7. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
(I.) Mivel még csak elején állsz amaz utazásnak, melynek én immáron a végén járok -- de hisz látod te is, bevégeztem már a halandók életét -- s mivel ugyancsak kedves vagy szívemnek, feltettem magamban, hogy megmutatom neked ama helyeket, -- én, ki végigmentem rajta, megtapasztaltam -- mikbe attól félek, könnyedén beleeshetsz, vagy amelyek felé eltévelyeghetsz; azért hogy te, miután én kiokítottalak, az egyenes úton tudd tartani tennen magad, megőrizvén lelked egészségét, dicsőséget és megbecsülést hozván tiszteletre méltó és nemes családodra. S mivel zsenge korod miatt még nem vagy alkalmas a legkiválóbb és finomabb tanításokra, azokat alkalmasabb időre hagyva, azokon kezdem, melyek tán sokak szemében túlságosan léhának tűnnek: azaz azokon, melyeket megítélésem szerint az emberekkel társalkodván s közöttük cselekedvén szükséges megtartani, hogy beszédünkben és tetteinkben illedelmesek, tetszetősek és szép modorúak legyünk; ez pedig ugyancsak az erény egy fajtája vagy az erényhez igencsak hasonlatos dolog; s noha bőkezűség, állhatatosság, nagylelkűség -- minden más egyéb cselekedet nélkül is -- dicséretesebb és nemesebb dolog, mint kellemes megjelenésűnek és illedelmesnek lenni, de talán a kifinomult szokások, az illedelmes viselkedés, modor és szavak olyan módokon lehetnek hasznára az erények birtokosainak, melyeket a lélek nemessége és a jellem szilárdsága meg nem adhatnak; minekokáért ezeket minden nap számos alkalommal kívánatos gyakorolni, hiszen mindenki számára szükséges nap mint nap más emberek közt használni azokat tettekben és szóban, míg az igazságosság, az erős jellem és más nemesebb erények ritkábban nyilvánulnak meg; a bőkezűségnek s a nagylelkűségnek sem szükséges minden órában valami nemeset cselekednie, sőt nincs senki, aki bármely módozatát is gyakran művelhetné; hasonlóképpen a merész és bátor ember is csak ritkán kényszerül tetteiben megmutatni értékeit és erényeit. Tehát, ahogy az erények nagyságban s szinte súlyban ezek fölé kerekednek, úgy számukban és gyakoriságukban ezek fölülmúlják az erényeket; tudnék sokakat megnevezni, ha szükséges volna, akiket -- noha másért kevésre becsülték őket -- csupán tetszetős és kellemes modoruk miatt igen dicsértek és dicsérnek; ezektől segítve és fölemelve igen magas méltóságokba jutottak, messze maguk mögött hagyva azokat, kik a fent nevezett igen nemes és nyilvánvaló erényekkel bírtak; s ahogyan a tetszetősek és illedelmesek képesek a körülöttünk élők jóindulatát megnyerni, akként az ellenkezője is áll, tehát a faragatlanok és durvák utálatot és lenézést váltanak ki belőlünk. Azért, noha a törvények semmiféle büntetést nem szabnak ki a kellemetlen és durva szokásokra, hisz ezen bűnök enyhének tűnnek, és valóban nem is súlyosak, mindazonáltal jól látható, hogy a természet maga szigorú büntetéssel sújtja azokat, megvonva tőlük az emberek társaságát és jóindulatát; és bizonyára, ahogyan a súlyosabb bűnök többet ártanak, úgy ezen könnyebbek több kellemetlenséget okoznak, vagy legalábbis gyakrabban; az emberek félnek a szabadon kószáló vadállatoktól és mégis egynémely kis állatra, mint a méhek és a legyek, még akkor is, ha ezektől egyáltalán nem tartanak -- az általuk okozott sok kellemetlenség miatt -- többször panaszkodnak, mint azokra, melyektől rettegnek; ugyanígy az emberek nagy többsége legalább olyan, ha nem nagyobb utálattal viseltetik az ellenszenvesek és kellemetlenkedők, mint a gonoszak iránt. Azért senki sem kételkedhetik abban, hogy akárkinek is -- aki úgy dönt, nem pusztaságban és nem remeteségben, de városban és emberek közt él -- ne lenne hasznos tudni, miként legyen szokásaiban és modorában kellemes és tetszetős; arról nem is szólva, hogy az erények működéséhez több dolog szükségeltetik, melyek ha hiányoznak, azok semmit vagy csak keveset érnek; ezen örökség kétségkívül gazdag és nagy hatalommal bíró, legalább annyira, mint amaz -- mely csupán a szavakban és tettekben él.
