9.2. Pedagógia és iskoláztatás 1867-1919 között

Az 1867-es kiegyezés új alapokra helyezte Ausztria és Magyarország kapcsolatát az Osztrák-Magyar Monarchián belül. A kiegyezési törvény (1867:12. tc.) kimondta a két ország önállóságát (külön kormányokkal, parlamenttel) és egyenlőségét, paritását. Ugyanakkor rögzítette az együttműködés módozatait is. A közös uralkodó - az időközben magyar királlyá koronázott Ferenc József - elismerte az 1848. évi törvényeket, és megalakította a felelős magyar minisztériumot, Andrássy Gyula gróffal az élen.

A kiegyezést a teljes függetlenség hívei azonnal a támadások össztüzének vetették alá. Így tett az önkéntes száműzetésben élő Kossuth Lajos is, a nemzet jogainak feladásával vádolva meg a kompromisszumra hajlandó Deák Ferencet és követőit.

A korabeli ellenzők véleményével szemben ma már megállapítható, hogy a kiegyezés a maga korában reális kompromisszum volt, teljes egészében megfelelt az akkori társadalmi és nemzetiségi erőviszonyoknak. A magyar politika vezető rétege a nemzeti önállóságnak jóval nagyobb mértékét, az ország gazdasági felzárkóztatásának több lehetőségét kapta kezébe, mint Mohács óta bármikor.

A kiegyezés tehát lehetőséget teremtett a magyar társadalom polgári fejlődése számára, s - ezzel párhuzamosan - kedvező feltételeket biztosított a magyar iskolaügy korszerűsítésére, tartalmi-szervezeti modernizálására.

A népoktatási törvény

A kiegyezés után, az Andrássy-kormányban ismét Eötvös József, a egykori kultuszminiszter lett a Vallás és Közoktatási Minisztérium vezetôje. A kultusztárca birtokosának szilárd elhatározása volt, hogy befejezi a magyar közoktatás polgári átalakítását - azt a folyamatot, amely 1848-ben elkezdődött.

Eötvös, a széles látókörű, nagy politikai és történelmi tapasztalattal rendelkező államférfi tudta, hogy a kiegyezés után más társadalmi-politikai viszonyokkal kell számolnia, mint 1848-ban. Akkor a polgári átalakítás egyes lépéseit a forradalmi tömegmozgalmak erői támogatták, most - a kiegyezés után - mindezt "felülről" kellett megszervezni és irányítani.

Eötvös az egész magyar közoktatás gyökeres átformálását tűzte ki célul, de ebben a többlépcsős folyamatban szerinte abszolút elsőbbséget élvezett a népoktatás ügye.

Továbbra is megoldásra váró probléma volt az államnak a közoktatás irányításában betöltött szerepe. A kiegyezés utáni népoktatási reformtervében Eötvös József e tekintetben is számolt a megváltozott történelmi-társadalmi helyzettel. Amíg tehát 1848-ban a "közös" (tehát felekezetközi) iskolákat tekintette alapnak, addig 1868-ban már a meglévő felekezeti iskolákat tudomásul véve és érintetlenül hagyva építi fel a népiskolák rendszerét. (Ne feledjük: ekkor még egyetlen állami vagy önkormányzati népiskola sem volt az országban!)

Eötvös tehát községi iskolák létesítését csak ott rendeli el, ahol nem működnek egyházi népiskolák. A felekezeti iskolák államosítását már csak azért sem szorgalmazta, mert a központi államhatalom túltengését kifejezetten károsnak tartotta. Felfogása szerint a "monopolizált állami közoktatás távol áll a szabadság eszméjétől". Ezzel együtt is fontos - de nem kizárólagos - szerepet szán az államnak a közoktatás megszervezésében. "Általános tapasztalás bizonyítja - hangsúlyozza egyik parlamenti beszédében -, hogy ahol a népoktatás magasabb fokra emelkedett, ez mindenütt csak az állam közbenjöttével sikerült, és valóban alig fogja valaki komolyan kétségbe vonni, hogy valamint az egyháznak érdeke, sőt kötelessége, hogy a gyermekekből jó keresztényeket neveljen, éppúgy kötelessége az államnak is az, hogy a gyermekeket jó állampolgárokká nevelje fel. Miből következik, hogy ott, hol a szülék vagy az egyház a gyermekek oktatásáról nem gondoskodnak, az állam vállalja magára ezt a kötelességet." [425]

A felekezeti iskola nélküli községek közös népiskolájának felállításán túl Eötvös az állam befolyását közvetett eszközökkel kívánta érvényre juttatni. Ez a befolyás mindenekelőtt az ellenőrző szerepben, a felügyelet jogában testesült meg, ami a felekezeti iskolákra is kiterjedt. Mindemellett az állam ösztönző szerepet is betöltött: állami tanítóképzők felállításával szorgalmazta a tanítóképzés színvonalának emelését, gondot fordított a színvonalas népiskolai tankönyvek elkészítésére.

Eötvös új törvényjavaslata 1868. június 23-án került a képviselőház elé, s - hosszas parlamenti vita után - csak december 15-én szentesítette a király. Ezzel megszületett Magyarország első népoktatási törvénye, az 1868:38. tc.

Kiemelkedő jelentőségű törvény ez a magyar népoktatás történetében. (A maga nemében Európa több más országát megelőzte: pl. Angliában 1870-ben, Olaszországban 1871-ben fogadtak el törvényt az általános tankötelezettségről.)

A nagyobb községek felső népiskola helyett - "ha anyagi erejük engedi" - polgári iskolát létesítettek. A polgáriban a fiúk hat-, lányok pedig négyéves képzésben részesültek.

Polgári iskolába a népiskola első négy osztályát elvégzett tízéves gyerekek nyerhettek felvételt.

Tantárgyait a gyakorlati hasznosság, a polgári életforma szükségletei alapján állították össze. A törvény szövege szerint a következő tárgyakat kellett tanítani: "hit- és erkölcstan; anyanyelvi irálytan és irodalom; ahol a tanítási nyelv nem magyar, ott a magyar nyelv; ahol a tanítási nyelv magyar, ott a harmadik évfolyamon kezdve a német nyelv; számvetés, kiterjesztve a polgári politikai számvetésig; mértan; hazai és egyetemes földrajz és történelem, természetrajz, természettan és vegytan (tekintettel az iparra, kereskedésre és gazdaságra); mezei gazdaság vagy ipartan, tekintettel a község és vidéke szükségére; statisztika; köz-, magán és váltójog alapvonalai; könyvvitel; rajz a mértannal összhangzatba véve, és szépírás; ének; test- és fegyvergyakorlat". [426]

A törvény rendelkezik az iskolaszék, a népiskolai hatóságok, tanfelügyelők hatásköréről is.

Az iskolaszék kilenctagú testület, melyben helyet kap a helybeli lelkész és a tanító, valamint a helység lakosainak képviselői, "lehetőleg az oktatásügyhöz értő egyének". Feladata a községi népiskola helyi felügyelete. Később, az 1876-i törvény alapján a felekezeti népiskolák mellé is szerveztek iskolaszékeket. De megszervezték az állami felügyeleti rendszert is: az állami tanfelügyelők mid az állami-községi, mind a felekezeti népiskolákat ellenőrizték.

Az iskolaszék választotta a tanítót, és felügyelt az iskolai munkára. Ellenőrizte a törvény betartását, a tandíj beszedését, a mulasztások igazolását; rendelkezett az iskolaépület javíttatásáról, taneszköz-beszerzésrôl; képviselői jelen voltak a vizsgákon, döntöttek a tanító és a szülők közötti vitás kérdésekben stb.

A népoktatás alakulása 1868-tól 1918-ig

Népiskolák

Eötvös József tudta, hogy a törvény rendelkezéseinek végrehajtásához hatalmas anyagi befektetésre lesz szükség, és hatása is csak évtizedek múlva lesz érzékelhető. A népoktatási törvény nyomán jelentősen korszerűsödött a magyar elemi iskoláztatás, de a fejlődés hosszú folyamat eredménye volt. Eötvös munkásságának gyümölcse csak jóval halála (1871) után ért be.

Korabeli becslések és felmérések alapján, a törvény megjelenésének idejében a tanköteles gyermekeknek 48%-a járt iskolába. 1872-re ez az arány már 55%-ra módosult. A századforduló táján, 1896-ban 79% az iskolát látogató gyermekek száma, 1913-ban pedig már 93%.

Ugyanez a fokozatos fejlődés mérhető le az írni-olvasni tudók számarányának változásán is. Az alábbi táblázat adatai érzékeltetik ezt a folyamatot:

A 7 éven felüli lakosságból
Év                  olvasni, írni tud              analfabéta
1890                     62%                          38%
1910                     69%                          31%
1920                     87%                          13%
1930                     91%                           9%
1940                     94%                           6%

Másfelől az is tény, hogy a fejlődés korántsem volt töretlen vonalú. A kezdeti nehézségekről maga Eötvös József számolt be az országgyűlésnek 1870-ben beterjesztett jelentésében. Adatai szerint a községek 15 százalékában semmiféle iskola nem volt. Az 1869-es adatok szerint kis községekben egy tanító 25-30 gyermekkel foglalkozott egyszerre, városokban viszont ez a szám 200 főre is emelkedhetett. (A népoktatási törvény szerint egy tanító 80 gyermeknél többet nem taníthat.)

