5-6. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
A második világháború utáni nemzetközi rendszer összeomlásának időpontját többen többféleképpen állapítják meg: van, aki ezt 1989-re, a berlini fal leomlásának és a közép-kelet-európai változásoknak az idejére teszi, mások pedig a Szovjetunió 1991 végi megszűnését tartják mérföldkőnek. Abban azonban mindenki egyetért, hogy a jaltai elvre épült kétpólusú világrendszer a "második világ", vagyis a szocialista blokk összeomlásával ért véget. Nagyban különböznek a vélemények viszont abban, mi fogja felváltani az eddigi szisztémát. Egyesek egyenesen a történelem végét jósolják, mások éppen ellenkezőleg, a hidegháború előtti nemzetközi viszonyok visszatérését várják. Ezek a vélemények természetesen nagyban függnek attól, ki miben látta a hidegháborús rendszer lényegét, hogyan interpretálja annak szétesését, és mit tart a hidegháború legnagyobb örökségének.
A több mint negyven évig fennálló nemzetközi rendszer gyors összeomlása a világ minden táján érezhető változásokat hozott, nem kétséges azonban, hogy leginkább a volt szocialista országok belső viszonyaira nyomta rá a bélyegét. A szocializmus negyven év alatt képtelen volt megoldást találni az élet megannyi problémájára -- a gazdaságtól a nemzetiségi kérdésig -- és a rengeteg szőnyeg alá söpört gond ma elemi erővel tör fel ezekben az államokban. Világos tehát, hogy a két világrend harca a szocializmus nagy kísérletének teljes -- gazdasági és ideológiai -- kudarcával végződött.
Ha a hidegháború vesztese a Szovjetunió, ez jelenti-e azt, hogy az Egyesült Államok az egyértelmű győztes? Ideológiailag és erkölcsileg minden bizonnyal. A két egykori szuperhatalom közül ma már nyilván csak az USA számít annak, megtartván befolyását mind világpolitikai, mind katonai értelemben. A fegyverkezési versenyt azonban az amerikai gazdaság is megsínylette, s a hidegháborús szembenállás hosszú évtizedei Amerika belső viszonyaiban maradandó nyomokat hagytak. A csillagászati mértékű védelmi kiadások mellett az infrastrukturális, egészségügyi és oktatási beruházások drámaian visszaestek, a bűnözés, a kábítószer és a hajléktalanok problémája soha nem látott méreteket öltött. A Reagan-kormányzat gyakorlatilag üres kincstárat hagyott utódára, s ilyen helyzetben nyilván fel sem merült, hogy az Egyesült Államok nagyobb segélyakciókkal, pl. egy második Marshall-tervvel támogassa az újonnan létrejövő demokratikus államokat. A "győztes" Amerika így mindössze tétlen szemlélője lehetett a világban végbemenő változásoknak, addig erősen intervenciós politikáját kezdetben a befelé fordulás váltotta fel.
A hidegháború tehát mindkét pólus országainak belső viszonyaira nagy hatást gyakorolt, emellett azonban van még egy nagy tanulsága az elmúlt korszaknak. Eszerint, még ma is szinte felmérhetetlen az abból adódó örökség, hogy a világpolitika minden tekintetben a kétpólusú rendszer kelet-nyugati tengelye körül forgott. Nemcsak teljes intézményrendszerek jellege, de jórészt az emberek gondolkodása is a hidegháború frontvonalainak megfelelően alakult. Gazdasági és katonai tömbök szerveződtek a bipolaritásnak megfelelően, a globális nemzetközi szervezetek pedig a szovjet-amerikai rivalizálás színtereivé -- s így gyakorlatilag feladatuk ellátására képtelenné -- váltak. Az 1945 és 1990 között lezajlott kb. százötven kisebb-nagyobb helyi konfliktus majd' minden résztvevője a két nagy pólus köré csoportosult, tőlük várt ideológiai és anyagi támogatást. A világpolitika teljesen átideologizálódott, minden kérdés a szovjet-amerikai szembenállás fényében nyert (vagy nem nyert) megoldást. A hidegháború totális jellegének megfelelően a konfliktus jelen volt az élet minden területén, a kultúrától a sportig. Voltak ugyan kihívások a bipoláris rendszerrel szemben, mint pl. az el nem kötelezett országok mozgalma, a szociáldemokrata kihívás nyugaton (Brandt, Palme), vagy a harmadik utas, nacionalista kísérlet (De Gaulle Franciaországa), de még ha vonzó alternatívát kínáltak is, a két szuperhatalom nyomasztó fölénye nem engedte ezeket érvényesülni.
A hidegháború vége és a kommunizmus veresége sokak várakozásával ellentétben nem tette lényegesen könnyebbé az életet a földön. Mi több, bizonyos elhanyagolt vagy elfelejtettnek tűnt problémák újra reflektorfénybe kerültek. A kelet-nyugati tengely eltűnése ráirányította a figyelmet az észak-dél közötti különbségekre, a harmadik világ problémáira, a túlnépesedési és környezeti gondokra. Pozitív fejlemény az, hogy az eddigi szovjet-amerikai szembenállás nem bénítja tovább a nemzetközi szervezetek működését, sőt volt már példa a nemrégen még ellenséges hatalmak együttműködésére is egyes válsághelyzetek megoldásában. A nemzetközi közösség sok esetben azonban még tehetetlennek bizonyult. Ez abból adódik, hogy egyelőre nem sikerült megfelelően alkalmazkodnia minden résztvevőnek az új rendszer megváltozott realitásaihoz, valamint abból, hogy a nagyhatalmak közömbössége egy-egy ügy megoldását könnyen megakadályozhatja. Hiába fogalmazta meg tehát Bush elnök 1991-ben egy "új világrend" eljövetelét, a világ ezzel még adós maradt.
Mi jön hát a hidegháború után? Hogy erre a kérdésre milyen válaszokat adnak és milyen konkrét elképzeléseket fogalmaznak meg a megfigyelők és elemzők, arra vonatkozóan álljon itt néhány példa az angolszász szakirodalomból.
