Johann Friedrich Herbart (1776-1841) a XIX. század első felében dolgozta ki pedagógiai elméletét. A hatás, amelyet ez a neveléstan a pedagógia fejlődésére gyakorolt, elementáris erejű volt, de csak alkotója halála után, a század második felében kezdett kibontakozni. Attól kezdve viszont gondolatai rendkívül mélyen ivódtak be a klasszikus középiskolák pedagógiai gyakorlatába.
Herbart előkelő családból származott: édesapja jogtanácsos volt Oldenburgban. A felvilágosodás gondolatai már középiskolás korában megérintették, ez tükröződik az erkölcs fejlődéséről írt, s a helyi lapban megjelentetett korai írásában is.
A gimnázium után a jénai egyetemen tanult jogot, filozófiát, természettudományos tárgyakat is hallgatott. Itt ismerkedett meg Fichte tanaival, akit mesterének tekintett, de filozófiáját nem tette kritika nélkül magáévá.
Tanulmányai befejezése után három évig Bernben magántanítóskodott: ez idő alatt bontakoztak ki pedagógiai rendszerének körvonalai. Pestalozzit is meglátogatta Burgdorfban. Hazatérése után meg is jelentetett két tanulmányt a svájci mester didaktikájáról. A göttingeni egyetemen szerzett doktorátust, majd ugyanitt magántanárként oktatott. Itt jelent meg 1806-ban első nagyjelentőségű pedagógiai tanulmánya, az "Általános Pedagógia" (Allgemeine Pädagogik aus dem Zwecke der Erziehung abgeleitet). 1809-ben kinevezték a königsbergi egyetemre a filozófia és pedagógia professzorának, ugyanoda, ahol egykor Kant is tanított. A pedagógiai szemináriummal párhuzamosan itt a gyakorlóiskola ("Didaktikai Intézet") munkáját is irányította. Ebben az intézetben magántanárok és leendő gimnáziumi pedagógusok felkészítésével foglalkozott. Huszonnégy évig dolgozott itt, majd visszatért Göttingenbe, ahol még nyolc évet tanított. Itt tette közzé 1835-ben a "Pedagógiai előadások vázlata" (Umriß pädagogischer Vorlesungen) című művét. Hatvanöt éves korában halt meg, 1841-ben.
Herbart személyes életvezetését a tradicionális (mondhatni "aszkétikus") erkölcsi értékek feltétlen tiszteletben tartása jellemezte. Kortársai szerint ő maga volt a "kategórikus imperatívusz" megszemélyesítője. A világi élvezetek csábításának nem engedett. A művészetek közül csak a zenének hódolt: társaságban szívesen zongorázott.
Ez a szigorú életvezetés tükröződik neveléssel kapcsolatos felfogásán is.
A pedagógiának szilárd filozófiai alapvetést adott, s neveléstani gondolatait egy összefüggő, koherens rendszer keretei között fejtette ki. Hogy a pedagógia helyét megtaláljuk e rendszer keretei között, vessünk egy pillantást Herbart filozófiájára.
A filozófia feladatát a német tudós abban látta, hogy a fogalmakat tisztázza és megmunkálja. Három részre bontható: logikára (alaki szempontból vizsgálja a fogalmakat), metafizikára (átalakítja, kiegészíti őket) és esztétikára (értékelést fűz hozzájuk). Az esztétika nála nemcsak művészettant jelent, hanem az etikát is ide sorolja.
Az erkölcsi ítélet lényegét tekintve azonos a (szorosan vett) esztétikai ítélettel. Az erkölcsi ítéletek kialakításakor úgy vizsgáljuk az elemi akaratviszonyokat, mint amikor érzékelhető hangokról, formákról, színekről hozunk esztétikai ítéletet. Az etikai "tetszés", más szóval az erkölcsösség ennek megfelelően akkor jön létre, ha akaratunk és cselekvésünk összhangban van az erkölcsi eszmékkel.
Öt ilyen erkölcsi eszmét, értéket különböztet meg Herbart:
1. Ha akaratunk összhangban van erkölcsi belátásunkkal, akkor a belső szabadság eszméje valósul meg;
2. Ha akaratunk olyan erős, hogy állandóan következetesen tudunk cselekedni, akkor a tökéletesség eszméje realizálódik;
3. Ha - mintegy kilépve önmagunkból - mások érdekeit is figyelembe vesszük, akkor a jóakarat eszméje jön létre;
4. Ha több, egymással összeütköző érdek, akarat között jön létre megegyezés, akkor a jog eszméje keletkezik;
5. Ha pedig a jó, illetve rossz cselekedet megfelelő jutalmazásban, illetve elmarasztalásban részesül, akkor a méltányosság eszméje érvényesül.
