PALIMPSZESZT
1. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

GÁBOR Csilla
Káldi György latin forrásai


"Tudván azt-is, hogy, a régi példa-beszéd szerént, a járt útat a járatlanért nem kell el-hagyni: nem akartam semmi olly formát és módot követni, mellyet a régi Tanítóknál nem találtam-vólna; és azt ítéltem, hogy a mi bátorságosb, gyakorta hasznosb-is." [1] E szavak Káldi György prédikációs kötetének az olvasóhoz intézett Elöl-járo beszédéből származnak, és látszólag az önállótlanság, a föltétlen mintakövetés apológiáját adják. Hiszen ebben a megjegyzésben a bevált módszerek és a kipróbált eszköztár nyújtotta biztonság sejthető. De vajon csakugyan erről lenne szó? Vajon a prédikációszerzők hagyománytisztelete, elődökre támaszkodó írás- és beszédmódja az eredetiség mai fogalmaink szerinti elvárásának elutasításával lenne egyenlő? Bárczi Ildikó kutatásai [2] árnyalt elemzéssel tárták fel a későközépkori prédikációirodalom forráshasználatának gyakorlati eljárásait, mutattak rá a beszédszerzés technikájára, az imponálóan, sőt riasztóan gazdag kultúrtörténeti és teológiai hagyomány kezelésének és működtetésének módozataira. Egy "virtuálisan létező egységes hagyományról" van eszerint szó, amely "leginkább éppen az újrafogalmazás műveletében manifesztálódik", és amely magyarázatot adhat egyfelől a felhasznált korpusz jelentős részének tér- és időbeli öröklődésére, másfelől azonban új szempontból közelíti meg az "eredeti művek és/vagy florilégiumok?" régi-új dilemmáját. A kései középkor közvetlen forrásokat többnyire nélkülöző kompilációs gyakorlatát a kényszerűség is kétségkívül motiválta, nevezetesen a rendelkezésre álló könyvek kis száma, ám a hagyomány- és tekintélytisztelet hátterében, amely az idézést munka- és gondolkodási módszere elvi alapjaként tételezte, a katolikus teológia megfontolásait is meg kell látnunk. Az a meggyőződés, beállítottság olvasható ki emez eljárásból, hogy a tekintélyi közlés összhangban van az ésszerűséggel, hogy az autoritás elfogadása "nem az alávetődés aktusán és az ész lemondásán alapul, hanem az elismerés és a felismerés aktusán - tudniillik azon a felismerésen, hogy a másik személy ítélet és belátás dolgában fölényben van velünk szemben, s ezért ítélete előbbrevaló, azaz elsőbbséget élvez saját ítéletünkkel szemben." [3] Az idézet hivatása tehát az, hogy az értelmi meggyőzést többszörösen is megalapozza, a hagyomány elemeivel is alátámassza. Ugyanakkor köztudomású, hogy a gyökereit a középkorba engedő kompilációs alkotási mód az anyagismeretet a legfontosabb erények egyikének tekinti, hogy valamely írásmű megalkotása - az ars szó kettős jelentésével összhangban - legalább olyan mértékben számított doctus, "mesterséges" feladatnak, mint artisztikus eredménynek. [4] A különféle eredetű és terjedelmű források egységes egésszé, koherens szöveggé való összeszerkesztése szintézisalkotó készséget feltételez, az eszmény pedig, amely az imitációt nem pusztán formai kérdésnek, hanem egyfajta gondolkodásmód szerves tartozékának tekinti, éppen azt a szintetizáló igényt élteti mindig tovább, amelyet Pázmány így fogalmaz meg: "Nem szolgájok, hanem eggyezőjök vagyok a régieknek." [5] Vagy íme Káldinál ugyanez a gondolat: "azoknak könyvökkel éltem, a kiket a Keresztyén Anyaszentegyház-béli Tanitók, és Prelátusok, Isten-félő és túdós embereknek tartottak, és tartnak: és azokból, eggyütt-is másutt-is bátorságossan azt szedegettem, a mivel halgatóimnak használhattam." (I. IX.)

