Amíg az angol felvilágosodás filozófusainak többsége szerencsés módon szét tudta választani a hit és a tudás kérdéseit, a francia felvilágosodás kifejezetten egyházellenes volt. "Tapossátok el a gyalázatost!" követeli Voltaire. (Aki egyébként mélységesen csodálta az angol puritánusok egyik vallási szektáját, a kvékereket.)
Ezt az egyházellenességet magyarázza a francia katolicizmuson belül dúló kibékíthetetlen viszálykodás. A versailles-i udvar vallásos külsőségei mögött kereszténytelenség húzódott, a hugenottákat kegyetlenül elnyomták, akárcsak az egyébként katolikus janzenistákat. A teológusok a vallási "kegyelemről" vitatkoztak, miközben maguk nem ismertek kegyelmet. Mindezek alapján érthető, hogy a felvilágosodás filozófusai a racionalizmus alapján állva sokszor a vitriolos szatíra eszközével támadták a katolikus egyházat.
A felvilágosodás gondolatvilágának jellemzője a liberalizmus, a szabadgondolkodás, amely az emberi értelem teljes autonómiáját, függetlenségét hirdeti. Tagadja a vallási dogmákat és az egyházat. A keresztény hitből csak azt fogadja el, ami az emberi ésszel felfogható és ami e felfogás szerint az erkölcsös élethez elegendő (Isten léte, a világ teremtése, a lélek halhatatlansága).
A liberalizmussal függ össze a felvilágosodás másik jellemzője: a deizmus. Hisz Istenben mint teremtőben, de azt vallja, hogy a Legfőbb Lény tökéletessége megköveteli, hogy a lehető legjobb világot alkossa meg. Az ilyen tökéletes világ pedig nem igényli az utólagos beavatkozást, "javítgatást". Következésképpen nem lehetséges sem a kinyilatkoztatás, sem pedig a csoda. Isten kultikus imádása fölösleges. Egyetlen követelmény az ésszerű alapokon nyugvó erkölcsös élet. A deizmus - képviselőinek szándéka ellenére - egyre inkább keresztényellenessé lett. Egyre jobban terjedt a "névleges", tartalmilag kiürült kereszténység, míg a személyes, "élő" vallásosság fokról fokra háttérbe szorult. [232]
A francia felvilágosodás filozófusainak körében a deizmus képviselője volt Voltaire és - a pedagógiai gondolatai révén is méltán ismeretté vált - Jean-Jacques Rousseau.
A tizennyolcadik századot joggal nevezték a "pedagógia századának". Franciaországban, ahol az iskolák színvonalát és a drasztikus módszereket már a humanizmus moralistái is élesen bírálták, szinte nem is volt olyan filozófus, író, aki ne foglalkozott volna pedagógiai kérdésekkel. A felvilágosodás hívei mélyen hittek abban, hogy az ifjúság megújult szellemű, racionális nevelése a szebb jövendő garanciája.
Közéjük tartozott Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) is, aki nemcsak filozófusként alkotott örökbecsű értékeket. Neveléssel-oktatással kapcsolatos gondolatai gyökeres változást (mintegy "kopernikuszi fordulatot") idéztek elő a pedagógiában.
Láttuk már, hogy a gyermekről alkotott középkorias felfogás átformálásában milyen fontos szerepet töltöttek be a reneszánsz moralistái. Tanításaik zöme azonban megmaradt az illemtankönyvek, a gyermekről szóló értekezések lapjain, s nem vált élő gyakorlattá. Rousseau könyve, az "Emil, avagy a nevelésről" viszont egyaránt forradalmasította a pedagógia elméletét és gyakorlatát.
Kevés olyan filozófus van, akinek életpályája és művei annyira szoros egységben és kölcsönhatásban lennének, mint az övé. Regényes fordulatokban bővelkedő életútjával érdemes kissé bővebben megismerkednünk.
1712-ben született a protestáns Genfben egy puritán szemléletű órásmester fiaként. (A hugenotta származású család a protestánsüldözés elől menekült Genfbe.) Édesanyja Jean-Jacques születése után egy héttel meghalt.
A fiatal fiú nem járt elemi iskolába, ennek ellenére már tízéves korára nagy műveltségre tett szert. Édesapjával kedvelt szórakozásuk az olvasás volt. Igen korán és alaposan megismerte Plutarkhosz párhuzamos életrajzait olyannyira, hogy könnyedén idézett belőle. Emellett olvasott regényeket, színdarabokat, értekezéseket: mindent, ami a keze ügyébe került.
Talán ennek a sokféle korai olvasmányélménynek is szerepe volt Rousseau zsenialitása mellett abban, hogy később kora legkiválóbb polihisztorává lett. "Szakmája" úgyszólván nem volt, mégis korszakalkotó műveket alkotott a legkülönbözőbb témákban. Szentimentális regényével (Nouvelle Heloďse) a "romantikus irodalom atyjává" lett, társadalomtudományi értekezései a francia forradalom ideológiáját készítették elő, önéletírásai a memoárirodalom gyöngyszemei, s végül nevelésről írott könyve - mint látjuk majd - a pedagógiai irodalom egyik legfontosabb mérföldköve.
Tízéves korában fordulat állt be a fiú életében: apja összetűzésbe keveredett egy genfi kapitánnyal, a következmények elől menekülnie kellett. Jean-Jacques-ot így nagybátyja gondjaira bízta, akinek volt egy hasonló korú fia. Neki azonban nem volt ideje a két fiú nevelésével foglalkozni, ezért - a korabeli elterjedt gyakorlatnak megfelelően - kiadta őket egy közeli falu lelkészéhez, Lambercier-hez, aki vállalta iskoláztatásukat. A fiúk itt két esztendőn át keményen tanultak. Mindenekelőtt latinos műveltségre tettek szert, s a latinnal együtt megtanultak "mindenféle kacatot, amit nevelés ürügyén hozzácsaptak" - ahogyan Rousseau később visszaemlékezéseiben írja.