Ennek az öt alapeszmének a megvalósulása a mikéntjével két tudomány foglalkozik. A társadalom, a közösség szempontjából a politika, az egyén, az individuum szempontjából pedig a pedagógia vizsgálja ezt a kérdést.
Érthetőbbé válik Herbart pedagógiai rendszere, ha lélektanára is vetünk egy pillantást.
Pszichológiájának filozófiai alapokat ad. Fichte szélsőséges idealizmusával szemben, azzal vitatkozva, saját filozófiáját realizmusnak nevezte.
Kiindulópontja az, hogy a létező világ két nagy területre osztható 1. a "reálé"-k világa és 2. a jelenségek világa. A reálé szellemi természetű, oszthatatlan változatlan lényeg, kvalitatív atom. A reálék mechanikus mozgást végeznek, harcolnak egymással, összekapcsolódnak, de lényegükben változatlanok maradnak.
Herbart szerint a lélek is egy reálé. A lelki élet is reálék vonzása, taszítása, harca és összekapcsolódása.
A lelki jelenségek közül a képzetet tartja alapvetőnek. A képzet a lélek önfenntartási aktusa.
Herbart használja először - a mai pszichológiában is ismeretes - tudatküszöb és tudatmező fogalmakat. Ha egy képzet lekerül a tudatmezőről a tudatküszöb alá, felejtésről beszélünk. A képzetek "önfenntartási" késztetésük miatt vissza szeretnének kerülni a tudatmezőre, ha ez megtörténik, akkor következik be a reprodukció. [366] Az átmenetileg tudatküszöb alá szoruló képzetek tehát törekvésként, kívánságként jelenhetnek meg a lelki életben. Ha a törekvés akadályokkal szemben érvényesül, s a megvalósulás képzete csatlakozik hozzá, akkor beszélhetünk akaratról.
Figyelem akkor keletkezik, ha a régi képzetek az újak felé fordulnak, s hajlandóak befogadni azokat. A figyelem lehet önkéntelen és önkéntes (tudatos). A tudatos figyelemnél szükség van az akarat képzet-odafordító szerepére. Lelki tevékenység az érdeklődés is. Herbart oktatáselméletében nagy súlyt fektet a sokoldalú érdeklődés kialakítására.
Herbart - az értelem működésén túl - az érzelmi életet és az akarat megnyilvánulásait is a képzetek mozgására vezeti vissza. Lélektanát ezért intellektualisztikus pszichológiának nevezik. Emellett a dialektikától távol álló, mechanisztikius jelző is illik erre a lélektanra: a lelki életet a képzetek mechanikus mozgásával magyarázza. ("A lélek egy képzetekből felépített gép" - írja Herbart.)
Azt is látnunk kell viszont, hogy ez a pszichológia - a maga korában - tudományos értékeket is hordozott. Mindenekelőtt azt, hogy a korabeli (Pestalozzi és Kant pedagógiájában is fellelhető) Wolff-féle képességlélektannal szemben a lelki élet egységét hirdette. (Emlékezzünk: a képességlélektan a lelket egymástól elszigetelt "erők"-re, képességekre bontotta szét.)
A nevelés célja Herbart szerint az erkölcsös magatartás kialakítása, az erkölcsi eszmék megvalósítása. Így válhat a növendék teljes emberré, nem pedig a konkrét hivatásra, szakmára való előkészítés útján. A cél tehát az etikus ember, olyan erkölcsös ember, aki a praktikus polgári erények birtokában jól megtalálja helyét a társadalomban.
A nevelhetőség körét nem szűkíti le: minden gyermekben kialakíthatók az erkölcsi eszmék. De csak akkor, ha céltudatos és tervszerű, szervezett nevelő hatások érik.
A nevelésnek három szakaszát különíti el:
-- a kormányzást (Regierung),
-- az oktatást (Unterricht) és
-- a vezetést (Zucht).
E három funkció szolgálja a nevelés végső céljának elérését, de mindegyiknek megvan a maga közvetlen célja is.
I. A kormányzás szakaszának legfőbb feladata az, hogy törje meg a gyermek akaratosságát, "szilaj heveskedését". Nem a jövőre, hanem csak a jelenre irányul. A kormányzás voltaképpen csak felkészítés a nevelésre.
A gyermek nem képes a belátásra, éppen ezért kényszerrel kell engedelmességre szoktatni. A kormányzás legfontosabb eszközei a határozott célok felé haladó állandó foglalkoztatás, az állandó felügyelet, parancsok és tilalmak, a szabadságmegvonás és legvégső esetben a testi büntetés.