(II.) Erről -- hogy könnyedébben használd -- tudnod kell: viselkedésedet nem csupán a saját belátásod szerint érdemes szabályoznod és rendezned, de azok tetszése szerint is, kik körülvesznek -- amihez is szükséges igazodnod; ebben meg kell találni a középutat, hisz, aki túlságosan igyekszik azon, hogy cselekedeteiben és a társalgásban más tetszését elnyerje, inkább tartatik pojácának vagy afféle udvari komédiásnak, esetleg egyenesen talpnyalónak, mintsem jó modorúnak; ám ugyanígy igaz az ellenkezője is: aki semmit nem ad más tetszésére avagy nemtetszésére, az faragatlan, erkölcstelen, visszataszító. Tehát ennekokáért viselkedésünk legyen élvezetes, ha nem a saját élvezetünk a cél, de valaki másé; ha kiderítjük, általában melyek azok a dolgok, mik az emberek számára élvezetet nyújtanak vagy zavaróak, könnyedén megtalálhatjuk, hogy -- közöttük élvén -- mik a kerülendő s mik a választandó módozatok.
Azt mondhatjuk tehát, hogy bármily cselekedet, ami bárkinek az érzékeit zavarja és természetes vágyai ellenére való, s ezen kívül, ami a képzeletben undort keltő dolgokat idéz föl, s ugyanígy amit az elme igyekszik elutasítani, kellemetlen és nem szabad megtenni.
(III.) Ezért emberek társaságában nem csupán a csúf, bűzös, undort keltő vagy gyomrot fölkavaró dolgok kerülendők, ám azokat megnevezni is; visszatetszést keltő nem csupán megtenni vagy felemlegetni azokat, de valamely mozdulattal más képzeletében felkelteni is igencsak zavaró. Ezért rossz szokás az, mit egyeseknél láthatunk, midőn jól láthatóan testük ama részéhez nyúlnak kezükkel, ahová épp kedvük tartja. Hasonlóképpen jó modorú úr mások jelenlétében ne készülődjék testi szükségét végezni, sem azokat bevégezvén mások előtt felöltözni. Onnan visszatérve -- én azt tanácsolom -- kezét meg ne mossa nemes társaság előtt, azon okból, hogy tisztálkodásával azok képzeletében semmiféle csúfságot fel ne idézzen. Ugyanezen okból nem ajánlatos szokás, hogy valaki ( amint az olykor megesik ) valamely gyomrot felkavaró dolgot megpillantván társai figyelmét arra felhívja. És még kevésbé mással valamely bűzös dolgot megszagoltatni, ahogy azt egyesek igen gyakran teszik, akár egyenesen az orra alá nyomva, így szólván: -- No, szagolja csak meg, mily büdös! inkább ezt kellene mondaniuk: -- Meg ne szagolja, mert büdös! S amint az imént említett módok sértik ama szerveket, melyekhez érzékelésük tartozik, akként a fogak csikorgatása, a fütyörészés, a visítozás valamint az érdes kövek egymáshoz dörzsölése és a vas súrolása kellemetlenek a fül számára, s igyekezni kell minél inkább tartózkodni tőlük. És nem csak ettől; az embernek figyelnie kell az éneklésre is, különösképp, ha hangja hamis és kellemetlen; erre pedig igen kevesen ügyelnek, sőt úgy tűnik, minél kevésbé alkalmas valaki rá természeténél fogva, annál inkább műveli. Vannak olyanok is, akik köhögvén vagy tüsszentés közben fülsiketítő zajokat hallatnak, s olyanok is, kik eme ténykedés közben a körülöttük tartózkodók arcát öntözik. Mások pedig ásítás közben