A keret bezárása

[92] Az egységfront körül1

Érzelmeinek ha útat enged az ember, megrendűl ama forró vágy láttán, amely az öntudatos munkásokban kél az egységfront után. Az „egységfront” elképzelése azonban igen határozatlan –, mégsem kétséges, hogy tartalma szerint a munkásság egységének „helyreállításáról” van szó. A lényeg ez, jóllehet gyakorlatilag csak a különböző ideológiájú munkásszervezetek esetről-esetre történő együttműködését állítja elénk határozott követelés. Jó lesz

leszögezni, hogy az a követelés nem elméleti. Gyakorlati harcokból fakad s inkább azt mondhatnánk, hogy éppen az elmélet – illetve a munkásokra valóban ható elméletek különbözősége, egyszóval a munkásosztály egységének ideológiai kúszasága – akadályozza meg az egységfront létrejövetelét. Ebből a megállapításból két fontos tanulságot szürhetünk le. Az egyik az, hogy a valóságos egység – ha egyelőre részlegesen is – útban van, hiszen követelménye a gyakorlati harcokból adódik s éppen a munkásokat tölti el, nem pedig az önnön marxizmusukba beleveszett hivatásos forradalmárokat s nem kevésbé a hivatásos „reálpolitikusokat”. Ők az egységfrontot saját pártjuk és frakciójuk különleges előnyeinek szempontjából mérlegelik, természetesen „az egész proletárság érdekeit tartva szem előtt”. Erre vall2 macskaóvatosságú taktikázásuk –, mintha számukra az egységfront (a mai körülmények között) túlforró kása lenne. A másik tanulság pedig az, hogy a mai, a munkásmozgalomban ténylegesen érvényesülő elméletek egyike sem, tehát a tudományos szocializmusnak sem a jobboldali, sem a baloldali pártszerü és pártos értelmezése nem alkalmas az osztályharcos munkásság egyesítésére.

„Az osztályharcos munkásmozgalomnak a szoc. dem. vezérek áruló politikája által széttört egységet helyre kell állítania” (Egységfront-füzetek 1. kiemelés az eredetiben) – halljuk egyfelől, másfelől pedig erőnek erejével arról akarnak fölvilágosítani bennünket, hogy „Moszkva bolsevista bérencei” törték meg a munkásság egységét s azt kell helyreállítani; mégpedig a demagógia kizárásával –, mondja a demagógia. Sietek tehát megjegyezni, hogy a kifejezés maga is megtévesztő. A munkásság egységét „helyreállítani” nem lehet, hiszen a munkásság egységes nem volt soha. Ne essünk áldozatul annak a balhiedelemnek, amely szerint a III. Internacionálé megszületése előtt a munkásság egységes volt. Ha így lett volna, a III. Internacionálé nem jött volna létre. Ehhez vegyük hozzá, hogy a II. Internacionálé akkor is legföljebb csak névlegesen képviselhette az egész munkásosztály érdekeit, ha belső ellentéteitől eltekintünk, hiszen a valóságban csak maga a munkásosztály állhat helyt a munkásosztály érdekeiért. (Meg kellett volna már tanulnunk, hogy a munkásosztályt csak maguk a munkások szabadíthatják fel, tehát nem a revizionista politikusok és nem a hivatásos forradalmárok.) A munkásság egészére kiterjedő egységet nem ismer ezideig a munkásmozgalom története s mi több, ilyen egység létre sem jöhet a végső küzdelem döntő pillanatáig. Pillanaton olyan helyzet értendő, amely az összes társadalmi erőkből ered, amelyben tehát tevékeny részt vesznek mind a proletár, mind a nem proletár (kispolgári, burzsoá, ellenforradalmár stb.) erők. A munkásság egysége így nem a munkáspártokon és frakciókon múlik –, a jobb és baloldal egymást vádolva csak arról tesz tanuságot, hogy nem értette meg, vagy nem alkalmazza a tudományos szocializmust, vagyis még mindig nem valósult meg a tudományos szocializmus elméletének és a

