9.1. Iskolaügy és pedagógia az abszolutizmus korában (1849-1867)

A forradalom bukása után a bécsi udvar a központosító abszolutizmus politikáját követte. Az osztrák kormányzat legfőbb célja a Habsburg-birodalom szétzilálódott egységének helyreállítása volt, Magyarország csak e birodalom egy részeként jöhetett számításba. E centralizáló felfogás jegyében felszámolták az ország viszonylagos függetlenségét: érvénytelenítették az 1848-as törvényeket, bevezették a német nyelvű közigazgatást.

Ugyanakkor az osztrák államférfiak egy része (mindenekelőtt Schwarzenberg miniszterelnök és Bach külügyminiszter) komoly erőfeszítéseket tett Magyarország állami berendezkedésének, társadalmi viszonyainak polgári jellegű átalakítására. Szorgalmazták az ipar fejlesztését garantáló tőkés polgárság és a modern közigazgatáshoz nélkülözhetetlen értelmiségi réteg megerősödését.

Az országban maradt államférfiak, politikával foglalkozó gondolkodók is - mint például Eötvös József és Kemény Zsigmond bárók - bíztak abban, hogy az ország e polgárosító program folyamán önkormányzatra tehet szert. Ennek révén pedig egy angol típusú liberális társadalmi szerkezetet lehet megteremteni, olyan államformát, amelyben a hatalmat a polgári liberális gondolkodás szellemével áthatott, tőkés elveknek megfelelően gazdálkodó birtokos nemesség gyakorolja. Ezek a nagy ívű elképzelések - a szükséges előfeltételek hiánya miatt - csak igen kis részben valósulhattak meg.

A felülről irányított fejlesztésnek ez az ellentmondásos jellege (a nemzeti függetlenség szétzúzásával párhuzamosan a polgárosodás erőteljes ösztönzése) a magyar közoktatásra, az iskoláztatás ügyére is rányomta bélyegét.

Népoktatás

Ez az ellentmondásos jelleg jól tükröződik a magyar iskolaügy szervezetére vonatkozó, annak irányítását szabályozó, 1849. október 9-én kibocsátott kormányrendeletben is. [421]

Az abszolutizmus központosító törekvésének felel meg benne az a megfogalmazás, hogy a nevelés és oktatás fölött az állam gyakorolja a főfelügyeletet. Ez a felügyelet nemcsak az iskolára (katolikus és protestáns iskolákra) vonatkozott, hanem kiterjedt a házi oktatásra, a családi nevelésre is. Az államnak ebbe is joga volt beleszólni. A kormányzat következetesen törekedett arra, hogy minden gyermek részesüljön legalább annyi és olyan minőségű nevelésben-oktatásban, amelyet a népiskola nyújt.

Éppen ezért rendkívül szigorúan ellenőrizték a 6-12 esztendős gyermekek tankötelezettségének érvényre juttatását. A gyerekeket sok esetben csendőrrel vitették el az iskolába, s emellett a szülőket súlyos pénzbüntetésre ítélték.

Az 1850-es évek elején kezdetben továbbra is az 1845. évi helytartótanácsi rendelet, a "Magyarország elemi tanodáinak szabályai" maradt érvényben. Eszerint az elemi iskola két tagozatból áll: az alsó két osztályból és a felső tagozat három osztályából. Ezek közül az utolsó a gyakorlati pályákra lépő gyermekek számára nyújtott praktikus ismeretanyagot.

A bécsi kultuszminisztérium 1855. évi rendelete alapján kétféle elemi iskolatípus létezik: négyosztályos főelemi és két- vagy háromosztályos alelemi. Az alelemi tulajdonképpen falusi népiskola volt, ahol egy tanító gyakran több, mint száz gyerekkel foglalkozott egyidejűleg. 1858-tól kezdve ez az iskolatípus is négyosztályossá vált.

Főeleminek a városi elemi iskolát nevezték, amelyhez többször reáliskolát is csatoltak.

Az 1849. évi rendeletben megfogalmazódik, hogy a népiskolában nagy súlyt kell helyezni az ifjúság nevelésére, mindenekelőtt a vallásos szellemű erkölcsiség kialakítására. Éppen ezért, ha egy községben nem egyházi jellegű iskola működik, arra kell törekedni, hogy a községi elöljáróság csak az iskola anyagi fenntartásának ügyeivel foglalkozzék. Az intézet szellemi vezetése az egyház dolga.

