1. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
A névtől a szóig egy beszédmítosz, a beomlott föld mítosza segítségével fogunk eljutni. Ez Patrizi retorikáról szóló első dialógusában szerepel, és azt írja le, hogyan váltották föl a mai, konvencionális jelviszonyon alapuló nyelvek a régi, természetes referenciára épülőt. A történet egy aranykori állapottól indul, amelyben a szó mintegy reális definícióként a megnevezett lényegét mondta ki: az emberek almát beszéltek. Mágikus hatalmuk azonban elbizakodottá tette őket, és az ezért járó isteni büntetés nem is maradt el. A bekövetkező fizikai katasztrófa, vagyis az addig éterrel határos föld magábaomlása után a kevés túlélő amnéziát élt át. Elfelejtették a régi, tárgykreáló nyelvet: a nyelv és a tudás azonossága elveszett. Ami a régi hatalomból megmaradt, az a nyelvi kreáció képessége: így alakultak ki a mai nyelvek. Eddig tart ez a historizált Kratülosz-mítosz, amelynek címe, "a beomlott föld" talán a Platón barlang-hasonlatába foglalt lehetőség megszűntére utal. A költészet mindazonáltal többet birtokol a nyelvi kreáció képességéből, mint a mindennapi nyelv, a költészet részleges anamnézis. Segítségével bizonyos mértékig visszajuthatunk a szótól a névig, a szó a vers tartamára névvé válhat Előadásom arról fog szólni, hogyan történhet ez meg.
Erre a kérdésre már maga a Kratülosz is tartalmaz valamilyen választ. A dialógus első felében Szókratész érvelése arra a logikai-metafizikai tételre épül, hogy a beszéd igaz, ha létezőről, hamis, ha nemlétezőről szól, következésképp annak része, a szó is ugyanekkor igaz vagy hamis. Ez logikai szempontból kontraevidensnek tűnik, hiszen az 'Ez az alma piros.' mondat lehet igaz, de az 'alma' szó nemigen. A dialógusrész aztán az etimológiára fut ki: a név egy, a viselőjére vonatkozó olyasféle állítást foglal magába, mint hogy 'Ez és ez az ember kedves az isteneknek.', és amelyet etimológiájának segítségével kapunk meg. Ez aztán lehet igaz vagy hamis, attól függően, hogy Theophilosz valóban az isten kedveltje-e. Ha ez az implicit állítás igaz, a név jólalkotott, valódi név, amely kifejezi a megnevezett ideáját.
A választ bontsuk egy logikai és egy etimológiai részre: a név, mint rövidítés referenciális szempontból kontextusfüggő, másrészt a név valódi név, ha jólalkotott, és ekkor a megnevezett ideájára utal. A válasz logikai komponensét bizonyos alapvető vonásait megtartva Patrizi hosszabb szövegre, versre adaptálja, s ennek az adaptációnak a megértéséhez segítséget nyújthat a másik, az etimológiai komponens logikaitól külön zajló megváltozása. Ezt, bár ismeretes a Sevillai Isidortól Petrus Heliason át vezető fejlődése, csak egyetlen ponton, Ficino, Kratülosz-argumentumában fogjuk megnézni. Ficino szerint istenek neveinek, amelyek leginkább megközelítik a természetes jelölést, értelmezésekor így járunk el:
"Itt pedig röviden elmagyarázzuk Apollón nevét. Háromszor is napot jelöl: isteni, angyali és égi napot. Az elsőben az intellektusnál magasabb fény. A másodikban a látás feletti intellektuális fény. A harmadikban a látható fény. A másodikat a platonikusok az első fiának nevezik. A harmadikat mindkettő képmásának gondolják. De hogy summázva mondjam, Apollón először az isteni és az angyali szubsztancia egyszerűségét jelenti, másodszor erőt, mellyel az isten és az angyal a lelket megmossa és megtisztítja az alantasabb érzésektől, harmadszor jótéteményt, mellyel a kevésbé jóktól eloldanak,és a jobbakkal összekapcsolnak, negyedszer, hogy úgy mondjam, nyilazó erőt (...) ötödször mindent kiegyenlítő és zenei ritmusokkal létrehozott hatékonyságot."