üvöltenek és ordítanak, miként a szamarak teszik. Továbbá találkozni olyannal, ki szája nyitva tartásával kívánja tudatni, hogy kezdeni vagy folytatni akarja beszédét, s oly hangot vagy inkább zajt ad ki, mint a néma, ki megszólalni igyekszik; ezen illetlen cselekedetek -- miket látni s hallani igencsak kellemetlen -- mindenképp kerülendők. Sőt, a jó modorú ember igyekezzék elkerülni a sűrű ásítozást is a fentebb említett dolgok mellett, azért is, mert úgy tűnhet, valami bosszúság vagy az unalom okozza, s hogy az, ki túl sűrűn ásít, inkább szeretne valahol máshol lenni, a társaság, melyben tartózkodik, a beszélgetés témája s ami ott történik, bosszantják. Az minden bizonnyal igaz, hogy az ember a nap nagy részében ásítozásra hajlamos, de az is igaz, hogy amennyiben valamely szórakozásba vagy gondolatba elmerül, meg sem fordul a fejében, hogy megtegye, viszont ha semmi dolga, csak lustán henyél, könnyen eszébe jut; így, ha valaki elásítja magát egy unalmas és üres társaságban, mind a többiek, ahogy azt már te is láthattad elégszer, minduntalan ásítással felelnek, mintha emlékeztette volna őket arra, mit már rég megtettek volna, ha hamarabb eszükbe jut. Sokszor hallottam már bölcs tudósoktól, hogy a latinban az " ásítozó " " lomha " és " tunya " jelentésben használatos. Kívánatos tehát elhagyni eme szokást, mely mint mondtam igen visszatetsző a szemnek, a fülnek s a természetes kívánságokkal is ellenkezik; hiszen nem annak adjuk ily módon jelét, hogy a társaság, melyben tartózkodunk, igen kevéssé becses számunkra, de személyünkről is rossz benyomást kelt, azaz hogy lelkünk elszunnyadt és álmatag; ez pedig kevésbé szeretetreméltóvá tesz azok körében, kik közt tartózkodunk. Nem szabad továbbá orrfúvás után a kendőt kinyitni s belenézni, mintha holmi gyöngyök vagy drágakövek szálltak volna le agyadból; ezek igen gyomorkavaró formák és cselekedetek, s nemcsakhogy nem kedvelnek meg így bennünket, de aki eddig kedvelt, az is kiábrándul ezt látván; bizonyság erre a Labirintus szelleme is, akármi legyen is az, amint, hogy Giovanni Boccaccio mester szerelmét kioltsa, ki az általa ismert rossz nőért hevült, elmeséli, hogyan élesztgette az a hamut sarkain ülve, miközben köhögött és hurutos váladékot köpködött. Illetlen szokás továbbá, mikor valaki orrát dugja ama borospohárba, melyből más iszik, vagy más tányérja fölé tartja, hogy azokba beleszaglásszon; sőt én azt sem tartom kívánatosnak, hogy saját poharát vagy tányérját megszagolja, hiszen az orrból olyan dolgok pottyanhatnak ki, miket az ember undorítónak talál -- még akkor sem, ha épp akkor semmi ki nem hullik onnan. Ha tanácsomat megfogadod, másnak sohasem nyújtasz át olyan poharat, melyet te ajkaddal illettél, vagy amelybe belekóstoltál -- hacsak nem állsz vele igen közeli kapcsolatban. És még kevésbé szabad körtét vagy egyéb gyümölcsöt átnyújtanod, ha te már beleharaptál. Ne törődj azzal, hogy a fent elmondott dolgok jelentéktelennek tűnnek előtted, hiszen a könnyű csapások is, ha sok van belőlük: halálosak.
