7. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Vittoria asszony, egyedül
Annak, hogy a festők Ámort ifjúként vagy puttóként ábrázolják, két oka van. Először is: ha valaki öreg, egy csöppet sem áll jól neki, ha szerelmes, másrészt viszont annak, aki szerelmes, olyan gondtalan és könnyű lesz a lelke, mint egy kisgyereké. Nos, őt megszállta ugyan a szerelem, de sem az egyik, sem a másik teória nem érvényes rá. Vagyis egy csöppet sem áll neki jól, hiszen öreg már az ilyenfajta lovagi tornához, és az sem igaz, hogy elvesztette volna az eszét, mert az ember nem veszítheti el azt, ami sohasem volt neki. Bár inkább a saját dolgaimmal kellene törődnöm, és nem vele foglalkoznom. Azt hiszem, ahogy a szüzek között is vannak ostobák és vannak bölcsek, ugyanúgy vannak bolondok közöttünk is, akik igenis megízleljük a világ legédesebb gyümölcsét. Bolond az, akinél csak a tovatűnő gyönyör a szerelem célja, és nem gondol arra, hogy mi lesz, ha utoléri az öregkor. Pedig az öregkor nagyon gyorsan közeleg, senki sem látja, senki sem hallja, de az ember egyszer csak észreveszi, hogy örökre odafurakodott ő és a barátai közé. Ráncokat rajzol a homlokára, a barátok meg ezalatt szépen becsukják a pénztárcájukat. Ez eltűnteti belülről a jókedvet, kívülről a szerelmet, és mindig karnyújtásnyira bukkan fel, a barátok viszont egyre messzebbről köszönnek. Ám az, aki ügyes, idejében munkához lát. Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Azt, aki mindig a megfelelő időt várja, az idő nem várja meg. A magunk javára kell fordítanunk mások javait, hiszen látszólag nekik van szükségük ránk. Akkor ejtsd el a vadat, amikor ő vett téged üldözőbe, ahelyett, hogy megvárnád, amíg elfut előled. A repülő madarat nem tudja megfogni az, aki még a kalitkában lévőre sem képes vigyázni. Akkor sem, ha ez a madár csekély értelmű. Sőt, az is lehet, hogy gonoszak a szándékai -- viszont vastag a pénztárcája. Ha a vad elszalad, úgy kell neki. Madár még nem repült ki az én kalitkámból, azzal meg, amit utoljára mondtam, mindenkinek magának kell elszámolnia. A bölcsek a bolondokért élnek, a bolondok meg a bölcsekért. Ha mindenki úr volna, nem volnának urak, ugyanígy, ha mindenki bölcs lenne, nem volnának bölcsek, ha meg mindenki bolond, nem volnának bolondok. A világ úgy van jól, ahogy van. De térj csak újra a lényegre, Porzia. Akkor mennek rendben a dolgok, ha az, aki fiatalon szép, öreg korában bölcs lesz. Másunk úgysincs télen, csak az, amit összeszedtünk a nyáron. Vagyis úgy kell intéznünk mindent, hogy ne tudjon elrepülni az a tarka tollú madár. De itt jön Sanguino.
Sanguino és Vittoria asszony
SANGUINO: Csókolom a gyönyörű térdét meg a lábát, édes Porzia asszony, édesebb, mint a cukor meg a fahéjas ostya, sőt, édesebb még a gyömbéres csókocskánál is! Ó, istenem, ha most nem a téren lennénk, Szent Lénárd láncaira esküszöm, menten odanyomnék egy csókot az ajkára, hiszen majd' meghalok érte!
VITTORIA: Mi újság, Sanguino?
SANGUINO: Bonifacio mester asszonyom jóindulatát keresi. Én úgy ajánlom őt a kegyed pártfogásába, ahogy egy jó apa ajánlja a fiát a tanító jóindulatába: büntesse meg, kérem, ha nem elég okos, és ha úgy gondolja, hogy szüksége van még valakire, aki meg tudja őt zabolázni, itt vagyok, parancsoljon velem.
VITTORIA: Nocsak, mit akar mondani ezzel?
SANGUINO: Hát nem érti? Csakugyan nem tudja, hogy mit akarok mondani? Hát ennyire butuskának tetszik lenni?
VITTORIA: Bennem nincs meg az a ravaszság, mint magában.