A kor, amelyben ezek a szavak elhangzanak, affirmatív - illetve reaffirmatív, az újra megtalált biztonságé. Ez a biztonságérzet pedig meghatározott gondolati struktúrák kialakítását kéri: rendszeralakítást a hartmanni értelemben, amely szerint "a szisztematikus gondolkodásnak még mindig megvan az a régi törekvése, hogy a nagy talányokat sommásan, egy csapásra oldja meg. Ebben gyökerezik feloldhatatlanul a konstruktív rendszerépítményekhez való vonzalom." [6]

Emellett a tekintélynek egy újabb funkciója is szembeötlik Káldi György iménti szavainak olvastán: összetartó ereje van, a "régi doktorok" hatásának történetében jelöl ki egy meghatározott pontot. A hagyomány működtetése és fenntartása nem kényszerpálya tehát, hanem élő folyam, amely továbbadó, megőrző és kreatív: [7] levezethető a katolikus hittudományi gondolkodásnak az egyházi tradícióban őrzött igazságok konzerválására és újraértelmezésére irányuló törekvéséből, azaz abból a meggyőződéséből, hogy az elfogadott tekintélyek örökségének újragondolása a kinyilatkoztatott igazságok egyre mélyebb megértéséhez vezet, anélkül, hogy a lényeget illetően szükség lenne újításra. A koraújkori - esetünkben pedig az elemzésünk tárgyául választott Káldi György nevével fémjelzett jezsuita - prédikációszerzői gyakorlat többek között abban különbözik a középkoritól, hogy a humanizmus tudományeszményének jegyében nem csupán az eredeti művekhez tér vissza (florilégiumok helyett/mellett maguknak a hivatkozott munkáknak a felhasználásával találkozunk), hanem lényegesen ki is tágítja a forrásként számbajöhető művek sorát, mind tartalmi, mind műfaji, mind pedig történelmi tekintetben.

Jelen dolgozat nem vállalkozik a hivatkozások minden rétegének ismertetésére, sőt a címben jelzett tárgyat is szűkíti némiképp: a humanista és kortárs források spektrumát áttekintve azt vizsgálja, miként és mivel alakul át a középkorból örökölt anyag, hogy a mennyiségi gyarapodás jelent-e funkcióváltozást, az idézetek kezelésében tapasztalhatunk-e elmozdulást, illetve hogy kap-e az idézet a tekintélyi pozíció mellett más szerepet is. Előzetesen azonban tennünk kell néhány - a forráskezelés egészére utaló - megjegyzést. A deákos műveltség dominanciája - legalábbis ami a nyelvhasználatot illeti - például abból a paradox eljárásból is kitetszik, hogy jóllehet az antikvitás kultúrtörténeti hozadéka meghatározó mennyiségben görög "doktorok" műveiből áll össze, a lapszéli hivatkozások itt ugyanúgy latin nyelvűek, mint a római auktorok esetében, és latinos formában szerepelnek a névváltozatok is. A római szerzők között mindössze Seneca és Cicero jelenléte számottevő, természetesen számos más, csupán néhány hivatkozással szerepeltetett szerző mellett. Hasonló a keleti egyházatyák helyzete is.  Ami pedig a tágabban értelmezett kortársi anyagra való hivatkozásokat illeti, ezek magukban foglalják a humanista tudományosság néhány reprezentatív alakját, az európai (és mellettük a hazai) reformáció jelesebb képviselőit, a természettudomány újabb, világképet módosító eredményeit és számos, alkalmilag felbukkanó szerzőt és témát, mindezek pedig a képzettség-tájékozódás mélységére-alaposságára, illetve az egyéni érdeklődésre vonatkozóan is információval szolgálnak. Nem utolsó sorban pedig fokmérői lehetnek a nyugati kulturális és eszmei áramlatok hazai recepciójának.

