2.2. Az európai kultúra bölcsőjénél: antik görög nevelés (Kr. e. XIII-IV. sz.)

Az európai kultúra fejlődésének történetében az antik görögök szerepe rendkívül jelentős. Ez a fiatal nép - a mükénéi elődök kultúrájának közvetítésével - sok szállal kapcsolódott az egyiptomi, babiloni, perzsa és zsidó civilizációhoz. Zsenialitásuk titka abban rejlik, hogy miközben értékek tömegét asszimilálták, a felhalmozás nem vált káosszá, hanem fokozatosan harmonikus szintézissé ötvöződött saját kulturális értékeikkel.

Nietzsche gondolatmenetét idézve: "A görögök fokozatosan megtanulták szervezni a káoszt ... s látszatszükségleteiket hagyták elhalni. Így vették ismét birtokba önmagukat; nem maradtak sokáig az egész Kelet túlhalmozott örökösei és epigonjai; sőt ők lettek, önmagukkal vívott súlyos küzdelem árán ... az öröklött kincs legboldogabb gazdagítóivá és gyarapítóivá, s minden eljövendő kultúrnép elsőszülötteivé és mintaképeivé." [15]

A hellén törzsek az Ázsiából Európa felé vándorló indoeurópai népek sorába tartoztak. A Kr. e. második évezredben foglalták el a Balkán-félsziget déli részét. Elsőként az akhájok érkeztek, akik a peloponnészoszi Mükéné városában virágzó kultúrát teremtettek a Kr. e. XVI-XIII. század között. A leigázott őslakosokat nem pusztították el, hanem beolvasztották. A XII. század elején a barbár törzsek újabb rohama következett. A dórok, thesszalosziak és élisziek - a korábban bevándorolt törzseket elűzve - a IX. századra telepedtek le véglegesen.

A görögök földje belső tagoltsága miatt nem kedvezett nagyobb államegység létrejöttének. A lakott völgyeket, fennsíkokat szinte járhatatlan hegyek választják el. Az egymástól elszigetelt földrajzi egységek kedvező feltételeket teremtettek a poliszok (városközpontú államok) kialakulásához. Ezek lakói alig érintkeztek más poliszbéliekkel. A törzsek letelepülése közben a nemzetiségi-törzsi keretek fokozatosan fölbomlottak, megkezdődött a társadalom tagolódása. Az arisztokraták ("legjobbak") hatalma örökletessé vált. Ők irányították a közösség politikai, gazdasági és vallási életét. Kialakult az arisztokratikus köztársaság. A területszerzés, a megtelepedés állandó harcokkal járt, s e küzdelmek során az arisztokráciának bizonyí-tania kellett rátermettségét. A csaták hősei kiérdemelték a közösség anyagi és erkölcsi elismerését.

A Kr. e. VIII. században élt ión görög költő, Homérosz volt az, akinek nevéhez fűződik ennek a heroikus emberideálnak a művészi megörökítése. A történelem során talán egyetlen költő, egyetlen irodalmi személyiség sem játszott olyan fontos szerepet népének életében, mint a görögség kimagasló jelképe, Homérosz. Hatalmas eposza, a trójai háború eseményeit megéneklő Iliász, korának legfontosabb "tananyaga" volt. A fiatal arisztokraták ugyanis ezt az elbeszélő költeményt hallgatva ismerkedtek meg a rettenthetetlenül bátor, önfeláldozó Akhilleusz alakjával. Testi erejük, ügyességük, harcedzettségük fejlesztésén túl nevelésük fontos összetevője volt ez a fajta példaadás, szemléletformálás, a kiváltságos helyzetet igazoló hősi múlt megismertetése. Mindez - mivel írni-olvasni általában nem tanultak meg - az irodalmi alkotások (mondák, eposzok, hősi énekek, legendák) meghallgatásával, átélésével, a hősökkel való érzelmi azonosulással ment végbe. Értelmi, érzelmi és erkölcsi nevelés egysége valósult meg így az esztétikum segítségével.

Az előkelők gyermekeit - akárcsak korábban a királyokét - magánnevelők oktatták-nevelték. (Az Iliász hőse, Akhilleusz például Foiniksz segítségével sajátította el mindazt, amire felnőtt korában szüksége volt: a testi erőt a "közös viadalhoz" és a kifejező, másokat meggyőző beszéd képességét.)

Az Iliászban ábrázolt hőskor heroikus értékei - mint láttuk - a katonai arisztokrácia életfelfogásának feleltek meg, az ő azonosságtudatukat erősítették. A hősi hírnév dicsőítése azonban már Homérosz korának, a Kr. e. VIII. századnak a konszolidáltabb társadalmi viszonyai között is egy túlhaladott értékrend továbbélését jelentette.

Amíg az Iliász a régmúltba, a hőskorba tekint, abból merít értéket, s azt mutatja fel követendő ideálként, addig az egy vagy másfél évszázaddal később keletkezett, s szintén Homérosz alkotásának tulajdonított Odüsszeia egy közelebbi múlt valóságát ábrázolja. A nagy görög "héroszok" kora már az emlékeket megszépítő mondák világáé lett. Egy új emberideál van kialakulóban: az eszében bízó, leleményességével, tapasztalataival felülkerekedő hős típusa. E két érték ütközését példázza a következő részlet is, amely az Iliászból való:

"Ó Akhilleusz, Péleusz fia, legjobb minden akháj közt,
nem kicsivel vagy több nálam, sőt sokkal erősebb
dárdáddal, de eszemmel sokkal több vagyok én, mert
nálad előbb lettem, sokkal többet tudok is már;
éppen ezért szelídüljön a szíved az én szavaimtól.
Könnyen jóllakik ám zajos viadallal az ember..." [16]

Odüsszeusz Trójából való hazatértekor "sokfele bolyongott", és eközben "sok nép városait s eszejárását kitanulta". Olyan ismeretek és képességek ezek, melyek inkább a görög poliszpolgár értékeinek feleltek meg, s az Odüsszeia költője is feltehetően őket tekintette közönségének. (Ezt látszik igazolni az is, hogy a szerző a korabeli arisztokráciát az Odüsszeiában már kritikusan szemléli. Jó példa erre az Odüsszeusz hűséges feleségét, Pénelopét ostromló kérőknek a jellemzése.) A furfangos, találékony s néha bizony hazugságaiban is leleményes Odüsszeusz alakja annak a polgárságnak jelenthetett példaképet, amely az egyre jobban kibontakozó kereskedelem és a fejlődő kézműves ipar révén tett szert gazdasági hatalomra.

E korai időszak, az ún. "homéroszi kor" nevelési gyakorlatáról viszonylag keveset tudunk. A fiúk nevelésének és művelődésének legfontosabb színtere a háború és a népgyűlés volt. Az előbbiben sajátították el a fegyverforgatás fortélyait, itt tettek szert az önfeláldozó bátorság erényére. Az utóbbi pedig arra tette képessé őket, hogy - a tapasztalt szónokokat követve - maguk is meg tudják győzni a tömegeket az élő szó erejével. A legfontosabb nevelő "iskola" maga az élet volt: a hétköznapi élet gyakorlatában tettek szert ismeretekre, s alakítottak ki készségeket. Az élő példa nevelő szerepe rendkívül nagy volt ebben a korszakban. A fiataloktól elvárták az idősebbek feltétel nélküli tiszteletét, s az általuk közvetített értékekkel, eszmékkel való teljes azonosulást. A helyrôl-helyre vándorló énekmondók is ilyen követésre méltó példaképet állítottak hallgatóságuk elé dicsőítő énekeikben.

A gyermekek első nevelő közege maga a család volt, és első nevelőjük saját édesanyjuk. Lányok esetében a nevelés köre ennél tágabbra nem is igen bővült: anyjuk irányításával tanulták meg a ház körüli teendőket. Legfőbb erkölcsi erényük - amint azt Odüsszeusz felesége, Pénelopé is példázza - az állhatatosság, a kikezdhetetlen házastársi hűség volt.

Az évszázadok során a görög nevelés ideáljaiban és gyakorlatában olyan fejlődés ment végbe, melyet leginkább két polisz, Spárta és Athén nevelésügyének kissé részletezőbb bemutatásával érzékeltethetünk.

A spártai nevelés (Kr. e. VIII-IV. sz.)

A dór törzsek egy része a Peloponnészosz-félsziget déli részén telepedett meg, egy hegyek és mocsaras vidékek által övezett zárt területen. A hódító "spártaiak" (szpartiaták) rabszolgasorba kényszeríttették az őslakosokat, a helótákat, akik teljes jogfosztottságban éltek, és földműveléssel foglalkoztak. A társadalom harmadik osztályát a "körüllakók" (perioikoszok) alkották, ők személyileg szabadok voltak ugyan, de politikai jogokkal nem rendelkeztek.

Az archaikus Spárta a Kr. e. VIII-VI. században a görögség egyik kulturális centruma volt, s a többi polisszal élénk kapcsolatot tartott fenn. Viszonylag rövid virágzás után a második messzéniai háborút követően a Kr. e. VII. században egyszeriben minden összeköttetést megszakított a többi városállammal.

