A dualizmus válságától a forradalmakig (1906-1919)

Vissza [A felvilágosodástól a romantikáig (1780-1849 )]
Vissza [A romantikától az avantgárdig (1849-1919)]
Vissza [Az önkényuralom kora (1849-1867)]
Vissza [A dualizmus virágkora (1867-1890)]
Vissza [A dualizmus válsága (1890-1905)]
Tovább [Újklasszicizmus és újnépiesség (1919-1944) ]

Az igazi áttörés, az irodalmi és művészeti forradalom véghezvitele a kilencszázas évekre maradt. 1906-ig a magyar író általában jogot végzett vagy jogi tanulmányokba belekezdett újságíró (mint Ady is). A többi művészeti pálya már „szakosított" volt: a zenész zeneakadémiát végzett, a festő valamelyik befutott mester iskolájában tanult - még a századforduló magányos tehetsége, a jórészt autodidakta Csontváry Kosztka Tivadar [A kép megjelenítése] is megfordult Hollósy Simon iskolájában.

Az 1906 körül jelentkező művésznemzedék már nem a jogon kezdte tanulmányait, hanem a bölcsészeten. A pesti bölcsészkaron Négyesy László (1861-1933) stílusgyakorlati szemináriumán került össze először Babits Mihály, [A kép megjelenítése] Juhász Gyula [A kép megjelenítése] és Kosztolányi Dezső, [A kép megjelenítése] akiknek baráti levelezéséből nemcsak az derül ki, hogy milyen eltökélten készültek a magyar költészet megújítására, hanem az is, hogy egymás első műértő közönsége voltak, továbbá Csáth Géza, [A kép megjelenítése] Tóth Árpád és Balázs Béla; [A kép megjelenítése] a bölcsészhallgatók számára létesített Eötvös Kollégiumban pedig Szabó Dezső, [A kép megjelenítése] Kodály Zoltán [A kép megjelenítése] (aki a zenei stúdiumok mellett a magyar és német szakot is látogatta), valamint Horváth János, [A kép megjelenítése] a kiváló irodalomtörténész.
Új jelenség - s óhatatlanul összefüggött a női emancipáció igényével - a viszonylag nagy számú nőíró (Erdős Renée, 1879-1956, [A kép megjelenítése] Lesznai Anna, 1885-1966, Kaffka Margit [A kép megjelenítése]) jelentkezése, ami a századforduló még erősen patriarchális légkörében már önmagában is nagy kihívásnak számított - az pedig végképp annak, ha nő létére (mint Erdős Renée [A kép megjelenítése]) nyíltan szólni mert a testi szerelemről.

A századelő nemzedékének, a „második magyar reformnemzedék"-nek mindenekelőtt a két korszakos jelentőségű folyóirat, a Huszadik Század (1900-1919) és a Nyugat (1908-1941) [A kép megjelenítése] adott fórumot. A Huszadik Század társadalomtudományi szemle volt, s köréből alakult meg a Társadalomtudományi Társaság, amely a századelőn népszerűvé vált tudomány, a szociológia első magyar műhelye lett. Kezdetben a lap is, a társaság is csaknem minden olyan értelmiségit egyesített, aki érdekelt volt a társadalomról való gondolkodás megújításában. Később azonban elváltak az utak, s a nemzeti liberálisok 1906-ban szakítottak a radikális demokratákkal és más néven új szervezetet hoztak létre. A Huszadik Század szerkesztője Jászi Oszkár (1875-1957) lett, a magyar polgári radikalizmus vezéralakja, maga is kiváló szociológus és politológus. A folyóirat szakmailag felkészült fiatal szerzőgárdája igyekezett válaszokat találni a magyar glóbus régi-új kihívásaira. Fontos tanulmányok olvashatók itt az általános, titkos választójog és a földreform szükségességéről, a falusi egyke és a kivándorlás okairól, a nemzetiségi politikáról és a zsidókérdésről.