(IV.) Élt hajdan Veronában egy püspök, igen tudós és nemes lelkű férfiú, Giovanni Matteo Giberti mester nevezetű, aki egyéb áldásos szokásai mellett igen illedelmes és bőkezű volt az őt meglátogató nemesurakkal, kiket házában -- ahogy az egyházi személyhez illik -- fényesen, de nem pazarlóan tisztelt meg. Történt egyszer, hogy megfordult ott egy nemesember, Ricciardo gróf nevű, ki több napig időzött a püspök és kísérete körében, amely nagyrészt kiváló férfiakból és tudósokból állott; s mivel igen kellemes és szép modorú lovagnak tartották, fölöttébb dicsérték s nagyra becsülték, habár volt egy rossz szokása; a püspök, aki bölcs és körültekintő úr volt, miután megvitatta a dolgot néhány bizalmasával, elhatározta, hogy felhívja rá a gróf figyelmét, noha tartottak tőle, ez bántó lesz majd számára. Azért, mivel a gróf már búcsút vett, és a következő reggelen távozni készült, a püspök magához hívatta kíséretének egyik tagját, és meghagyta neki, hogy szálljon lóra a gróffal és kísérje el darabon, mikor pedig alkalmasnak találja az időt, illedelmesen adja elő azt, amit egymás közt fölvetettek. Az udvartartás eme tagja már éltes ember volt, igen tudós férfiú s minden képzeletet fölülmúlóan kellemes és jó beszédű, tetszetős megjelenésű, aki sok időt töltött nagy urak udvaraiban, Galateo mesternek hívták s talán hívják még mindig; az ő kérésére és tanácsára fogtam én eme traktátus diktálásába. A gróf mellett lovagolván -- egyiket a másikba fűzve -- különböző kellemes témákról való társalkodásra vezette, mikor úgy érezte, illendő lenne visszafordulnia Verona felé -- hogy megkérje a grófot s rossz szokását kijavítsa -- üde arccal, kedves szókkal ekként fordult felé: -- Uram, püspök urunk végtelenül hálás Nagyságodnak, amiért Ön látogatásával és ottartózkodásával megtisztelte szerény hajlékát; továbbá azért is, hogy köszönetét fejezze ki ama számos figyelmesség miatt, melyet az Ön részéről kapott, meghagyta nekem, hogy ajándékozzam meg a nevében; igaz szeretetből küldi, és kéri fogadja ön boldog szívvel -- íme az adomány: Ön a legkellemesebb és a legnemesebb viselkedésű úr, akit a püspök valaha is látott. Amiért is a legfigyelmesebben megvizsgálta s részletesen tanulmányozta az Ön szokásait; egyet sem talált közöttük, mi ne lenne rendkívül tetszetős és dicséretre méltó, kivéve csupán egyetlen kirívó mozdulatot, mit az ajkaival illetve szájával tesz étkezés közben, amely egy szokatlan és igen kellemetlen hangot ad: ezt küldi a püspök, hogy az Ön tudtára adja, s arra kéri, legyen azon minden erejével, hogy eme szokást elhagyja, s hogy szeretetteljes korholását, tanácsát tekintse Ön kedves adománynak; mert biztos benne, semmi más a világon nem lehetne kedvesebb annál, amit most tett Önért. A gróf, aki fogyatékosságára ezidáig még soha nem figyelt fel, midőn meghallotta a feddést, kicsit elpirult; ám mint jeles férfiú, hamar felocsúdott, és így szólott: -- Mondja meg Ön a püspöknek, ha olyanok lennének mind az adományok, miket az emberek egymásnak adnak, mint az övé, sokkal gazdagabbak lennének, mint most; továbbá, hogy végtelenül hálás vagyok ama nagy figyelmességért és bőkezűségért, mit irányomban tanúsított; biztosítsa arról, a jövőben jól s gondosan figyelem majd eme rossz szokásomat; most pedig Isten Önnel.