Az egyházi, községi és állami fenntartású népiskolák mellett magánszemélyek is létesíthettek tanintézetet. A magániskolák felállítása előtt azonban az állam meg kívánt győződni arról, hogy a vállalkozó megfelel-e a politikai hűség és a morális alkalmasság kritériumainak. (Az osztrák rendelet tehát elvileg lehetővé tette nem felekezeti népiskolák felállítását is. Magyarországon azonban 1868-ig csakis egyházi fenntartású népiskolák léteztek.)

A centralizált államszervezet eredményeképp a bécsi kultuszminisztérium volt a magyar közoktatásügy legfőbb irányítója. Innen kapták utasításaikat az egyes tankerületek és a melléjük rendelt iskolatanácsok. Az iskolaügy irányításában - többnyire az iskolatanácsokon keresztül - jelentős szerepet játszottak a katolikus egyházi hatóságok.

A protestáns egyházak iskolái ezzel szemben nehéz helyzetben voltak: a bécsi kormányzat felfüggesztette tanügyi autonómiájukat, iskoláik állami felügyelet alá kerültek.

ormanentum

A század ötvenes éveiben mindezekkel együtt a hazai népoktatásügy jelentős fejlődésen ment keresztül: az elemi iskolák száma 9000-rôl 12437-re emelkedett.

Ugyanakkor látnunk kell, hogy ezek az adatok csupán egy relatív fejlődési tendenciát tükröztek, a magyar népoktatásügy - Európa egyes fejlettebb országaihoz képest - ezzel együtt is elmaradott maradt. A kormányzat kevesebb pénzt (az állami kiadások alig 1,9%-át) fordította a közoktatás támogatására, Spanyolország után Európában a legkevesebbet.

A század második felének művelődéspolitikusa, Schvarz Gyula hivatalos statisztikák alapján állapította meg, hogy az országban mintegy öt-hatezer településen nincs iskola, s a tanköteles gyermeknek 48%-a jár iskolába. A besorozott újoncoknak csak 22%-a tud írni-olvasni.

ormanentum

Az osztrák kormányzat a század ötvenes éveiben egyre erőteljesebben törekedett a németesítésre az alsó fokú oktatás területén is. A német nyelv tanítását kötelezővé tették. A nemzeti szellemű tankönyveket kitiltották az iskolákból, helyettük magyarra fordított osztrák tankönyvek használatát rendelték el.

Bécsben jelent meg 1855-ben az a tanítói segédkönyv, melynek - a kor szokásai szerint kissé terjedelmes - címe így szól: "A fejszámolás Módszertana számos gyakorlat-feladvánnyal a népiskolák 1. osztálya számára az ausztriai császárságban. Tanítók és tanítójeleltek számára." Belső borítóján olvashatjuk azokat a sorokat, amelyek jól érzékeltetik a központosított tanügyi kormányzat szigorú tankönyvrevízióját: "Nyilvános iskolákban, a vallás és közoktatási ministerium különös fölhatalmazása nélkül, csak az e végre rendelt és az iskolakönyv-kiadást igazoló hivatal bélyegével ellátott könyveket szabad használni; a czímlapon kitettnél magasabb áron azokat eladni nem szabad." [422]

Az 1850-es évek végére válságba jutott az osztrák abszolutizmus. A pénzügyi csőd (Magyarország és Itália megszállásának költségei) valamint a külpolitikai kudarcok (a franciákkal szövetséges olaszok elleni vesztes háború) bizonyos engedményeket eredményeztek a tartományként kezelt Magyarország oktatásügyében is. A tanügy újra a magyar Helytartótanács igazgatása alá került. Ezzel párhuzamosan csökkent a németesítő törekvések intenzitása.

A nemzeti oktatásügy fellendülése mégsem következett be. Furcsa paradoxon: amíg az osztrák kormányzat erőszakos "modernizáció"-ja hozott némi fellendülést a magyar népoktatás, iskoláztatás ügyében, a központi irányítás "fellazulását" követően kedvezőtlenebbre fordult a helyzet.

A politikai élet bizonytalansága, de mindenekelőtt a felügyelet, az ellenőrzés lazulása azt eredményezte, hogy drámai módon csökkent az iskolák látogatottsága. 1861-62-ben több száz község bezárta iskoláját, 1863 tavaszán pedig már legalább százezerrel kevesebb gyerek járt iskolába, mint 1859-ben. Változás majd csak az Eötvös-féle népoktatási törvény, az 1868. évi 38. tc. kibocsátását követően történik majd ezen a téren.

