PALIMPSZESZT
1. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

CSEPELI Réka
A XIX. századi magyar liberalizmus karaktere és francia forrásai

  1. Általános megközelítés
  2. "Vigyázó szemetek Párizsra vessétek"
  3. Jegyzetek

Általános megközelítés

Munkámat két alapvető kutatási szempont határozza meg: egyrészt a XIX. századi magyar liberalizmus legfőbb vonásainak ill. az európai kontextusban elfoglalt helyének bemutatása, másrészt azon szempont vizsgálata, hogy miként illeszkedik ebbe a politikai kultúrába a XIX. század magyar politikai gondolkodását alapvetően meghatározó francia liberális modell. Az első szempont vizsgálata azon elméleti kérdésnek az elemzésére ad alkalmat, hogy a XIX. századi magyar politikai gondolkodás milyen lehetőségeket lát szabadság és nemzet eszméinek összehangolt, egyidejű megvalósítására. Felmerül tehát a kérdés, melyek azok az elméleti feltételek, melyek között liberalizmus és nacionalizmus tételei nem kerülnek egymással ellentmondásba?

Ezen elméleti tétel elemzése mellett a gyakorlati szempontból feltett kérdés egészíti ki és teszi egyben teljessé vizsgálódásunk tárgyát: mennyiben tekinthető történeti szükségszerűségnek, a XIX. századi Magyarországon adott politikai viszonyokból mintegy logikusan következő reakciónak a magyar nemzettudat ilyen mértékű megerősödése? Miért jelentkezik hazánkban a XIX. század egészét alapjaiban meghatározó két eszmei irányzat, a liberalizmus és a nacionalizmus voltaképpen azonos hangsúllyal és egyidőben? Melyek ezen együttes jelenlét nehézségei, és mennyiben tekinthető ez a jelenség Nyugat-Europához viszonyítva régió-specifikusnak? Melyek azok az elemek, melyek mintegy koherens módon beleillenek a nyugat-európai liberális modellbe, és mely politikai eszmények kerülnek feloldhatatlan ellentétbe vele? Más szavakkal, mennyiben tekinthető autentikusnak az a magyar nemzeti liberális koncepció, melynek kidolgozására nyugat-európai szabadelvű eszmények szolgáltatnak hivatkozási alapot? És végül, milyen módon illeszkedik, mely pontokon rokonítható ez a közép-kelet európai típusú nemzeti liberalizmus más liberalizmusokkal? Röviden: autentikus liberális koncepciónak tekinthető-e a nemzeti liberalizmus?[1] Európa történeti és politikai fejlődését voltaképpen a barbár népvándorlások korától kezdve alapvetően meghatározza az az elkülönülés, mely Európa két -- Szűcs Jenő terminusaival "idősebb" ill. "fiatalabb" -- régióját jellemzi. Ezt a gondolatmenetet követve talán nem merész a XIX. századot egyfajta "felzárkózási kísérlet"-nek nevezni. Az egész XIX. század szinte valamennyi politikus gondolkodójának az oly hőn áhított felzárkózás az "idősebb", nyugat-európai régióhoz, mintegy kitörési kisérlet a két térség közötti mindenkori időbeli interferenciával jelentkező párhuzamából. A XIX. század magyar vezető politikai rétege szembesül azzal a felismeréssel, hogy ezen "felzárkózásnak" rendkívül nehéz, az adott magyarországi viszonyok között csírájában is alig fellelhető feltételei vannak a társadalom, a személyiség és a nemzet vonatkozásában. A XVIII. század végétől a kapitalista kibontakozás függvényében kialakuló polgári társadalom, a felvilágosodás eszmeköréből kinövő, középkori-feudális kötöttségektől mentes modern személyiség, valamint polgári nemzet-szemlélet nélkül a XIX. század haladó gondolkodója nem remélhet fejlett államot.

Magyarország és az egész térség regionális besorolásakor a "Közép-", illetve a "Kelet-Európa" elnevezés váltakozik egymással. Szűcs Jenő a három régió történeti, vallási, kulturális szempontból egyaránt megalapozott elméletének hírdetője. Ugyanakkor a XIX., vagy akár a XX. század magyar fejlődésének optikájából sokkal inkább egy két központú Európa bontakozik ki. Magyarországra, csakúgy mint a térség többi országára egy Nyugat-Európával szembeni "zavaros elnyújtottság"[2] jellemző. BIBÓ ISTVÁN tanulmányában zsákutcás folyamatként, eltorzult magyar alkatként beszél ezen jelenségről. Kelet-európai fejlődésről kell talán beszélnünk ilyen szempontból Magyarország esetében is, amennyiben a kelet-európaiság e századra lebontott fő ismérve a tisztességesen soha végig nem vitt polgári átalakulás és az önmagát gúzsba kötő személyiség. Ezt a negatív szemléletet talán csupán az a törekvés képes részben feloldani, mely az immáron kétszáz éve tartó folyamatot még nem tartja lezártnak, és amely megpróbál Kelet-Európából Közép-Európát csinálni.[3] Az európai régiók definiálásakor felmerülő Nyugat-Kelet dilemma a polgári nemzetállam és a nemzeti tudat viszonyában ragadható meg leginkább. Nyugat-Európában a polgári nemzetállam szüli a nemzeti tudatot, melyet egyfajta büszkeség jellemez, ezzel szemben Kelet-Európában éppen a polgári nemzetállam hiánya, ill. az ehhez kapcsolódó "irígység" érzése vezet az előzőtől karakterében jelentős mértékben eltérő önáltató, önmagát feldícsérő nemzeti tudathoz.

Ezen régió szinte valamennyi államában az idegen elnyomó hatalom jelenléte, és ennek következtében a nemzeti és társadalmi fejlődés gátoltsága határozza meg a személyiség fejlődését. Míg Nyugat-Európában a polgári társadalom megerősödésével szoros összefüggésben az individuális jogok egyre nagyobb teret kapnak, haladó társadalom-kritikai szerepet mérve ezzel az egyénre, addig Kelet-Európában csupán ekkor indul meg a nemzetállamért és az egyén jogaiért egyszerre síkraszálló harc. Az egyén természetes szabadságának felismerése és a nemzeti függetlenség lehetetlenségének ténye párhuzamosan jelenik meg, olyan feszültséget teremtve ezzel, amely építve romboló személyiség formálódásához vezet.

Az önálló nemzetért vagy a puszta nemzeti létért folyó küzdelem alapvetően meghatározza a XVIII. századtól kezdődően a térség politikai magatartását. A nagyhatalmak szorítása az együtt élő népek áttekinthetetlenül bonyolult egymás közötti viszonyával kiegészülve meghatározza a cselekvés kelet-európai lehetőségeit. A létért való küzdelem a szabadság fogalmát szorosan a történelemhez köti, melynek eredménye az a "görcsös hazafiság"[4], amely mintegy történelmi bizonyítékokat keres létének igazolására.

XIX. századi magyar kontextusban haladás és nemzet egymást feltételező fogalmak. Ezen vezérgondolat nyugat-európai modellből táplálkozik. Európa "idősebb" régiójának polgári nemzetállamai nemzeti alapon váltak egyre vagyonosabbakká és hatalmasabbakká. Ezen ideál megvalósításához az alábbi logikai lánc követendő: a polgári szabadság biztosítása a nemzet, a nemzet erősítése a szabadságjogok kiterjesztését követeli. Nemzet nélkül nincs haladás, haladás nélkül nincs nemzet. Eképpen szabadság és nemzet egymást éppen nem kizáró, hanem pontosan egymást feltételező fogalmak. A reformkori magyar gondolkodásban a nemzet, mint egy az egyén jogait védő keret jelenik meg, melynek mint kollektív kategóriának a léte egy helyét kereső országban elengedhetetlen.

