PALIMPSZESZT
7. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

HAMMERSTEIN Judit
Caesarius Heisterbacensis Csodás történetei

Előszó

Caesarius Heisterbacensis a Rajna-vidéken született 1180 körül valószínűleg Kölnben. Három hónapos dél-franciaországi zarándokút után 1199 elején belépett a Bonn melletti heisterbachi cisztercita kolostorba, ahol haláláig, 1240-ig először mint szerzetes, aztán mint novíciusmester, végül mint prior tevékenykedett. Novíciusmesterként főként teológiát tanított, majd 35 teológiai művet (elsősorban prédikációkat) hagyott az utókorra, de ezeknek jelentősége messze elmarad fő műve a Dialogus Miraculorum, azaz a Csodás történetek című példázatgyűjtemény mögött.

Az 1212 és 1223 között szerkesztett latin nyelvű Csodás történetek kötet saját korában igen népszerű lehetett: német földön több mint 130 kézirat illetve kézirattöredék őrizte meg. Caesarius célja az volt, hogy a rábízott novíciusokat tanulságos történetek segítségével hatásosan és meggyőzően készítse fel a szerzetesi életre és megismertesse őket a keresztény erkölcs alapszabályaival. A mű 746 rövidebb-hosszabb történetet tartalmaz és tizenkét könyvből áll (1. A megtérésről, 2. A bűnbánatról, 3. A gyónásról, 4. A kísértésről, 5. A démonokról, 6. A jámborságról, 7. Szűz Máriáról, 8. A látomásokról, 9. Az oltáriszentségről, 10. A csodákról, 11. A haldoklókról, 12. A mennyei jutalomról.) A tizenkét fejezet a lélek történetének különböző állomásait jelképezi. Az elbeszélések didaktikus szándékkal íródtak és az igaz keresztény életre készítettek fel.

A gyűjtemény másik nem titkolt célja a cisztercita rend isteni elhivatottságának hatásos propagálása volt. A rend a mű keletkezésekor már több mint száz éves múltra tekint vissza. Túl van szent Bernát dicsőséges századán, amikor erkölcsi fölénye nem csak a papsághoz képest, de az egész szerzetesi mozgalmon belül is megkérdőjelezhetetlen volt. A XIII. század elején a cisztercitákat ugyan még tisztelet övezi, de az előző századhoz képest már sokat veszítettek a presztízsükből. A nehézségek, a cisztercita fegyelem lazulása, a felerősödő kételyek, a meggyőződés növekvő hiánya és a rend eredeti céljaitól való eltávolodás egyre nyilvánvalóbbakká váltak a kortársak előtt, s ezzel együtt megszaporodtak a renddel kapcsolatos kritikák is. 1214-ben III. Ince pápa levelet írt a cisztercita apátoknak, melyben figyelmezteti őket, hogy haladéktalanul orvosolják a hibákat és a visszaéléseket, különben a rendet hamarosan az eltűnés veszélye fenyegeti.

Ez a hanyatlás Caesarius figyelmét sem kerüli el, sőt mi több kritikusan ábrázolja művében a cisztercita kolostorban látott és tapasztalt visszaéléseket. Hite a rend isteni elhivatottságában mégis töretlen, sőt példázatain keresztül is igyekszik a rend megrendült hírnevét helyreállítani. Ennek a célnak a szolgálatában áll a cisztercita kolostorokhoz kapcsolódó csodás események bemutatása. Caesarius nem kételkedik abban, hogy a keresztény erények és a tökéletes élet megvalósításához a legjobb és legbiztosabb út csak a ciszercita rendbe való belépés lehet. Ennek ellenére a gyűjteményben gyakran találkozunk más szerzetesrendekhez -- például a bencésekhez, clunyiekhez, templomosokhoz -- kapcsolódó történetekkel is. Caesariustól, bár saját rendjével szemben természetesen elfogult, a rosszindulat és az erőszakos rivalizálás távol áll. Hisz abban, hogy a cisztercita kolostor a paradicsom előszobája és a legfőbb keresztény erények gyűjtőhelye, mégsem érzi szükségét annak, hogy ezt a többi szerzetesrend szidalmazásával bizonyítsa, sőt elismeri a rivális rendek erényeit is. Csodák történhetnek a clunyi kolostorokban is, s Isten a clunyeket is megjutalmazza, ha jó clunyi szerzeteseknek bizonyulnak.

Caesariust nem csak a cisztercita erények hanyatlása érintette érzékenyen, hanem az egész keresztény világ válsága is. Igen figyelemre méltó, hogy A pogány királyfi és a szentföldi keresztények című elbeszélésben a szerző Noradin, azaz egy pogány királyfi szájába adja a keresztényeket bíráló lesújtó szavakat. A történetből kiderül, a hitetlen Noradin és Szaladin jobban megfelel a keresztény erkölcsi és viselkedésbeli szabályoknak mint a keresztények. Caesarius Isten büntetésének látja a pogányság térhódítását a Közel-Keleten.

Bár a cisztercita kolostor mindig központi szerepet kap, az elbeszélések főhősei a legkülönfélébb emberi és társadalmi típusokat képviselik: királyok, lovagok, grófok, diákok, parasztok, szüzek, apácák, iparosok, uzsorások, pogányok, eretnekek, zsidók, utcalányok stb. De a történetekben éppúgy helyet kapnak a szentek, angyalok, Szűz Mária, maga Krisztus, csakúgy mint a démonok, szellemek, beszélő állatok, varangyok és a legkülönösebb csodatételek (beszélő és bosszúálló ereklyék), amelyek létezésében Caesarius természetesen fenntartás nélkül hisz.

