Az 1810-es évektől különféle szervezetek alakultak a népnevelés-népoktatás kiszélesítéséért. Jelentős eredményeket értek el a reális ismeretek, a manuális készségek és a testi nevelés meghonosításában. A század elején a népiskolák jelentős része magánvállalkozásként működött. Az állam csak az 1870-ben kodifikált "Education Act" nevű törvény nyomán vállalta magára az 5-14 éves korú gyermekek taníttatását.
Európa-szerte elterjedt az az oktatási eljárás, amelyet két lelkész, Andrew Bell és Joseph Lancaster dolgozott ki a XVIII-XIX. század fordulóján. A Bell-Lancaster-módszer az angol népoktatás újjászervezésére irányult az ún. "kölcsönös oktatás" alapján.
Angliában igen nagyfokú tanítóhiány volt abban az időben, ezért dolgozták ki ezt az eljárást. Lényege abból állt, hogy a tanító az idősebb és tehetségesebb tanulók közül segédtanítókat (monitor, pupil teacher) hívott maga mellé, akik a kisebb gyerekeknek átadták mindazt, amit a hivatásos tanítótól megtanultak. Így egészen nagy létszámú osztályokkal tudtak dolgozni.
Korabeli források szerint Joseph Lancaster húszéves korában édesapja - egy rokkant katona - lakásán majdnem ezer gyermeket tanított ingyen, monitorok segítségével. Iskolájához anyagi támogatást egy hercegtől kapott.
A monitor-módszer az USA-ban, Franciaországban, Svájcban, Belgiumban és Oroszországban is elterjedt, sőt Magyarországon is éreztette hatását.
Jól példázza ezt a hatást az a pedagógiai szakkönyv, amely Lesnyánszky András, nagyváradi paptanár munkájaként jelent meg 1832-ben. Tanítójelölteknek szánt tankönyvében így ismerteti Lesnyánszky a Bell-Lancaster-módszer előnyeit: "Gondollyunk egy tágas szobát, mellyben 100-500, sőt több gyermek is elférnek, a szükséges padok úgy alkalmaztatnak benne, hogy a fal és a padok között elegendő térség maradgyon a végre, hogy félkörben állva a falon függő tábláról betűzhessenek, vagy olvashassanak a kicsinyek. Egy Tanító (inkább csak főkormányzó) kevéssé felemelkedett helyről végig tekínti az oskolát, és, hogy minden a bevett rend szerint follyon, szemesen vigyáz. Lehet 20 esztendős ifjú. [...] A legjelesebb gyermek, ki a tanító és kisded sereg között foglal helyet, Igazgatóvá tétetik, ez a tanítótól vett parancsolatot az olvasás, írás vagy számolás üdéjéről Komandó, szerint fennszóval jelenti, a leczke előtt, és utánn mondandó imádságra csengővel ád jelt. Továbbá mindenik rendből a legjobb eszű s legnagyobb szorgalmú gyermek tanítónak neveztetik ki [...], ez hallván az igazgató gyermeknek kommandóját (parancsát) hírül adgya azt tanítványtársainak, leczkét ád fel, mellyre mind addig oktattya őket, míg a rendben magához hasonló kisded tanítót nem formált, azután fellyebb osztályba megy által, hol ismét tanítvány lessz. [338]
Az angol arisztokrácia híres középiskolái, zárt kollégiumai (Eton, Winchester, Harrow és mások) a magas tandíj fejében olyan műveltséget adott az előkelő fiataloknak, amelynek középpontjában a tradicionális klasszikus nyelvi (görög és latin) tanulmányok álltak. Ugyanakkor az is tény, hogy Locke gentleman-nevelési elmélete is nagy hatást gyakorolt ezekre a bentlakásos intézetekre. Az úriembert nem az alapos, elmélyült tudás jellemezte, hanem a praktikumhoz is kötődő műveltség igénye, valamint a jellem kiforrottsága, az önuralom, az akaraterő.
Napóleon uralkodása alatt az oktatásügy irányítását az állam vette a kezébe. Az iskolákat az ún. "egyetem" alá rendelték, egy olyan tanügyi testület alá, amely tisztviselőkből állott. Az országot "akadémiákra" osztották - ezek tankerületek voltak - élükön a "rektor" állt.
A Bourbon-restauráció idején az iskolaügy ismét az egyház fennhatósága alá kerül. A nagyfokú tanítóhiány miatt angol mintára itt is bevezették a "kölcsönös oktatás módszerét" (Bell-Lancaster-féle monitor módszer).
A francia középiskola ebben az időszakban jobban fejlődött, mint az elemi iskola. A városi testületek egyre nagyobb számban állítottak saját szervezésű (tehát nem egyházi) iskolákat. Állami líceumok, városi kollégiumok egész sora nyitotta meg kapuit.