Két éves falusi idill után visszatértGenfbe. Előbb egy írnok mellett inaskodott, majd egy vésnök mellé került. A műhelyben megismerkedhetett azzal az embertelen bánásmóddal, mely a korabeli inaséletet jellemezte. Kis híján maga is elzüllött: a verés, az éheztetés és megaláztatás miatt egyre inkább csak a lopáson, hazudozáson járt az esze. Egyedül a könyvek iránti lankadatlan érdeklődése maradt a régi: falta a könyveket gyakran munka helyett is.
1728 márciusában ismét fordulat következett be életében. Egy vasárnap este, kirándulásról hazatérve zárva találta Genf városának kapuját. Úgy döntött, hogy nem megy vissza kegyetlen gazdájához, helyette a kalandos életet választotta.
Nem vaktában vágott neki a világnak. A protestáns Genf akkoriban kicsiny sziget volt a katolikus "tenger" közepette. A szomszéd faluba sietett, a már katolikus Szavoja területére, ahol a plébános pompás ebéddel és csábító ígéretekkel fogadta. Warensnéhoz, a katolikus hittérítő szervezet megbízottjához küldte a "kis eretneket". A csinos fiatalasszony, akinek "szeméből áradt a kedvesség" pártfogásba vette a fiatal fiút, anyja helyett anyjává lett.
A következő esztendők a kóborlás és a próbálkozások évei voltak: ElőbbTorinóba került, ahol lakájként próbált kenyeret keresni; szokatlan műveltsége, intelligenciája viszont idegenné tették a szolgák között. Warensnéhoz visszatérve szenvedélyes tanulásba kezdett: fizikát, matematikát, élettant, anatómiát, zeneelméletet tanult szinte megszállott nekibuzdulással. Időnként zeneszerzőnek is kiadta magát: még kottát is alig tudott olvasni, amikor egy botrányba fulladó zenekari estet szervezett. (Később e téren is jelentős előrehaladásra tett szert: "Falusi jós" című zenés pásztorjátékát ma is játsszák.)
Huszonnyolc esztendős korában magánnevelőnek szegődött Mably, a lyoni csendőrfőparancsnok házába. Kísérletét viszonylag szerény siker koronázza: "Csak három eszközt tudtam alkalmazni ismeri el később: az érzelmet, az okoskodást és a haragot, s gyereknél haszontalan és gyakran veszedelmes mind a három." [233]
Első pedagógiai tárgyú írása akkor keletkezett, mikor elfoglalta állását: egy levél formában készített nevelési terv, amelyet tanítványa apjának írt. [234] Ebben megfogalmazza célját: jó, szabad ésboldog embert kell a gyerekből nevelni. Később többen vádolták azzal, hogy ellensége a tudományoknak. Ez a rövid tervezet nem ezt látszik igazolni: növendékeit be akarja vezetni a tudományok világába, de a pedáns és gőgös nevelői magatartást gyűlöli. Arra kéri tanítványai apját, figyelmeztesse őt nevelői hibáira. De azt is tudja, hogy pedagógiai sikere vagy kudarca mástól is függ - a növendékektől: "Bármint gondoskodom és bajlódom is, a siker távolról sem egyedül rajtam fordul meg." [235]
Miután házitanítóként nem sok sikert aratott, a zenei tanulmányokra vetette magát. Itt is új utakat keresett: kidolgozott egy kottaírási rendszert, melyben a hangjegyeket számok helyettesítik. Mélységesen hitt abban, hogy leleményével meghódítja a párizsi Akadémiát, ezért 1742 nyarán tizenöt arannyal és jelentős barátok ajánlóleveleivel a zsebében Párizsba ment szerencsét próbálni.
Felolvasást tartott az Akadémián, s bár megtapsolták, kottaírási rendszere mégis megbukott. (Legfőbb gyengéjét az jelentette, hogy a számok nem nyújtották azt az összképet, melyet a "hagyományos" kottalap első pillantásra megad.) Kudarca ellenére más területen sikert aratott. Egy csapásra bekerült a párizsi szalonok pezsgő szellemiségű világába: előkelő és gazdag családok vették pártfogásukba.
Filozófusokkal barátkozott (mindenekelőtt Diderot-val), akinek felkérésére ő írta az Enciklopédia zenei szócikkeit. Még mindig zenésznek tartotta magát, kottamásolásból élt. Az előkelő szalonok felszínes világában egyre kevésbé érezte otthon magát. Feltehetően éppen "függetlenségét" akarta igazolni, amikor egy tudatlan cselédlányt választott élettársul.
A sorsdöntő fordulat, amelyet maga később "pillanatnyi eltévelyedésnek" nevezett, 1749 egyik októberi napján következett be életében:
Diderot egyik írása miatt rövid időre börtönbe került, őt készült meglátogatni Rousseau, amikor útközben kezébe akadt a dijoni Akadémia egyik pályázati felhívása. A kérdés, melyre választ vártak így hangzott: "A tudományok és művészetek fejlődése rombolta avagy fejlesztette az erkölcsöket?" A felvilágosult ész korszakában az egyetlen elvárt válasz az lett volna, hogy a tudományok és művészetek fejlődése természetesen finomították az erkölcsöket is. Rousseau azonban lángelme volt, nem szokványos filozófus. Fonákjáról szemlélte a dolgokat, és az igazságot egy csomó féligazsággal elegyítve az egykori szofisták virtuóz bizonyítási technikájához méltó szinten fejtette ki véleményét: A becsület a tudatlanság gyermeke, a tudomány és az erény tehát összeférhetetlenek. "Megjöttek a bölcsek, elmennek a jók" - idézi Senecát, amikor végletekig élezi ki az ellentmondást: a tudomány és a művészet egyenesen az emberiség bűneiből fakad. A csillagászat a babonából, az ékesszólás a hiúságból, a geometria a kapzsiságból, a fizika a kíváncsiságból, az etika a gőgből.
Nem várta a sikert, meglepődött, amikor értekezésével óriási sikert aratva elnyerte a dijoni akadémia pályadíját. (A "vissza a természethez" - jelszót ettől kezdve társítják Rousseau nevéhez, noha ez a felszólítás nem is szerepel a pályaműben.)