A Csodás történetek így a legjobb példa arra, hogy -- az első ciszercita szerzetesek minden elkülönülési szándéka ellenére -- a kolostorok mennyire szoros kapcsolatban maradtak a világi és mindenek előtt a városi társadalommal. Caesarius maga is sokat utazott: a kolostor priorjaként több ízben elkísérte az apátot vizitációs útjaira. Történetei bizonyítják, hogy igencsak tájékozott volt a korabeli politikai eseményeket illetően is. A példázatok legtöbbje Nyugat-Európa városaiban és kolostoraiban játszódnak, de vannak elbeszélések, melyeknek helyszíne Kelet-Európa, vagy éppen a Közel-Kelet (Damaszkusz, Jeruzsálem).

A kötet művelődéstörténeti értéke felbecsülhetetlen. A bemutatott élethelyzetek a mindennapi életben gyökereznek, és rendkívül sokrétűek. A mű a középkori népi vallásosság és hiedelmek kimeríthetetlen kincsestára. Átfogó képet kapunk a XIII. század első felének gondolkodásáról, mindennapi életéről, a korabeli társadalmi viszonyokról és erkölcsökről, de mindenek előtt a népi kultúráról. A történetekben a kor majd minden nagyobb politikai és társadalmi konfliktusa helyet kap (vidék és város, szegények és gazdagok, hatalmasok és alávetettek, arisztokrata családok, keresztények és zsidók, keresztények és pogányok közötti konfliktus)[1]. Caesarius kíméletlenül tükröt tart a korabeli világi uralkodó osztály elé is. Az elbeszélésekben újra és újra felbukkannak a földi életük során kegyetlen, fosztogató, népet nyomorgató, nőket megerőszakoló hitetlen lovagok, akik haláluk után szellemként sohasem találhatnak nyugalomra, végtelen és iszonyú pokolbéli szenvedés vár rájuk.[2] Ugyanakkor az egyháziak romlottságát is leplezetlenül az olvasó elé tárja: a történetek papi főhősei többnyire iszákosak, kéjvágyóak, munkájukat pedig elhanyagolják. Mindamellett Caesarius bemutatja a társadalmi helyzettől független mindenkori emberi gyarlóságokat is: a kapzsiságot, a kételyt, a hűtlenséget, a barát árulását, s velük állítja szembe a jók üdvös példáját, akik természetesen jótetteikért elnyerik méltó égi jutalmukat.

Caesarius korábbi kritikusai többnyire sommásan ítélték meg a kötet irodalmi értékét. Gurevics szerint például -- bár a mű művelődéstörténeti érdemét elismeri -- "Caesarius dialógusai nem tartoznak a középkori latin irodalom remekművei közé. Nincs bennük rafinált filozófiai vagy teológiai gondolat, és nem bővelkednek a stílus különleges szépségében."[3] Az elbeszélések beépülnek a tanító szerzetes, azaz a történetek elbeszélője és a tanítvány-novícius rövid párbeszédébe. Ezt a dialógus-formát Gurevics sematikusnak és ügyetlennek tartja, s ezt Caesarius írói tehetségének hiányával magyarázza.[4] Az orosz történész megállapításai legalábbis vitathatóak. Bár a dialógusokban valóban szinte csak a szerzetes beszél és a tanítvány kérdései és közbevetései semmilyen formában nem befolyásolják a tanító mondandóját, ennek oka mégsem az író fejletlen írói technikájában rejlik. Sokkal inkább magyarázható azzal, hogy az elmondott történetek által bemutatott igazságokban Caesarius feltétel nélkül hisz. Ennélfogva az igazságokat csak elmondani és tanítani lehet, egyébként meg nincs mit vitatkozni rajtuk. Így magától értetődik, hogy a novíciusnak, akinek csak annyi a szerepe, hogy figyelmesen hallgasson és tanuljon a történetekből, nem is lehet érdemi mondanivalója. Az is igaz, hogy a párbeszédet folytatók, nem egyéniségek, hanem típusok. Ezt sem kell azonban feltétlenül "hiányosságnak" tekinteni, hiszen ez is a mű didaktikus szándékának és a szerző szilárd értékrendszerének egyenes következménye. Az izgalmas elbeszélések és a Gurevics által bárgyúnak tartott párbeszédek egymástól elválaszthatatlanok.

