PALIMPSZESZT
7. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

EÖRSI Sarolta
Fordítások a középkor és a reneszánsz irodalmából

Giovanni Boccaccio: Dekameron, Első nap, V. novella

A monferratói márki hitvese, tyúklakomával és néhány keresetlen szóval, lehűti a francia király esztelen vágyakozását

Dioneo története, melyet az elbeszélő kezdetben némi szégyenkezéssel adott elő, igencsak meghökkentette a hallgatóságban helyet foglaló hölgyeket, amely zavarukról híven tanúskodott orcájukon a szemérem és a tisztesség pírja, ahogy egymásra néztek, éppenhogy vissza tudván tartani a nevetést; aztán csak magukban mosolyogva figyeltek tovább. De egyszer csak ennek is vége lett, s miután szelíden megdorgálták az elbeszélőt, hogy máskor ne mondana olyan történeteket, melyeket fiatal hölgyek társaságában nemigen illendő elbeszélni, a királynő Fiammetta felé fordult, aki mellette ült a fűben, felkérvén őt arra, hogy tegyen most ő eleget az utasításnak; Fiammetta pedig, kinek orcája csupa báj volt és derű, így kezdte:

Mivelhogy nagy örömömre szolgál, ahogy némelyik történet bemutatja, mekkora ereje lehet egy szép és odaillő mondásnak, és hogy amilyen bölcsességre vall, ha a férfiak náluknál előbbre való hölgyeket választanak maguknak, olyan okosak a hölgyek, ha képesek ellenállni náluknál magasabb rendű férfiak csábításának; nos hát elbeszélem nektek, szépséges hölgyeim, ezt a történetet, úgy ahogy az megesett, egy hölgyről, akinek sikerült erényeit megőriznie, s eközben másvalakit meg eltántorítania hátsó szándékaitól.

A monferratói márki nemes és nemeslelkű férfiú volt, főparancsnok az egyház hadseregében, s akkoriban éppen egy nagyszabású tengerentúli hadjáratban vett részt, keresztes lovagokkal az oldalán; szilárd jelleméről még azon Fülöp király is hallott, aki ugyanezen hadjáratra készülődött éppen Franciaországban, nos, még az ő fülébe is sugdosta valaki, hogy a márkinál és hitvesénél eszményibb párt még nem hordott hátán a Föld: hogy amilyen híres erényeiről a márki a lovagok között, a márkiné is éppúgy kiemelkedik a többi asszony közül szépségével és műveltségével. Ezek a szavak olyan mély nyomot hagytak a francia király szívében, hogy bár még egyszer sem látta, heves szerelemre lobbant a márkiné iránt, és elhatározta, hogy nem másutt, mint Genovában fog a tengerre szállni, s így aztán jó oka lesz meglátogatni a márkinét; úgy vélte ugyanis, hogy mivel a márki nincs otthon, könnyen szerét ejtheti vágyai beteljesülésének. És a gondolatot rögtön tett követte: seregét előreküldte, ő maga pedig néhány nemesúr kíséretében útra kelt, és egy nappal megérkezése előtt üzenetet küldött a márkiné asszonynak, hogy másnap délben nála kíván ebédelni. Az okos és bölcs asszony visszaüzente, hogy mindennél nagyobb megtiszteltetés számára a királyt vendégül látni, s örömmel várja a látogatását. Ám rögvest gyanút fogott, hogy egy ilyen nagyhatalmú király vajon miért éppen őhozzá jön látogatóba, amikor a férje nincs is otthon: nyomban megértette hát, hogy szépségének híre vonzotta ide a királyt. Mindazonáltal úgy döntött, hogy mint jóravaló nemesasszonyhoz illik, felkészül a fogadására: magához hívatta hát az őt körülvevő urakat, akik hűségesen mellette maradtak, és tanácsukra megtett minden szükséges intézkedést, de a lakomát és az ételeket maga kívánta összeállítani. Parancsba adta, hogy ahány tyúk van a környéken, mindet szedjék össze, és megbízta a szakácsokat, hogy készítsenek belőlük különféle ételeket a királyi lakomára. A következő napon megérkezett a király, s az asszony nagy pompával és ünnepléssel fogadta, úgyhogy szépsége, okossága és pallérozottsága a király minden elképzelését felülmúlta, csak ámult és bókok özönét zúdította feléje, s minél inkább rájött, hogy mennyire illik rá a szóbeszéd, amit otthon hallott, annál jobban sóvárgott utána. S miután kipihente az utazást a termekben, amelyek ilyen nagy hatalmú uralkodónak kijáró díszítéssel voltak felcicomázva, eljött az ebéd ideje, s a király és a márkinő egy asztalhoz ültek, míg a kísérő urak is elfoglalták a rangjukhoz méltó helyet a többi asztalnál. Egymás után szolgálták fel a különb-különb fogásokat és a kitűnő és értékes borokat a királynak, aki nagyon meg volt elégedve a vendéglátással, s olykor gyönyörteli pillantásokat vetett a márkinéra. De aztán, mikor egyik fogás a másikat követte, a király igencsak csodálkozni kezdett annak láttán, hogy bármilyen változatosak is a feltálalt finomságok, mindegyik tyúkhúsból készült. És mivel a király tisztában volt vele, hogy ezen a tájon bőségesen kell lennie mindenféle vadnak, s a látogatás bejelentését követően a hölgynek lett volna ideje vadászatot tartani, noha ezért igencsak meg volt lepve, nem akart ajtóstul rontani a házba; nyájas mosollyal odafordult hát a márkinéhoz és ezt kérdezte: -- Asszonyom, ezen a vidéken csak tyúkok születnek, kakasok nem? -- Az asszony pontosan értette, mire céloz a király, s mert úgy gondolta, hogy az Úristen segedelmével elérkezett a pillanat a király megleckéztetésére, magabiztosan így felelt: -- Nem, felséges úr; de a hölgyek, bármilyen különbözőképpen öltöznek is, és bármily különbözőek az erényeik, azért mégiscsak ugyanolyanok itt is, mint másutt. -- E szavak hallatán a király rögtön megértette a tyúklakoma okát s a szavak mögött megbúvó jelentést, és rájött, hogy egy ilyen rátermett asszonynál szép szóval nem menne semmire, hát még erőszakkal, így aztán jobbnak látta bölcsen lehűteni ostoba vágyait. Nem is zaklatta tovább a márkiné asszonyt, félve annak csípős válaszaitól, s minden várakozás nélkül fejezte be az ebédet; majd annak végeztével, abban a reményben, hogy gyors távozása hamarabb elfeledteti jövetelének tisztességtelen okát, megköszönte a szíves vendéglátást, az asszony Istennek ajánlotta a királyt, ő pedig útnak indult Genova felé.