1754-ben írja második értekezését ugyancsak a dijoni Akadémia pályázatára az emberi egyenlőtlenség okairól.
"Az első ember, aki egy földdarabot körül-kerítve így szólt: ez az enyém, és talált balga embereket, akik hittek neki, az volt a polgári társadalom valódi alapítója" - írja Rousseau harmincöt esztendővel a francia forradalom kitörése, és száz évvel Marx előtt.
A siker most sem maradt el, bár a pályadíjat ezúttal nem nyerte el. Hihetetlen, de ez a demokratikus írás elsősorban az arisztokraták körében szerzett életre szóló barátokat Rousseau-nak. Életre szóló ellenfele is támadt e tanulmánya nyomán: a század másik géniusza, Voltaire egyre engesztelhetetlenebb gyűlölettel viseltetett iránta. Kezdetben még csak csipkelődve, így ír a második "Értekezés"-ről: "Még sohasem fordított senki annyi szellemet arra, hogy bennünket nagy fáradsággal ismét állattá tegyen; olvasásakor az ember szinte kedvet kap ahhoz, hogy négykézláb járjon." Természetesen nem erről volt szó: Rousseau nem az ősi állapotokat akarta visszaállítani: az erkölcsromboló civilizáció visszásságait ecsetelte egy jobb, emberibb társadalmi berendezkedés reményében.
A nagyvilági élet csábításairól nehezen tudott lemondani, mégis a természet közelségét választja: egy időre a Montmorency erdő szélén álló kis házba költözött. Itt írta a "Julie"-t ("Nouvelle Heloďse"), a "Társadalmi szerződés"-t és az "Émile"-t ("Émile ou de l'éducation").
Az ember nem természetes állapotban él - fejtegeti a "Társadalmi szerződés"-ben -, hanem társadalomban. Lemond saját természetes szabadságáról, szerződést köt annak érdekében hogy megvalósulhasson a köz szabadsága. Az egyén szabadsága így összeegyeztethető a közösség szabadságával, természetesen csak megfelelő kormányzat alatt. Ha megvalósul a népfenség elve, akkor a főhatalom, a törvényhozó hatalom a népé lesz, a végrehajtó hatalom pedig a főhatalom által megbízott kormányé, vagy uralkodóé. Ha pedig az uralkodó a szerződésben vállalt kötelezettségeit nem teljesíti, a nép megfoszthatja rangjától. Megdöbbentő, hogy abban a korban, amikor ennél sokkal apróbb szókimondásért bitóra küldtek embereket, e könyvet csak lanyha érdeklődés fogadta. Egy emberöltő múltán viszont már a francia forradalom "Bibliája" lett.
Jóval hevesebb reakciókat idézett elő az "Emil, avagy a nevelésről" című pedagógiai regénye (1762). Olvasói körében nem is annyira a neveléssel kapcsolatos forradalmian új gondolatai váltottak ki heves ellenérzéseket, hanem a "természetes vallással" foglalkozó rész. A deista Rousseau a könyv negyedik részében "A savoyai vikárius hitvallása" címen részletesen foglalkozik Emil valláserkölcsi nevelésével. Eközben kifejti saját nézeteit a természetes vallásról.
A hatás nem maradt el: a párizsi hercegérsek pásztorlevelet adott ki a könyv ellen. Hamarosan Rousseau ellen is elfogatóparancsot adtak ki, csak nagy viszontagságok árán menekülhetett. Könyvét, az "Emil"-t pedig nyilvánosan elégették az igazságügyi palota udvarán.
A bujdosás esztendei kezdődtek Rousseau számára. Előbb Svájcba ment, majd - David Hume angol filozófus meghívására - Angliába. Egy darabig kiegyensúlyozott körülmények között élt, de gyanakvó természete csakhamar paranoiás rögeszmévé fajult, üldöztetéses mánia lett úrrá rajta. Barátaiban is ellenséget látott, Hume-ot is szenvedélyesen támadta. [236]
Franciaországba visszatérve előbb előkelő barátainak vidéki kastélyában élt, majd Párizsba költözött. A szerény megélhetést választotta: kottamásolásból tartotta fenn magát. Nyugalmát a teljes magányban vélte megtalálni, ezért ismét menekült: utolsó derűs napjait egy Párizs környéki birtokon: Ermenonville-ben töltötte. Itt érte a halál 1778-ban, néhány héttel a nagy ellenfél, Voltaire halála után.
"Inkább legyek paradoxonok embere mint előítéletek embere" - írja az "Emil"-ben, s így is él. Könyveinek mondandója és saját cselekedetei között gyakran feloldhatatlannak tűnő ellentmondások feszülnek.
Az "Emil"-ben ezt mondja: Az apát "sem a szegénység, sem a munka, sem más emberi szempont nem menti fel az alól, hogy eltartsa és hogy maga nevelje gyermekeit". [237] Ennek ellenére öt gyermekét adta lelencházba. Kifejezőbben talán senki sem szólt a családi élet szépségeiről, ám neki sohasem volt igazi otthona. Dicsőítette az állampolgári erényeket, de ő maga gyakran választotta a természet megnyugvást nyújtó magányát.
Rousseau jellemének talán legsajátosabb vonása az, hogy folyamatos küzdelmet vívott önnön esendőségével. Állandóan kereste a lelki tökéletesedés útjait. Az emberi értékek mércéje nála nem a konvenció vagy a hamis közvélemény volt, az abszolút emberi értékekben való kiteljesedésre törekedett. Ez a fejlődés - melyet saját életével is példázott - határozta meg a gyermekneveléssel kapcsolatos felfogását is.
Láttuk már, hogy a középkor alapvetően pesszimista gyermekfelfogása hosszú évszázadokon át meghatározta a magánnevelés és iskolai oktatás gyakorlatát. A bűnben fogant gyermeket meg kell óvni saját rosszra hajló természete ellen, ezért feltétlen engedelmességgel tartozik szüleinek, tanítójának. A gyermekfelfogás fejlődésének egy újabb állomása volt, amikor már egyre több olyan értekezést, illemtankönyvet írtak, melyben a gyermekek erkölcsi óvását, nevelését sürgetik. A gyermekkor egyre több szerzőnél már a "krisztusi ártatlanság" korszakaként jelenik meg, de ezt az ártatlanságot meg kell védeni a bűnös világtól.