A mű maradandóságát és varázsát nemcsak teológiai és nevelő szándékának köszönheti, hanem annak az őszinte nyitottságnak és emberi érdeklődésnek is, amivel a szerző korának mindennapjait megjeleníti. Caesarius mesélőkedve kifogyhatatlan, elbeszélői tehetségéhez pedig aligha férhet kétség. Ezzel magyarázható, hogy példázatai a mai olvasó számára is kivételes esztétikai élményt nyújtanak. Caesarius előadói stílusa egyszerű és tömör, helyenként parasztosan nyers (a falhoz csapott csecsemő, a tetőcserépen függő belek, a párbeszédek egyszerű közvetlensége stb.). Remekül ért a drámaiság fokozásához, történeteit pedig ügyesen megírt csattanókkal zárja le. Bár csípős iróniát nem alkalmaz, a mai olvasónak az az érzése, hogy lépten-nyomon "börleszk-elemekre" bukkan (a teherbe ejtett zsidó lány "megmentése", Szűz Mária felháborodása, mert régi ócskaságnak merték nevezni stb.), az elbeszéléseket mégis inkább valamiféle finom, szelíd humor jellemzi. Caesarius néha váratlan, rafinált írói mesterfogást is alkalmaz. A pogány királyfi és a szentföldi keresztények című történetben a keresztények erkölcseit nemcsak nyíltan kritizálja (Noradin beszélgetése Wilhelmmel), hanem apró finom megjegyzésekbe "rejtve" is, ami első olvasatra akár el is kerülheti a figyelmünket, hiszen Caesarius további kommentárt nem fűz hozzájuk. (A keresztény zarándokok észrevétlenül eltüntetik a kegyes lovag holttestét, betegágyára pedig egy másik, szintén beteg lovagot fektetnek. A "cserét" persze nem árulják el a királyfinak, így gátlástalanul kihasználják annak háláját. De gondolhatunk akár a záró megjegyzésre is, amiből kiderül, hogy Noradin ruhája, ámbár finom anyagból készült, a szerzetesi csuhára emlékeztet.)

A történeteket példátlan drámai feszültség hatja át, hiszen Caesarius elbeszélései kivétel nélkül azt a drámai pillanatot mutatják, ahol az egyéni sorson belül a kárhozat és a megváltás útjai végérvényesen elválnak. Ez a "dramaturgia" (ifjúkori tévelygés, próbatétel, megváltás/kárhozat) foglalja egységbe a legkülönbözőbb társadalmi rétegekbe ágyazódó példázatokat és a biográfia kiemelt szerepe (egyéni próbatétel, isteni vagy ördögi beavatkozás, megváltás/kárhozat) avatja Caesarius elbeszéléseit a középkori legendairodalom rokonává. A történetek hősei túlnyomórészt ifjak, vagyis fiatal férfiak, ritkábban közösségek, (mint a wormsi zsidók vagy az Akkonba érkező keresztény zarándokok), de nők, mint az elbeszélések főhősei, és nem mint mellékszereplők (anyák vagy szeretők) jóval ritkábban kapnak szerepet, s akkor is inkább a komikus hangvételű példázatokban. De a tét mindig ugyanaz -- s ez Caesarius történeteinek hangulati-szerkezeti egységet biztosít.

Az alábbi fordítások a J. Strange 1851-es kiadásából készültek.[5] A tíz magyar nyelvű szöveg csak ízelítőül szolgál az itthon alig ismert Csodás történetekhez és nem kívánja az általam latin számmal jelölt teljes fejezetszövegeket rekonstruálni. A záródialógusok és a szerzetesi kommentárok fordításától eltekintettem, így itt csak a szigorú értelemben vett példázatokkal ismerkedhetnek meg az olvasók. A történeteknek az eredeti szövegben nincs címük, a fejezetszámokhoz Ceasarius cím helyett rövid tartalmi kivonatot ad.

II. Könyv: A bűnbánatról

23. fejezet: Miként csábította el az ifjú pap a szép zsidó lányt?

Egy angliai városban élt egy zsidó ember, s volt annak egy sötét szemű nagyon szép lánya. Egy ifjú klerikus, aki mellesleg a város püspökének és a katedrális kanonokjának is rokona volt, meglátta egyszer a lányt, megkívánta és szerelmes szavaival körülhízelegte, hogy a tetszését elnyerje. Heves vágyat érzett, hogy megölelhesse, így hát nap mint nap a szerelmével ostromolta. Végül a leány beadta a derekát, s azt mondotta neki: "Az apám nagyon szeret, s oly szigorúan őrködik felettem, hogy se én nem mehetek hozzád, se te nem jöhetsz hozzám, kivéve a ti pészachotokat megelőző szombat éjszakát. Hisz utána a zsidók abban a betegségben szenvednek, amit vérömlésnek hívnak, és ez megakadályozza, hogy nyitva tartsák a szemüket."