Amikor az 1989 utáni nemzetközi helyzetről esik szó, sokan használják az "új világrend" közkeletűvé vált kifejezést, de akad olyan is, aki inkább "új világrendetlenség"-ről beszél. Ez a hozzáállásbeli különbség nagyban a hidegháborúval kapcsolatos álláspontok különbségét tükrözi. A brit Richard Crockatt egy tanulmányában azt állítja, hogy a kommentátorok ugyan különféle módon közelítik meg a jövő problematikáját, de egy dologban hasonlítanak: mindegyikük a saját, múltbéli struktúrákról alkotott véleményéből kiindulva határozza meg, hogyan látja a jelent és mit vár a jövőtől [1] Egyszerűbben fogalmazva: ha valaki a hidegháború pozitív hatásait hangsúlyozza, az az új nemzetközi rendszert szükségképpen a negatív oldaláról fogja megítélni, és fordítva.
Elsősorban a "pragmatikusnak" vagy "realistának" nevezett megfigyelők vannak azon a véleményen, hogy a hidegháború éppenhogy a globális léptékű béke megteremtője volt, egyenesen azáltal, hogy hatalmas atomfegyver-készleteket halmozott fel. Így a sokak által veszélyesnek minősített nukleáris elrettentésben látták annak biztosítékát, hogy a harmadik világháború elkerülhető volt. Ez a szemlélet ugyanis a szovjet-amerikai szembenállás hátterében is azt a kényszerű együttműködést látta, melyre a mindent elpusztító atomháború elkerüléséhez volt szükség. Crockatt teóriája szerint tehát ezek, akik stabilként interpretálják a bipoláris rendszert, az 1989 utáni világ új és még ki nem kristályosodott viszonyainak a veszélyeire és kockázataira fektetik a hangsúlyt. Ezzel szemben állnak azok, akik a hidegháborúban az állandó veszélyhelyzetet, a bizonytalanságot látták és a bipolaritást mesterséges gátként tartották számon, mely akadályozza a kölcsönös függés és a multipolaritás felé mutató természetes tendenciák kibontakozását. Ez utóbbiak tartják azt, hogy most végre lehetőség van egyfajta új, az eddiginél jobb világrend kialakítására.
Az "új világrend" újbóli felemlítése okot ad arra, hogy foglalkozzunk magának a "világrend" kifejezésnek a jelentésével is. A szakirodalomból ugyanis kiderül, ez sem egyértelmű. Az amerikai Joseph Nye egy írásában a világrend meghatározásának két hagyományát különbözteti meg [2]. A Nixon és Kissinger neve által fémjelzett realista iskola szerinte világrend alatt azt érti, melyben a nemzetközi politika résztvevői szuverén államokként egymás hatalmának kiegyensúlyozására törekednek. A "rend"-et tehát nem valamely absztrakcióként kezeli, hanem pragmatikus oldalról közelíti meg, és azt állítja, hogy a világ rendje továbbra is a hatalmi politika realitásaitól függ. A Wilson és Carter képviselte liberális tradíció viszont éppen olyan magasabb rendűnek számító értékekből származtatja a rendet, mint a demokrácia és az emberi jogok. Ez a gondolkodás tehát elveti a hatalmi politikát, mint a rend fő letéteményesét, és helyébe a nemzetközi jogot és az annak alapján létrejövő nemzetközi szervezeteket állítja. Ebből a megkülönböztetésből aztán Nye azt a következtetést vonja le, hogy míg az előbbi hagyomány az új világrend követelményeként megelégszik a régi világrend összeomlásával, addig az utóbbinak szüksége van kézzelfogható eredményekre, hogy az eljövendő valamit "világrend"-nek lehessen hívni. Eszerint a realisták új világrendje 1989-től datálható, a liberálisoké azonban még mindig várat magára. Világos ugyanis, hogy a hatalmi politika képes azonnal betölteni a régi struktúrák eltűnésével keletkezett űrt, a nemzetközi intézmények alkalmazkodása ezzel szemben hosszabb időt vesz igénybe.
A világrend meghatározásának e két iskolája a véleményalkotóknál természetesen nem különül el ilyen tisztán. A legtöbbjük egyelőre tartózkodik attól, hogy közvetlenül a nagy változások bekövetkezése utáni években máris egy kialakult világrendről beszéljen. Ugyanígy kevésbé érhető tetten a már korábban említett hozzáállásbeli különbség, amely a hidegháború más-más megítéléséből fakad. Az eljövendő nemzetközi rendszerrel kapcsolatos nézetek tehát a bizonytalanságot fő helyen említik, de a veszélyek mellett a pozitív lehetőségekre is felhívják a figyelmet.
Az 1989-et követő években a kommunizmus gyors összeomlását látva politikusok és szakértők a kedvező fogadtatás mellett megfogalmazták aggodalmukat, hogy -- különösen a volt Szovjetunió országaiban -- könnyen a kiszámíthatatlanság kerekedhet felül, hiszen ezek az államok nem fognak egyik napról a másikra áttérni a nyugati típusú piacgazdaságra. Ezért keltett nagy vitát egy 1990-es cikk egy bizonyos "Z" tollából (akiről később kiderült, hogy Martin Malia professzor a Kaliforniai Egyetemről). Az írás mindenekelőtt a gorbacsovi reformok kilátástalanságát bizonygatja, azt állítva, hogy nincs harmadik út a leninizmus és a piacgazdaság, illetve a bolsevizmus és az alkotmányosság között [3]. A bírálók nem elsősorban a cikk állításaival vitatkoznak, hanem felhívják a figyelmet arra, hogy a maga idejében Gorbacsov politikája a stabilitás fenntartásának egyetlen ésszerű alternatívája volt, és neki hátat fordítani annyit jelentett volna, mint hagyni az egész országot nukleáris arzenáljával együtt a káosz felé sodródni. Gorbacsovot azért volt érdemes támogatni, mert a múlt tarthatatlansága és a jövő bizonytalansága között legalább képes volt egy stabil átmeneti állapotot fenntartani.