"Nem árt a gyermeknek írja Herbart -, ha visszaemlékezik arra, hogy kiskorában egyszer megvesszőzték." [367] Az élelem megvonását, és a karcert (sötét szobába zárás) is megengedhetőnek tartja. A gyerekkel való beszéd a kormányzás szakaszában "hideg, rövid és száraz" mondatokban történik.
A kemény eszközöknél többre becsüli a tekintély és a szeretet hatalmát, de itt is óvatosságra int: "a szeretetnek csak akkor van értéke, ha a szükséges szigorral párosul".
A nevelésnek ez a szakasza a porosz kaszárnyák ridegségét, lélektelen fegyelmét idézi. A Herbartot ért támadások nagy része ezt a szigorú alá-fölérendeltségen alapuló tekintélyelvű pedagógiai alapállásra, attitűdre irányult. Herbart nem akar "lehajolni" a gyermekhez, nem akarja beleélni magát a gyermek lelkivilágába. Követendő felnőtt mintát nyújt ehelyett: "Olyan férfiakat mutassatok a fiúknak, amilyenné egyszer ők is válni szeretnétek" [368]
Oldottabb, emberségesebb tanár-növendék kapcsolat valósul meg a nevelés egymással párhuzamosan futó második és harmadik fázisában: az oktatásban és a vezetésben.
II. Az oktatás már a jövőre, az erkölcsi fejlődésre irányul.
Mechanikus, intellektualisztikus lélektanából következik az oktatás kitüntetett helye. A gyermekek képzetállományának gyarapítása, funkcióképességének növelése ugyanis nemcsak az elsajátított ismeretek mennyiségét növeli, a tudást gazdagítja, hanem akaratát, jellemét, erkölcsiségét is fejleszti.
Herbart vezette be a pedagógiába a "nevelő-oktatás" fogalmát. "Az igazi nevelés legfőbb eszköze az oktatás a legtágabb értelemben" - hangoztatja. Nevelő erővel viszont csak az az oktatás rendelkezik, amely az általános műveltség átadására irányul és nem a szakmai ismeretek megtanítására.
Az oktatás középponti problémája a gyermek érdeklődése. Érdeklődés nélkül nem lehet a tanítási anyagot megfelelően elsajátíttatni, éppen ezért az érdeklődés az oktatás legfőbb eszköze, mindemellett eredménye is, mivel akkor is megmarad, amikor a konkrét tananyag már kihullott az emlékezetből. Sokoldalú, kiegyensúlyozott érdeklődés kialakítása a cél.
Herbart az érdeklődés két körét különbözteti meg:
a) A "megismerés köre":
érdeklődés az ismeretek iránt:
-- empirikus érdeklődés:konkrét tárgyakra,
-- spekulatív érdeklődés: elméleti kérdésekre,
-- esztétikai érdeklődés: esztétikai jelenségekre irányul.
b) A "részvét köre":
érdeklődés az emberi kapcsolatok iránt:
-- szimpatikus érdeklődés egyes emberekre,
-- szociális érdeklődés: közösségi kapcsolatokra,
-- vallási érdeklődés: túlvilági kapcsolatokra irányul.
Tantervelméletének alapja ez a két érdeklődési kör, a tantárgyak rendszerének foglalatát ezek adják:
-- empirikus: természetrajz, földrajz, kémia, fizika,
-- spekulatív: matematika, nyelvtan, logika stb.
-- esztétikai: irodalom, művészetek stb.
-- szimpatikus: anyanyelv, idegen nyelvek stb.
-- szociális: történelem, társadalmi ismeretek stb.
-- vallási: hittan.
Az oktatás folyamatát Herbart a formális fokozatok elméletében fejtette ki.
Ez rendszerének legismertebb - s talán legtöbbet vitatott része. Ezzel együtt rendkívül mélyen hatott ez az elmélet a pedagógia gyakorlatára. Tanítványainak, követőinek nagy része van abban, hogy ez a hatás egészen a mába ível át.
Az ismereteket alkotó képzetek kialakulásának két lépcsőfoka van: az
- "elmélyedés" (Vertiefung) és az
- "eszmélkedés" (Besinnung). Mindkettőnek van egy nyugvó (statikus) és egy haladó (dinamikus) szakasza.
A gyermek tudatmezején zavaros, kusza képzettömegek kavarognak. Hogyan tudja őt a tanító tiszta, pontos ismeretekre megtanítani. S ezzel együtt, miképpen teheti alkalmassá a felnőttkori önálló ismeretszerzésre?
Úgy - ad feleletet Herbart -, hogy a tanító végigvezeti az ismeretszerzés sajátos törvények által megszabott útján. Ennek az útnak az állomásai a következők:
a) A tanító bemutatja az új ismeret konkrét megnyilvánulási formáit (így például a petúnia, az almafa, a kőszén, a forráspont, a C-hang stb.)