A pedagógia gyakorlatában is találhatunk pozitív példákat, melyek egy lassú változásra utalnak: ilyenek voltak például a oratoriánusok vagy a Port Royal kisiskolái. (Tudjuk, hogy az oratoriánusok "modern" szellemű tanai, különösen Lamy atya könyvei a fiatal Rousseau-ra is nagy hatással voltak.)
Mégis Rousseau volt az, aki gyökeresen új alapokra helyezte a gyermekről, a gyermekkorról alkotott felfogást.
Sokat idézett tétele, így hangzik: a gyermek mint természeti lény eredendően jó, csak a társadalmi együttélés rontja meg. "Minden jó, amidőn kilép a dolgok alkotójának kezéből, de minden elfajul az ember kezei között" [238] - ezekkel a szavakkal kezdi "botránykővé" vált pedagógiai regényét.
Ma már látható, hogy a kérdés ilyen sarkított felvetése - jó vagy rossz-e a gyermek születése pillanatában - zsákutcába vezet. A csecsemő ugyanis születésekor etikailag nem minősíthető ösztönlényként jön a világra. Természetesen azt is látnunk kell, hogy Rousseau optimista felfogása radikális tagadása valaminek, ezért ilyen sarkított: hevesen bírálja és elutasítja a középkor gyermekképén alapuló, a gyermeket lealacsonyító, megszégyenítő korabeli nevelési gyakorlatot.
Sokan még ma is félreértik az "Emil"-t. Azt gondolják, hogy besorolható az ezerszámra írt nevelési útmutató közé, amelyek praktikus tanácsokkal igyekeztek megkönnyíteni a szülők és a hivatásos nevelők dolgát. Rousseau könyve valójában több ennél. Inkább filozófiai, pontosabban filozófiai-antropológiai mű ez, amely "arról az elvről szól [...], hogy az ember természeténél fogva jó". A szerző maga is elismeri egy ismerősének írt levelében, hogy "arra nincs mód, hogy egy Emilt neveljünk". [239] Rousseau Emiljének nevelése sok szempontból az eszmények, a "kellő" birodalmába átvezető utópia, de olyan utópia, amelynek egész sor magvas gondolata termékenyítette meg a pedagógiai elméletet és gyakorlatot.
Lássuk közelebbről Emil nevelését. Képzelt regényhőse nevelésére a könyv lapjain maga Rousseau vállalkozik, magára öltve a házitanító szerepét. Legfőbb célja, hogy Emilt boldognak lássa : "Boldognak kell lenni kedves Emil, ez minden érzékeny lény célja; ez az első vágy amelyet belénk oltott a természet, és az egyetlen, amely sohasem hagy el bennünket." [240] De ez a boldogság nála nemcsak távoli elvont cél, hanem a nevelés egész folyamatát átható érzelem.Pedagógiájának célja az evilági boldogulás, etikája egyfajta eudaimonizmus (boldogságetika).
Rousseau neveltje gyermekként is boldog, hiszen nevelője nem kényszeríti felnőttes megnyilvánulásokra. "A természet azt akarja - olvashatjuk Rousseau-tól -, hogy a gyermek gyermek legyen, mielőtt felnőtt lenne." [241] Másutt ezt írja - nem minden indulat nélkül: "Hagyjátok megérni a gyermekkort a gyermekben" [242], hiszen ha felnőttnek születne, mint sokan szeretnék "ez a gyermekember tökéletesen hülye lenne, akarat nélküli báb" [243].
Csak így lehet felnőttkorára ember a szó legnemesebb értelmében. Olyan ember, aki a boldogság, a szabadság és az erkölcsi erény jegyében képes életét irányítani.
Rousseau tehát mindenekelőtt embert kíván faragni Emilből. "Amikor majd kikerül a kezemből, nem lesz bíró, sem katona, mindenekelőtt ember lesz." [244] Olyan ember, aki képes mindenütt megállnia a lábán ahová a "forgandó szerencse" veti.
Emil majd képes lesz arra, hogy apró békés családi szigetet teremtsen a romlott társadalom forrongó tengerében. A forradalomellenes Rousseau ilyen szűk körben elkezdett változásokkal képzelte el a nagyobb társadalmi reformok keresztülvitelét is.
Emlékezzünk rá, hogy Locke neveltje nemesember vagy nagypolgár ("gentleman"), akit kifejezetten saját osztályába kíván beilleszteni nevelője. A kispolgári származású Rousseau ennél demokratikusabb elveket vall. Emil szintén előkelő, gazdag ifjú, mégis általában az emberhez, "az emberi szívhez alkalmazkodó" nevelésben részesül. (Emellett azt sem árt tudni, hogy e könyve szerint a széles tömegeknek ő sem szánt nevelést. "A szegénynek nincs szüksége nevelésre - írja. Életkörülményeiből adódó nevelése szükségképpeni, hiszen más nem áll módjában." [245])
Locke tanaitól egyébként más vonatkozásban is elhatárolja magát. Locke szenzualizmusának hatására a XVIII. század filozófusai szinte kivétel nélkül elvetették a velünk született eszmék elméletét. A lélek "tiszta lap", minden tudásunk tapasztalás és nevelés eredménye. Rousseau vitatkozik ezzel a tétellel: az ember és az állat eleve ösztönök sokaságával jön a világra. Szellemes példaként saját kutyáját említi: "Milyen nevet adjak annak a hévnek, amellyel az én kutyám harcol a vakondokok ellen, holott nem eszi meg őket... Soha senki nem tanította be a kutyát erre a vadászatra, s vajon kitől tudná, hogy vakondok is van a világon." [246]) Rendkívül "modern" gondolat volt ez abban a korban: a velünk született örökletes tényezők és a nevelés hatásainak kéttényezős elmélete ezekre a rousseau-i gyökerekre vezethető vissza.