Giovanni Boccaccio: Dekameron, Hatodik nap, VIII. novella

Fresco arra biztatja unokahúgát, hogy ne nézzen tükörbe, ha egyszer, mint ő maga állította, ennyire bosszantja, ha kellemetlen embereket kell látnia

Filostrato története, melyet az elbeszélő kezdetben némi szégyenkezéssel adott elő, igencsak meghökkentette a hallgatóságban helyet foglaló hölgyeket, amely zavarukról híven tanúskodott orcájukon a szemérem és a tisztesség pírja; aztán ahogy egymásra néztek, éppenhogy vissza tudván tartani a nevetést; aztán csak magukban mosolyogva figyeltek tovább. Amikor a beszélő elhallgatott, a királynő Emilia felé fordult, hogy tegyen most ő eleget a megrendelésnek; Emilia pedig, akit mindeközben már-már elnyomott az álom, sóhajtva felült és nekikezdett:

Bájos hölgyeim, mivelhogy az imént messze elkalandoztam, ezért most királynőnk parancsának engedelmeskedve, elbeszélek nektek egy történetet (az illendőnél talán rövidebbet, amely azonban e kis távollétem nélkül meg sem született volna), egy ostoba fiatal hölgyről, amit nagybátyjának szellemes válasza tett volna élvezetessé, ha unokahúgának lett volna annyi esze, hogy megértse a csattanót.

Egy Fresco da Celatico nevezetű úrnak volt egy Cesca néven becézett unokahúga, aki, bár szép arccal dicsekedhetett, ha nem is amolyan angyali-félével, amilyet akkoriban oly gyakran láthatott az ember, igen-igen nagyra volt magával, és saját személyét mindenkinél különbnek tartotta, úgyhogy az volt a szokása, hogy egész nap ócsárolta a férfiakat és az asszonyokat és mindent, ami csak a szeme elé került; s mindezt anélkül, hogy akárcsak egy pillantást is vetett volna saját magára, aki pedig sokkal kellemetlenebb, unalmasabb és indulatosabb kis teremtés volt, mint bárki más; ezenkívül bárki bármit tett, semmi se volt jó neki, s a tetejébe olyan kevély volt, hogy az már a francia királyi családban is túlzás lett volna. Valahányszor találkozott valakivel az utcán, vagy csak messziről észrevett valakit, mintha égett hullaszagot érzett volna: oly szörnyű undor fogta el, hogy elkámpicsorodott az ábrázata. Nos tehát, hogy ne soroljuk tovább a kisasszony egyéb kellemetlen és bántó vonásait: egy nap, hazatérvén Fresco házába, kényeskedve letelepedett mellé, és egyre csak sóhajtozott, amiért is Fresco így szólt hozzá: -- Cesca, hogyhogy ilyen korán hazajöttél, amikor ma ünnep van? -- Amire ő, gügyögve és affektálva, így válaszolt: -- Igenis korán hazajöttem, mert mióta világ a világ, az emberek még soha nem voltak ilyen förtelmesek, mint manapság, és rosszul vagyok, ha csak meglátom valamelyiket az utcán, legyen bár férfi vagy nő, és nem is hiszem, hogy egyetlen asszony vagy lány is lenne ezen a világon, akit ennyi undok és fárasztó ember venne körül, mint engem, és hogy ne kelljen látnom őket, hát inkább hazajöttem. -- Mire Fresco, akit meglehetősen bosszantott unokahúga nyafogása, így szólt: -- Húgocskám, ha ennyire utálkozol a kellemetlen dolgok láttán, mint mondod, csak egyet tanácsolhatok: ha boldogan akarsz élni, ne nézz tükörbe.

