár teljes egészében az emlékre támaszkodik.
Antico mare perduto ('elveszített, antik tenger') - ez a Mediterranee egyik központi képe. Itt Ulisses antik alakjában tér vissza: ő Ithaka királya, a nyughatatlan, bolyongásra ítélt tengerjáró, aki ifjúkorában a dalmát partokon hajózott - véletlen egybeesésként éppen Saba vidékén. De ebben a mediterrán klímában egyfajta melankolikus-nosztalgikus, időbeli és térbeli távolság alakult ki. Ulisses, aki most egyes szám első személyben szólal meg, mint amikor kalandos utazását mesélte Alkinoosz királynak, az ifjúság és az öregség, az aktivitás és a passzív szemlélődés pólusaira építi fel mondandóját. Nella mia giovanezza ho navigato (Ifjúkoromban hajóztam) - me al largo / sospinge ancora il non domato spirito (engem nyílt vizekre hajt még nyughatatlan lelkem): ahol az első mondat időhatározója nem valami mese bevezető mondata, hanem a múltba süllyedt cselekvő létállapotot megjelenítő idő.
Saba Ulisses-verseiben egy elveszített, ill. elhagyott világról van szó, amelyet bizonyos távolságból szemlél, egyre növekvő melankóliával:
Penso un mare lontano, un porto, ascose
vie di quel porto; quale un giorno v' ero,
e qui oggi sono
Egy messzi öblöt képzelek, egy öblöt
és az öböl zegzúgait: mi voltam
s ami vagyok [10]
-- kezdi Mediterranea (Mediterrán) című versét. (Az olasz nyelvű szövegben ez áll: 'ahol egy napon voltam, és ma itt vagyok'.) Ennek a mitológiai átvitelnek a feszültségét a vittoria többszörös értelmezési lehetősége adja: egyrészt ott van a hős Ulisses minden veszedelmek fölött aratott nagyhírű győzelme, másrészt a jóval keservesebben kivívott győzelem önmaga fölött. Kalüpszó, Kirké marasztaló szavának ellenállt már, egyedül ő hallgathatta meg a szirének énekét, mert csak ő volt elég érett erre a megpróbáltatásra, de az árbochoz kellett kötöztetnie magát. Saba soraiban ott bujkál ez a titkos, belső győzelem is, amely a dalmát tengeri tájon zajlik, ahol a csók, mámor, téboly, a sötéthangú szirén veszedelme leselkedett rá: penso cupa sirena / - baci ebbrezza delirio - ; penso Ulisse (Somlyó György fordításából kimarad a szirén jelzője: cupa 'mély, sötét, komor', s az eredetiben a szirén egyes számú.) Ez az Ulisses azért könyörög az istenekhez, hogy ne tegyék ki több kísértésnek, ne sújtsák még egy kísértés fölött aratott győzelemmel. Talán autobiografikus allúziók sora ez, amely a hanyatló Ulisses képében teljesedik ki: penso Ulisse / che si leva laggiu da un triste letto (gondolok / (...) Odüsszeuszra,/ ki odalent egy bús ágyon ocsúdik.) Egy fáradt, védtelen, ágyban fekvő Ulisses ez, vagyis a tradicionálisan értelmezett mitológiai kép fordítottja: ilyen mitikus tájon zajlik Saba utolsó érzelmi utazása.
