A pedagógia önálló tudománnyá válásához egyrészről a felvilágosodás gondolatvilága, az abból kibontakozó a Wolff-féle pszichológia, Rousseau műveinek pedagógiai vonatkozásai és az azok nyomán megjelenő pedagógiai mozgalmak, továbbá a XVIII. század második felétől egyre jobban felgyorsuló szociális, gazdasági és politikai változások, másrészről a századforduló táján kibontakozó kritikai és az azt követő német idealista filozófiai rendszerek teremtik meg az alapokat. Ezeknek a széleskörű társadalmi-szellemi áramlatoknak a hatására a XVIII. század második felében jelent meg az igény a katolikus és protestáns teológiától elkülönülő rendszerezési törekvésekre. Így fogalmazódik meg a pedagógia, mint új tudomány, a hagyományos és új diszciplínákkal kapcsolatban álló, ugyanakkor mégis önálló karaktere.
1780-ban jelent meg Ernst Christian Trapp (1745-1818) "Versuch einer Pädagogik" című műve, ami - miként címe is utal rá - az első figyelemreméltó kísérlet a tudományos igényű pedagógia megalkotására. Trapp az első német tudós, aki 1779-ben a hallei egyetemen filozófia-professzori tanszéket kapott, amit 1783-ig töltött be.
Mindez kapcsolatban állt Zedlitz - a filantropizmus pedagógiai gondolataival rokonszenvező miniszter - arra irányuló reformelképzelésével, aminek értelmében a hallei egyetemen egységes tanárképzést valósítson meg. Ez a tanárképzés - vélte a miniszter -a pedagógiai mozgalom gondolatvilágát átviszi majd az iskolaügy egészére. Ennek sikeres megvalósításáért tette a pedagógiát önálló egyetemi tantárggyá. A pedagógiai szeminárium is önállóvá vált, ami a pedagógiának a teológiától való elkülönülésére is kedvező módon hatott. [358]
Ebben a kezdeti fejlődési szakaszában a pedagógia a teológia részeként, később a filozófiának alárendelten jelenik meg. A XVII. századtól a pedagógiát - ezt jól reprezentálja Comenius munkássága - a "tanítás művészetének", egy teljesen gyakorlatias, módszertani jellegű tudománynak, később az antropológia egyik ágának (amit Kant pedagógiai jellegű előadásai is tükröztek), vagyis az emberről és erkölcsi neveléséről szóló tannak tekintették. [359]
Trapp művében ennél jóval többre vállalkozott, arra tett kísérletet, hogy egy új tudományos diszciplínát hozzon létre, a pedagógia feladatköreit, főbb vizsgálati területeit körülhatárolja és szisztematikus rendszerbe foglalja. Ennek során megfogalmazza a nevelés, továbbá a pedagógia, mint a "nevelés művészete" szükségességét. Kijelöli a nevelés legfőbb céljaként az emberi boldogságot. Ír az emberi természetről és a társadalomról, mint a nevelési szabályok legfontosabb forrásairól, fölsorolja a nevelés főbb területeit és tartalmait, és a nevelői tevékenység különböző formáit.
A emberrel veleszületett eszmék kartéziánus ideálját tagadva hangsúlyozza az empirikus tapasztalat, a megfigyelés, elemzés, kísérlet fontosságát. A metafizikai hipotéziseket elvetve magasra értékeli a tudatos tapasztalat objektív tényeit.
Munkájának figyelemreméltó jellemzője, az a törekvés, hogy a többi tudományok eredményeit elemezve és rendszerezve azokat az új tudomány szolgálatába állítsa. (Herbartot több évtizeddel megelőzve a pszichológiát és az etikát a pedagógia segédtudományaiként értelmezte, és megfogalmazta azt a Herbartnak tulajdonított megállapítást, mely szerint ezek közül a pszichológia az eszközökre, az etika pedig a célra vonatkozik. [360])
Trapp munkája - jóllehet még nem tekinthető szigorúan vett tudományos rendszernek - saját korának tudományosságát számos vonásában megelőző, figyelemre méltó, úttörő kísérlet, amely a statisztikai elemeket is felhasználó empirikus pszichológia eredményeire támaszkodik. A figyelem, emlékezet, fáradtság stb. jelenségeinek a különböző pedagógiai helyzetek során megjelenő sajátosságainak vizsgálata és regisztrálásának fontosságát hangsúlyozta, mert felfogása szerint csak azokra építve lehet a nevelés és oktatás általános érvényű alapelveit megfogalmazni.
