5-6. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Amennyiben a homogén nemzetteremtés egyik fő pillére az oktatásügy volt a brazil Estado Nôvo rendszerében, úgy a másik feltétlenül a propaganda és a "hivatalos" kultúra. S ahogyan a Nevelés és Közegészségügyi Minisztériumnak illetve a capanemai ambícióknak az oktatási kérdésekben osztozniuk kellett az egyházzal, a hadsereg érdekeivel illetve a munkaügyi tárcával, úgy a sajtó, a művészet, a közművelődés területén a kultuszminiszter fő riválisa Francisco Campos illetve kezdetben (1934-39) az irányítása alatt álló minisztérium részeként működő, majd önállósuló propagandahivatal lett. Azonban Capanemának két médiát, ha nem is teljes körűen, de mégis csak sikerült befolyásolnia az oktatásügyi funkció égisze alatt, a rádiót és a filmet. Ebben a fejezetben a propagandahivatal működéséről illetve az oktatási tárcához is kapcsolódó két említett tömegkommunikációs területről kívánunk részletesebben szólni.
Az Estado Nôvo ideológiai hátterét, elméleti megalapozottságát elemző szakirodalomban [1] elfogadott az a tétel, hogy a rezsimnek nem volt világosan kiérlelt, jól felépített, egységes eszmerendszere, sokkal inkább egyfajta eklekticizmus jellemezte ilyen téren. Ez az oktatásügy kapcsán is említett különböző intellektuális kötődésekből adódott, főként a modernizmushoz, az integralizmushoz/fasizmushoz, a pragmatizmushoz fűződő szellemi kapcsolatokból. Továbbá a különböző regionális háttérrel érkező politikai személyiségek gondolkodásmódjának sokszínűségéből. Végső soron pedig éppen az autoritarianizmus egy jellegzetességéből, vagyis abból, hogy az Estado Nôvonak különböző politikai/ideológiai áramlatok képviselőit sikerült bevonnia rendszerébe. Ez az eklekticizmus azonban az 1942-es külpolitikai irányváltást követően sajátos módon homogenizálódott egyfajta kultúrválság-tudatban: "A bizonytalanság, melyet a második világháború okozott nemzetközi és hazai téren, az Estado Novohoz kötődő kulturális megújítási folyamat irányvonalának megtörése, olyan alkotások létrejöttét serkentette, melyek értékes útmutatásként szolgálnak annak, aki tanulmányozni akarja az ideológiák történetét Brazíliában." [2] -- írja Mota, és olyan művekre utal, mint a Testamento de uma Geraçăo (Egy nemzedék testamentuma) című antológia [3], mely szintén az említett sokszínűség tükörképe. Szerzői, közel negyvenen, más-más megközelítésben ugyan, de mégis azonos végkövetkeztetésre jutnak: a '20-as évek pezsgő szellemi élete után a brazil kultúra (és az egyetemes nyugati kultúra) válságáról beszélnek.