A tanköteleseknek - mint láttuk - csupán fele járt iskolába. Ha a tankötelezettség egy csapásra megvalósult volna, akkor további 13 783 tanítót kellett volna alkalmazni és 14 157 tantermet építeni. A helyzetet tovább nehezítette a meglévő népiskolák nagy részének hihetetlenül elhanyagolt állapota. Olyan termekben szorongtak a tanulók, melyeknek "sem közegészségügyi, sem paedagógiai szempontból nem volna megengedhető iskolául használtatásuk". [427]

Még drámaibb az a kép, amelyet a korabeli közoktatás-politikus, Schvarcz Gyula fest "A közoktatásügyi reform mint politikai szükséglet Magyarországon" című nagyszabású művében. E kötetre reflektált a száműzetésben élő Kossuth Lajos az "Új korszak" című lap 1868. évi 15. számában: "A kép, melyet Önnek oly ritka szakképzettséggel s annyi discernens eréllyel folytatott búvárlatai a helyzetről nyújtanak, valóban irtózatos. Tizenhétezer község közül ötezer faluban semmi iskola! Tizenötezerötszáz községben a nőnem semmi iskolai oktatásban nem részesül! A tanköteles fiúgyermekek több mint ötvenkét százaléka, több mint a fele nem jár iskolába! A hazai menyasszonyok sorában, kik a nemzedékek legelső, legmaradandóbb hatású nevelőivé vannak a Gondviselés által rendelve, száz közül 85 nem tudja nevét leírni! Száz újonc közt 78, Erdélyben már éppen 91 nem tud írni! És mind ez, közel ezred-éves államélet után, a kereszténység XIX. századában, midőn amott a jeges északon, Norvégiában, hol a mezei nép többnyire nem falvakban, hanem elszórt házakban lakik, s a földnépe gyermekeinek mérföldekről kell egyes gyülpontokra vándorolniok, miszerint az itinerans [vándorló] néptanító oktatásában részesülhessenek, alig van az egész országban egyetlenegy ember, a ki írni, olvasni ne tudna." [428]

Lehetséges, hogy az 1860-as években ez volt a helyzet Norvégiában, de Kossuthnak abban alapvetően igaza van: az 1820-as, 1830-as, 1840-es években oly sokat szónokoltak a megyékben, az országgyűlésben a politikusok a népoktatásról, de vajon az egyházak által szervezett és fenntartott 12 000 népiskola mellé a megyék és az állam miért nem szervezett 5000 településen népiskolát? Mint volt pénzügyminiszter jól tudta: másra kell a pénz!

A néptanítók csekély száma és alacsony színvonalú képzettsége is nehezítette a fejlődést. Jelentős részük nem ismerte a kor színvonalának megfelelő taneszközöket, szemléltetőeszközöket. Természettani ismereteik is rendkívül hiányosak voltak. "Több helyen a villámot, vagy az úgynevezett mennykövet mint a felhőkből aláhulló kocsonyás anyagot vagy éppen követ ismertették a gyermekek előtt." [429] Mindezeket a visszásságokat tetézi, hogy egyes megyékben több olyan tanító volt, aki még írni sem tudott.

A századforduló népoktatást jobbító mozgalmainak egyik jelentős személyisége volt Ember János tanfelügyelő és tankönyvíró. Egyik szokatlan hangvételű tanulmányában a jövendő neveléstörténészének szemével tekint vissza saját korára. A századforduló népiskoláinak felszereltségéről így ír majd a XXI. századnak ez a képzeletbeli történésze: "Furcsa volt a hajdani népiskoláknak felszerelése is. A fali olvasótáblák tollszárvastagságú lécekkel voltak a falra szegezve, a térképek hasonlóképpen, a honnan a szó szoros értelmében «letanulták» a gyermekek. Természetesen a por és füst, mik a hajdani népiskola levegőjének nélkülözhetetlen alkotó részei valának, segítettek a gyermekeknek a tanulásban. Voltak a mi boldog emlékű őseinknek úgynevezett szemléltető képeik is, a melyeket egy ma már csak névleg élő «tantárgy» tanításánál használtak. Több művészi becsű kép másolata volt e képek között, de ezeket nem a kopasz falak díszítésére használták, hanem mint a vezérkönyv mondta «tanulásra». Az a furcsaság napirenden volt, hogy a tanító a tehenet a képről ismertette, holott a tehén az iskola ablaka alatt bőgött, mintha maga is restellte volna, hogy a portréját mutogatják, a mikor ő elevenen látható." [430]

Eötvös József kultuszminiszterként rendkívül sokat tett a népiskolák tanszeköz-ellátásának korszerűsítéséért. 1868-ban tankönyvbizottságot hívott életre, melynek célja a népiskolai olvasó- és tankönyvek, valamint a "vezérkönyvek" (tanítói segédkönyvek) színvonalának fejlesztése volt.

A bizottság tagjai egyetértettek abban, hogy a "népiskolai tanítás biztos sikere mindenekfelett a tanító egyéniségétől függ", de abban is, hogy a népiskolai tanítás színvonalát jelentősen befolyásolják a tanítók vezérkönyvei és a tanulók tankönyvei. (Figyelemreméltó, hogy a jeles elméleti és gyakorlati szakemberekből álló tankönyvbizottság akkori szóhasználatában a tankönyv mint "tanításban irányul követendő vezérfonal" szerepel.)

Sok új tankönyvre volt szükség. Eötvös és a tankönyvbizottság a tankönyvírás terén "szabad versenyt" teremtett: ismert szakembereket kértek fel tankönyvírásra (rendszerint egy és ugyanazon könyv írására többet is), de mellettük bárki szabadon pályázhatott kéziratával. Az eredmény nem maradt el, értékes népiskolai tankönyvek és tanítói vezérfonalak egész sora született Eötvös minisztersége alatt.

Ezek az Eötvös-féle tankönyvek számos kiadást megértek, sőt lefordított, nemzetiségi nyelvű változataik is megjelentek. A német, román, szlovák és egyéb nemzetiségi tankönyvek - a magyar könyvből fordított szövegeken túl - szép számmal tartalmazzák a nemzetiségi költők, írók műveit is. Egészen az 1910-es évek végéig használták ezeket a nemzetiségi tankönyveket, melyek a népoktatás eszközével segítették elő a Kárpát-medencében élő népek egymás iránti megértését.

Eötvös József 1871-ben bekövetkezett halála után lelassult a magyar népoktatás korszerűsítésének folyamata.

Az 1868-as törvény szerint az oktatás nyelve a tanulók anyanyelve - amennyiben ez "a községben divatozó [tehát általános] nyelvek egyike" - ez a jogszabály volt érvényben az 1920-as évekig. Ezen belül 1879-től valamennyi népoktatási intézményben kötelező tantárgyként bevezették a magyar nyelvet. Az 1907-ben, Apponyi Albert minisztersége alatt kiadott törvény a nemzetiségi egyházi iskolák államsegélyét ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a tanulók a negyedik osztály elvégzése után magyar nyelven - írásban és szóban - alapszinten helyesen ki tudják magukat fejezni. (Az oktatás ingyenességéről szóló - indokolt és időszerű - 1908. évi 46. törvény szintén Apponyi Albert nevéhez fűződik.)

A magyar nyelv államnyelvvé tétele és széles körű terjesztése egy soknemzetiségű polgári államban indokolt törekvés volt. Ez azonban nem párosult kellő körültekintéssel és a nemzetiségi jogok tiszteletben tartásával.

Ellentmondásos volt tehát a népoktatás fejlődése a századforduló táján. Eötvös eszménye a községi népiskola egyre jobban háttérbe szorult a már működő felekezeti és az újonnan telepített állami iskolák mögött.

A XIX. század utolsó éveiben, Wlassics Gyula minisztersége alatt ezer új állami népiskolát létesítettek a millennium tiszteletére. Ezek többsége nemzetiségek lakta területre került, hogy mint "ezer bástya" a "magyar kultúrának tartalmával, bájával és varázsával" hasson a felnövekvő generációkra. Az állami iskolák térnyerését példázza az is, hogy míg 1869/70-ben csupán négy volt belőlük, 1918-ban már 3791 működött.

A tankötelezettség végrehajtásának fogyatékosságát elemezték 1905-ben, a hatodik egyetemes tanítógyűlés küldöttjei. Adataik szerint 1000 tanköteles gyermek közül az I. osztályba jár 313, ebből a IV. osztályba 145 jut el, az V. osztályba 78, a VI. osztályba pedig 47. Az iskolák 67%-a teljesen osztatlan volt. Egy tanítóra átlagosan 61 gyermek jutott. A törvényes előírás szerinti tíz hónapot csak az iskolák egyharmadában tanították végig.

Óvodák

A népiskoláztatás kérdése mellett Eötvös József az óvodák ügyének is figyelmet szentelt. 1870-ben törvényjavaslatot terjesztett az országgyűlés elé, de ennek keresztülvitelében halála megakadályozta.

A kisdedóvást szabályozó törvény 1891-ben lépett életbe (1891:15 tc.). Beillesztette az óvodát a magyar köznevelési rendszerbe. Célja: a 3-6 éves gyermekeket ápolja szüleik távollétében; elősegítse, testi, értelmi és erkölcsi fejlődésüket.