A régi rend gyors ledöntésével szemben a fokozatos reformoknak az az előnye is megvan, hogy így elkerülhető a társadalmi változások során megszokott nagy robbanás. A korábban már említett Richard Crockatt szerint a hidegháborús rendszer nem is annyira összeomlott, mint inkább túlhaladottá vált. Talán Gorbacsovnak is nagy szerepe volt abban, hogy ez a változás a "háborúmentes rendszerváltozás" példája volt -- ahogy azt Crockattnál olvassuk. A tanulmányíró azonban hozzáteszi: nincs garancia arra nézve, hogy háború most már nem törhet ki az Egyesült Államok és a Szovjetunió utódállamai között. Ezt részben azzal magyarázza, hogy a nukleáris fegyverek továbbra is nagy számban vannak jelen, annak az esélye pedig nem elhanyagolható, hogy az utódállamok valamelyikében esetleg hatalomra jutó katonai rezsim világméretű válságot szít [4].
A Szovjetunió széthullásával kapcsolatos félelmeit hangoztatja írásában a brit Michael Cox is. Véleménye szerint a szétesési folyamat polgárháborúhoz vagy akár új államok-közötti konfliktus kirobbanásához is vezethet. A jövőre vonatkozó kétségei pedig nagyrészt abból adódnak, hogy most elszabadulni látszanak azok az indulatok és ellentétek, amelyek eddig a bipoláris rendszer stabil felszíne alatt szunnyadtak. Cox mindenképpen azok közé tartozik, akik szembeállítják a mai világ állítólagos zűrzavarát a hidegháború kiszámíthatóságával. Szerinte a kétpólusú nemzetközi rendszer valószínűleg inkább a konfliktus-mentességet szolgálta, sem mint esetleges viszályok kirobbantását: az új világ bizony kevésbé békés [5]. Másrészről viszont itt sem marad el a pozitív lehetőségek felemlítése; a javuló viszony Moszkva és Washington között a fegyverkezési verseny végét és így a globális katonai kiadások csökkenését jelenti. A kedvező nemzetközi légkör pedig végsősoron segíti a világméretű demokratizálódási folyamatot -- bizakodik sokakkal egyetértve a brit szerző.
Visszatérve ismét az amerikai Joseph Nye-hoz, folytathatjuk a hidegháború után ránk váró lehetséges konfliktusok sorával [6]. Nye szerint a jövőben a nemzetközi ellentétek forrásainak 1945 előtt jellemző változatosságát fogjuk ismét tapasztalni. Ő így nem említi konkrétan a volt Szovjetunió problémáját, arra azonban utal, hogy a nacionalizmus a világ nagy részén egyre erősebb lesz. A nacionalizmus eszméjének pedig méltó vetélytársat talál: a transznacionalizmust, amely a határok nagyobb átjárhatósága révén szintén egyre nagyobb jelentőségre tesz szert a világpolitikában. Az új világ nemzetek felettisége, "nemzetközisége" a legtöbb gondolkodónál a "világfalu" ideáját ihlette. Nye ezzel szemben "falvak" sokaságáról beszél a világ körül, amelyek azonban jóval inkább tudatában vannak egymásnak, mint a múltban. Ez az ő értelmezésében megnöveli a konfliktusok kirobbanásának esélyét: egy összeszűkült világban két olyan kibékíthetetlennek tűnő értékrendszer, mint pl. a liberális kapitalizmus és az iszlám, elkerülhetetlenül veszélyt jelentenek egymásra és a világra.
Végezetül, mintegy számvetésként érdemes néhány sort szentelni a fentiekben hangoztatott jóslatoknak, félelmeknek. A szerzők némelyikéhez képest mára ugyanis nagyobb távlatok állnak rendelkezésünkre, hogy megállapíthassuk, hova vezetnek a hidegháború vége óta beindult folyamatok. Ma már világosan látszik, hogy a Szovjetunió széthullásával kapcsolatban leggyakrabban emlegetett "polgárháború réme" általánosságban nem fenyeget. A Kaukázusban és környékén dúlnak ugyan harcok, a nemzetközi helyzet szempontjából azonban ezek a fellángolások elhanyagolhatók ahhoz képest, mit jelentett volna egy esetleges orosz-ukrán viszálykodás. Még szerencse, hogy azokban az országokban, amelyek a szovjet birodalom megszűnésekor hirtelen atomhatalommá váltak, nem "teng túl" a nemzeti öntudat, azaz pl. Fehéroroszország vagy Ukrajna nem folytat oroszellenes politikát. Az agresszív nacionalizmus -- melynek előretörését szintén sokan jósolták -- végül a volt Jugoszlávia területén robbantott ki igazán jelentős konfliktust. Erre már kevesebben számítottak, valószínűleg nem sokan akarták elhinni, hogy Európában a második világháború óta először ismét komoly fegyveres harcok törhetnek ki. Valódi, államok közötti háborúra pedig ezidáig nem került sor a bipoláris rendszer összeomlása következtében. Annak meg egyenesen minimális az esélye, hogy a szovjet utódállamok és az USA között törjön ki ilyen ellentét. Ez részben abból adódik, hogy az 1991-es moszkvai puccskísérlet óta ott egy katonai rezsim esetleges hatalomra jutásának lehetősége lecsökkent. A mai orosz vezetés, úgy tűnik, képes megteremteni egyfajta belső stabilitást, és mivel nem expanzív és az atomfegyvereket is ellenőrzi, élvezi a Nyugat támogatását.
A megváltozott nemzetközi helyzettől várt kedvezőtlen fejlemények mellett a pozitívak sem maradtak el: a volt szocialista országokban beindult a demokratizálódási folyamat és a kelet-nyugati viszony is lényegesen megváltozott. A világpolitikában tapasztalható "zűrzavar" érdekes módon talán éppen ez utóbbinak tudható be. Az érdekszféra-politika háttérbe szorulása ugyanis igazi bizonytalanságot idézett elő a nemzetközi válsággócok felszámolásában. Ahol egy-egy nagyhatalom érdeke közvetlenül sérülni látszik, ott a konfliktus gyors rendezést nyerhet (ld. öböl-válság), ahol viszont nem, ott végtelenül elhúzódik (ld. Szomália v. Bosznia). A hidegháború utáni nemzetközi rendszer veszélyei rövid távon tehát ebből adódhatnak: a világpolitika még kialakulatlan játékszabályaiból.
