7. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
[I.] Mivelhogy te épp most lépsz e halandó élet útjára, melyet javarészt, mint láthatod, én már megtettem, s mivel ennyire kedvellek, fejembe vettem, hogy hozzád szegődve megmutatom azokat a helyeket, hol -- attól félek, hisz ismerem őket -- könnyen elbukhatnál vagy valamiképpen eltévedhetnél életed útján járva; hogy általam kitaníttatván az egyenes úton maradj, lelked üdvösségére és becses, nemes famíliád dicséretére és becsületére. S mert a fontos és bonyolult leckék nem valók zsenge korodhoz, alkalmasabb időkre hagyom őket, még ha sokan dőre külsőségnek vélik is, amivel kezdeni fogom: vagyis azzal, amit az emberekkel való társalkodásban és érintkezésben tennünk kell, hogy illendők, kellemesek és jó modorúak legyünk, hiszen ez is erény, vagy legalább nagyon hasonlatos hozzá. Bár a bőkezűség, szilárdság és nagylelkűség kétségkívül dicséretesebb és fontosabb a könnyedségnél meg az illedelmességnél, a finom szokások, a megfelelő viselkedés, modor és beszéd tán nem kevésbé hasznosak a tulajdonosának, mint a lelki nagyság és a magabiztonság; ugyanis napjában sokszor használjuk őket, hisz mindnyájan nap mint nap érintkezünk és társalgunk a többi emberrel, az igazságosságot, az erőt meg a többi nagy és nemes erényt azonban ritkábban vesszük elő. A bőkezűnek és nagylelkűnek nem kell folyton adakoznia, túl gyakran erre senki se képes; a bátornak és határozottnak is csak ritkán kell lelkierejét és erényét tettekkel bizonyítania. Míg ezek fontosságuk és súlyuk miatt kerekednek amazok fölé, szám és gyakoriság tekintetében amazok megelőzik ezeket. Ha helyes lenne neveket mondani, sorolhatnád azokat a személyeket, akik ugyan keveset érnek, de kellemes és tetszetős modoruknak köszönhetően nagy becsben vannak; egyedül ez a tulajdonságuk emelte őket magas polcra, így hagyták messze maguk mögött a fent említett nemesebb és fényesebb erényekkel megáldottakat. Ahogy a kellemes és nemes szokások jóindulatot ébreszthetnek a velünk élőkben, ugyanúgy a nyersek és faragatlanok utálatot és megvetést keltenek ellenünk. Noha a törvények sehogyse büntetik a szokások kellemetlenségét és durvaságát, jelentéktelen vétségnek tartván, minthogy valóban az, be kell látnunk, hogy maga a természet sújt reánk keserű fenyítékkel, megfosztva bennünket az emberek társaságától és jóindulatától; bizony, ahogy a súlyos vétségek többet ártanak, e könnyűek több, vagy legalábbis gyakoribb bosszúságot okoznak. Ahogy az emberek a nagyvadaktól, nem pedig olyan kisebb állatoktól félnek, mint a szúnyog vagy a légy, és mégis ezek gyötrik őket jobban állandó zaklatásukkal, úgy a legtöbben éppannyira, vagy még jobban gyűlölik a kellemetlen és visszataszító embereket, mint a gonoszokat. Ennélfogva nem is kétséges, hogy aki nem egyedül vagy remetelakban, hanem városban és emberek közt él, óriási hasznot lát abból, ha tudja, mitől lesznek szokásai és modora kellemessé és megnyerővé; nem szólván arról, hogy a többi erény díszítményekre szorul, nélkülük semmit vagy csak keveset ér, míg ehhez a tudáshoz nem kell más vagyon, csak szavak és tettek, de éppen általuk gazdag és hathatós.