Az, hogy az eklektikus háttér ellenére mégis körvonalazódott az a politikai/ideológiai program, mely valamiféle egységes keretet jelentett az Estado Nôvo eszméi számára, nagyrészt egy hivatal működésének köszönhető, ez pedig a Sajtó és Propaganda Hivatal (Departamento de Imprensa e Propaganda -- DIP) volt. [4]
Egy, a propagandahivatal csíráját jelentő elképzelés a '30-as évek elején, még a Francisco Campos vezette nevelésügyi minisztériumban bontakozott ki. Főként az ő kezdeményezésére az Ideiglenes Kormány már 1932-ben jelét adta [5], hogy a minisztériumnak szerepet szán az országban éppen meginduló rádiózás és a mozi területén. Valószínűleg ugyanebben az időben keletkezett az a Gustavo Capanema archívum anyagában lévő dokumentum is, mely egy pedagógiai filmstúdió tervéről szól, és egyben nagy vonalakban vázolja a nevelésügyi minisztérium propagandaosztályának ambiciózus tervét is. E szerint "a minisztériumnak át kell lépnie a meglévő szűk intézményi kereteken, annak érdekében, hogy kulturális befolyásával elérjen minden népréteget. A tervezett propagandaosztálynak ez lenne a célja. Életképes eszköznek kell lennie, kiterjedt hatókörrel, erős kisugárzással és nagy befolyással felruházva, a felvilágosítás, a képzés, a tájékoztatás, a művelődés, egyszóval a tömegkultúra terén." [6]
Két évvel később, röviddel az 1934-es alkotmány életbelépése előtt, továbbra is Campos személyéhez, illetve új tárcájához kötődően valóban létrejött a propagandahivatal. Pontosabban az 1934. júl.10-i 24.651. sz. rendelettel az igazságügyminisztériumon belül, főként cenzori funkcióval létrehozták a Departamento de Propaganda e Difusăo Cultural-t (a propagandáért és a kultúra terjesztéséért felelős osztályt), ebből formálódott később, 1937. után a Departameto Nacional de Propaganda (Nemzeti Propagandaosztály) és végül, 1939-ben önálló hivatalként, elődeihez képest szélesebb hatáskörrel a DIP. A központi, föderális adminisztráció immáron független intézményének létrehozásáról, felépítéséről, működéséről az 1939. dec. 27-i 1915. sz. törvényrendelet intézkedett. [7] A hivatalt közvetlenül az elnöknek rendelte alá, kvázi minisztériumként, melyet M.H.R. Capelato egyenesen "szuper-minisztériumnak" nevez, s egyébként a szakirodalomban elfogadott módon, a goebbelsi propagandaminisztériumhoz hasonlítja. [8] A törvényi szabályozás ismeretében -- írja Loewenstein -- "a DIP úgy tűnhet, [...] mint a rezsimnek a hadsereg mellett leghatalmasabb politikai intézménye, és pozíciói leginkább egy kifejlett propagandaminisztériumhoz hasonlítanak, mely, szükség esetén a kormányzóknak, sőt még a minisztereknek is diktál." [9]
A DIP a következő hat osztályból (divisăo) épült fel: hírügynökségi (divulgaçăo); rádiós; film és színházi; turisztikai; sajtóosztály valamint a gazdasági ügyeket és a kiegészítő létesítményeket (könyv-, film- és hangtár) összefogó osztály. Igazgatója a korábbi igazságügyminisztériumi propagandaosztály-vezető, Lourival Fontes [10] lett. A riói központnak, mely a korábbi parlamentépületben, a Palácio Tiradentesben nyert elhelyezést, kb. 500 munkatársa volt [11]. A föderális intézménynek rendelték alá a tagállamok helyi sajtó- és propagandahivatalai, Departamento Estadual de Imprensa e Propaganda -- DIEP vagy Departamento Estadual de Informaçőes -- DEI néven, melyek követték a központi direktívákat. E rendszerre, ahogy az Új Állam egészére alkalmazható a brazil szakirodalomban gyakran idézett Hannah Arendt egyik modellje, mellyel az autoritariánizmust jellemzi: "A tekintélyelvű kormányzat megjelenítésére a hagyományos politikai gondolkodásban jól ismert piramisformát javaslom. A piramis képe valóban