S ha van Ulisses, akkor Sabanál van Telemakhosz is:a Tre poesie a Telemaco (Három vers Telemakhoszhoz) soraiban ő lesz Ulisses visszatükrözött figurája, akire apja bölcsessége, élettapasztalata vetül, vagyis mindaz, amit Ulisses utazásai során halmozott föl. Telemakhosz a fiatal, a tapasztalatlan személyiség, akihez annak az Ulissesnek a szeretetteljes nevelő szavai szólnak, aki átélte már a nagy viharokat, megjárta már a tenger legtitkosabb zegzugait is. Tutti portiamo della vita il peso (Valamennyien viseljük az élet terhét) - ezzel az egyszerű igazsággal kezdődik a három vers közül az első, a Quasi una favola (Majdnem mese) amely egy már-már utópisztikus világ felé tárul - un paese ove il migliore sempre vince e per tutti e un bene nascere (egy olyan ország, ahol mindig győz a jobb, és ahol öröm megszületni): talán ez az a cél, amelyet a hosszantartó utazással el lehetne érni, az a vidék, amelyet meg lehetne találni, de ez az elérhetetlen kikötő is egyben, hiszen ebből az álomból minden ébredés komor lesz: al risveglio / ogni volto s' oscura (ébredéskor minden arc elhomályosul).
Sino alla morte in balia del viaggio / Abbiamo le soste di sonno - A halálig az út markában / Álom-pihenőink vannak csupán [11] - mondja Ungaretti; Oggi il mio regno / e quella terra di nessuno - Az én birodalmam / most ez a senkiföldje - teszi hozzá Saba Ulissese. Piero Bigongiari Senkije ezt az álom-pihenőt tölti immár a senki földjén. A Nausicaa verso Aracne o il sogno di Nessuno - Arakhnéhoz közelítő Nauszikaá avagy Senki álma [12] egy öreg ember búcsúja az élettől. Ennek a mítoszok összecsengésével teli, metamorfózisok egymásba játszására épülő versnek már a címe is titokzatos: a Nauszikaá-történet fonódik össze egy olyan átváltozás-mítosszal, amelynek hősnője azért bűnhődik, mert megfeledkezett az istenek iránti kötelező alázatról, és saját képességeibe vetett túzott magabiztossága birtokában versenyre mert kelni Pallasz Athénével. Senki (vagyis Ulisses, aki a Küklópsz elméjének összezavarására találta ki magának ezt a nevet) álmában a felejtés küzd az emlékezéssel: józan elméje és az istenek intelmei azt diktálják, hogy ne cselekedjen "sorsa fölött": ne vállaljon több kihívást, ne tegye ki magát több kísértésnek. Hiszen az árnyak birodalmában hallotta a jósszót:
végy egy jólfaragott evezőt válladra, bolyongjál,
míg olyanokhoz nem jutsz, kik tengert sose láttak,
s ételüket sem eszik megsózva tengeri sóval:
és sohasem láttak pirosarcú fürge hajókat,
sem könnyű evezőt, mely szárnya a fürge hajónak.
(...) A tengerről jő majd a halálod,
gyöngéden közelít hozzád, és könnyü öregség
végén sujt csak rád, amidőn körülötted a néped
boldogan él.
(Odüsszeia, XI.121-124; 134-137.)
Bigongiari utazójának lelkében a Nauszikaá alakjához kötődő varázslatosan finom emlék-élmény az arakhnéi végzetté lényegül át: a pókká változott lány örökké szövi bíborszín szövetét, Odüsszeusz vég nélküli hajózásra ítéltetett, Nauszikaá-Pénelopé pedig az idők végezetéig vár. A mítoszok, a mitológiai alakok állandó egymásba fonódása alkotja a vers szövetét. Vidi nascere, piu che isole strane all' orizzonte, / della tua metamorfosi un barlume/ tra le avventure della lontananza / e quelle piu accecanti dell' oblio. - (Nem új, különös sziget a látóhatáron: / átváltozásod sejlett föl előttem / a távoli kalandok s a felejtés / vakítóbb próbái között derengve.) Az álomban minden oly sejtelmesen homályos: az emlék fölsejlik, a nevet suttogva ejtik ki, tétova