Rousseau nem hisz az ész mindenhatóságában: "Az ész gyakran megcsal bennünket - mondja az emancipált értelem századában -, s bizony nagyon is megszereztük a jogot arra, hogy visszautasítsuk. Ám a lelkiismeret sohasem csal meg. Ô az ember igazi vezetője. Ami az ösztön a testnek, az a lelkiismeret a léleknek." [247]
Az angol filozófussal más kérdésekben is vitatkozik. A "bölcs Locke"-ot főleg azért idézi, hogy polemizáljon vele. Holott már Locke is a gyermek megfigyelésére alapozta pedagógiáját, s mint majd később látjuk Rousseau is az ő nyomán taníttatja egy praktikus mesterségre Emilt. Nem egészen helytálló módon Locke nevelését "okoskodásnak", egyoldalú értelmi ráhatásnak bélyegzi: "Okoskodni a gyermekkel, ez volt Locke nagy életigazsága..." [248]
Az angol bölcs ezzel szemben maga is elveti a gyermek fejlettségéhez nem illő meddő intellektualizálást: "De amikor én megokolásról, okoskodásról beszélek - így ír Locke - csak olyanról szólok, amely a gyermek képességéhez, felfogásához van mérve. Senki sem lehet azon a véleményen, hogy három-négy éves fiúval úgy lehessen okoskodni, mint egy felnőtt emberrel." [249]
Rousseau "Emil"-jében tetőződött egy olyan folyamat, amely a reneszánszban kezdődött: a gyermek, a gyermekkor átértékelése, "emancipálása". Amíg évezredeken keresztül az elsajátítandó műveltség volt a figyelem középpontjában, s maga a gyermek is "a tudás körül forgott"; most új helyzet állt elő: a pedagógia a gyermek köré rendelődött.
Ez a hangsúlyáttevődés egyúttal sajátosan új nevelési módszereket eredményezett. S noha Rousseau nem tárgyalja ezeket a nevelési-oktatási eljárásokat olyan részletes alapossággal, mint mondjuk Comenius a "Didactica Magná"-ban, bizonyos módszertani elvek az "Emil" szemléletes példái alapján kikristályosodnak az olvasó előtt.
A gyermeknek mindenekelőtt "meg kell lesni a természetét" [250], a nevelőnek ismereteket kell gyűjteni neveltjéről. A jóval később kibontakozó tudományágnak, a gyermeklélektannak adott jó elôre programot Rousseau: "Szeretném - írja az «Emil»-ben -, ha egy józan ítéletű ember arról írna értekezést, hogyan figyeljük meg a gyermekeket. Nagyon fontos volna, ha birtokában volnánk ennek a művészetnek: az apák és a tanítók még csak elemeit sem ismerik." [251]
Rousseau Emilre elsősorban az érzelmein, a képzeletén keresztül akar hatni, nem pedig a racionális érvek útján. Új gondolat ez az évszázadok pedagógiai gyakorlatát meghatározó "etikai intellektualizmus" után: "A szellem hangja a szíven keresztül szóljon, mert csak így talál meghallgatásra. A hideg érvek meghatározhatják véleményeinket, de cselekedeteinket nem; elérhetik, hogy higgyünk, de azt nem, hogy cselekedjünk." [252]
A nevelő legfontosabb feladata nem az, hogy növendéke fejét "teletöltse tudománnyal". Mindenekelőtt alkalmassá kell tennie őt a nevelésre, s ehhez először is ügyelnie kell arra, hogy a gyermek spontán fejlődése zavartalan legyen. Vigyáznunk kell a gyermekre "az első pillanattól kezdve, hogy világra jött", azért, hogy "eredeti formáját" megőrizhesse. Ennek a formának, azaz: a gyerekben szunnyadó lehetőségeknek, erényeknek a kibontása a nevelőre vár.
Mindezt nem közvetlen módon, az addig egyedül ismert "pozitív nevelés" (itt: eredményre törő, céltudatos nevelés) eszközeivel, mivel az Rousseau szerint csak a "megrontott társadalom" nevelése lehet. A gyermeket éppen ezért "fallal" kell körülbástyázni, amely megóvja a társadalom káros hatásaitól.
Ezt a nevelést - melyet már a kortársai közül is sokan támadtak - nevezi Rousseau negatív nevelésnek: Olyan nevelés ez, "amely tökéletesíteni akarja szerveinket, ismereteink eszközeit, mielőtt ismereteinket megszereznénk, és amely a szervek gyakorlásával készít elő az értelemre. A negatív nevelés [...] nem ad erényeket, de megóv a bűnöktől, nem tanít meg az igazságra, de megóv a tévedéstől; alkalmassá teszi a gyermeket mindarra, ami majd az igazsághoz vezetheti, amikor már képes lesz megérteni, és a jóhoz, amikor már képes lesz szeretni." [253]
Tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy a "negatív nevelés" passzív. Nagyon is aktív tevékenység ez: a gyermekre fejlesztő hatást gyakorló nevelési körülmények megteremtése. Olyan körülményeké, melyek mindenkor összhangban vannak a gyermek fizikai-lelki fejlettségével. A nevelő szerepe ebben olyan, mint a színházi rendezőé: valósággal "megrendezi" a gyermek életkörülményeit, miközben ő maga szinte "láthatatlan" marad. Olyan helyzeteket, szituációkat kell teremtenie, amelyek segítségével a növendék életre szóló tapasztalatokat szerezhet. Így válik tanítójává a könyvek helyett maga az élet; a korai intellektualizálás, a meddő magolás helyett a végtelen gazdagságú természet. A természet, hiszen Rousseau tanítványát a romlott erkölcsű városból a természet közvetlen közelébe: vidékre, falura kívánja költöztetni.
Rousseau szakított a korábbi mechanikus szimmetrikus életkori periodizációkkal. (Olyanokkal, mint például Comeniusé, aki mint láttuk, négyszer hat esztendős iskolarendszert vázolt fel a Didactica Magnában.)
A gyermeki fejlődés szakaszait öt periódusra osztja. Ezeknek egy-egy "könyv" (azaz fejezet) felel meg pedagógiai regényében az "Emil"-ben.
