7. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Már késő estére járhat,
mikor az úton egy kecses,
csinos, a szemnek kellemes
nemes hölggyel találkozik,
kit szép, ékes ruha borít.
A nemes lány jól nevelten
köszönti illedelmesen.
Szól az: "Ékítve a szépet,
adjon az Úr egészséget!"
Így a lány: "Uram, nem messze
vár szállásom, hogyha kedve
úgy tartja, legyen vendégem;
egyetlenegy kikötésem:
velem kell háljon az éjjel."
Hányan kapnának két kézzel
ilycsábító ajánlaton!
de mély gond ül a lovagon,
s ily választ ad a szép hölgynek:
"Igenhálás vagyok önnek,
hogy szívesen lát vendégül,
de jól meglennék anélkül,
hogy kegyeddel együtt háljak."
"Csakígy kaphat tőlem ágyat,
szemem világára mondom!"
Nincs menekvés semmi módon,
mit tehetne, elfogadja,
s bú száll máris a lovagra,
tudja, kínnal telt éjszaka
vár úgy reájuk, hogyha a
nemes hölgy őt úgy szereti,
hogy nem engedi el neki
kényszerből tett ígéretét,
s együtt kell vele feküdjék.
A szép hölgy, amikor végre
amire vágyott, elérte,
elvezeti a lovagot
várához, melyhez foghatót
Thesszáliáig nem lelni;
roppant tömbjét átölelni
mély vizesárok fut körbe,
s nem lakja, csak néma csöndje:
nincs itt más, csak kit a hölgy visz.
Benn szép szobák, sok fénylő dísz,
miket a hölgy készíttetett.
Követve egy patakmedret
rá is lépnek nemsokára
a kővár függőhídjára,
s azon át a vártoronynak
kapujához lovagolnak
A nagy ajtószárnyak nyitva,
illatozó hárs borítja
padlóját a várteremnek,
s ahogy lovon beléptetnek,
dúsan rakott asztalt látnak:
hímes terítő, szép tálak,
bennük ízletes ételek,
míves ezüsttartókba tett
gyertyák halványsárga fénnyel,
kupák vert arany szegéllyel,
s két nagy edény, melyek öble
fehér, s eperborral töltve.
Kézmosáshoz két medence
áll ott meleg vízzel telve,
s kezet törölni két kendő, --
szép fehér, s tiszta mindkettő.
Senki nem várja benn őket,
híre sincsen fegyvernöknek,
sehol egy apród vagy szolga.
A lovag szép pajzsát fogja
s felakasztja egy kampóra,
lándzsáját is vastartóba
illeszti, mely mellette áll,
s jó lova nyergéből leszáll.
A leány sem késik sokat,
leszáll ő is, mint a lovag,
s az igen becsüli érte,
hogy nem vár segítő kézre.
Amint talajt ér a lába,
siet máris egy szobába,
s rövid, skarlátszín köpennyel
tér meg a szép hölgy, hogy ezzel
öltöztesse a lovagot.
Kint feljöttek a csillagok,
de benn a sok égő gyertya
-- mindnek díszesre csavarta
viaszát értő mestere --
erős fénnyel töltötte be
a nagy terem minden sarkát.
A hölgy így teszi a skarlát
köpenyt a lovag nyakába:
"Barátom, nézze, víz várja,
s íme, itt e fehér kendő,
vegye, mert itt senki nem jő
önnek szolgálatot tenni,
csak mi vagyunk itt, más senki.
Mosson kezet, s jöjjön, látja,
amint az óra kívánja,
rakott asztal vár miránk itt."
"Örömmel." -- így szól a másik,
és a lakomához leül.
Mellette, -- ki igen örül --,
ott a lány, s így isznak, esznek.
Hogy az étellel végeznek
a leány így szólítja őt:
"Uram, töltsön egy kis időt
odakint az éji csendben,
míg gondolja: lefekhettem.
Ez ne bosszantsa, ne sértse,
visszajöhet hamar, s végre,
ígéretét beválthatja."
Szól most az: "Amint óhajtja,
idő szerint visszatérek,
s amit rám rótt az ígéret,
teljesítem mindenáron."
A megnyitott kapuszárnyon
az udvarra lép a lovag;
ott áll, várakozik sokat,
de csak vissza kell térnie, --
köti szava, ígérete.
A terembe visszatér hát,
de nem leli ott a szép lányt,
aki az ágyába várja.
Szól az üres termet látva:
"Szavamra, akárhol legyen,
felkutatom, megkeresem."
Indul máris, nem vár tovább,
s elérve a szomszéd szobát,
sírást, hangos kiáltást hall, --
a lány hívja őt szavával,
kivel együtt kell hogy háljon.