Az uralmat a katonai arisztokrácia ragadta magához. Ennek az osztálynak a hatalma Lükurgosznak a Kr. e. VIII. században szentesített törvényein alapult. Lükurgosz a következőképpen kívánta biztosítani az uralkodó osztály egységét. Elrendelte, hogy

Spárta ekkor már felvette a hagyományosan ismert "katonai rendőrállam" arculatát, ahol a nevelés legfőbb célja az állandó harci készenlétre való felkészítés volt. Olyan kíméletlen harcost akartak formálni a gyermekekből, aki mindenkor képesek az uralkodó pozíció megvédésére. Szükség is volt erre, hiszen a perzsa háborúk idejére (Kr. e. 492-449) az uralkodó osztály tagjainak száma 8 ezer körül mozgott, ez a kisebbség állt szemben az állandóan lázongó helóták 200 ezres tömegével.

Az állandó harckészségre való nevelés együtt járt az egyéniség teljes elfojtásával, a gyerekekben rejlő egyéni sajátosságok megszüntetésével.

Plutarkhosz írja a "Párhuzamos életrajzok"-ban: "Senki sem tehette, amihez egyénileg kedve volt, hanem mintha a város egyetlen katonai tábor lenne, elôre megszabott kötelességeket kellett mindenkinek elvégeznie a köz érdekében. A spártaiak általában úgy gondolták, hogy senki sem él önmagának, hanem a polisznak." [17]

A spártai harcost a testi erôn és az edzettségen túl fanatizmus jellemezte. Szükség esetén képesek voltak gondolkodás nélkül, mindenféle erkölcsi megfontolást félretéve, gátlástalanul cselekedni.

Hogyan tudtak gyermekeikbôl ilyen kíméletlen harcost faragni? A polisz vezetőinek joga volt beleszólni a polgárok legszemélyesebb magánügyeibe is. Így például a házasságkötés feltételeit is szabályozták, hogy egészséges gyermekek születhessenek. Az újszülöttel nem saját szülei rendelkeztek, hanem az állam.

A csecsemőt édesapja "karjába vette és elvitte a Leszkhé nevű helyre, ahol a törzsek vénei összegyülekeztek és megvizsgálták a kisdedet. Ha egészséges alkatú és erőteljes csecsemő volt, utasították az apát, hogy nevelje fel, egyben pedig kijelöltek neki egyet a kilencezer spártai parcellából. De ha idétlen vagy nyomorék volt, bedobták a Taigetosz Apothetai nevű szakadékába - azzal a meggyőződéssel, hogy nem előnyös sem a gyermeknek, sem az államnak, ha egy születésétől kezdve gyenge és életképtelen ember életben marad. Ezért fürdették meg az asszonyok az újszülöttet borban és nem vízben, hogy kipróbálják szervezete életképességét." [18]

A gyermekek nevelésére igen nagy gondot fordítottak. A csecsemőket - akárcsak az egyiptomiak - nem pólyázták be, azért, hogy testük szabadon fejlődjék. Szervezetüket fokozatosan edzették, egyre nehezebb erőpróbák elé állították őket. Már a kisgyermekeket is hozzászoktatták ahhoz, hogy ne féljenek a sötétben. Sírniuk sem volt szabad.

A fiúk családi nevelése hétesztendős korukban befejeződött, ekkor táborokba kerültek, melynek vezetőjét paidanomosznak (gyermekfelügyelő) nevezték Itt közös nevelésben részesültek. Csoportokba osztották őket, s vezetőikké a legértelmesebb és legbátrabb fiúkat tették. A többiek zokszó nélkül engedelmeskedtek nekik. Előfordult, hogy az idősebbek vitát és verekedést provokáltak a kisebbek között csak azért, hogy megtudják: hogyan állnak majd helyt a harcban.

A nagyobbacska fiúk haját lenyírták, mezítláb járatták őket. Tizenkét éves koruktól kezdve egész évben ugyanabban a köpenyben kellett járniuk mosdatlanul. Fekhelyük szalmazsák volt, melybe ők maguk törtek puszta kézzel nádat. A rendkívül szigorú testi nevelésen túl értelmüket csak annyira képezték, amennyire az egy jó katonának szükséges volt.

A lopás nem számított bűnnek, de akit rajtakaptak, alaposan elverték. Egy korabeli történetíró így tudósít a spártai fiúk életéről: "Azért, hogy ne szenvedjenek túlságosan az éhezéstől [a paidanomosz, táborvezető] bár nem engedte meg nekik, hogy minden további nélkül elvegyék, amit megkívánnak, lehetővé tette nekik, hogy éhségüket azzal csillapítsák, amit lopnak maguknak. [...] Ezt a fajta nevelést tehát azzal a szándékkal rendelte el, hogy a gyerekeket találékonnyá tegye szükségleteik megszerzésében, és ügyesebb harcossá formálja őket. De akkor megkérdezhetné valaki, hogy ha Lükurgosz a lopást jó dolognak tartotta, miért büntette alapos veréssel azt, akit rajtacsíptek? A válaszom: azért, amiért a tanárok, bármit is tanítanak, megbüntetik azt, aki rosszul tudja az anyagot. A spártaiak azért verik el a tetten ért fiúkat, mert rosszul loptak." [19]

A spártai fiúk írni-olvasni, számolni alig tanultak meg. Fontosnak tartották viszont gondolataik egyszerű, világos, szabatos kifejezését. Vezetőjük kérdéseire tömören, lényegre törően kellett válaszolniuk. (Innen ered a "lakonikus beszéd" kifejezés: Spárta államának neve Lakedaimón vagy Lakónia volt.)

A "lakonikus beszéd" nem csak a gondolatok tömör és elmés megfogalmazására utal, hanem arra is, hogy a beszédmód kifejezi a spártaiak gondolkodásmódját. Az egyik legismertebb spártai mondás szerint egy spártai anya a következő szavakkal küldte harcba fiát, miközben pajzsára mutatott: "Vagy ezzel (térj haza), vagy ezen (hozzák haza holttestedet)." Jellemző ez a mondtat a városállam érdekét a szülői érzelmek elé helyező spártai mentalitásra.

A lakonikus beszéd gyakorlása így történt a táborokban:

"Vacsora után az eirén (a fiúk vezetője) kerevetén végigheveredve, felszólította az egyik fiút, hogy énekeljen, a másiknak pedig jól átgondolt feleleteket kellett adnia ilyenféle kérdésekre: «Kicsoda a legderekabb férfiú a városban?» vagy «Mit gondolsz ennek meg ennek az embernek a magaviseletéről?» Ily módon az ifjakat kezdettől fogva hozzászoktatták, hogy megbírálják, mi a jó és mi a szép, és hogy foglalkozzanak a város polgárainak magatartásával... A feleletet röviden és szabatosan kellett megindokolniuk, és akinek válasza nem ütötte meg a kívánt mértéket, azt az eirén azzal büntette, hogy megharapta a hüvelykujját..." [20]

A költészet és a zene alig kapott helyet a fiatalok képzésében. Csak olyan műveket tanultak, amelyek alkalmasak voltak az elszántság, a lelkesedés, a bátorság fokozására, az erkölcsök nemesítésére. Egyszerű stílusú, világos szerkezetű dalokat, indulókat, dicsőítő énekeket tanultak, amelyek dicsőítették az életüket Spártáért feláldozni kész bátrakat, és ugyanakkor szidalmazták a gyávákat.

Ünnepeiken gyakran felhangzott a következő ének,
amely a különböző életkorok feladatait zengte. Először
az öregek kara szólt:

"Mi harcra termett ifjak voltunk egykoron."
A fiatalok kara erre így válaszolt:
"Mi most vagyunk azok; tapasztalj meg, ha mersz.
A fiúk éneke így hangzott:
"Mi meg leszünk; de sokkal markosabbak ám!" [21]

Az ifjak erkölcsi nevelésének középpontjában a hazaszeretet, a fegyelem, az idősebbek tisztelete és az engedelmesség állt mint követendő érték.

A feljebbvalóknak való feltétel nélküli engedelmességet, a parancsok kétkedés nélküli végrehajtását követelték meg azok a gyakorlatok is, melyeket krüpteiának (rejtőzködésnek) neveztek. Ez előbb a közösségből ideiglenesen kivetett ifjak "túlélési gyakorlata" volt, később egy a harcias szertartássá, "titkos megbízatássá" vált. Lényegében abból állt, hogy az idősebb fiúk a rabszolgák táborát óvatosan megközelítették, becserkészték, majd egy adott jelre megrohamozták őket, válogatás nélkül lemészárolva férfiakat és nőket, gyermekeket és aggastyánokat egyaránt. A krüpteia kettős célt szolgált: egyfelől erkölcsi aggályok nélküli kegyetlen magatartásra szoktatta a fiatalokat, másfelől állandó rettegésben tartotta a rabszolgákat.

Ennek az állandó harckészségnek a fenntartását az a tény is indokolta, hogy a hódító spártaiak nem tudtak és nem akartak a leigázott bennszülöttekkel összeolvadni. Ahogyan a francia történész, Maurice Croiset írja: a spártai uralkodó osztály "ennélfogva sohasem tehette le a fegyvert; egyszer s mindenkorra nem volt egyéb, mint megszálló hadsereg ellenséges területen". [22]

A tényleges háborúk, a külső ellenség ellen vezetett hadjáratok bizonyos szempontból megkönnyebbülést is jelentettek a fiatalok számára. Fegyelmi rendszabályaikon enyhítettek valamelyest. Megengedték nekik, hogy hajviseletüket csinosítsák, felékesítsék fegyvereiket, ruházatukat; és "hagyták, hogy mint a szilaj paripák, ficánkolva és nyerítve induljanak a küzdelembe".