A XIX. század első felének magyar nemzetfelfogása hangsúlyeltolódást mutat a nyugat-európai modellhez képest. Ez utóbbi esetében ugyanis a nemzeti szabadságot az emberi jogok mintegy természetes velejárójaként értelmezik. Magyarországon ezzel szemben a szabadságjogok és a nemzeti eszme nem fáziseltolódással, hanem egyidejűleg és egyforma mértékben kap hangsúlyt.[5] A kossuth-i koncepcióban a nemzet azt a keretet jelenti, melyben az egyén és a társadalom fejlődése a leggyorsabban biztosítható. Magyarország polgárosodást igenlő erői a nemzetteremtés feladata előtt álltak egy olyan államban, amely a Habsburg Birodalom függőségében csupán mérsékelt állami léttel rendelkezett, belső viszonyait tekintve pedig számos nemzetiség együttélésének súlya nehezedett rá egy olyan pillanatban, amikor a nemzettéválás a polgári viszonyok megteremtésének elengedhetetlen feltételévé válik.[6] A liberális felismerés, miszerint jövőjük csak a társadalmilag egységes népeknek van, a jogok és kötelességek azonosságának követelését vonja maga után. A szilárd vázat csupán egy egyazon érdekű egységhez, a nemzethez való tartozás teremtheti meg. Ez a vezérelv felveti azonban a számos nemzetiség érdekei közelítésének gondolatát, mely Magyarország függetlenségért folyó küzdelmének neuralgikus pontja lesz.[7] A magyar reformkor Kossuth vezette hangadó irányvonalát egy antifeudális, polgári tartalmú nemzetigénylő és nemzetteremtő liberális nacionalizmus jellemzi.[8] Azonban a nyugat-európai "egy ország - egy állam - egy nemzet" modell Magyarországon számos falba ütközik: a sok etnikum nemzeti ébredése a magyarokéval egyidőben jelentkezik.

A XIX. század, legalábbis eszmei síkon, megvalósít valamit a napjainkban oly gyakran emlegetett európai egység gondolatából. Ez a közös "európai eszmeiség" számos területen és témában tettenérhető, bár kölcsönös hatásokról, eszmecserékről - egy-két példát kivéve, mint a Tocqueville - Tunn, vagy az Eötvös - Montalembert levelezés ill. barátság - általánosságban beszélni talán túlzás volna.[9] A meghatározó tendencia a különböző nyugat-európai eszmék közép-kelet ill. kelet-európai leképezése, interpretációja marad. Mindazonáltal rendkívül sok a párhuzam, hiszen Európa számos gondolkodója, országhatároktól mintegy függetlenül, ugyanazokra a kérdésekre keresi a választ, sokszor ugyanazon modellek alkalmazásával. A történelemben voltaképpen egyedülálló periódusnak tekinthető tehát e szempontból a XIX. század. Az egyén jogait középpontba állító liberális koncepció egyes kérdéskörei és az ezek megválaszolására felállított modellek, - mint például a börtönrendszer, a centralizáció és a helyi autonómia viszonyának vizsgálata, vagy a köznevelés kérdése - intellektuális szempontból mintegy egyesítik Európát. Ennek a kérdésnek a vizsgálata annál is inkább érdekes, mivel ezen párhuzamos eszmék két alapvetően különböző történelmi és társadalmi háttérrel rendelkező régióban jelentkeznek. Voltaképpen a század történelmi eseményei is ezt a fentebbiekben felvázolt tendenciát mutatják, mintegy igazolva ezzel a közös európai eszmeiség elméletét. A század közepén csaknem egész Európán végigvonuló forradalmi hullám meghatározó eszméi valamennyi szintéren ugyanazon modelleket, ideálokat képezik le, következésképpen az események mintegy láncreakció formájában zajlanak.

A XIX. századi magyar politikai gondolkodásban párhuzamosan jelentkezik az Európához tartozás, illetve a specifikusan magyar nemzeti karakter hangsúlyozásának igénye. Magyarnak és ugyanakkor európainak lenni egymást korántsem kizáró, annál inkább egymást kiegészítő tényezők. Ez a kettős, látszólag ellentmondásos, ugyanakkor valójában egymást kölcsönösen feltételező törekvés nyomja rá bélyegét a múlt század magyar szabadelvű gondolkodására.

A nemzetre és a szabadságra egyaránt hangsúlyt helyező politikai meggyőződés milyen módon egyeztethető össze a nyugat-európai liberális politikai eszménnyel? A két térség közötti alapvető fejlődésbeli különbséget az jelenti, hogy az ún. "idősebb" régióban a nemzeti önmeghatározás folyamata már évszázadokkal ezelőtt lezajlott, Magyarországon pedig, csakúgy, mint a német területeken, vagy a "fiatalabb" régió más országaiban - éppen ekkor, az esetek többségében egy idegen elnyomó hatalommal szemben, liberális keretbe ágyazódva kap hangsúlyt a nemzeti hovatartozás kérdése, és válik ily módon meghatározó politika-elméleti tényezővé. A kor Európáját mintegy behálózó, térségenként más és más színezetben jelentkező liberális gondolatkör az egyén szabadságjogait középpontba állító követelményrendszere a magának kollektív jogokat elérni kívánó, az egyén fölött álló nemzeti eszménnyel logikai ellentmondásba kerül. Eötvös József államelméleti koncepciója voltaképpen az egyetlen, mely erre a látszólag feloldhatatlan ellentétre a nyugat-európai liberális modell állandó szem előtt tartásával koherens megoldást talál. Eötvös a nemzet helyét a többi olyan autonóm közösség között határozza meg, melyeknek elsődleges feladata az egyén társadalmon belüli izolációjának feloldása. Az autonóm közösségekre szervesen épülő liberális állam elméletének párhuzamait Tocqueville műveiben találjuk meg.

"Vigyázó szemetek Párizsra vessétek"

Melyek azok a XIX. század magyar szabadelvű gondolkodóit foglalkoztató kérdések, melyek esetében a francia liberális eszmék jelenléte a leginkább tettenérhető? Ezen francia modell jelenlétének vizsgálatához néhány konkrét politika-elméleti koncepció bemutatása szükséges. Ezek együttes elemzésére Eötvös József államelméleti munkái nyújtanak leginkább lehetőséget, ill. az eötvösi koncepció voltaképpen az egyetlen a magyar politikai gondolkodás XIX. századi palettáján, melyben a francia liberális örökség és eszmeiség teljes egészében jelen van. A kérdést szélesebb körben vizsgálva elmondható, hogy a francia modell a XIX. századi magyar politikai gondolkodást és cselekvést alapvetően meghatározza. Példa értéke a nagy francia forradalom a század közepén csaknem egész Európában fellángoló szabadság-mozgalmaira tett hatásán messzemenően túlmutat, az egész XIX. századon át mintegy referenciaként szerepel számos politika-elméleti tézis kidolgozásakor. Két ponton ragadható meg közvetlen és forrásokkal (levelezések formájában) alátámasztható módon a francia librális eszmék magyarországi jelenléte, és mindkét esetben Eötvös József állam-elméleti munkájához kapcsolódva. Vizsgálódásunk legérdekesebb szempontja, hogy Eötvös miként építi be eszmerendszerébe a magyar társadalmi és politikai viszonyok ismeretében és figyelembe vételével a nyugat-európai liberális egyén-központú követelések rendszerét. Miként keres mintegy ideológiai alátámasztást a kortárs francia, német, angol és amerikai liberális politikai-jogi munkákban? Eötvös liberális és romantikus irodalmi hatások alatt kiforrott, a hazai viszonyokat és tradíciókat mindvégig szem előtt tartó nézeteiben két fő vonulat kap kiemelkedő hangsúlyt. Az autonóm közösségekre, társadalmi szervezetek rendszerére épülő, de korántsem feltétel nélküli decentralizáció kérdése, illetve az ehhez szervesen kapcsolódó témakör, a nacionalizmus. Eötvös mindkét kérdésre egyaránt választ talál Alexis de Tocqueville forradalom-elméletében ill. amerikai demokrácia-elemzésében kap választ.[10] Eötvös társadalmi és kulturális pluralizmust igenlő, a központi hatalom és a helyi autonómia viszonyának vizsgálatát középpontba helyező koncepciójának a tocqueville-i életmű alapforrása. Ily módon kap a közvetítő testületek, intézmények rendszere központi szerepet a kisebbségek többséggel szembeni védelmében csakúgy, mint az egyén társadalmi és közösségi kapcsolatainak kiépítésében.