munkásmozgalom gyakorlatának egysége.3 A marxizmus előtti szocialista és kommunista elméletek éppen azért voltak utópisták, mert nem tartalmazták a szocializmus és a munkásmozgalom közös sorsának, azaz végső fokon összeforrásuk történeti szükségességének fölismerését. Ezt a fölismerést, amely a szocializmust tudományossá teszi, Marxnak és Engelsnek köszönhetjük, másszóval az ő tanításuk elmélete egyfelől a szocializmusnak, másfelől a munkásmozgalomnak. Erről fontos megemlékeznünk, mert így elénk tárul, hogy szocializmus és munkásmozgalom nem azonosak, hanem u. n. dialektikus egységet alkotnak a történelemben. A kettő összetévesztése zavart keltő,4 hiszen proletárság és burzsoázia is egységet alkotnak (a kapitalizmust), de nem azonosak. (A polgári jogi ideológia azonosnak veszi őket, amikor a törvény előtti egyenlőségről szólva nem vesz tudomást a valóságos különbségről.) Ebből adódik, hogy a szocialista bérmunkások rosszul teszik, valahányszor a végcél szempontjából mérlegelik teendőiket és határoznak el vagy utasítanak vissza konkrét harci akciókat. Ilyen esetek legföljebb tapasztalatokkal gazdagítják, de nem viszik egy lépéssel sem a „végcél”, a szocializmus megvalósítása s így a munkásosztály egysége felé őket. De megfordítva –, közvetlen harci akció az üzemekben, naponta közvetlenül5 adódó követelésekért, kikerülhetetlenül a szocialista végcélba torkollik.6 Úgy gondolom, hogy a munkások föllépése egy üzemben tiszta mosdóért és törülközőért a munkások tudatától – vagy mint mondani szokták: ideologiai zavarosságától, illetve „álmarxizmusától” stb. – függetlenül út az egység és a szocializmus7 felé; míg „egységfrontért”, vagy más eszményi, ideális célért való harc sem az eszmény megközelítésére, sem gyakorlati, tehát valóságos előny kivívására nem alkalmas. Az egész osztály egysége úgy valósul meg, ha nem érte küzdenek, hanem olyan célokért, amelyekre nézve már konkrét egység található a munkások között. A dolog dialektikája egyszerű: ha egységfrontért küzdenek munkások, akkor egyéb ellenfél hijján, egymás ellen harcolnak s így még a munkahelyeken adódó, tehát meglevő részleges egységet is megszüntetik, míg ha „törülközőért és mosdóért” harcolnak, a harcot a tőkések ellen viszik, tehát szükségszerüen egységet hoznak létre maguk között. Az osztály egysége eszmény, ideál –, a tudományos szocialistáknak rendelkezniök kellene azzal az ismerettel, hogy a munkásmozgalom nem tüzheti ki célul ideálok megvalósítását. De – a szocializmus és a munkásmozgalom viszonyát tekintve – ennél is tovább kell mennünk. A munkásmozgalomnak nem lehet eleve kitüzött célja a szocializmus megvalósítása –, a szocializmus megvalósítása a gyakorlati feladatokat betöltö munkásmozgalomnak az eredménye lesz. A szocializmusról mint a munkásmozgalomban lényege szerint bennerejlő célról sem beszélhetünk anélkül, hogy a történelmi materializmust föl ne adnók az immanens finalizmus elmélete javára. Ez nem azt teszi, hogy „a mozgalom minden, a végcél semmi” –, de legalább érthetővé válik belőle, hogy ennek a híres bernsteini8
tételnek miért volt oly nagy sikere a tömegekben, amilyenekkel a baloldaliak tételei nem dicsekedhetnek és miért töltött be oly fontos történeti szerepet a munkásság megszervezése körül. Itt látszólag ellenem szól az a marxi tétel, hogy „az elmélet maga is történelmi erővé válik, ha eltölti a tömegeket” –, valójában azonban ez9 a tétel csak megerősíti a mondottakat. Mert egy pillantás a munkásmozgalomra és látjuk, hogy különböző elméletek töltik el a tömeget s válnak ilyetén módon különböző sőt ellenséges, vagy legalább is egymást gátló történelmi erőkké. Mindez nem válik a munkásmozgalom javára, de a munkásmozgalmat alapjául tételező szocializmus ügyét sem szolgálja. S miben térnek el egymástól uralkodó elméletek? Eszményeik, ideáljaik tekintetében. A szocializmusba való békés belenövés szociáldemokrata eszménye kétségtelenül minden tudományos alapot nélkülöző, de nem kevésbé eszmény, ideál a forradalmi átalakulás hangoztatása úgy, ahogy a baloldal teszi. (Eszményi voltára mutat a németországi helyzet alakulása.) Az „ugrásnak” megvan a tudományos alapja, az nem vonható kétségbe, de amig az ugrást maga a történelem10 (amelynek objektív tényezői a nem baloldali erők is) nem tüzi napirendre, addig az ugrás ideál marad, propagandája pedig idealizmus. Mert idealizmus azt kívánni a munkásoktól, a tömegektől, hogy váljanak a szocializmus tudósaivá –,11 tömegméretben legföljebb öntudatosságról és tudatosságról beszélhetünk.12 Tömegméretben azonban csak az a történelmi folyamat tudatosítható, amely éppen végbemegy, de az már kevésbé, amely csak végbe fog menni. Egy ilyen, jövőben beálló folyamat tudatát akár vallják, akár tagadják, lényegében eszménynek, ideálnak veszik a tudományosan nem képzett munkások és éppen ezért térnek el tőle, hol jobbra, hol balra, ezért tapasztalnak önmagukon is annyi be nem vallott ingadozást komoly, harcos munkások is. A marxizmus olyan nehéz tudomány és filozófia (pl. Lenin szerint még A Tőkét is csak az értheti meg egészen, aki áttanulmányozta Hegel Logikáját, pedig az aztán kemény dió) hogy a munkások csak annyit tudnak valóban (és nem névlegesen) fölfogni belőle, amennyire a mindennapi gyakorlat alkalmassá teszi s mi több kényszeríti őket. „Az eszményi tényezőt, hogy hatni tudjon a társadalom fejlődésére, előbb magának a fejlődésnek kell megteremtenie”. (Plechanov, A marxizmus tudományos alapproblémái. Európa könyvtár 50. o. és Munka és Tudás 49. o.) (Aláhuzás az eredetiben) Az ugrás szükségességének tudatára, úgylátszik, a gyakorlat még nem kényszeríti rá a munkásosztályt, amiből arra következtethetünk,13 hogy az ugrás még mindig nem vált gyakorlati kérdéssé, vagyis túlzás azt állítani hogy „a tőkés uralom végének történelmi pillanata elérkezett” (Egységfront füzetek 1. kiemelés eredetiben). Ez vágy és hangoztatása idealizmus. Szembetűnő, hogy mind a jobboldal (békés belenövés a szocializmusba) mind a baloldal (itt az ugrás pillanata – ugorjunk stb.) materialista kifejezéssel idealista
tartalmat prédikál s aztán az eredménytelenségen csodálkozik és egymást marja.