jól illik egy olyan kormányzati szerkezetre, melynek tekintélyforrása önmagán kívül található, ám amelynek hatalmi székhelye a csúcson van, ahonnan a tekintély és a hatalom oly módon szivárog lefelé az alaphoz, hogy minden egymás után következő réteg rendelkezik némi tekintéllyel, bár kevesebbel, mint a felette lévő, és ahol, éppen a gondos szivárogtatás folyamata miatt, a csúcstól a piramis aljáig minden egyes réteg nem csupán beleolvad az egészbe, hanem egymással is kapcsolatban áll, mint az összetartó sugarak, melyeknek közös gyújtópontja a piramis csúcsa, valamint a fölötte álló és rajta túl lévő tekintély forrás." [12]
A DIP szerteágazó feladatkörének elemei alapvetően a cenzúra és a propaganda köré csoportosíthatók. A törvény előírásai szerint ez az intézmény volt a színház, a film, a sport és egyéb rendezvények, az irodalom és legfőképpen a sajtó cenzora, felügyelte a kül- és belföldi turizmust. Megszűrte a Brazíliába irányuló külföldi alkotásokat, kitiltva azokat, melyeket az ország nemzeti érdekeit sértőnek illetve hitelét rontónak vagy lakói erkölcseit rombolónak talált. A cenzúra lehetőségét maga az 1937-es alkotmány is tartalmazta [13]. Míg a DIP elődei egy 1934-es törvényre [14] támaszkodhattak a sajtó ellenőrzését illetően, az önálló propagandahivatal felállításával párhuzamosan, 1939-ben új szabályozásra került sor. Ekkor adták ki azt az alkotmánnyal harmonizáló, meglehetősen részletes (137 cikkelyből álló) sajtótörvényt (Código de Imprensa [15]), mely arra volt hivatott, hogy a továbbiakban meghatározza a cenzúra működési elveit. Az ellenőrzését könnyítette, hogy a korporációs rendszer a kulturális életet is átszőtte. E területen olyan szakmai szervezetek jöttek létre, mint a Serviço Nacional de Teatro (Nemzeti Színházi Szolgálat) [16] vagy a könyv kiadás koordinálására az Instituto Nacional do Livro (Nemzeti Könyvintézet) [17]. A törvényhozók és a cenzorok ugyanakkor minden igyekezetük ellenére sem érvényesíthették maradéktalanul elképzeléseiket. 1940-ben a riói magyar külképviseletről a következőket jelentették Budapestre: "Az egész sajtó szigorúan tartózkodik a háborúval és egyáltalán az európai helyzettel kapcsolatos hírek mindennemű kommentálásától. A kormány ugyanis októberben igen szigorú és részletes utasításban hívta fel a sajtót arra, hogy a háborúval összefüggő kérdésekkel szemben mindennemű állásfoglalástól és véleménynyilvánítástól tartózkodjék és kizárólag a hírek puszta közlésére szorítkozzék. Ezt az intézkedést a lapok be is tartják, de nem is igen tehetnek mást, mert az említett távirati irodák itteni ügynökségeinél egy-egy cenzor ül, aki csak cenzúrált táviratokat ad ki a sajtónak.
Mindezek dacára a fejlett sajtótechnika segítségével a lapok módot találnak arra, hogy elárulják szimpátiájukat vagy ellenszenvüket és így könnyen megállapíható, hogy az egész brazil sajtó németellenes." [18]
A DIP létrehozásának a cenzúra mellett a másik fő célja az volt, hogy központosítsa, összehangolja és ellenőrizze a tájékoztatást bel- és külföldön. Ide tartozott például a speciális propagandaigényeknek megfelelő információ közlés; a kormány illetve a szakminisztériumok közleményeinek harmonizálása; a hazai és nemzetközi sajtóval való kapcsolattartás; a "hivatalos" és "valódinak" tekintett brazil kultúra támogatása, különös figyelemmel a propagandacélokra jól használható nemzeti film gyártásra, rádióműsorok készítésére; külföldi művészek, újságírók meghívása illetve brazilok utaztatása; brazil művek fordíttatása. A cél minden esetben a kedvező Brazília-kép kialakítása illetve a rendszer legitimációjának biztosítása, népszerűségének fokozása volt.