A törvény rendelkezett az óvónők képzéséről is. Óvónőképző intézetbe ettől kezdve csak a polgári iskola vagy a gimnázium négy osztályának elvégzése után jelentkezhettek lányok és fiúk. A felvétel feltételei: egészséges, ép testalkat, zenei hallás, betöltött 14. év.

Képzési ideje két esztendő volt. A közismereti és "készség" tárgyak mellett neveléstani ismereteket oktattak, hospitálásokat szerveztek a képzők mellett felállított mintaóvodákban. A képzés végén a növendékek képesítő vizsgát tettek elméletből és gyakorlatból. Ezt követően egy tapasztalt óvónő mellett gyakorolták a pedagógiai munkát 18 éves korukig, amikor már óvóképesítő oklevelet kaptak. A törvény előírása szerint az óvodákban csak képesített óvónő alkalmazható.

A századfordulón jelentős mértékben növekedett az óvodák száma, s kiszélesedett az óvónőképző intézetek hálózata.

Polgári iskolák

Az 1868. évi 38. törvény által létesített felsőbb népiskolák fokozatosan elsorvadtak, átadták helyüket a polgári iskoláknak. Polgáriba az elemi népiskola első négy osztályának elvégzése után iratkozhattak be a tanulók.

A korábban hatosztályos iskolatípus képzési ideje a század végére négy évre csökkent, elvégzése után az alacsonyabb tisztviselői pályák betöltésére nyílt lehetőség. A polgári iskola így tehát a városi kispolgárság igényeit elégítette ki. A fiú és leány polgári iskolák gyorsan meghonosodtak országszerte. 1880/81-ben még csak 57 fiú és 53 leány polgári iskola működött, 1913/14-re ez a szám 201-re, illetve 325-re emelkedett.

A gimnáziumok első négy osztályának tananyaga jelentősen eltért a polgári iskoláétól (mindenekelőtt a klasszikus nyelvi tanulmányok terén). A negyedik polgári iskolai osztály elvégzése után elvileg lehetőség nyílt a gimnázium ötödik osztályába való átlépésre - különbözeti vizsgák letétele után.

1873-ban nyitotta meg kapuit Budán két polgári iskolai tanítóképző intézet. Az egyik a tanítók képzését végezte Gyertyánffy István igazgatásával, a másik pedig tanítónőket készített fel a pályára - ittZirzen Janka volt az igazgatónő. (Hosszú ideig kellett még küzdeni a tanári rang elnyeréséért!)

A középiskolák fejlődése

Eötvös József már 1848-ban megkísérelte újjászervezni a magyar középiskolákat. Második kultuszminisztersége idején, a népiskolai törvény elfogadása után, 1870 áprilisában nyújtotta be középiskolai törvénytervezetét.

Noha a javaslatból Eötvös életében már nem születhetett törvény, a koncepció eredetisége, újszerűsége miatt figyelmet érdemel.

A miniszter elképzelése szerint a népoktatást követően négytagozatú középiskolában tanulhatnak tovább a gyerekek. Ez a középiskola egy épületben működő, egymással kooperáló, de különböző képzést nyújtó tagozatokból áll, mint: a) al- és felgimnáziumok 4+2 osztállyal, b) al- és főreáliskolák 4+3 osztállyal, c) líceumok 3 osztállyal, d) ipari és kereskedelmi szaktanfolyamok 4 osztállyal.

Eötvös felfogása szerint a középiskola elsőrendű feladata az általános ismeretek nyújtása, és csak másodsorban a felsőfokú tanulmányokra való előkészítés. Ez utóbbi célra a líceumot tartotta alkalmasnak, ahova a tanulók a hat gimnáziumi vagy hét reáliskolai osztály elvégeztével léphettek be. A líceum második és harmadik osztályában a különböző egyetemi tanulmányokhoz szükséges tárgyakat tanulták volna.

Jelentős újítása a koncepciónak az ipari és kereskedelmi szaktanfolyamok beillesztése a középfokú oktatásba. Ezek a tanfolyamok szorosan együttműködtek volna a gimnáziumi és reáliskolai oktatással. A közös tárgyakat egy tanár ugyanazon az órán tanította volna a gimnáziumi, reáliskolai és szaktanfolyami tanulóknak. A tagozatok között nem volt áthághatatlan válaszfal, a tanulók érdeklődésük szerint választhattak a képzési utak, a szakirányok között.

Eötvös koncepciójában nem szerepel érettségi vizsga, helyette a felsőfokú intézményekbe való lépés előtt felvételi vizsgát ír elő. Felfogása szerint az adott főiskola joga, hogy megvizsgálja a más intézetekből jövő tanulók tudását, s megállapítsa, hogy alkalmasak-e továbbtanulásra.

Az eötvösi középiskola-koncepció tehát merész újításokat tartalmazó, demokratikus szellemű javaslat. Az elképzelés terv maradt csupán, s csak Eötvös halála után mintegy másfél évtizeddel született meg az új törvény, az 1883:30. tc.

A Trefort Ágoston minisztersége alatt elfogadott középiskolai törvény - Eötvös "többutas" elképzelésével szemben - csak a klasszikus gimnáziumot és a reáliskolát tartja számon a középiskola-típusok között. Céljuk az általános műveltség közvetítése és a felsőfokú tanulmányokra való előkészítés. A gimnázium a humanisztikus, mindenekelőtt görög-latin tanulmányok segítségével, a reáliskola pedig a modern nyelvek, a mennyiségtan és a természettan fokozottabb tanításával oldja meg feladatát. (Az eredetileg hatosztályos reáliskolát 1875-ben nyolcosztályossá fejlesztette egy törvény.)

A gimnáziumi érettségi mindenféle felsőfokú tanulmányra jogosít, a reáliskolából azonban csak a műegyetemre, a tudományegyetemek matematikai-természettudományi karára, a bányászati, erdészeti és gazdasági akadémiákra lehetett beiratkozni.

A törvény az ország területét 12 tankerületre osztja, élükre tankerületi főigazgatót nevez ki. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium főigazgatók közreműködésével gyakorolja a középiskolák feletti felügyeletet. Ez a felügyelet a felekezeti középiskolákra is kiterjed.

Az első középiskolai törvény a tanári képesítés feltételeiről is intézkedett. Állami tanárvizsgáló bizottság előtt kell képesítő vizsgát tenni. Ennek az intézkedésnek jelentős szerepe volt abban, hogy a következő negyedszázad alatt az okleveles középiskolai tanárok száma 47%-ról88%-ra emelkedett. Emelkedett a középiskolák száma is: a világháborúig 179-rôl 222-re (a közben megalakult leány-középiskolákkal 264-re). [431]

1890-ben új törvényt fogadtak el a középiskolákról. Ez módosította az 1883. évi törvény rendelkezéseit: a gimnázium tanulóit nem kötelezte a görög nyelv és irodalom tanulására. Helyette az ún. görögpótló tárgyakat választhatták a tanulók (görög írók műveinek magyar fordítása, görög irodalom és művelődéstörténet alapjai, szabadkézi rajz). A görögpótló tárgyak bevezetése az iskolafenntartók elhatározásától függött. Ezek után az ilyen intézményben érettségizett fiataloknak pótló érettségi vizsgát kellett tenniük görög nyelvből, ha az egyetemek vagy főiskolák hittudományi karára, illetve ha az egyetemek bölcsészettudományi karára akartak beiratkozni. Így voltaképpen egy újfajta középiskola-típus született: a latin-görögpótlós gimnázium a latin-görög nyelvű gimnázium és a latin nélküli, modern nyelvi képzést nyújtó reáliskola mellett. [432] A görögpótló tárgyak rendszerét csak az 1924. évi középiskolai törvény szüntette meg.

A nők egyenjogúságát célul tűző mozgalmak a magasabb művelődés igényét is megfogalmazták a század második felében. Ezek az emancipációs törekvések - a fejlett nyugati és északi államokat követve - ekkor még a magasabb műveltség megszerzésében látták a női egyenjogúság megszerzésének első és döntő lépését.

A népoktatási törvény - mint láttuk - a lányok számára polgári iskolát és tanítónőképző intézetet szervezett. A polgári leányiskolák a kispolgári rétegek művelődési igényeit még ki tudták elégíteni. A problémát az jelentette, hogy a század végére még mindig hiányzott a női középiskola, amely a középpolgárság, az "úri középosztály" leányai előtt megnyithatta volna az utat az érettségihez kötött értelmiségi pályák és az egyetem felé. Ezt pedig mind az államigazgatás megnövekedett munkaerő-igénye, mind pedig a megélhetési viszonyok nehezülése egyre jobban sürgette.

1875-ben - Trefort Ágoston kultuszminisztersége alatt - Molnár Aladár hétévfolyamos felsőbb leányiskolát alapított a fővárosban. Ez az intézet érettségit nem adott, képzési célja a humán műveltségű családanya és feleség szerepkörre való felkészítés volt. Középfokú leánynevelésünk első rendszeres iskolái, a felsőbb leányiskolák széles körben elterjedtek.

