5-6. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Opium
A fölébredés - igaz - elviselhetetlen szenvedéseket okoz. És a szenvedések soká tartanak. A világosság reggel harsogó akkordokban dübörög végig az utcákon. És az ablakok tejüvegje, meg a szines függönyök nem védenek ellene, mert bántó, recsegő ritmusos lármájával áthatol mindenen és követelően hi. Menni kell. Rossz arcu és alacsony emberi lények közé, akik azt hiszik, hogy e nemtelen és kegyetlen muzsika az Élet törvénye s amit ők élnek, az maga az élés.
Ők elevenen kiugranak az ágyukból, amelyben álomtalan ostoba alvással aludtak. Frissen megmosdanak és dicsérik a hideg vizet, amely pedig fájdalmakat okoz. Izmaikkal és eszükkel munkához látnak, amelynek fáradtsága csak szégyent kelt a szivben. Abban a szivben, amelynek nem kellenek többé a nyomoruságos apró kellemességek, csak egy: a komoly, szomoru gyönyör! A verekedésből győztesen kerülni ki, véres fáradtság után megpihenni: mindez nem gyönyörüség, csak a fájdalom megszünése. Akik a fájdalmakat érzéketlen türelemmel viselik, azoknak ez elég és sok is. Ők gonoszak, de haragudni nem szabad rájok. Jóllehet miattuk van ugy, hogy az életet nem lehet berendezni tisztán az ős, szent gyönyör számára, ami pedig az élés egyetlen célja.
Igaz, hogy kell fizetni érte; a világosság, amely reggelenként könyörtelen ismétlődéssel megérkezik, behajtja a díjat. A szív ernyedten dobog, a szempilla alig birja a fénysugarak súlyát és a bőr irtózik a széltől. Az izmok kelletlenül és tétovázva végzik a munkájukat. A kiáltásokra összerázkódik a test és a nyakszirttáján tompa fájdalmak bujdosnak a koponyában. És emiatt nem lehet nevetni az ostobák apró dolgai fölött, amelyek annyi kiabálással, gonddal és fáradással járnak. Hiszen a gondoktól, az erős hangoktól és az egyhangú unalmas parancsoló ritmusoktól a világosság miatt nem lehet menekülni. És beszélni csak szavakkal lehet, amelyek ugyszólván semmiféle kapcsolatban nincsenek az agy fogalmaival.
Több hasonló dolog is jelentkezik a nap sorvasztó világosságánál.
Az arcunk a tükörben merev, idomtalan színfoltokban jelenik meg, amelyeknek nyilvánvalóan semmi köze hozzánk. Vonatok érkeznek a pályaházakban, az utcákon emberek, kocsik, lovak sietnek, mindez csodálatos, szenvedést okozó, de egyszersmind érthetetlen és furcsa, ugy, hogy azt a meggyőződést kelti föl, hogy a dolgoknak ebben a formában nincs semmi oka és célja. El kell tehát menekülni valahová, ahol azok egyszerüekké és könnyen megfejthetőkké válnak.
A gyönyör eltünteti a körvonalakat és az értelmetlenségeket. Kihelyez bennünket a tér béklyóiból és az idő zakatoló másodperc óráját megállítva langyos hullámokon emel bennünket a lét magasságaiba. Pillanatokig időzni itt és remegni, hogy percek mulva végkép visszaesünk oda, ahonnan elindultunk - valóban nyomoruság. Pedig legtöbben megelégszenek ezzel a néhány alamizsna-pillanattal. Mit tehetnek. Nincs bátorságuk és erejük, hogy magukra vegyék a nagyszerű, az örökkévalóságba-lendítő hosszú gyönyör kockázatát. Pedig ez a kockázat olcsó, nevetségesen kicsiny. Mert igaz: a gyilkos nappal a kaján dörömbölő világosság tíz órái nehezen múlnak, de az este és éjszaka tizennégy órájában, a csodálatos, titokzatos és idő nélkül való öröklét egy darabját kapjuk.