A hazafias, nemzeti szellem élénkítését szolgálták a DIP által szervezett rendezvények, felvonulások, népünnepélyek. Magát a karnevált is, mint a "faji demokrácia" nagyszerű megtestesülését, igyekeztek a Vargas-rendszer ideológiai keretébe illeszteni és egyben kontrollálni, már a '30-as évek közepétől. 1934-ben rendezték az első hivatalos versenyt a szambaiskolák között, mellyel a mai napig élő hagyományt teremtettek. A preferált jelmezek a propagandisztikus hatásúak (pl. a brazil történelem nagyságait ábrázolók) voltak. Így fordulhatott elő, hogy az 1939-es versenyen diszkvalifikálták a Hófehérke és a hét törpe történetét feldolgozó szambaiskolát. [19]
A propagandatevékenység egy más területét képezte bizonyos állami ünnepek [20] nagyszabású megrendezése egyben átértelmezése. Ennek célja főként a hazafias szellemnek, a nemzeti kohéziót elősegítő tradíciónak és a rendszer legitimációjának erősítése volt. Ahogy a művészet, úgy a történelem is az ezekből kovácsolt mítosz támogatását kapta feladatul az Estado Nôvo idején. Ezért lett olyan fontos a megemlékezés Tiradentesről [21] (ápr. 21.), Brazília függetlenségének napja mint a Haza és a Faj ünnepe (Dia de Pátria e a Raça) [22] (szept. 7.) vagy az 1937-es puccs évfordulója (nov. 10.). Ez utóbbival kapcsolatban jelent meg 1941-ben a DIP reprezentatív, kétnyelvű (portugál-angol) kiadványa [23], mely a rendszer tízéves fennállásának eredményeit méltatta, ismételten deklarálva a kontinuitást az 1930-37-ig terjedő időszak és az Estado Nôvo között. A nevezetes napok sorából nem maradhatott ki a munka ünnepe (május 1.) sem, hiszen a szlogenekben is propagált szerepek között ott volt a munkásemberé, de ugyanúgy az anyáé, az egészséges, "ideális" fiatalé, a modernizálódó, fejlődő, egységes nemzethez tartozó állampolgáré.
Nevelő hatásúnak szántak olyan programokat, mint például a felolvasások, az Új Állam tevékenységét bemutató kiállítások vagy a nagyszabású zenei rendezvények. Ez utóbbival kapcsolatban érdekes megemlíteni, hogy már 1937. elején egy, Vargas és Capanema által jegyzett törvény -- a kultúra területére is kiterjedő nacionalizaçăo szellemében -- így rendelkezett: "Azoknak a zenei programoknak, melyek az ország bármely előadó-, koncert- vagy színháztermében bemutatásra kerülnek, brazil szerzőtől származó darabot is tartalmazniuk kell." [24] Ez a törvény csak egyike azoknak, melyek arról árulkodnak, hogy az Estado Nôvo a nemzeti kultúra fejlesztése érdekében adminisztratív (és anyagi) támogatást is nyújtott azoknak a művészeknek, akik hívéül szegődtek. Sőt, Daniel Pécaut szerint, mind a kortársak, mind a történészek elismerik, hogy a Vargas-rendszerben, még az Új Állam idején is meglehetősen nagy alkotói szabadságot élveztek azok az értelmiségiek, akik akár csak a legcsekélyebb mértékben is, de elkötelezték magukat a rezsim mellett. [25] Egyébként az entellektüelek és a hatalom viszonya, a nemzeti kultúra formálásában betöltött szerepük állandóan visszatérő témája volt a korszak gondolkodóinak. Többségük igényt tartott arra, hogy részt vehessen az új rendszer alakításában. "... az Estado Novo nem mellőzheti a közösség szellemi dinamizmusának alapjait képviselő intellektuális és kulturális erők