Ha tekintetbe vesszük a Káldi György beszédeiben megmutatkozó polemikus hajlamot, természetesnek tarthatjuk a reformáció vezéregyéniségeinek hangsúlyozott jelenlétét - az elmúlt mintegy száz évben élt "kortársak" közül őket szerepelteti a legnagyobb számban -, mégpedig saját írásaikkal. Idézi Luther gazdag életművét, gyakran Melanchthonnal és Kálvinnal, ritkábban Zwinglivel és Bézával összekapcsoltan, természetesen valahányszor latin forrásból: olyan jelenség ez, amelyre nem elsősorban szerkesztéstechnikai szempontból hívnók fel a figyelmet, hanem a mögötte meghúzódó logika okán. Káldi ugyanis nem tesz értékkülönbséget a különféle reformátori irányzatok, árnyalatok között, számára "egy pórázon járnak" (v.ö. I. 355) mindannyian, egyformán eretnekek. Ami pedig a hivatkozások pontosságát illeti: a humanista iskolázottságú filológusi igényesség mellett az a meggyőződés is meghúzódik emez eljárás mögött, hogy a megbízható, ellenőrizhető idézési mód a cáfolatot is hitelesebbé teszi. A hitelességnek erre a látszatára pedig annál inkább szüksége van, minél nagyobb logikai vagy morális képtelenséget szándékozik ellenfelére rábizonyítani. Anélkül, hogy e helyen a hitviták kérdéskörébe akarnánk bonyolódni - "játékszabályaival", módszereivel behatóan foglalkozott a szakirodalom -, néhány megjegyzés erejéig kövessük figyelemmel az idézés módját.

Előfordul - igaz, csak elvétve -, hogy egyetértőleg hivatkozik valamely reformátorra. A Septuagesima vasárnapi első prédikáció egyik témája például az egyház mibenléte. "De még Luther-is azt írja; hogy az Ecclesiának eggyik jele az, hogy Igaz Pásztori légyenek" (I. 274), [8] olvassuk a bizonyító erejű mondatot, amely az apostoli folytonosságon alapuló és a hierarchiát tiszteletben tartó egyházkép alátámasztására szolgál. A nyilvánvaló igazságot egy "pártos atyafival" kimondató eljárás retorikai szerepe éppen az, hogy annak kényszerítő erejét hangsúlyozza, illetve valamiféle rejtett diadalmas odakacsintás az igazságnak ellenállni nem tudó újító "megalázódására", aki úgymond kiesett protestálói szerepéből a felismerés következtében.

Az ilyen leheletfinom polémiánál azonban jóval gyakoribbak az éles pengeváltások, amelyeket az egymástól eltérő dogmatikai vagy erkölcstani megközelítések váltanak ki. A katolikus-protestáns ellentét egyik közismerten "népszerű" teológiai problémája a kegyelem és/vagy jócselekedet viszonya, dilemmája. Luther Márton és nyomában a protestantizmus megigazulástana részben ugyan a későközépkor cselekedeteket méricskélő, a kegyelmet öntudatlanul háttérbe szorító teológiájának ellenhatásaként alakult ki, szükségszerűen elhanyagolta tehát az emberi tettek érdemszerző szerepét, anélkül azonban, hogy fontosságukat teljesen elvitatta volna. Félreérthető, paradoxonokat kedvelő kifejezésmódja viszont lehetővé tett olyan megközelítést is, amely szerint az ember tettei nem érdemszerző tettek, üdvössége nem érdemekért adott jutalom, hanem tiszta kegyelem. Innen pedig már csak egy lépés a Káldinál olvasható, szerzőik eredeti elgondolásával gyökeresen ellenkező interpretáció: "minden Jó chelekedetet, természete-szerént, merő útálatosságnak, és Halálos bűnnek tartanak; melly mindazáltal, Bochánandó bűnné lészen az Istennek irgalmassága-által; a mint Luther Mártonból, Calvinus Jánosból, és Melanchthon Filepből meg-láthatni." (I. 42.) [9] Találni továbbá olyan hivatkozást, amelyet hosszabb vagy rövidebb módszeres cáfolat követ. A böjtről való protestáns felfogást azzal utasítja el, hogy ők "a Böjtöt a Mértékletességgel egybe-zavarják, melly merő balgatagság" (I. 355), a házasság szentségi volta és felbonthatatlansága mellett pedig az "újítók" érveiben levő ellentmondások kimutatásával foglal állást (I. 155).