Háborúban az egyetlen érték a hősi helytállás volt. Ezt példázzák Türtaiosz szavai, aki következőképpen buzdította a spártai harcosokat:

"Gyönyörű dolog meghalni hősiesen, elesni az első sorban, amikor az ember hazájáért harcol. Micsoda nyomorúság elhagyni városunkat és földjeinket és elmenni koldulni idegenbe... Tehát, ha a hazátlan embert senki sem becsüli, senki sem tiszteli, senki sem könyörül rajta, akkor harcoljunk hősiesen földünkért és gyermekeinkért, ne kíméljük életünket és haljunk meg bátran." [23] Plutarkhosz a következő esetről számol be: "Beszélik, hogy egy spártai atléta az olümpiai játékokon nagy összeget utasított vissza, amikor meg akarták vesztegetni. Majd miután nehéz küzdelemben legyőzte ellenfelét, s valaki megkérdezte tőle: »Mi hasznod lesz most a győzelemből, derék spártai« - ő mosolyogva felelte: »Az, hogy a csatasorban a király előtt harcolok az ellenség ellen«." [24]

A fiúk húszéves korukban lettek - kitűnően képzett katonaként - a hadsereg tagjai. Ekkor már megnősülhettek, de harmincéves korukig nem a családjukkal, hanem a kaszárnyában éltek. "Asztaltársaságokba" nyertek felvételt, ahol az idősebbekkel együtt étkeztek (szüsszitia), hogy ott szabad emberhez méltó viselkedésre nevelődjenek. A férfiak csak harmincéves korukban költözhettek családjukhoz, viszont katonakötelesek maradtak egészen hatvanesztendős korukig.

A nevelés azonban nem fejeződött be húszéves korban, hanem kiterjedt a felnőtt korra is. Az egész polisz úgy működött, mint egy katonai tábor: senki sem tehette azt, amihez kedve volt, mindenki a kötelességét végezte. Ha más dolguk nem akadt, felügyeltek a nevelőtáborokban lévő fiúkra, hasznos dolgokra tanították őket. A spártaiak - Lükurgosz törvényének szellemében - nagy gondot fordítottak arra, hogy a nevelőtáborok vezetői tisztségét egy arra érdemes férfi töltse be. Paidanomosz mindig olyan ember lett, aki megfelelő nevelői képességekkel rendelkezett.

A spártaiak érdeme, hogy a lányok nevelését is szívügyüknek tartották. Szinte a fiúkkal egyenértékű képzésben részesítették őket. Ők is megtanultak sebesen futni, ugrani, birkózni, dárdát és diszkoszt hajítani. Mindezt elsősorban azért, hogy jövendő gyermekeik erős, edzett, egészséges szervezetben foganjanak meg. Másfelől az sem volt mellékes szempont, hogy a férfiak távollétekor - hadjáratok idején - nekik kellett vállalniuk az otthon védelmét.

A spártai nevelés - ez a befelé forduló, zárt életmódon és az állandó készenléten alapuló pedagógiai rendszer - a görög kultúrában csak az érem egyik oldalát jelentette. Nem lenne teljes a képünk, ha nem vizsgálnánk meg az athéni nevelést, mely sok tekintetben ellenpontozta, másfelől pedig kiegészítette a dórok nevelési gyakorlatát.

Az athéni nevelés (Kr. e. VI-V. sz.)

Periklész, a kiváló athéni államférfi a következő szavakkal jellemezte a spártai és athéni nevelés különbségét: "Az ő nevelésüket az jellemzi, hogy már kora ifjúságuktól fogva szüntelenül fáradságos gyakorlatokkal eddzik magukat a férfias helytállásra, mi viszont szabadabb módon élünk, de nem csekélyebb elszántsággal tudunk ugyanolyan veszélyekkel szembenézni... S ha mi inkább könnyedebb életmóddal, mint fáradságos gyakorlatokkal, és nem a törvények által belénk oltott, hanem elsősorban velünk született bátorsággal készülünk a veszedelmek leküzdésére, ez azzal az előnnyel is jár, hogy nem ízleljük meg már elôre a még csak közelgő megpróbáltatásokat, ha viszont már bennük vagyunk, nem tanúsítunk kisebb hősiességet azoknál, akiknek egész élete fáradozásban telik." [25]

Vajon valóban beszélhetünk-e az athéniak "veleszületett bátorságá"-ról? Aligha. Inkább nevelésükben rejlik a titok nyitja, amely rávilágít arra, hogyan tudtak gyermekeikbôl embert faragni. Olyan harmonikus embert, aki bátorságban felvette a versenyt a harcos spártaiakkal. Ugyanakkor értelme nyitottsága, erkölcsi érzékének fejlettsége, a szépség iránti fogékonysága többé is tette azoknál.

A harmóniát hangsúlyozó - s így kissé egyoldalú - tradicionális görögség képpel szemben Friedrich Nietzsche a görög szellem kettős alaptermészetére irányítja a figyelmet. Az apollói derű kiegyensúlyozottsága, fenséges nyugalma mellett a görög nép lelke mélyén ott él a másik véglet: a mámor, az irracionalitás, a fékezhetetlen szenvedély dionüzoszi mélysége. E kettős természet - az apollói és a dionüzoszi jellem - állandó harcban áll egymással, s így a görög nép történetében periódusonként váltakozva jut uralomra. [26]

Athénban a rabszolgák és a jogokkal nem rendelkező betelepültek (metoikoszok) nem voltak olyan nagy számbeli fölényben mint Spártában. Attika mintegy 2500 négyzetkilométernyi területén kezdetben 250 ezer lakos élt, ennek körülbelül fele volt szabad ember. A rabszolgák száma a Kr. e. IV. századra már elérte a 400 ezret. A szabadoknak mégsem kellett - spártai módra - állandó harci készültségben élniük, akárcsak "egy megszálló hadseregnek idegen területen".

A gazdagok és a szegények ellentéte azonban rendkívül nagy feszültségekhez vezetett, ennek enyhítésére Kr. e. 594-ben Szolónt ruházták föl kivételes törvényhozói - és ugyanakkor "békéltetői" - hatalommal. Szolón elengedte a földbirtokokat terhelő adósságokat, így az elszegényedett kisparasztok tömegei kapták vissza földjüket. Az adósrabszolgaságot megszüntette, a külföldre eladott rabszolgákat pedig az állam pénzén váltották ki. A véglegesen letelepült bevándorlóknak polgárjogot adott.

A politikai jogokból azonban nem mindenkit részesített egyformán, a jogok mértékét a vagyon nagyságától tette függővé.

A cenzus alapját a földből eredő jövedelem jelentette, mértékegysége a "mérő" volt. (Egy mérő gabona 52,2 liternek felel meg.) A legfelső osztály tagjai az "ötszázmérősök" voltak. Ők lehettek arkhónok és kincstárnokok. (Arkhón az a kilenc személy volt Athénban, akik a legfelső végrehajtó hatalmat birtokolták.) A hadseregben ők teljesítették a lovas katonai szolgálatot. Társadalmi kötelezettségeik közé tartozott - többek között - a hajóépítés és az ünnepségek költségeinek vállalása. A második osztály tagjai a "lovagok" háromszáztól ötszáz mérő jövedelemmel rendelkeztek. A hadseregben ugyancsak lovas katonák voltak. Az "igások" - akik kettőszáztól ötszáz mérőig terjedő jövedelemmel rendelkeztek - a hadseregben nehézfegyverzetű gyalogosként, hoplitaként szolgáltak. Az arkhóni és kincstárnoki hivatal kivételével ők és a "lovagok" tölthették be az összes állami tisztséget. Kettőszáz mérő jövedelem volt az a határ, mely alatt az ún. "thészek" helyezkedtek el. Földnélküliek, kisbirtokosok, kézművesek, napszámosok kerültek ki soraikból - a hadseregben ők voltak a könnyűfegyverzetű gyalogosok. [27]

A népgyűlések és bíróságok teljes jogú tagjaiként vehettek részt a politikai életben, de hivatali tisztséget nem vállalhattak.

A polisz vezető rétegét Athénban tehát - a hellén születésű arisztokraták mellett - a legmagasabb jövedelemmel rendelkező polgárok alkották. Hajótulajdonosok, kereskedők, vállalkozók, ipariüzem-tulajdonosok jutottak így hatalomhoz. Ők álltak szemben a csupán alapvető polgárjogokkal (szavazati jog, a népgyűlésen való részvétel joga) rendelkező szabad emberek tömegeivel. A rabszolgák - akiket pusztán tárgyaknak, "beszélő szerszámok"-nak tekintettek - semmiféle joggal nem rendelkeztek.

Az athéni állam legkiemelkedőbb vezetői - mint például Drakón, Szolón vagy Periklész - a szigorú jogalkotáson túl a kultúra, a művészetek pártfogását is szívügyüknek tekintették. Jelentős áldozatokat hoztak azért, hogy a kultúra ne csak az arisztokrácia és a jómódúak kiváltsága legyen, hanem a démosz, a nép is részesülhessen belőle. Az oktatásból elvileg mindenki kivehette részét, noha - Spártával ellentétben - ezen a téren semmiféle központi, állami szabályozás nem érvényesült. A taníttatás mégis inkább csak a tehetősebbek gyermekire korlátozódott a magánoktatásért fizetendő tandíj miatt.