Az utóbbi néhány évben a megfigyelők és elemzők körében számos konkrét jövendölés látott napvilágot arra vonatkozóan, mi fogja felváltani a kétpólusú nemzetközi rendszert. A vélemények erősen megoszlottak; a legtöbben még mindig "pólusokban" és "blokkokban" gondolkoznak, van azonban, aki szerint ez a szemléletmód már elavult. Sokan új hatalmi centrumok felemelkedését látják, mások viszont a régiek dominanciáját tartják továbbra is meghatározónak. A változatok e széles palettáját látva az amerikai Joseph Nye arra vállalkozott, hogy megpróbálja rendszerezni és összefoglalni, milyen megalapozottnak tűnő és egymástól jól elkülöníthető elképzelések léteznek az eljövendő világrendről [7]. A következőkben -- tartalmilag kibővítve -- az ő felosztását követjük.
Sokakban félelmet kelt annak lehetősége, hogy a Szovjet birodalom szétesése utáni Oroszország nem az új, európai mintákat fogja követni, hanem 1917 előttre visszafordulva ismét "oroszok módjára" viselkedik majd. Ekkor pedig a hidegháborút követő átmeneti évek javuló Moszkva-Washington viszonya újra hűvössé válhat. Ebben a helyzetben nem szabad elfeledkezni arról, hogy a gazdasági hanyatlás ellenére Oroszország katonailag még mindig szuperhatalom, melynek vélt vagy valós geopolitikai és nemzeti érdekei eltérhetnek a Nyugatétól. Oroszország történelme és a hagyományos orosz érzékenység arra figyelmeztet, hogy e hatalmas ország esetleges integrálása a nyugati szövetségi rendszerekbe igen nehézkes és lassú folyamat lesz. A Nyugatnak így arra is fel kell készülnie, hogy nagyhatalom lévén Oroszország vagy egyáltalán nem lesz hajlandó érdekeit egyeztetni a Nyugat nagyhatalmaival, vagy elfogadhatatlan feltételeket támaszt. Ez azt eredményezheti, hogy az új világrendből némileg "kilógva" megint csak elkülönült pólust fog alkotni -- ha nem is oly erőteljesen, mint a hidegháború idején.
Joseph Nye mindazonáltal nem tartja valós lehetőségnek a kétpólusú rendszerhez való visszatérést. Szerinte, ha Oroszországban egy központosító és elnyomó diktatórikus rendszer kerülne hatalomra, az sem lenne képes a hanyatlást megállítani. Egy gazdaságilag gyenge Oroszország pedig semmiképpen sem válhat a Nyugat hatalmát ellensúlyozó pólussá.
Nye szerint a többpólusú nemzetközi rend hagyományos, azaz 19. századi formája ma elképzelhetetlen, mégpedig az erőegyensúly hiánya miatt.
Oroszországról már esett szó: gazdasága gyenge, és a reform sikere nem is annyira évek, mint inkább évtizedek kérdése. Kína a rendkívüli ütemű gazdasági növekedés ellenére egyelőre még fejlődő országnak számít, és az marad nagyrészt a jövő században is. Európa felemelkedőben lévő nagyhatalom, a megfelelő mértékű politikai egység hiánya azonban meggátolja abban, hogy önálló globális hatalomként viselkedjék. Japánt pedig túlságos "etnocentrikussága" miatt bírálja Nye, és hiányolja a világhatalmi státuszhoz elengedhetetlen katonai erőt. Mindebből arra következtethetünk, hogy nem lát egyetlen kihívást sem az Egyesült Államok világpolitikai vezető szerepével szemben, és az USA mellett egyetlen országot sem tart alkalmasnak arra, hogy világhatalomnak lehessen nevezni.
A brit N.J. Rengger tanulmányában [8] ezzel szemben a dolgok "szokásos" menetéhez való visszatérést jósolja: a többpólusú politikai rendszer eljövetelét. Azt állítja, hogy a jövő a múlthoz fog hasonlítani, legalábbis ami a nemzetközi rendszert illeti. Ezzel együtt a régi problémák felbukkanását is várja, melyek a már meglévőkhöz társulnak. Meglepő módon azonban azzal bíztat, hogy az új kor a nemzetek együttműködését hozhatja el.
Rengger szerint a világ rendjét csak a nagyhatalmak biztosíthatják, azok együttműködését viszont csak egy bonyolult struktúra részeként lehet értelmezni, melynek eszközei még ma is a hagyományosak: befolyásolás, kényszerítés, és ha szükséges, végsősoron háború. A realista nézet a világpolitikát egyfajta sakkjátszmának tekinti, ahol a figurák a stratégiai-diplomáciai sakktáblán hatalomért, presztízsért, befolyásért és biztonságért küzdenek. A szerző ezzel szembeállítja a liberális vagy institucionalista vélekedést, mely szerint mára túl sokminden változott meg ahhoz, hogy a világ visszatérjen ehhez a hagyományos egyensúlyi politikához, s így a bipoláris rendszerről való átállás nem jelenti automatikusan a multipolaritás visszajövetelét.
Az új többpólusú világ lehetséges pólusaiként Rengger az Egyesült Államokat, az akkor még létező Szovjetúniót, Japánt, Kínát és az Európai Közösséget nevezi meg. A konfliktusok lehetőségét abban látja, hogy a kialakult hatalmi központok közötti erőszakos gazdasági versengés és a kereskedelmi politikában tapasztalható eltérések (ld. USA-Japán) felerősödhetnek. Így az új nemzetközi rendszer kevésbé lesz stabil.
