12.2. Az "ötvenes évek"

Óvodák

A háború ezen a téren is visszaesést hozott, óvodaépületek sokasága vált romhalmazzá. (1938-ban 1140 óvodában 112 ezer gyermeket gondoztak-neveltek, 1945-ben az óvodák száma 992-re csökkent, az óvodás gyermekek száma pedig 52 ezerre esett vissza.) A nõk tömeges munkába állása egyre erõteljesebben kifejezõdõ igényt fogalmazott meg az óvodai rendszerrel szemben, s ez lassú extenzív fejlõdés eredményezett. Ennek tempója csak jóval késõbb, a hetvenes évek elejére gyorsult fel. Az ötvenes évek elejére az óvodások száma elérte a háború elõttit, 1955-ben pedig már 146 ezer óvodásról szólnak a statisztikák.

1949-ben az óvodák a Vallás és Közoktatási Minisztérium (VKM) hatáskörébe kerültek. Ettõl kezdve rendszeresen foglalkoztak az óvónõk át- és továbbképzésével, amelyeken a szakmai ismeretek nyújtásán túl céltudatos ideológiai nevelés is folyt. Az országgyûlés 1953-ban kisdedóvásról szóló törvényt fogadott el, amely szerint az óvoda célja az "óvodáskorú gyermekeknek a szocialista pedagógia célkitûzései szerint történõ nevelése, gondozása és az általános iskolai tanulmányok elõkészítése".

Általános iskolák

A hatalomra jutó kommunista párt úgy tekintett az iskolára, mint az engedelmes állampolgárok nevelésének eszközére. Ez jól beleillett abba a koncepcióba, amely a politikai célok elérésének eszközévé kívánta deformálni a társadalmi szervezeteket, a tudományos életet, az irodalmat, a mûvészetet. Természetes, hogy az iskolai nevelést-oktatást is a pártérdekeknek megfelelõen kell megszervezni. Az oktatásügy is a pártpolitika "szolgálólányává" lett.

Jól kitapintható az iskolának szánt szerep változása, ha az általános iskolai tantervek célmeghatározásait vesszük szemügyre. Az elsõ új tanterv 1946-ban (tehát még a "fordulat éve" elõtt) született, s ekképpen fogalmaz: "Az általános iskola célja, hogy a tanulót egységes, alapvetõ nemzeti mûveltséghez juttassa, mindenirányú továbbnevelésre és önnevelésre képessé tegye és közösségi életünk tudatos tagjává nevelje." [641] (Ez a tanterv egyébként igen korszerû elvek alapján született: lehetõvé tette az egyéni hajlamok kibontakoztatását, választható tárgyak és gyakorlatok rendszerét kínálta, törekedett a munkáltatás megvalósítására stb.)

Az 1950-es szocialista tanterv már gyökeresen eltér elõdjétõl. Célként azt tûzi ki, hogy az iskola "tanulóifjúságunkat Népköztársaságunk öntudatos, fegyelmezett állampolgáraivá, a dolgozó nép hûséges fiává, a szocializmus építõjévé nevelje..." [642] A "fegyelmezett állampolgár"-rá nevelés akkoriban nem jelentett mást, mint olyan alattvalói magatartás kialakítását, amely megfelel a monolitikus államhatalom, a diktatórikus parancsuralmi rendszer igényeinek.

Ennek a célnak felelt meg iskolában közvetítendõ ideológia, ami kizárólag a marxizmus-leninizmus lehetett. A Magyar Dolgozók Pártjának 1950. évi közoktatási határozata súlyos hibákat, hiányosságokat állapított meg a közoktatásban: az iskolák "nincsenek eléggé kapcsolatban az eleven élettel, a termeléssel" nem nyújtanak korszerû szakképzést, másfelõl viszont "túlterhelik a tanulókat" Az iskolákra "jelentõs befolyást gyakorol a burzsoá ideológia és különösen a klerikális reakció". Ugyanez a határozat sürgette, hogy "olyan ütemben, amennyire csak gyakorlatilag megvalósítható, a tankönyvek, a tanterv és a tananyag sugározza a marxizmus-leninizmus ideológiáját", emellett felszólított a "klerikalizmus" és a "burzsoá ideológiák" elleni harcra. [643]