A protestantizmus képviselőihez kapcsolódó hivatkozások számbavételének lezárásaképpen idézzünk föl egy olyan epizódot, amelynek megítélése körül a mai napig is tartják magukat a nézetkülönbségek. "Calvinus, Servetus Mihált meg-ölette. és midőn némelly attya-fiai kárhoztatnák érette, egy könyvet írt: melyben meg-mutattya, hogy Szabad az Eretnekeket fegyverrel meg-büntetni. Azon vélekedésben volt Benedictus Aretius Calvinista-is: ki a Bernai bírákat óltalmazza, hogy az Eretnekségért meg-ölették Valentinus Gentilist. Ezt a tudománt, mindenütt örömest követik a Calvinisták, a hol el-hatalmazhatnak" (I. 243). A szemelvény formai érdekessége az, hogy a Kálvin által írott könyv paramétereit nem adja meg a lapszélen, csupán az Aretiusét. [10] De nem a véletlenül kiderült pontatlanság kedvéért volt érdemes bemutatni e szövegrészt, hanem a benne foglalt problematika okán. Azt a történelmi tapasztalatot fogalmazza itt meg Káldi a maga egyszerre támadó és védekező módján, hogy egy új eszme, ha hatalmi pozícióba kerül, ha intézményesül, ugyanúgy megmerevedik és a további újítás üldözőjévé válik, mint az, amelynek ellenében létrejött. [11] És persze nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a kedvelt eljárását sem, amelynek szintén találkozunk a nyomaival, hogy a protestáns irányzatokat szívesen játssza ki egymás ellen. [12] A reformátorok jelenlétére a "Tridentomi Conciliom" határozatai adják a stílusos ellenpontot: a katolikus egyház morális talpraállását és dogmatikai önreflexióját eredményező zsinat dokumentumai tekintélyi nyomatékkal bírnak a beszédek érvrendszerében, különösen a hitélet gyakorlati elrendezése tekintetében.

Ami továbbá a kortárs katolikus teológiai és lelkiségi irodalom felhasználtságát illeti, mindenekelőtt a jezsuita szerzők dominanciájára kell felhívnunk a figyelmet. Gyakoriak az alapítóra, Loyolai Ignácra történő hivatkozások: érdekes, hogy inkább leveleit és a rendi alkotmányt idézi, kevésbé a Lelkigyakorlatos könyvet - ez utóbbinak viszont nem csupán szellemiségét asszimilálja, hanem egyes gyakorlatait is tanítja, forrásmegjelölés nélkül, amint azt egy korábbi elemzésben kimutattuk. [13] És jelen van a rend első nemzedékének élvonala, mindenekelőtt az indiai misszionárius Xavéri Szent Ferenc, akinek a maga ünnepén három beszédet is szentel, és akiről - eltérően a szentekről szóló prédikációk megszokott eljárásától - részletes, anekdotikus mozzanatokban is bővelkedő pályaképet rajzol (II. 27-48). Forrása az ugyancsak jezsuita Horatius Tursellinusnak népszerű, számos kiadást és fordítást megért fordulatos, legendás elemekben gazdag életrajza a szentről.