Hogy a tudományos szocializmustól való baloldali eltérésben mennyire érvényesül14 az idealizmus, mutatja, hogy a munkásosztályra szakadt szenvedésekért a leghatározottabb formában a szoc. dem. vezetőket okolják. („A német fasizmus soha nem jutott volna uralomra ha a szociáldemokrata pártvezetők vissza nem tartották volna a német szociáldemokrata15 munkásokat a harctól” – fasisztaellenes munkások röpirata. – „Szükségszerü volt ez a fejlődés Németországban? Szükségszerü a polgári demokrácia megszünése, de nem szükségszerü16 a fasiszta diktatura felállítása... Hogy az mégis bekövetkezett, mindennek a német szociáldemokrácia, a II. Internacionálé díszpártja az oka”. Egységfront füzetek 1. 3. o. – „Lehet-e ezek után még kétség aziránt... – hogy a német szociáldemokrata párt és a szakszervezeti vezérek az osztályharcos mozgalom igazi szakítói?” (u. o. 7. o.) Ezt a vádat inkább megérteném, ha a szoc. dem. tömegekre17 hárítaná a felelősséget, bár a politikának18 olyan jámborság volna, mintha nemzeti szocialista bandák vérengzéseiért a vérengzőket papiron akarnók felelősségre vonni. Mintha bizony a tömegek elfogadnák a szoc. dem. vezetők elméleteit, ha azok – legalább abban az időpontban, amikor hallják – nem volnának számukra19 megfelelők! A szoc. dem. vezérek tömegek nélkül politikai szempontból éppoly egyszerü magánemberek, mint a legtöbb járókelő s ha irányíthatják a politikát20, azt csak a tömegek jóvoltából tehetik. Könnyü Katót táncba vinni –, tartja a közmondás, s – az emberek maguk csinálják történelmüket –, tételezi a tudományos szocializmus21. Hogy állunk hát Kautskyval, Eberttel, Braunnal, vagy bármelyik társukkal? „Küszöböljük22 ki ezt az embert és azonnal kereslet támad helyettesére és a helyettes megjelenik tant bien que mal (akár jobb, akár rosszabb), de végül mégis megjelenik”. (Engels; idézi Plechanov I. m. Európa ktár 61. o. és Munka és tudás ktár 62. o.) Idealizmus azt hinni, hogy ezeknek vagy más egyes embereknek és csoportoknak a nyakába varrható az egész emberiség történelmi mozzanatáért a felelősség. Sőt, ha rajtuk múlna a történelem, már régen „belenőttünk volna „békésen”23 a szocializmusba” –, pedig az ugye lehetetlen. Proletárok sokasága adott az ő elméleteiknek gyakorlati erőt s minthogy elméleteik az idealizmus változatai, hajótörést kellett szenvedniök. A békés átalakulás idealizmusára pedig (v. ö. Spartacus-fölkelés) az teszi hajlamossá a proletárok nagy tömegeit, mert a proletároknak csak rendkivüli történelmi körülmények között nincs láncaikon kívül veszíteni valójuk –, általában azonban van veszíteni valójuk: az életük. Amíg a proletárok, akik elvégre emberek, életét tőlük idegen erők (pl. háború) nem vetik kockára, addig ők maguk eszmények kedvéért nem igen kockáztatják, márpedig a szocialista társadalom alig lehet számukra, a zöm számára, több az ideálnál.