Az új szocialista tanterv - bár a nyolcosztályos alsó-felsõ tagozattaos szerkezetet meghagyta - teljesen átalakította a tanítandó tárgyak 1946-ban kialakított belsõ rendjét, arányait, tartalmát; eltörölte a választható tantárgyakat, ugyanakkor mindegyik osztály tananyagát hatalmas méretûvé bõvítette, jelentõs tanulói túlterhelést okozva. Az új szocialista általános iskola teljesen más volt, mint amit a demokratikus közoktatáspolitikusok (Keresztury Dezsõ, Kiss Árpád és mások) 1945-1946-ban megalkottak.

1950. március elsején jelent meg egy minisztériumi utasítás, melynek tárgya "Az iskolai ifjúsági könyvtárak átrendezése és selejtezése" volt. Ebben olvasható, hogy "az iskola ifjúsági könyvtárakban nagy számban találhatók olyan mûvek, amelyek az elõzõ feudálkapitalista rendszer nevelési céljának szolgálatára készültek: érzelgõs vagy öntelt nacionalizmusra, »vallás-erkölcsi« nevelés ürügyén a valóságtól elforduló, azt meghamisító, ún. »idealista« szemléletre, az elõzõ rendszert politikailag alátámasztó klerikalizmusra vagy polgári gondolkodásra nevelnek." A mellékelt lista több száz címet tartalmazott, köztük Benedek Elek és a Grimm-testvérek meséit, Sienkiewitz, May Károly és Donászy Ferenc könyveit. Ezeket a könyveket be kellett szolgáltatni a Papírfeldolgozó Vállalatnak. [644]

Pedagógiai-elméleti hátteret az ideológiai neveléshez a szovjet szerzõk mûveinek egyre szaporodó fordításai szolgáltattak. Nagy példányszámban jelentek meg Goncsarov, Jeszipov, Kalinyin, Krupszkája, Makarenko és mások munkái. S miután a Szovjetunióban a gyermektanulmány és a "polgári" reformpedagógia más áramlatai már a harmincas évektõl kezdve nemkívánatosnak minõsültek, ezek a friss szellemû pedagógiai irányzatok nálunk sem juthattak szóhoz.

Éppígy perifériára szorították, illetve elnémították a tradicionális magyar pedagógiai gondolkodás jó néhány élõ és alkotó képviselõjét. (Prohászka Lajost és Karácsony Sándort nyugdíjazták, Kornis Gyulát internálták stb.)

A már említett 1950-es párthatározat erõteljesen szorgalmazta az iskola és a termelés szorosabb kapcsolatát, a munkás-paraszt származású tanulók lemorzsolódásának felszámolását is.

A lemorzsolódás elleni kampány eredményeképpen az 1952/53-tanévig egyre erõsödött az iskola "megtartó képessége". Az ötvenes évek közepéig sikerült elérni, hogy száz elsõ osztályos közül valamivel több mint a fele fejezze be a nyolcadik osztályt. Ekkor azonban megtört a fejlõdés folyamata: elbizonytalanodott, meggyengült az a központosított szervezet is, amely a bukások és lemorzsolódások elleni harcot folytatta. Késõbb, hatvanas évekig ismét erõsödött az iskola megtartó képessége.

Az ötvenes évek közepére egyre gyakoribbá váltak a diktált ideológiától való "elhajlások, torzulások", egyre több pedagógus mert saját bensõ meggyõzõdésére hallgatva tanítani, nevelni.