A kiváltságokkal rendelkezők, a vagyonosok arra törekedtek, hogy gyermekeikbôl "jó poliszpolgár" váljék. Felfogásuk szerint ehhez megfelelő műveltséget kellett elsajátítani. E műveltség két részből állt:

  1. Szakmai műveltség. A jó poliszpolgár ügyes kereskedő, sikeres vállalkozó volt. Az ehhez szükséges ismereteket, készségeket szüleitől sajátította el. A mesterség apáról fiúra hagyományozódott át.
  2. Általános műveltség. Ezt mindenekelőtt a közéleti szereplések tették szükségessé. A jó polgárnak határozott elképzelése volt saját poliszának helyzetéről, jövőjéről. Képes volt arra, hogy véleményét logikus érvekkel alátámasztva kifejezze, gondolatait meggyőző szavakká formálja. A népgyűléseken, a bíróságokon és a közszereplés egyéb alkalmai során tudott vitatkozni polgártársaival, okfejtését példákkal is alá tudta támasztani. Ehhez ismernie kellett népének történelmét, a mitológia mondáit, a klasszikus költők és írók műveit, tehát általános műveltséggel kellett rendelkeznie.

E műveltség elemeivel már egészen kicsi koruktól kezdve kezdték megismertetni a gyermekeket. Ugyanakkor az erkölcsi szabályok, a követendő viselkedési normák elsajátíttatására is nagy gondot fordítottak. Ahogyan Platón is írja "Protagorasz" című művében: "Attól kezdve, hogy a gyermek érti a szót, a dajka, az anya, a nevelő és maga az atya is azon versengenek, hogy a lehető legderekabbá tegyék a kisdedet. Ezért minden tetténél és szavánál figyelmeztetik, és rámutatnak: íme ez helyes cselekedet volt, az helytelen; ez szép, az rút; ez istennek tetsző, az bűnös; ezt tedd, azt kerüld. Azt szeretnék elérni, hogy önként engedelmeskedjék; de ha nem engedelmeskedik, fenyegetésekkel és verésekkel térítik az egyenes útra, éppen úgy, mint ahogyan az ember egy meghajlított és meggörbített fadarabot kiegyenesít." [28]

Hétéves koruktól magántanítókhoz küldték a gyerekeket, akik tovább folytatták a családban elkezdett nevelést és megfelelő képzésben részesítették tanítványaikat. E képzés összetevői a következők voltak:

  1. Múzsai képzés. Ezen belül:
  2. Gümnasztikai képzés: torna, sport és a kifejező mozgás művészete.

A gyerekek nevelése-oktatása, a képzés tartalmainak átadása különféle iskolatípusokban történt:

a) Grammatikai "iskola": A hétéves gyermekeket elvitték a grammatisztész házába. Itt először az alapkészségek elsajátításával foglalkoztak. Társaival együtt megtanulta az olvasást, az írást és a számtant.

Az olvasás tanulása a betűk megismerésével kezdődött. (A betűk egyben számokat és zenei hangokat is jelöltek.) Ezután a tanító szótagokat írt egy táblára, amelyet a gyerekek "szótagolva" (szüllabizein) utána olvastak. Később nyelvtant és irodalmat is tanultak, melynek oktatója a "grammatikosz" volt. Legtöbbet Homérosz Iliászának részleteivel foglalkoztak, amelyeket - részletes elemzés után - kívülről meg kellett tanulniuk. Az emlékezetbe vésést hangos felolvasás segítette. A verseket skandálva mondták vagy énekelték.

Mai "pedagógus" szavunk eredete is a görögöknél keresendő. Azt a rabszolgát nevezték "paidagogosz"-nak, aki a gyermekeket a magántanítóhoz kísérte, és aki - műveltebb rabszolga lévén - segítette őket az otthoni tanulásban. A későbbi korokban feladatköre bővült: a gondjaira bízott fiú erkölcsi nevelője is lett.

b) Kithara-"iskola". A múzsai képzésen belül a költészet oktatása mellett fontos szerepet játszott a zenetanítás is. Ez a kithara tanítójának, a kitharisztésznek a házában történt. (A kithara leginkább a mai hárfához hasonlatos húros hangszer.) A kitarajáték tanítása kezdetben minden elméleti oktatás nélkül pusztán bemutatással és utánzással történt. Később e hangszer kísérete mellett énekelték a lírikusok műveit. Tánctanítás (orkesztiké) is folyt a kitharisztész házában: a kardalokat énekelve és táncolva adták elő.

c) Palaisztra ('birkózásra kijelölt hely'): Az előbbiekkel párhuzamosan hétéves koruktól kezdve a gimnasztikai képzést biztosító palaisztrába is elkísérték a gyermekeket. A tornatanítás, a testgyakorlás színtere volt ez. A testnevelő (paidotribész) irányításával a küzdősportok (birkózás, ökölvívás) és a könnyűatlétika különféle ágait gyakorolták itt a fiúk.

Az athéniak - akárcsak a spártaiak - nagy súlyt fektettek a testi nevelésre. Elsődleges céljuk mégsem a harcedzett katonák kiképzése volt, hanem az esztétikus, harmonikus testalkat kialakítására törekedtek.

Emellett bíztak a gimnasztikai gyakorlatok jellemfejlesztő erejében is. Úgy gondolták, hogy ahogyan növekszik a test rugalmassága, ellenálló képessége, úgy formálódik, erősödik az akaraterő, úgy bontakozik ki az önzetlenség, az önfeláldozás erénye.

"Jól vésd eszedbe - idézi Xenophón mestere, Szókratész szavait -, hogy sem a harcban, sem másban, semmilyen élethelyzetben nem válik hátrányodra, ha többet törődsz a tested felkészítésével. Bármit tesznek is az emberek, a testükre szükségük van, és minthogy szükség van rá, sokat számít, hogy minél kiválóbb legyen. Még abban is, amiben a testnek látszólag a legcsekélyebb a szerepe, vagyis a gondolkodásban - ki ne tudná -, hányan követnek el súlyos tévedéseket, mert a testük nem egészséges? A feledékenység, a csüggetegség, a mogorvaság és az őrjöngés sokaknál gyakran épp a test elhanyagoltsága miatt támadja meg az értelmet, úgyannyira, hogy még a biztos tudást is elfeledteti. Akinek edzett a teste, nagyobb biztonságban van..." [29]

A görögök hittek abban, hogy az egészséges, ép testben valóban erkölcsileg fejlett, tehát "ép" lélek lakozik. Másként fogalmazva: Szép, esztétikus test csak szép, tehát etikailag kifogástalan léleknek adhat otthont. Ezt nevezték a görögök a "kalokagathia" elvének, amely szerint tehát a "szép" és a "jó" harmonikus egységben létezik. ("Kalosz" görögül azt jelenti: "szép", "agathosz" jelentése pedig: "jó".) Az athéniak nem azért edzették testüket, hogy egy bizonyos területen rendkívüli eredményeket érjenek el. Eszményük nem az az ember volt, aki kimagaslik a többiek közül, hanem az az egyszerű ember, aki - ha a sors úgy kívánja - képes hőssé válni. Ezzel magyarázható, hogy háború esetén mindenki kötelességének érezte, hogy derekasan harcoljon, reguláris hadseregük viszont nem volt.

Érdemes megfigyelni szobrászatukban is: a frontalitás elvét, a legnagyobb felületek ábrázolására való törekvést az évszázadok során hogyan váltja fel a plaszticitás igénye, amikor megjelennek a dinamikus, élettel, lendülettel teli szoboralakok. Keresték a kifejezési formákat, kísérleteztek az anyaggal, míg végül sikerült az emberi test harmóniáját meggyőzően ábrázolniuk.

d) Gümnaszion (gümnosz = 'meztelen'): Az idősebb a gümnaszionban folytatták a testgyakorlást. Olyan épület volt ez, amelyben - a fedetlen és fedett futópályák mellett - különféle céloknak megfelelő helyiségek kaptak helyet. A vetkőzésre, tisztálkodásra szolgáló szobák mellett később megjelentek az előadótermek és a könyvtárak is. Hamarosan magasabb szellemi tanulmányokat is folytattak itt a fiatalok.

A nevelés fontos színterei voltak Athénban a megszerveződő baráti társaságok összejövetelei, a szümpozionok. A résztvevő fiatal fiúk a bölcsebb, tapasztaltabb polgárokkal folytatott kötetlen beszélgetések során tehettek szert újabb ismeretekre.

Az érett fiúk a különféle "iskolákban" elsajátított meggyőző beszéd, az ékesszólás művészetének birtokában már beléphettek az athéni közélet küzdőterére, a népgyűlés színhelyére (agora), hogy ott gyakorolják állampolgári jogaikat.

Az athéni lányok nevelése ettől eltérő képet mutatott. Többségüket csak a háztartási és gazdasági ismeretekre tanították meg: anyjuktól tanulták a varrást, a kötést, a fonást és a szövést. Olvasni és írni általában csak szüleiktől vagy dajkájuktól tanultak meg valamelyest. A politikai élet nyilvánossága zárt világ volt számukra. Legfőbb ékességük a hallgatás, s életük legfontosabb színtere a lakóház idegenek elől zárt női lakosztálya, a günakeion volt.