Wlassics Gyula minisztersége alatt döntő változás ment végbe a nők felsőfokú iskoláztatásában. Előbb gyógyszerészeti tanfolyamok szervezését engedélyezte, majd - 1895-ben - megnyitotta az egyetemek bölcsész, orvosi és gyógyszerészi fakultását a nők előtt.

A felsőoktatás - ha csak részben is - már nyitott volt a nők számára, de még mindig hiányzott az érettségivel záruló középiskola.

Fontos kezdeményezéseket tett ezen a téren az Országos Nőképző Egyesület, amely bizottságot hozott létre a leánygimnázium megszervezésére. (E bizottság soraiban olyan neves személyiségek működtek együtt, mint a kezdeményező Hampelné Pulszky Polixénia, György Aladár, Beöthy Zsolt, Alexander Bernát, Beke Manó, Kiss Áron és Nagy László.)

Az ONE törekvéseinek eredményeként 1896. október 2-án megnyithatta kapuit hazánk első leánygimnáziuma. Tanterve a fiúgimnáziumok tantervét vette alapul. Mindemellett gondot fordítottak arra, hogy érvényesüljön a "női jelleg" és figyelembe vették, hogy "a leányoknál nagyobb óvatosság szükséges az erőltető stúdiumra való elhatározás dolgában". Ezért a leányok nem tanultak görögöt - pótlására az ókori irodalmat vezették be - latin csak az ötödik osztálytól kezdve szerepel, a női jelleget pedig a rajz, az ének és a női kézimunka biztosította.

Az ONE leánygimnáziuma mellett, nehézkesen haladt a többi hasonló intézmény létrehozása. (1912-ig csupán három nyilvános leánygimnázium létezett az országban.) A leányok - magántanulóként - a fiúgimnáziumokban tanulhattak és ott tehettek érettségi vizsgát. Több helyen a fiúgimnáziumhoz vagy a felsőbb leányiskolához csatolt gimnáziumi tanfolyamot szerveztek számukra.

ormanentum

Már az 1883. évi törvény elfogadása után elkezdődtek azok a viták, amelyek a középiskolai oktatás tartalmi kérdései köré rendeződtek. Sokan már túlhaladottnak ítélték a hagyományos klasszikus műveltség elemeire építő, a nyelvi-irodalmi tanulmányokat középpontba helyező képzési modellt. A polgárosuló társadalom igényeinek már kevésbé felelt meg egy olyan műveltségeszmény, amely túlhangsúlyozza a klasszikus nyelvek (mindenekelőtt a latin) szerepét és kevés teret enged a természettudományoknak. A századforduló táján elinduló, s a középiskola megújítását célzó reformmozgalom képviselői sürgették a gimnáziumi oktatás életszerűségének fokozását, a valós társadalmi igények figyelembevételét. Új jelenség a tanulók, s általában a gyermek sajátosságai iránti felfokozott érdeklődés, többek között a tanulói túlterhelés okainak kutatása.

A következő ábra a századforduló körüli esztendők magyar iskoláinak rendszerét szemlélteti:

Ábra
A magyar iskolák rendszere a századfordulón [433]

Felsőoktatás, tanárképzés

A dualizmus időszakában jelentős fejlődés ment végbe a felsőfokú iskoláztatás terén is. A polgárosodás, az ezzel párhuzamosan kiszélesedő államapparátus egyre több szakképzett értelmiségit igényelt. Ezek képzése folyt - a pesti tudományegyetem mellett - a három újonnan szervezett egyetemen. Kolozsvárott 1872-ben, Debrecenben és Pozsonyban 1914-ben nyitotta meg kapuit új univerzitász.

A budapesti egyetem négy karból állt: katolikus hittudományi, jog- és államtudományi, orvostudományi és bölcsészettudományi karból. Az oktatószemélyzet nyilvános rendes és nyilvános rendkívüli tanárokból, magántanárokból (ők bizonyos tudománykörök oktatására kaptak megbízatást), nyelvmesterekből és a különböző "ügyességeket", készségeket oktató magántanítókból állt. Több tanszéken tanári kar munkáját a meghatározott időre megválasztott adjunktusok, tanársegédek és gyakornokok segítették.

Az egyetem élén az évente választott rektor állt, aki a prorektorral (előző évi rektor), a karokat irányító dékánokkal és prodékánokkal (előző évi dékán) egyetemi tanácsot alkotott. A szenátus volt az egyetemi autonómia legfőbb letéteményese.

Eötvös József vallás és közoktatásügyi miniszter még 1848-ban tervezetet készített az egyetemek bölcsészkara mellett felállítandó tanárképzőről. A tervezet csak második minisztersége alatt válhatott valóra: 1870 májusában írta alá a "Középtanodai Tanárképző" (későbbi nevén Középiskolai Tanárképző Intézet) szervezeti szabályzatát.

A pesti egyetem bölcsészettudományi kara mellett felállított "képezde" célja eszerint nem más, mint hogy "azon egyetemi hallgatókat s egyéb tanárjelölteket, kik középiskolai tanárságra készülnek, a szükséges előismeretek igazolása után, választott szaktudományukban és annak módszertani kezelésében alaposan kiképezni, s őket tudományos öntevékenységre ösztönözve arra képesíteni, hogy tanári hivatásuknak mind tudományos készültségük, mind a tudományok módszertanilag helyes kezelése által minél tökéletesebben megfelelhessenek." [434]

A tanárképző tehát a bölcsészkar mellett működő, de attólelvileg független intézmény volt. A tanárjelöltekkel nemcsak a szaktárgyak tanításának módszertani fogásait kívánták elsajátíttatni, hanem a tudományos búvárkodást is ösztönözték.

Az első években a tanárképző keretei között öt szakosztály működött, nevezetesen a) óklasszikai, nyelvészeti és irodalmi b) történelmi-földrajzi, c) mennyiség- és természettani, d) természetrajzi f) pedagógiai. Ez utóbbit 1872-ben szervezték meg, létrehozásában kiemelkedő szerepe volt a korszak kiváló pedagógusegyéniségének, Kármán Mórnak. A szabályzat szerint e szakosztály keretei között már nem a nevelés-oktatás általános alapelveivel ismerkedtek meg a jelöltek - ezeket ugyanis a pedagógia egyetemi tanára előadásaiban már tárgyalta, s a hallgatók szemináriumokon már feldolgozták -, hanem a "gymnasialis paedagogia" speciális kérdéseit tanulmányozták. E szakosztály keretei között kerítettek sort "a középtanodák ismeretkörének paedagogiai szempontból való feldolgozására, s az ebbeli iskolai életnek a jó nevelés s helyes fegyelem következményeinek megfelelő szervezésére". [435]

A tanárképző e szakosztályának célkitűzése tehát kifejezetten a pedagógiai képességek és "ügyességek" (készségek) elsajátíttatása volt, ennek érdekében tartották a fentebb jelzett tematikájú, a gyakorlati kérdésekre irányuló előadásokat, s ezért szervezték meg a gyakorlati tanárképzés legnagyobb jelentőségű vívmányát, a gyakorlógimnáziumot.

1873-ban került sor a tanárképző újjászervezésére. Az új szabályzat készítői egyrészt csökkentették a szakosztályok számát, másrészt kifejezésre juttatták elhatározásukat, hogy az oktatás a tanárképzőben "rendes, kötelezett tanterv alapján" történjen. E tanterv hatáskörét igyekeztek az egyetemi előadásokra is kiterjeszteni, amikor ezek közül jó néhánynak a hallgatását a tanárjelölteknek kötelezővé tették. A tanárképző tehát kísérletet tett arra, hogy az egyetemet - a tanszabadság adta lehetőségekhez képest - felhasználja saját céljaira.

Kármán Mór is ehhez az irányzathoz csatlakozott, amikor azt hangsúlyozta, hogy a bölcsészeti karnak "kötelességévé vált rendszeres tanfolyamait a tanárképzés szükségleteinek megfelelően szervezni". [436] A filozófiai kar nem húzódhat az öncélú tudósképzés sáncai mögé, ki kell vennie részét a nemzet közművelődésének, oktatásügyének szolgálatából. Ez a követelés a pesti egyetem bölcsészkarának határozott elutasításába ütközött, mivel - úgymond - sértette az "egyetemi tanítás szabadságának" hagyományos elvét.

Az átszervezés ellenére a középiskolai tanárképző intézet és az egyetem kapcsolata mindvégig problematikus maradt. A két intézmény ugyanis részben ugyanazt a célt szolgálta, s eszközeik is sok tekintetben megegyeztek. További ellentmondások forrása volt, hogy a tanárképző látogatása a jelölteknek egészen az 1924. évi 27. törvénycikk életbelépéséig nem volt kötelező.

Sokkal egyértelműbb sikereket könyvelhetett el a tanárjelöltek gyakorlati képzését szolgáló gyakorlógimnázium. Ez a tanárképző pedagógiai szakosztályának irányítása alatt állt, s az egyetem pedagógiai tanszékével semmiféle szervezeti kapcsolata nem volt.

Kiemelkedő szerepet játszott az intézet sajátos arculatának kialakításábanKármán Mór, a gimnázium tanára, aki egyben az Országos Közoktatási Tanács jegyzője, s az egyetem magántanára volt. Kármán az iskola egyik legfontosabb feladatának a módszertani eljárások kidolgozását és kipróbálását tartotta. "Pedagógiai laboratórium" volt ez az intézet a szó legnemesebb értelmében.