A Nyugat [A kép megjelenítése] első száma 1908. január 1-jén jelent meg. Főszerkesztője Ignotus (1869-1949), [A kép megjelenítése] szerkesztői Fenyő Miksa (1877-1972) és Osvát Ernő (1877-1929). [A kép megjelenítése] A folyóirat arculatát elsősorban Osvát szerkesztői tevékenysége formálta. A kilencszázas években induló nemzedék kiváló érzékenységű, fáradhatatlan szervezőjeként Osvát kizárólag a művészi színvonalat tartotta szem előtt, hitt a tehetség mindenhatóságában, s nyitva akarta hagyni a Nyugat ajtaját az újabb és újabb művésznemzedékek előtt. Ő fedezte fel Babits Mihályt, Móricz Zsigmondot [A kép megjelenítése] és Füst Milánt. [A kép megjelenítése] 1911-ben a Nyugatot anyagilag erőteljesen támogató Hatvany Lajos (1880-1961) [A kép megjelenítése] javaslatával szemben (hogy részesítsék előnyben az ismert szerzőket s ezzel nagyobb közönséget nyerhetnek meg a folyóirat számára - 800 előfizetője volt ekkor) Osvát kitartott korábbi gyakorlata mellett, vállalta a kísérletezéssel járó kockázatot.

Míg a Huszadik Század körére a pozitivista-evolucionista áramlatok hatottak elsősorban, addig a Nyugat íróira az életfilozófiák, mindenekelőtt Schopenhauer és Nietzsche, később Bergson és Freud (a neves Freud-tanítvány, Ferenczi Sándor 1912-től publikált itt). A Nyugat művésznemzedékének meghatározó élménye a világ titokzatossá válása és a költői alkotás eredendően paradox jellege, tehát hogy a felfoghatatlant kell kifejeznie. E nehézségek kifejezetten ösztönzőleg hatottak: a személyiség és a költészet rendkívüliségét bizonyították. Irodalmunkban hosszú idő után most ismét a líra került előtérbe. Ám a romantikusan értelmezett szimbolizmus és szecesszió mellett helyet kaptak az impresszionista és naturalista törekvések is. Ha fellapozzuk a Nyugat első évfolyamának számait, a szerzők között találjuk Ady, Babits és Kosztolányi mellett Móricz Zsigmondot, Kaffka Margitot, Csáth Gézát, Juhász Gyulát, Balázs Bélát és Tóth Árpádot is. A Nyugat legfőbb kritikusa Ignotus mellett Schöpflin Aladár (1872-1950), [A kép megjelenítése] de szinte valamennyien írtak bírálatot, esszét.

A Nyugatot valamelyest megelőzve jelentkezett ADY ENDRE (1877-1919) [A kép megjelenítése] nagy visszhangot kiváltó köteteivel (Új versek, 1906, [A kép megjelenítése] Vér és arany, 1907). Ady nemcsak első munkatársa volt a lapnak, hanem példaképe, lobogója és reklámja is. 1909-ben a Nyugat külön Ady-számot jelentetett meg, benne Ady önéletrajzával. Korabeli hatását nehéz túlbecsülni, a tízes évek fiatal nemzedékének éppúgy anyanyelve volt Ady költészete, mint az 1960-as, 1970-es évek ifjúságának József Attiláé. A Monarchia más nemzetiségű írói szemében is vitathatatlan tekintélynek számított, ami nem kis dolog ebben a nemzetiségi ellentétektől sújtott térségben.

Két korai verseskötete csupán költői tájékozódását dokumentálja; a Nagyváradon újságíróskodó Ady publicisztikája jelentősebb, mint költészete. A századelőn újságírónak lenni hivatást és életmódot jelentett. Elsősorban ez alakította Ady életmódját és öntudatát is. Teljes hévvel vetette bele magát az újságíráshoz akkor mintegy hivatásszerűen hozzátartozó bohém életvitelbe is, az állandó éjszakázás, mulatozás, a kávéházak, [A kép megjelenítése] az orfeum [A kép megjelenítése] és a nyilvánosház világába. Nem véletlen, hogy Nietzsche mellett és előtt a másik legfőbb példaképe Heine, akiben az egyház és a többi megkövesedett tekintély elleni lázadót tisztelte. Ady újságíró mentalitásából eredeztethető, hogy verseit is (akár a cikkeit) könyörtelen pontossággal szállította a lapok számára, azaz nem fordított valami sok időt érlelésükre. Költőként is „emberi dokumentumokat" kívánt adni, nem hitt semmiféle elefántcsonttoronyban, s állandó aggodalommal figyelte: mit szól verseihez a publikum. Akadnak versei, amelyek - a napi politikába belemerülve - úgy hangoznak, mintha vezércikkek volnának.