Ez a kisgyermek kora, akinek életét a gyönyör és a fájdalom uralma jellemzi. A gyermek gyenge, kiszolgáltatott lény, aki saját nyomorúsága ellen csak könnyekkel tud védekezni.
Rousseau - több más felvilágosult gondolkodóhoz hasonlóan - elítélte azt a még akkoriban dívó ősrégi gyakorlatot, mely szerint a tehetős szülők gyermekeiket születésüktől kezdve vidéki dajkák gondjaira bízták. Ezek a többnyire igen műveletlen asszonyok - miután így "idegen gyermekek anyjává" váltak - híjával voltak az igazi anyai érzelmeknek. Szorosan bepólyázták, szinte gúzsba kötötték a csecsemőt, hogy minél kevesebb vesződség, gond legyen vele.
Az újszülöttek gyötrelmeit kifejezően érzékelteti: "Első érzésük a fájdalom, a kín érzése, hiszen csak akadályba ütközik minden mozdulatuk, melyre szükségük van. Szerencsétlenebbek, mint a vasra vert gonosztevők, hasztalan felingerlődnek, ordítanak. Azt mondjátok, hogy sírás az első hangjuk? Meghiszem azt, hiszen születésük óta bosszantjátok őket. Az első ajándékok, melyeket tőletek kapnak: láncok. Az első bánás, melyben részük van: kínzás. Csak a hangjuk szabad, semmi más, hogyne élnének vele, hogy panaszkodjanak?" [254]
Rousseau szabadságot követel a gyermekeknek, s ebbe a szabadságba a mozgás szabadságán túl az is beletartozik, hogy az édesanyák természetes módon saját maguk táplálják, gondozzák kisgyermekeiket. Szükség van erre az erkölcsök védelme érdekében is, hiszen "az otthon életének varázsa a legjobb ellenméreg a rossz erkölcsökre". A gyermek szorosabbra vonja a hitvesi kötelékeket, "szükségesebbé, kedvesebbé teszi egymás számára az anyát és az apát" - írja a francia filozófus. [255]
Rousseau az édesanyák lelkére köti - mintegy a belső erkölcsi parancs szavára apellálva, hogy vállalják magukra újszülöttük táplálását, gondozását. Az apáktól pedig elvárja, hogy maguk neveljék gyermeküket. Ennek ellenére néhány lap múlva kompromisszumot köt: ha az anya nem elég egészséges, megengedhetőnek tartja a dajka alkalmazását.
"Az újszülöttnek dajkára van szüksége - írja -, dajkára akkor, ha édesanyja mégsem vállalná természet adta kötelezettségét". A dajka kiválasztására viszont gondosan ügyelni kell. A gyermek gondozására az asszony akkor alkalmas, ha "szíve éppolyan egészséges, mint a teste". [256] (Ez az igény nem új a gyermeknevelési irodalomban. A dajka gondos kiválasztásának életbevágó fontosságát már a reneszánsz kortól kezdve újra és újra hangsúlyozták a nevelési kézikönyvek szerzői.)
A dajka lehetőleg falun élő asszony legyen, aki kis gondozottját a természet éltető közelségében szabadon neveli: "Főkötő, fásli, pólya? Ki vele! Tágan libegő gyolcsokat neki, melyek valamennyi tagját szabadon hagyják [...] Mihelyt erősödni kezd, hagyjátok kúszni-mászni szerte a szobában. Hagyjátok, hadd fejlessze, nyújtóztassa kis végtagjait, meglátjátok, napról-napra mint erősödik majd." [257]
Rousseau pedagógiája gyermekközpontú, ennek ellenére határozottan elutasítja a dédelgető, kényeztető nevelést: "A gyermek első könnye kérés" - írja. "Ha nem ügyelünk rá csakhamar parancs lesz belőle. Azzal kezdi, hogy segítséget kér, s azzal végzi, hogy szolgálni kell neki. Így éppen saját gyengeségéből, amelyből kezdetben függésének érzése fakad, jön létre aztán a hatalom és uralkodás eszméje." [258]
Rousseau nem csak az anyát, hanem az apát is felmenti "legszentebb kötelessége" alól: ha az "elfoglalt családapa" nem vállalkozik gyermeke nevelésére, hívjon segítségül magánnevelőt. Erre a beszéd kialakulásától fogva lesz szükség. Eszménye az olyan házitanító , aki "fiatal ember", "pajtása növendékének", és aki egész életében csupán egy gyermek nevelését vállalja. Az ő dolga hogy megismertesse növendékével a világot, ami ebben a szakaszban a természeti környezetet és a gyermek saját belső világát jelenti.
Láttuk, hogy az előző életszakasz legfontosabb nevelési feladata a test gondozása volt. A beszéd megjelenésével kezdődő korszak elsősorban az érzékszervek neveléséé lesz.
Rousseau a hagyományos pedagógia képviselőivel szemben nem a jövendő felnőttet látja a kisgyermekben. Tiszteletben tartja a gyermekkort, segíti "játékaiban, örömeiben, varázsos ösztönéletében". [259] A gyermek a jelennek él, lassanként képes lesz arra, hogy elemi vágyait kielégítse. Fokozatosan kapcsolatot teremt önmaga és a külvilág dolgai között. Gondolkodása az érzékeléssel kezdődik, lassan eljut az értelemnek arra a fokára, melyet Rousseau "érzékelő értelemnek" nevez. Könyvek helyett konkrét érzékszervi tapasztalatokat kínál Emilnek: "első mestereink a filozófiában a lábunk, a kezünk, a szemünk". [260]
Az egyes érzékszervek fejlesztésére ebben az életkorban különös gondot kell fordítani. Igen fontosnak tartja a tapintás, a látás, a hallás, az ízlelés és a szaglás érzékszerveinek a nevelését. Rendszeres testgyakorlást ajánl: szaladgáljon sokat a szabadban lehetőleg mezítláb, tanuljon meg "messzire, magasra ugrani, fára mászkálni, magát falon általvetni s egyensúlyt tartani". [261] Ismereteket, tapasztalatokat is így gyűjtsön: a szabadban tett séták jó alkalmat szolgálhatnak a nevelővel folytatott beszélgetésekre.