Az említett pólusokon kívül más, kisebb regionális hatalmak felemelkedése is várható. Az eljövendő kor a regionalizmus kora lesz -- állítja Rengger. A kölcsönös függés növekedése a hatalom diffúzióját hozta el, ami természetesen veszélyeket is hordoz magában, hiszen a veszélyforrások is változatosabbak lettek.
A Rengger által említett realistákhoz hasonlóan az amerikai John Mearsheimer is az államok közötti vetélkedést tartja maghatározónak a jövőre nézve. Írásában [9] azonban ennél is továbbmegy és azt állítja, hogy a belátható jövőben a nemzetközi politika megkülönböztető jegye marad a szuverén államok közötti katonai vetélkedés. Szerinte ezért valószínűleg nem kisebb, hanem nagyobb rendetlenséggel kell számolnunk.
Mearsheimer vitába száll azokkal, akik az államokon alapuló nemzetközi rendszer végét jelzik, és az integrációs tendenciákra helyezik a hangsúlyt. Fenntartja, hogy Nyugat-Európán kívül ilyen folyamatok nem tapasztalhatók: a harmadik világ országai eltökélten védelmezik szuverenitásukat, a kelet-európaiak pedig nem valószínű, hogy feladják frissen megszerzett függetlenségüket. Az önálló államok száma mellesleg világszerte növekszik.
A szerző a háború túlhaladottságáról szóló elképzelés ellen is érvel: az elmúlt negyvenöt év során is volt számos olyan háború, melynek egyik résztvevője atomhatalom volt. Atomháború talán ma nem fenyeget, amíg azonban fennáll annak lehetősége, hogy egy hagyományos háború elfogadható áron megnyerhető, az ilyen konfliktus az államok figyelmének középpontjában marad. Sőt, a nagyhatalmak közötti ellentétek és háborúk esélye nőni fog. S ha a nukleáris fegyverek elterjedése a következő évtizedekben is problémát jelent, az atomháború esélye is valóssá válhat. A második világháború utáni viszonylagos béke Mearsheimer szerint a hatalom két pólus felé történő, nagyjából egyenlő eloszlásának volt köszönhető. Mivel azonban manapság a megszaporodott központok között a katonai erő egyenlőtlenül oszlik meg, a nagyhatalmi konfliktusok újra felbukkannak.
Az új nemzetközi rend "pólusai" a szerző szerint a következők lesznek: Európán belül Németország, Franciaország, Nagy-Britannia és talán Olaszország, azon kívül Kína, India, Japán és talán Pakisztán. A Szovjetunió ill. utóda nagyhatalom marad Európában és Ázsiában is, az Egyesült Államok pedig természetesen szintén világhatalom marad. Az így felálló többpólusú rendszer eleve ki van téve az instabilitásnak, hiszen az egyensúly megbillenése könnyen erőszakoskodásra és ellenséges blokkok létrehozására adhat okot.
A ránk váró veszélyek felsorolásával Mearsheimer még ezek után sem elégszik meg. Felveti, hogy a német és japán hatalmi törekvések kordában tartása ismét gondot fog jelenteni, ezúttal ráadásul nehezebb lesz majd ellensúlyozásuk. A harmadik világ ellentétei sem fognak eltűnni, mivel ezeket nem a szuperhatalmak idézték elő az elmúlt időszakban. Sőt, a hatalmak ezután gyakrabban fognak beavatkozni ezekbe a konfliktusokba. Végkövetkeztetésében a szerző kimondja: a nemzetközi politikát alapvetően a hatalmi versengés fogja jellemezni, olyan államok részvételével, melyeknek lehetőségük lesz jelentős csapásokat mérni egymásra.
Végezetül álljon itt a diplomácia egyik klasszikusan "realista" képviselőjének, Henry Kissingernek a véleménye [10], aki természetesen szintén a multipolaritás mellett tette le voksát. Ő ezt könnyedén megteszi arra az általa felállított tételre alapozva, hogy a "rend" történelmi értelemben nem más, mint dominancia vagy egyensúly, ma viszont nem létezik olyan hatalom, amely egymaga rendelkezne a dominanciához szükséges erőforrásokkal. Ezért csak az erőegyensúly elve érvényesülhet a nemzetközi politikában. Kissinger szerint az új világrend több hatalmi központot foglal majd magában, régiókon belül és azok között egyaránt. Ezek a központok a történelmi múlt különbözősége és a felfogásbeli eltérések alapján különülnek el.
Az előttünk álló világ kevesebb ideológiai kihívást tartogat számunkra -- állítja Kissinger. A helyi konfliktusok ezzel szemben gyakoribbak és pusztítóbbak lesznek, elsősorban a modern technológia révén. Nacionalista rivalizálások, fanatikus, fundamentalista erők teszik zűrzavarossá a világot, és ehhez még a három nagy gazdasági blokk -- Japán, az Európai Közösség és az Egyesült Államok -- közötti gazdasági rivalizálás is hozzájárul.
Margaret Thatcher már az 1980-as évek második felében felvetette, hogy a világ gazdaságilag három elkülöníthető részre szakad: egy "dollár-blokkra", mely az USA-t, Kanadát és Mexikót foglalja magába, egy "márka-blokkra", mely az Európai Közösségre épül és egy "jen-blokkra", mely Délkelet-Ázsiára terjed ki [11]. Sokan ezt is egy lehetséges válasznak tartják arra a kérdésre, milyen új hatalmi elrendeződés lép a bipolaritás helyébe. A történész Walter LaFeber erről megjegyzi: az effajta berendezkedés fő problémája, hogy a föld lakosságának nagy részét kirekeszti. Számos régió már amúgy is túlnépesedéssel küzd és gazdaságilag segítségre szorul, így ha ezeket kizárjuk a gazdasági vérkeringésből, könnyen kiszámíthatatlanná és kaotikussá válhatnak.
Joseph Nye felosztása hasonló a fent említetthez, azzal a különbséggel, hogy nála a "jen-blokk" egész Ázsiát, míg a "dollár-blokk" az egész nyugati féltekét lefedi. Ő három problémát említ ezzel kapcsolatban. Először is, szerinte sok multinacionális cég egyszerűen nem elégedne meg a globális piac egyharmadával. Másodszor, Japán ázsiai szomszédai nem kívánnak a jen vezetése alatt közös blokkot alkotni Japánnal. Harmadszor pedig, Európa és Japán biztonsági érdekei amerikai garanciát kívánnak.