Lubrich Ágost, a budapesti egyetem egykori pedagógiaprofesszora a kövekezôket írta erről 1874-ben megjelent háromkötetes Neveléstörténetében: "A nőnem nem csak nem részesíttetett olyan tiszteletben, mint a dór államokban, hanem, hasonlóan a gyermekhez, a férj gondnoksága alatt álla. Lakása a ház hátsó részében vala, elzárva, gyakran kuvasztól is őrizve, gyermekek és rabnők társaságában. Férfiak közt nem volt helye, sőt a férj által rendezett házi mulatságban sem... Idegen férfi tekintetével még ablakon keresztül sem illett találkoznia. Ha kiment, rabszolga kíséré." [30]

Athénban nagy gondot fordítottak a gyermekek lelkületének, jellemének formálására, a nevelésre. Nem elégedtek meg a tanított anyag mechanikus bevésésével, ennél többre törekedtek.

Platón így ír erről: "...a tanítótól elvárják, hogy jóval több gondot fordítson a gyermek helyes magatartására, mint az elemi ismeretekre és a kitharajátékra. A tanítók meg is felelnek ennek a kívánságnak, és miután a gyermek megtanulta a betűvetést, s már annyira vitte, hogy az írott szöveget is annyira érti, mint azelőtt a beszédet, kezükbe adják a nagy költők költeményeit, hogy ezekkel is megismerkedjenek. Sőt e költeményeket könyv nélkül is megtanultatják velük, hiszen számos erkölcsi tanulságot meríthetnek belőlük, ezenkívül pedig a régmúlt idők kiváló fiainak viselt dolgaiból [...] is okulhatnak. Így olyan példák állnak a gyermek előtt, amelyek becsvágyát felkeltvén utánzásra serkentik, és arra buzdítják, hogy törekedjék hozzájuk hasonló lenni. A kitharajáték tanítói ugyancsak hasonló célokat akarnak elérni: a józan mérséklet erényét ápolják, és arra ügyelnek, hogy az ifjak ne térjenek rossz útra [...] Minden törekvésük arra irányul, hogy a ritmusokat és harmóniákat szilárdan bevéssék a gyermekek lelkébe, hogy ezáltal fegyelmezettebbek legyenek..." [31]

Amíg Spártában a dresszúra, a fizikai kényszer uralkodott, addig az athéniak bíztak abban, hogy sokkal mélyebben be lehet hatolni a gyermekek, a fiatalok lelkébe az esztétikum segítségével. Arisztotelész fogalmazta meg híres katarzisz-elméletében, hogy az esztétikum átélt elsajátításának hatására az ember képes felülemelkedni saját személyes világán, és megtisztulva, magasabb szintre emelkedve már egy nagyobb közösség, a polisz tagjaként szemléli önmagát. Az esztétikum átélt elsajátítása segítheti hozzá az embert ahhoz, hogy magatartásában az erkölcsi jót megvalósítsa. A szépnek és a jónak, az esztétikumnak és az etikumnak ez az egysége a görög kalokagathia elméletének sajátosan athéni megközelítése.

Nem véletlen, hogy Athénban ilyen nagy gondot fordítottak a növekvő gyermekek esztétikai nevelésére. Ott a gyermek lépten-nyomon találkozhatott az esztétikumnak valamilyen megjelenési formájával. Fináczy Ernô, a századelő budapesti egyetemének professzora érzékletes szavakkal ecsetelte ezt a páratlan élményt: "A nevelésnek ezt az aesthetikai irányát nemcsak az irodalom, a zene és a testgyakorlás tanítói gondozták. Önkéntelenül is fejlesztette minden, ami a gyermeket kis korától környékezte. Első sorban a természet: a majdnem mindig derült ég, az átlátszó levegő, a szelíd hajlású hegyek, a kék tenger; azután a művészet tárgyai, melyek mindenütt szembeötlöttek. A szülői ház falfestményei és mennyezeti díszítései, karcsú oszlopai, faragott oltárai éppúgy fejlesztették a gyermek ízlését, mint a közönséges használati tárgyak, eszközök, edények, bútorok, öltözékek [...] A mécses, melyet a gyermek kezébe vett; a szék, melyre leült; az ágy, mely fekvőhelyéül szolgált, művészi érzékkel volt elkészítve [...] S ha a gyermek kiment az utzára, lépten-nyomon szépet látott. Emitt egy templom fenséges oszloprendeivel, amott egy gyönyörű színház, oszlopcsarnok vagy más középület. Minden sarkon egy-egy szobor; nem utánzat, hanem kiváló művész eredeti alkotása." [32]

A hellenisztikus nevelés (Kr. e. 336 - Kr. e. 30)

A hellénizmus kezdetét általában Nagy Sándor uralkodásától (Kr. e. 336-323) számítjuk, végét pedig az év jelenti, amikor Augustus meghódította a görög fennhatóság alatt álló Egyiptomot (Kr. e. 30.). Ez a viharos háromszáz esztendő a görög kultúra kisugárzásának, szétterjedésének időszaka. A Nagy Sándor hódításainak eredményeként makedón és görög uralom alá került népek magukba szívták, asszimilálták a hódítók által közvetített kulturális javakat. A műveltség fogalma az egyre inkább kitáguló "lakott világban" összekapcsolódott a görög nyelv és kultúra ismeretével.

A hellenisztikus kor nevelése és oktatása is figyelemre méltó tartalmi gazdagodáson ment keresztül. Új "iskolatípusok" jelentek meg, s a régiekben átadott tudás tartalma is módosult.

a) Az elemi oktatás színtere a minden városban működő didaszkaleion lett. Általában 7-14 éves korú gyerekek jártak ide. Részint magániskolák voltak ezek, de már megjelentek a városok által fenntartott intézmények is. Az elemi iskola többnyire egyetlen szegényesen berendezett szobából állt, itt tanított az iskolamester: a grammatisztész vagy didaszkalosz. Munkáját fizetségért végezte, ezért - a korabeli mentalitásnak megfelelően - igen kevésre becsülték. A tanító javadalma a tanított gyerekek létszámától függött. Bárki taníthatott külön képesítés nélkül, csak az olvasáshoz kellett értenie. A napi tanítási idő - közbeiktatott szünetekkel - virradattól napnyugtáig tartott. A gyerekek olvasni, írni és számolni tanultak a didaszkaleionban.

b) A középfokú oktatás színtere a grammatikai iskola volt. A grammatikosz ('irodalomtanár') vezetésével itt már megkezdődött a klasszikus írók és költők - mindenekelőtt Homérosz - műveinek beható tanulmányozása. Az alkalmazott módszerek igen alapos és sokoldalú tanulást tettek lehetővé. Az Iliász tanításakor például a grammatikosz előbb ismertette az elemzésre kiválasztott részlet cselekményét (ennek szemléltetésére képeket is alkalmazhatott), jellemezte az egyes szereplőket, s a tanulók csak ezután olvasták fel a szöveget. A felolvasás közben kijavították a diákok által készített másolatok esetleges hibáit, majd szóról-szóra elmagyarázták és értelmezték a szöveget. Ez a módszer önmagában is segítette az emlékezetbe vésést, amit megköveteltek a tanulóktól. A magyarázatra azért volt szükség, mert a költői szókincs kifejezései már eltértek a köznapi nyelvtől. Miután a gyerekek megértették a szöveget, tartalmát kivonatokba, kérdés-felelet formájú katekizmusokba tömörítették. Házi feladataik között fogalmazások szerepeltek, amelyeket egy előre megadott témából kellett írniuk.

A szónoki beszéd elsajátítására előkészítő ismeretek és gyakorlatok köre fokozatosan tovább bővült a grammatikai iskolában: az irodalmi művek elemzése mellett bekerült a tananyagba a nyelvtan (grammatika). Később megjelentek a matematikával kapcsolatos és a természetre vonatkozó "reál" ismeretkörök is: az aritmetika, a geometria, az asztronómia, valamint a zeneelmélet. (Ez utóbbiak lesznek majd a "hét szabad tudomány" rendszerében a quadrivium elemei.) Így vált teljessé, humán és reál ismeretköröket egyaránt felölelve az a műveltségeszmény, amelyet a hellén emberek enkükliosz paideiá-nak, vagyis a minden szabad ember számára hozzáférhető általános nevelésnek-oktatásnak neveztek.

A paideia görög kifejezés a 'paideuszisz' szinonimája. Eredete a paisz ('gyermek') szó. Jelentéstartalma igen gazdag: a gyermekgondozást, képzést, oktatást, nevelést épp úgy jelölte, mint a műveltséget a kultúrát. Hangzása hasonló, mint a paidia ('játék') kifejezésé - a görög bölcsek szívesen játszottak ezzel az egybecsengéssel.

c) Továbbra is működtek a gümnaszionok, az eredetileg testnevelésre szolgáló pompás épületegyüttesek. Szerepkörük gazdagodott: a test nevelése mellett a szellem gyarapodását is szolgálták már. Hatósugara is bővült, funkciójuk átformálódott: egyre inkább egyfajta "kulturális centrummá" vált: mindenki betérhetett ide, akinek kedve volt előadásokat hallgatni vagy a könyvtárban olvasni. [33]

d) A felsőfokú képzés színterei azok a filozófiai iskolák is, melyek a híres bölcselők köré tömörülő fiatalokból szerveződtek. Kiemelkedett ezek közül Platón iskolája, az "akadémia". A híres filozófus Akadémosz parkjában a természetben, a gondolkodásban érvényesülő általános törvényszerűségekről beszélgetett, vitatkozott a köréje sereglett fiatalokkal. Hasonlóképpen tanított Arisztotelész az athéniak kedvelt "peripatosz"-án ('sétáló hely, sétány'), a Lükabéttosz nevű dombon sétálgatás közben magyarázva, vitatkozva tanítványaival. (A domb nevéből származik a későbbi iskolatípus, a líceum neve, a peripatosz szóból pedig az Arisztotelészt követő peripatetikus filozófusok nyerték elnevezésüket.)