folyamatos közreműködését. És ezeknek az erőknek a szerepe nem korlátozódhat egy alárendelt funkcióra, mely csupán arra szorítkozik, hogy a nemzet életének meghatározó ideológiáját értelmezi. Emellett a misszió mellett az intellektuális elitnek egy másik, még fontosabb és sokkal nagyobb hatású célt kell kitűznie. Arra van szükség, hogy feltárja magának az Államnak a fejlődési lehetőségeit, így például az intézmények jelenlegi működésében rejlő erőtartalékokat." -- írta az Estado Nôvo bevezetése után néhány hónappal a DIRETRIZES [26], pedig ez az 1938. márciusában, Azevedo Amaral által alapított lap szellemiségében távol állt a hatalom irányelveitől. Filinto Müller (1900-1973) rendőrfőnök egyik Capanemának küldött 1940-es jelentésében többek között a következőket írta róla: "A Kommunista Párt Politikai Irodája követőinek olvasásra ajánlja a DIRETRIZES című folyóiratot, [...] Beállítottsága - Gyanús. Programját, kezdettől fogva, baloldali, fasizmus és náciellenes irányultság jellemezte." [27]
A propagandatevékenység fontos eleme volt a rendszer elfogadtatása mellett az elnök személyének, családjának népszerűsítése is. Először 1940-ben ünnepelték hivatalosan, nyilvánosan Vargas születésnapját (április 19.). Ennek alkalmával magasztalták személyes jó tulajdonságait, felvonulásokat szerveztek, rádióműsorokat készítettek, formálódott a "szegények atyja" image, illetve a nemzet egységét megtestesítő államfő alakja. A hadvezér, a forradalmár figurája helyett egyre inkább az államférfi került előtérbe. [28] Az elnök körüli kultusz részeként hivatalos fényképét elhelyezték a közintézményekben, de sportklubokban, vasútállomásokon, bankokban is. Sőt például F. de Azevedo általunk is sokszor idézett könyvének, az A Cultura Brasileirának első, 1943-as, reprezentatív kiadását is Vargas idealizált portréja nyitja. A DIP százával adta ki a dicsőítő brosúrákat, melyeket azután az iskolákban osztogattak, így például a Sorriso do Presidente Vargas (Vargas elnök mosolya) vagy a Getúlio Vargas e sua vida (Getúlio Vargas és élete) című füzeteket. [29] Már az Estado Nôvo idején elkészültek a Vargas-monográfiák hosszú sorozatának első darabjai. Köztük például, a nagyobb szavahihetőség kedvéért, külföldi újságíróval íratott, franciául kiadott Getúlio Vargas, un portrait sans retouches (Getúlio Vargas, egy portré szépítések nélkül) [30]. S ebbe a körbe tartozik Hoffmann-Harnisch tanulmánya is Vargas e o Brasil [31] (Vargas és Brazília) címmel. Bár az elnök személyéhez kapcsolódó hivatalos propaganda körén kívül esnek, mégis ide kapcsolhatók bizonyos spontán megnyilatkozások, a brazil ponyvairodalom röplapjai. Ezek esetében Lányi Andrásnak a magyar kultúrával kapcsolatban használt kifejezését kölcsönözve, "ponyvapropagandáról" [32] beszélhetünk. Hiszen a népi "trubadúrok feltétlenül támogatták a '37-es puccsot." [33] Ahogy egyikük írta:
"O Brasil de Norte a Sul
Tem grande admiraçăo
A esse grande estadista
Que hoje dirige a Naçăo,
O Chefe do Estado Novo
Conquistou a alma do povo
Do litoral ao sertăo."Brazília népe, északon és délen
Nagyon csodálja
Ezt a nagy államférfit,
Aki ma a nemzetet vezeti,
Az Estado Novo feje
Meghódította az emberek szívét
A partvidéktől a vadonig.