Az ifjút e szavak olyan boldogsággal töltötték el, hogy majd eszét veszítette. Meg is feledkezett a keresztény tanításról, nem gondolt többet még Krisztus szenvedéseivel sem. A mondott éjszakán fogta magát, elment a zsidó szűzhöz, s reggelig vele maradt. De a leány apja még napfelkelte előtt gyertyát gyújtott, s bement a lánya szobájába. Amikor az ágyhoz lépett, hogy lássa, leánya nyugodtan alszik-e, s nem kell-e megigazítania a takaróját, meglátta a mellette fekvő ifjút. Először megrémült, majd éktelen haragra gyúlt, s csaknem megölte mindkettejüket. De az ifjúban felismerte a püspök rokonát, így kezét visszatartotta a félelem. Dühében így kiáltott: "Mit csinálsz itt te elvetemült keresztény? Hol van a hited, és jámborságod? Az igazságos Isten juttatott az én kezemre! Ha nem félnék uramtól, a püspöktől, itt helyben megölnélek!" Az ifjú nagyon megijedt, bocsánatért esdekelt, de mindhiába, nagy gyalázatára kidobták a házból. Ugyanaznap délidőben a püspök az ünnepi nagymisét készült celebrálni, az ifjúnak pedig, hiszen ez az ő hete volt, az episztolát kellett felolvasnia. Félt attól, hogy ilyen tisztátalan lelkiismerettel végezze az istentiszteletet, de attól is visszarettent, hogy tette miatt átadja a feladatát másnak. Szégyenletes bűnét pedig nem merte meggyónni. Szent ruháit felöltve, de tetőtől talpig szégyenkezve állt a püspök mellett, mikoron nagy zajos kísérettel belépett a zsidó a templomba, hogy panaszt tegyen a püspöknek rokona miatt. Az ifjú is meglátta a zsidót, s mivel jól tudta, hogy miért jött, rettenetes félelem fogta el, elsápadt, remegett, s szívében így fohászkodott Istenhez: "Szabadíts meg uram ezen az órán, s megígérem, soha többé nem fogok vétkezni ellened, bűnömet pedig jóváteszem." S a kegyelmes Teremtő, aki a bűnt gyűlöli, de teremtményeit szereti, mihelyst látta a vétkes töredelmes bűnbánatát, annak szégyenét rögtön a hitetetlenek fejére zúdította. A püspök igen csudálkozott, s nem értette, mit keresnek a zsidók a templomban, különösen azon a napon, mikor a keresztények Uruk szenvedésére emlékeznek. Intett nekik, hogy maradjanak állva. Ők azonban a püspök közelébe furakodtak, de mikor szájukat a klerikus ellen panaszra nyitották, egyszerre csak megnémultak, s egy hang sem jött ki a torkukon. Amikor a püspök látta, hogy a zsidók tátott szájjal állnak, s egy szót sem szólnak, azt hitte, azért jöttek, hogy csúfot űzzenek az isteni misztériumból. Haragra gerjedt, s parancsot adott, űzzék ki a zsidókat a templomból. De a klerikus, aki az isteni kegyelmet az imént a saját példáján tapasztalhatta, az istentisztelet után a püspökhöz sietett, meggyónta vétkét, s töredelmes megbánást mutatott. A püspök csodálta és dicsőítette Isten könyörületességét, s részben a csoda nagysága, részben rokona őszinte vezeklése miatt, az ifjú lelkére beszélt, s rábírta, hogy a szégyenbe hozott lányt vegye feleségül, miután a lány megtisztult a keresztség kegyelme által. A püspök igazszívű és jámbor ember volt, ezért inkább akarta, hogy rokona az egyházi javadalomnak híján legyen, mintsem, hogy a leány az atyái bűneinek kiszolgáltassék. A klerikus hálás volt az isteni jótettért, nem is feledkezett meg ígéretéről, hogy elkövetett vétkéért kiengeszteli Istent. Később belépett rendünkbe. Buzdítására a leány is követte példáját.

24. fejezet: Miként várták a wormsi zsidók a Messiást?

Egy városban, ha jól emlékszem Wormsban, élt egy zsidó férfi, akinek volt egy nagyon szép leánya. Egy ifjú klerikus, aki a közelben lakott, megszerette, elcsábította, és hamarosan teherbe ejtette. Mivel házaik egymáshoz igen közel álltak, a klerikus észrevétlenül besurranhatott a leányhoz, ahol kedvükre beszélgethettek. Mikoron a leány észrevette, hogy gyermeket fogant, így szólott az ifjúhoz: "Teherbe estem, most mit tegyek? Ha az apám ezt megtudja, biztosan megöl." A klerikus így válaszolt: "Ne félj semmitől, én majd megmentelek. Ha az apád és az anyád azt kérdezik: Mi van veled leányunk? A hasad egyre gömbölyűbb, úgy látszik más állapotban vagy. Akkor azt válaszold: Hogy áldott állapotban vagyok-e nem tudom, de azt tudom, hogy szűz vagyok, és eddig férfit még nem ismertem. Én majd gondoskodom róla, hogy higgyenek neked." S mivel hosszasan azon törte a fejét, miként menthetné meg a lányt, kieszelte a következő cselt. Fogott egy csövet, s az éjszaka csendjében a zsidó házának kamraablakához lopakodott, mert tudta, hogy a szülők ott alszanak mellette, s e szavakat kiáltotta a csövön keresztül: "Ó ti igazak, kiket szeret az Isten, örvendezzetek, hiszen szűz leányotok fiút fogant, aki pedig Izrael népének szabadítója leszen." E szavak után a csövet rögvest visszahúzta. A különös hangra felébredt az apa, gyorsan felkeltette a feleségét, s így szólt: "Hallottad, mit mondott az égi hang?" Az asszony mondta, hogy nem. "Imádkozzunk, -- szólt a férj -- hogy te is részesülj abban a kegyelemben, hogy meghalld a hangot!" Míg imádkoztak, a klerikus az ablaknál állt, s minden szavukat hallotta. Várt egy kicsit, majd miután elismételte a már mondottakat, hozzátette még: "Tanúsítsatok nagy tiszteletet leányotok iránt, ápoljátok gondosan, a fiúcskát pedig, akit a szűz a világra hoz majd, gondosan oltalmazzátok, mert ő lesz a Messiás, akit olyannyira vártatok." A szülők felettébb örvendeztek, hiszen e szavak után immár biztosra vették, hogy az Isten beszélt hozzájuk. Oly izgatottak voltak, hogy a reggelt is alig bírták kivárni. A szülők jól megvizsgálták a lányukat, s mivel úgy látták, mintha a hasa gömbölyűbb volna, így szóltak hozzá: "Mondd csak lányom, kitől fogantál?" A leány úgy válaszolt, ahogy a klerikus kitanította. A szülők öröme határtalan volt, s nem is tudták megállni, hogy barátaiknak el ne mondják, mit hallottak az angyaltól. Azok meg továbbadták a történteket. A Messiás születésének híre elterjedt a városokban és a kastélyokban. Mikoron a szülés ideje közeledett, sok-sok zsidó ott tolongott a leány házánál, hogy a régóta várt Messiás születésének örvendezzen. De az igaz isten csúffá tette a gonoszak hiú reményét, örömüket gyásszá, várakozásukat pedig gyalázattá változtatta. Hogy a mi időnkben ekkorát csalatkoztak hamis várakozásukban, az csak azért eshetett meg, mert az ő atyáik Heródessel együtt valaha Isten fiának születésétől nagyon megrémültek. Hogy rövidre fogjam a szót, elérkezett a várt óra, s vele együtt az asszonyokhoz illő fájdalom, sóhaj és jajveszékelés. A szűz ugyanis nem a Messiást, hanem egy kislányt hozott a világra. Mikor a zsidók a szerencsétlenséget megtudták, a szégyentől felettébb elszomorodtak. Egyikük nagy bosszúságában a lábánál fogva megragadta a csecsemőt és a falhoz csapta. Az apa a vele történt gyalázat miatt nagy keserűséget érzett. Lányát megbüntette, s addig gyötörte, amíg ki nem szedte belőle az egész aljas tervet.