(Eötvös és a francia irodalom) Az egyén elszigetelődése, társadalomtól való elidegenedése már az írói karrierje elején álló fiatal Eötvöst is komolyan foglalkoztatja. A társadalmi boldogtalanság, az izolált egyén társaival szembeni közömbössége a francia romantika alaptémája. Eötvös, Victor Hugo nyomdokaiban járva, az irodalom társadalmi küldetéstudatának szószólója.[11] A Victor Hugo kezdeményezte szociális problémákat feltáró francia romantika központi tételét, miszerint az irodalmi műnek nemzeti, társadalmi és emberi küldetéssel kell rendelkeznie[12], Eötvös irányelvként fogadja el. A nemzeti kisebbségek, jogaiktól megfosztott társadalmi rétegek iránti szociális érzékenysége, melynek első regénye, a "Karthauzi" legszebb példája, Eötvös politikai nézeteinek is alapját képezi. Ez a modern francia irodalmi szemléletből táplálkozó, társadalmi küldetéstudattal felruházott eötvösi irányvonal elveti a századelő romantikájának céltalan, idealizáló, önsajnáló tendenciáit[13]. Ezt az írói magatartást a világ tágabb szemléletű megértésével kell felváltani. A közvetítő hatalmak szerepe

A "Karthauzi" az egyén és a társadalom viszonyának nehézségeit tárja elénk, Eötvös franciaországi utazása alatt szerzett személyes tapasztalatai alapján. A főhős, Gusztáv, voltaképpen Eötvös csalódottságát tolmácsolja. A Júliusi Monarchia nem váltotta valóra a hozzá fűzött reményeket, 1789 célkitűzései 1837 Franciaországában még nem valósultak meg. A befejezetlen forradalom árnya kísért. A szankciók, a választási korrupciók és mindenek előtt az emberi együttérzés hiánya Eötvöst arra a következtetésre vezetik, hogy a kortárs francia társadalom nem valósította meg a liberális elveket, hiszen a közösségi élet és az emberi együttérzés tagadására épül. Ez a személyes élmény a forrása annak a, Tocqueville-nál és Eötvösnél egyaránt tettenérhető alaptételnek, mely szerint a liberális elveken nyugvó társadalom létrejöttének és túlélésének fő garanciája az egyének közötti kommunikáció megteremtése. Az izolált egyén védtelen az államhatalommal szemben csakúgy, mint a többség uralmával, vagy embertársai önzésével szemben. Ezzel a korai felismeréssel magyarázható, hogy az Eötvös egész politikusi-gondolkodói pályafutásán végigvonuló meghatározó irányelv az egyén és a társadalom közötti kommunikációt szolgáló közvetítő hatalmak fontosságának hangsúlyozása.

Ezen köztes testületek szükségességének felismerése a francia liberális gondolkodás új szakaszát nyitja meg. A századelő liberalizmusának legmeghatározóbb egyénisége, Benjamin Constant eszmerendszerében kizárólag az egyén jogainak és személyes szabadságának garantálása a cél, a mindenkori államhatalom visszaszorításával. Ennek az egyént mindenek fölé helyező koncepciónak a veszélyeit ismeri fel a Júliusi Monarchiával színre lépő liberális gondolkodók új generációja. A kizárólag magánszféráját védelmező izolált egyén önzővé válik, ily módon magatartása megbontja a társadalmi kohéziót. Másrészről pedig az egyénnek is szüksége van a társadalomra, hiszen nagyobb, az individuumokat összefogó autonóm egységek nélkül az államhatalommal szembeni garanciái mit sem érnek. A liberális társadalom morális alapjait csakis az egyén társaival való tudatos együttérzése és társadalmi felelősségtudata teremtheti meg. Ez egyben az "önzetlen hazaszeretet" elvének következetes megtartását is jelenti, mely a nemzeti kisebbségek és az alacsonyabb társadalmi osztályokkal szembeni előítéletek felszámolását tűzi ki célul.

A XIX. századi magyar viszonyok neuralgikus pontja a nemzeti, illetve a nemzetiségi kérdés. Miként teremthető nemzetállam a kor követelményeinek megfelelően egy soknemzetiségű országban? Az egyenlő szabadságjogok minden egyénre való kiterjesztésének demokratikus elve miként egyeztethető össze az "egy ország, egy nemzet, egy nyelv" nemzeti kisebbségeket háttérbeszorító elvével? A Reformkor uralkodó liberális tendenciája, és itt elsősorban Kossuth koncepciójára gondolok, a francia mintájú nemzetállam eszménye mellett szállt síkra, mely szerint a sok együtt élő nemzet közül, karakterének köszönhetően egy jut államalkotó pozícióba, és ezen vezető nemzet és a többi nemzetiség között létrejövő érdekszövetség hozza létre a nemzet egységét. Ez a szemlélet vezet el az erőszakos magyarosítás programjához. Eötvös ezen domináns nemzet-felfogással szemben, "A XIX. század uralkodó eszméinek hatása az álladalomra" című összefoglaló politika-elméleti munkájában, a századot meghatározó három vezető eszme, szabadság, egyenlőség és nemzetiség elemzésekor a nacionalizmus veszélyeire hívja fel a figyelmet. Eötvös liberálisként az egyén és az autonóm közösségek szempontjából vizsgálja a nemzet és az állam azonosságának kérdését. Az egy soknemzetiségű országban erőszakkal létrehozott nemzetállamot Eötvös abszolút hatalomnak tekinti, mely eddig még soha nem látott zsarnokságot jelentene egyén és közösség fölött egyaránt. Egy liberális társadalom ezzel szemben minden egyes nemzetiség kultúrális és közösségi életének szabadságán alapul. Ennek megvalósítására dolgozza ki Eötvös az alkotmányos federalizmus elméletét.[14]