A Vargas-nosztalgia egyébként, nyilván részben a hatékony, bár a hatalmi centrumtól távolodva fokozatosan gyengülő propagandának köszönhetően, a mai napig létezik. A Săo Pauló-i egyetem munkatársai az államukbéli Franca városka idős lakói között végeztek kutatást arról, hogy az "oral history" milyen képet őriz az egykori elnökről. Közzétett eredményeik alapján megállapítható, hogy a társadalom különböző rétegeihez tartozó megkérdezettek többsége kevés konkrétumra emlékszik, de Vargast pozitív figurának tartja, valahogy úgy, mint a 64 éves nyugdíjas varrónő, aki így emlékszik rá: "Getúlio sokat tett az emberekért. Sok jót csinált. Én ugye nem emlékszem, hogy mit. Nem emlékszem, de csinált. A szomszédasszonyom mondta, hogy Getúlio Vargas ezt meg ezt csinálta, de én már nem emlékszem, hogy mit. Már nem emlékszem, hogy mit, de tett valamit a munkásokért. Jó volt. Kár, hogy meghalt, nem igaz?" [34] (A Vargas-szal kapcsolatos pozitív megítélést természetesen nagymértékben befolyásolta az 1951-54-es, második elnöki periódusa is.)
A személyi kultusz erősödése mellett 1940-ben más jelenségek is utaltak az Estado Nôvo propaganda- és kultúrpolitikájának radikalizálódására. Ebben az évben nagy befolyású napilapokat ért támadás. Korábban indult politikai folyamatok, elsősorban a demokratapárthoz (Partido Democrático) közelálló körök elleni fellépés végjátékaként "1940. márciusában az OESP [O ESTADO DE SĂO PAULO] szerkesztőségét elfoglalta a katonai rendőrség, azzal az ürüggyel, hogy ott elrejtett fegyverek vannak. A térdre kényszerített újság mindjárt ezután a DIP fennhatósága alatt újra megjelent ...", megváltozott, rendszerhű szerkesztőséggel. [35] Az eset hivatalos verziójáról a magyar külügyminisztérium is értesült: "Rio de Janeiróból érkező jelentések szerint a brazíliai Sao Paulo államban is összeesküvést lepleztek le, amely Vargas köztársasági elnök ellen irányult. Az összeesküvők főhadiszállása az egyik saópaoloi lap szerkesztőségében volt s itt tartották titkos gyűléseiket. A lapot most betiltották s az összeesküvők vezéreit letartóztatták és Rio de Janeiróba szállították. Lefoglalták az összeesküvők titkos fegyverraktárát is, ahol többek között 57 gépfegyvert és nagymennyiségű bombát találtak." [36] Hasonló sorsra jutott az A MANHĂ és az A NOITE is, tovább növelve a rendszer szócsöveként működő újságok számát. A lapok tulajdonjoga is megváltozott. Az alkotmányra hivatkozva -- miszerint részvénytársaság nem lehet lapkiadó [Art. 122. 15) g)] -- a fenti újságokat az állam sajátos státussal birtokba vette. Így jöttek létre az úgynevezett nemzeti vagyonhoz csatolt kiadók (Empresas Incorporadas ao Patrimônio Nacional) [37]
A napilapok bekebelezését követő évben a DIP létrehozta az Estado Nôvo rendszerének legfontosabb elméleti folyóiratát, a CULTURA POLÍTICÁt [38], melyet kifejezetten az értelmiségi közönségnek szánt. Első száma 1941. márciusában, az utolsó 1945. októberében jelent meg. Főszerkesztője Almir de Andrade volt. A lap hasábjain a rendszer ideológiai kérdéseivel foglalkoztak annak érdekében, hogy tudományosan jelöljék ki a politikai és társadalmi átalakulás megfelelő irányát, elsősorban a liberális demokráciával szemben. Mônica Pimenta Velloso elemzésében a következő témakörök szerint csoportosítja a felmerülő problémákat: 1. múlt építés -- 2. az új politikai koncepció: új politikai kultúra (az állami beavatkozás szükségességének igazolása), új ember, az értelmiség új szerepe -- 3. a Vargas-mítosz építése -- 4. a konszenzus és a kényszer problémája. [39]
A CULTURA POLÍTICA szerzői között Campos, Azevedo Amaral, Almir de Andrade és Lourival Fontes mellett ott találjuk Gilberto Freyre [40]. (1900-1987) vagy Graciliano Ramos [41] (1892-1953) nevét is. Magának Vargasnak, mint az estado-novista tanok "legfőbb hirdetőjének" a gondolatai is folyamatosan jelen voltak a lapban. [42] A folyóirat első számában a szerkesztőség hitet tett a szellemi nyitottság mellett: "Az irodalom, a művészetek és a tudomány legkülönbözőbb irányzatainak képviselőivel találkozunk itt, mivel ez nem egy pártos folyóirat és arra kell törekednie, hogy mindig mindent tükrözzön, ami valóban brazil." [43] Azonban a korszak egyik talán legnehezebben megfogható kérdése éppen az volt, hogy mint is takar a "valóban brazil" kifejezés.