1955-ben egy minisztériumi elemzés így értékelte az azt megelõzõ tanévben tapasztalt "jobboldali" jelenségeket: "A közoktatás területén különösen veszélyesen jelentkeznek a vallásos világnézet, a klerikális reakció befolyása, a nacionalista, soviniszta megnyilvánulások, a hazafias nevelés eltorzítása és a burzsoá pedagógiai nézetek. A pedagógusok körében nõ azoknak a száma, akik nyíltan járnak templomba, gyermekeiket hittanra járatják, barátkoznak a papokkal. Hirdetik, hogy az idealista és materialista világnézetet összeegyeztethetõnek tartják, pl. templomba járnak, ugyanakkor »materialista szellemben« tanítanak. Az Alkotmányra hivatkozva hangoztatják, hogy a vallás számukra »magánügy« [...] Nevelõmunkánkban elég gyakran egyoldalúan a demokratikus hazafiság kap teret, nem kap megfelelõ súlyt az utolsó 50-100 év haladó hagyományainak, elsõsorban a munkásosztály és a parasztság felemelkedéséért vívott harcok hõseinek, a Kommunista Párt harcának ismertetése, értékelése, a dolgozó néptömegek történelem-formáló szerepének megmutatása, népi demokráciánk eredményeinek ismertetése." [645]

Középiskolák

A háború után a középiskolák hálózatának újjáépítése és fejlesztése is megoldásra váró problémaként jelentkezett. A gimnáziumok száma lassan emelkedett az ötvenes évek elejéig (1937/38 - 173, 1946/47 - 175, 1950/51 - 175), dinamikusabb gyarapodást volt tapasztalható a szakmai középiskolák terén (1937/38 - 112, 1946/47 - 197, 1950/51 - 230). Hasonló dinamizmust mutat a középiskolákban tanuló diákok létszámának a fejlõdése (gimnáziumban és szakmai középiskolában együtt: 1937/38 - 52 349, 1946/47 - 66 100, 1950/51 - 95 765).

A politikai vezetés legfõbb céljai közé tartozott a középiskolákban és a felsõoktatásban tanuló fiatalok szociális összetételének megváltoztatása, azaz a munkás és szegényparaszt származásúak erõltetett beiskolázása. Ez a törekvés kezdetben látványos eredményeket hozott. Ezt a fejlõdést szemlélteti a következõ táblázat:

A középiskolákban nappali oktatásban tanulók száma és megoszlása származás szerint:

1948 õszétõl 1955-ig a minisztérium szakérettségi tanfolyamokat szervezett. Ez az elõbb egy-, majd kétéves bentlakásos tanfolyam a középiskolát nem végzett munkás- és parasztfiatalok számára tette lehetõvé, hogy két középiskolai tantárgyból érettségi vizsgát tegyenek, majd az ezeknek megfelelõ fõiskolai vagy egyetemi szakon folytassák tovább tanulmányaikat. Az szakérettségi tanfolyamok nem váltották be a hozzájuk fûzött reményeket: a túlfeszített tempó "gyorstalpaló"-jelleget eredményezett, és a minõség rovására ment.

Egy 1954 júliusából származó minisztériumi jelentés arról számol be, hogy a felsõoktatásban tanuló "szakérett" hallgatók többsége "politikailag fejlettebb, öntudatosabb, jobban megedzõdött a problémák leküzdésére, mint a többi hallgató. Jobban kiveszik a részüket a társadalmi munkából, gyakran többféle feladattal is megbízzák õket. Talán ez a megterhelés is hozzájárult ahhoz, hogy a szakérett hallgatók tanulmányi eredménye alacsonyabb volt az átlagnál, s hogy a magasabb évfolyamokra már mintegy a felük lemorzsolódott. A minisztérium - a hibák orvoslására - egyéni foglalkoztatási tervet dolgozott ki a szakérettségizett hallgatók felzárkózatására." [647]

1949-ben valamennyi középiskolát gimnáziummá szervezték át. Létrejöttek az általános gimnáziumok humán és reál (természettudományos) tagozattal. Ahol lehetett külön fiú és leánygimnáziumokat mûködtettek, viszont lányok beiratkozhattak fiúgimnáziumba ott, ahol csak egyetlen fiúgimnázium mûködött. Így ezek koedukálttá váltak. A pedagógiai érvekkel indokolt koedukáció a hatvanas évektõl kezdve vált általánossá középiskoláinkban.