32. fejezet: Az uzsorás vezeklése

Sokan beszélik még, mi történt egy kölni uzsorással, aki a mártírhalált halt szent Gereon templomában lett eltemetve. Ez az uzsorás igen gazdag és kapzsi volt, mígnem Isten könyörületessége gyötrő lelkiismeret-furdalást ébresztett föl benne. El is ment a paphoz, meggyónta vétkeit, s hogy Isten bocsánatát elnyerje, megígérte, hogy Isten nevében mindenét szétosztja a szegények között. A pap pedig ezt tanácsolta neki: "Vágj a kenyeredből alamizsnát, majd tölts meg vele egy ládát, amit aztán gondosan zárj le." Amikor az uzsorás másnap kinyitotta a ládát épp annyi varangyot talált benne, amennyi alamizsnát az előző nap beletett. Amikor a pap megkérdezte tőle: "Látod mennyire tetszik Istennek az uzsorások alamizsnája?" Az uzsorás megrettenve kérdezte: "Uram, mit tegyek?" "Ha meg akarsz menekülni, -- mondotta a pap -- ma éjszaka mezítelenül a férgek közt kell aludnod." Ó, milyen csudálatos ereje van a vezeklésnek! Az uzsorás bármennyire is irtózott a pap tanácsától, hogy elnyerje a halhatatlanságot, szembeszállt a halandó férgekkel, s mivel annyira félt a pokol tüzétől, s annyira sóvárgott a mennyország után, mezítelenül a férgek közé vetette magát. A pap ekkor lezárta a ládát és elment. Mikor másnap a ládát kinyitotta, a ládában semmi mást nem talált, csak emberi csontokat. Ezeket a mártír templomának kertjébe temették, s úgy mondják, akkora csodatevő erejük van, hogy élve mind a mai napig egyetlen varangy sem léphet át fölöttük.

IV. Könyv: A kísértésről

15. fejezet: A pogány királyfi és a szentföldi keresztények

Wilhelm testvér, aki valaha kincstárosunk volt, mielőtt belépett a kolostorba, Utrechtben volt kanonok. Még ifjú volt, amikor felvette a keresztet és útra kelt, mert meg akarta látogatni a Szent Sírt. Napfelkelte előtt, mielőtt a hajó, amelyen utazott, befutott volna Akkon kikötőjébe, másokkal együtt észrevette, hogy a város körül több helyen fáklyák fénylenek. Mikor a hajósok azt tudakolták, hogy mit jelentenek ezek a fények, azt a választ kapták: "Most nyár van, és a hőség miatt Akkon lakói a város körül verték fel sátraikat, hogy felfrissüljenek." El is hitték a választ és behajóztak Akkon kikötőjébe. Csak ekkor tudták meg, hogy a szaracénok bevették a várost.