Légkörét, az ott folyó munka stílusát érzékletesen jellemzik az egyik tanárjelölt későbbi emlékező sorai: "Mit érezhetett ez a diák, mikor abból a barátságtalan iskolából, hol a tanár felügyelete alatt két óráig mozdulatlanul kellett ülnie, hogy néha a görcs húzta össze a lábát, egyszerre csak a gyakorlóiskolának szűk, de barátságos hajlékába került! Itt a tanár előtt nem kellett lesütnie bűnös szemét, hanem a tanár szemébe kellett néznie. Hol nádpálca legföljebb csak a térképmutogatás ártatlan szerszáma..." [437]

Új egyetem nyitotta meg kapuit 1872-ben Kolozsvárott. Az oktatás négy karon vette kezdetét: 1. jog- és államtudományi; 2. orvostudományi; 3. bölcsészet-, nyelv- és történettudományi; valamint 4. matematika és természettudományi. A budapesti egyetemtől eltérően hittudományi kart nem kapott a kolozsvári egyetem. Az addig szokásos gyakorlattal szemben viszont a bölcsészettudományi kart - humán és reál tudományok szerint - két részre osztották. Az egyetem 1881-ben - királyi engedéllyel - felvehette Ferenc József nevét.

Az egyetemet alapító törvénycikk rendelkezése nyomán a tanárképző intézetet is megszervezték 1873-ban. A minta a pesti intézmény volt, ennek szabályzatát tekintették példának Kolozsvárt is.

Az első esztendők nem voltak zökkenőmentesek. Küzdeni kellett a fennmaradásért, az elismerésért. Kialakult ugyanis az a nézet, hogy az ország területén elegendő egy tanárképző intézet, a pesti. Sokan érveltek a kolozsvári megszüntetése mellett, így például Kármán Mór is. Végezetül - egy miniszteri vizsgálóbizottság tényfeltáró jelentése nyomán - konszolidálódott a helyzet. A tanárképző fejlődése ettől kezdve töretlen volt egészen az első világháborúig.

1918-ban a háborús események már beleszóltak az kolozsvári egyetem életébe is. A román csapatok december 28-án vonultak be a városba. A tanárok még bíztak abban, hogy a megszállás időleges lesz csupán, de a román hatóságok 1919. május 12-én - karhatalom alkalmazásával - Schneller István rektortól végleg átvették az egyetemet.

A tanárok jelentős részének el kellett hagynia a várost, és 1920 áprilisától Budán folytatták az egyetemi oktatómunkát. Itt 1921 nyaráig találtak ideiglenes otthonra, ugyanazon év őszén pedig Szegedre költözött a kolozsvári egyetem.

A magyar gyermektanulmányi mozgalom

A múlt század végén hazánkban is termékeny talajra talált a gyermek sajátosságait sokoldalúan tanulmányozó mozgalom: a pedológia, vagy - ahogyan Nagy László elnevezte - a gyermektanulmányozás. A gyermekre vonatkozó anatómiai, biológiai, szociológiai ismeretek összegzése mellett mindenekelőtt a kísérleti lélektan és az ennek talaján kibontakozó gyermekpszichológia szolgált e pedagógiai irányzat hátteréül.

A fiatal Nagy László (1857-1931) a budai tanítóképző intézet pedagógia és lélektan tanáraként foglalkozott a kísérleti lélektan és a gyermekpszichológia kérdéseivel. 1889-ben megalakult a Magyar Tanítóképző Intézeti Tanárok Országos Egyesülete, melynek főtitkára Nagy László lett. Ugyancsak őt választották meg az egyesület közlönyének, a "Magyar Tanítóképző" c. folyóiratnak a főszerkesztőjévé. Az egyesület közgyűlésein és a folyóirat hasábjain egymás után jelentek meg a tanítóképzés fejlesztését sürgető cikkek, a pszichológia és pedagógia oktatásának aktuális kérdéseivel foglalkozó előadások, illetve tanulmányok. (Itt jelent meg Nagy László egyik dolgozata is, amelyben a tanítóképző intézeti tanárok egyetemi szintű felkészítését sürgette. Nagy László - mint az egyesület főtitkára és a közlöny főszerkesztője - jelentős szerepet játszott az 1896-ban Budapesten megrendezett II. Országos és Egyetemes Tanügyi Kongresszus előkészítésében és szervezésében.

A kongresszuson már határozott igényként merült fel, hogy a gyermeki lélek sajátosságait a kísérleti lélektan eszközeivel és módszereivel vizsgálják. Waldapfel János (a herbartiánus pedagógia kiváló hazai képviselője, Kármán Mór követője) a modern lélektan fejlődéséről tartott előadást. Beszámolt a gyermeklélektani kutatásokról, az új pszichológiai irányzatokról. A magyar gyermektanulmányozók figyelmét felhívta Darwin munkásságra, az olasz Luigi Terriere az amerikai Stanley Hall és Baldwin, valamint a francia Compayre írásaira. A széles körű szemle záróakkordjaként megállapította, hogy "pozitív feladataira nézve a pedagógia nagyon kevés hasznot meríthet a kutatásokból, mégpedig "céljaira nézve éppenséggel semmit és eszközeire nézve sem sokat". A tradicionális herbarti pedagógia képviselője szerint "a kutatás, a megfigyelés megengedhető, de kísérletet tenni a gyermeken határozottan helytelen". Épp így elítéli, ha a kutató "csak tudáskíváncsiság kielégítése érdekében erőszakos kézzel nyúl bele a gyermeki lélek fejlődésébe". [438]

A kritikus hangvétel nem jelentett egyértelmű elutasítást Waldapfel János részéről. Javasolta a kongresszusnak: küldjön ki bizottságot azért, hogy nálunk is meginduljanak az iskolába lépő gyermekek képzetkörére és érzülettartalmaira irányuló lélektani vizsgálatok. E bizottságban azonban nem kaptak helyet a gyermektanulmányi mozgalom elkötelezett képviselői, így ez az irányzat továbbra is főként a tanítóképzés keretei között fejlődött.

Emellett jelentős ösztönzést jelentett e fejlődés számára Ranschburg Pál kísérleti lélektani laboratóriuma, amely 1899-ben kezdte meg működését.

Ranschburg Pál egyik előadásában így fogalmazta meg a középiskola reformjával kapcsolatos javaslatait: "A tanulás anyagának megszorítása mellett az individualizálás tökéletes keresztül-vitelét tartom követelendőnek. Nem jelenti ez azt, hogy minden gyermek kénye-kedve szerint alakítsuk a nevelést, de hogy mindenikben kifejlesszük azt a jó hajlamot, a mi benne van teljes mértékben s a mellett a gyengébb oldalak lehető erősítéséről gondoskodjunk. [...] A tanítás legyen állandó oktatás, nevelés, mely minden tanulóval állandó nexust tart fenn. Ilyen oktatás mellett a tudás azon minimumát, melyre akár a világban való tájékozódáshoz, akár az egyetemen való további ismeretszerzésnek szüksége van, normális képességű gyermekeknek el nem sajátítani lehetetlenség." [439]

Hosszas szervezőmunka eredményeként - melyben Nagy László oroszlánrészt vállalt - 1906-ban végre megalakult a Magyar Gyermektanulmányi Társaság. Nagy László élete ettől kezdve szervesen összefonódott a gyermektanulmányi mozgalommal. Közvetlen munkatársa így emlékezett meg róla: "Nagy László ez időtől kezdve egészen a gyermektanulmányozásé. Minden perce ezé, a legteljesebben és a legönzetlenebbül. Ennek érdekében apostol és harcos, agitátor és tudós egy személyben; tanul és tanít, bírál és buzdít, serkent és híveket toboroz, anyagi támogatás után jár, remél és csalódik. De soha nem csügged." [440]

ormanentum

A Magyar Paedagogia című folyóirat 1906-ban részleteket közölt a Gyermektanulmányi Társaság alapszabályából. Eszerint "a társaság célja, hogy a gyermekek tanulmányozásának ügyét hazánkban felkarolja; a gyermektanulmányozást hazánkban tudományosan mívelje s e tanulmányok eredményét, főként a nemzeti nevelés számára értékesítse; továbbá, hogy a gyermekszeretetet minden körben általánossá tegye, mélyítse; az egyesek és a társadalom érdeklődését a gyermek életjelenségei iránt felköltse és ébren tartsa. A társaság a vizsgálódásokat a rendes és rendellenes fejlődésű gyermekeknek mind testi, mind lelki életére egyaránt kiterjeszti." [441]

A társaság hamarosan széles körű tevékenységet fejtett ki a gyermekközpontú pedagógiai felfogás népszerűsítése érdekében: tanfolyamokat szerveztek pedagógusok részére, könyveket, folyóiratokat adtak ki stb. Ilyen volt "A gyermek" című lap, amely - Nagy László főszerkesztésével - 1907-ben jelent meg először, és egészen 1943-ig rendszeresen közölt pedagógiai-pszichológiai tárgyú cikkeket.