És így tovább, a három jelölet mindegyikére. A névadásról így ír:
"Ő (ti. a dialektikus) pedig, aki alkot, elméjével a dolog ideájára gondol, melyben benne van a név valódi értelme, s így alkotja a nevet, mely valamilyen meghatározott jelentéssel van ellátva. Ez az ideának megfelelő értelem és jelentés az igazi név, és ez ugyanarra a dologra vonatkozóan ugyanaz marad bármelyik népnél, bármilyen betű anyagába kerül is, hogy megkülönböztetve tanítsa, micsoda maga a dolog."
Az ideanyelvre futtatja ki tehát a dolgot, úgy, hogy az ideák nem függenek sem a mondattól, mint kontextustól, sem a konkrét nyelvtől, sem pedig a beszélő szubjektumtól. Az Apolló-példában egyes jelentések az Apollón szó naiv görög etimológiájából származnak (pl. 'apo': el; lüo: old; lio: mos;) és bármilyen egyéb nyelvű szövegben megtartják ezt a jelentést, amely csakis a "dolog"-tól függ, és csakis konkrét nyelvi spekulációból ismerhető meg. Idáig az eljárás a kontextusfüggetlenség fontos különbségétől eltekintve emlékeztet a Platónéra. Ficino vizsgálódásai azonban elkülönített neveken túl is konkluzívak: ezek jelentése olyan, többszintes struktúra, amely saját többszintes voltát bizonyos módon átviszi a szöveg egészére is, amelyben előfordul. Az ideának megfelelő névhez három "jelöletet" adhatunk meg, három "dolog" tartozik hozzá. Az egyes "jelöletek"-hez járuló három jelentés viszont nem független: ezek ugyanannak a jelentésnek az adott jelölethez hangolt változatai, a jelentés három különböző szinten, három pozícióban.
Látható, hogy a bibliai hermeneutikához hasonló módon kell felfognunk a névnek többféleképp is, nemcsak a három szint mögé képzelhető sztori, hanem a három jelölet és a hozzájuk kapcsolt további jelentések szempontjából is emanatív struktúrájú jelentését: a szintek közti viszony nem logikai, hanem képi-szimbolikus. A név három, leképezési céltól függő jelentése egyenként független lesz a szöveg kontextusától, amelyben szerepel. Nem a szöveg jelentéséből következik a név adott interpretációja, hanem fordítva: három stabil jelöletünk van, és ha egyet kiválasztunk közülük, a neki megfelelő jelentésvariáns közvetítésével a teljes kontextus jelentését is kijelöljük. Ha egy szövegben az 'Apolló' angyali napot jelöl, akkor a jelentése (intellektuális fény) előírja a többi szó jelentését is, s ugyanígy a másik két esetben is. Ad abszurdum az is lehetséges, hogy ugyanabból a szövegből három teljesen különböző szöveget kapjunk, egyet istenről, egyet az angyalokról, egyet pedig az emberről: a kontextus névfüggő. Tehát az, hogy a név jelentése többszintes, nem azt jelenti, hogy a szövegé is feltétlenül ilyen lesz, inkább azt, hogy a különböző szintek "különböző" szövegeket hoznak belőle létre. Mivel a név helyes volta - az is, hogy kifejezi-e a dolog ideáját, s az is, hogy a megfelelő szinten vesszük-e - nem ellenőrizhető a kontextusból, nem ellenőrizhető egyáltalán, és jelentésének több eltérő interpretációja lehetséges. Az 'Apolló' név esetében van tradíció, sőt, tradíciók arra, hogy ne egyszerűen görög istent jelentsen, de mivel a név jelentése kontextusfüggetlen, az alácsúsztatandó tradíció kiválasztása az értelmező dolga lesz. A szintén platonista Patrizi is emanatív struktúrával dolgozik, mikor az általában vett beszédről így ír:
"mert, hogy a legjobb filozófusok módján okoskodjunk, Isten saját magából - azaz legegyszerűbb egységéből - teremtette fiát, és az ideák lényegét, előbb az elmében. aztán mindezek hasonmását is megteremtette világlélekben, és a testi anyagban is, (...) Másrészt a természetet (...) minden nap létrehozza a fémek, a fák és az állatok kicsiny magvaiból. (...) Minden beszélő hasonlóképpen tesz, mert fogalmainak kicsiny magvaiból kezd növekedni a beszéd..." [1]