Tovább megy, hogy rátaláljon,
s hamarosan egy félig tárt
ajtóhoz ér, s íme, mit lát,
benézve a keskeny résen:
bent egy lovag készül éppen,
hogy a leányt meggyalázza,
leteperte már az ágyra,
s fehér testét kitakarta.
Hogy látja, szól a hölgy hangja:
"Segíts, lovag, én vendégem,
különben elér a szégyen,
s itt előtted meggyaláznak.
Hisz én veled kell hogy háljak,
így tartod hát meg a szavad,
szemed előtt ez fogja vad,
pór vágyát tölteni rajtam?!
Segíts, lovag, e nagy bajban,
jöjj hát, szabadíts meg engem!"
Látja emez, mily illetlen,
parasztmód érinti testét
az ott benn, felgyűrve selymét
a hölgy hosszú ruhájának;
s bár nem volt nyoma sem vágynak,
sem féltékenységnek benne,
mégis harag, szégyen ette
a meztelen testet látva.
Ámde az ajtót elállta
kivont kardokkal két lovag,
és tőlük kissé távolabb
még négy fegyveres szolga várt,
kezükben súlyos harci bárd,
széles fejű, nehéz, éles,
amely csapásával képes
széthasítani egy ökröt,
átvágni egy tölgyfarönköt.
Megáll most, s így szól a lovag:
"Ó, nagy Isten, mihez fogjak?
Nem kisebb célom, munkám van,
Guenievre királyné nyomában
indultam erre az útra,
ám ha belém ássa, fúrja,
szívembe csempészi magát
az elgyengítő gyávaság,
s kint maradok szégyenemmel,
célom sosem érhetem el.
Máris tép, mardos a szégyen,
hogy maradásról beszéltem,
sötét árnyék ül szívemre;
halál jár érte, hitemre,
amiért itt késlekedem.
Isten, te, ki látod lelkem,
tudod, szavamból nem gőg szól,
de inkább meghalnék százszor,
védve erényt, tisztességet,
minthogy csúf szégyenben éljek.
Mily becsületem is lenne,
ha e kettő beengedne,
párbaj, heves tusa nélkül,
mintha látnának vendégül!
Hiszen úgy itt bármely gyenge,
hitvány lovag beléphetne.
De a legfőbb: látom, hallom,
mint kérlel elcsukló hangon,
mint említi ígéretem."
Ekkor az ajtónál terem,
s kissé behajol a résen.
A két lovag ott áll készen,
s felé vágnak nagy hirtelen.
Hátraugrik most sebesen, --
ám a két karban nem lehet
fékezni a lendületet,
s a kemény kőfalon csengve
eltörik a két kardpenge.
Hogy azokat törni látja,
belép máris a szobába,
a bárdtartó csatlósokat
nem tartja sokra a lovag,
közéjük lép, csapása hull,
küzd, üt, vág irgalmatlanul.
Oldalán éri egyiket,
másiknak karján nyit sebet,
lesújtja őket a földre;
harmadik ellép előle,
a negyedik harci bárdja
köpenye szálát elvágja,
s valamivel válla alatt
ingén át húsába harap,
hogy kicsordul vörös vére.
Ám nem jajdul fel sebére,
nem szór fájdalmas szitkokat,
odamegy, ahol a lovag
az ágyra teperte a lányt,
s két marokra kapva haját
elrántja a gyalázatost, --
így hát megtarthatja adott
szavát, mielőtt elmenne.
De ki imént megsebezte,
megint jön, emeli bárdját,
hogy a lovag koponyáját
fogáig kettészakassza,
ám az maga elé tartja
pajzsként, akit kezében fog,
s a nehéz bárd azt éppen ott,
ahol a vállba fut a nyak,
találja el: csont, ín szakad,
s nyílik nyomban véres árok.
Fogja a lovag a bárdot,
kitépi kezéből ennek,
s hagyja esni a nagy testet,
mit eddig markában tartott,
mert támadják a lovagok,
s a többi csatlós bárdjával.
A lovag egy gyors ugrással
a kőfalnak veti hátát,
s így kiált: "No, rajta, gyávák,
ide mind, ki halni vágyik!
S bár jöjjön még húsz ily másik,
hogy világra jött, megbánja,
kit fegyverem eltalál ma!"
A szűz, ki mindezt látja, szól:
"Szavamra, önnek mostantól
nem kell ettől tartania."
És íme, visszaküldi a
lovagokat és szolgákat,
akik azon nyomban hátat
fordítanak, s az ajtón át
máris elhagyják a szobát.
"Uram, jól védett meg engem
egész háznépemmel szemben,
jöjjön hát, visszakísérem."