A középiskolák tantervében továbbra is a klasszikus tanulmányok állottak a középpontban, de fokozatosan tért hódítottak a természettudományos tantárgyak, a reáliák is.
A XIX. század elejének Oroszországban a népiskoláztatás alacsony színvonalon állt. Az egyházközségi iskola hetenkénti három tanítási nappal, egy évfolyammal nemigen tudta megvalósítani célkitűzését, hogy pontos fogalmakat adjon a gyermekeknek a természet jelenségeiről, és "kiirtsa belőlük a babonákat és előítéleteket".
Miklós cár az 1828-as tanintézeti szabályzatban megerősítette az oktatás rendi elkülönítését. Az egyházközségi iskolák feladata a legalsó rend tanítása volt, a megyei iskoláké a városi polgárság oktatása, a gimnáziumokban pedig a nemesi arisztokrácia gyermekei kaphattak képzést.
Élesen bírálták a rendi szellemű közoktatást az orosz forradalmi demokraták: I. Hercen és V. G. Belinszkij. Későbbi követőikkel, (mint például Dobroljubov, Csernisevszkij és Usinszkij) jelentős szerepet játszottak az orosz pedagógia fejlődésében.
A német iskoláztatás fejlődését nagymértékben hátráltatta a széttagoltság, a sok feudális fejedelemség, királyság, nagyhercegség egymásmellettisége.
Poroszországban jelentős népiskolai oktatótevékenységet fejtettek ki a pietisták: a XVIII. század közepéig mintegy 2000 iskolát nyitottak. Nagy Frigyes ugyanitt lerakta az állami tanügyigazgatás alapjait, s - mint azt már korábban láttuk - a felvilágosult abszolutizmus jegyében gondot fordított a népoktatás fejlesztésére.
Igen jelentős mértékben fejlődött a német középiskola. A középiskola két típusa ekkor: a gimnázium és a reáliskola. A neohumanizmus mozgalma ekkor tetőzött, Wilhelm von Humboldt és követőinek liberális neveléspolitikai törekvései 1810-ben középiskolai reformban teljesedtek ki.
A neohumanizmus fellépett az öncélú latin grammatikai stúdiumok ellen, ehelyett a klasszikus görög-latin irodalom alkotásainak átélt elsajátítását, bensővé tételét szorgalmazta a középiskolában. A középiskolai reform helyet adott ennek az igénynek, továbbá annak is, hogy a gimnáziumi tantervben kapjon helyet a matematika, a földrajz, a történelem és a fizika.
Innen ered a középiskolai képzésre vonatkozó korabeli kifejezés: "utraquizmus", vagyis kétoldalúság. Ez egyfelől a hagyományos nyelvi képzést jelentette (kiegészítve a történelmi stúdiumokkal) másfelől viszont jelentős szerepet biztosított a matematikának és a fizikának. E fölfogás szerint az emberi lelket nem csupán a klasszikus tanulmányok ("studia humanitatis") képesek gazdagítani, fejleszteni, hanem a matematika és a természettudományok is.
Kiemelkedő alakja volt a korabeli német pedagógiai életnek Friedrich Fröbel (1782-1852). Nagy hatással volt rá Pestalozzi, akinél két esztendőt töltött az yverdoni intézetben.
Fröbel pedagógiája a klasszikus német filozófia tanításain nyugszik. Az ellentétek nem konfrontálódnak egymással, hanem kiegyenlítődnek, feloldódnak. Ez a kiegyenlítődés figyelhető meg a gyermeki fejlődés menetében is. Fröbel a természetelvű pedagógia híve: a gyermek testi és lelki kibontakozásában a természet menetét követi. A gyermeki természet mindenekelőtt ösztönökben nyilvánul meg - vallja Fröbel. Ezek a következők: a tevékenység ösztöne, a megismerés ösztöne, a művészi ösztön és a vallási ösztön.
Fröbel jelentős érdemeket szerzett az óvodai nevelés-oktatás módszereinek fejlesztésében. 1837-ben Blankenburgban Autodidakta Intézetet (Autodidaktische Anstalt) szervezett, ahol az iskoláskor előtti nevelés új módszereivel kísérletezett. Ez az óvodatípus lett a "Kindergarten" (gyermekkert).
Míg az angol Samuel Wilderspin (1792-1866) óvodáiban a gyerekek tömegeit oktatta-tanította, Fröbel a játékos foglalkozások és a beszédfejlesztés híve volt. A játék szerinte a kisgyermek "legtisztább szellemi alkotása". Műveiben rávilágított a gyermeki játék nevelő-képző szerepére. A kisgyermek ügyesen, öntevékenyen, csöndben a testi kifáradásig kitartóan játszik. Az ilyen gyermekből feltehetően derekas, másokért is áldozatra kész felnőtt ember lesz. A német pedagógus játékos foglalkozások és eszközök (ún. "adományok": labda, golyó, kocka) egész rendszerét dolgozta ki.