Elemzésében a modern racionalizmus az egyének és a nemzeti tradíciók egy politikai és nyelvi uniformitásnak való alárendelését jelenti. Ezzel szemben Eötvös nemzet-koncepciójában a fő hangsúlyt az egyén személyes döntésére helyezi: ennek értelmében a nemzet csupán egyike azon autonóm és ily módon közvetítő szerepet játszó köröknek, melyek az egyén számára lehetővé teszik a közösséghez-tartozást, melynek segítségével politikai és kultúrális téren egyaránt kibontakozhat. Ilyen értelemben a nemzet mint közösség nem rendelkezhet nagyobb jogkörrel, mint bármely más autonóm entitás (vallási felekezet, város, stb.). Egyetlen politikai intézmény sem követelhet az egyéntől abszolút alávetettséget. Ugyanakkor minden egyes közvetítő hatalom szerepét az egyén szabadságának, társadalmi igazságérzetének, morális eszményeinek és politikai participáció iránti igényének kielégítésében és megerősítésében határozza meg. Ebben az értelemben a nemzetnek mint közösségnek konkrét feladata van: bátorítania kell az egyént, hogy minél több önálló körnek tagja legyen. A nemzetiségi jogok védelme ily módon az autonóm közösségekre épülő modern állam garanciája lesz. Ebben az értelemben a kulturális, nemzeti, nyelvi sokféleség korántsem hátrányt, annál inkább előnyt jelent az Eötvös által felvázolt, minden téren pluralizmuson alapuló liberális társadalomban. A nyelvi, kulturális, tradicióbeli különbségek nemcsak gazdagítják, színesebbé teszik az ország életét, hanem mint autonóm közösségek megkönnyítik az egyén és a társadalom közötti kommunikációt, és az egyének közötti párbeszéd kiépítéséhez nyújtanak segítséget.

Ezen a ponton kapcsolódik az eötvösi nemzet-elmélet Tocqueville politikai participációt igenlő koncepciójához. A közvetítő hatalmak fórumain keresztül jogait érvényesítő egyén konkrét garanciát jelent mind az államhatalommal, mind a többség zsarnokságával szemben. Míg a Benjamin Constant eszményét megtestesítő izolált, kizárólag magánszféráját védelmező egyén védtelen marad a központi hatalom túlkapásaival szemben.

Ezen köztes testületeknek azonban helyes működésükhöz teljes körű autonómiát kell biztosítani. Ennek kapcsán merül fel a decentralizáció kérdése, mely a XIX. század politikai gondolkodásának Európa-szerte sarkköve. Ily módon Tocqueville és Eötvös politikai hitvallásának egyaránt központi tétele, hiszen a hatalmát minden eszközzel és valamennyi szféra, így az autonóm közösségek és az egyén magánszférája fölé is kiterjeszteni kívánó központi hatalom valamennyi liberális koncepció elsődleges célpontja. Azonban az egyén és a "szabadság kis köreinek" államhatalommal vívott harca korántsem egyszerüsíthető a központi kormányzat centralizációs törekvéseinek feltétel nélküli visszaszorítására, hanem sokkal inkább az erőviszonyok helyes disztribúciója, a hatalom-megosztás kérdése jelenti a jól koordinált állam liberális elméletének fő vonulatát. Bizonyos, az egész országot érintő területeket központosítani kell, hiszen a politikai és gazdasági élet koordinálása egy modern állam működésének elengedhetetlen feltétele. Az ebbe a körbe bele nem tartozó, kizárólag a helyi autonóm közösségeket érintő kérdések esetében azonban a döntést a teljes körű autonómiával felruházott helyi testületekre kell bízni.

Az erős központi hatalom tehát alapfeltétele egy modern, az indusztrializáció küszöbére érkezett állam összehangolt működésének. Hatalmának megerősítésére azonban a valamennyi helyi kérdésbe beleszólni kívánó állami vezetés nem képes, hiszen az ellenőrző jogkör ily módon történő kiterjesztése végső soron nem a hatalom növekedéséhez, hanem éppen ellenkezőleg, hatalom-vesztéshez vezet. A központi kormányzatnak tehát magának is érdeke, hogy centralizációs törekvései csak azokra a területekre terjedjenek ki, melyek ellenőrzése és egy kézben tartása az állam működésének feltételét jelentik. Ily módon erejét nem aprózza el helyi kérdések megvitatásával, és minden energiáját egy tekintélyes, azonban kizárólag a saját szféráján belül mozgó hatalom kiépítésére és erősítésére összpontosíthatja. Ez a tocqueville-i elvekkel számos ponton egybecsengő eötvösi centralizációs, illetve decentralizációs elmélet mindvégig szem előtt tartja és fő forrásának tekinti azt a liberális alaptézist, mely szerint a hatalom megosztásakor nem is annyira a montesquieu-i hármas elvre kell helyezni a hangsúlyt, hanem sokkal inkább az egyes hatalmi szférák működési körei pontos meghatározásának kérdésére. Benjamin Constant szavaival: nem az a fontos, hogy kinek a kezében van a hatalom, hanem hogy mekkora hatalom összpontosul egy kézben. A pontosan behatárolt hatalmi szférák tiszteletben tartása és átlépésük megakadályozása a liberális gondolkodót éppúgy vezetheti a centralizáció, mint a decentralizáció egyes elméleteinek kidolgozására, azzal a feltétellel, hogy a helyesen behatárolt működési területeket szem előtt tartja. Az egész államot érintő kérdésekben erős központi hatalom - minden egyéb, helyi érdekeltségű kérdésben azonban széles körű községi autonómia képlete az 1848 utáni Franciaország politikai életében jelentős szerepet játszó liberális gondolkodók, legfőbbképpen Edouard Laboulaye és Jules Simon államelméleti koncepciójának is központi tétele.

Mind Simon, mind Laboulaye politikai hitvallása és karrierje számos rokon vonást mutat Eötvös életpályájával. Bölcsész-, majd jogi tanulmányok, filozófiai és történelmi érdeklődés, szociális érzékenység. Mindketten annak az új szabadelvű generációnak a képviselői, akik a demokrácia tényét már elfogadják, vívmányai közül az általános választójogot tűzve zászlajukra, azonban veszélyeire, csakúgy mint Tocqueville, minduntalan felhívják a figyelmet. Mindketten jelentős politikai szerepet vállalnak Thiers kormányában. Edouard Laboulaye jogtörténeti tanulmányai során a német jogrendszer és történeti jog vizsgálatán keresztül ismeri meg Eötvös "A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra" című művét, melyre "L'Etat et ses limites" ("Az állam és korlátai") című jogelméleti munkájának első fejezetében hosszan reflektál.[15] Laboulaye vizsgálódásainak középpontjában az a liberális elmélet áll, miszerint az államhatalom és az egyéni szabadság szféráinak pontos meghatározása, határaik megvonása nélkül nem gondolhatunk államot. Saját hazájának példáján kívánja igazolni, hogy a hatalom csakis legitim működési körén belül maradva képes az egész állam érdekeit szolgáló szerepet betölteni. Fel kell tehát ismerni, hogy az államhatalom nem helyettesítheti az egyéni cselekvést az adminisztráció egyre szélesebb körű kiterjesztésével.

Benjamin Constant alapművének, az "Alkotmányos politika tana" című államelméleti munkának a tanulmányozása során jut el Laboulaye arra a felismerésre, hogy a francia forradalom és az azt követő politikai állásfoglalások szisztematikusan szembeállítják a hatalom valamint a szabadság fogalmát.[16] A szabadságot az individualitás győzelmeként definiáló és a francia forradalom jakobinus szellemétől rettegő liberális generáció a központi hatalom visszaszorításának elméletét tűzi zászlajára. Ebben a kontextusban a hatalom gyengítése az egyéni szabadság megerősítését eredményezi. Ily módon két pólusú harc alakul ki, egyik oldalon az individuális szabadságért a központi hatalom visszaszorításával küzdők tábora, a másikon a "rend" képviselői, akik a szabadság elfojtásával és a hatalom erősítésével kívánnak eszméiknek érvényt szerezni. Ez a "végzetes illúzió" csupán anarchiához és zsarnoksághoz vezet, mutat rá Laboulaye. A lefegyverzett államhatalom teret enged a szabadság szélsőségeinek kibontakozására, míg a feláldozott szabadság az államot támasz nélkül hagyja.

