PALIMPSZESZT
7. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

SIMON Mária Katalin
Torquato Tasso: Appenninek szülötte...

Appenninek szülötte
nemes folyó, medred sekély, de híred
messzebb csapott, mint hűs hullámod árja;
mi vándorút mögötte,
mily elhagyott, partod mióta várja,
kinek baráti öblödet igéred.
A büszke Tölgy öledből szív magába
friss, édes cseppeket, magasba törve
hegyekre, tengerekre nyúlik ága,
majd rámborúl az árnya.
Marasztal, szent ez árnyék, meggyötörve
nem enged útra senkit, majd elaltat,
sötét odvába rejt, bezár magához,
ne lásson ő, kegyetlen, még megátkoz:
vak istennő, világtalan, nyugalmat
völgyön-hegyen szemétől mégse leltem,
bolyongtam bár kietlen
ösvényeken, rettegve, merre hoznak;
száz nyíl-ütötte seb borítja testem,
tegez-szeméből lőtte rám kegyetlen.

Jaj! épp' hogy napvilágra
jöttem s mélyen sóhajtott egyet ajkam,
már nyugtalan ömölt a fény szemembe,
az álnok és garázda
játéka, célja voltam, foltja rajtam
száz ujjnyomának -- mind oly nyögve forr be.
Szirénem, édes-fényes, tudja, hall-e?
-- bölcsőmben ringtam ott, hol teste nyugszik --
követtem volna földbe, sírba menten
égő első sebemben!
Letép anyám melléről, karja addig
elért könyörtelen. S a drága csókok
helyét hányszor mosták azóta könnyek;
belémhasít az emlék: tovatüntek
izzó imáim és sóhajtva szólok:
hogy várt, fiát ő többet mégse látta,
felém karját kitárva
hagytam el, ott hasadtak szét e kapcsok.

Mi sors! apám után nehéz nyomodba
botolva űz Ascanius, Camilla.

Keserves bújdosásban,
kemény nyomorban átkos útra nőttem;
gyermekkorom kín, fájdalom sebezte:
mind hirtelen s korábban
ért, jaj a néhány zsenge év mögöttem
sietve ért súlyosra és sötétre.
Csapás, kór agg apámat sem kimélte...
-- de mért soroljam? kell több, hogy sajogva
és búban gazdagon kiálljak
egyként kínnak, világnak?
Sírásra méltó kívülem ki volna?
Nem fékezem már sóhajom se ésszel,
míg kínunk párosan futó folyói
se tudják szenvedésünk elzubogni.
Apám, ó jó apám, ki féltve nézel,
törődött és halott, tudod, siratlak,
így lesznek mind forróbbak
a sír s az ágy: de fenn élsz már örömmel;
hát hódolat, ne gyász szökjék az égnek:
emelje, zengje bús sorom ez ének.




[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]