1949 õszétõl az oroszt kötelezõ idegen nyelvként tanulták az általános iskola felsõ tagozatán, a középiskolákban és a felsõoktatásban.

Az általános gimnázium mellett megalakultak a szakgimnáziumok: pedagógiai gimnázium a tanító és óvónõképzõ helyett, valamint közgazdasági, ipari és mezõgazdasági gimnázium. A szakgimnáziumok ilyen elnevezését csak az 1949/50-es tanévben alkalmazták. A következõ év õszén a pedagógiai gimnáziumok megszûntek, helyettük hároméves óvónõ-képzõket és négyéves tanítóképzõket létesítettek. (A tanítóképzõ négy esztendeje után a jelöltek érettségi vizsgát tettek, majd egy év gyakorlati képzés következett, melyet képesítõ vizsga zárt.)

Az ipari, mezõgazdasági és közgazdasági középiskolából ipari, mezõgazdasági és közgazdasági technikum lett. A technikum az általános iskolára épülõ három vagy négy évfolyamos, képesítõ vizsgával záruló, oklevelet adó középiskola-típus volt. A technikumok ebben a formában nem váltották be a hozzájuk fûzött reményeket. Hamar megfogalmazódott a kritika, hogy tantervük túlságosan elméleti jellegû, "nem képeznek a népgazdaság igényeinek megfelelõ középkádereket". [648] A technikumok reformjára a hatvanas évek elején került sor.

1950 szeptemberébe a gimnáziumokban is új tanterv lépett érvénybe. A gimnázium célja eszerint ugyanaz, mint az általános iskoláé: az ott megszerzett ismeretek elmélyítése, továbbfejlesztése, a tanulók alkalmassá tétele "középiskolai ismeretek alapján betölthetõ munkakörök ellátására" és a továbbtanulásra, s mindemellett - a marxista-leninista világnézet szellemében - harc a "reakciós idealista szemlélet" ellen. [649]

Az új tanterv magas óraszámot biztosított a természettudományos tárgyalnak, de emellett - a túlterhelés elleni harc jegyében - csökkentette az óraszámokat. (Ennek következtében olyan tantárgyak maradtak ki, mint a rajz és az ének.)

Hamar kiderült, hogy az általános gimnáziumok nem felelnek meg az elvárásoknak. Az ott végzõ fiatalok zömét 1954-ig (felsõbb szempontok alapján) még fel tudták vetetni a különbözõ felsõoktatási intézményekbe, késõbb azonban már a reális igények alapján próbálták kialakítani a felvételi keretszámokat. Ettõl kezdve a gimnáziumok végzettek csak 25%-a nyert egyetemi felvételt. Az aránytalan fejlesztés következtében a gimnáziumok diákjainak meg kellett barátkozniuk a gondolattal, hogy továbbtanulási lehetõségeik szûkülnek, többségüknek fizikai munkát kell majd végeznie.

Erre próbálták felkészíteni õket az ú. n. "politechnikai képzés" bevezetésével. Ideológiai hátteret szolgált ehhez a törekvéshez az elméleti pedagógia fogalomtárában a "politechnikai nevelés" kategóriájának a megjelenése (az értelmi, erkölcsi, esztétikai, testi nevelés mellett). Tanulmányok sokasága jelent meg e témáról, tudományos ülések és nevelési értekezletek egész sorát szentelték a "politechnizáció" kérdésének.

