5-6. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Brazíliának az 1930-40-es években a modernizáció kényszerével, az urbanizált, ipari társadalom létrejöttének szükségességével kellett szembenéznie. A szándék ennek megvalósítására évtizedek óta élt a gondolkodók és a politikusok terveiben. A hatalmas területű, föderális rendszerű köztársaságban a centralizált Új Állam, létrehozóinak szándéka szerint, e célok fölülről történő megvalósításának eszközeként szolgált. Alapokmánya,az 1937-es alkotmány, mely jórészt Francisco Campos (1891-1968)munkája volt, elsősorban a korabeli portugál, lengyel illetve olasz mintára épült, és megteremtette a jogi alapját annak a politikai hierarchiának, melyben az erős föderális únió abszolút elsőséget élvezett a tagállamokkal illetve a helyi önkormányzatokkal szemben, a végrehajtó hatalom pedig a másik két államhatalmi ággal szemben; az egyéni szabadságjogok és az egyesületi érdekek háttérbe szorultak az államérdek mögött. Mindehhez járult még az elnöki hatalomnak a korábbinál is nagyobb mértékű kiterjesztése. José Maria Bello szerint: Brazíliában "... senki, sem II. Péter császár, hosszú és békés uralkodása idején, sem Floriano Peixoto, rövid diktatúrája alatt, nem rendelkezett az övénél nagyobb hatalommal. [...] Így a jó vagy a rossz, amit Vargas Brazíliával tett, sokkal inkább személyesen neki tulajdonítható, mint az államrendszernek, illetve politikai és adminisztratív gépezete jó vagy rossz működésének." [1]
A rendszert általában autoritáriusként határozzák meg. [2] Ennek alátámasztására csupán két jelenségre utalunk: egyrészt Vargasnak különböző politikai irányzatokhoz tartozó, kiemelkedő személyiségeket -- például a liberális demokrata Oswaldo Aranhát (1894-1960) vagy a tenenték jobb szárnyáról, az integralista mozgalomhoz közel álló Francisco Campost -- sikerült bevonnia az Estado Nôvo vezetésébe; ezen kívül például a markáns tenente erők -- a Clube do 3 de Outubro (Október 3. Klub) [3], mely a politizálás sajátos fórumaként működött -- nyomását Vargas sikeresen ellensúlyozta folyamatosan kiépülő populista tömegbázisával. A brazil Új Állam jellemzésekor alkalmazhatjuk Niederhauser Emil definícióját: "Az autoritárius rendszerekre az a jellemző, hogy a centrumban van bizonyos pluralizmus, hogy a rendszer nem tekinti magát örökkévalónak, hogy nem kötelezi az állampolgárt, csak korlátozza. Korlátozottan létezik bizonyos ellenzékiség is, a hatalom a különböző ellenzéki csoportok között manőverezve tartja fenn magát." [4]
Vargas 1937. november 10-i elnöki puccsa után, melyet mandátuma meghosszabbítása érdekében hajtott végre, a rezsim diktatórikus sajátosságai egyértelműen megmutatkoztak (pl. új alkotmány és törvényerejű elnöki rendeletek [5] kibocsátása, minden politikai párt működésének betiltása, a Congresso Nacional [6] (Nemzeti Kongresszus) feloszlatása, az egyes tagállamok parlamentjei és a városi képviselő testületek működésének megszűntetése); fokozatosan kialakult a "nép atyja" (o pai do povo), az elnök alakja körüli kultusz.