(V.) Mit gondoljunk, a püspök s nemes társasága mit mondott volna azoknak, akiket látunk olykor, amint -- orrukat a moslékba mártó disznókhoz hasonlóan -- arcukat soha föl nem emelik, szemüket de méginkább kezüket le nem veszik az ételről, és két pofára falnak, mintha kürtöt vagy tüzet fújnának, nem is esznek de zabálnak? akik karjukat majd könyékig bepiszkítják, az asztalkendőket pedig úgy beszennyezik, hogy az árnyékszék rongya tisztább nála? Ezen kendőkkel igen gyakran nem szégyellik a verítéket törölni, amely a sietős és szertelen étkezés nyomán gyöngyözik s csorog végig homlokukon, arcukon, nyakukon, s azon felül még orrurat is tisztítani vele, ha nekik úgy tetszik. Az igazat megvallva, az ekként viselkedők nemcsakhogy azt nem érdemelnék meg, hogy ama nemes püspök makulátlan tisztaságú házában fogadják, de el kellene űzni őket mindazon helyekről, hol jólnevelt emberek tartózkodnak. A jólnevelt embernek tehát ügyelni kell arra, hogy midőn ujjait a kendőbe törli, ne hagyjon azon foltot, mert az igen gyomrot felkavaró látvány. Továbbá a később elfogyasztandó kenyérbe ujjat törölni sem tűnik kifinomult szokásnak. A nemes szolgálók, akik az asztal körül feladatokat ellátják, semmilyen esetben nem vakarhatják meg fejüket vagy testük egyéb részét uruk előtt, ki éppen étkezik, továbbá nem tehetik kezüket testük egyetlen olyan részére sem, melyet ruha fed; de még csak nem is tűnhet így egyetlen mozdulatuk sem, mint az egynémely hanyag szolgálónak szokása, akik kezüket öltözékük alatt mellükön, illetve hátuk mögött tartják; sőt, jól látható és nem félreérthető helyen kell tartaniuk, továbbá gondosan meg kell mosniuk és tisztán kell tartaniuk, nehogy akárcsak nyoma is legyen rajta valami szennynek. Azok pedig, kik a tálakat felhordják vagy a kupákat kínálják, őrizkedjenek gondosan ezidő alatt a köpködéstől, köhögéstől és kiváltképp a tüsszentéstől, mert ezen cselekedetek közben az uraknak leginkább a gyanú és nem a bizonyosság számít és okoz kellemetlenséget; azért ügyeljenek a szolgálók arra, hogy uraiknak ne adjanak okot gyanakvásra, hiszen az, ami megtörténhetett volna, van olyan kellemetlen, mint az, ami meg is történt. Ha valaha is az lenne a feladatod, hogy a tűzhelynél körtét melegíts vagy rostélyon kenyeret piríts, soha meg ne fújd a tüzet, még ha csak hamu is már az, mert ahogy mondani szokták soha nincs szél eső nélkül; sőt tedd át könnyedén egy tányérba, s egy másik eszközzel éleszd föl a tüzet. Soha nem fogod másnak felkínálni kendődet, még ha frissen mosott is, mert az, akinek nyújtod, nem tudja ezt, s undorodhat tőle. Midőn társalgást folytat az ember, nem szabad annyira közel hajolnia a másikhoz, hogy annak arcát érje a lehelet; sok olyan emberrel fogsz találkozni, aki nem állja más leheletét, még ha nem is rossz szagú. Ezek a szokások és más hasonlók igen kellemetlenek s undorodni kell tőlük, mert bánthatják mindazok érzékenységét, akikkel szemben megcselekedjük, mint ahogy azt fentebb elmondtam. Most említsük meg azokat, akik -- bármily érzék megsértése nélkül -- a legtöbb ember számára kellemetlennek tűnnek cselekedeteikkel.