A filozófiai "iskolákban" a fiatalok előbb egy általános filozófiatörténeti bevezetést kaptak, majd az iskola saját filozófiai rendszerével ismerkedhettek meg. Az iskola vezetőjével folytatott beszélgetések során vitatni is kellett annak tanait, nézeteit. Így is fejleszteni kívánták a görögöknél olyan nagyra becsült vitakészséget.

A felsőfokú képzés színterei közé taroztak még az orvosi iskolák, elsősorban Hippokratész műveit használták itt. Végül igen népszerűek voltak a szónoki képzést nyújtó retorikai iskolák is, ahol a rétorok oktattak. Az tanítást segítő kézikönyvek tartalmának elsajátítása után, a jövendő szónokok stílusát csiszolták, és módszeresen fejlesztették olyan képességeiket, amelyekre a jó rétornak szüksége volt (emlékezet, hangképzés, gesztusnyelv stb.).

Görög filozófusok a nevelésről

A szofisták

Miután a Kr. e. V. századi Athénban megerősödött a demokratikus államforma, fokozatosan megnövekedett a neveléssel, művelődéssel, oktatással szemben támasztott társadalmi igény. Ennek kielégítésére vállalkoztak a szofisták (»bölcsek«), akik vándortanítóként városról-városra járva - jó pénzért - tették közkinccsé bölcsességüket.

Elgondolkodtató, hogy kortársaik többségének róluk alkotott véleménye egyáltalán nem mondható hízelgőnek. Xenophón például így vélekedett a szofistákról: "Még egyetlen embert sem tettek nemesebbé, úgyhogy a szofista név gúnynévvé vált az értelmesek között." [34] Munkásságuk ennek ellenére felbecsülhetetlen jelentőségű. Ők voltak azok, akik a politikai közélet küzdőterén sikeres emberek nevelését tűzték ki célul. Mindenekelőtt az egyén boldogulását kívánták elősegíteni, de ez nem került ellentmondásba a nagyobb közösség érdekeivel sem. Igazán értékes közösség ugyanis nem létezhet individuális értékekkel rendelkező egyének nélkül.

A szofisták mindent megtettek azért, hogy lerombolják a régmúlt korok hősi eszményéhez görcsösen ragaszkodó arisztokratikus nevelési cél maradványait. Olyan műveltséget kívántak tanítványaiknak átadni, amely a gyakorlati életben jól hasznosítható. Műveltségképük már bizonyos természettudományos jellegű ismeretanyagot is tartalmazott. A filozófia mellett már más tudományokat is műveltek-oktattak. A természetre, a társadalomra, a világmindenségre és az államra vonatkozó tudásanyagot azonban - végső soron - a filozófia szolgálatába állították. Tanításuk tartalma a következőképpen rendszerezhető:

1. Dialektika. A logikus gondolkodás és a vitatkozás, érvelés tudománya. Protagorasz, a híres szofista odáig fejlesztette ennek mesterségét-művészetét, hogy kijelenthette: Minden dologról két egymással homlokegyenest szembenálló felfogás létezhet, s az ügyes szofista képes arra, hogy "a kevésbé találó felfogást mint helytállóbbat" hitesse el vitapartnereivel.

E felfogás szerint tehát az igazság szubjektív, s a virtuóz - de már öncélúságba hajló - vitatkozás segítségével az ember képessé válhat arra, hogy hamis tényeket az igazság színében tüntessen fel. Itt jelentkeznek az abszurditásig túlhajtott szofizmus veszélyei. Eljuthat az objektív igazság létének tagadásáig, egyfajta szkeptikus ismeretelméleti álláspontig.

"Minden viszonylagos" - hangoztatják a szofisták, s ez az erkölcsök terén azt jelenti, hogy nem léteznek az emberi magatartást szabályozó általános érvényű törvények. Protagorasz, amikor azt állítja, hogy "minden dolog mértéke az ember" (ezt nevezzük homo mensura-elvnek), egyben azt is sugallja, hogy az erkölcsös magatartás, az erény teljesen a szubjektumtól függ. Sokféle erény létezhet, különbözik egymástól a férfi, a nô, a gyermek, a felnőtt, a szabad és a rabszolga erkölcse. A szofistáknak ezt az alapállását etikai relativizmusnak nevezzük.

2. Retorika. Az ékesszólás, a kifejező, hatásos beszéd mestersége ("techné"-je). A szofisták nemcsak a logikus gondolkodást, a meggyőző érvelést tartották fontosnak, hanem annak formai elemeit is. Azt is, hogy tanítványaik gondolataikat művészien kialakított, kifejező és egyben hatásos formába tudják önteni, azaz legyenek jó szónokok. Ők voltak a pedagógia történetében az elsők, akik rendkívül hatásos módszerbeli eszközöket alkalmaztak e cél eléréséért. A szabályok oktatásán túl nagy súlyt fektettek a gyakorlásra. A "tanulási kedv" felkeltése és fenntartása érdekében sikerrel alkalmazták a dicséretet, sőt a hallgatóság előtti próbaszónoklatok esetében az elôre lepénzelt "bértapsolók" tetszésnyilvánítását is.

A retorikát nemcsak a gyakorlati hasznossága miatt tanították, hanem azért is, mert hitték: ez az akarat fejlesztésének leghatásosabb eszköze. Bíztak abban, hogy az oktatott ismeretek a jellemet is alakítják, tehát a tanítással egyben nevelni is lehet. Ez az etikai intellektualizmus, tehát az a felfogás, mely szerint a megszerzett ismeret, a tudás befolyásolja az erényt.

3. Gyakorlati ismeretek. A szofisták "tananyagrendjében" a humán ismeretkörök mellett bizonyos természettudományok, reáliák is helyet kaptak. Így például Hippiász a dialektikán és retorikán túl számtant, mértant és csillagászatot is tanított.

A szofisták vitathatatlan pedagógiai érdeme, hogy mélységesen hittek az egyén alakíthatóságában, nevelhetőségében. Ez a hit bizonyos esetekben túlzott pedagógiai optimizmusba csapott át. Így példáulAntiphón a következő szavakkal ecsetelte a nevelés jelentőségét: "Véleményem szerint a világon legfontosabb a nevelés; ha ugyanis valamit helyesen kezdünk el, úgy valószínű, hogy az jól is végződik. Amilyen a mag, melyet a földbe vetünk, olyan a várható aratás is. Ha egy fiatal lélekbe nemes műveltséget hintünk el, úgy ez az egész életen keresztül virágzik, és sem eső, sem szárazság nem pusztíthatja el. A környezet szerint, amelyben napunk jó részét eltöltjük, igazodik szükségszerűen jellemünk fejlődése is." [35]

Egy másik szofista soraiban már újabb tényezőkkel bővül a nevelés sikerességét befolyásoló tényezők köre: "Mindenekelőtt természetes adottság kell, ez mindenekelőtt szerencse dolga, a másik azonban magának az embernek a kezében van: a szépre és jóra törekvés, szorgalom, a tanítás minél előbb való megkezdése és hosszú időn át való folytatása. Ha e feltételek közül csak az egyik is hiányzik, úgy lehetetlen a legmagasabb tökéletességet elérni. Ha azonban mindezek megvannak, úgy bármi történik is, az [ti. a tökéletesség] utolérhetetlen lesz." [36]

Szókratész

Szókratész (Kr. e. 470-399) volt a kiemelkedő görög filozófusok közül az első, aki a nevelésről jelentős gondolatokat fogalmazott meg. Érdeme, hogy hadat üzent a szofisták erkölcsi relativizmusának, és síkra szállt az örök erkölcsi értékek jogainak visszaállításáért.

A szofistákkal együtt Szókratész is hangoztatta a protagoraszi tételt, mely szerint: "minden dolog mértéke az ember". Ô azonban a megismerő, gondolkodó és cselekvő embert állítja vizsgálódásának középpontjába, s tanítványainak is az önismeretet és az önfejlesztést tanácsolta. ("Ismerd meg önmagadat!" - fogalmazta újra a delphi templom híres feliratát.)

Szókratész filozófiája szélsőségesen racionalista. Az igazi megismerés forrását az emberi tudatba helyezi át; az érzékszervi megismerésnek, a külső természet tudati leképezésének így kisebb jelentőséget tulajdonít. "Felhagytam a mindenség vizsgálatával - írja - [...] félni kezdtem, hogy még egészen elvakulna a lelkem, ha szememmel vizsgálom a dolgokat, vagy többi érzékszervemmel próbálom felfogni őket. Úgy gondoltam tehát, a fogalmakban kell menedéket keresnem, s rajtuk keresztül vizsgálnom a létezőkben lévő valóságot." [37] A kétféle megismerés így Szókratész felfogása szerint a következő:

Neveléstörténeti szempontból nagyon jelentős Szókratésznek az eljárása, mellyel vitapartnerét a konkrét tapasztalat zavaros képzeteiből rávezette az igazságra. Ez a szókratészi "bábáskodás" (maieutiké) tulajdonképpen nem más, mint induktív eljárások sorozata. A heurisztikus módszer alkalmazásával a beszélgetés során a konkrétumból kiindulva, mesterien megfogalmazott kérdések sorozatán át jutott el az általános igazságokig. A dialógus alatt mindvégig a tanítvány áll előtérben, s a háttérbe húzódó mester kérdéseivel szinte észrevétlenül vezeti rá őt a helyes útra. (Miután előbb vakvágányra vitte, s rádöbbentette hibás felfogásának tarthatatlanságára.) Így válik végül teljessé tudás, amelynek megszerzése Szókratész felfogása szerint voltaképpen csak visszaemlékezés az eredendően velünk született és később feledésbe merült ismeretekre. [38]

Szókratész az ésszerűség nevében több ízben helyezkedett szembe az athéni demokrácia fórumaival. Hevesen bírálta azt a korabeli gyakorlatot, mely szerint az állam vezető tisztségviselőit sorshúzás alapján választották meg.