Laboulaye történeti-jogi elemzése a következő konklúzióhoz vezet: hatalom és szabadság korántsem egymás ellenségei, hanem sokkal inkább két egymást kiegészítő tényező. A szabadság az egyén életének alapját képezi, a hatalom pedig a társadalom közös érdekeit képviseli. Két olyan kör, melyeknek sem a középpontjuk, sem a kiterjedésük nem egyezik, egymást érintik, azonban egymást fedniük soha nem szabad.

E két kör pontos határainak megvonása a modern politika-tudomány feladata. Ennek meghatározásához hívja segítségül Laboulaye számos kortárs gondolkodó az államhatalom és az egyéni szabadság viszonyára vonatkozó elméletét. Így kerülnek Eötvös államelméleti művének vonatkozó részei Laboulaye tanulmányába hivatkozási alapként, olyan nevek mellé, mint Humboldt, John Stuart Mill, vagy Jules Simon.[17] Laboulaye Tocqueville-ra hivatkozik, hiszen ő jutott el legkorábban arra a felismerésre, hogy a modern társadalmak leggyengébb pontja a centralizáció, míg igazi erejük az egyéni szabadságban és főképpen a társulásokban rejlik. Ennek az igazságnak a fel nem ismerése vezet el ahhoz a már-már történelmi végzetességhez, hogy Franciaország nem képes kilábalni a forradalmak sorából. A francia politika kudarcának felismerése vezeti Laboulaye-t a kortárs külföldi politika-elméletek vizsgálatára. Eötvös azon vezérgondolatát járja körül a francia gondolkodó, mely szerint a modern liberális állam fő célkitűzése többé nem a központi hatalom háttérbeszorítása, hanem sokkal inkább az egyén szabadságának kiterjesztése az állam legitim hatalmának meggyengítése nélkül. Ebben az értelemben az erős, szigorúan behatárolt államhatalom tiszteletben tartása a szabadság első és legfontosabb garanciája lehet. A többség zsarnokságának, csakúgy mint az egyén magánszférájába behatolni kívánó államhatalomnak igazán hatékony módon csakis az egyes hatalmi körök pontos meghatározása vethet gátat. A radikálisabb, a szocializmus eszméihez közel álló liberalizmust képviselő filozófus Jules Simon szintén Eötvös koncepciójával egybecsengő nézeteket vall az állam és a szabadság viszonyáról értekező "La Liberté politique" (Politikai szabadság) című munkájában.[18], [19] Liberális alaptézise, hogy a hatalom számos olyan, befolyászónájába nem tartozó területen kíván beleszólást, melyek energiáit csak elvonják. Holott erősödését csakis a kevesebb területre koncentrált hatalomösszpontosítástól remélheti. A hatalom túlzott koncentrációja korántsem teremt egységet egy országban. A két fogalom, egység és centralizáció elválasztása Tocqueville-tól származik, és a legszilárdabb központosítással kapcsolatos téveszmét oszlatja el. Egyéni szabadság és központi hatalom helyes egyensúlyának meghatározásához Simon kiindulópontként azt a liberális tézist használja, mely szerint az államhatalomnak valamennyi olyan szférából vissza kell vonulnia, ahol a szabadság is elegendő az egyes problémák megoldására. Az államhatalom határainak "negatív" megszabása közelíthetné Simont Constant liberális, kizárólag az egyén érdekeit figyelembe vevő eszményéhez, azonban Simon a minimális állam elmélete ellen száll síkra hangsúlyozva, hogy az államnak per definitionem erősnek kell lennie, máskülönben nem nevezhetnénk hatalomnak. A megfelelő körben mozgó, de ebben a szférában abszolút hatalommal rendelkező államnak a szerepe a társadalom szilárddá és boldoggá tétele. Eötvös nyugat-európai, mindenekelőtt francia forrásokon alapuló decentralizációs koncepciója kiegészül a sajátos magyar fejlődés elemeivel, és ennek következtében bizonyos vonatkozásaiban más színezetet kap. Eötvös - a kortárs nacionalista vádakkal ellentétben - mindig szem előtt tartja a magyar fejlődés sajátosságait.

A magyar vármegyerendszer kritikája személyes tapasztalatain alapul, melyeket Fejér megyei aljegyzőként szerzett 1833-ban. Mélységes felháborodásának a feudális alapú és eszmeiségű vármegyerendszer társadalmi igazságtalanságait leleplező regényében a "Falu jegyzőjében" ad hangot, melynek megírásakor mindvégig szem előtt tartja a Victor Hugo nevével fémjelzett új típusú, szociális érzékenységet tükröző regényírás alapelveit.

A magyar vármegyerendszer a Reformkor politikai csatározásainak egyik központi témája. Egyrészről a nemesi privilégiumok bástyája, és ilyen értelemben az oly hően áhított polgári átalakulás és haladás egyik legfőbb akadálya. Másrészt azonban a magyar alkotmányosság és a Habsburg birodalmon belüli egyfajta speciális autonómia védőbástyája is egyben, és ilyen értelemben pedig az osztrák centralizációs törekvések elleni legfőbb, évszázados gyakorlattal rendelkező garancia. Az 52 magyar vármegye és az általuk képviselt magyar alkotmányosság számos szabadelvű gondolkodó, így Kossuth és köre számára is az egyetlen kézzel fogható, intézményrendszerében kiforrott és ily módon tapasztalatokkal rendelkező politikai eszközt jelenti az egyre erősödő Habsburg centralizációs törekvésekkel szemben.[20] Más liberális koncepciókban azonban, és így az Eötvös József és Szalay László körül kialakuló centralista csoport programjában a vármegye mint politikai tényező semmi esetre sem kaphat szerepet. Ezen a ponton szükségesnek tartom kiemelni azt a tényt, hogy Eötvös programja és reformjavaslatai Magyarország helyét mindvégig a Habsburg Birodalmon belül jelölik ki. Politikusi tevékenységének is legfőbb célkitűzése az ország birodalomhoz fűződő kapcsolatainak újradefiniálása, javítása. A polgári átalakulást az egységes és jelentős mértékben megreformált birodalom keretei között tartja megvalósíthatónak.[21]

A vármegye a centralista koncepcióban rendkívüli veszélyek forrása: a mindenkori kormányzat számára kontrollálhatatlan hatalmat jelent, és mint ilyen, a nemesi privilégiumok sérthetetlenségének platformja. Ily módon a megye, mint a feudalizmus és a nemesi privilégiumok védőbástyája, semmilyen formában és vonatkozásban nem szolgálhat a társadalmi átalakulás, jogegyenlőség, képviseleti rendszer, stb. liberális programjának alapjául.