A kritikákból elsősorban az tűnik ki, hogy a három gazdasági blokk létrejötte nem jelenthet az élet minden területét átfogó, a bipolaritást felváltani képes nemzetközi rendszert. A világ effajta "gazdasági felosztása" nem old meg számos politikai kérdést, és így önmagában nem járul hozzá egy stabil világrend létrejöttéhez.
Joseph Nye az egyhatalmi hegemónia elképzelése ellen érvelve felhozza az előbbiekben már említett elképzelést, mondván, a világ gazdasága már az 1970-es évek óta hárompólusú. Egyeduralom szerinte a nemzetek között fennálló kölcsönös függőségi helyzet miatt sem lehetséges. A modern technológia elterjedése ugyanis megnöveli az amúgy szegény és gyenge országok pusztító kapacitását is.
Mindazonáltal van, aki mégis az unipolaritást tartja valós lehetőségnek. Charles Krauthammer egyik írásában [12] hibásnak tartja azt a közkeletű feltételezést, hogy a letűnt bipoláris világot egy többpólusú rendszer váltja fel és ezáltal a háború kockázata drámaian csökken. Szerinte ugyanis a hidegháború utáni világ ma egyértelműen egypólusú, mégpedig oly módon, hogy a világ fő hatalmi központja az Egyesült Államok. Igaz, hosszú távon ő is a többpólusú rendszer eljövetelét várja és előrevetíti, hogy talán egy nemzedéknyi idő múlva a világ az első világháború előtti időkre fog hasonlítani.
Krauthammer azt a nézetet is elavultnak mondja, mely szerint Japán és Németország az új világrend nagy tartóoszlopai lehetnek. Ő materialista illúziónak nevezi azt a hiedelmet, hogy a gazdasági hatalom elkerülhetetlenül geopolitikai befolyássá érik. Ennek illusztrálására az öböl-válságot említi.
A szerző szerint az unipolaritás valójában azt jelenti, hogy a század három nagy "északi belháborújának", az első és második világháborúnak és a hidegháborúnak a lezárulása után, az ideológiai értelemben megbékélt Észak külpolitikáját az Egyesült Államok mögött felsorakoztatva próbál rendet és biztonságot teremteni. Az Egyesült Államok tevékeny részvétele nélkül még az ENSZ is tehetetlen lenne. Amerika ezt a pozíciót a hidegháború megnyerésével és geopolitikai ellenfeleinek semlegesítésével érte el; napjainkban és a belátható jövőben nem is lesz más állam, amely hasonló módon lesz képes hozzájárulni a nemzetközi stabilitás megteremtéséhez.
Az Egyesült Államoknak azonban keményen meg kell harcolnia mindenért, írja Krauthammer, hiszen állandóan lesznek a békét fenyegető tényezők. A tömegpusztító fegyverek elterjedése viszonylag kicsi, periférikus és elmaradott országokat is olyan helyzetbe hozhat, hogy azok képesek lesznek a világ biztonságát fenyegetni. Joseph Nye-jal ellentétben Krauthammer ebben egyáltalán nem látja az egyhatalmi dominancia gátját. A veszély elhárítása érdekében azt a javaslatot teszi, hogy a Nyugatnak fel kellene állítania egy nemzetközi hatóságot az ilyen fegyverek és a velük kereskedő államok ellenőrzésére. Végül megállapítja: az unipolaritás alternatívája nem a multipolaritás, hanem a káosz.
A hagyományos, blokkokban és pólusokban való gondolkodástól eltér az a manapság egyre többet hangoztatott elképzelés, hogy a világ bonyolultságából fakadóan a nemzetközi rendet nem lehet fenntartani az eddig ismert módokon. Nye szerint a hatalom maga is egyre többarcúvá válik, a struktúrák egyre összetettebbek lesznek, ez pedig azt feltételezi, hogy a világrend nem nyugodhat egyedül a hagyományos értelemben vett erőegyensúlyon. Ő tarthatatlannak nevezi az -- egyébként Kissinger által teljes mértékben képviselt -- klasszikus, államok közötti erőegyensúly-elvet, és amellett kardoskodik, hogy a kommunikáció nagy iramú fejlődése, a migráció és a gazdasági egymásrautaltság mára teljesen megváltoztatták a realitásokat.
Úgy tűnhet, ez a többszintű kölcsönös függési helyzet eleve nem teszi lehetővé, hogy egy tervszerűen felépített nemzetközi rendet lehessen létrehozni. Az amerikai Michael Doyle mégis előáll egy elmélettel, amely beilleszthető ebbe a képletbe [13]. Írásában figyelmeztet arra a veszélyre, hogy a regionalizmus erői a hidegháború végével ismét megerősödhetnek. Hogy az ebből fakadó válságokat megelőzhessük, létre kell hozni a liberális demokráciák szélesebb szövetségét. Ez az, amit Doyle "nemzetközi liberális közösség" névvel illet.
A közösségnek a cikkíró nagyívű stratégiát javasol: olyan közösen kialakított külpolitikát, amely a nem liberális államok tevékenységét attól függően bünteti vagy jutalmazza, hogy azok elnyomó politikát folytatnak-e, avagy a liberalizálás felé tesznek lépéseket. A sikeres fellépésnek egy kedvező gazdasági és politikai légkör megteremtésében kellene megnyilvánulnia, amely közvetett módon támogatja a demokratikus kormányzat gyakorlatát és nyomást fejt ki az önkényuralmi rendszerek demokratikus megreformálására -- fejezi be Doyle.
Az új nemzetközi rend öt lehetséges változatának számbavételét Joseph Nye a saját javaslatával zárja le: fenn kell tartani bizonyos rendet a hagyományos értelemben vett szuverén államok közötti erőegyensúly tekintetében, ugyanakkor nagyobb jelentőséget kell tulajdonítani azoknak a nemzetközi szervezeteknek, amelyek az "emberek közötti igazságosságot" hirdetik. Ez igazi arany-középút a hatalomban hívő realista és az intézményekben hívő liberális iskola elképzelése között.