[IV.] Tudnod kell, hogy élt Veronában egy Giovanni Matteo Giberti nevű püspök, komoly írástudó, józan ítéletű ember, aki egyéb dicséretes szokásai mellett igen udvarias és bőkezű volt a nála megforduló nemesurakkal, s egyházi személyhez illő módon mértékletes, nem pedig túlzó pompával tisztelte meg őket. Arra járt egyszer a nemes Ricciardo gróf, s napokig a püspöknél, meg az ő jórészt illemet ismerő, tanult férfiakból álló háznépénél vendégeskedett. Mivel felettébb nemes és kiváló modorú lovagot láttak benne, folyton méltatták és dicsérték: ám egy kis hiba mégis akadt a viselkedésében, amit a püspök éles szemmel észre is vett, és tanácsot kért néhány bizalmas emberétől, akik azt javasolták ugyan, hogy figyelmeztesse a lovagot, de attól is féltek, hogy bosszúságot okoznak neki. Mikor tehát a gróf búcsút mondott, hogy másnap reggel útnak indul, a püspök magához kérette egy jóeszű familiárisát, és megparancsolta, hogy a gróffal együtt ő is üljön lóra, mintha kikísérné, menjen vele egy darabig, s amikor jónak látja, finoman közölje vele, amiben megállapodtak. Javakorabeli, nagy tudású ember volt ez a familiáris, módfelett kellemes, ékes beszédű, szép megjelenésű, a maga idejében sokat forgott nagyurak udvarában; akkor Galateónak hívták, s talán még most is így nevezik: az ő kérésére és tanácsára kezdtem írni ezt a traktátust. Lovaglás közben hamar kellemes beszélgetésbe elegyedett a gróffal, egyik tárgyról a másikra váltva, amikor pedig eljött az idő, hogy visszaforduljon Verona felé, engedélyt kért erre, majd miután elbúcsúzott, így szólt szelíden, derűs tekintettel: -- Uram, végtelenül hálás az én püspököm a megtiszteltetésért, hogy Uraságod felkereste szerény hajlékát és nála lakozott; rám bízta, hogy az iránta való udvariasságodért átadjak egy ajándékot a nevében; szívesen küldi, és kér, hogy vedd jó szívvel; az ajándék pedig ez lészen. A nemesek közt, kiket a püspök úr valaha is látott, senki sem viselkedett oly könnyedén és illendően, mint te. Amiért is figyelmesen megszemlélvén és részletesen megvizsgálván a szokásaidat, mindent kellemesnek és helyénvalónak talált, egyetlen csúfság kivételével: az asztalnál, rágás közben furcsa zajt keltesz száddal és ajkaiddal, amit bizony nagyon kellemetlen hallgatni. Ezt üzeni neked a püspök, s arra kér, hogy mindenképp tartózkodj ettől, szerető intését, figyelmeztetését pedig fogadd ajándék gyanánt; mert tudván tudja, hogy nem ismersz a világon ennél nagyobb adományt. A gróf még sosem vette észre a hibáját, s hallván, hogy megfeddik érte, elvörösödött, de nyomban vissza is nyerte lélekjelenlétét, hisz jeles férfiú volt, és így felelt: -- Mondd meg a püspöknek, hogy ha az emberek ilyen ajándékokat adnának egymásnak, sokkalta gazdagabbak lehetnének; tolmácsold végtelen hálámat emez udvariasságáért és bőkezűségéért, és biztosítsd afelől, hogy hibámat mától fogva jó gonddal kerülöm. Menj hát Isten hírével.