jel, irígy fuvallat készíti elő az átváltozást - egyedül csak a felejtés kalandja áraszt el mindent vakító fénnyel. A vers sorai mögül ugyanakkor a mítosz elemei is előbukkannak: Pallasz Athéné sugallata, melyet a phaják királylány álmában fogad elméjébe, a kocsi, amelyen mosni indul a folyópartra, a sziklák, amelyek közül Odüsszeusz elé lép, s a hazafelé menet majd egymás mellé szegődő lépteik. Akkor Nauszikaá szívébe bölcsességet és bátorságott öntött az isten, egyszeriben fölnőtt nővé varázsolta, hogy meg tudjon birkózni a reá váró feladattal, Odüsszeusz megmentésével. Az a Nauszikaá, aki minden felnőtté tévő varázslat ellenére megőrizte "kislányos ifjúságát", most a felejtés kocsiján érkezik annak az Odüsszeusznak az álmába, akiről már lehullt a varázs; a phajákok örökkön termő fákkal teli, mesebeli kertjei helyén itt kiszáradt folyómeder kanyarog a sziklás lapályon, s Nauszikaá életmentő útmutatása is bizonytalanságba hull:... la mia mano che ti indicava da lontano / mentre eri accanto a me, e il tuo passo / accanto al mio non so se era un ritorno / o un andare oltre. - (... messzi földről / rád szegezett ujjam, ha közelemben / voltál, és lépteim mellé szegődő / lépteid, nem tudom, merre vezettek, / vissza vagy még tovább.) Odüsszeusz tudja, hogy a nyughatatlan kalandvágy, a kíváncsiság vétke sodorta útja során veszedelembe, s az istenek akaratának köszönheti azt is, hogy az ár a phajákok szigetére vetette, akik soha nem kérdezik a hajótörött nevét, mert számukra csak egy a fontos: megoltalmazni és hazajuttatni a bolyongót. Ez az Odüsszeusz elméje "szelíd parancsának", a feledés szavának engedelmeskedik immár. Eltávolítás, beletörődés, valaminek az ígéretéről, lehetőségéről való szelíd lemondás van ezekben a sorokban: Io ti cerco ormai solo lá dove / so che non sei. E questo l'avvenire? - (Egy ideje én már csak ott kereslek, / ahol tudom, nem vagy. Ez a jövendő?) Odüsszeusz útjának nincs végcélja, nincs befejezése sem: az éppen csak fölbukkanó sziget, az otthona "furcsa tűfok", Pénelopé hiába várja, mert nem lesz fölismerés, nem lesz boldog ébredés, s az ébredés nem hoz ráismerést. A kendő lehull ugyan a szemekről, de nincsenek többé biztos jelek, amelyekről hazatérésében reménykedő hívei és a hoszú várakozásban már-már hitét vesztett Pénelopé ráismernének Odüsszeuszra:... e il giorno illumina / chi invano mi attende sulla cala / del porto occupata dai fantasmi / che alfine si tolgono le bende / dagli occhi ma non guardano piu il mare. - (...s a fényben / ott áll, ki hiába vár rám a parton, / a kikötőben, szellemalakok közt, / akik szemükről végül is leoldják / a kendőt, de nem néznek már a vízre.) Arakhné, Pénelopé, Nauszikaá alakja a szövött kendő metaforájában olvad eggyé: ez az a lepel, amely elkendőzi a tekintetet, elrejt valamit, s ami a fölismerés pillanatában lehull a szemekről; s leplet sző Pénelopé is, Láertész szemfedelét, amelyet éjjelente fölfejt, hogy esélyt adjon a reménynek, hogy meghosszabbítsa a várakozást. A phaják nők Athéné kegye folytán a legügyesebb bíborszövők voltak, s köztük is a legjobb Árété, a királyné, és Alkinoosz palotájába érkezvén Odüsszeusznak legelőször őt kellett megnyernie. Arakhné vesztét csodálatos szövete okozza, amelybe beleszőtte a "képzeletében kavargó, elárvult figurák" regéit, olyan halandó nők regéit, akik az istenek szerelmi szenvedélyének estek áldozatul:
Ez meg, a maeoni lány, Europe elcsalatását
hímezi: hinnéd, él a bika, s hullámzik a hullám.