A rendi források egyébként zömmel életrajzok: a jezsuiták indulásáról és nagy egyéniségeiről írott viták (Petrus Ribadeneira Ignác-életrajza, valamint Petrus Mafféjus Ignác- és Xavéri-biográfiája, Virgilius Ceparius munkája az akkor még szentté nem avatott Gonzága Alajosról), noha műfajukban a középkori hagiográfia hagyományát folytatják, mégis frissítést jelentenek, az erkölcsi tanítás sajátos példatárát, hőseik eszményítésének, ennek ürügyén az élestílus megváltoztatására szóló felhívásnak egy új paradigmáját; az ázsiai misszió kapcsán pedig a Távol-keletről szóló tájékoztatási lehetőséget (pl. I. 180). Ezt a lehetőséget másfajta forrástípus felhasználása révén is kiaknázza: így hivatkozik az ázsiai misszió másik szervezőjének, Alexander Valignanus-nak egy 1588-as indiai keltezésű levelére, az özvegység dicsérete kapcsán. A jezsuita hagiográfia ilyen hangsúlyozott jelenléte mellett meglepő a hittudomány Tridentinum-környéki művelőinek gyér szerepeltetése, hiszen mind a Bellarmino-ra, mind a Borromeo-ra történő utalások száma igen csekély, hasonlóan Pázmány eljárásához, jóllehet Káldi esetében nincs okunk óvatosságot, az ellenkezők érzékenységét sérteni nem akaró tapintatot feltételezni. [14] Ferdinandus Quirinus de Salazár-t, "a mí kichiny Szerzetünkből-való túdós ember"-t (II. 100) pedig nem egyetemes kisugárzása, sem gyakori előfordulása okán emeljük ki Káldi forrásai között, hanem a személyes megjegyzés miatt, amelyre használóját ihlette: "kinek munkájával sokat éltem írásimban, és bízvást követtem nyomdokát" (uo). Hosszasan lehetne folytatni a jezsuita források seregszemléjét; a rendhez csak rövid ideig tartozó nagy hatású vitatkozó Thomas Stapletonus, vagy az Eusebius-ból merítő egyháztörténész Julius Mazarinus és egy-két alkalommal előforduló társaik jelenléte ugyanahhoz a tényhez szolgál adalékkal: hogy a közkézen forgó rendi irodalmat fenntartás nélkül, sőt alig titkolt büszkeséggel építi be beszédeibe, olykor kifejezetten egzotikus betétekkel gazdagítva azok anyagát.

Ez a forráscsoport, együtt a domonkos eredetűekkel (Domingo de Soto pl. I. 569; Abraham Bzovius pl. I. 59, 101, 283), minthogy névsorában eltér a Pázmány Péter által felhasználtaktól, egyrészt Káldi egyéni érdeklődési - talán könyvgyűjtési - körére mutat, másrészt és elsősorban arra az igényére, hogy rajta tartsa szemét korának szellemi - elsősorban hitéleti - mozgásán, hogy világjáró életviteléből következő anyaggyűjtési lehetőségeit kamatoztatva minél több irányú tájékoztatást nyújtson, az újdonságokkal is megalapozva szövegének tekintélyét.

Hasonló szerepük van a humanizmus képviselőire való hivatkozásoknak is. Műveik felhasználása frissítést és színt hoz a prédikációkba: a Káldi által gyakran és sokféle funkcióban hasznosított exemplum-műfaj antik és középkori közvagyonát egészíti ki, egyéníti a példázat szerepében forgalmazott humanista forrásokból. Hiszen morális tanulságokkal bíró történeti anekdotákat idéz Aeneas Silvius Piccolomini különböző műveiből (I. 30, 218, II. 484), Erasmus Apophtegmatajából (I. 130, 150, II. 54) és Adagiajából (II. 186) - ez utóbbitól természetesen a katolikus tanítás szempontjából semleges szemelvényeket.