"Az átmenet a liberális vízió szerinti új világrendbe folyamatban van, bár nem megy minden simán. A liberálisoknak fel kell ismerniük, hogy az átalakulás Vesztfálián túl évtizedek és évszázadok kérdése", írja Nye,"ugyanakkor a realistáknak azt kell felismerniük, hogy a hatalom és a rend hagyományos, tisztán katonai értelemben vett meghatározása figyelmen kívül hagyja a nemzetközi kommunikáció és információáramlás világában bekövetkező változásokat."
Amint azt a fentiekben is láttuk, az eljövendő nemzetközi rendszerben sokan számítanak az USA vezető szerepére, és még ha nem is mindenki tartja lehetségesnek az unipolaritást, abban megegyeznek, hogy e szuperhatalom a nemzetközi rend fontos befolyásolója marad. A tanulmányok, elemzések többsége erre a kérdésre is kitér, így ennek érdemes itt is teret szentelni.
Amikor az 1980-as évek közepére -- részben a fegyverkezési verseny következményeként -- az amerikai gazdaság mély recesszióba süllyedt, az amerikaiakon egyfajta "hanyatlás-hangulat" vett erőt. Egymás után születtek a magyarázatok arra, miért romlik a szociális helyzet, az infrastruktúra és az oktatás állapota, miért veszíti el versenyképességét Amerika mind több területen. Az is megfigyelhető volt, hogy az USA külpolitikája elvesztette vezető és kezdeményező szerepét a világban. Voltak, akik történelmi kontextusba helyezték a "merre tovább, Amerika?" típusú dilemmákat. Két kutató, Karen A. Rasler és William R. Thompson kimutatták, hogy az Egyesült Államok könnyen a múltban lehanyatlott birodalmak -- mint pl. a Brit birodalom -- példáját követheti [14]. Szerintük egy nemzet hadi sikerek révén válik nagyhatalommá, s e folyamat során eladósodik. Az adósság aztán visszaüt a gazdaság helyzetére oly módon, hogy az ország elveszti versenyképességét és az összes azzal járó előnyt. Ekkor pedig már gondot okoz katonai erőfölényének fenntartása is.
Az amerikai hanyatlásról szóló elméletek egyik kedvenc hivatkozási alapja Japán. A távol-keleti ország mára megelőzte az Egyesült Államokat az egy főre jutó nemzeti össztermék tekintetében, s a 21. században valószínűleg teljes nemzeti összterméke is nagyobb lesz. Ezt egyesek a két ország eltérő politikai helyzetével próbálják magyarázni, mondván Japán szabadon használhatta fel erőforrásait kutatásra és fejlesztésre, miközben az USA kénytelen volt a hadi kiadásokra fektetni a hangsúlyt -- részben Japán védelme érdekében is [15]. A "sárga veszély", Amerika japánok általi felvásárlásának emlegetése természetesen eltúlzott, hiszen vannak más külföldi államok, melyek hasonló mértékű befektetésekkel vannak jelen az országban. Az a tény azonban, hogy a háborúban vereséget szenvedett és megsemmisült egykori ellenség ma egymás után hódítja el az amerikai cégek piacait, már politikai feszültséget kelt: napjaink eseményei felvillantják egy amerikai-japán kereskedelmi háború rémét.
A hanyatlás-elméletektől függetlenül a legtöbb megfigyelő nem is igazán tudja elképzelni a jövőt az Egyesült Államok világméretű szerepvállalása nélkül. Richard Crockatt pl. azt tartja valószínűnek, hogy az USA-nak viselnie kell majd az új világrend kiformálásának a felelősségével járó súlyos terhet. Szerinte az amerikai kormányzat nem fogja feladni azokat az alapelveket, amelyek hidegháború alatti politikáját jellemezték [16]. Kérdés marad viszont, milyen mértékű legyen ez a szerepvállalás, melyet természetesen a szándékok és a lehetőségek egyaránt meghatároznak. A vélemények erről ugyancsak megoszlanak. Henry Kissinger azon a véleményen van, hogy az új világrend nem építhető fel amerikai útmutatás szerint, mivel Amerika képtelen kierőszakolni a világméretű együvé tartozás érzését ott, ahol az nem létezik [17]. Ezzel szemben az "unipolarista" Charles Krauthammer egyenesen azt állítja, hogy a biztonságra vágyók reménye -- ahogy a múlt nehéz pillanataiban is -- egyedül Amerika erejében és akaratában rejlik. Abban az erőben és akaratban, amely a világot egyedüliként vezetve habozás nélkül alakítja ki az új világrend játékszabályait, és kész azokat be is tartatni [18].
A hivatalos amerikai politika azonban mindmáig képtelen volt előállni egy átfogó, hosszú távú külpolitikai stratégiával. 1947 óta gyakorlatilag egyetlen ilyen létezett: a Truman-doktrína. Reagannel bezárólag minden amerikai elnök ezt használta fel külpolitikájának alátámasztására. Ma még nem tudni, mi lép ennek helyébe, de egy biztos: a hidegháborús rendszerről az új világ realitásaira való áttérés mind a fejekben, mind pedig intézményi szinten hosszú folyamat eredménye lesz.
Függetlenül attól, hogy a realista vagy a liberális álláspontra helyezkedünk, azt el kell ismernünk, hogy ma kevés olyan nemzetközi szervezet létezik, amely lényegi befolyást gyakorol a világpolitikára. Sokan abban bíznak, hogy a jaltai rendszer összeomlása után az ENSZ végre betöltheti az eredetileg neki szánt szerepet, hiszen nem bénítja tovább a szovjet-amerikai rivalizálás. A megváltozott helyzethez azonban az Egyesült Nemzeteknek is alkalmazkodnia kell. Nem követheti el azokat a hibákat, amelyeket a múltban a további háborúk megakadályozása érdekében létrehozott szervezetek elkövettek. A Szent Szövetség vagy a Népszövetség annak idején ugyanis összekeverte a tünetet a betegséggel, amikor a béke megőrzését a status quo merev megtartásával vélte biztosítottnak. A történelem végül azt bizonyította, hogy amint egyik vagy másik nagyhatalom érdeke megváltozik, a szerződés csak írott malaszt marad.