A gyermektanulmányozás budapesti központján kívül hamarosan vidéki fiókkörök is létrejöttek. 1914-ben már 4000 tagot tartott nyilván a társaság. A mozgalom nemcsak a neveléstudomány művelőinek figyelmét keltette fel - a herbartiánus pedagógia képviselői nem rejtették véka alá ellenérzéseiket - hanem a pedagógustársadalom legszélesebb rétegeiben keltett visszhangot. [442]

"A gyermektanulmányozás megindulása előtt - írta Bognár Cecil pszichológus, a budapesti bencés gimnázium tanára - a pedagógia majdnem kizárólag értéktudomány volt. Feladatának azt tekintette, hogy megállapítsa, milyennek kell lennie az embernek, tehát mivé kell nevelni a gyermeket, mely erényeket kell megszereznie, mire van leginkább szüksége a kultúrjavakból, vagyis mi az az ismeretanyag, amit meg kell tanulnia. A pedagógia megalkotta az emberi ideált, kitűzve a nevelés célját. Az eszközök megválogatásánál a célt tekintette, de kevéssé vette figyelembe a nevelendő gyermek testi és lelki sajátosságait. Könnyen érthető ebből, hogy az eszközök megválogatása nem volt mindig szerencsés és a nevelés módszere nem mindig a legjárhatóbb utakon vezetett a kitűzött cél felé." [443]

A gyermektanulmányozás elveit kívánta a gyakorlatba átültetni két olyan budapesti intézmény, amely a maga korában európai hírnévre tett szert. Az egyik a Domokos Lászlóné vezetésével 1914-1949 között működő "Új iskola", ahol 6-18 éves leányok tanultak; a másik pedig Nemesné Müller Márta 1915-1943-ig fennálló intézete, a "Családi Iskola". Ide 6-10 éves fiúk és lányok jártak. [444]

Az Új Iskola tantervét maga Nagy László készítette el, Domokos Lászlóné "ritka hűséggel, okossággal és tisztánlátással" valósította meg. A nevelés-oktatás legfőbb meghatározója "a gyermek életkorának belső törvényszerűsége" volt. A pedagógusok bizalmas, közvetlen kapcsolatot alakítottak ki növendékeikkel, igyekeztek felébreszteni bennük az aktivitást, öntevékenységet, a munka szeretetét.

A Családi Iskola a "szokásos" nevelés-oktatás keretei között igyekezett megvalósítani a gyermektanulmány elveit, az "új nevelés" módszereit. Pedagógiai alapelvei között szerepelt egyrészt az érdeklődés lélektani hatásának kiaknázása, a játék és munka összekapcsolása, a tananyag rugalmas tervezése, másrészt a gyermeki önkormányzat tudatos fejlesztése, s a tanári fegyelmezés szerepének csökkentése. Az iskolát a gyermek "természetes életének" színterévé kívánta alakítani.

A század első évtizedeitől kezdve a reformtörekvések a hivatalos oktatáspolitikában is éreztették hatásukat. A herbartiánus pedagógia tekintélye megingott. Fináczy Ernô, a pesti egyetem pedagógiaprofesszora a Magyar Pedagógiai Társaság 1914. évi közgyűlésén elnöki megnyitójában hangsúlyozta: "A herbarti pedagógia fölött akár mesterének szabadabb fogalmazásában, akár a tanítványok aprólékosságig menő kidolgozásában tekintjük, eljárt az idő. Csupán herbarti alapon nyugvó pedagógia ma már lehetetlen." [445]

Fináczy azonban elutasít minden olyan törekvést, amely a herbarti pedagógia helyébe lépő bármely más irányzat kizárólagosságát jelentené. A filozófiai alapok újragondolását és az igényes szintézisalkotást sürgeti.

Az állami iskolákban is egyre szélesebb körben terjedt az új módszer: a tanulók cselekedtetése, munkáltatása. Az 1905. évi népiskolai tanterv fontosnak tartja a gyermekek önmunkásságra való nevelését, a cselekvőképesség, az ügyesség fejlesztését. "Nem szókkal kell megtömni a gyermek elméjét, hanem szemléletekkel, tapasztalatokkal és ezek okos feldolgozásával. A gondolkodás egészséges szokásait kell meggyökereztetni a gyermek lelkében." [446]

A tantervi előírások és a kézikönyvekben megfogalmazott korszerű gondolatok azonban nem formálták át egy csapásra a hétköznapok pedagógiai gyakorlatát. Annál kevésbé, mivel a régi beidegződések sora élt a gyakorló pedagógusokban, s nem mindenki változtatta meg szívesen módszertani eszköztárát.

Nagy László pedagógiája

Már láttuk, hogy Nagy László pályája kezdetén kiemelkedő tevékenységet végzett a tanítóképzés korszerűsítése terén. Sokat tett azért, hogy a gyermeket ismerő és szerető, kellő felkészültségű, korszerű pedagógiai műveltséggel rendelkező tanítók kerüljenek a pályára. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium megbízásából 1908-1922 között a budapesti VI. kerületi állami tanítóképző intézetben szervezte meg a gyermektanulmányon alapuló pedagógusképzés európai hírű központját. Lélektani laboratóriumot létesített, pedológiai vizsgálatokat végzett, kidolgozta és tanította a gyermektanulmányi szempontú oktatásmetodikát, tanfolyamokat és gyakorlatokat szervezett tanároknak és hallgatóknak stb.

Nagy László azért dolgozott, hogy a nevelő-katató munka a gyermek belső világának tudományos igényű megismerésére támaszkodjék. Ezt a célt szolgálta 1908-ban megjelent könyve, "A gyermek érdeklődésének lélektana" is. [447]

Művében a korábbi érdeklődés-elméleteket vizsgálva bírálja Herbartnak és követőinek intellektualista felfogását. (Azt a - már ismertetett - nézetet, amely minden lelki folyamatot, így az érdeklődést is a képzetek mechanikus mozgására vezeti vissza.) Nagy László könyvében kifejti, hogy az érdeklődés folyamatában ugyan a lelki élet különböző elemei vesznek részt, de az érdeklődés leginkább jellemző vonása és "folyamatot irányító mozgatóereje az érzelem".

Külső vagy belső ingerek indítják el az érdeklődés érzelmét, de az ingerek hatására csak akkor jön létre érdeklődés, ha "az ingerek élénk belső mozgalmasságot tudnak gerjeszteni". Ennek a "belső mozgalmasságnak" a tartalma szabja meg az érdeklődés irányát, ereje pedig annak belső erejét.

Nagy László a gyermek érdeklődésének alakulásában öt fejlődési fokozatot különböztet meg:

1. Az érzéki érdeklődés foka születéstől 2 éves korig tart. Ekkor a gyermek érdeklődését az érzékszervi benyomások kötik le, azok az impressziók, melyek érzékszerveit kellemesen foglalkoztatják. Nagyon fontos, hogy a gyermeknek a külvilággal való érintkezését előmozdítsuk, érzékszerveinek tapasztalási lehetőséget adjunk.

2. A szubjektív érdeklődés foka a 2-7 esztendős korban jelentkezik. A gyermek ekkor már inkább tárgyak iránt érdeklődik, de ennek a tárgyi érdeklődésnek az a kiválasztó szempontja, hogy az adott tárgy mennyire indítja meg képzeletét, mennyire segíti öntevékenységét. A gyermekben ekkor még az ösztönei uralkodnak.

3. Az objektív érdeklődés foka 7-10 éves korig tart. Itt a tárgyak már nem szubjektív hatásukkal váltják ki a gyermek érdeklődését, hanem tárgyi hasznuk miatt. "A gyermek minden új dolgot meg akar ismerni, amely a szeme elé kerül." A tárgyakat a gyermek aszerint értékeli, hogy mennyire tudja hasznosítani őket konkrét cselekvésében, a valóság megismerésében. Elő kell mozdítani a gyermek természethez való közeledését, természetbe való beleélését - tanácsolja Nagy László.

4. Ezután következik az állandósult objektív érdeklődés foka a 10-15 éves korban. A korábbi érdeklődés ebben a korban hosszabb időre állandósul egyes tevékenységek iránt. A gyermekben kialakul az önfegyelmezettség, az összpontosító képesség megfelelő szintje. A gyermek egyénisége ekkor bontakozik ki erőteljesebben.

5. 15 éves kortól a serdüléstől éri el a gyermek a logikai érdeklődés fokát. Az ifjú ekkor már a személyek, tárgyak, jelenségek eszmei tartalma, a tapasztalatok belső összefüggése iránt érdeklődik. A gyermeket az eszmék és ideálok iránti lelkesedés jellemzi, ezeket az eszméket kiszínezi, szubjektívvá teszi. Hamarosan egy kitüntetett eszme válik az egész szellemi élet központi mozgató elemévé. Ebben az időszakban válik a gyermek öntudatos társadalmi lénnyé. Ezt az időszakot nevezi Nagy László az állandósult logikai érdeklődés fokának.

Az érdeklődés motívumai közé sorolja Nagy László a tevékenységet, az érzékelést, és a már meglevő ismereteket. E természetes érdeklődési motívumok mellett a pedagógusnak számos lehetősége van az érdeklődés mesterséges irányítására.