A politechnizáció ügye középiskoláink gyenge pontjai közé tartozott, errõl tanúskodik egy 1955 júliusából származó tervhivatali jelentés: "A gimnáziumi oktatás-nevelés egyik megoldásra váró fõ problémája a politechnikai képzés megvalósítása" - olvashatjuk a jelentésben. "Az a tény, hogy a gimnáziumot végzett tanulók jelentõs része a termelõmunkában helyezkedik el, a kommunista nevelés teljessége mellett megköveteli, hogy a termelésre vonatkozó ismeretekkel (a termelési folyamat alapelvei, néhány alapvetõ készség) felfegyverezzük a tanulókat. Ez a politechnizáció lényege, mely ha hiányzik az általánosan képzõ gimnáziumból, a sokoldalúan képzett ifjúság eszménye jelentõs csorbát szenved." [650]

Felsõoktatás, pedagógusképzés

A háború után a felsõoktatás sorozatos reformok színtere volt. Az elsõ átfogó reformra 1948 júniusában került sor, ennek során deklarálták az egyetemek nyitottságát a munkások és parasztok gyermeki elõtt. Keretszámokat fogalmaztak meg: az egyetemekre felvett hallgatók 60%-át munkás-paraszt fiatalokból kívánták verbuválni.

A további változtatások során erõltetett tananyagcsökkentést hajtottak végre, amelyek iskolásan didaktikus módszerek alkalmazásával párosultak: a kötelezõen elõírt tankönyvet vagy jegyzetet visszhangzó elõadásokat azok anyagát mechanikusan visszakérdezõ szemináriumok követték. Az oktatás színvonala így egyre csökkent, a tudományos teljesítményeket nem honorálták. [651] Az egyetemek "szocialista átszervezése" ürügyén számos kiváló professzort fosztottak meg katedrájától.

1949 februárjában megváltoztatták az egyetemek belsõ szervezetét: az addigi egységes bölcsészettudományi karból kiváltak és önálló karként mûködtek tovább a természettudományi fakultások.

1952. május 12-én minisztertanácsi határozatot hoztak arról, hogy a fõiskolai és egyetemi tanulmányokra jelentkezõket írásbeli és szóbeli felvételi vizsga alapján válasszák ki. A vizsgabizottság "mérlegeli a jelölt világnézetét, a jellemérõl kialakult benyomást, társadalmi helyzetét, pszichológiai adottságait, testi alkalmasságát; az utóbbiakat a vizsgabizottság véleménye alapján, az elõbbieket pontozással." [652] A keretszámok továbbra is érvényben maradtak: ezután is gondosan ügyelni kellett arra, hogy az egyes karokon megfelelõ legyen a hallgatók szociális összetétele és a nõk aránya. A tanulmányi szempont csak ezután következett: "Ha a jelentkezõk száma jelentõsen felülmúlja a megadott keretet szociális kategóriánként is, akkor a tanulmányi eredményeket kell fokozott mértékben figyelembe venni" - utasít egy felvételi irányelveket tartalmazó korabeli leirat. [653]

Az ötvenes évek közepére sikerült elérni, hogy az egyetemekre és fõiskolákra felvettek több mint 66%-a munkás és paraszt származású legyen. Az értelmiségi szülõk gyermekeinek jóval nehezebb volt bejutniuk a felsõoktatásba, 1955-ben a jelentkezõk közel 69%-át nem vették fel.

A keretszámok merevsége olykor nemcsak az "egyéb származású" vagy "osztályidegen" fiatalokat sújtotta, egyes esetekben az új rend tisztségviselõit is hátrányos megkülönböztetésben részesítették - ha szüleik nemkívánatos rétegbõl származtak. Erre szolgáltat példát egy 1956 márciusából származó párthatározat: "Egy nagyobb falu jól dolgozó párttitkárának jól tanuló gyermeke nem nyert felvételt, mert egyéb származású - az apa korábban önálló cipész volt - de községébõl a szocialista mezõgazdaság elõnyeirõl általa meggyõzött tsz-tag, illetve középparaszt gyengébb elõmenetelû gyermeke felvételt nyert, kis létszámú szakokon ugyanis 1 fõ 5-10%-kal is ronthatja az arányt." [654]

Az "új értelmiségi" réteg képzését szolgálta az esti és a levelezõ oktatás bevezetése is. Fõiskolákon és egyetemeken az 1951/52-es tanévrõl, általános iskolákban és gimnáziumokban pedig az 1952/53-as tanévtõl kezdve tanulhattak a "dolgozók széles rétegeinek gyermekei" (elsõsorban a munkáskáderek).

