PALIMPSZESZT
1. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

KULIN Katalin
A Mai latin-amerikai elbeszélők doktori program hallgatóinak dolgozataihoz

Doktoranduszaimmal mai latin-amerikai novellákat elemeztem. Ezek az elemzések részben a narratológia-elmélet, részben olyan meggondolások alapján történtek, amelyekre az európai irodalom kezdetén megjelent műfaj, a homiliákba foglalt történetek vizsgálata nyomán jutottunk. Az egyház azért alkalmazza ezeket, mert felismeri, hogy a hívekre jobban hat az így közvetített erkölcsi tanítás. A példázatok elősegítették a megértést, mert közelebb álltak a mindennap tapasztalataihoz. A történetek nemcsak a Szentírásból származtak. A közszájon forgó mesék mellett a keletről származó példázatokat is felhasználtak. Természetesen szemléletük a keresztény felfogás szerint változott.

Sikerükről az elszaporodó gyűjtemények tanúskodnak. E gyűjtemények keretes elbeszélés-módszerét, csakúgy mint az egyes példázatokba illesztett további elbeszélést vagy akár elbeszéléseket mint jól bevált technikát a regényírók azóta is alkalmazzák. Természetesen hozzájárult a történetírás is az elbeszélőpróza kialakulásához. Mégis döntőnek tekintem a példázatokhoz fűződő kezdetet, mert rámutat arra a novella vagy a regény máig érvényes sajátságára --úgy is fogalmazhatnánk -- az irodalmiság titkára, amely éppúgy közölni akar valamit, mint azt a papok tették a szentbeszédben, és éppúgy kevésnek minősíti a közlendő fogalmi kifejtését mint ők, amiért is a történet lép a fogalmak helyébe, és ezáltal a közlendő nem pusztán eljut a címzetthez, hanem az be is fogadja. Az történetet író szándéka következésképpen mindenkor tanító jellegű. Ezért meghamisítjuk az irodalmi műről szóló beszédet, ha figyelmen kívül hagyjuk a közlendőt.

De a műbe beírt közlendő jóval gazdagabb annál, hogy megelégedjünk felületes olvasatával. Ezért van szükségünk a modern irodalomelméletekben kidolgozott módszerek alkalmazására, amelyek feltárhatják, milyen mélységig hatol a közlendő meghatározó ereje a szövegben. A szöveg alapos vizsgálata mellett, amelyre éppen azért, mert elbeszélő irodalommal foglalkozunk, a narratológia nyelvészeti alapozottságú szempontjait érvényesítettük, nem feledkezhetünk meg arról a konvenciórendszerről -- de nevezhetjük ezt kódrendszernek is -- amelyet közlő (író) és befogadó (olvasó) ismer. Ez pedig magával hozza a mű életvilág-vonatkozásait. Ennyiben a narratológiai elemzések beágyazódnak a szemiológiai elemzésekbe, amelyek tekintetbe veszik az irodalmi alkotás referencialitását.

A narratológia már a nevében is hordja minden elbeszélés mellőzhetetlen elemét: a narrátort és azt, amit az csinál: a narrációt. Ez utóbbi nem azonos az elbeszélttel (relato), a narradóval. A relato szervezése különbözhet attól a módtól, ahogyan összefoglalhatnánk a benne lévő eseményeket, változhat az idő sorrendisége, kihagyhat olyat, amelyre csak később derül fény, vagy amelyre csak az olvasó következtethet. Lehet, hogy sérülni látszik az az ok-okozati összefüggés, amely az időrendhez alkalmazkodó összefoglalásunkban benne lenne és amely ugyancsak az olvasó sejtéseiben vagy irodalmi iskolázottságában valósul meg. Röviden különbség van az elbeszélendő történet és az elbeszélt között. Mint minden egyéb alkalmazott történetmondási módnak, ennek is köze van a közlendőhöz, technikai síkon ugyanazt sugallja.

A történet felbontható történésekre, illetve történésszekvenciákra. Ezek az egységek rávilágíthatnak a történés alanyára, aki valamilyen funkciója által valamilyen vágyát, szándékát meg akarja valósítani és arra is, hogy számolnunk kell-e egy másik alany megvalósítandó tervével, és ez az előbbié ellen hatna-e, azt meg akarná-e akadályozni. Ki vagy mi az, akinek vagy aminek hatalmában áll megadni a vágyottat, vagy beteljesíteni a szándékot, ki vagy mi segít és ki vagy mi akadályoz, olyan kérdések ezek, amelyek mentén felfejthető és leírható az elbeszélés szövete. Nem kevésbé indokolt annak a vizsgálata, milyen sebességgel folyik a történet, milyen sebesség rendelhető az összefoglalás (sumario), a dialógus, a soliloquio, a monólogo internóhoz. A helyszínek, a környezeti viszonyok ugyancsak sokatmondóak lehetnek. Anélkül, hogy itt kimerítően ismertetném a narratológiát -- amelyre e jegyzet kereteiben nincs is hely, de nem is a célja -- kiemelem jelentőségénél fogva a beállítást, amelybe egyszerre beleértendő a néző és motiváltsága és az a viszony, amely a tekintete tárgyához fűzi. Bonyolult viszonylatok jöhetnek létre, ha a narrátor kívül van az elbeszélésen, de időnként átadja a történet fonalát egy-egy szereplőnek és még inkább, ha maga a történeten belül van és mégis időnként másra bízza az elbeszélést, vagy a más szemén keresztül értesülünk az eseményekről, helyzetekről.

A szereplők nemcsak fentebb említett funkciójukon keresztül, hanem személyiségük által is meghatározóak lehetnek. A mű életvilágra vonatkozó referenciái az ő esetükben különösen adottak, hiszen tapasztalataink szerint fogadjuk vagy vetjük el őket, minősítjük hitelesnek vagy hiteltelennek. De ilyen referenciája ugyancsak van az eseményeknek, a jobbra vagy rosszabbra forduló cselekményeknek és természetesen a történet minden vonatkozásának is.

A fenti szempontoknak (és természetesen az itt fel nem soroltaknak is) a figyelembevételével leírhatjuk a művet, de nem ajánlatos e leírásnál mint az irodalmi vizsgálat legmagasabb szintjénél megmaradnunk, mert ahogyan már előbb is említettem, mindig vissza kell utalnunk magára a közlendőre, amelyet egyébként témának is szoktak nevezni. (Ez semmiképpen sem azonosítható a történettel.) Egy novella vagy egy regény nemcsak a történet elmondásából áll, Az író kommentárokat fűzhet az elbeszéltekhez, általános igazságokat szögezhet le, kifejtheti vagy utalhat saját nézeteire, ideológiájára. Következésképpen a szöveg több lehet mint a történetmondás és egészében véve írói beszédnek minősül. A jegyzetben foglalt elemzések nem törekedtek teljességre, néhány, a novella, esetleg egy-egy regényrészlet közlendőjét megvilágító narratológiai szempontot érvényesítettek.




[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]