De Cesca, akibe majdnem annyi ész szorult, mint egy üres fazékba, és salamoninak hitt bölcsessége már-már egy birkáéval vetekedhetett, szó szerint értette Fresco válaszát, s csak annyit mondott, hogy ő igenis szeretné nézegetni magát a tükörben, éppúgy, mint bárki más; ezzel aztán a maga részéről lezárta a beszélgetést, s azután is megmaradt szörnyű ostobaságában.

Michelangelo Buonarrotti: Non ha l'ottimo artista alcun concetto

Non ha l'ottimo artista alcun concetto
ch'un marmo solo in se' non circoscriva
col suo soverchio, e solo a quello arriva
la man che ubbidisce all'intelletto.

Il mal ch1io fuggo e 'l ben ch'io mi prometto,
in te, Donna leggiadra, altera e diva,
tal si nasconde; e perch'io piu' non viva,
contraria ho l'arte al disiato effetto.

Amor dunque non ha, ne' tua beltate,
o durezza, o fortuna, o gran disdegno,
del nio mal, colpa, o mio destino, o sorte,

se dentro del tuo cuor morte e pietate
porti in un tempo, e che 'l mio basso ingegno
non sappia, ardendo, tranne altro che morte.

Nincs oly gondolatja...

Nincs oly gondolatja a jó művésznek,
mit egyetlen márvány körül ne zárna,
és csak ahhoz nyúl alkotásra várva
a kéz, engedelmeskedvén az észnek..

A baj, mit félek, s a jó, mit remélek,
tebenned, Hölgyem, bájos, büszke, drága,
rejtőzik így; ó jaj, de mindhiába,
hisz többre vágyom, mint amit elérek.

Miért okolnám tehát a szerelmet,
és szépség, gőg, szerencse vagy ridegség,
végzet, balsors a bűnös hogy lehetne,

ha szíved mélyén halált és kegyelmet
egyszerre hordasz, s e silány tehetség
csak a halált képes meglelni benne?

Garcilaso de la Vega: Soneto XXIII

En tanto que de rosa y azucena
se muestra la color en vuestro gesto,
y que vuestro mirar ardiente, honesto,
enciende al corazón y lo refrena;

y en tantop que el cabello, que en la vena
del oro se escogió, con vuelo presto,
por el hermoso cuello blanco, enhiesto,
el viento mueve, esparce y desordena;

coged de vuestra alegre primavera
el dulce fruto, antes el tiempo ariado
cubra da nieve la hermosa cumbre.

Marchitará la rosa el viento helado,
todo lo mudará la edad ligera,
per no hacer mudanza en su costumbre.

XXIII. szonett

Amíg, mint rózsa, arcodon a színek
kinyílnak minden mosolyod szavára,
s tüzes-fehér tekinteted sugára
felgyújtja és megfékezi a szívet,

s amíg hajadnak lágy aranyfonála
átlengi szép nyakad körül az ívet
s a könnyü szél is kedvére röpíthet
minden hajfürtöt egyenként kuszálva,

addig ügyelj nagyon e víg tavaszra,
hisz eljön érted is a zord öregkor
hóval befödni csillogó varázsod.

A szél a rózsaszálat megfagyasztja,
s az idő mindent megváltoztat akkor,
csak őt magát ne érjék változások.

Ben Jonson: Song
That women are but mens shaddowes

Follow a shaddow, it still flies you;
Seeme to flye it, it will pursue:
So court a mistress, shee denyes you;
Let her alone, shee will court you.
Say, are not women, truely, then,
Stil'd but the shaddowes of us men?