Középfokú oktatás

Az 1850-es évek magyar oktatástörténetének fontos eseménye volt az osztrák gimnáziumok és reáliskolák számára kidolgozott alapdokumentum (szabály-zat és tanterv) az ún. "Organisationsentwurf" bevezetése hazánkban.

1849 őszére Ausztriában is halaszthatatlanná váltak a középfokú iskoláztatást korszerűsítő reformok. Az "alsóbbfokú latin iskolák" szabályzata egyidős volt a mi Ratiónkkal, újabbal való felváltása az 1800-as évek elejétől kezdve foglalkoztatta az udvari tanulmányi bizottságot.

Ferdinánd császár 1849 szeptember 15-én hagyta jóvá az új vallás- és közoktatásügyi miniszter, Leo Thun-Hohenstein gróf által előterjesztett dokumentumot, melynek teljes címe: "Entwurf der Organisation der Gymnasien und Realschulen in Oesterreich" ("Az ausztriai gimnáziumok és reáliskolák szervezetére vonatkozó szabályzat").

Kidolgozója két egyetemi tanár volt: Franz Exner, a prágai egyetem filozófiatanára, a herbartizmus híve és Herrmann Bonitz, a bécsi egyetem görög-latin nyelvész professzora.

Az "Entwurf" műveltségfelfogásában a neohumanizmus hatása éppúgy kimutatható, mint a herbartizmus befolyása. A nyelvi-irodalmi-történelmi irányultság mellett a matematikának és a természettudományoknak is helyet kíván biztosítani a középiskolák tantervében.

Figyelemre méltó gondolatokat fogalmaztak meg a szerzők az "Entwurf" instrukcióiban is. A középiskolai tanulás "passzív befogadás"-jellege helyett a "tanulók saját tevékenységét", az aktív ismeretelsajátítást szorgalmazzák, amelynek révén a "puszta tudás valamire való képességgé válik". [423]

ormanentum

Az Entwurf jellemző vonásait a következőkben összegezhetjük:

- A korábbi hatosztályos gimnázium és a két évfolyamos akadémiai bölcseleti tagozat egyesítésével létrehozta a nyolcosztályos gimnáziumot 10-18 éves fiúk számára. A gimnáziumi tanulmányok középpontjában az intenzív latin és görög nyelvi-irodalmi képzés állt, ezt egészítette ki egy élő idegen nyelv (a német) tanulása és a humán, illetve reál tárgyak együttese.

A gimnázium két szervezetileg önálló tagozatból áll: az I-IV. osztályig terjedő algimnáziumból és a további négy osztállyal teljes főgimnáziumból.

- Az Entwurf szerint a gimnázium lehet nyilvános vagy magánjellegű. A nyilvános gimnáziumok államilag érvényes bizonyítványokat adhatnak ki, érettségi vizsgákat tarthatnak - ez a rendelet vezeti be az érettségi vizsgát! - emellett próbaévre tanárjelölteket is alkalmazhatnak. Nyilvánossági jogot az oktatásügyi minisztérium adhat.

- Létrehozott egy másik középiskola-típust is, a reáliskolát. Főreáliskola volt a neve a háromosztályos alreálból és hároméves főreálból álló hatosztályos intézménynek, amely felsőfokú technikai-műszaki tanulmányokra készített elő. Tantervében klasszikus stúdiumok nem szerepeltek, helyettük a természettudományok kerültek elôtérbe.

- Az Entwurf úgy rendelkezett, hogy középiskolában csak középiskolai tanári képesítéssel rendelkező szaktanárok taníthatnak.

- Az Entwurf szerint a gimnáziumi oktatás nyelve az a nyelv, amely az intézmény székhelyén élő lakosság többségének anyanyelve. 1855 januárjában a bécsi kultuszkormányzat már változtatni akart ezen. Leo Thun újabb rendelete azt szorgalmazta, hogy a gimnáziumok felsőbb osztályainak tanítási nyelve váljon németté. Ez a népszerűtlen törekvés azonban hamarosan veszített lendületéből, s csak felemás módon valósult meg a magyar középiskolák passzív ellenállása miatt.