Az erkölcsi nevelést szolgáló tapasztalatoknak ebben a periódusban a konkrétum szintjén kell maradniok. Miután a gyermeknek még nincs fogalma arról, hogy mi a jó és mi a rossz, fölösleges erkölcsi szentenciákkal, magyarázatokkal terhelni az értelmét. "Ne osztogassatok a gyermekeknek semmiféle feddéseket - írja Rousseau -: hagyjátok rá, hogy ezeket maga vezesse le tapasztalásból."
Ha büntetni kell, legyen a büntetés maga a tett természetes következménye: "Betöri szobája ablakait? Hadd fújjon rá a szél éjjel-nappal anélkül, hogy törődnétek meghűlésével, mert inkább legyen náthás, mint bolond!" [262] Újabb paradoxon: A természetes büntetés elvét Rousseau következetesen alkalmazza, ez - mint láttuk - meglepően rideg nevelői magatartással jár együtt. Ez a kemény szigor nehezen egyeztethető össze a gyermekközpontú nevelés alapelveivel.
Rousseau ebben az életkori szakaszban nem akar tervszerű tanítást. Tizenkét esztendős koráig fölösleges oktatni a gyermeket. Olvasni is csak akkor tanuljon meg, ha "érezni fogja annak szükségét". S akkor is csak a játék kedvéért, hogy például egy ebédre szóló meghívót kibetűzhessen. Eközben észre sem veszi, hogy őt voltaképpen "tanítani akarták".
Ezt az időszakot nevezi Rousseau az "értelem békés korszaká"-nak. A gyermeket még nem gyötrik a pubertás kor belső lelki feszültségei, szenvedélyes disszonanciái. A lelki harmóniának ezt a rövid periódusát kell felhasználni arra, hogy erőfölöslegét értelme képzésére fordítsa.
Most már tudja, mi a különbség a játék és a munka között. Mégsem gyötrelem számára a tanulás, hiszen felébredt már benne "az ember természetes kíváncsisága minden iránt, ami közelről vagy távolról érinti". [263] Már nemcsak közvetlen szükségleteinek kielégítése ösztönzi, hanem az elemi erejű tanulási vágy: "Mire jó ez? - lesz ezentúl az üdvözítő kérdés". [264]
Emil tudását most sem a könyvekből meríti. "Gyűlölöm a könyveket!" - kiáltja Rousseau: félti neveltjét a könyvekből tanulható spekulatív ismeretektől, a gyermeki lélektől távoli, elvont műveltségtől. Nevelője segítségével fedezze fel ő maga a természetet, a tudományokat. Az őt környező természet jelenségeinek vizsgálatával, gyűjtemények összeállításával, egyszerű kísérletek elvégzésével tanuljon földrajzot, csillagászatot, fizikát. (A könyvek közül egyedül Defoe "Robinzon"-ját tartja alkalmas olvasmánynak.)
A nevelő figyel a gyermek érdeklődésének alakulására, s olyan életközeli szituációkat teremt, amelyekből nemcsak tanulhat, hanem erkölcsi tapasztalatokra is szert tehet. Megfelelően előkészített, de a gyerek számára spontánnak tűnő beszélgetések a természetben sétálgatva jó alkalmat biztosítanak az ilyen élményekkel átszőtt játékos tanulásra.
Rousseau a fizikai munkának is pedagógiai jelentőséget tulajdonít. Szerinte a munka nemcsak a kézügyességet fejleszti, az értelem képzése közben felüdülést is hoz. Praktikus hasznán túl az emberi személyiség egészét gazdagítja. Emilnek éppen ezért egy kézműves mesterséget meg kell tanulnia.
Ez az időszak Rousseau felfogása szerint az ember "második születésének" korszaka, ettől kezdve válik etikailag formálható lénnyé.
Eddig csak létezett, most már él. Vágyódik az emberek után, keresi a társaságot. Ettől kezdve szűknek bizonyulnak számára az élet zajától távol eső vidéki, falusi élet keretei: vissza kell térnie a városba, az emberi társadalomba.
Vissza kell térnie azért is, mert erkölcsi nevelése nem lehet teljes a társaságtól elzárt robinzoni magányában. Ebben az életkorban a természetes körülmények között nevelt Emil már felkészült a társas élet megpróbáltatásaira, hiszen "elméje pontos és előítélet-mentes, szíve szabad". [265]
Nevelőjét azonban továbbra sem nélkülözheti. Ô lesz az, aki megmutatja neki az emberek közötti "természetes és társadalmi egyenlőtlenséget", felébreszti benne az együttérzés képességét. A szív nemesítésének, az erkölcsi nevelésnek ez az egyik legfontosabb feladata. A kibontakozó részvét azonban "sohase fajuljon gyengeséggé", józan igazságosságra, mértéktartásra van szükség.
Az erkölcsi neveléshez a konkrét tapasztalatokon túl a történelmet is segítségül hívja Rousseau. A nagy történelmi személyiségek életútjának megismerése mindenképp hasznos. Ha erőltetett magyarázatok helyett hagyjuk, hogy olvasmányai eleven erővel hassanak lelkére, akkor ezek az emberek életre szóló példát jelenthetnek az ifjúnak.
A szív nevelésével szorosan összefügg a vallásos nevelés: ennek is most jött el az ideje. Rousseau deizmusa, "természetes vallása" nem a korabeli egyházak papjainak a vallása. Tagadja a dogmákat, elveti a kanonizált szertartásokat. Istenével szinte bensőségesen közvetlen kapcsolatba lép, miután nem igényli az egyház közvetítő szerepét.