A szofistákhoz hasonlóan - de náluk még erőteljesebben - képviselte az etikai intellektualizmus álláspontját. Aki tudja a jót, az törekszik megvalósítására - ez volt Szókratész felfogása is. A tudás azonban csak a kevesek, a kiválasztottak privilégiuma lehetett. Nekik, a "hozzáértőknek" kell irányítaniuk a polisz politikai életét, nem pedig a véletlen szerencse kegyeltjeinek.

Pedagógiáját is ez jellemzi: Hitt az erény taníthatóságában, abban, hogy a tudás nemesíti az embert. De nála ez a tudás nem a külső forrásból származó érzékleteken alapul, hanem a tudat benső aktivitásán, a ráció öncélúságán. A tudás átadására viszont kimunkált egy mesteri módszert, a heurisztika, a "rádöbbentés" művészetét. Ennek kései - meglehetősen leegyszerűsített - válfaja "kérdve-kifejtô módszer" néven vált honossá az újkori iskolák hétköznapi gyakorlatában.

Platón

Platón (Kr. e. 428/7-348/7) az ókori görögök egyik legkiemelkedőbb filozófusa. Jelentősége pedagógiai szempontból is felbecsülhetetlen. Érdeme ezen a téren kettős: egyrészt rendkívül szemléletes - s ugyanakkor művészi - módon ábrázolta a korabeli görög nevelést, másrészt pedig egy sajátos, egyedülálló pedagógiai rendszert alkotott.

Neveléssel kapcsolatos gondolatokat szinte valamennyi művében olvashatunk. Ezek nagy többsége csak érintőlegesen vonatkozik a pedagógiára, s így belőlük nem lehet rekonstruálni a teljes neveléstani rendszert. Az "Állam" és a "Törvények" című dialógusában viszont már nemcsak elszórt megjegyzéseket találunk a nevelésről. Itt már - politikai szemszögből ugyan -, de aprólékos részletességgel és rendszerbe foglalva tárgyalja a nevelés és az oktatás kérdéseit.

"Állam" című munkájában abból a tényből indul ki, hogy a polisz társadalma valójában három fő osztályra tagolható: filozófusokra, katonákra és kétkezi dolgozókra. (A rabszolgák csak "beszélő szerszám"-nak számítottak, s ezért természetesen e felsorolásból is hiányoznak.) Társadalmi bajok akkor jelentkeznek, ha e három osztály együttélése nem zavartalan. Hogyan jöhet létre tökéletes városállam? Úgy, hogy érvényesül az igazságosság eszméje, azaz mindenki az őt megillető helyet tölti be a társadalomban. Csak így valósulhat meg az államban a harmónia, a boldogság. A cél tehát nem az egyén, hanem a nagy egész, az állam boldogsága.

A egyén helyét ebben a társadalmi rendszerben saját lelki alkata határozza meg. Platón az egyes ember lelkének összetevőit vizsgálja, s ezt a következőképpen térképezi föl:

az emberi lélek részei: megismerő rész érző rész vágyó rész
hajlamai: megismerés indulat vágyakozás
funkciói: gondolkodás szeretet ön- és fajfenntartás
létrejövő erény: bölcsesség bátorság józanság
összhangjuk eredménye: igazságosság

Ezt a rendszert vetíti ki az egész társadalomra, s így abban a következő osztályokat különbözteti meg:

Filozófusok, akiknek erénye a bölcsesség. Az állam vezetésére kizárólag ők alkalmasak. Őrök ők is, akárcsak a következő kaszt tagjai.

Katonák, harcosok, a filozófusok segítői. Míg a filozófusok a törvények betartásán őrködnek, addig a katonák az állam területi sérthetetlenségét védelmezik. Család- és vagyonközösségben élő férfiak és nők e kaszt tagjai, erényük a rettenthetetlen bátorság.

Dolgozók. Ők csak a józanság, az önmérséklet erényét képesek önmagukban kialakítani. Feladatuk a társadalom működéséhez szükséges anyagi javak előállítása.

Az államban csak akkor lesz rend, ha e három osztály társadalomban elfoglalt helye megfelel saját egyéni lelki alkatuknak. Egymástól elkülönített kasztokként kell élniük. Dolgozókból nem lehetnek katonák vagy filozófusok, az ő oktatásuk-nevelésük így teljesen felesleges, sőt káros. A tudás birtokában ugyanis felfelé törekedhetnének, és veszélyeztetnék az állam harmóniáját. Egyedül a katonák legkiválóbbjaiból lehetnek filozófusok, tehát vezetők. Ehhez a gondosan megtervezett nevelés segíti hozzá a fiatalokat, amelyből fiúknak és lányoknak egyaránt részesülniük kell.

Az őrök közül kikerülő filozófusok nevelését Platón már kisgyermekkortól kezdve szigorú ellenőrzés alá kívánja vonni. A szokásos mesék egy része nem nekik való. Ezért el kell érni, hogy az édesanyák és a dajkák csak a megfelelő szempontok szerint kiválasztott meséket mondják a gyermekeknek. A homéroszi költészetet is károsnak minősíti, hiszen az Iliász és Odüsszeia költője sokszor az istenek gonoszságáról beszél, s ezzel rossz példát nyújt a fiataloknak.

Ugyanez a helyzet a drámákkal. A drámaírók művészi meggyőző erővel ábrázolják a hősök jellemét, s ezzel utánzásra késztetik a fiatalokat, akiknek jelleme így változékonnyá, kiegyensúlyozatlanná válhat. A tökéletes államban csak egységes, szilárd jellemek létezhetnek, "nincs kétféle foglalkozású vagy sokoldalú ember".

Az sem közömbös, hogy milyen zenére tanítjuk a jövendő őröket s filozófusokat. Platón feltétel nélkül hisz a zene lélekformáló erejében: "a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe". Az ion és a líd hangnem csak szórakoztat és elpuhít - ezért ezek mellőzendők. A dór és a fríg viszont éleszti a harci kedvet, bátorsággal tölti el az ifjak lelkét. A húros hangszerek közül csak a lírát és a kitharát engedélyezte. A fuvolát száműzte a fiatal őröknek ajánlható hangszerek közül.

Platón nevelési rendszerében fontos szerep jut a testi nevelésnek. Feladata az egész szervezet fejlesztése, edzése, a test és a lélek összhangjának megteremtése. A testi nevelés sohasem válhat egyoldalúvá, mértéktelenné.

A gümnasztikai nevelés mellől a múzsai nevelés sem hiányozhat. Homérosz költészete helyett - amely az isteneket gyarló emberi lényeknek ábrázolja - Platón himnuszokat és magasztaló énekeket tanítana a fiatal fiúknak és lányoknak.

Miután az őrök letöltötték két-három évig tartó katonai szolgálatukat, húsz éves korukban kezdenek hozzá a tíz esztendeig tartó matematikai előtanulmányaikhoz. Platón kitüntetett szerepet szán a képzésben ennek a tudománynak, hiszen felfogása szerint az éles elme és az elvont gondolkodás képessége nélkülözhetetlen a leendő filozófusok számára. A matematikai képzés keretei között tanítandó aritmetika, geometria, asztronómia és zenetudomány csupán előkészület a dialektikához, amellyel nem szabad túl korán megismerkedni. Csak harminc éves koruktól kezdve foglalkozhatnak dialektikával öt esztendőn keresztül. Harmincöt éves korától kezdve a leendő filozófus tizenöt éven át a közélet gyakorlatában bizonyítja rátermettségét, felkészültségét, s csak ötven esztendős korára lesz kész arra, hogy az állam vezetői közé lépjen.

A filozófusok fentebb bemutatott magasrendű nevelésének végső célja a transzcendens (érzék fölötti) ideák, mindenekelőtt a jó ideájának a megismertetése.

Hogy ennek tartalmát megérthessük, elevenítsük fel Platón híres barlanghasonlatát: Eszerint az ember élete olyan, mint a barlanglakóé: Egy nyitott barlangban a bejáratnak háttal leláncolt emberek ülnek, akik képtelenek megfordulni. A velük szemben lévő falon csak a barlang nyílása előtt elvonuló tárgyaknak - a külső fénysugarak által leképezett - árnyképeit láthatják.

Az állam leendő kormányzóit a neveléssel képessé kell tenni arra, hogy megfordulva ennek a vakító világosságnak a nézéséhez hozzászokjanak. A filozófusok nevelése tehát - "ennek a megfordításnak a művészete: hogy miképp fog a lélek legkönnyebben és legeredményesebben más irányba fordulni" [39].

Látható tehát, hogy Platón pedagógiai gondolatai egy általa elképzelt merev, kasztszerű társadalmi-politikai rendszer igényeihez igazodtak. Hitt abban, hogy nevelés útján tökéletesíthető a társadalom rendje, ezért a nevelés a legfontosabb valamennyi állami ügy között.