Nem elég azt mondani, hogy a szoc. dem. vezetőség és a pártfegyelem akadályozta meg az általános sztrájkot és nyilt ellenállást a hitleri beköszöntő24 ellen, hozzá kell tenni, hogy a pártfegyelem nyilván kibúvó volt 7 millió szoc. dem. számára, hogy ne kelljen se hősi, se csúfos harcba bocsátkozniok a – túlerő ellen. A szociáldemokrácia tehát részben kibúvó –, de vegyétek el ezt a kibúvót és „azonnal kereslet támad helyettesére és a helyettes megjelenik”. Bizonyára eljön majd az idő, amikor a nyilt harc elől nem lehet kitérni, de akkor már nem is lesz szükség a kibúvó elméletek oly változatos cáfolataira, mert a gyakorlat cáfolja meg őket, aminthogy a helyes elméletet is csak a gyakorlat igazolja. Egy meghatározott időben az emberiség csak olyan feladatot tüz maga elé, amelyet abban a meghatározott időben végrehajthat –, miért tűznek ki maguk elé a baloldaliak olyan föladatot, amelyet ugyanakkor nem hajthatnak végre? A gyakorlat, ahogy rácáfolt a jobboldaliak elméletének egészére, éppugy rácáfolt a baloldaliak taktikájára,25 vagyis az elmélet eddigi alkalmazására. Itt nem használ a jobboldaliak vezetőségének szidalmazása: maga a történelem beszélt.