[V.] Ugyan mit szólt volna a püspök és nemes társasága azokhoz, akik evés helyett nyeldekelnek, úgy belefeledkezve a tálba, mint disznó a moslékba, a fejüket fel nem emelnék, se a szemüket le nem vennék az ételről, a kezüket még kevésbé, és mindkét orcájuk felfúvódik, mintha trombitálnának vagy a tüzet fújnák!? Akik kezüktől majdnem könyékig szutykosan úgy bepiszkítják az asztalkendőt, hogy az árnyékszék rongyai is tisztábbak nála! S nem átallják ugyanezzel az asztalkendővel a sietségtől és habzsolástól a homlokukon, arcukon, nyakuk körül gyöngyöző izzadságcseppeket szárogatni, s még az orrukat is beletörlik, ha olyan kedvük van? Az efféléket nemcsak a püspök ragyogó háza vetné ki magából, de megérdemelnék, hogy mindenünnen, ahol illemtudó emberek vannak, elkergessék őket. Az illemtudó ember ne kenje össze az ujját, mert foltot hagy vele az asztalkendőn, az pedig undorító látvány. Az se jólnevelt szokás, ha az ujját a kenyéren törli le, amit aztán megeszik. A nemes szolgálók, akik az asztal körül segédkeznek, se a fejüket, se más egyebet ne vakargassanak az uruk előtt, amikor eszik, a fedett testrészeikre se tegyék a kezüket, semmi hasonlót ne csináljanak vele, mint a hanyag szolgák, akik a ruha alá dugják a mellükön vagy a hátuk mögött. Tartsák csak elöl, oszlassanak el minden gyanút, mossák és tisztítsák szorgalmasan, hogy nyoma se legyen rajta a piszoknak. Akik pedig tányérokat hordanak, serleget adnak fel, erősen tartózkodjanak a köpködéstől, köhögéstől, tüsszentéstől, mert ezeknek a dolgoknak nemcsak a ténye, hanem a gyanúja is bosszantja az urakat; mert ami történhetett volna, ugyanolyan bosszantó, mintha tényleg megtörtént volna tehát a szolgák úgy igyekezzenek, hogy ne adjanak az úrnak okot a gyanakvásra. Amikor pedig a tűzhely körül körtét melengetsz, vagy kenyeret pirítasz a parázs fölött, ne fújd le róla a hamut, mert igaz a mondás, hogy ahol szél van, eső is lesz; inkább rázogasd meg a tányér felett, vagy más alkalmatossággal szórd le róla. Ne kínáld másnak az orrkendődet, ha frissen mostad is, mert ezt ő nem tudhatja, és elfogja az undor. Ha beszélgetünk valakivel, ne menjünk annyira közel, hogy lélegzetünk az arcát érje, mert sokan nem szeretik mások leheletét, kivált ha rossz szagot áraszt. Ezek a szokások meg a hozzájuk hasonlók kellemetlenek és kerülendők, mert ahogy mondtam, bántják a velünk érintkező emberek valamelyik érzékét. Szóljunk most azokról, melyek érzékeket nem bántanak, de a legtöbb embert kívánságaik terén sértik.
[XIII.] Ámbár úgy tűnhet, hogy az álmoknál semmi sem hiábavalóbb, egyvalami még náluk is üresebb: a hazugság. Ahhoz ugyanis, amit az ember álmában lát, legalább tartozik egy árnyék, egyfajta érzés, a hazugságnak azonban nincs se árnyéka, se képzete. Ezért a hallgatók fülét hazugságokkal tömni, elméjét béklyózni még annyira sem szabad, mint álmaink elbeszélésével; igaz ugyan, hogy a hazugságot néha igaznak veszik, de a hazugnak hosszabb távon nem hisznek, s ez nem elég: annyira figyelnek rá, mintha szemernyi értelem se lenne a szavában, se többé, se kevésbé, mintha nem is beszélne, csak a levegő süvöltene a szájából. Tudnod kell, hogy sok olyan hazugot találsz, akit nem rossz szándék, vagy haszonlesés hajt, hanem a puszta öröm: olyan, mint aki nem a szomját oltja, hanem ínyét kényezteti az ivással. Mások önteltségükben hazudnak, azzal nagyzolva, hogy valami csodás dolog van a birtokukban, és hogy fő-fő tudományosok. Hallgatással, tettel és cselekedettel is lehet hamisat állítani; láthatod, hogy középszerű vagy alacsonyrendű emberek annyi ünnepélyeskedést vegyítenek a modorukba, oly méltóságteljesen lépkednek, oly magasztosan beszélnek, sőt, mintha bírói pulpituson ülnének, úgy szónokolnak és páváskodnak, hogy