Valóban az áhított megváltást jelentette számára, hogy találkozott a romantikusan elképzelt nagy szerelemmel, Brüll Adéllal, [A kép megjelenítése] egy kereskedő feleségével, akit - nevét megfordítva - Lédának nevez verseiben. Követi az asszonyt Párizsba, s az érzelmi földrengés költővé érleli. Hazatérve a liberális szellemű Budapesti Napló munkatársa lesz, s az 1905-1906-os kormányzati válság idején lapjával együtt az általános választójog bevezetését meghirdető „darabontkormány" mellé csatlakozik. Ekkor kerül személyes kapcsolatba Jászi Oszkárral és a Huszadik Század körével, akiknek hatása Nagyvárad óta számottevő nézeteinek alakulásában.

1906 februárjában jelenik meg a harmadik és egyben az első „igazi" Ady-kötet, az Új versek: [A kép megjelenítése] ehhez szokás kötni a modern magyar költészet születését. Valójában a következő, nem kevésbé jelentős verseskötet, az 1907 decemberében megjelenő Vér és arany győzte meg végképp a kicsi, de lelkes progresszív tábort, hogy megérkezett Ady Endre személyében az új idők új dalosa. Móricz Zsigmond [A kép megjelenítése] a felszabadítóját látta benne: a Vér és arany kötetet egyetlen éjszaka alatt olvasta el és a megvilágosodás erejével hatott rá. Hatvany Lajos [A kép megjelenítése] pedig a Huszadik Században publikálta hódoló vallomását „megtéréséről" Adyhoz.

Elsősorban a totális lázadót, a minden korábbi értéket fölforgatót érzékelték Adyban, aki olyasmiről és úgy énekelt, amiről és ahogyan nemcsak a közmorál, de az illendőség, a lovagiasság és férfias jó ízlés is tiltotta beszélni: a beteg, tilos, bűnös szerelemről, az élet gonosz mámorairól, a pénzről, a lét szörnyű, zavaros és véres élményeiről. Ady nemzetet ostorozó indulata Széchenyiét [A kép megjelenítése] idézte, a műveletlen magyar Ugar képe a Nagy Parlagét - de mintha közben megállt volna az idő! Verseiben a táj, az ország: elátkozott föld, amelyben minden és mindenki pusztulni kárhoztatott (A Hortobágy poétája, A Tisza-parton, Lelkek a pányván, valamennyi 1905-ből való). Petőfi „arany kalásszal ékes rónaság"-ából, amit a népies-nemzeti ízlés normává emelt és banalitássá koptatott, Ady lírájában „halálszagú, bús magyar róna" lett (A lelkek temetője, 1905), az otthon és a szabadság jelképéből az otthontalanság és a lehúzó kötöttség jelképe (A magyar Ugaron, 1905).

Évente publikálta új köteteit (Az Illés szekerén, 1909, Szeretném, ha szeretnének, 1910 stb.). Sajátos vitális-organikus jellegű szimbólumkincs uralja költészetét: az Élet a legfőbb vonatkozáspont, még akkor is, ha a vers éppen az elmúlásról szól (Temetés a tengeren, Párizsban járt az Ősz, mindkettő 1906-os), s örökös létharc folyik benne - akár Léda az ellenfél (Héja-nász az avaron, 1905), akár a „disznófejű Nagyúr" (Harc a Nagyúrral, 1905). Jelképvilága a romantikusan fölértékelt én köré szerveződik - de hát ennek az én-nek nem akármilyen megpróbáltatást: a „Minden Egész eltörött" félelmetes tapasztalatát kell tudnia elviselni (Kocsi-út az éjszakában, 1909).