Jónéhány idézettel Bonfini is a külön említést érdemlő források közé tartozik: "törökös" kérdésekben ő az első számú auktoritás, és ha rendszerint csupán következtetéseit veszi is át, az Apró-Szentek-Napi harmadik prédikációban három oldalon át elemzi, kommentálja a Decades harmadik és hatodik részének leírását a törökkel kötött "igaz végzés" megtartási kötelezettségének vizsgálata kapcsán. "Julius Caesarinus Kardinál, a Romai Pápának Követe, fel-bontatta László Királlyal és Hunyadi Jánossal, az Amurat Török Chászárral-valo kötést; de meg-adta a bak-árrát: mert Ezer négy-száz negyven-négy esztendőben, mind magát, s mind a jámbor Királyt, és nagy részét a Püspököknek és Uraknak oda vesztette, szintén Sz. Márton estin. A historia annyiból igaz, hogy oda-veszett a Kardinál mind Királyostól: de, hogy azért veszett-vólna hogy azt a Kötést fel-bontatta, nem igaz; a mint Bonfiniusból akár-ki-is eszébe veheti, ki a dolgot bővségessen meg-írja. noha ő-is abban vólt a vélekedésben, hogy a frígy-szegésben vétek esett; de nem úgy vagyon." (II. 221) Majd következik az események részletezése, a forrásmű nyomán, azonban azzal értelmezési vitába bonyolódva: Káldi ugyanis, Bonfinivel szemben, eleve elhibázottnak tekinti a törökkel kötött szerződést, mivel az egy már korábban létezővel szemben jött létre, és "az első kötés-ellen-valo esküvés nem foganatos" (II. 222). Az ürügy végül is, amely miatt az eset egyáltalán terítékre került, az adott szó, a szerződés megtartásának morálisan kötelező volta, függetlenül attól, hogy eszmetárs vagy ellenfél-e a partner, "mert a Törökkel-is meg kell tartani az igaz Kötést." (II. 223) Anélkül, hogy történelemszemléleti elmélkedésbe akarnánk bonyolódni: e legutóbbi gondolat vajon nem az erdélyi "törökbarát" politika tömör rehabilitációja?

Justus Lipsius De constantiajának jelenléte (II. 182, 206, 334) a mű interkonfesszionális jellege, rezignált-elfogadó hangneme és népszerűsége, valamint gyors magyarországi elterjedése okán nem tartozik a legkülönlegesebb hivatkozások közé. Érdemes viszont a figyelmünkre az angol reformáció vértanújának, Morus Tamásnak többszöri emlegetése: nem ugyan Utópiájával, sem más munkáival, hanem a már említett Stapletonusnak róla készített életrajzával, amelyből azonban Káldi a lordkancellár stílusára, észjárására tökéletesen rávalló fordulatokat, anekdotákat idéz. Ízelítőül álljon itt egy rövid részlet, a kontextus; vádbeszéd a túlzott cifrálkodás ellen. "Kiknek méltán mondhatnók, a mit azon Thómas Mórus mondott egy aszszony állatnak, ki nagy fájdalmas munkával simogatta fejét és homlokát; Nagy boszszúságot tészen, úgy-mond, az Isten rajtad, ha e nagy munkádért pokollal nem fizet." (I. 54) A kifejezésmód érzékletessége mellett egy, a műfajban és a kor irodalmában oly ritka minőség ötlik itt szembe: a nem tolakodó, nem vitahelyzetben alkalmazott, ártatlan humor.