Nagy László szerint az oktatás célja a világos, tiszta fogalmi ismeretek ("tiszta objektív szemléletek") létrehozása. Az oktatás folyamata két, szervesen egymásba ívelő szakaszra bomlik: a) az érdeklődés kialakulásának folyamatára, majd b) a "tiszta szemléletek" megjelenésének szakaszára. Az oktatásnak "egyéniesnek", azaz egyénre szabottnak kell lennie. Csak akkor lehet eredményes, ha alkalmazkodik az "egyéni erőkhöz". Miközben a gyermek összeveti a régi ismereteit az új tapasztalatokkal, felébred benne a hiányérzet ösztöne: az ismeretlen felfedezésének, megismerésének vágya. Az ilyen oktatás már valóban személyiségformáló, nevelő hatású.

Nagy László is egyetért azzal, hogy a nevelés végső célját a társadalom határozza meg. ("A nevelés nem más, mint a gyermek fejlődésének mesterséges hatásokkal való előmozdítása bizonyos társadalmi eszme mint cél felé." [448])Ez tehát kívül esik a gyermektanulmány vizsgálódási körén. A "közbeeső célok" viszont csak a társadalmi távlati cél és a gyermek egyéni fejlődési sajátosságainak "összhangzatos egyeztetés" útján érhetőek el.

Nagy László már a század tízes éveinek közepén megírta egyik legjelentősebb művét, a "Didaktika gyermek-fejlődéstani alapon" című könyvét. Ez csak később, 1921-ben jelent meg nyomtatásban. Közben, az őszirózsás forradalom alatt tervezetet dolgozott ki "A magyar közoktatás reformja" címmel. Ebben a közoktatási rendszer alapját már a 6-14 éves gyermekek számára szervezett nyolcosztályos egységes népiskola képezi. A "Didaktika" e népiskola 5-6 és 7-8 osztályos tantervét tartalmazza.

Radikálisan új elem ebben a tantervben a gyermekből történő kiindulás elve. Nagy László nem a szaktudományokból vagy az ezeket leképező szaktárgyakból kiindulva bontja le a tananyagot osztályokra, hanem a gyermek fejlődésének szakaszait véve alapul.

Az 5-6. osztályos, 11-12 éves gyermek fő életkori sajátossága a tevékenység. Ennek megfelelően az ilyen életkorú gyerekek iskolai tevékenységeit az "Alkotó munka" cím alatt foglalja össze. Ennek keretei között dolgozza fel az alábbi "tantárgyakat": természettan, vegytan, mértan, gazdaságtan, kézimunka, rajz, mintázás, szépírás. E centrális tevékenységek köré rendezi a további ismeretköröket: természettudományok (természetrajz, földrajz, természettudományos olvasmányok), számtan, történelem, magyar nyelv és irodalom, ének, testnevelés, idegen nyelvek.

A 7-8. osztályos, tehát 13-14 esztendős gyermek erkölcsi életében alapvető fordulat áll be: átértékeli kapcsolatait környezetéhez, keresi helyét a világban. E periódus legfontosabb nevelési feladata a helyes önismeret kialakítása. Az oktatás központi magva - ennek megfelelően - "Az ember". Ebbe a blokkba a következő tárgyak sorolhatók: az ember testi és lelki élete, gazdaság- és háztartástan, földrajz, a társadalom élete, történelem. E központi ismeretek mellett kerül sor a természettudományok (fizika, kémia, technológia), az "általános jellegű tantárgyak" (számtan, mértan, magyar nyelv és irodalom), kézimunka, rajzolás-mintázás, ének, testnevelés, idegen nyelvek tanítására-tanulására.

ormanentum

Mindezek alapján is látható, hogy Nagy László pedagógiájának központi alakja a gyermek. Nagy fontosságot tulajdonított a gyermek aktivitásának, öntevékenységének, ezzel párhuzamosan a gyermek és tanár, a gyermek és a másik gyermek együttmunkálkodásának. Egyéni kísérletezés és problémamegoldás - ez a gyermektanulmányi alapokon nyugvó iskola egyik legfőbb jellemzője. Mindehhez a tanár megfontolt segítségnyújtása, háttérbe húzódó szervező-tevékenysége csatlakozik. Nagy László iskolája tehát "cselekvő iskola", ahol a gyermek "munkája", tevékenysége uralkodik, szemben a tradicionális herbarti "tanulóiskola" tanárközpontúságával, ahol a tanár és a gyerekek belső lelki aktivitása (képzetgyarapítása) dominál.

Nevelésügyi törekvések a forradalmak idején

Az első világháború elvesztésével együtt alkotóelemeire hullott az Osztrák-Magyar Monarchia, s megszűnt létezni a történelmi Magyarország. Az új államalakulatok keletkezésével párhuzamosan társadalmi, politikai, gazdasági változások következtek be az egész Kárpát-medencében - több helyütt polgári demokratikus forradalmak köntösében.

A Magyar Királyság esetében az 1818 október végétől 1919. március 20-ig tartó időszakot egyrészt a nemzeti függetlenség megteremtésére irányuló erőfeszítések jellemezték, másrészt pedig a polgári demokratikus berendezkedés kialakítására tett erőfeszítések.

A Károlyi-kormány egy demokratikus polgári állam létrehozásának programját hirdette meg, amely minden polgára számára biztosítja a világnézeti, vallási és politikai szabadságot.

Az új Vallás- és Közoktatásügyi minisztérium 1818 novemberében rendeletben tette közzé a közoktatás gyökeres átalakításának programját. Az iskolakötelezettség felső határát 14 éves korra emelték fel, hangsúlyozták a képzés gyakorlatiasabbá tételének szükségességét. Igyekeztek felszámolni a felekezeti türelmetlenséget és a nacionalizmust. A rászoruló tanulókat szociális segélyben részesítették.

A pedagógusok fizetését felemelték. Ez mindenekelőtt az elemi népiskolai tanítók helyzetén segített, akik előtt - besorolva őket az állami hivatalnokok közé - megnyitották a szabályszerű előrehaladás lehetőségét.

A nők felsőfokú tanulmányait kiterjesztették: most már az összes felsőfokú intézmény valamennyi fakultása nyitva állt előttük.

A Gyermektanulmányi Társaság tagjai nagy várakozással fogadták a társadalmi-politikai változásokat. Nagy László demokratikus felfogását tükrözik az 1918. december 18-án tartott reformértekezlet bevezető gondolatai is:

"A mai napon egy álomkép kezd megvalósulni előttünk. Mindig sóvárogtunk azért, hogy mindaz az érzésünk és tudásunk, amit a gyermekről gyűjtöttünk magunknak, kikerüljön az emberi életbe, s ott szántson a mi ekénk az emberi kultúra többi büszke földtúró gépei mellett. [...] Minekünk nem idegen ez a korszak. Mi, gyermektanulmányozók, miként az érlelődő új világ, az egész földet átfogó egyetemes emberszeretet alapján állunk, amelynek alkotórészei között egyik legértékesebb, legfennköltebb, legtisztább s legrokonszenvesebb a gyermekszeretet. [...] Hitem szerint a mi eszméink teljesen illenek a mai korba, [...] hiszem, hogy a régi korszak omladékából a megtisztult emberiség fog újjászületni, s nemsokára megjelenik az égen a szivárvány, amely a mi színeinkből, az általános emberszeretetből, a tisztult erkölcsből, s a haladás utáni vágyból lesz összeszőve." [449]

A Gyermektanulmányi Társaság igazgatótanácsa ezen az ülésén megvitatta Nagy László tervezetét, melyet "A magyar közoktatás reformja" címen terjesztett be. Ebben megfogalmazza a jövendő demokratikus berendezkedésű független Magyarország új oktatási rendszerének legfőbb alapelvét: az egyenlőség eszméjét. Az új iskolarendszer teljes egésze nyitva áll majd a társadalom valamennyi rétegéből-osztályából származó gyermeke előtt. Mindenki számára biztosítja a képességeinek megfelelő tanulás-képzés lehetőségét.

Nagy László tervezetében az iskolarendszer alapja a nyolcosztályos kötelező egységes népiskola. Ennek elvégzése után többféle lehetőség áll nyitva a tanulók előtt:

a) Hároméves ipari, kereskedelmi vagy mezőgazdasági szakiskola.

b) Hároméves középiskola, amely általános műveltséget ad, de tagozatai (természettudományi, humanisztikus vagy művészeti érdeklődés szerint) lehetőséget adnak az egyéni képességek szerinti differenciálásra.

A középiskolára két évfolyamos líceum épül négy fakultással (természettudományi, matematikai, közgazdasági, bölcseleti tagozat). Az öt évfolyamos középszintű oktatás után vehet részt a fiatal főiskolai, egyetemi tanulmányokban.

Nagy László tervezetében síkra szállt azért, hogy a gyermektanulmányozás eredményeit a új iskola pedagógusai valamennyi iskolatípusban alkalmazzák. A tanár, a tanterv, a tananyag "a kisdedóvótól az egyetemig" alkalmazkodjon a gyermekek és ifjak testi lelki fejlődésének fokozataihoz.

Károlyi Mihály októberi demokráciája nem bizonyult hosszú életűnek. A bukást - a belső bizonytalanság mellett - nagymértékben siettették a kedvezőtlen külpolitikai tényezők: a területkövetelő Vix-jegyzék bombaként hatott a válságos hangulatban.