Mindez azonban távol van attól, hogy a jelentés, vagy egy név jelentésének struktúrája legyen emanatív. Az egyes szintek zártak, a köztük lévő analógia a beszéd generálásának analógiája, a jelentést nem, csak létrejöttének módját vagy inkább elvét specifikálja. Patrizi így ír a Lambertóban, a beszéd fogalmának [2] disputációja során:
"Strozza: Vajon mit jelenthet az a kifejezés, hogy jelentéssel bíró? / Patrizi: Nem tudom. / Str.:Talán azt, hogy a tagoltan kiejtett emberi szón érteni lehet valamit?/ Pa: Talán azt. / Str.: És ez az értett dolog kívül van a szón, vagy pedig azonos vele? / Pa.: Nekem úgy tűnik, hogy se nem azonos vele, se pedig rajta kívül nincs. / Str.: Hogy mondja ezt? / Pa: A szó ugyanis magában hordja a dolgot. / Str.: Talán úgy érti ezt, hogy ez a szó 'kő' követ hord magában, és az, hogy 'ég' magában hordja az eget? / Pa.: Ezt nem gondolnám. Mert akkor túl nagy hasuknak kellene lenni." [3]
A mindennapi nyelv szavai tehát nem természetesen jelölnek. A költészetben azonban más a helyzet, ez ugyanúgy kivételezett eset, mint Ficino-nál az istenek nevei. Mivel a költészet a nyelvhasználat kitüntetett módja, ezért Patrizi a mindennapi nyelvhasználatot tekinti leírásához alapnak, és a költészet másfajta referenciális struktúrája is erre épül. Mivel a beszéd és a vers létrejöttét és értelmezését Patrizi egy topika segítségével modellálja, így ez a topika kettős: az első, az általában vett beszédé, a második a költészeté. Azt mondhatjuk, hogy a Ficino által alkalmazott, - a jelölést a mindennapi-konvencionális jelviszonytól eltérítő - eljárást univerzalizálja a topika segítségével: egy, az etimológiai névinterpretációban kialakult eljárásból kiejti, s saját korában logikaiként számontartott, vagyis minden beszédre univerzálisan alkalmazható dologgal pótolja a tulajdonképpeni etimológiát.
A topika általában egyszerű gép, premisszák előállítására képes, amelyekkel érvényes következtetésre juthatunk. Nem lehet vele hosszabb szöveget előállítani - ehhez locus-sorozatszabályokra volna szükség. Ilyen azonban nincs: bár a locusok közt van kapcsolat, ez arra szolgál, hogy ugyanahhoz a konklúzióhoz más premisszákat - más terminussorrendet - választhassunk.
Patrizi topikájában a locusok úgy vannak elrendezve, hogy az a belőlük származó "invenciók" sorrendjét is szabályozza (sortranszformácót ad), makroszinten, a diszpozició elveként is. [4]
A beszéd és a költemény tárgya univerzálisan bármi lehet, isteni, természeti, vagy emberi dolog. Az alapvető locusok a következők: ok, lényeg, képesség, tudás, akarat, cselekvés, elszenvedés, hatás. [5] Láthatjuk, hogy ezek inkább kategóriák, mint hagyományos értelembe vett locusok, mivel a kiindulópont a beszéd, és nem a megváltoztatott beszéd. A locusok viszonyának szemléltetésére Patrizi a születni igét használja: ez oksági viszonyt jelent: a locus-sor két végpontja is ezt sugallja, de példái a cagione locusára [6] is azt mutatják, hogy az okságot genealogikusan érti. (Ezért a későbbiekben a rövidség kedvéért cagione-sornak fogjuk nevezni). Beszélni valamiről: ez a locusok egymásutáni alkalmazását jelenti: ha például az almáról beszélünk, optimális esetben az almamagtól a szánkban érzett üde ízig, esetleg az eredendő bűnig jutunk el. Ettől el lehet térni, a beszéd szituatív voltánál fogva nyilván el is tér, de egy költemény esetében Patrizi ezt hibának tartja: szerinte kárhoztatásra méltó a tárgyat in medias res kezdeni, vagy a címben nem megjelölni.
