PALIMPSZESZT
5-6. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

HORVÁTH Katalin
A rész-egész viszony szerepe a mondatok létrjöttében


Dolgozatomban a mondat történeti fejlődésének bonyolult nyelvelméleti problémaköréből néhány fontosnak vélt kérdéssel foglalkozom csupán, magyar nyelvi szinkrón összefüggések alapján. A téma megközelítésének újdonsága egyfelől az, hogy a szinkrónia - diakrónia egységének gondolatából indulok ki, másfelől pedig az, hogy a vizsgált mondattípus három altípusát egy invariáns elv -- a pars pro toto -- fejlődési sorba rendezhető változataiként értelmezem. Amellett érvelek, hogy e mondatfajták alanya és állítmánya között mindhárom esetben azonosító predikatív viszony mutatható ki, az ekvivalencia különböző formái pedig a rész-egész reláció egymástól eltérő realizálódásai. A dolgozatban vizsgált mondatfajtákat tehát következetesen új szempontból -- a bennük kimutatható rész-egész relációkra tekintettel -- elemzem, kísérlem meg új megvilágításba helyezni.

Egy nyelvállapot vizsgálatából nyelvtörténeti következtetések levonására az adhat lehetőséget, hogy egy szinkrón rendszerben olyan -- ősibb, kezdetlegesebb és későbbi, fejlettebb -- jelentések és nekik megfelelő szintaktikai szerkezetek élnek együtt, amelyek egy nyelv történeti fejlődésének különböző állomásait tükrözik. Az állapot rendszerszerű összefüggéseiből történeti folyamatokat valószínűsítő vizsgálódás ma már egyre kevésbé szokatlan. Erősödik ugyanis -- a nemzetközi és a hazai kutatásban egyaránt -- az a felfogás, amely a Saussure-i merev szinkrónia-diakrónia dichotómiát meghaladva az állapot és a történet egységéből indul ki. Ezen -- F. DE SAUSSURE felfogásához képest -- új szemlélet szerint az állapot mozgásformáiban, konstrukciós folyamataiban történeti mozgások ismétlődnek meg, így a feltárt szinkrón összefüggések egyre bővülő köre lehetőséget teremt történeti következtetések levonására is. A mindenkori nyelvállapot úgy őrzi meg, pontosabban úgy ismétli meg saját történetének lényeges szakaszait, ahogyan a földtörténeti képződmények időbeli egymásutánja térbeli (rétegtani) vizsgálatokkal rekonstruálható. (Az állapot és a történet viszonyáról, e viszony korszerű értelmezéséről l. pl. H. M. HOENIGSWALD, Language change and linguistic reconstruction. Chicago, 1960., R. JAKOBSON, A szinkrónia és a diakrónia egysége, (in: Hang - jel - vers . Bp. 1972. 177-185.), RÓNA TAS ANDRÁS, A nyelvrokonság. Bp., 1978.172-188, B.A. SZEREBRENNYIKOV, Általános nyelvészet. Bp., 1986. 217-274, ZSILKA JÁNOS, De Constructione. Bp., 1982. 153-214, Tautologikus egységek a nyelvben. Bp., 1987. 21-26 stb.)

A rész-egész viszony a valóság egyetemes, objektív összefüggéseinek egyik alapformája, melynek meghatározó szerepe van a természetes nyelvekben is. A dolgozatban a tőmondat különböző -- N + A, N + V, illetve N + N képletű -- formáinak sajátos rész-egész viszonyait tártam fel. Az elemzések során bebizonyosodott, hogy egy látszólag igen egyszerű, csupán alanyból és állítmányból álló mondattípus bonyolult fejlődési folyamatokat rejt magában. Az egyes altípusok egymásra épülnek, s -- csupán az állapotban megfogható összefüggések alapján is -- egy fejlődési sorba rendezhetők. E fejlődési sor végén álló N + N szerkezetű, a főnevek átvitt, metaforikus használatán alapuló altípus részösszefüggéskénet magában foglalja az N + A, illetve N + V felépítésű struktúrákat. E részösszefüggések megléte a feltétele annak, hogy különböző egészeket megnevező főnevek egymással kapcsolatba lépve érvényes predikatív szerkezeteket hozzanak létre.

E mondatok rész-egész összefüggéseinek felderítésével számomra az is világossá vált, hogy a mondattá szerveződő szavak lineáris rendjét szerves, szükségszerű viszonnyá, tehát olyan kapcsolattá, melyben a mondat szubsztanciális (alanyi) és funkcionális (állítmányi) oldala egymásnak megfelel, az azonosító predikatív összefüggés biztosítja. A rekonstruálható fejlődési sor azt mutatja, hogy az alanyok és az állítmányok ekvivalenciája egymástól sajátosan eltérő rész-egész relációkon alapul. A hierarchia csúcsán álló N + N típusú szerkezetekben (pl. a szeme kökény mondatban) két egész azonosul egymással közös alkotórésze(i) alapján (a kökény kék, ill. a szeme kék). Az egészeket felépítő azonos rész(ek) alapján fellépő asszociáció teszi lehetővé az azonosító alany-állítmány viszonyt.




[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]