Az általános iskolák rendszerének kiépítésével párhuzamosan megnõtt az igény a szaktanárok iránt. Ezek képzését kezdetben a tanítók átképzésével próbálták megoldani. 1947 nyarán elkezdõdtek az elsõ szaktanítói tanfolyamok: két nyáron át tartó kurzus és közben egyéves egyéni tanulás után tehettek vizsgát és szerezhettek képesítést az elsõ átképzett tanítók. 1950 õszétõl a szaktanítók képzése hároméves tanfolyam keretében történt. A kurzusokat a nyári szünetekben tartották, s évközi egyéni konzultációkkal egészítették ki. Az itt szerzett oklevél már egyenértékû volt a pedagógiai fõiskolákon szerezhetõ általános iskolai tanári oklevéllel.

Ez utóbbi is új intézménytípus volt, a polgári iskolai tanárképzõ fõiskolát váltotta fel. 1947-ben nyílt meg a budapesti és a szegedi pedagógia fõiskola, ezeket követte 1948-ban a debreceni (1949-ben Egerbe telepítették) és a pécsi intézmény.

Az 1949-es egyetemi reform idején megszüntették a középiskolai tanárképzõ intézeteket és tanárvizsgáló bizottságokat. A középiskolai tanárok képzése ettõl kezdve az egyetemi karok feladata lett. Azóta is tartó polémiák kezdõdtek arról, hogy miképpen egyeztethetõ össze az egyetem tradicionális "tudósképzõ" funkciója a tanárképzés pragmatikusabb szempontjaival.

1954 elején az Oktatási Minisztérium munkatársai javaslatot terjesztettek elõ az MDP Politikai Bizottsága részére a tanárképzés egységesítésérõl. A koncepció a középiskolai és az általános iskolai tanárképzést egyöntetûen az egyetemekre kívánta telepíteni, a pedagógiai fõiskolákat pedig fokozatos felszámolásra ítélte. Az elképzelés hátterében a középiskolai tanárok tömeges képzése állt: a számítások szerint 1957-ig 3370 frissen képzett tanárból csak 415-re lett volna szükség. [655] A párt elhamarkodottnak ítélte a tanárképzés ilyen mérvû átalakítását, így az ügy lekerült a napirendrõl. (Az egységes tanárképzés problémája azóta is vissza-visszatérõ eleme a pedagógusképzés reformjáról szóló elképzeléseknek.)

Az egyetemek és fõiskolák hallgatósága körében az ötvenes évek közepére egyre többször fogalmazódtak meg a rendszer visszásságait érintõ kritikus gondolatok. A politikai vezetés viszont nem tûrt semmiféle "másképpen gondolkodást", a hivatalos ideológiával össze nem egyeztethetõ gondolatokat "ellenséges nézetnek" bélyegezték, és szigorúan megtorolták.