Látszik a lány, Europa, amint néz vissza a partra,
társnőket hivogat, s a szökellő hab mikor éri,
megriad és félénk talpát fölhúzza előle.
(Metamorphoses, VI, 103-107.)
Mintha Arakhné a föníciai királylány sorsának példázatával intené óvatosságra a "sors ellen indult sziklák" között sétáló Nauszikaát: a halandó az istenek játékszere, akik előbb bátorságot öntenek a szívébe, elbűvölik, majd magára hagyják. Ehhez az arakhnéi tapasztalathoz közelít most Nauszikaá, illetve az az ifjúkori élmény érik így óvatosan bölcs élettapasztalattá, amelyet Nauszikaá lénye idéz fel Odüsszeusz számára:... Troppo doloroso / nello iato del tempo e chi solleva / la mano industre dal suo fato. - (Túl keserves / annak a meg-megszakadó időben, aki / szorgos kezét immár nem tartja sorsán.) A szövött kendő a ráhímzett, beleszőtt regékkel Bigongiari versében a szövött sors szimbólumává válik, melynek fonalát a mitológikus hagyomány szerint is három nőalak méri ki, fonja, majd szakítja meg. A Moirák szándékaiba még az istenek sem látnak bele mindig, ezért Zeusz, ha meg akarja tudni akaratukat, aranymérlegére helyezi az emberi sorsokat. Ma nulla e piu diverso dell' uguale / a se stesso. Il pensato e l'impensato / sulla bilancia hanno lo stesso peso. - (Ám semmi sem szakad messzebbre önnön / valójánál. Amit gondolsz, s amit nem, / a mérleg tányérját egyként lenyomja.) Senki álmában - mely maga is egy költői metamorfózis - az időrend fölborult, Odüsszeusz-Bigongiari már a múlt felé tereli a várást; múlt és jövendő megkülönböztetése értelmét vesztette: a távoli kalandokra nem tud visszanézni, a felejtés vakítja el szemét, s a jövendő, a megérkezés bizonyossága is szertefoszlott.
Dolgozatunk azzal a gondolattal indult, hogy az Odüsszeia a hazatérés mítosza. Nyilván nem véletlen, hogy egy antik mítosz mely korban aktivizálódik újra, s az sem, hogy a költő a mítosz mely elemeit érzi érvényesnek, újragondolásra alkalmasnak, melyeket emeli be saját művébe akár úgy is, hogy módosításokat hajt végre rajtuk. A poeti nuovi Odüsszeusza Dante Ulissesének XX. századi utóda; viszont egy olyan hős, akinek éppen nem hősies bátorsága, leleménye lesz mérvadó a modern olasz költők világában, hanem létének sorsszerűsége, a haza nem találás, az örök bolyongás ítélete. Saba költészete egy valamikori idő költészete, amely maga is emlékezéssé vált. Ugyanakkor Ulissese egy szerelem / szenvedély szimbóluma is ( doloroso amore - mondja Saba), amelynek távlatai a kikötő nélküli nyílt tengerre vetülnek. Így lesz Saba világában a hősies kalandok mitikus alakjából örökkön úton levő, soha meg nem érkező vándor, aki egy nemlétező kikötőt keres, azt a bizonyos kikötőt, amelyet Ungaretti hajótöréseket túlélő tengeri medvéje is kutat. Bigongiari Odüsszeusza pedig már nem keres; őt már semmi nem ébreszti föl álmából:
Percio non scesi né oltre proseguii
il viaggio. Lo sguardo sul paese
davanti a me, era quello della morte?
La dove fantasmi sbendati fuggono.
Így hát nem szálltam ki, s nem is hajóztam
tovább. Az elém táruló vidékre
néztem: a halál nézett rá helyettem?
Elfutnak rajta a kendőtlen árnyak.