Szalay a Themis, majd a Budapesti Szemle hasábjain a magyar jogi gondolkodás bemutatása kapcsán a következőképpen érvel: a magyar alkotmány gyökereit a nyugat-európai intézményrendszerben kell keresnünk. Magyarország és a Nyugat államainak fejlődése voltaképpen a XVI. századig számos párhuzamot mutat. A török hódoltság idején azonban ez a nyugat-európai ritmust követő fejlődés megreked. A specifikusan magyar intézményrendszer tehát, melynek központi eleme a vármegye, a XVI. század óta zajló torz fejlődés következménye. Ez a jogtörténeti érvelés képezi a centralista kritika gerincét. Magyarország jogi struktújájának és a közélet valamennyi területének gyökeres, szubsztanciális átalakítására van szükség. Ennek a folyamatnak, lényegét és hivatását tekintve, nem lehet alapja, sem eszköze a vármegye, hiszen egy feudális intézményre támaszkodva nem gondolhatunk parlamenti képviseleti rendszert. A feudális szellemiségű vármegye ily módon nem lehet a személyi és tulajdonjogok védelméért, a privilégiumok eltörléséért és a valamennyi állampolgár törvény előtti egyenlőségéért vívott harc fegyvere. A vármegyére, mint politikai garanciára épülő reformelképzelésekkel szemben a centralista program egy olyan parlamentáris rendszert vázol fel, mely az egyéni jogok védelmét a felelősség és a nyilvánosság elvén keresztül kívánja biztosítani. A polgári átalakulás valamennyi lépésének egyszerre kell végbemennie, a fokozatosság az egész reformfolyamatot megkérdőjelezi. Radikális reformra van tehát szükség. A liberális társadalom alapjául feudális intézmények nem szolgálhatnak! Eötvös vármegyével szembeni, parlamentális képviseleti rendszer megvalósításáért síkraszálló elméletének elsődleges forrása a Tocqueville által az európai olvasóközönség elé tárt amerikai demokrácia intézményrendszere.[22] Az amerikai törvényhozó hatalom, mint a liberális kormányzás alapja az eötvösi koncepciót meghatározó modell. Amerika!

Valami gyökeresen új, valami lényegénél fogva példa-értékű rázza fel a politikai gondolkodást Európa-szerte. A szabadság és egyenlőség Európában oly régóta áhított eszméi Amerikában soha nem látott gyorsasággal és teljességgel valósulnak meg, mintegy "kísérleti" lehetőséget nyújtva ezzel az öreg kontinens gondolkodóinak. Mindenki Amerika felé fordul, itt keresve választ a saját hazájában megoldásra váró kérdésekre. Ezzel magyarázható az a jelenség, hogy a XIX. század Európájának számos országában kialakult, útiélményeken, olvasmányokon, tudományos feljegyzéseken alapuló Amerika-kép meglepő módon homogén.

Tocqueville és Beaumont 1833-ban utazik az Egyesült Államokba a börtönrendszer tanulmányozásának céljával. Ugyanebben az évben indul útnak a kolozsvári Bölöni Farkas Sándor, akinek visszatérte után egy évvel jelenik meg "Utazás Észak-Amerikában" című műve, melyben szerzője említést tesz a két francia utazóval történt találkozásáról.[23] Tocqueville és Bölöni útibeszámolója teljesen más politikai és társadalmi kontextusban, következésképpen más hangvételben és célzattal íródtak, azonban következtetéseikben meglepően sok a párhuzam. Az amerikai modell elemzésén keresztül mindketten saját hazájukviszonyait tárgyalják, többé-kevésbé kritikai hangvétellel.[24] A század másik nagy magyar utazója, Haraszthy Ágoston mintegy tíz évvel később hasonló képet fest az Új Világról.[25] Széchenyi naplóbejegyzéseiből tudjuk, hogy a nagy amerikai utazás terve őt is hosszú időn keresztül foglalkoztatta, bár ennek hátterében nem csupán az ifjú Széchenyi politika iránti érdeklődése áll, hanem az a romantikus elvágyódás is, melyre magánéleti csalódásai sarkallják.[26]

Eötvös egész politika-elméletét meghatározza az a Tocqueville által bemutatott és kommentált amerikai rendszer, mely teljes körű autonómiát biztosít a helyi önkormányzatoknak. Az Eötvös által kidolgozott új adminisztrációs elképzelések gerincét képezi a municipális önkormányzat rendszere, amely a vármegyén alapuló reformtörekvésekkel szemben nyújt liberális alternatívát. Ez a mindennemű autonómiát tiszteletben tartó rendszer, melynek gyökere a Tocqueville által bemutatott amerikai modell, magyar viszonyokra vonatkoztatva Eötvös számára a legmegfelelőbb megoldást jelenti. A helyi autonómia magyarországi helyzetre kidolgozott elmélete általában a kisebbségi, és ezen belül is különösképpen a nemzetiségi jogok védelmére nyújthat megoldást. A börtönreform gondolata Tocqueville Amerika-képének közvetlen befolyását láthatjuk azokban a börtön-rendszer-elméletekben, melyek a magyar politikai-jogi gondolkodás nagyjainál éppúgy fellelhetők, mint Angliában, vagy Franciaországban. Mintha volna egy "liberális iskola", melyet valamennyi ifjú szabadelvű gondolkodónak ki kellene járnia. Vajon miért pont ezek a témák - Amerika, börtönrendszer, Írország, Lengyelország, decentralizáció, helyi autonómia, stb. - foglalkoztatják teljesen egyidőben, országhatároktól függetlenül a XIX. századi liberális gondolkodás nagyjait? Mert ezek a területek szolgáltatnak számukra szinte "laboratóriumi" lehetőségeket elveik konkrét eseményeken, történelmi helyzeteken való igazolására.

A börtönrendszernek és reformjának valóságos filozófiája alakul ki Európa-szerte és az Újvilágban egyaránt, mely iránti érdeklődés az 1830-as - 1840-es években éri el tetőfokát. A börtön ebben az új típusú értelmezésben egyszerre szolgálja a társadalom védelmét és az elítéltek morális reformját. A reszocializáció, az egyén újraformálásának, ismét egyenértékű állampolgárrá-tételének lehetőségét két intézmény keretei között tanulmányozhatják a század politikus gondolkodói: a börtön és az elmegyógyintézet a bűnöző és az őrült személyében két olyan embertípus vizsgálatát teszi lehetővé, akik a társadalomból kiszakadt egyének megtestesítői.[27] Ezen "deszocializációs" folyamat megállításának lehetőségét ismerik fel a század politika-filozófiával és jogi kérdésekkel foglalkozó gondolkodói. Ily módon elméletek sora születik meg az egyén átformálásáról, a társadalomba való visszahelyezésének lehetőségeiről. A börtön mint egyfajta "reszocializáló gépezet"[28] új értelmet kap.

A börtönrendszer vizsgálata túlmutat a büntetőjogi intézmény struktúrájának elemzésén. Az utilitárius Bentham Panopticonjától kezdve, Tocqueville és Beaumont amerikai tapasztalatain keresztül egészen Eötvösig és LukÁcs Móric-ig[29] a börtön, mint a társadalom leképezése kerül az érdeklődés középpontjába. A század gondolkodói számára a jogi vonatkozásokon kívül a börtön, mint egy kísérleti műhely, lehetőséget nyújt annak a vizsgálatára, hogy miként formálható a társadalom számára új egyén a foglyokból. Melyik az az ideális börtönstruktúra, amely a fogoly emberi méltóságának tiszteletbentartásával képes őt a társadalmi életbe való visszatérésre előkészíteni?