Végezetül íme egy hivatkozás a tudomány világából: "Nem találtatott olly balgatag vélekedés, melynek óltalmazója nem találkozott vólna; el-annyíra, hogy Copernicus-nevű Mathemáticus; minden régi és mostani bölch Filosófusok-ellen, hanyatt-homlok azt állatta, hogy a Főld szűntelen forog, az Egek pedig veszteg-álnak: és némelly agya-fordúlt emberekkel el-is hitette, és talám többen-is kaptak vólna rajta, ha a dögletes vélekedés, átok-alatt meg nem tíltattatott vólna." (I. 242) A geocentrikus világkép megdölésének, a természettudomány "kopernikuszi fordulatának" a kortársakat ért sokkoló hatása ma már közhely: nem meglepő hát, hogy kortársainak többségével összhangban, lélektanilag motiválhatóan, képzettsége korlátaiból fakadóan pedig érthető módon, Káldi is elutasítóan viszonyul a kérdéshez. Az sem váratlan, hogy ellenérveit - úgy általában - régi és új filozófusok gondolataiból veszi. Hatását a helyi értéke adja. A szöveg folytatása szerint ugyanis nincs az a vesztett pör, amelynek ne kerülne védőügyvédje, s hasonlóképpen szaporodnak és találnak követőkre az "újabb-újabb tévelygések" (uo.), amelyeket kitalálóik a Szentírásból bizonyítanak: íme, miként kerül differenciálatlanul közös nevezőre a csillagászat, a jogtudomány és a vallás egy-egy alapkérdése. Áttekintésünk összegzéseképpen két dologra mindenképpen szeretnénk felhívni a figyelmet: Káldi György meglehetősen szerteágazó, alapos olvasottságot bizonyító forráskezelésén belül a protestantizmus írásbeliségének van különös nyomatéka. Pázmány mellett ő is azok közé tartozik, akik tüzetesen tanulmányozták ellenfeleik nézeteit, a forráshasználatot ilyenformán a vita színterévé alakítva. Azon nem kell csodálkoznunk, hogy a beszédekben markánsan van jelen a kortárs katolikus populáris műveltség, főként annak jezsuita változata; annál meglepőbb viszont, hogy alig találkozunk a teológia képviselőivel. A teológiai gondolkodás ezidőtájt bekövetkezett megújulása szinte csupán a trentói zsinat dokumentumaiban jelenik meg; azokban a hivatkozásokban, amelyek azonban határozat-jellegüknél fogva és az ebből következő beszédmód miatt éppen a megújulásról árulnak el a legkevesebbet. Magát a megváltozott szemléletet érdekes módon a patrológia és a skolasztika-misztika hagyományának felhasználása közvetíti: a rájuk történő hivatkozás a hiteles magyarázatra való törekvéssel jelent egyet.

Jegyzetek

[1] Az Vasarnapokra-valo Predikatzioknak Első Resze, ill. Az Innepekre-valo Predikatzioknak Első Resze. Pozsony, 1631. A továbbiakban I., ill. II. sorszámokkal, valamint az oldalszám megjelölésével hivatkozunk rájuk.
[2] Ars compilandi, in Studia Litteraria, Debrecen 1994. 99-112.
[3] Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Bp. 1984. 200.
[4] Martinkó András: Az Ómagyar Mária-siralom hazai és európai tükörben (Bevezetés és vázlat). Bp. 1988. 49.
[5] Válogatás műveiből 1-3. Válogatták: Őry Miklós, Szabó Ferenc, Vass Péter. Bp. 1983. 2. 14.
[6] Nicolai Hartmann: Nézeteim rendszeres kifejtése, in: Lételméleti vizsgálódások. Válogatás kisebb írásaiból. Bp. 1972. 41. 
[7] v. ö. Nemeshegyi Péter: A valódi Jézus keresése, in: Távlatok 1995/6. 841.
[8] A lapszélen a következő eligazítás olvasható: Lib. de Ecclesia et Conciliis.
[9] A lapszélen a következő forrásmegjelölést olvassuk: Luther neve mellett: Art. 32. Et in Assert. ejusdem Art.; Kálviné mellett: In Antidoto Concil. Trid. Sess. 6. c. 11. Et Lib. Instit. c. 14. s. 9.; Melanchthoné mellett pedig: Locis. Com. tit. de Peccato. Et in Confessione Augustana, tit. de Impletione Legis.
[10] In Historia de Supplicio Valentini Gentilis.
[11] A kérdés mai, a körülményeket is tekintetbe vevő értékelését lásd Alister E. McGrath: Kálvin. A nyugati kultúra formálódása. Bp. 1996. 127-134
[12] Erre vonatkozóan lásd Bitskey István: Humanista erudíció és barokk világkép. Bp. 1979. 23.
[13] Gábor Csilla: Káldi György prédikációi és a Szent Ignác-i lelkiség, in Távlatok 1995/3-4. 447-457.
[14] Bitskey i.m. 85



[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]