At morne, and even, shades are longest,
At noone, they are or short, or none:
So men at weakest, they are strongest,
But grant us perfect, they're not knowne.
Say, are not women truely, then,
Stil'd but the shaddowes of us men?

Dal
arról, hogy az asszony nem más, mint a férfi árnya

Kövess egy árnyat - elrepül,
bújj el -- máris nyomodba' vágtat.
Kerülgess asszonyt -- elkerül,
fuss előle -- s szalad utánad.
Bolond, ki rá másképp tekint:
a nő a férfi árnya mind.

Éjjel az árnyék nagyra nő,
s nappal mintha el vágyna tűnni.
Ha gyenge vagy, erős a nő,
ám elvész, ha naggyá leszünk mi.
Bolond, ki rá másképp tekint,
a nő a férfi árnya mind.

Iacopo Sannazzaro: Madrigale

Se per colpa del vostro fiero sdegno,
Il dolor che m'affligge,
Madonna, mi trasport' all'altra Stigge,
Non havrň duol del mio supplitio indegno,
Ne dell'eterno foco,
Ma di voi che verrete a simil loco,
Perché sovente voi mirando fiso,
per virtů del bel viso,
Pena non sia la giů che 'l cor mi tocchi,
Sol un torment' avrň di chiuder gli occhi.

Madrigál

Ha majd a fájdalom, mi szívem érte
-- büszke gőgödnek ára --
átevez velem a túlvilágra,
nem gyötrődöm e szörnyű kínban égve,
vagy tán az örök lángban,
csak érted, asszonyom, ki jössz utánam,
hiszen míg szép arcod gyakorta késztet
hosszan bámulni téged,
nagy baj nem érhet, történjék akármi,
ám rút gyötrelem lesz szemem lezárni.

William Shakespeare: Sonnet 35

No more be grieved at that which thou hast done;
Roses have thorns, and silver fontains mud;
Clouds and eclipses stain both moon and sun,
And loathsome canker lives in sweetest bud.
All men make faults, and even I in this,
Autorizing thy trespass with compare,
Myself corrupting, salving thy amiss,
Excusing thy sins more then thy sins are:
For to thy sensual fault I bring in sense
(Thy adverse party is thy advocate)
And 'gainst myself a lawful plea commence;
Such civil war is in my love and hate
That I an accessory needs must be
To that sweet thief which sourly robs from me.

35. szonett

Ne bánkódj múltadon: hiszen tövis
Nő minden rózsán, ezüst kútba' sár,
Felhő rejt napot, s fogyó holdat is,
Édes bimbóban él a rút bogár.
Hibázunk mind: most én is így teszek,
Hisz feloldoznak e hasonlatok,
S vétked miatt hamistanú leszek,
A felmentés hibádnál is nagyobb.
Érzékiséged védi értelem
(A támadó fél téged támogat),
Saját ügyvédem szól fel ellenem;
ůgy küzd bennem szerelem és harag,
Hogy harcuk cinkosságra kényszerít,
Az édes tolvaj fanyar bűnbe vitt.

William Shakespeare: Sonnet 130

My mistress' eyes are nothing like the sun;
Coral is far more red then her lips' red;
If snow be white, why then her breasts are dun;
If hairs be wires, black wires grow on her head.
I have seen roses damasked, red and white,
But no such roses see I in her cheeks;
And in some perfumes is there more delight,
Than in the breath that from my mistress reeks.
I love to hear her speak; yet well I know,
That music hath a far more pleasing sound;
I grant I never saw a goddess go;
My mistress, when she walks, treads on the ground.
And yet, by heaven, I think my love as rare
As any she belied with false compare.

130. szonett

A kedvesem szeménél szebb a nap,
Korallnál haloványabb ajka van,
Ha hó fehérlik, keble barna csak,
S ha fürt aranylik, ez sötét arany.
Damaszkusz termett rózsát, szépeket,
Ám orcáján ma már egy sem ragyog,
És sok parfümben több az élvezet
Mint ajkát elhagyó lágy illatok.
Beszédét hallva örvendek nagyon,
Pedig zenéhez nem hasonlatos,
S bár nem láttam még istennőt, tudom,
Hogy istennő így földet nem tapos.
Mégis: szerelmem annyit biztos ér,
Mint azé, aki hamis bájt dicsér.

Madrigale

Alma afflitta, che fai?
Chi ti darŕ piů vita,
Se colei, per cui vivi, oggi č partita?
Ah, son ben folle e cieco,
Con l'alma ragionar chi non č meco.

Madrigál

Mi lesz veled, te bús szív?
Mit ér eztán az élet,
ha az kiért élsz, elhagyott ma téged?
Te vak bolond. Milyen kár,
hogy oly szívhez beszélsz, ki nincs veled már.




[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]