A személyiség reformja, a foglyok összehangolt átformálása, egy nagyszámú közösség globális átszervezése - mindezek egyszerre válnak a börtönreformon keresztül lehetővé.[30] A XVIII. század vége óta uralkodó, olykor képmutató filantróp érdeklődés csak erősíti azt a jelenséget, hogy a börtönrendszer újragondolásának kérdése a XIX. század elejére a politikai gondolkodás középpontjába kerül. Európa és Amerika-szerte hatalmas mennyiségű reform-tervezet születik ebben az időben. Ez a terület új lehetőségeket tár fel a bűntetőjog és a társadalom reformja számára egyaránt. A szervezeti átakalítást a humánusabb feltételek kialakításának követelménye egészíti ki és teszi a kor liberális gondolkodói számára is érdekessé. A XVIII. század derekától nyomon követhető koncepció-változás kicsengése ez a nagyfokú érdeklődés. A látványos kivégzések, köztéri kínzások kora végetért. Már nem csupán a büntetni, hanem egyre inkább a gyógyítani akarás szelleme uralkodik.[31] XVIII. századi filantróp hatásra indul tehát el az a folyamat, amely filozófusokat, politikus gondolkodókat, jogászokat, a társadalom átalakításának teoretikusait és ilyen értelemben a modern szociológia előfutárait egyaránt gondolkodásra serkent. Az a központi tétel, amely a börtönrendszer vizsgálatának a XIX. század derekán ilyen kimagasló szerepet juttat a kor szinte valamennyi meghatározó ideológiai irányzatában, annak a lehetősége, hogy a fegyencből mintegy laboratóriumi körülmények között új állampolgárt faragjanak. Egyszerre kínálkozik tehát a társadalom új ellenőrzési stratégiái kidolgozásának, illetve az össztársadalomra nézve hasznos állampolgár átnevelésének lehetősége.

Mely ponton kelthette fel a liberális gondolkodó érdeklődését a börtönrendszer átalakításának kérdése? A fegyenc átformálásának alapfeltétele, hogy individuális jogokkal rendelkező egyénként kezeljék. A "reszocializációs" stratégia kidolgozásához meg kell ismerni, alapvető személyi jogait tiszteletben kell tartani. Ez az érdeklődés egy szélesebb, az egész társadalmon belül lezajló szemléletváltozásba illeszkedik, humánusabb felfogást tükröz. A börtön többé már nem mint megtorló, hanem mint komplex társadalmi funkcióval rendelkező intézmény kerül a különböző vizsgálódások középpontjába. A cél az ember megismerése a bűnöző mögött. Az 1820-as és 1840-es évek között megszületnek egy új büntetőrendszer kialakításának jogi és általános elméleti koncepciói. A börtön határozott társadalmi küldetéssel felruházott intézmény, melynek feladata új állampolgárok nevelése. Valamennyi büntetőrendszerrel foglalkozó teória voltaképpen az egész társadalomban végbement változásokra reagál. A társadalom egészében kialakult új helyzet új szervezeti alapokat kíván. Ezen új irányítási és szervezeti stratégiák hasznosságának ellenőrzésére nyújt mintegy kísérleti lehetőséget a börtön. Ugyanabból a filantróp érdeklődésen alapuló humánus társadalmi szemléletből táplálkozik Európa két, tragédiák súlytotta, önálló állami létért küzdő országa, Írország és Lengyelország iránti érdeklődés. Voltaképpen azonos hangsúllyal, mintegy Európa "lelkiismeretét" és egyfajta közös európai eszmeiséget és összefogást tükrözve jelenik meg a század liberális szerzőinek életművében az ír és a lengyel helyzet különböző aspektusainak vizsgálata. Tocqueville a pauperizmus témakörében, a katolikus liberális Charles de Montalembert az ír katolikusok védelmében tárgyalja a kérdést. Eötvös "Szegénység Irlandban" című esszéje Tocqueville-éhoz hasonló megközelítésban vizsgálja az ír helyzetet, azonban a magyar viszonyokra vonatkoztatott párhuzamokkal egészül ki. A szociális reformokért és a nemzeti önrendelkezésért folytatott küzdelem mindkét ország esetében egybeesik.[32] A katolikus liberalizmus az a másik olyan nagy egység, melyben a francia-magyar kölcsönhatás a leginkább vizsgálható, különösképpen Eötvös és Charles de Montalembert igen kiterjedt levelezésében.

A liberál-katolikus gondolkodás Franciaországban Félicité de Lamennais-nak és körének fellépésével új korszakot indít az egyház és az állam viszonyának történetében. Eötvös liberális szempontok érvényesítéséért küzd az oktatási reform kidolgozásakor és törvénybeiktatásakor, az egyház és az állam kapcsolatainak meghatározásakor, a vallási és nemzeti kisebbségek védelmében folytatott harcban, és általában az egyház modern társadalomban elfoglalt helyének és szerepének definiálásakor. Montalembert-rel folytatott levelezéséből képet kaphatunk Eötvös liberál-katolikus elveiről, melyeknek két leghangsúlyosabb pontja az egyházak autonómiája és az oktatás kérdése. Az egyházak a fentiekben vázolt autonómia-koncepcióba szervesen illeszkedő önkormányzati testületek, amelyek mindennemű állami kötöttségtől mentesek, és minden egyes tagjuknak teljes körű lelkiismereti szabadságot biztosítanak. Ugyanez a testületi szabadság vonatkozik az egyházi iskolákra, melyek működését állami nyomás nélkül kell biztosítani, azonban nem egyházi személyek bevonásával kell irányítani. Eötvös és Montalembert levelezéséből kiolvasható az a közös hangvétel, amellyel az egyház modern társadalomban betöltendő szerepét meghatározzák: e szerint az egyháznak a vallásszabadság védelmezőjeként kell fellépnie. Válasz ez a katolikus egyház 1860-as évektől Európa-szerte jelentkező autoriter hangvételére, amely Montalembert 1863 után IX. Pius ellen fordítja. A pápa 1864-es Syllabusában elítéli a lelkiismereti szabadságot hírdető liberál-katolikus programot.

Eötvös égető szükségszerűségnek érzi a katolikus egyház megreformálását, a modern államban betöltendő szerepének meghatározását. Ehhez szorosan kapcsolódik a közoktatás - köznevelés kérdése is. Eötvös egyházi és városi autonómián alapuló, szociális különbségeket áthidaló nevelési koncepciójában számos ponton, illetve alaphangvételében megfigyelhető a katolikus liberális meggyőződés és politikai vonatkozásaiban a francia liberális hatás. Francois Guizot neveléselmélete, valláspolitikája, történelemszemlélete, és ezen belül is különösen civilizációkoncepciója Eötvös történelemértelmezését és közoktatás-elméletét messzemenőkig befolyásolta.[33]

A középkor politikatörténete a liberális érdeklődés egyik központi témaköre. Az államhatalommal, illetve a feudális helyi hatalommal szemben fellépő községi autonóm egységek mintegy előképei a municipális önállóságot és helyi szabadságot hírdető liberális programnak. Az egyházi és községi autonómia mintegy igazolják a történelem vizsgálatán keresztül a XIX. század gondolkodói számára, hogy az állam teljhatalmával szemben a társadalmi, politikai és oktatási intézmények önállósága jelenti az egyetlen garanciát. Ezen túl ezek az állam hatalmi befolyásától független egységek az egyén számára is biztosítékot jelentenek, lehetőséget nyújtva arra, hogy izolált magánszférájából kiléphessen, és társaival együttműködve szerezzen érvényt jogos követeléseinek.