Ekkor ismerjük meg az élet mély értelmét és világosak lesznek előttünk a homályok és sötétségek. A hangok, mint finom és üde lányajkak csókolják végig a testünket. A színek és vonalak uj ősi tiszta természetükben rezegnek az agyunkban és a gerincünkben. És most, hogy nem hasonlítanak többé azokhoz a színekhez és vonalakhoz, amelyeket a szemeink láttak: megmutatják nekünk a formákban rejlő nagy titkokat. Az a hibás és kezdetleges ismeret, amelyet a látásunkkal, hallásunkkal, a szaglásunkkal, ízlésünkkel és tapintásunkkal szereztünk a létről, most kiegészitődik, kijavitódik. Mert alkalom nyilik megismerni a maga teljességében az életnek ama igazságát, amelyet valamennyien magunkban hordunk s emaly érzéki itéletek nélküli tökéletes igazság. Szavakban, fogalmakban és ítéletekben éppen annyira kifejezhetlen ez az igazság, mint amennyire megismerhetlen az érzékek utján. Egy kockáról, amelyet csak láttam, de meg nem mértem, nincs jogom mondani, hogy a súlyát ismerem. Éppen így annak, aki csak látott, hallott, szagolt, ízlelt és tapintott - nincs joga mondani, hogy élt. A megismerést, az isten boldogságát csak a gyönyör adja számunkra. De lehet-e beszélni arról, hogy az isten boldogsága csak egy pillanat? Igen: ő ennyit adott alamizsnaképen az ostobáknak és gyáváknak. De akik többet érdemelnek - mert többet akarnak - azoknak megadatik, hogy megrabolják az öröklétet vitéz és nemes kockázattal.
Le kell mondaniok, hogy jól lássanak és jól halljanak. Az érzékeket és a szerveket megrontja a gyönyör rettentő és áldott közvetítője, az Opium. Étvágy és polgári jó fáradtságérzés, - ezekről is le kell mondani. A szemek gyakorta könnyeznek, a fül zúg. A tárgyak, az emberek, a betűk elmosódnak. A szavak, a hangok kaotikus zavarban bolyonganak a hallószerv géprészecskéiben.
Állítsátok meg a nyomorult, szegényes kis gépeket!
Csendes szobában, ahol puha szőnyegekben meghal minden zaj és színes üveg szórja szerte a kicsiny mécs pisla lángját, feküdjetek hanyatt. Hunyjátok le a szemeiteket. És az apró opiumpipa elvezet oda, ahol azért élünk, hogy éljünk és semmi másért. Hiszen ez az egyetlen célja a létnek. Hiszen a szükmarku isten is csak ezért ajándékozott minden nyomorult féregnek egy-egy pillanatot ebből az életből, hogy éljen, folytassa az életét, hogy uj életet okozzon. Az új féregnek pedig ismét kijut egy pillanat.
A lét esszenciája olyan drága portéka, amelyből egész nemzedékek, évszázadok alatt kapnak - egy órát.
Aki ebbe belenyugszik, az belenyugodott abba, hogy meghaljon mielőtt megszületett. Aki azonban valójában emberré tudott lenni és számot vetett magával - mint méltóságához illik, - az raboljon magának mindennap tizennégy órát. Ez a tizennégy óra egyenlő négyszáz generációnak nyolcezeréves életével. De számitsunk csak ötezret. Egy nap alatt tehát ötezer esztendőt élek. Egy esztendő alatt ez körülbelül két millió évet jelent. Föltéve, hogy az opiumszivást mint kifejlett erős férfi kezded és nagy gondot fordítasz testi épséged fönntartására - amelyet legjobb ügyes orvosra bízni - tíz esztendeig elélhetsz. És akkor husz millió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára.
Aki ezen az áron nem mer és nem akar az öröklétből húsz millió évet - az éljen száz esztendeig és sokasodjék meg az ő utódaiban.
Sajtó alá rendezte: Vadai István