Elmélyedés szükséges ehhez. Világos képzetcsoportok jönnek létre a tanuló tudatmezején. Ezek még nyugalomban vannak, statikusak.
b) A kitisztult képzetcsoportok hamarosan mozgásba hozzák a tudat már meglévő képzetanyagát. Felbolydul a rend, az új és régi képzetek közül a rokon képzetek - asszociáció révén - kapcsolatba kerülnek egymással. Ez az elmélyedés dinamikus szakasza. A tanítónak minél több régi képzetet mozgósítania kell, hogy az új képzetcsoportok beépüljenek a tudatba.
c) Az elmélyedés eredményeként létrejött, asszociációkkal megerősített képzetcsoportok kapcsolatba lépnek a tudatmezőn már régebben elhelyezkedett - ugyancsak asszociációkkal megerősített - képzetcsoportokkal. Ez az eszmélkedés. A képzetcsoportok beilleszkednek a rokon képzetcsoportok rendszerébe, megkapják pontos nevüket, a fogalom definícióval bővült. Helyreállt a rend: statikus eszmélkedés ez.
d) De az új képzetcsoport csak akkor gyökerezik meg igazán, ha megint mozgásba hozzuk a tudatmezőt: az új képzetcsoportot összehasonlítás, alkalmazás és gyakorlás révén ütköztetjük a már rögzült képzetcsoportokkal. Ezt nevezi Herbart dinamikus eszmélkedésnek, ennek segítségével válik az ismeret igazán a tanuló sajátjává. Ez a "módszeres" gondolkodás feltétele.
Herbart formális fokozatait, és a nekik megfelelő didaktikai lépéseket így állíthatjuk párhuzamba:
-- statikus elmélyedés világosság foka,
-- dinamikus elmélyedés asszociáció foka,
-- statikus eszmélkedés rendszer foka,
-- dinamikus eszmélkedésmódszer foka.
Az ismeretnyújtás, - elsajátítás során - függetlenül a konkrét tananyagtól - mindig ezeken a formális fokozatokon kell keresztülhaladnia a tanulónak. Ezt az utat kell járni minden tanórán, de ez az eljárás követendő a felnőttkori tanulásban is.
III. Vezetés. Ez az oktatással párhuzamosan futó tevékenység, amivel a nevelés teljessé válik. Az oktatással karöltve alakítja ki a gyermekben az erkölcsi belátást, az etikai meggyőződést.
A fiatal most már nem a külső parancsoknak engedelmeskedik (mint az erkölcsi heteronómia fokán), hanem a sajátjává, benső világa részévé vált erkölcsi eszméinek, meggyőződéseinek. Ez az erkölcsi autonómia szintje (az a fejlettségi fok, amelyet Kant "morális én"-nek nevez).
Ekkor már a tapintat, a gyengédség és a jó kedély jelentik a nevelés legfőbb eszközeit, ezek váltják föl a rideg bánásmódot, kérlelhetetlen szigort.
Herbart a következő szavakkal jellemzi a "Vezetés" szakaszának oldottabb nevelői stílusát: "A vezetés mindig a gyermeknek jövőjét tartja szem előtt. A reményen alapszik és mindenekelőtt a türelemben nyilvánul. Mérsékli a fegyelmezést, amely különben talán hamarabb célt érne nagyobb szigorával. [...] A vezetés eredetileg személyes ráhatás, lehetőleg semmi egyéb, mint barátságos bánásmód. [...] A jó nevelő szívesen lesz nyájas a növendékhez, ha a növendék nem szolgál rá az ellenkezőre. Így csökken a felügyeletnek terhes volta. Szép szóval, ahol csak lehetséges, elejét vehetjük minden szigorúbb intézkedésnek." [369]
Az elmondottak alapján megállapítható, hogy Herbart pedagógiája kiemelkedő fontosságú állomása a nevelés történetének. Szilárd filozófiai alapokon nyugvó neveléstant dolgozott ki, amelyben a nevelés célját az etika, a hozzá vezető utat a pszichológia szabja meg. (Fontos fejlemény ez annak ellenére, hogy lélektani felfogása ma már túlhaladott.) Herbart oktatásmódszertana és tantervelmélete rendet vitt a korábbi - pusztán a szokáshagyományon alapuló - esetleges, ötletszerű tananyag-kiválasztásba és oktatási folyamatba. Azt sem felejthetjük el, hogy Herbart a neohumanizmus fénykorában - amikor a klasszikus nyelvi stúdiumok és a matematika állt az iskolai oktatás középpontjában -, az emberre és a természetre vonatkozó tudásanyag egyensúlyát kívánta megteremteni.