SANGUINO: Lehet, hogy az a ravaszság nincs meg, de van magában ezer másfajta ravaszság, és attól, hogy nem olyan éles elméjű, mint én, annyira azért még lehet eszes, mint valaki más. De hagyjuk az üres szavakat, és térjünk végre a lényegre. Valamikor réges-régen az oroszlán és a szamár jó barátok voltak. Amikor együtt mentek zarándokútra, megállapodtak abban, hogy ha folyón kell átkelniük, majd átviszik egymást, vagyis először a szamár viszi át a hátán az oroszlánt, aztán meg az oroszlán a szamarat. Rómába menet a Garigliano-folyóhoz értek, és a szamár hátára vette az oroszlánt. Úszni kezdett a túlsó part felé, és az oroszlán -- mivel nagyon félt, hogy belepottyan a vízbe -- egyre jobban belemélyesztette a karmait a szamár hátába, olyannyira, hogy a szamár már a csontjaiban érezte a fájdalmat. Szegény szerencsétlen nem szólt egy szót sem, mintha csak örök türelmet fogadott volna, és amilyen ügyesen csak tudott, átúszott a túlsó partra. Miután ép bőrrel kikászálódtak, egyszerűen megrázta magát egy kicsit, háromszor vagy négyszer meghempergőzött a meleg homokban, és máris mentek tovább. Egy hét múlva, hazafelé, az oroszlánnak kellett átvinnie a folyón a szamarat. Ő meg, hogy ne essen le az oroszlán hátáról, a fogával belekapaszkodott a nyakába. Csakhogy ez nem volt elég, úgyhogy fogta a szerszámát, és beledugta a... -- hogy is mondjam... hiszen érti... na, megmondom kereken: hát beledugta az oroszlán farka alatti lyukba, oda, ahol nincs bőr, méghozzá úgy, hogy az oroszlán jobban szenvedett, mint egy vajúdó asszony, és így kiáltott: "Ó, ó, ohó, ó, jaj, te hitvány szószegő!" A szamár derűs arccal és ellentmondást nem tűrő hangon ezt felelte: "Türelem, testvérem, nekem ezen kívül nincs más karmom, amivel beléd kapaszkodhatnék." Így történt, hogy az oroszlánnak tűrnie kellett, és némán várnia egészen addig, amíg át nem értek a túlsó partra. A tanulság: "egyszer fent, máskor lent", és annyira senki sem nagy szamár, hogy néha, ha tálcán kínálkozik az alkalom, ne használja ki. Néhány napja Bonifacio mester igen elszomorodott, mert valami olyat csináltam, amit nem kellett volna, és ma, amikor már biztos voltam benne, hogy régen elfelejtette az egészet, cudarabbul büntetett meg, mint a szamár az oroszlánt. Csakhogy én nem hagyom ennyiben.
VITTORIA: Miért, mit művelt magával? És maga mit akar tenni?
SANGUINO: Majd mindent elmondok. De úgy látom, néhány társam jön errefelé, úgyhogy menjünk valami olyan helyre, ahol nyugodtan beszélgethetünk.
VITTORIA: Igaza van: menjünk el hozzám, mert valóban ki akarom faggatni néhány dologról.
SANGUINO: Menjünk, menjünk.
BONIFACIO: ... Isten hozta, Lucia. Mi hírt hoz?
LUCIA: Ó, drága Bonifacio mester, most arra sincs idő, hogy üdvözöljem, annyira sürgősen kell beszélnem magával, mert segítenie kell ezen a boldogtalan asszonyon.
BONIFACIO: Helyes alapfeltételezésekből kell kiindulni, ha a végén helyes köveztetéseket akarunk levonni. A pénzsóvárság...
LUCIA: A halálán van...
BONIFACIO: "Ha meghal, eltemetjük" -- ezt valamelyik pápa mondta.
LUCIA: Azt akarom mondani, hogy Vittoria asszony maga miatt hal meg, maga kegyetlen. Magától csak ilyen életet kaphat, vagy talán tud neki ígérni valami mást is? Kegyelmed csak az idejét tölti vele, az a nemes lelkű asszony viszont egyebet sem csinál, csak sóhajtozik és sír, olyannyira, hogy rá sem fog ismerni, ha meglátja, azaz valószínűleg nem látja majd olyan szépnek, mint valamikor. Nem tudom, az iránta érzett szerelme vagy az iránta érzett szánalma lesz-e majd nagyobb.