A költészet topikája, e beleértett diszpoziciós szabályon túl azt a kiegészítést is tartalmazza, hogy 'a dolgoknak kettős rendje van: az egyik teljesen valószínű és ez hihető, a másik teljesen valószínűtlen, és ez hihetetlen is. [7] A költeménynek mind a kettőt magába kell foglalnia. Ezt úgy érhetjük el, hogy az egyes locusok e szempontból nem egyszerűek: a költőnek, ha valami hihető, azt a költemény kontextusában hihetetlenné, és fordítva, ami hihetetlen, azt hihetővé kell tennie. Vegyük azt a retorikai vándorpéldát, hogy a terhes nő gyereket szül. Ez hihető. A költő tehát azt mondhatja, hogy kilencszáz gyereket, vagy majmot szül. Ez már hihetetlen. Hogy hihetővé tegyük, hivatkozhatunk valamely isteni szózat tekintélyére, vagy a szóbeszédre, hogy ilyesmi történt tavaly egy nemesasszonnyal Padovában. A beszéd kauzalitásából igy pszeudo-kauzalitás lesz.
Vegyük Patrizi egy rövid versre vonatkozó, ezért részletes és könnyen követhető példáját. [8] A tárgyalt vers egy homéroszi himnusz:
XXI Apollónhoz
Phoibosz, a hattyú is zeng téged, szárny ütemére
fennen, az örvényes Péneiosz partja fölébe
csapva le ,és folyton zeng édes szóval a dalnok
csengő lanton, először téged, s téged utolszor.
Most pedig üdv, nagyuram, hozzád e dalommal esengek. [9]
A himnusz -- Patrizi szerint minden költemény -- anyaga összefoglalható két terminus kapcsolataként. [10] Ez itt a "himnusz Apollóhoz ". Ez a költemény magva, vagy gyökere. Mind a két terminusnak megvan a maga cagione-sora. Bár nincs kimondva, de ezekből az összes mondható dolog következne, hisz Apolló "okának" is megvan a maga "oka", vagy egy, a cselekedetei közt szereplő tárgynak is, és így tovább. Ahol a két terminus cagione-sora fedi egymást, onnan meríthet a költő. A példában a "himnusz"-ból származó "invenció" az éneklés, az Apollóéból szent madara, a hattyú, a lant, a költő, és maga az utolsó sorban megjelenő Homérosz, aki Patrizi szerint speciálisan Apollónak szentelt költő.
Patrizi példájából úgy tűnik, többről van szó, mint ami a topika leírásából kiderül. A hihető és a hihetetlen, a valószínű és a valószínűtlen kombinációján keresztül olyasmit ír le, amit a nyelv önálló jelentésteremtő képességének, vagy inkább két nyelv összjátékának nevezhetnénk. A beszédrészek kauzalitásának eltüntetésével a köztük lévő kapcsolat meghatározatlanná válik, nem vonatkoztathatók napi tapasztalatokra, hanem inkább azt kívánja, hogy a vers egészét más valamire is vonatkoztassuk. Ilyen módon a lehetetlen - lehetséges akár egy mondaton belül is előírt jelenléte új referenciának ad helyet. Ebben az értelemben a hattyú, azon túl, hogy a madárra utal, egyben rövidítés is: Apolló cagione-sorából való származásának rövidítése. Szimbólumnak nem neveznénk: jelentése pontosan körülhatárolható mind egy lineáris, mind a terminusból "sugarasan" kiinduló, centrális olvasatban. Ha a többi "invenció"-val kapcsolatot teremt, azt az így meghatározott útvonalak mentén teszi. A két terminuson át folyik a játék, de az egyszerű szabályok lehetővé teszik -- igénylik -- egy tényleges pretextus -- itt a mitológia -- bevonását.
A konkrét példa egy szóbeli kultúrában született, de rövidsége miatt nem az ilyen költemények struktúrái szerint épülő írott szöveg. Az egyidejűség folytán joggal feltételezi a rövidítések feloldását lehetővé tevő ismeretek meglétét. Mivel a topikák maguk is feltételeznek egy, a sémájukat kitölteni képes (meghatározatlan) ismeretanyagot, a topikákból is adódhat ilyen, a versben működő kapcsolatrendszer. Nem tudjuk viszont, hogy ezt a másodikat hogyan ismernénk föl. Ennek is nyilvánosnak kell lennie: Patrizi sehol nem apellál a költő, vagy az olvasó tudatára. Kérdés, hogy a nyelvére apellál-e - hiszen ilyen esetben a vers nyelve adhatna eligazítást. Az eddigiekből azonban úgy tűnik, Patrizi szerint a nyelv eszköze, nem pedig alanya az anamnézisnek. A rövidítés fogalmát most úgy definiálhatjuk, mint egy már meglévő, nyilvános-tradicionális kapcsolatrendszernek az adott költeménybe emelését, [11]. Az így névvé váló szóból nem etimológiája segítségével bányászunk elő a viselőjére vonatkozó igaz állítást, de a második, hic et nunc jelentés szintén egy - a mindennapi nyelvhasználat által teremtett - kontextustól függ. A költeményben így két teljes kapcsolatrendszer működik: a kauzális, és a mitológia által meghatározott.