A magyar olvasókhoz is eljutott az "Új Brazília" híre. Egy Săo Pauló-i magyar bencés atya már 1938-ban, a PANNONHALMI SZEMLÉBEN tudósított a változásokról: "Getulio Vargas federális elnök 1937. november 10-én új alkotmányt adott a brazil népnek. Ezzel egyidőben feloszlatta a rioi parlamentet: a szövetségi Kamarát, a Szenátust és feloszlottnak nyilvánította az egyes államok parlamentjeit s városi kamaráit." [7] 1941-ben, az Estado Nôvoval szimpatizáló Wolfgang Hoffmann-Harnisch tollából többek között a következőket tudhatta meg minderről a magyar publikum: "1937. november 10-én Vargas megteszi a döntő lépést. Hatályon kívül helyezi az alkotmányt és új közjogi alaptörvényt bocsát ki. Megtartja a köztársasági államformát és a szövetségi rendszert. A képviselőház továbbra is fennmarad, a képviselőket azonban ezentúl nem közvetlen választással választják. [...] Az elnököt magát is egy különleges választótestület fogja ezentúl megválasztani. A felsőház, a szenátus államtanáccsá alakul át. Felállítanak egy nemzeti gazdasági tanácsot, az elnök közvetlen vezetése alatt. Ez az intézkedés bölcsen elkülöníti a gazdasági érdeket a politikai érdektől. A legfontosabb azonban az, hogy az elnöknek jogában áll törvényerejű rendeleteket a parlament közbejötte nélkül kibocsátani." [8]
Az Estado Nôvo idején különösen nagy hangsúlyt kaptak a gazdasági kérdések, főként az iparosítás és az urbanizáció problémái. A gazdaságirányítás, egyben a populista retorika fontos eleme volt az a szándék, illetve annak hangoztatása, hogy a kulcsiparágakat és a hadiipar számára fontos ásványkincsek kitermelését kivonják az idegen ellenőrzés alól. A korszak legfőbb jellemzői között említhetjük az importhelyettesítő törekvéseket és a sajátos nacionalizmust. "... 1945-ig a nacionalizmusnak döntően belső mozgatórugói voltak (belső piac növelése, regionalizmus elleni harc, ipari burzsoázia -- ültetvényesek közötti harc stb.)" [9] Vargas elnök alapelvei közé tartozott, hogy a hanyatló politikai demokráciát gazdasági demokráciával kell helyettesíteni. [10] Rendszere jellegzetessége volt: a gazdasági fejlesztést és átalakítást szolgáló centralizáció; a regionális érdekekkel szemben a föderális kormányzat meglehetősen agresszív szerepe az irányításban (pl. a Conselho da Economia Nacional -- Nemzetgazdasági Tanács, vagy a Conselho Nacional do Café -- Nemzeti Kávé Tanács felállításával); az államilag szervezett kereskedelmi (pl. kakaó, kávé, cukor és tea) kartellek és az új állami vállalatok létrehozása. A nehézipar fejlesztését szolgáló központi beruházások között kiemelkedő volt a Volta Redonda acélmű létrehozása (1943.), mely méreteit és korszerűségét tekintve egyedülálló volt Latin-Amerikában illetve a fejlődő világban. [11]
A centralizáció nemcsak a gazdaságot jellemezte, hanem érvényesült az állami adminisztráció területén is. A korszak egyik sajátossága volt a föderális államigazgatási apparátus átalakítása, ennek során megváltozott összetételű hivatalnoki kar került a régi helyére és az új hivatalokba. Ez voltaképpen egyfajta politikai technika volt Vargas hatalmának kiterjesztésére. A korábbi személyes összefonódások mellőzésével, saját híveinek pozícióba hozásával az elnök 1937-re semlegesíteni tudta a helyi politikai oligarchia jelentős részét. [12]
Az Estado Nôvo jellemzésekor szólni kell korporativista jellegéről, illetve munkástörvényeiről. A munkához való jogot az alkotmány rögzítette (136. cikk), legalizálták a szakszervezetek működését, rendezték a dolgozókat megillető szabadnapok számát, a nyugdíjkorhatárt, szabályozták a női- és gyermekmunka feltételeit stb. Ugyanakkor az Új Állam korlátozta is a munkavállalók jogait (pl. ellenőrzése alá vonta a szakszervezeteket, törvényen kívül helyezte a sztrájkjogot). Bár a korporáció csak a kulcsfontosságú nagyvárosokban érvényesült, s ott is érintetlenül hagyta az egyre nagyobb létszámú munkanélküli tömeget" [13], valamint az ország lakosságának többségét kitevő agrárnépességet [14], mégis az Új Állam jellegzetes intézményévé vált.