Tudjuk, hogy a demokrácia diktatúra az osztályellenséggel szemben s a diktatúra demokrácia az uralkodóosztály26 számára. Mégis a diktatúra és demokrácia kérdésében különül el egymástól a legélesebben jobb és baloldal. A kölcsönös ellenségeskedés pedig olyan eredményt szül, amelyet egyik fél sem akar. A jobboldalt belekényszeríti egy kispolgári demokratizmusba, a baloldalt pedig forradalmi szektárizmusba. A jobboldalnak „békés szocialista átalakulásról” szóló, vagyis demokratikus utópiáját már említettem, helyénvaló tehát ha a diktatúra-utópiával sem teszünk kivételt. A „szociálfasizmus” jelszava nyilván azt célozta, hogy munkásokat hódítson el a baloldal zászlaja alá s a baloldal a munkásosztály többségével rendelkezzék – s akkor itt az ugrás pillanata, a proletárdiktatúra. Azonban utópia azt hinni,27 hogy a politikailag tevékeny munkások többségének diktatúrájával a szocializmus fölépíthető. Ilyen diktatúra lényegében csak ideig-óráig tarthatja magát. Oroszországban a kisebbségben lévő kulákság ma is nagy bajokat okoz –, mihez foghat hát egy olyan diktatúra, amely a politikailag28 tevékeny összlakósság ellenforradalmi többségével számol s csak a munkásosztály többségét tudja maga mellett? Diktatúra valójában csak a politikailag aktiv lakósság többségén alapulhat, a baloldali diktatúra-utópia pedig csak a munkásság többségére akar támaszkodni. Ismételten hallatszik az a fölfogás, hogy „a munkásságnak és a falusi szegénységnek egy agrárországban könnyebb meghódítania a hatalmat (ha az már nem tartható J.A.), de nehezebb építenie a szocializmust, míg egy túlnyomóan ipari országban – a burzsoázia nagyobb szervezettsége folytán – nehezebb a hatalmat meghódítania, de – a fejlettebb termelési apparátus folytán – könnyebb a szocializmust építenie”. (Egységfront füzetek29 1.). De ebből a fölfogásból hiányzik az utalás arra,

hogy a fejlettebb termelési apparátushoz hozzátartoznak a mérnökök, a specialisták s a többnyire haragosan emlegetett munkásarisztokrácia is. Nélkülük a fejlett termelési apparátus annyira fejletlen, hogy nem is hozható mozgásba. Oroszországi perekből látják, hogy néhány mérnök – annyi év után! – nagy zavarokat okozhat –, kétségtelen, hogy az ilyen veszély a termelési apparátus fejlettségével együtt növekszik. Specialisták odaadása nélkül tehát nem valósítható meg a szocializmus, márpedig a specialisták nagyobbára polgári eredetűek. A polgári származás benső kapcsolatot jelent a polgársággal –, tehát ha a specialisták odaadó részvételétől is függ a szocialista fölépítés sikere, az azt jelenti, hogy egy szocialista diktatúrának a politikailag tevékeny lakósság többségére kell alapozódnia, mert egy csupán a munkásság többségére való támaszkodás a diktatúra kisérletének véres összeomlását jelenti. Oroszországban a lakósság többsége állt a diktatúra mellé s az így szervezhette magát állandó hatalommá. A politikailag tevékeny (aktiv) lakósság többségét a proletárok azonban csakis úgy hódíthatják a maguk oldalára, ha valóban, ha személy szerint küzdenek önnön osztályérdekeikért, mert a kispolgári ideológiájú tömegek szemében csakis a munkásság fáradhatatlan küzdelme igazolhatja szemléletesen és kézzelfoghatóan a kapitalizmus kilátástalanságát.

Összegezve a mondottakat: 1. Nem lehet maradandóan akadálya a munkásság gyakorlati összefogásának a jobb és baloldal ama kölcsönös vádja, hogy a másik fél tette tönkre az egységet –, mert egység a munkásmozgalomban ezideig nem volt és nem lehetett. 2. Egységet alkotni lehetetlen olyan célok és feladatok jegyében, amelyeknek megvalósítását és betöltését nem az adott időpont30 tüzi napirendre, iktatja a munkásmozgalom történelmi gyakorlatába. 3. Csak olyan konkrét akciók eredményezhetnek fokról-fokra nagyobb (és nem egy csapásra teljes) egységet, amelyekre nézve már – ha nem is tudatosan – egység található a munkások között. 4. Mindvégig a munkásságnak, a munkásoknak az akcióiról van szó, tehát olyan akciókról, amelyeket maguk a munkások hajtanak végre, nem pedig olyan megbizottaik, akiket az érdekelt munkások nem vonhatnak közvetlenül felelősségre. 5. A munkások gyakorlati materializmusán kell alapulnia a szocialista propaganda dialektikájának. A legfőbb egység: a tudományos szocializmus elméletének és a munkásmozgalom gyakorlatának egysége így fog megvalósulni.S egy jámbor óhajtás: – Jó volna, ha a munkások belátnák, még mielőtt fasiszta terroristák vernék bikacsökkel a fejükbe, hogy egymás harci akcióinak a támogatása minden eszményi pártfegyelemnél előbbrevaló.