Ezen a ponton megkérdezhetjük, miben különbözik ez Ficino Apolló-példájától, hiszen a jelentésbe ott beléptetett tradíció is felfogható nyelvi entitásként. Leginkább abban, hogy ott egyetlen szó jelentéséről van szó, egy tényleges tulajdonnévéről, és abban is, hogy ez a név nem kontextusfüggő: ha jelentés-szintet, vagy ahogy ő nevezi, pozíciót váltunk, vele megy az egész szöveg jelentése, az egész kontextus változik attól függően, hogy a nevet első, második, vagy harmadik pozíció szerint vesszük. Ez azt jelenti, hogy a szövegben a névnek egyszerre csak egy jelentése aktualizálódik, s így természetesen nincs lehetőség arra, hogy az egyes jelentések egymáshoz kapcsoltságából akár természetes jelölésként is respektálható autoreferenciális viszony jöjjön létre. A 'hattyú' másképp működik: a vers kontextusában kétféleképp és kétféle dolgot jelöl: természeti tárgyat konvencionális jelölésmóddal, és ezen keresztül, a szó mitológiai kapcsolatrendszerét természetes módon. A második jelölés azért természetes, mert a jelölőt és a jelöltet ugyanazzal a szóval nevezhetjük meg, a két referencia ugyanahhoz a szóhoz tartozik, a hattyú, mint madár a versben az Apolló-történetbeli hattyú szót jelölvén hozza be a mitológiai jelentést. Ez a jelentés feltételezi, mint megértésének és a versbe léptetésének kritériumát, a normál-konvencionális jelöletet: tudni kell, a madár mely "tulajdonsága" alapján tartozik az anyag terminusához. Itt a szónak, - hogy az egyik korábbi idézetet adaptáljam -, épp elég nagy a hasa, hogy saját maga beleférjen. Ez akkor is így lenne, ha tulajdonnévvel, mondjuk a versben szereplő Homérosz szóval lenne dolgunk, amelyet, ha nem ismernénk el valamikori külvilágbeli jelöletét, vagyis a normál jelentését, nem tudnánk Apolló cagione-sorában, a második kontextusban sem pozicionálni. Ficino Apollója esetében a dolog természeténél fogva nincs meg ez a mindennapi nyelvre épülő, stabil szint: egyrészt az eljárást nem tekinti minden szóra alkalmazhatónak, másrészt az 'Apolló' köznapi jelentése se kerül szóba, mégha attribútumai belejátszanak is egyes jelentéseibe. Itt ha a nevet más pozícióban vesszük, jelentéscserét hajtunk végre: a szövegben ezeknek a jelentéseknek nincs közös játéktere. Nem veszünk számításba egy konvencionális-mindennapi jelöletet, amely aztán jelölővé válna. Így hiába van két nyelvi entitásunk, nem a köztük levő kapcsolat számít: a szónak nincs meg a két, egymásra utaló referenciája, amelyek lehetnek külön-külön akár konvencionálisak is, de egymáshoz való viszonyuk nem az.
Visszatérve Kratülosz - értelmezésünkre, Patrizi esetében a nyelv önreferáló képességére épülő természetes jelöléssel van dolgunk. A jelölő és a jelölt, - azaz a rövidítésként ilyen módon névvé váló szó -, és a rövidített jelölt, - vagyis a mitológia -, egyaránt nyelvi természetű. A rövidített dolog azonban nem egy mondat, hanem egy tágabb kapcsolatrendszer: ez a rövidítés, bár genealogikus szerkezetű, ez logikai és nem etimológiai módon az. Nem is mondanánk, hogy a szó 'igaz' jelentését kapjuk meg így: a "hattyú" szó csak ebben a versben válik névvé, ez az egész jelentésstuktúra csak a versben létezik.