Az amerikai diplomácia nagy öregje, George Kennan még 1944-ben írt néhány sort naplójába a nemzetközi szervezetekről elmélkedve, részben innen származik az előbbi gondolatmenet is [19]. Kennan az ENSZ létrejöttét megalapozó Dumbarton Oaks-i konferencia előestéjén ezt írja:
"A nemzetközi politika organikus dolog, nem pedig mechanikus. Lényege a változás; csak olyan szervezetek szabályozhatják hosszú távon is hatásosan a nemzetközi életet, melyek a résztvevő országok érdekeit és hatalmát szem előtt tartva alkalmazkodnak az állandóan változó helyzethez.
A béke és a biztonság megőrzésére hivatott nemzetközi szervezet nem pótolhatja a jól átgondolt, realisztikus külpolitikát."
A diplomata akkor úgy látta, hogy a nemzetközi jog egyelőre nem léphet a hatalmi politika helyébe, legalábbis a világ nagy része számára. Gondolatmenete azzal a megállapítással zárul, hogy a nemzetközi biztonság még sokáig a hatalom realitásain fog nyugodni.
Esett már szó arról, hogy ma, a hidegháború végével sokan várják az ENSZ újjáéledését, és bíznak a nagyhatalmak jövőbeni együttműködésében. Úgy tűnik azonban, hogy a Kennan által leírtak óta eltelt ötven év alatt vajmi keveset változott a helyzet, a világ ugyanis ma sem integrálható. Kevés esélye van annak, hogy egy olyan szervezet, mint az ENSZ, sikerrel egyesítse a világ nemzeteit egy közös, magasztos cél érdekében. Még akár olyan célkitűzések is, mint a világméretű béke és biztonság elérése, partikuláris érdekek ellenállásába ütközhetnek. Ezért ma sem bízhatunk másban, mint a hatalmi politizálásnak egy józan, más országok érdekeit és a nemzetközi jogot messzemenően figyelembe vevő formájában.
Természetesen nem az Egyesült Nemzetek az egyetlen szervezet, amely keresi helyét a megváltozott világban. Mivel gyakorlatilag minden nemzetközi intézmény a bipoláris rendszer teremtette feltételek között működött, a szovjet-amerikai szembenállás megszűnése új szerepek és feladatok megfogalmazására kényszerítette azokat. A legvilágosabban ez olyan védelmi tömbök esetében mutatkozik meg, mint pl. a NATO, amely a hidegháború lezárulásával egyszerűen elvesztette ellenségképét azáltal, hogy a rivális katonai tömb megszűnt létezni. Az Észak-atlanti Szerződés berkein belül sokat foglalkoznak a NATO lehetséges jövőbeni fejlődésével és megpróbálnak olyan elképzeléseket megfogalmazni, melyek szerepét új jelentéssel gazdagítanák. Így többek között felmerült egy ún. Atlanti Szerződés létrehozásának ötlete (amely természetesen nem azonos a NATO-t megalapító Atlanti Paktummal), az eddiginél átfogóbb transzatlanti együttműködés megteremtésére [20]. Ez az új típusú szövetség arra lenne hivatott, hogy a politikai és katonai kooperáció keretein túllépve szélesebb körű kapcsolatokat alakítson ki az Európai Unió, az egyesült Államok és Kanada között, olyan stratégiai érdekek bekapcsolásával, mint az egészségügy, a foglalkoztatás-politika, a szociális kérdések és a környezet ügye. Igény mutatkozik tehát arra, hogy az eddig főként védelmi hangsúllyal működő NATO egy szélesebb politikai alapon nyugvó szövetséggé alakuljon. Malcolm Rifkind, volt brit védelmi miniszter az általa felvázolt Atlanti Közösséget a NATO tagállamok "sorsközösségére" alapozná [21]. Szerinte négy olyan követelmény létezik, melynek az Atlanti Közösséghez tartozó államoknak meg kell felelniük: a törvény uralmába és a parlamenti demokráciába vetett hit, a liberális kapitalizmus és a szabad kereskedelem megléte, osztozás a közös európai kulturális örökségben (civilizációs értékek és meggyőződések), valamint a védelem és a biztonság közössége.
Mindemellett a fenti elképzelések nem tartalmaznak utalásokat minden, a NATO jövőjét érintő fontos kérdésre. Meddig terjesszék ki pl. a szövetség védelmi ernyőjét? Felvehető-e valaha is Oroszország a tagok közé, és ha nem, milyen politikát folytasson vele szemben a NATO? Úgy tűnik, a sorsközösségre alapozott jövőkép csak tovább erősíti a külső szemlélőben azt a meggyőződést, hogy az Észak-atlanti Szerződés valójában nem egy objektív, pragmatikus célokat követő szervezet, hanem egyfajta 'kiválasztottak klubja', amely eleve kizár tagjai közül minden olyan államot, amely ugyan demokratikus és liberális-kapitalista, de nem rendelkezik európai háttérrel. A valóság az, hogy a NATO eddigi története során elsősorban stratégiai és geopolitkai szempontok alapján működött; ezt mi sem bizonyítja jobban, mint kezdetben Algéria beemelése a szövetség területi illetékessége alá, majd Törökország felvétele.
Napjainkban néhány válsággóc kérdésének megoldatlansága arra figyelmeztet, hogy a nemzetközi politika irányítói egyelőre tehetetlennek bizonyulnak olyan helyzetekben, ahol -- utalva a cikk elején említett példára -- egy-egy nagyhatalom érdeke nincs közvetlenül érintve. A NATO-ra és más nemzetközi szervezetekre tehát még vár a feladat, hogy az új világ megváltozott realitásaihoz alkalmazkodjanak.