Az Estado Nôvo létrejöttekor az új vargasi kabinet nem hagyott kétséget afelől, hogy szimpatizál az "erős rezsimekkel" [15], bár ez a szimpátia nem jelentett teljes azonosulást. A KÜLÜGYI SZEMLE 1940-ben a következőképpen tudósít a dél-amerikai országok külkapcsolatainak alakulásáról: "Míg a latin-amerikai államok az iparilag vezető szerepet betöltő germán és angol-szász népekkel állnak gazdasági érintkezésben, kulturális orientációjuk az európai rokon latin népek -- olaszok, spanyolok, portugálok, franciák -- felé irányul. A szellemi kapcsolatokkal együtt jár a rokonszenv is, mely az utóbb említett négy néppel szemben általában megnyilvánul. Az olasz-ibér-francia barátság azonban valószínűleg a jövőben is békésen meg fog férni a germán-angol-szász gazdasági érintkezés társaságában." [16] A hasonló berendezkedésű európai államokhoz való gazdasági, politikai, ideológiai közeledés a 30-as évek elejétől tapasztalható volt, okairól Horváth Gyula megállapítja: "Az új importhelyettesítő gazdaságpolitika megkívánta a külső piacok "diverzifikálását", amely az ideológiai életben (de főleg a propaganda síkján) együtt járt egy felerősödő antiimperializmussal. Mivel Brazília hagyományos partnerei Anglia és az USA voltak, a diverzifikáció óhatatlanul a fasiszta hatalmak felé is nagyobb nyitást jelentett, ami együtt járt a politikai közeledéssel." [17] Ez a gazdasági-politikai orientáció, igaz, kisebb-nagyobb súrlódásokkal, 1942-ig egyértelmű volt. Ebben az évben azonban Brazília, korábban deklarált semlegességét [18] (és az emögött húzódó tengelyhatalmi szimpátiát) feladva, gazdasági segítség fejében, az észak-amerikai érdekeknek megfelelően, végül hadat üzent Németországnak és Olaszországnak. Az 1942-es év fordulata korszakhatárt jelentett az Estado Nôvo külpolitikájában, egyben kihatott a rendszer egészére, hanyatlásának kezdetét erre az évre tehetjük. A helyzet instabilitását fokozta, hogy Vargas mandátuma az alkotmány szerint 1943-ig tartott, s a választások kiírásával kapcsolatban az ellenzéki hangok felerősödtek.
Az egységes és autentikus brazil kultúra formálása és széleskörű terjesztése az Estado Nôvo ideológiájának és propagandájának egyik alappillére volt. 1937. után tovább erősödött a korábbi tendencia: sor került a nemzeti kohézió megteremtése érdekében megfogalmazott régebbi elképzelések következetesebb megvalósítására. A kulturális heterogenitás okát elsősorban a regionális különbségekben és a lakosság származási sokszínűségében látták a kortársak. Tehát nem véletlen, ha megoldásként e területen is a centralizáció illetve a bevándorlókkal szembeni újabb korlátozások bevezetése kínálkozott. (Az immigránsokkal szembeni türelmetlenségnek gazdasági és belbiztonsági okai is voltak. Ezek sokban hasonlítottak az Észak-Amerikában kialakult tényezőkhöz. [19] A következők talán jobban érthetővé teszik, miért is érezhette úgy a hatalom, hogy szigorításokra van szükség: 1930-tól kezdődően fokozatosan szigorodtak a Brazíliába való bevándorlás feltételei [20], ám emigránsok visszaemlékezéseiből kiderül, hogy a törvények ellenére, főleg a korrupció miatt, léteztek kiskapuk. Bognár Ferenc és társa 1939. május 5-én érkezett Belémbe, Guyanában illegálisan vásárolt vízummal. A brazil rendőrség hivatalnoka újabb csúszópénz ellenében, Bognár emlékezete szerint a következő szavak kíséretében hosszabbította meg tartózkodási engedélyüket "-- Rendben van, uraim, maradhatnak. Brazíliából még senkit sem utasítottak ki." Ezután Bognár 8 évig használta az így szerzett, 6 hónapra szóló ideiglenes igazolványt. [21]
A kultúrpolitikában az Új Állam folytatta, sőt a háborús helyzettel, a hadsereg sajátos érdekeivel összefonódva felerősítette azt az irányvonalat, mely a fiatalok kellőképpen "hazafias" állampolgárokká nevelését, és persze a bevándorlók gyermekeinek brazilokká tételét szorgalmazta. A továbbiakban azt kísérjük figyelemmel, hogy a homogenitásnak milyen kritériumai voltak, s hogy megvalósításáért milyen eszközöket használt fel az Estado Nôvo.