Abban az időben -- midőn Frigyes volt a római császár -- bűneinkért való büntetésül a Szentföld Szíria királyának, Szaladinnak a kezébe került. Szaladin fia pedig, a természete szerint jámbor és kegyes Noradin, épp akkor Akkon városában tartózkodott. Mikor meglátta az egyetlen érkező hajót, a keresztények hajóját, amelyről jól tudta, miért jött, megszánta a zarándokokat. Egy hadihajón elküldött hozzájuk egy nemes pogány férfit, aki jól beszélt franciául, és megüzente nekik, hogy semmitől sem kell tartaniuk. A keresztények mindaddig nagyon féltek, nem tudták megölik-e vagy fogságba vetik őket. Egy nemes születésű keresztény, aki Németföldről származott, s halálát érezte közeledni, elhatározta, hogy ékesen díszített fegyvereit és három harci ménét a szaracén követtel ajándékba fogja küldeni a pogány Noradinnak, hogy megkímélje a zarándokok életét. "Három évvel ezelőtt azt kívántam, hogy Krisztust ezekkel a fegyverekkel szolgáljam, -- mondotta -- de most már látom, hogy nem ez Isten akarata." Egyébként a keresztények követeket is küldtek -- egyikük a mi Wilhelm testvérünk volt, aki jól beszélt franciául -- akik azt a megbízást kapták, hogy az ajándékokat a fejedelemnek adják át. Amint Noradin meglátta az ajándékokat, alázatosan elfogadta őket; a páncélt, pajzsot, sisakot, kardot és lovakat egyenként megcsókolta, s azt mondta, hogy a beteget személyesen szeretné meglátogatni. De a lovag eközben visszaadta a lelkét a teremtőjének. Testére elővigyázatosságból követ kötöztek, a tengerbe vetették és elsüllyesztették. Az ágyába pedig egy másik beteg lovagot fektettek. Reggel a királyfi népes kíséret élén meglátogatta a hajót, s megköszönte a kapott ajándékokat. Majd leült a beteg mellé, s a gyógyulásáról hosszasan beszélgetett az orvossal, akit Noradin magával hozott. A betegnek átnyújtott néhány nemes fajtájú almát, amely, ahogy mondta, apjának Damaszkusz melletti kertjében termett. És így szólott hozzá: "Te miattad kegyes akarok lenni minden keresztényhez." Mikor a keresztények arra kérték, kísérje el őket a szent városba, Jeruzsálembe, amelyet a keresztények még kezükben tartottak, így válaszolt: "Nektek ez nem jelentene biztonságot, nekem pedig nem lenne megtisztelő feladat, mivel a rablók, akik az egész várost elárasztják, nektek is kárt okozhatnak és az én kíséretemet is megsebesíthetik."

Amikor a hajót elhagyta, elbúcsúzott a betegtől és a többiektől, azután pedig engedélyt adott, hogy visszatérjenek a hazájukba, s a királyi lándzsa jelével ehhez védelmet biztosított a számukra.

Ezután visszatért a városba és magával vitte az említett nemes Wilhelmet is, akitől azt kérdezte: "Mondd csak, kedves barátom, miként őrzik meg a keresztények Krisztus törvényét a te hazádban!" De Wihelm nem akarta megmondani az igazságot, s csak szűkszavúan felelt: "Nagyon jól." Erre Noradin azt mondotta: "Én viszont el akarom mondani neked, miként élnek itt a keresztények. Az apám nemes és magas rangú ember volt. Elküldött engem Jeruzsálem királyához, hogy franciául tanuljak, míg ő saját fiát apámhoz küldte, hogy tanulja a szaracénok nyelvét. Ezért ismerem jól, túlságosan is jól, a keresztények életét. Jeruzsálemben nem volt egyetlen olyan gazdag polgár sem, aki nővérét, testvérét, vagy ami még rettenetesebb, saját feleségét pénzért ki ne szolgáltatta volna a zarándokok kicsapongásainak, hogy aztán később megfossza őket munkájuk gyümölcsétől. A keresztények itt a gyomruk és a testük foglyai, olyannyira, hogy az állatoktól már semmiben sem különböznek. Gőgjük mérhetetlen: csak a cicoma érdekli őket, s nem győzik kitalálni, hogy milyen legyen a ruhájuk szabása, hogyan kötözzék össze, hogyan hasítsák fel. Ugyanez érvényes a cipőkre is." Majd folytatta: "Nézd meg az én ruházatomat és az én cipőmet, milyen bő és milyen puha, milyen egyszerű és szerény a szabása!" Ahogy Wilhelm mesélte, tényleg széles és könnyű ruhaujjat hordott, mint a szerzetesek. Ruháján nem volt semmi dísz, egyetlen redő sem, nemes anyagból készült mégis.

36. fejezet: Az apát és a horkoló szerzetesek

Mikor egy ünnepnapon Gevard apát, a mostani apátunk elődje, a káptalanban minket néhány szóval megfedett, s látta hogy közben több testvér, legtöbben a laikusok közül, alszanak, sőt néhányukat még horkolni is hallotta, így kiáltott: "Most jól figyeljetek ide, testvérek! Egy új, egészen nagyszerű történetet akarok nektek elmesélni. Egyszer volt egy király, Artúrnak hívták." Innen már nem is folytatta a történetet, hanem így szólt: "Látjátok, testvérek siralmas állapototokat? Amikor az Istenről beszéltem nektek elaludtatok. De amikor néhány lényegtelen szót fűzök a mondandómhoz, rögvest felébredtek és kíváncsian hegyezitek a fületeket."

Magam is szemtanúja voltam az esetnek. Az ördög az álmossággal nemcsak az egyháziakat, hanem a világiakat is megkísérti és fogságában tartja.

V. Könyv: A démonokról

27. fejezet: Miként repülte át Dietrich az ördöggel Lübeck városát?