Jól nyomon követető ez a tendencia, ha megfigyeljük a gimnáziumi értesítőkben megjelentetett tanári publikációk számarányának alakulását. (Az értesítő szintén az Entwurf szülötte.) 1851-1855 között 83 középiskola jelentetett meg értesítőt. Ezek közül 446-ban jelent meg tanulmány, ami több mint 600 publikációt jelent. Az írások nyelvi eloszlása figyelemre méltó. Az értesítőkben összesen 330 magyar, 239 német 30 latin és 2 egyéb nyelvű tanári értekezés olvasható. [424]

Az Entwurf fontos dokumentuma a magyar iskoláztatás történetének. Jelentős mértékben előmozdította a középiskolák fejlődését, noha ez a fejlődés nem ment végbe megrázkódtatások nélkül. A szaktanári rendszer bevezetésére, a laboratóriumok, szertárak előírás szerinti fejlesztésére sok helyütt nem nyílt lehetőség (a nyolcosztályos gimnáziumnak 12, a négyosztályosnak 6 rendes tanár alkalmazását írták elő). Éppen ezért több - korábban híres - iskolának be kellett zárnia kapuit. A bécsi kultuszminisztérium négy év türelmi idő után megvonta tőlük a nyilvánossági jogot.

Felsőoktatás

Az 1850-es években a pesti egyetem szervezeti felépítésében jelentős változtatásokat hajtottak végre. Nálunk is bevezették az új ausztriai egyetemi szabályzatot, s ez megváltoztatta a bölcsészkar addigi státuszát. A filozófiai fakultás az 1850-51. tanévtől kezdve a többi három egyetemi karral egyenrangú fakultássá vált, s a tanulmányi idő három évre emelkedett. (Pontosabban: három esztendei bölcsészkari tanulmány lett a bölcsészdoktori cím elnyerésének egyik feltétele.)

Egyúttal megszűnt a kötelező és szabadon választható tantárgyak kettőssége: a hallgatók ettől fogva érdeklődésüknek megfelelően és tetszőleges sorrendben vehették fel az egyes tantárgyakat. Az egyetemre való felvétel feltételei is módosultak: a leendő hallgatóktól megkövetelték a nyolcosztályos gimnáziumi végzettséget és a sikeres érettségi vizsgát. A bölcsészeti kar diákjai ekkor már 18-21 esztendős fiatalemberek.

A filozófiai fakultás többi karra való előkészítő szerepének megszűnése után új nehézség előtt állt: meg kellett találnia funkcióját a megváltozott rendszerben. Az új, összetett feladat pedig egyrészt a tudósképzés, másrészt pedig a tanárképzés lett. (E kettős feladat elemeinek harmonikus összehangolása viszont az azóta eltelt, mintegy másfél évszázad alatt sem valósult meg maradéktalanul.)

Az 1852-53. tanévtől kezdve - az addigi szaktárgyi és pedagógiaielőadások mellett - már gyakorlatok (szemináriumok) is szerepeltek a pesti egyetem tanrendjében. Ilyen szemináriumokat először történelemből és ókori filozófiából tartottak - kifejezetten gimnáziumi tanárjelöltek számára.

A magyar középiskolai tanárképzés mégis csak nagy nehézségek árán indult fejlődésnek. A bécsi tanügyi kormányzat az ötvenes évek elején a középiskolai tanárok képesítésére "tanárvizsgáló" bizottságokat hozott létre. E bizottságok előtt kellett vizsgáznia a háromesztendős bölcsészkari stúdiumot végzett jelöltnek szaktárgyaiból, neveléstudományból és oktatásmódszertanból. Itt állították ki a gimnáziumi és reáliskolai tanári okleveleket. Kezdetben csak Bécsben, Prágában, Innsbruckban, Lembergben és Padovában működtek ilyenek. Ez a tény jelentősen csökkentette a középiskolai tanárságra vállalkozó magyar fiatalok számát.

Ugyanakkor tovább nehezítette a helyzetet az is, hogy a bécsi kormányzat igyekezett idegen tanárokkal, osztrák, német, cseh, morva pedagógusokkal elárasztani a magyar középiskolákat. Az iskolafenntartó egyházak ellenálltak ennek a törekvéseknek. Gimnáziumaikba saját belátásuk szerint - többnyire tanárvizsga nélkül - vették föl a jelölteket. (A tanári állás elnyeréséhez többnyire elegendőnek tartották a teológiai végzettséget.)

Az 1860-ban kibocsátott uralkodói rendelet, az "októberi diploma" - ha rövid időre is - bizonyos önkormányzati jogokhoz juttatta Magyarországot. Az átmenetileg enyhébbre forduló politikai légkör kedvezett a magyar felsőoktatás fejlődésének is. A pesti egyetem visszakapta rektor- és dékánválasztó jogát, a tanítás nyelve is magyarrá vált.

Fontos állomás volt a magyar középiskolai tanárképzés történetében az első hazai tanárvizsgáló bizottság felállítása. Az osztrák hatóságok engedélye nyomán 1862 augusztusában kezdte meg működését Pesten.