(VI.) Tudnod kell, hogy az emberek természetüknél fogva több és különböző dologra vágyakoznak; mert vannak, akik haragjukat akarják jóllakatni, vannak akik a torkukat, mások a bujaságukat, megint mások a fösvénységüket és még sorolhatnánk; ám egymás társaságában nem valószínű, hogy kérnék vagy kérhetnék, illetve betölthetnék a fent említett vágyakat -- mivelhogy azok nem az emberek modorában, viselkedésében, beszédében állnak, hanem másban. Azt töltik be hát, amit lehetővé tesz a társas érintkezés; úgy tűnhet, hogy ez pedig a jóindulat, a becsület, az idő kellemes múlatása vagy más egyéb, ezekhez hasonló dolog lenne. Ezért nem szabad olyat mondani, tenni, ami másnak azt jelentené, hogy kevéssé szeretjük avagy megvetjük azokat, kiknek társaságában éppen időzünk. Igen illetlen szokásnak tűnik tehát egy sokak által igen gyakran művelt dolog, azaz elaludni ott, ahol nemes társaság ül és társalog; hiszen eme cselekedetükkel csak azt mutatják ki, mily kevésre becsülik és mily csekély figyelemre tartják érdemesnek a többieket s azok társalgását; arról nem is szólva, hogy aki alszik, különösképp, amennyiben kényelmetlen testhelyzetben van -- ahogy az ilyenkor megesik -- legtöbbször olyan dolgokat művel s olyan hangokat hallat, melyek igen visszatetszőek a fülnek és a szemnek; továbbá igen gyakran verejtékben s nyálban ázva kelnek föl. Ugyanezen okból bántó szokásnak tűnik felállni ott, ahol mások ülnek s társalognak, és keresztülmenni a szobán. Ide tartozik még az is, mikor valaki izeg-mozog, csavargatja magát, nyújtózkodik, ásít, egyik oldaláról a másikra fordul, mintha láz gyötörné éppen; egyértelmű jele annak, hogy a társaság, melyben időzik, terhére van. Hasonlóképp rosszul cselekszenek azok is, kik olykor-olykor tarsolyukból levelet vesznek elő, s olvasni kezdik. Még rosszabb az, ha valaki kis ollót húzva elő nekiáll körmét nyesegetni; majdnem olyan ez, mintha semmibe se nézné a társaságot, s az idő múlatására más szórakozást keresne. Mindenképpen kerülni kell továbbá egyesek azon szokását, hogy magukban dúdolgatnak, ujjaikkal dobolnak vagy lábukat lóbázzák; ezen cselekedetek azt mutatják, hogy az illető egyáltalán nem törődik másokkal. Azon felül, az ember soha ne helyezkedjék úgy, hogy másnak a hátát mutassa, s lábát se tartsa olyan magasra, hogy testének ruhával fedett részei láthatóvá válhassanak -- ezen dolgokat nem szokás megtenni, hacsak olyan személy előtt nem, akit egyáltalán nem tisztelünk. Igaz, amennyiben egy úr ezt szolgái előtt, vagy méginkább egy alacsonyabb állású barát jelenlétében megcselekszi, nem gőgöt, de sokkal inkább jóindulatot, meghitt viszonyt jelent. Az ember mindig tartsa magát egyenesen, nem támaszkodjék és ne nehézkedjék másra. S midőn társalog, nem kell másokat könyökével bökdösnie, mint azt sokan teszik minduntalan, ekként szólva: -- Én megmondtam, nem igaz? És ön? Mondja X mester? -- s folyton a másikat kutatják könyökükkel.