A Soestből származó Dietrichtől, aki most a mi laikus testvérünk, hallottam ezt a történetet. Amikor még ifjú volt, Lübeck városában megkívánt egy lányt, egyik ifjú barátja pedig megígérte neki, hogy megszerzi a barátságát. A lány ráállt a dologra, s amikor Dietrich már abban reménykedett, hogy vele töltheti az éjszakát, elment hozzá, de társa csúfot űzött belőle, mert ő is a leánynál mulatta magát. Mikoron rájött, hogy csúnyán becsapták, dühében így kiáltott: "Az ördög, aki engem ide hozott, vigyen is vissza innen!" A hívottnak több sem kellett, azonmód megjelent, felnyalábolta Dietrichet és a magasba emelkedett vele. Miután átrepült vele a városon, az egyik tó partján durván a földre tette, majd azt mondotta neki: "Szerencséd, hogy rendjén megkereszteltek, különben nyomban megölnélek." Amikor az ördög újra felnyalábolta, s a magasba emelkedtek, Dietrich, ha ügyetlenül is, de keresztet vetett. Az ördög azon nyomban eleresztette, ő pedig a földre zuhant, s úgy megütötte magát, hogy eszméletét veszítette és vért köpött. Valamivel később, miután kicsit kipihente magát, négykézláb a vízhez mászott, megmosta az arcát, s nagy üggyel-bajjal visszavánszorgott a lakhelyére. Amikor belépett a házba, s meglátta a fényt, újra eszméletét vesztette. Gyorsan hívtak egy papot, aki felolvasta a János evangélium elejét és imádságaival megvédte az ördög támadásától. Az eset után Dietrich szerencsétlen teste egy éven át egyfolytában remegett, s ha inni akart, még a poharat sem tudta a kezében tartani. Azt mondja egyébként, hogy amikor az ördög elragadta magával és a testét szorongatta, látta a holdfényben Szent Miklós templomát és a város valamennyi épületét. Hasonló dolog esett meg a soesti Henrikkel is a harmadik könyv tizenegyedik történetében, akit az ördög éjjel elrabolt, átrepült vele Szent Patrik kolostora fölött, majd ledobta a legelőre. Ennyire gonosz és ennyire veszedelmes a démonok természete.

34. fejezet: Hogyan kockázott az ördög a lovaggal?

Soestban, a kölni egyházmegyében lakott egy Thiemo nevezetű lovag, aki oly szenvedélyesen szeretett kockázni, hogy sem éjjel sem nappal nem tudta magát a játéktól megtartóztatni. Mindig pénzeszacskót hordott magával, hátha találkozik valakivel, aki szívesen leül vele játszani. Olyan ügyes és szerencsés volt, hogy szinte mindenkit megkárosított. Mivel Istennek igen visszatetsző az ilyen játék, ami haragnak, irigységnek, civakodásnak és mindenféle kárnak szülőanyja, az ördög engedélyt kapott, hogy játsszon vele, s megfossza mindenétől a lovagot, aki már annyi mindenkinek bajt okozott, s annyi pénzeszacskót kiürített. Egy éjszaka megjelent az ördög szenvedélyes játékos képében, egy teletömött pénzeszacskóval a hóna alatt belépett a lovag házába, és leült vele játszani. Sok aranyat dobott az asztalra, és nyert. Mivel minden játéknál mellé szegődött a szerencse, s a másik már minden pénzt elveszített, Thimeo dühösen felkiáltott: "Csak nem az Ördög vagy te?" Erre az ördög: "No elég volt a játékból, mindjárt itt a reggel, nekünk meg mennünk kell." Ezzel felnyalábolta a lovagot, s a tetőn át azonmód kivonszolta a házból. A tetőcserepek nyomorúságosan kihasították a lovag beleit. Hogy mi történt a holttesttel, hogy hova dobta az ördög, azt sem a fia, sem pedig más halandó, aki ismerte őt, nem tudta megmondani. Reggel megtalálták a cserepeken akadt beleket és elástak a templomkertben. Bár az ördög itt a földön szolgáinak boldogulását elősegíti, de végül mindig megcsalja őket.

40. fejezet: Miként csalta meg az ördög a két jóbarátot?

A következő történetet mesélte el nekem egy nagy tekintélynek örvendő pap, aki most már a rendünkben szerzetes. Az egyik falu papja, hogy a hívek tetszését megnyerje, részt vett azok világi mulatságain. Kocsmákba járt, és mindenben osztotta erkölcseiket. Így teljesedtek be rajta a próféta szavai: "A pap úgy jár majd, mint a nép"[6]. Sógorságban volt a faluban az egyik lovaggal, aki hasonló vétkekben tobzódott. Egy test és egy lélek voltak, persze nem Krisztusban, hanem a kicsapongásokban. Sokszor játszottak és dorbézoltak együtt, s az egyik cipelte a másikat a kocsmába. Az ördög, minden fortély mestere, látta ezt, s elhatározta hogy szégyenletes barátságukat rontó gyűlöletté változtatja. Egyik éjszaka, amikor a lovag aludt, a pap képében megjelent előtte az ördög az ágyánál, s heves szavakkal és incselkedéssel kérte hogy kövesse. A meglepett lovag hiányos öltözetben, mezítláb eleget tett a kérésének. Az ördög pedig egy tüskés bozóttal borított mezőn át vezette. A lovag talpa felhasadt, lábából pedig kiserkent a vér. Végül megelégelte a dolgot, s mérgében így kiáltott: "Átkozott pap, ezért még megfizetsz!" De az ördög, mintha mi sem történt volna, csak azt hajtogatta: "Kövess, kövess!". A lovag, már már magánkívül, megragadott egy baltát, ami épp akkor a keze ügyébe került, és kettéhasította, legalábbis azt hitte, a pap fejét. A pap elterült a földön, fejét elborította a vér, a lovag pedig nagy üggyel-bajjal hazatért. Otthon elpanaszolta a feleségének, szolgáinak és barátainak, hogy tette csúffá őt a pap. Mivel senki sem akart hinni neki, ezért hozzátette: "A fejét pedig jól elintéztem neki." Ugyanazon az éjszakán pedig a pap felkelt, mert vizelnie kellett, de a fejét úgy beleverte az egyik gerendába, hogy a koponyája súlyosan megsérült, arcát pedig elöntötte a vér. Mit tudott mit tenni, visszafeküdt az ágyba, s amikor a reggeli misére harangoztak, az emberek pedig a templomban gyülekeztek, a kínzó fájdalomtól otthon maradt. Mikor a lovag megtudta, miért nem jött a pap, így szólott: "Látjátok, nem megmondtam?" A lovag rokonai és barátai haragra gerjedtek, a pap pedig makacsul tagadott, bár senki sem hitt neki, így két évre elűzték a plébániáról. A papnak aztán sok-sok fáradtságába került, míg kibékült velük.