"Szívem egyszerűségével szolgálom Istent" - írja az "Emil" egyik fejezetében, melynek címe a Szavoyai káplán hitvallása. "Csak annyit igyekszem tudni, amennyire magatartásom szempontjából szükségem van. Csöppet sem aggasztanak a dogmák, melyeknek sem a tettekre, sem az erkölcsi érzületre nincsen hatásuk, s amelyek annyi embert nyugtalanítanak [...] Az igazi vallás a szív vallása. A belőle jövő hódolatot Isten nem utasítja vissza, ha őszinte ez a hódolat, bármilyen formában ajánlják is fel neki." [266]
Rousseau a szexuális nevelést is igen fontosnak tartja. Nagy hangsúlyt fordít arra, hogy a gyermek természetes nemi érését ne siettessék külső hatások. Az ösztönök kordában tartásához fizikai munkát, szabadban végzett sok mozgást, játékot javasol. Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet - ez is újszerű vonás! - hogy a gyermek szexualitást érintő kérdéseire mindenkor válaszolni kell. (Ilyen kérdés például: Hogyan születik a gyerek?) Hazudni semmiképp sem szabad a gyermeknek. Kérdéseire mindig egyszerűen, tömören válaszoljunk, hogy megérthesse.
Ha Emil nevelését figyelemmel kísérve forradalmian új gondolatok sokaságára bukkantunk, akkor a nőneveléssel foglalkozó fejezetet olvasva csalódnunk kell. Ebben a kérdésben ugyanis századának legelmaradottabb felfogását képviselte.
A férfi és a nô Rousseau szerint két hasonló teremtmény gyökeresen eltérő formában megalkotva. Míg a férfi lelkialkatát az aktivitás és erő, a nőét a passzivitás és gyengeség jellemzi. A nô élete végéig kiskorú marad: előbb apjának, majd férjének alárendelve él. A férfi cselekedeteiben saját autonóm egyéniségét követheti, a nô ezzel szemben köteles a közvéleménynek, a konvencióknak engedelmeskedni.
Emil leendő feleségének, Sophie-nak a nevelése is ennek megfelelően történik. Legfőbb célja a házias erények elsajátíttatása, a kecses modor és a mély érzelmek kibontakoztatása. Mindemellett a helyesen nevelt nô "jól olvas a férfi szívéből", szellemes társalgó, kiváló megfigyelőképességgel rendelkezik. Férjével együtt ideális harmóniát alkot. Emil Sophie oldalán véli megtalálni a boldogságot.
Az ideális nőről alkotott elképzelését jól érzékeltetik a következő sorok: "Sophie nem szép, de az ő oldalán a férfiak elfelejtik a szép nőket, a szép nők pedig elégedetlenkednek önmagukkal. Első pillanatra csinosnak is alig mondható. De minél tovább látja az ember, annál inkább megszépül. Nyer ott, ahol annyi más veszít; amit pedig megnyert, többé nem veszti el. [...] Nem kápráztat el, de érdekel." [267]
Rousseau sokat old Emil egyéni nevelésének individualizmusán a könyv utolsó fejezeteiben. Emil végül is elhagyja neveltetésének színhelyét, ezt a "pedagógiai szigetet", s visszatér a városba, a társadalomba, a konvenciók közé. Sophie, a megértő hitves lesz az, aki segít neki betagolódni, segít abban, hogy megtalálja helyét az életben. Nevelője segítségéről viszont továbbra sem mond le:"Adja nekünk továbbra is tanácsait, vezessen bennünket és mi tanulékonyak leszünk. Szükségem van önre, amíg csak élek." [268]
A könyv kevéssé ismert, töredékben fennmaradt folytatásában (Emile et Sophie ou les solitaires, azaz: Emil és Sophie vagy a két magányos) az ifjú pár gyermekének nevelését bízza a házitanítóra. Az idill mégis törékenynek bizonyul: a gyermek meghal, s a városba való visszatértük után Sophie is hűtlen lesz férjéhez. Emil elhagyja a "hitvány" házasságtörőt, útra kel, hogy bejárja a világot, de vándorlása során foglyul ejtik. Végül rabszolgaként találja meg élete célját: zendülést szervez az elnyomók ellen. Rousseau világosan látja saját kora égető problémáit: az ellentmondást az ember individuális és szociális meghatározottsága, a természetes életmód és a társadalmi konvenciók között. Nincs kiút: a természetes módon nevelkedő Emil és a számára nevelt Sophie házassága a romlott társadalom közegében szükségszerűen kudarcba fullad. A "Magányosok" drámája így végső soron megkérdőjelezi az "Emil"-ben kifejtett pedagógiai elvek nagy részét.
Rousseau felfogása később méginkább átalakult: az individualista pedagógia fokozatosan társadalmi-állampolgári neveléssé formálódott. E folyamat fontos állomása az az értekezés, amelyet 1771-ben írt a lengyel nemzet kormányzásáról (Discours sur le gouvernement de la Pologne). Ebben az tanácsolja az orosz hódítástól fenyegetett lengyeleknek, hogy jól szervezett nevelő intézményekkel védekezzenek. Fejlesszék ki gyermekeikben a hazaszeretet, a nemzeti hovatartozás érzését. Váljanak öntudatos állampolgárokká, ismerjék meg hazájuk földrajzát, történelmét, törvényeit. A nemzeti sajátosságok ápolásával, óvásával akar hadat üzenni a világpolgárság eszméjének. A mai nevelés nem ilyen - mondja Rousseau: "A mai nemzetek szolgaságra nevelnek; a francia, angol, spanyol, olasz, orosz csaknem mind hasonló ember; mikor a kollégiumból kilépnek, teljesen ki vannak képezve a lincence-ra, azaz a szolgaságra." [269] Rousseau a nemzeti-állampolgári nevelést állítja mindezzel szembe követendő alternatívaként.
Rousseau pedagógiai gondolatvilága ellentmondásaival ma már megkérdőjelezhető vélekedéseivel együtt is fordulópontot jelentett a pedagógia elméletének és gyakorlatának történetében. Az "Emil" hatása rendkívüli: elementáris erővel befolyásolta a rákövetkező évszázadok pedagógiai gondolkodását és a nevelés gyakorlatát.
A huszadik század reformmozgalmai nem érthetőek meg gondolatvilágának ismerete nélkül. Századunk reformpedagógiai mozgalmának képviselői közül szinte valamennyien kötődnek Rousseau pedagógiai elképzeléseihez.