Velloso fent idézett összefoglalásában nem emeli ki külön az egységes nemzet és a bevándorlók viszonyának témakörét (az új ember problémához kapcsolja), ezzel szemben szerintünk ez a kérdés nem csupán a CULTURA POLÍTICÁban, hanem a korszak ideológiai keretében képviselt súlyánál fogva is különös figyelmet érdemel. Az Estado Nôvo idején, mint általában a többi elméleti kérdés esetében is, a bevándorlókkal kapcsolatos alapvető vizsgálódási szempontokat a Vargasnak tulajdonított gondolatokból igyekeztek levezetni az ideológusok. Az elnök teóriáira építve a problémát három alapvető szempontból vizsgálták elméletben és igyekeztek szabályozni a gyakorlatban:
A propagandahivatal, ahogyan már utaltunk rá, működése folyamán a rendszer homlokterében állt. Hatását az emberek életének megannyi területén éreztette. Ezért természetes, hogy az Estado Nôvo hanyatlásakor a bírálatok középpontjába került, legfőbb célpontjukká vált. A belpolitika liberalizálódási tendenciája dacára a DIP az Új Állam fennállásának szinte legvégéig működött, de 1944-ben már megmutatkoztak a polgári ellenállás bizonyos formái vele szemben. John W.F. Dulles könyvében a Săo Pauló-i jogi kar Vargas-ellenes mozgalmai kapcsán a diákság illegális lapjairól ír, például a RESISTĘNCIÁról vagy az E A COBRA FUMOU!-ról. Ez utóbbi néhány számán fel is tüntették: "Năo registrado no DIP" (A DIP-nek be nem jelentve). [53] E lapok elsődleges követelései között szerepelt a DIP működésének, mint a szabad véleménynyilvánítás gátjának azonnali felfüggesztése, "... mert a kritika megfogalmazása és a politikai szerveződés jogát, mely létezik bármely demokratikus országban, a braziloknak a fennálló rezsim törvényei nem biztosítják." [54] Mivel a DIP története során végig arra törekedett, hogy a sajtóból kiszűrje a rendszert bíráló hangokat, valóban az jelentette működésének és egyben az Estado Nôvonak is a végét, mikor 1945-ben végleg elvesztette a kontrollt a sajtó felett. Az első brazil írókongresszus [55] alapvetően a kultúra és az oktatás liberalizálódását és demokratizálódását követelő nyilatkozatának közzétételét az éve elején még megakadályozta, de a cenzúra keménysége február 1-én megtört. Hiszen ezen a napon a FOLHA CARIOCÁban megjelent egy interjú Góis Monteiró-val, aki ebben kiállt a Vargas által megígért szabad választások megtartása mellett. [56] Az interjú lavinát indított el, s a következő napokban sorra jelentek meg a lapokban a választásokat sürgető ellenzéki vélemények. [57] Mivel ilyen módon a DIP effektív cenzori szerepe megszűnt, nem volt meglepő Vargas március 2-i sajtókonferenciáján tett nyilatkozata, miszerint a hivatal működésének a továbbiakban a kultúra segítésére kell korlátozódnia. [58] Ezzel gyakorlatilag a DIP megszűnését jelentette be.