BONIFACIO: Hogyan? Az asszonyának pénzre van szüksége?
LUCIA: Pénzre? Méghogy pénzre? A pokolba a világ összes pénzével! Kérhet tőle pénzt akár maga is; meglátja: ad.
BONIFACIO: Nem, ezt nem... ó... ó... ezt nem tudom elhinni, igazán nem.
LUCIA: Szóval nem hiszi, maga kegyetlen zsarnok? Ühm, ühm, ühm.
BONIFACIO: Csak nem sír?
LUCIA: A maga szívtelensége és az asszonyom boldogtalansága miatt sírok: "én szegény, szerencsétlen, miféle balvégzet kerített hatalmába?" Én magam sohasem láttam hasonlót, és álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire meg tudja kínozni egy nő lelkét a szerelem. Egészen a mai napig kegyelmed imádta őt, ühm, ühm, ühm, néhány órája viszont -- az asszonyom mintha elvesztette volna a józan eszét -- egyre csak ezt mondogatja: "Bonifacióm, szívem, egyetlenem, lelkem boldogsága, gyémántom, szerelmem, drágaságom!" Ilyen kicsi kora óta, tizenöt éve ismerem, és esküszöm magának, mindig ugyanazzal az arccal, ugyanolyan hűvösen szenvedte el a szerelmet. Most meg -- csak jöjjön el, és meglátja -- ott fekszik az ágyon, a párnáját két kézzel magához szorítja, beletemeti az arcát, én meg csak pirulok és szánom őt, amikor ezt mondja: "Jaj, Bonifacióm, ki szakít el tőlem? Ó, az én kegyetlen sorsom: amikor szeretett, kikosaraztam, most meg, amikor én sóvárgok utána, én emésztem magam miatta, visszautasít, ebben biztos vagyok. Ó, az én megsebzett szívem!"
BONIFACIO: Hát lehetséges ez? Lehetséges, hogy ő ilyet mondjon? Történhet csak így ennyi minden?
LUCIA: Maga, maga, Bonifacio, maga lesz az oka, ha olyat teszek, amit még soha, ha gyalázkodni kezdek... Ühm ühm ühm ühm, szegény asszonyom, szegény Vittoria, micsoda sors jutott neked! Kinek is kerültél a keze közé, ühm ühm ühm! Igen, igen, most már értem, hogy maga sohasem szerette őt, és tudja meg, hogy maga a legképmutatóbb ember egész Nápolyban! Ühm, ühm, ühm, ühm, jaj nekem, jaj nekem, szegény kétségbeesettnek! És téged milyen orvossággal gyógyíthatnálak meg, szegénykém?
BONIFACIO: Ühm, ühm., hiszek neked, hiszek neked, Luciám, most már ne sírj! Dehogynem hittem el mindent, amit mondtál, csak -- tudod -- nagyon elcsodálkoztam azon, amit hallottam. Vajon miféle égi hatalom akar a kedvemben járni azzal, hogy Vittoria asszony szíve -- az asszonyé, akit oly forrón szerettem, és aki legalább annyira kegyetlen volt hozzám, mint amilyen szép --, ez a kőszív ennyire megváltozott?
LUCIA: Megváltozott? Azt mondta, megváltozott? Nos, ha nem sikerült volna féken tartanom, most ő maga kereste volna fel önt. De én azt mondtam neki: "Megőrült, asszonyom? Ezzel a látogatással csak kellemetlenséget okozna neki. Mit szólna a felesége? És mit szólnak az emberek, akik látták, hogy odament? Erről beszélne mindenki: "Hogy mik nem történnek?! Megőrült ez a nő?" Hát nem érti, hogy szereti magát? Talán nem emlékszik, hogy egészen a mai napig maga bánt vele kegyetlenül? Azt hiszem, az Asszonyom vak és bolond, ha nem hiszi el, hogy ő lesz a legboldogabb ember a világon, ha meghallja, hogy kegyed hívatja..."
BONIFACIO: Még hogy én kételkedem? Ki vonhatná kétségbe, hogy igazat mondott?