Másik fontos művében, a Törvényekben szintén találunk gondozásra-nevelésre vonatkozó gondolatokat. Ha ezeket csokorba gyűjtjük, érzékelhetővé válik, milyen képe volt Platónnak a gyermekről, s annak fejlődéséről. [40] A következő táblázat ennek a fejlődésmenetnek az egyes szakaszait szemlélteti:

Életkor Jellemző vonások - gondozási, nevelési feladatok Forrás
"Törvények"
0-2 év A gyermek lelke "hajlékony", formálható.
"Az újszülöttet, mint a viaszt alakítani kell."
Pólyázásra van szükség két éves korig.
789e
2-3 év A kisgyermek sírással jutatja kifejezésre vágyait.
A dajkák figyeljenek a kisded "jelzéseire".
Amíg a gyermek nem tud járni, a dajka vigye mindenhová, hogy élményeket gyűjtsön.
"A kisdedet a lehető legkevesebb fájdalom, ijedség és szenvedés érje."
Kisgyermekkorban "oltódik bele mindnyájunkba döntő jelentőséggel egész jellemünk a szokás hatalma folytán".
792a
789e
792b
792e
3-6 év "A gyermek lelkületének szüksége van a játékra."
A gyerekek játsszanak együtt csoportosan a dajkák felügyelete mellett. A fegyelmezés ne legyen túlzott, de a kényeztetést is kerülni kell.
793e
794a,b
793e
6-serdülőkor A gyermekeket már el kell különíteni nemük szerint.
A fiúk gimnasztikai és múzsai nevelésben részesüljenek az iskolában.
A gimnasztika (torna, birkózás, lovaglás, fegyverforgatás, tánc) a testet fejleszti, a múzsai nevelés a lelket nemesíti.
A lányok szintén ismerjék meg a gimnasztikai egyes elemeit.
794c,d
794d
795e
794d

Ebből a táblázatból is kitűnik: Platón számára fontos volt a gyermek, érdekelték a gyermekkor sajátosságai. Úgy vélte, hogy alakítani, formálni, tanítani kell őket, hiszen tőlük függ a jövő, az állam jóléte.

Arisztotelész

Arisztotelész (Kr. e. 384-322) Sztageirában született régi orvos családba. Talán éppen ezért érdeklődött olyan élénken a természettudományok (elsősorban az állattan és a botanika)0 iránt. Platón tanítványaként annak iskolájában, az Akadémián tanult. Elsősorban filozófiával foglalkozott, de érdeklődési köre - sok más tudománnyal együtt - kiterjedt a pedagógiára is. Nagy Sándor nevelőjeként a gyakorlati pedagógia terén is bizonyította tehetségét. A későbbi világhódító fejedelem élete végéig ragaszkodott mesteréhez.

A sztageirai bölcs kíméletlen kritikának vetette alá kora nevelési gyakorlatát. Az athéni nevelést azért tartja "kétes értékű"-nek, mert nincs tisztázva, hogy mi a célja: a hasznosság vagy az erény. A spártai nevelés sem megfelelő, mert "egészen elállatiasítják a gyermekeket a sok gyötréssel és edzéssel, mert szerintük ez a leghasznosabb vitézség".  [41] A mérhetetlenül sok atlétikai gyakorlat megerőlteti és tönkreteszi a testet, ezért nem helyénvaló. Platón állama szerinte azért nem megfelelő, mert nem ismeri a család intézményét, ez pedig Arisztotelész szerint a városállam alapja. Az ilyen államban "felhígul a szeretet". A magántulajdon megszüntetése sem helyes, az emberi szükségletekkel összeegyeztethetetlen "közösködéshez" vezet.

Fiának szánt művében, a "Nikomakhoszi ethiká"-ban arról ír, hogy az emberi élet célja a boldogság. Ki az igazán boldog ember? Az, aki erényesen él - hangzik Arisztotelész válasza. A cél tehát erényes polgárok nevelése. Az erényeket természetes hajlamainkból fejleszthetjük ki tevékenység útján. Kétfélék lehetnek: erkölcsiek és szellemiek. (Erkölcsi erény például a bőkezűség, önuralom, igazságosság, bátorság; szellemi erény pedig az okosság, belátás, éles elméjűség.) Az erkölcsi erényeket szoktatás útján alakíthatjuk ki, a szellemieket pedig oktatás-tanítás segítségével. Az erkölcsi erény fontos jellemzője a középhatár (mezotész) a végletek túlzásai között. (Így lesz középhatár a kedvesség a hízelgés és az összeférhetetlenség között, a nemes lelkű adakozás a tékozlás és a fösvénység között, a szelídség a dühösség és a halvérűség között, vagy a helyes testmozgás a túlzásba vitt atlétika és a tunyaság között.)

Nagyon jelentős - s ma is érvényes tanulságokkal szolgál - ez a megkülönböztetés. Kitűnik belőle, hogy az erkölcsi erények elsajátításához nem az oktatáson, a gyermek értelmén keresztül vezet az út. Nem a tudás az erkölcs alapja, "az erénynél a tudás keveset vagy éppen semmit sem nyom". Ezzel Arisztotelész túllép - a görög filozófusok körében olyannyira elterjedt - erkölcsi intellektualizmus álláspontján.

Ha többször, újra és újra erényesen cselekszünk, a szoktatás-megszokás útján kialakul bennünk egy tartós lelki minőség, a lélek erkölcsös habitusa. Ez lesz az erényes cselekvés garanciája. Természetesen az oktatás sem száműzhető a gyermeknevelésből. A szoktatás útján keletkezett erkölcsi erényeket ugyanis csak az ész útján lehet tudatos erénnyé alakítani. "Lehetetlen jónak és erényesnek lenni okosság nélkül" - írja Arisztotelész, s ez fordítva is igaz: "lehetetlen okosnak lenni erkölcsi erény nélkül". Örök érvényű igazság ez: a megszerzett tudás nem elegendő, sőt káros is lehet, ha azt rossz cél érdekében használja fel az ember.

Hogyan képzelte el Arisztotelész a nevelés gyakorlatát? A következő táblázat a Politika alapján foglalja össze az első hét esztendő fejlődési szakaszait és gondozási-nevelési feladatait:

Életkor Jellemző vonások - gondozási, nevelési feladatok Forrás
"Politika"
Születés-elválasztás A test gondozása és módszeres edzése fontos feladat.
"Bőséges tejtáplálék felel meg a testnek."
"Minél kevesebb bort élvezzen a gyermek".
Szoktassuk hozzá a hideg elviseléséhez.
1336a
2-5 év "Semmiféle tanulásra nem ajánlatos fogni a gyermeket."
Mozogjon sokat.
Foglalkozzunk és játsszunk vele.
A meséket a gyermekfelügyelők ellenőrizzék.
Ne büntessük, ha sír, hiszen ez is testgyakorlás.
1336a
5-7 év Még mindig otthon neveljük.
"A gyermekfelügyelőknek vigyázniuk kell e gyermek időtöltésére."
Óvjuk az illetlen beszédtől, szobroktól és képektől.
Ne halljon másokat gúnyoló verseket, ne lásson vígjátékokat.
1336b
1336b
7-serdülőkorig Folytasson tanulmányokat.  

Ettől kezdve tehát nevelője már fokozatosan a bevezetheti a tudományokba és a művészetekbe. A tanítandó tárgyak a következők: 1. írás-olvasás, 2. nyelvtan és irodalom, 3. testgyakorlás, 4. zene, 5. rajzolás.

Arisztotelész talán még Platónnál is nagyobb fontosságot tulajdonít a zenének. Úgy véli, hogy a zene képes az indulatok és szenvedélyek levezetésére, s így megtisztítja az erkölcsöket. (Ez a megtisztulás az arisztotelészi katarzis-elméletnek a lényege.) A passzív zenehallgatás azonban ehhez nem elegendő, a gyermeknek magának is muzsikálnia kell. Ez a zenetanulás ne legyen mesterségszerű, "versenyekre és díjakra irányuló". Általános zenei műveltségre van szüksége a gyermeknek. A hangszerek közül a fuvolát elutasítja, mert az "nem arra való, hogy erkölcsös lelki hangulatot keltsen", csupán a szenvedélyeket korbácsolja fel; a kithara sem nyeri meg tetszését; csak a lírát engedélyezi. A hangnemek terén a dór mellett foglal állást, mert "nyugodt, férfias méltóságot" áraszt, s így ez felel meg leginkább a szélsőségektől mentes erkölcsi erények kialakításának.

Akárcsak mestere, Platón, Arisztotelész is azt vallja, hogy a nevelést társadalmasítani kell, az állam irányítása alá kell vonni. A nevelés végső célja nála is az "állam boldogsága". Az egyént nem önmagáért neveljük, hanem azért, mert az értékes individuumok összessége az állam értékét növeli.

Különbség kettejük felfogása között, hogy míg Platón elkülönült kasztok számára nevel, addig Arisztotelész szerint a nevelés áldásából az állam minden tagjának, minden szabad embernek egyformán részesülnie kell. Platón etikai intellektualizmusán túllépve hangsúlyozza, hogy az erkölcsi törvények ismerete önmagában még nem eredményez etikus magatartást. A nevelésben - az oktatáson, a tudatosításon túl - a gyakorlásnak, a szoktatásnak is teret kell biztosítani.