meg kell halnod, ha rájuk nézel. Egyesek, bár nincs több vagyonuk másoknál, a nyakukban annyi aranyláncot hordanak, az ujjukra annyi gyűrűt húznak, fejükre és ruhájukra oly sok fibulát csatolnak összevissza, hogy még a Castiglione méltóságos urához se illene. Modorukból árad a negédesség és az önteltség, mely a hiúságból fakadó gőgből származik: márpedig ezeket a kellemetlen és helytelen dolgokat kerülni kell. Jó lesz tudnod, hogy sok városban, sőt, a legjobbakban törvény tiltja, hogy a gazdag sokkal előkelőbb ruhában járjon, mint a szegény: hisz a szegények sértésnek vennék, ha valaki csak a megjelenésével is, de fensőbbségét fitogtatná. Tehát gondosan ügyelj, nehogy ilyen ostobaságot tégy. Az ember a nemességével, tisztjével, gazdagságával se büszkélkedjék, az eszével pedig legkevésbé; saját vagy elődeinek cselekedeteit és vitézségét nyakra-főre ne dicsérgesse, egyre-másra elő ne számlálja: mert ha a jelenlevők szintén nemes, jómódú és derék emberek, vagy annak hiszik magukat, úgy tűnik, vetélkedni akar velük; ha meg alacsonyabb sorúak, olyan, mintha még lejjebb taszítaná, nyomorú jelentéktelenségükért becsmérelné őket: így mindenkiben egyforma nemtetszést ébreszt. Ne alázkodjunk meg, ne is dicsekedjünk túlságosan, de jobb, ha szavainkkal elveszünk valamit érdemeinkből, mint ha hozzájuk teszünk: mert a jóból is megárt a sok. Tudnod kell, hogy aki szavaival mértéktelen alázatot mutat, és elhárítja a kétségen felül kijáró tiszteletet, gőgösebbnek látszik, mint aki érdemtelenül bitorolja azt. Talán Giottóról is elmondhatjuk, hogy nem érdemelte meg a dicséretet, amit állítólag azért kapott, mert visszautasította a mester nevezetet: hisz nem akármilyen, de egyik legkiválóbb mestere volt korának. Nos, akár megrovást, akár dicséretet érdemelt, egy biztos: aki elutasítja, amit mindenki kíván, csak azt bizonyítja, hogy lenézi vagy megveti a többieket; a mások által nagyra tartott dicsőség és tisztelet megvetése mindennél nagyobb dicsekvés és öntisztelet, mert épeszű ember drága dolgokat nem utasít vissza, hacsak nem dúskál és bővelkedik a legdrágábbakban. Ezért javainkkal ne büszkélkedjünk, de ne is ócsároljuk őket, mert az egyikkel hiányosságaikért korholjuk a többieket, a másikkal meglévő erényeikből csinálunk tréfát: ha lehet, mindenki hallgasson önmagáról, s mikor az alkalom úgy hozza, hogy mégis mondania kell valamit, szóljon igazat szerényen: ez a helyes szokás, mint már mondottam. Aki tehát tetszeni vágyik az embereknek, nehogy kövesse azok viselkedését, akik oly félénken mondják ki a véleményüket bármely ügyben, hogy lassan belehalunk, míg hallgatjuk őket, főleg ha máskülönben bölcs és értelmes emberek. -- Már megbocsásson az úr, de nem tudom ezt most ilyenformán kifejezni, magamfajta közemberként, nehézkesen beszélek, ezzel az én kis tudományommal, amim van, majd biztos ki is gúnyol miatta uraságod; de az engedelmesség kedvéért már csak nekilátok... --; s annyit kínlódnak és erőlködnek, hogy rég meg lehetett volna oldani a legfortélyosabb feladványt is, de ők még mindig nem tértek a lényegre. Ugyanilyen bosszantóak azok is, akik úgy beszélnek és viselkednek, hogy cselekedeteik alacsonyrendűnek és jelentéktelennek mutassák őket; mikor nyilvánvalóan nekik jár a legjobb és legmagasabb hely, ők akkor is a legalsó fokra állnak, ahonnan aztán hihetetlen fáradság árán kell kimozdítani őket: egyre csak hátra rúgtatnak, mint a megbokrosodott gebék. Nehéz dolga van az ilyennel a társaságnak az ajtónál, mert a világ minden kincséért sem akar előre menni, inkább félreáll, visszavonul, kézzel lábbal védekezik, fedezi magát, hogy valóságos csatát kell vívni vele minden második lépésnél, ami megzavarja a jókedvet, néha még a beszélgetést is félbeszakítja.