LUCIA: És akkor az a bánatos lélek, mintha valóban nem emlékezne a szerelem számtalan jelére, amely öntől érkezett hozzá, és amelyet én újból felidéztem neki, hogy megpróbáljam meggyőzni, ezt mondta: "Hát lehetséges, ó, nagy ég, hogy eljön hozzám ő, az a jóságos, és nem nekem kell majd keresnem őt?"
BONIFACIO: Ühm ühm ühm, -- tehát még mindig kételkedik a szerelmemben?
LUCIA: Ön tudja, hogy minél nagyobb a vágy, gyakran annál kisebb a remény, és az asszonyom talán éppen az önmagában felfedezett nagy változás és sokféle újdonság miatt gyanítja azt, hogy a maga érzelmei is megváltoztak. Ha valaki egy csodát látott már, könnyebben hisz a többiben is.
BONIFACIO: Előbb fogja kergetni a nyúl a bálnát, előbb fog megkeresztelkedni az ördög, előbb tanulnak jó modort a bresciaiak, előbb mond el a Sátán egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet a purgatóriumi lelkekért annál, minthogy kialudjon a hőn óhajtott és imádott asszonyom iránti szerelmem. -- De hagyjuk ezt, azt mondja meg inkább, hova megy így megrakodva?
LUCIA: Egy szomszédasszonyunkhoz, hogy visszaadjam neki ezt a sok kelmét. Gondoltam, két legyet ütök egy csapásra, és felkeresem magát is, de hála a jó szerencsémnek, már itt összetalálkoztunk. Akkor hát mit találjunk ki? Nekem -- ha ezt a másik ügyet elintéztem -- mindenképpen haza kell mennem az asszonyomhoz: meg kell nyugtatnom szegénykét, hogy találkoztam és beszéltem kegyelmeddel, és hamarosan ott is lesz nála.
BONIFACIO: Ezt nyugodtan megígérheti neki, és mondja meg azt is, hogy ez életem legboldogabb napja, mert ma végre megcsókolhatom azt a gyönyörűséges arcot, amelyet annyira imádok, és meglelem a kulcsot, amely kaput nyit szomorú szívemhez.
LUCIA: Az asszonyom szíve, az a szomorú. Feltétlenül el kell jönnie ma este, mert azóta sem enni, sem aludni, de még csak pihenni sem tud. Inkább meghalna, minthogy ne lássa kegyelmedet maga mellett. Kérem szépen, ne kínozza őt tovább, ha van némi részvét a szívében, mert még elemészti magát, mint egy égő gyertya.
BONIFACIO: Máris, máris, csak előbb még el kell intéznem valamit. Azután vagy maga jön el hozzám, vagy én megyek el magához.
LUCIA: Tudja, hogy elsősorban mit kell elintéznie? Hogy megőrizze a maga és Vittoria asszony becsületét, el kell hárítania a világ gyanúját, azokét, akik majd látják bemenni és kijönni magát az asszonyom házából. Tudja jól, hogy a szomszédasszonyok állandóan ott ülnek az ablakban, egészen éjfélig, lesik, hogy ki jön és ki megy. Egy szó, mint száz: álruhában kell jönnie. Szerezzen egy hosszú köpenyt, olyat, mint az ifjú Bernardóé, amelyben minden feltűnés nélkül bemehet a házba, és mivel számítanunk kell rá, hogy közelről is megnézik, fel kellene tennie egy álszakállt is, olyat, amely hasonlít az ifjú Bernardo szakállához. Így mehetünk majd együtt is az utcán, és én elviszem egészen az asszonyom szobájáig. Az asszonyom meg csak még jobban fog örülni, mert látja, hogy mennyire vigyáz Bonifacio uram a tisztességére.
BONIFACIO: Ezt remekül kigondolta. Én termetre éppen akkora vagyok, mint az ifjú Bernardo, sem kisebb, sem nagyobb, úgyhogy olyan köpenyt, mint az övé, igazán nem sokáig kell keresnem: éppen itt van a kezemben. Most fogom magam, elmegyek Pellegrinóhoz, az álarckereskedőhöz, és csináltatok magamnak egy álszakállt, pontosan olyat, amilyen a tervünkhöz kell.
LUCIA: Jó, de menjen már, kérem, gyorsan, gyorsan. A mielőbbi viszontlátásra; én addig megpróbálok megszabadulni a terhemtől.
BONIFACIO: Aztán igyekezzen!