VII. Könyv: Szűz Mária

44. fejezet: A máriakép és a balga asszony

Veldenz várában, a trieri egyházmegyében van egy régi kép, mely Szűz Máriát ábrázolja ölében fiával. Igaz, a kép nem valami szép munka, de nagy csodatévő ereje van. A várban lakó egyik asszony egyszer épp a kápolnában tartózkodott, s a képet nézegetve becsmérlően így szólt a fafaragásról: "Tulajdonképpen miért van még mindig itt ez a régi ócskaság?" Szűz Mária, a könyörületesség anyja ezúttal nem a fiánál panaszkodott az asszonyra, aki ilyen ostobaságot beszélt, hanem egy másik asszonynak adta tudtára, hogyan fog az asszony a vétkéért megbűnhődni. "Mivel engem ez az asszony régi ócskaságnak nevezett, ezért amíg él szerencsétlen lesz." Néhány nappal később az asszonyt saját fia kiforgatta minden mozdítható és nem mozdítható vagyonából, s azóta mind a mai napig koldusként tengeti életét. Így bűnhődött balga beszédéért.

45. fejezet: Miként menekült meg a gyermek a farkas torkából?

Veldenz várában élt egy becsületes és istenfélő asszony, akit Juttának hívtak. Ez volt az az asszony, akinél a Szent Szűz a saját képe ellen mondott becsmérlő szavak miatt panaszkodott. És igaza is volt a Szűznek, minthogy az a legnagyobb tiszteletet tanúsította a kép iránt, mindig üdvözölte, imádkozott előtte és nem győzött a kedvében járni.

Egyszer, mikor a hároméves kislányát a dajkánál hagyta a szomszédos faluban, s a kislány az udvaron játszott, felbukkant egy farkas, megragadta a gyermeket a torkánál fogva, a hátára vetette, s magával ragadta a közeli erdőbe. Néhányan nagy kiáltozás közepette üldözőbe vették a farkast, de csalódottan és szomorúan tértek vissza. Egyikük a várba sietett és jelentette az anyának, aki épp az asztalnál ült és evett, hogy mi történt: "Úrnőm, egy farkas felfalta a lányodat." Erre az anya azt válaszolta: "Nem, ez nem lehet, a lányom biztosan életben van." Rögvest félretolta az ételt, felkelt, majd szívében nagy keserűséggel a kápolnába ment, Szűz Mária képéhez lépett, kitépte Mária öléből az üdvözítőt, s így kiáltott, míg szeméből peregtek a könnyek: "Úrnőm, soha nem kapod vissza a fiadat, ha a gyermekemet nem adod vissza épségben!"

Milyen csodálatos is a mennyek királynőjének kegyessége! Mintha csak attól kéne tartania, hogy fiát elveszíti, ha az asszony a kislányt nem kapja vissza, rögvest megparancsolta a farkasnak, hogy a kislányt engedje szabadon. Néhányan követték a farkas nyomát, mert rá akartak találni a kislány holttestének maradványaira, hogy eltemethessék. De ehelyett az élő gyermekre bukkantak, amint az a bokorban sétálgatott. A kérdésükre, hogy honnan jössz te drága gyermek, azt felelte: "A farkas megharapott." A torkán látszottak a harapás nyomai, melyek máig megmaradtak, hogy bizonyságot tegyenek a megesett csodáról. A férfiak ekkor visszavezették a kislányt az anyjához. Mikor az anya a gyermekét épségben meglátta, boldog és hálás szívvel a szent képhez sietett és a következő szavakkal visszatette az üdvözítőt az anyja ölébe: "Mivel a gyermekemet visszaadtad nekem, én is visszaadom neked a fiadat."

A történetet Hermann, Marienstatt apátja, akit már többször említettem, mesélte el nekem. Ô látta a kislányt, a történteket pedig az anya szájából hallotta.

Jegyzetek


[1] A X. Könyv 47. fejezetében Caesarius az apokalipszisre tett gyakori utalásokkal felsorolja a kort sújtó csapásokat: szaracénok előretörése, keresztények és hitetlenek harca, nyugati és keleti kereszténység konfliktusa, albigensek és más eretnekségek, keresztény királyságok közötti háborúk, éhség és járványok, természeti katasztrófák.
[2] "A halott lovag párviadala" című történet például egy lovagi torna látomása, ahol halott lovagok szellemei párbajoznak az ördögökkel. XI. Könyv 34. fejezet
[3] A. Ja. Gurevics: A középkori népi kultúra, Gondolat, Budapest, 1987. p. 30.
[4] ui. p. 51.
[5] Caesarii Heisterbacensis monachi ordinis cisterciensis Dialogus miraculorum, Josephus Strange, Coloniae, Bonnae et Bruxellis, 1851. 1966-ban újra kiadták New Jersyben.
[6] Izaiás 24.




[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]