1910 és 1914 között jelentős fordulat következett be Ady művészetében: a szecessziós-szimbolista látásmódot expresszionista elemeket is tartalmazó, archaizáló-egyszerűsítő szemlélet váltotta fel, s ezt a folyamatot a világháború - Ady által az első pillanattól elítélt - démonikus világa még jobban fölerősítette. A korábbi magánmitológia helyét immár kollektív mítosz foglalja el: a nemzeti történelem és a Biblia képzeteire és tudatára épített sorsszimbólumok kerülnek középpontba (Hunn, új legenda, 1913, Az Idő rostájában, 1913, A szamaras ember, 1914, Az eltévedt lovas, 1914). Ady utolsó periódusának reprezentatív gyűjteménye a háború végén, röviddel halála előtt publikált A halottak élén című kötet (1918).

A Nyugattal egy időben jelent meg 1908-ban Nagyváradon Juhász Gyula (1883-1937) [A kép megjelenítése] szerkesztésében A Holnap nevű irodalmi csoportosulás azonos című versgyűjteménye, [A kép megjelenítése] többek között Ady, Babits, Balázs Béla és Juhász Gyula verseivel. Ady költészete önmagában is széles körű megbotránkozást keltett, de A Holnap antológiában való részvétele - már csak azért is, mert egy csoport vagy irányzat mindig veszedelmesebb színben tűnik fel, mint egyetlen szerző - a konzervatív irodalmi fórumok kíméletlen támadását váltotta ki.

Szabolcska Mihály (1861-1930), a népnemzeti irány kései epigonja, verssel tiltakozott A Holnap erotikája ellen; Rákosi Jenő, a Budapesti Hírlap főszerkesztője „hazafiatlanság"-gal vádolta A Tisza-parton költőjét. Herczeg Ferencet, [A kép megjelenítése] az Új Idők szerkesztőjét már Bródy Sándornak A dada című színműve [A kép megjelenítése] is kritikai hadjáratra ingerelte 1904-ben a „kozmopolita" Budapest ellen, amelyet szembeállított a nemzeti érzésű vidékkel. Most - kiváló taktikai érzékkel - A Holnapról írt bírálatában Adyt leválasztotta a többiekről, és sikerült is elérnie, hogy a költői elsőségére féltékenyen ügyelő Ady egy gúnyos-epés cikkben megtámadja saját táborát (A duk-duk affér, 1908). A cikk megdöbbenést és zavart keltett, Juhász Gyulával [A kép megjelenítése] pengeváltásra is sor került, ám később Ady visszakozott és megpróbálta kiengesztelni barátait. A Nyugat és a többi „destruktív" eszme ellenében alapították 1911-ben a Magyar Figyelő című folyóiratot, amelynek fővédnöke (és Rusticus álnéven olykor szerzője) Tisza István, szerkesztője pedig Herczeg Ferenc volt.

Ady személye megosztotta a Nyugat táborát is. Könnyen lehet, hogy már Karinthy Frigyes [A kép megjelenítése] nagyszerű Ady-paródiái [A kép megjelenítése] sem voltak annyira ártatlanok, amikor könyörtelen pontossággal pécézték ki modorosságát. Más kérdés, hogy az Így írtok ti (1912) [A kép megjelenítése] torzképei - legalább a Nyugat írói esetében - mintegy „humanizálták", azaz elfogadtatták az új irodalmat a szélesebb közvéleménnyel.

A Nyugat táborán belüli feszültségek legismertebb példája az Ady és Kosztolányi közötti ellentét. Ady igazságtalanul elmarasztaló bírálatot írt Kosztolányi Dezső Négy fal között című verseskötetéről (1907), amely elsietett, egyenetlen színvonalú kötet ugyan, de mégiscsak az új nemzedék időben második jelentős teljesítménye (az Új versek után). Kosztolányi éppen az ismét Párizsba távozó Ady helyét kapta meg a Budapesti Napló szerkesztőségében, [A kép megjelenítése] s a lap vasárnaponként fölváltva közölte Ady és az ő verseit. Ady „irodalmi író"-nak nevezte Kosztolányit, holott ez inkább illett volna Babitsra, akit viszont Ady végül elfogadott [A kép megjelenítése] - talán mert őt kevésbé érezte vetélytársának. Az induló Babits T. S. Eliot „objektív" lírájával rokon szimbolista-tárgyias költészete (Levelek Iris koszorújából, 1909, Herceg, hátha megjön a tél is, 1911) különösen élesen ütött el a magyar hagyományoktól. Kosztolányi később, 1929-ben vett elégtételt, amikor pamfletet írt Ady messiás pózáról.