A német felvilágosodás eredményeit rendszerező pedagógiai kísérletet a későbbiekben több irányból jelentkező kritika éri, így a következő időszak pedagógiai gondolkodói - a felvilágosodás eszmevilágában gyökerező trappi koncepcióval szemben - szívesen fordultak a kor nagy német klasszikus filozófusai felé.
A korabeli kantiánus pedagógiai gondolkodók (Gerling, Heusinger, Schuderoff) abból a kanti alapelvből indulnak ki, hogy a tudományosan megalapozott pedagógiának figyelemmel kell lennie az ember általános rendeltetésére, ezért a moralitásból, mint a nevelés legalapvetőbb céljából kell kiindulnia. A Kant által felállított kettős célt szolgálva - a társadalmi szükségleteket is figyelembe véve - a nevelésnek emberré és polgárrá kell nevelnie a felnövekvő generációt. A fichtei elveket valló pedagógusok (Rittel, Harl, Johannsen) - a kanti moralitáselvvel ellentétben - a filozófiát tekintik a tudományos pedagógia alapjának: a tudományos pedagógia egyenlő a filozófiával.
A XIX. század elején kibontakozó további pedagógiai rendszerezési törekvések elsősorban a protestáns és katolikus teológiára alapozva bontakoznak ki, arra törekedtek, hogy harmóniát teremtsenek az empirikus és a transzcendentális elemeket hangsúlyozó hagyományos keresztény és a klasszikus német filozófia alapjain álló pedagógiai törekvések között. Ezen irányzat kiemelkedő képviselői (Lehne, Weiller, Niemeyer, Schwarz, Pölitz, Milde) protestáns, vagy katolikus teológusok voltak. A francia forradalom időszakában, majd a század elején a protestáns, elsősorban evangélikus pedagógusok egész sora fejtett ki figyelemreméltó neveléstani tudományos munkásságot. Közülük A. H. Niemeyer (1754-1828) és F. H. C. Schwarz (1766-1837) volt számottevő hatással a pedagógia tudományának fejlődésére.
August Hermann Niemeyer Franke dédunokája, 1779-tôl rendkívüli, majd 1784-tôl a hallei egyetem kinevezett teológiaprofesszora, nagy tiszteletet szerzett kortársai és az utókor szemében. 1787-től az ekkor alapított "seminarium praeceptorum" (tanárképző szeminárium) vezetője, 1799-től a Francke-alapítványok igazgatója az egyetem örökös rektora és kancellárja. Pedagógiai munkáiban a felvilágosodás pedagógiai áramlatainak főbb gondolatait foglalta össze. Írásaival, elsősorban gyakorlatias nevelési kérdéseket tudományos alapossággal feldolgozó "Grundsätze der Erziehung und des Unterrichts für Eltern, Hauslehrer und Schulmänner" (Nevelés és tanítás tudomány. A szülék a házi és oskolai tanítók számára I-II., 1822-23) címmel 1799-ben kiadott és széles körben használatos kézikönyvével tett szert jelentős népszerűségre. [361] Munkájával nem csupán a századforduló német pedagógiájára, hanem annak magyarra fordított változata, Milde és Szilasy közvetítésével a magyar pedagógiai gondolkodásra is számottevő befolyást gyakorolt.
A katolikus pedagógia kiemelkedő személyisége Vinzenz Eduard Milde (1777-1853), aki számos lelkipásztori és iskolairányítói posztot betöltött, s teológiai tanári munkát is végzett.
Teológiai és filozófiai tanulmányait követően udvari káplán és különböző bécsi iskolákban hittantanár. 1806-ban Ferenc császár a bécsi egyetem első pedagógia professzorává nevezi ki, ahol 1810-ig jelentős elméleti pedagógiai tevékenységet folytatott professzorként maga is számos pedagógiai előadást tartott. Ebben az időben született főműve a "Lehrbuch der allgemeinen Erziehungskunde". 1823-ban Leitmeritz püspöke, 1831-től Bécs érseke lett.
Milde az első katolikus teoretikus, aki a pedagógia pszichológiai megalapozására törekedett. Pedagógiájára jelentős mértékben hatott Rousseau, Kant és Pestalozzi szellemisége. Neveléstudományi alapművét kivonatos formában hosszú ideig használták az egyházi és világi pedagógiai oktatásban, de hatással volt a Szilasy János által írt első jelentős magyar nyelvű neveléstudományi munkára is.