Az autonómia elve ilyen összefüggéseiben az egyéni szabadság csíráját és egyben legfőbb biztosítékát jelenti. Ebből az értelmezésből logikusan következik az állam szerepének meghatározása oly módon, amely már különbözik a minimál állam constant-i definíciójától, de amelyben az állam elsődleges feladata továbbra is az egyének jogainak védelme és biztosítása. Ezen feladat teljesítéséhez erős államhatalomra van szükség, ez a feltétel azonban soha nem igazolhatja az állam egyénekre és autonóm intézményekre egyaránt kiterjedő abszolút uralmát. Az európai történelem iránti érdeklődés legfőbb magyarázata tehát, hogy a század szabadelvű gondolkodói mintegy igazolást kerestek a múlt tanulmányozásakor mindarra, ami programjuk gerincét képezte. A községi autonómia forrásainak feltárására, életképességük mintegy igazolására leginkább a középkori intézmények vizsgálata nyújtott lehetőséget. Eötvös egész liberális eszmerendszerét meghatározza történelmi érzékenysége, melynek életművében a konkrét tények és események tanulmányozásán túlmutató szerepe van. Módszertanul is szolgál annak meghatározására, hogy milyen szálak fűzik őt korának liberális gondolkodásához. A kortárs francia liberális szerzők műveinek beható ismerete Eötvös valamennyi munkájából kiolvasható.

Jegyzetek

[1] DÉNES, Iván Zoltán, szerk., Nemzet és szabadság, Bp., Gondolat, 1993.
[2] BOJTÁR, Endre, Kelet-Európa vagy Közép-Európa, Bp., Századvég, 1993., pp. 9.-33.
[3] BOJTÁR Endre ezen tanulmányát 1979-ben írja.
[4] A kelet-európai régióban kivételt képez ez alól Oroszország, mely veztő hatalmi szerepéből adódóan a nemzet fogalmát másképp értelmezi. Legfőbb eszmei célkitűzése az orosz nemzet világban elfoglalt helyének a többi kelet-európai nép rovására történő definiálása.
[5] VARGA, János, Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején, Bp., Akadémiai Kiadó, 1982., p. 31.
[6] A reformkori nemzetkoncepciókban a ma és a holnap és nem a holnapután gondjai vannak ekkor napirenden. Ibid., p. 33.
[7] Eötvös József éppen ezt a veszélyt felismerve dolgozza ki kora vezető liberális gondolkodóinak, így Kossuthnak a magyar nemzet térségi felsőbbrendűség-koncepciójától alapjaiban eltérő eszmerendszerét.
[8] VARGA, Ibid., p. 35.
[9] Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy Eötvös műveit a kortárs gondolkodók, különösképpen a német területeken, jól ismerik. De számos francia és svájci munkában is olvashatunk referenciákat az Uralkodó Eszmékről. Érdemes kiemelni a francia Edouard LABOULAYE "L'État et ses limites", a svájci CHERBULIEZ "Le présent et l'avenir", és a német BLUNTSCHLI "Geschichte des allgemeinen Staatsrechts und der Politik" című művét, melyekben mindhárom szerző számos vonatkozásban hivatkozik Eötvösre.
[10] TOCQUEVILLE, Alexis de, L'Ancien Régime et la Révolution; La Démocratie en Amérique
[11] Az irodalom a XIX. század első felének Magyarországán voltaképpen a politikai állásfoglalások és mozgalmak mintegy előfutáraként meghatározó, vezető szerepet kap. Az irodalmi magyar nyelv kialakítása az első és egyben elengedhetetlen lépés a magyar nemzeti kultúra megteremtéséhez, ill. az európai közönséggel való kapcsolatfelvételhez. Az ezen elveket szem előtt tartó Kazinczy nyelvújító törekvése azonban korántsem jelenti a más népekkel szembeni erőszakos magayrosítás programját, mellyel szemben Kazinczy, Kölcsey és az ifjú, de már igen tevékeny Eötvös minden erejével fellép.
[12] HUGO, Victor, Préface de Cromwell
[13] A XIX. századi francia irodalomban a romantikus "spleen" talán legkifejezőbb alkotása Alfred de MUSSET, "A század gyermekének vallomása" c. regénye ("Confession d'un enfant du sičcle").
[14] Ez a gondolat az "Uralkodó eszméken" kívül Eötvös két másik államelméleti munkájának is alaptétele: "Über die Gleichberechtigung der Nationalitten in Österreich", Pest, Leipzig, 1850.; "Die Garantien der Macht und Einheit Österreichs", Leipzig, 1859.
[15] LABOULAYE, Edouard, L'Etat et ses limites, Paris, Charpentier, 1871., 5. kiadás
[16] CONSTANT, Benjamin, Cours de politique constitutionnelle, Paris, Guillaumin, 1872., 2. kiadás, Laboulaye előszavával.
[17] Laboulaye a következő műveket használja fel elemzéséhez: Humboldt, W. von, Ideen zu einem Versuch, die Grenzen der Wirksamkeit des Staats zu bestimmen, Berlin, 1851.; MILL, John Stuart, On Liberty, London, 1859.; SIMON, Jules, La liberté, Paris, 1859.
[18] SIMON, Jules, La liberté politique, Paris, Hachette, 1871., 4. kiadás
[19] Eötvös Montalembert-nek írott leveleiben gyakorta hivatkozik Simon politika-elméleti, filozófikus hangvételű írásaira.
[20] A vármegye a magyar alkotmányos autonómia letéteményese, melyet a szatmári béke és a Pragmatica Sanctio egyaránt megerősít. Mindkettő elfogadja a magyar alkotmány tiszteletben-tartását. Ez a két törvény szolgál az osztrák központosító törekvések elleni harc alapjául.
[21] BÖDY, Paul, Joseph Eötvös and the modernization of Hungary, 1840-1870, in. Transactions of the American Philosophical Society, Philadelphia, March, 1972.
[22] A magyar közönség már rendkívül korán, 1841-43-ban, Fábián Gábor fordításában olvashatja Tocqueville művét.
[23] BÖLÖNI FARKAS, Sándor, Utazás Észak-Amerikáben, Kolozsvár, 1834.
[24] Ennek következtében Bölöni útileírását a cenzúra a tiltott könyvek listájára teszi.
[25] HARASZTHY, Ágoston, Utazás Éjszakamerikában, Pest, 1844, 1.-2. kötet / Haraszthy-ról: L. SZENTE, Péter, Egy elfelejtett amerikás magyar Haraszthy Ágoston, Századok, 1978.; SZTÁRAY, Z., Haraszthy Ágoston, Püski, New York, 1986.
[26] GÁL, István, Amerika képe Széchenyi írásaiban, Filológiai Közlöny, 1972., 1.-2. sz., 38.-39.; URBÁN, Aladár, Széchenyi és a reformkor Amerika-képe, in. Nemzeti és társadalmi átalakulás a XIX. században Magyarországon, Tanulmányok Szabad György 70. születésnapjára, Korona kiadó, Bp., 1994.
[27] GAUCHET, Marcel, SWAIN, Gladys, La pratique de l'esprit humain, L'institution asilaire et la révolution démocratique, Paris, Gallimard, NRF, 1980.
[28] ROSANVALLON, Pierre, L'État en France de 1789 á nos jours, Paris, Seuil, 1990., p. 122.
[29] EÖTVÖS, József, LUKÁCS, Móric, Fogházjavítás, Pest, 1842.; illetve EÖTVÖS, József, Vélemény a fogházjavítás ügyében, in. Tanulmányok, Bp., 1902.
[30] Ezen kérdés vizsgálatához nyújt kitűnő támpontokat J.-G. PETIT monográfiája: PETIT, J.-G., Ces peines obscures, La prison pénale en France, 1870-1875, Paris, Fayard, 1990.
[31] FOUCAULT, Michel, Surveiller et punir, Naissance de la prison, Paris, Gallimard, NRF, 1975.
[32] EÖTVÖS, József, Szegénység Irlandban, in. Tanulmányok, Budapest, 1902.
[33] GUIZOT, Francois, Histoire de la civilisation en Europe, Paris, Hachette, 1985



[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]