Mindenesetre Ady meghatározó egyénisége kikerülhetetlenné tette, hogy jelentősebb pályatársai más utat keressenek maguknak. Babitsnak már az első, míg Kosztolányinak csak A szegény kisgyermek panaszai című második kötetében (1910) sikerült továbblépnie. Babits a tárgyias, bölcseleti igényű líra, Kosztolányi pedig az egységes versciklusként megkomponált s a gyerek álarcát felöltő szerepjátszó költészet megteremtésére törekedett. Útkeresésükben segítségükre volt számottevő világirodalmi tájékozottságuk; mindkettőjüknek jelentős a fordítói teljesítménye. (A Kosztolányi fordításait egybegyűjtő Modern költők című antológia [A kép megjelenítése] 1914-ben reveláló erejű a kortársak számára.) Mellettük még Füst Milán (1888-1967) [A kép megjelenítése] bizonyult eredeti tehetségnek, aki a Változtatnod nem lehet címmel megjelent első verseskötetében (1912) a drámai monológ műfajával kísérletezett.

KARINTHY FRIGYES (1887-1938) [A kép megjelenítése] 1912-ben látványosan tört be az irodalmi életbe: öt könyve jelent meg egyetlen év leforgása alatt (köztük az Így írtok ti [A kép megjelenítése] és a Ballada a néma férfiakról című elbeszéléskötet). Irodalmi torzképeivel éppúgy műfajt teremtett a magyar irodalomban, mint humoreszkjeivel. A Tanár úr kérem (1916) a diákélet egyszerre nosztalgikus és elidegenítő megidézése. Költészete is eredeti: a „hosszúvers" sajátos változatát teremtette meg (kötetei: Nem mondhatom el senkinek, 1930, Üzenet a palackban, 1938). A századvég divatos témáját, a nemek harcát irodalmunkban ő ábrázolta a legnagyobb erővel. „Férfi és nő hogy érthetnék meg egymást? - írta egyik aforizmájában - Hisz mind a kettő mást akar: a férfi nőt, a nő férfit." Swift Gulliverjének fordítójaként maga is megpróbált utópikus és ellenutópikus példázatokat írni (Utazás Faremidóba, 1916, Capillária, 1921), de a nálunk kevésbé kedvelt műfajt neki sem sikerült igazán elfogadtatni.

A Nyugat írói közül (Füst Milán mellett) egyedül Karinthyt foglalkoztatta erőteljesen a természettudomány. Ugyanakkor nem véletlenül rajongott Az ember tragédiájáért: [A kép megjelenítése] ahogy Madách, [A kép megjelenítése] ő sem volt képes választani a liberális szabadelvűség és a pozitivizmus hagyománya, a szabad akarat és a determinizmus között. Egyfelől elégedetlen a tudománnyal, amely nem tud mit kezdeni az emberrel, másfelől semmitől sem tartott jobban, mint attól, hogy a szigorúan determinista szellemű tudomány illetékessége kiterjedjen az emberre is. Csáth Géza [A kép megjelenítése] ismertette meg vele a freudizmust, amelynek első propagandistái közé tartozott: az emberi lélek tudományos magyarázataként üdvözölte. Később azonban szembefordult vele, mert - megtapasztalva a háború, a forradalmak és az ellenforradalom tömeghisztériáját - veszélyt látott a tudattalan fölszabadításában. 1936-ban agytumorral operálták: Utazás a koponyám körül című műve (1937) a lehető legnagyobb tárgyilagossággal beszéli el az életmentő műtét történetét s rajta keresztül a végső nagy titok előtt álló ember riadalmát.