Abban az időben a munkásság volt a leginkább szervezett társadalmi réteg. A polgári rétegek passzivitásban, kábultságban éltek. A proletariátus sikeres szereplését segítették elő az Oroszországból hazatért bolsevik politikusok és az általuk vezetett kommunista párt.

Az egyesült szociáldemokrata és kommunista mozgalom végcélja a szocializmus megteremtése volt. Vezetői az adott történelmi pillanatban a diktatúra eszközét vélték egyedül alkalmasnak arra, hogy úrrá legyenek a kaotikus állapotokon s megvédelmezzék az országot a külső ellenséggel szemben. 1919. március 21-én a kommunista párt vette kezébe a hatalmat, kikiáltva a Tanácsköztársaságot.

A magyar iskolaügy irányítása a Közoktatásügyi Népbiztosság kezébe került, melynek élén Kunfi Zsigmond állt, helyettese pedig a filozófus és irodalomtörténész Lukács György (1885-1971) volt.

A proletárdiktatúra kimondta az állam és az egyház teljes szétválasztását. Ennek következménye nemcsak az egyházi vagyon állami tulajdonba vétele volt, hanem az egyházi iskolák államosítása is. A Közoktatásügyi Népbiztosság a vallásoktatásról nem adott ki központi rendeletet, ezt a helyi szervekre bízta. A kötelező jelleg tehát megszűnt, a helyi tanácsok így több helyen - például Budapesten - eltörölték az iskolai hitoktatást.

A túlzott radikalizmus, a hittan kiiktatása az iskolákból több helyütt a lakosság ellenállásába ütközött. A helyzet konszolidálása érdekében rendezni próbálták az állam és az egyház viszonyát. Közzétették a szabad vallásgyakorlásról szóló rendeletet, biztosították a templomok sértetlenségét, és az önként jelentkezők hitoktatását. Ugyanakkor megjelent az egyházi javak leltározásáról szóló rendelet, amiben sokan az államosítás előjelét látták.

Jól tükrözik a korabeli helyzetet azok a táviratok és rádiógramok, amelyet a tanácskormány vezetői külföldre küldtek: [1919. április 11.] "... Az iskolákban már bevezették az új rendtartást. A királyoknak és hivatali tisztségviselőknek valamennyi képmását, a vallásos tárgyú és tendenciájú képeket nemkülönben, eltávolították. A tanárok és tanulók kapcsolatában családias viszony alakult ki. Mint barátjukhoz, vagy mint saját fiukhoz szóltak a diákokhoz; a tanárok és tanárnők az alsóbb osztályok számára bácsik és nénik, a felnőtteknek: mester. Az oktatás kezdetén és végén nincs többé imádkozás. A nemzeti dalok helyett a Marseillaise-t és az Internacionálét éneklik. A jövőben csak azokon a napokon lesz szünet az oktatásban, amelyeken a gyárakban is szünetel a munka..." [450]

Felállították az új, egységes tanügyigazgatási szervezetet. A tankerületi főigazgatóságok, tanfelügyelőségek helyére művelődési osztályokat szerveztek a városokban, járásokban, megyékben és a budapesti kerületekben. Jelentős mértékben emelték a tanítók fizetését.

Hozzákezdtek az egységes oktatási intézményrendszer kiépítéséhez is, amely mindenkinek képességei szerinti előrehaladást tesz lehetővé. Ennek a tervezett iskolarendszernek az elemei a következők:

a) Óvoda (korabeli nevén: játékiskola) 3-6 éves korú gyermekek számára;

b) Nyolcosztályos egységes népiskola 14 éves korig; tervek között szerepelt a tankötelezettség kiterjesztése 18 éves korig;

c) Szakiskolák 4 évfolyammal, képzési irányuk szerint: ipari, mezőgazdasági és kereskedelmi ("elosztóüzemi") szakiskolák;

d) Ötéves középiskolák, melyeknek két felső ún. "liceális" osztálya humanisztikus és természettudományi tagozatra oszlik. A szakiskola negyedik osztályának elvégzése után különbözeti vizsgával át lehetett lépni a középiskola ötödik osztályába.

e) A felsőoktatást is átszervezték. A tanítóképzést 2-3 évfolyamos akadémián akarták megvalósítani, ahová középiskolai végzettséggel rendelkező növendékek kerülhettek volna be. A tanárképző főiskolák pedig a középiskolák tanárainak képzésére vállalkoztak volna.

Az egyetemi felvételt az érettségi vizsga bizonyítványának bemutatása helyett felvételi vizsgához kötötték. A vizsgára való felkészülés segítésére egyetemre előkészítő tanfolyamokat szerveztek. A budapesti egyetemre sok tekintélyes tudós kerülhetett (például Babits Mihály, Szekfű Gyula, Mannheim Károly, Fülep Lajos). Ugyanakkor a jogi karok és jogakadémiák, valamint a Magyar Tudományos Akadémia működését felfüggesztették - úgymond konzervatív szellemük miatt.

Az iskolarendszer szervezeti változásain túl sokat foglakoztak az iskolák belső életével, tartalmi munkájával is. Az iskolai tanulmányokat igyekeztek szoros kapcsolatba hozni a termelő munkával.

A középiskola első három évfolyamának tantervét is természettudományos és gyakorlatias képzés jegyében igyekeztek átformálni, a továbbtanulásra való felkészítés az utolsó két (liceális) év feladata maradt. A latin és görög nyelv oktatását megszüntették, helyette a szociológiai ismeretek oktatását vezették be. Eltörölték az osztályozást, a vizsgákat és az érettségit.

Nagy gondot fordítottak a gyermekvédelemre és a felnőttnevelésre is. Számtalan intézkedés foglalkozott a munkásgyerekek szociális és egészségügyi ellátásával, tankönyv- és taneszköz-ellátásával, üdültetésével.

Ahogyan ezt a korabeli dokumentumok is érzékeltetik: "A gyermekek testi és szellemi védelmére a tanácskormány gondnokságot rendszeresít az iskolákban, ahol különleges tanfolyamokon kiképzett tanárok vagy egyéb szakemberek nyernek alkalmazást. A gondnok köteles felügyelni az iskolaköteles gyerekek testi és lelki védelmére, és állandó kapcsolatot kell tartania a szülőkkel, az iskolaorvossal, valamint a tanszemélyzettel [...] Iskolás gyermek-védőközpontok, továbbá gyermekotthonok és pedagógiai laboratóriumok létesülnek. Ez utóbbiak a gyermek pszichéjének kutatásával és vizsgálatával foglalkoznak, és tanácsokat adnak a jövendő életpályával kapcsolatban. A beteg gyermekek számára iskolai szanatóriumokat létesítenek..." [451]

A Tanácsköztársaság fennállásának ideje alatt értékes kezdeményezések történtek egy "zsákutcáktól" mentes, demokratikus iskolarendszer megteremtésére és az egységes pedagógiai gondolkodásmód széles körű elterjesztésére. Az elképzelések jó része terv maradt csupán, s a megvalósítás útját is a túlzott baloldali radikalizmus, s az ebből fakadó türelmetlenség buktatói tették nehezen járhatóvá.

ormanentum

Tanulságosak azok a gondolatok, amelyeket a pesti egyetem pedagógiaprofesszora, a konzervatív-herbartiánus pedagógia kiemelkedő alakja, Fináczy Ernô fogalmazott meg a Tanácsköztársaság közoktatásügyi törekvéseiről. "Négy hónap a magyar közoktatás történetében" címmel tanulmányt tett közzé a Magyar Paedagogia 1919. évi november-decemberi számában.

Kritikai megjegyzéseit annak megállapításával kezdi, hogy a Tanácsköztársaság az egész közoktatás és közművelődés területén a pártpolitika normatív szerepét kívánta érvényesíteni, lemondva ezzel a "kultúra önzetlen szolgálatáról".

A kellően át nem gondolt, elhamarkodott intézkedések között tartja számon az osztatlan népiskolák átszervezéséről szóló rendeletet. Ennek megvalósítása az adott körülmények között (a teljesen osztatlan iskolák az összes népiskolák mintegy hatvan százalékát tették ki) illuzórikusnak bizonyult. Hiba volt a felekezeti és községi iskolák államosítása és a vallásoktatás eltörlése: itt is a pártpolitikai érdek győzött, s a pedagógiai szempontok szorultak háttérbe. Ugyanígy meggondolatlanság - a vallásos szellem mellett - a nemzeti érzés száműzése az iskolák falai közül: "Képtelen vagyok magamat beleképzelni annak az embernek lélekalkatába, aki magyarnak született, magyarnak vallja anyanyelvét, magyar iskolába járt, magyar légkörben nevelkedett, s utóbb nemzetköziségével dicsekszik" - írja Fináczy. [452]

A bíráló megjegyzések mellett a pesti professzor nem feledkezett meg a proletárdiktatúra kultuszkormányzatának érdemeiről sem. Elismeréssel adózik a letűnt éra kormányzatának iskolai reformterveiről: "Meg kell engedni, hogy a tanácskormánynak ez a koncepciója egészében és részeiben megfelel a kitűzött célnak, s el lehet ismerni azt is, hogy az alkotmány helyreállta óta - talán Eötvös József kivételével - nem volt közoktatásügyi miniszter, aki a közoktatást oly egységesen fogta volna fel és oly egységben látta meg, mint - sajnos pártpolitikai indítékokból - a népbiztosság."