Milde egy teljes, rendszeres pedagógiai művet alkotott, amely egyaránt tekintettel volt a korabeli empirikus pszichológia valamint a már önálló tudományos diszciplínaként jelentkező pedagógia eredményeire, továbbá az ezzel összefüggő teológiai ihletettségű katolikus és protestáns törekvésekre. Az egyik első pedagógiai gondolkodó, aki nevelési rendszerét, annak tudományosságának biztosítása érdekében a pszichológiára alapozta. Munkájának forrásai között a pszichológia mellett jelentős szerep jutott a kor orvostudományának és az azzal összefüggő kórlélektani, fiziológiai-antropológiai kutatások eredményeinek, a 18. század végi Rousseau-i ihletettségű ifjúságtanulmány törekvéseinek, továbbá a test-lélek probléma feloldására irányuló egyéb tudományos irányzatoknak (pl. Wolff és iskolája, Plattner, Krügel, Wenzel, Carus törekvéseinek).
Pedagógiai felfogására hatással voltak még a felvilágosodás kiemelkedő gondolkodói (elsősorban Locke és Rousseau), de művében kimutatható a skót morálfilozófiai iskola, a német teológia és filozófia, elsősorban Kant felfogásának hatása. A korszak pedagógiai áramlatai közül filantropizmus állt hozzá a legközelebb. Pedagógiai elméletében megfigyelhető az első rendszerezett pedagógiát megteremtő Trapp közvetlen hatása, valamint a neohumanizmus eszméinek érvénysülése is. A legjelentősebb közvetlen hatást - az evangélikus teológus - Niemeyer széles körben használatos, népszerű műve gyakorolta, amire 50 alkalommal hivatkozott. [362]
Milde a nevelő tevékenységét bizonyos mértékben az orvos munkájával rokonítja, mivel a nevelés feladata a gyermek testi és lelki egészségének biztosítása. Neveléstanában foglalkozik mindazokkal az emberi tulajdonságokkal (pl. a fiziológiai és intellektuális képességekkel, az érzékeléssel, az akarattal, az ösztönökkel), amelyek fejlesztésére felfogása szerint a nevelést alapozni szükséges. Az emberi természet jellege hatásozza meg művének felosztását is: az első rész (diatetika) a testi képességek fejlesztésére vonatkozó pedagógiai elveket tárgyalja, az azt követő részekben pedig a gondolkodási, akarati és érzelmi képességek fejlesztésének lehetőségét tekinti át. Az elméleti neveléstudományon alapszik a nevelési gyakorlat, a "techné", ami az egyes esetek megoldására vonatkozó, az általános alapelvek megvalósítását célzó tudatos módszertanilag megalapozott megvalósítását jelenti, és ebből adódóan lényegileg különbözik a véletlenszerű, spontán nevelői próbálkozásoktól. A nevelés tehát - fogalmazza meg Milde - az ember meglévő hajlamainak, adottságainak fejlesztésére irányuló tervszerű és szándékos befolyásoló hatás. [363]
A nevelés célját Rousseau, Kant és Pestalozzi szellemében fogalmazza meg: "A növendéknek olyan nevelést kell kapnia, ami lehetővé teszi emberi rendeltetése elérését." - mivel legfőbb rendeltetése az erkölcsiség - "az erkölcsileg megfelelő jellem kialakítása a nevelés végső célja" [364] Ennek eléréséhez harmonikus, természetes - azaz a növendék egyéni adottságaihoz alkalmazkodó - nevelés szükséges. A nevelői ráhatásnak igazodnia kell a gyermeki fejlődés adott szintjéhez, ezért nem szabad a természetes érési folyamatok elé vágnia, annak egyes szakaszait átugornia. A nevelőnek tekintettel kell a gyermek testi lelki fejlődésére, érzelmeit, vágyait nem elnyomnia, hanem helyes útra kell terelnie.
A nevelés végső céljának elérése a vallás segítségével történik, ami lehetővé teszi a növendék képességeinek a legteljesebb lelki javak útján történő kiművelését. A vallásos nevelést - véli - a gyermekkorban kell kezdeni, mivel a vallási érzelmek iránti fogékonyság ekkor a legerősebb [365].