Az egyetemi ifjúság kritikus magatartását az ideológiai nevelés hiányosságának tudták be. 1955 márciusában ezt írták egy minisztériumi jelentésben: "Az egyetemi munka legnagyobb hiányossága a nevelés terén van. Az egészséges és konstruktív kritika mellett - oktatók és diákok körében egyaránt - nagymértékben jelentkezett a népi demokráciánk eredményeinek lebecsülése, a hibák mértéktelen felnagyítása, valamint a kijavításuk tekintetében táplált türelmetlenség és pesszimizmus. [...] Fellelhetõk különféle ellenséges ideológiai nézetek, mint pl. a kozmopolitizmus, pacifizmus és különösen a nacionalizmus különféle válfajai (sovinizmus, antiszemitizmus, a Szovjetunió lebecsülése, narodnyikizmus). Az egyetemek többségén nem folyik komoly ideológiai, politikai harc ezek ellen az ellenséges nézetek ellen." [656]

Ahogyan nõtt a fiatalság elégedetlensége, úgy szaporodtak a tettlegességgé fajuló akciók is: "A jobboldali megnyilvánulások - olvashatjuk egy minisztériumi belsõ használatra szánt jelentésben - nem szûntek meg, hanem sok esetben nyílt provokációk formájában jelentkeztek. A Budapesti Mûszaki Egyetemen po. az április 4-i felvonulásra készülõ katonai egységeket destruálták, a debreceni Tudományegyetemen többször megrongálták, vagy ellopták a hangerõsítõ berendezést, hogy a politikai tömegakciók lebonyolítását akadályozzák. Ugyanezen egyetemen a pártbizottság titkárának követelésére húsvét másnapján a rektorhelyettes szünnapot rendelt el. A Népstadionban tartott kosárlabda Európa-bajnokságról a rendõri szerveknek több egyetemi hallgatót kellett kivezetni a Szovjetunió elleni tüntetésben való részvétel miatt." [657]

Az egyetemi és fõiskolai hallgatók fontos szerepet játszottak az 1956-os forradalomban. Az egyetemi ifjúság követelte Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését, többpárti választások kiírását, a szovjet csapatok kivonását, a beszolgáltatási rendszer eltörlését, a Kossuth-címer visszaállítását és a Sztálin-szobor eltávolítását. 1956. október 23-án a Petõfi-szobor elõtt tüntetés zajlott le, amelyen már nemcsak az ifjúság képviselõi vettek részt: az idõközben 200 ezer fõre duzzadt tömeg az Országház elé vonult. Ezzel kezdetét vette a forradalom, amelyben az ifjúság kezdeményezõ szerepet vállalt. [658]

A DISZ (Demokratikus Ifjúsági Szövetség) Petõfi Köre még 1956. szeptember 28-án vitasorozatot rendezett a köznevelésrõl, amelyen részt vettek a párt- és állami vezetés képviselõi is. Jóború Magda oktatási miniszterhelyettes kritikus hangvételû bevezetõ elõadásában a korabeli tantervekrõl és tankönyvekrõl szólva azt fejtegette, hogy: "1950 óta milyen sokszor kerültek átdolgozásra tanterveink, tankönyveink, s egyes esetektõl eltekintve mily kevéssé vált hasznukra." "Ha valaki a dogmatizmus, sematizmus, a személyi kultusz kulturális életünket mérgezõ hatását frappáns példákkal akarja illusztrálni, e célra kiválóan alkalmas szépirodalmi és publicisztikai alkotások mellett a siker biztos tudatával lapozhatja fel számos tankönyvünket is." [659] Az ötvenes évek dogmatikus szellemi légkörében "eretnek" gondolatnak számított, hogy az elõadó sürgette a korábban felsõbb utasításra megszüntetett lélektani, különösen a gyermeklélektani kutatások folytatását.

1956. október 1-tõl 6-ig pedagógiai tanácskozást tartottak Balatonfüreden. Ezen már nemcsak a korszak neveléstudományának hivatalosan elismert képviselõi vettek részt, hanem néhányan azok közül is, akiket korábban "adminisztratív úton" félreállítottak. A konferencia jelentõs eseménye volt, hogy Mérei Ferencet, a gyermeklélektan kiváló hazai képviselõjét nyilvánosan rehabilitálták. Az értekezleten elfogadott nyilatkozat hangsúlyozta, hogy "minden további elõrehaladás elengedhetetlen feltétele a neveléstudományi kutatás és a tudományos kritika szabadsága". [660]