A Nyugat első, 1919-ig tartó korszakából még Kaffka Margitot és Csáth Gézát emeljük ki, akiknek pályáját fiatalon törte derékba a halál.

Kaffka Margitnak (1880-1918) [A kép megjelenítése] mindenekelőtt a regényei (Színek és évek, 1912, Hangyaboly, 1917) jelentősek. A Színek és évek egy elszegényedett dzsentri családból származó asszony élettörténetét beszéli el, házasságainak kudarcát, teljes kiszolgáltatottságát - mert a hagyományos női szerep lehetetlenné teszi, hogy megfelelő munkát vállaljon és a saját lábára álljon.

Csáth Géza (1887-1919), Kosztolányi unokaöccse és vele együtt a Budapesti Napló munkatársa, [A kép megjelenítése] orvosi egyetemet végzett, s korán megismerkedett a pszichoanalízis tanításával - 1911-ben publikált részletes esetleírása úttörőnek számít a nemzetközi szakirodalomban is. Kritikai (főként zenekritikai) tevékenysége is jelentős (az elsők között ismerte fel Bartók és Kodály nagyságát, németül kiadott Puccini-könyve számottevő sikert aratott), de az - uralkodó hangulat-novella trendjével szembeforduló, a német „újtárgyiasság" irányzatához hasonló, szenvtelenül előadott - elbeszéléseiben alkotott leginkább maradandót (legfontosabb kötetei: A varázsló kertje, 1908, [A kép megjelenítése] Délutáni álom, 1911).

Az Anyagyilkosság című, talán legtökéletesebb novellája (1908) csaknem egykedvűen beszéli el, hogy a korán félárván maradt és magukra hagyott Witman-fiúk felébredő szexuális érdeklődése hogyan vezet (a címben megjelölt) szörnyű tettükhöz. Semmi magyarázkodás, semmi moralizálás - a lehetséges lélektani és szociális indítékokat csak jelzésszerűen villantja fel a szöveg, így az anyagyilkosság közvetlenül a kifordult világrend metaforájává válik.

A Nyugat táborát - a belső feszültségek ellenére - egyben tartották a konzervatív erők támadásai. A világháború éveiben az „apolitikus" Nyugat egész gárdája védelmébe vette a háborúellenes versei miatt támadott Adyt és Babitsot. [A kép megjelenítése] A különbözés pedig már csak azért sem okozhatott különösebb gondot, mert éppen a szellemi önállóság volt a belépőjegy a Nyugatba és nemcsak oda. Kellőképpen érzékeltetheti ezt két olyan alkotó példája, akik bár publikáltak a lapban, nem tartoztak szorosan annak köréhez.

MOLNÁR FERENC (1878-1952) [A kép megjelenítése] 1897-ben, a nemzet ezeréves fennállásának évfordulóját követő esztendőben lett újságíró, s gyors sikerei, majd a világhír mintha a millenáris káprázat beteljesülését igazolták volna. A legmerészebb álmokat váltotta valóra: megteremtette a modern polgári vígjáték európai színvonalon álló magyar változatát, amelynek az egész világon polgárjogot szerzett. A magyar irodalmat sokáig szinte csak az ő életműve képviselte a nyugati közvélemény előtt.

Írói pályája korábban indult, mint a vele csaknem egyidős Adyé és többi kortársáé. Az éhes város című regénye - amely az első magyar regény Budapestről - 1901-ben jelent meg, s azt próbálta szatirikusan bemutatni, hogy mi történik akkor, milyen mohó izgalom fogja el a krónikus tőkehiányban szenvedő, hitelre épült „éhes" várost, ha a véletlen folytán pénzhez jut. Az első igazán jelentős szépprózai művét, ifjúsági irodalmunk örökzöldjét, A Pál utcai fiúkat 1906-ban írta, [A kép megjelenítése] az első kirobbanó színpadi sikerét, Az ördögöt pedig 1907-ben. [A kép megjelenítése] Az utóbbit még számos elbűvölően könnyed, briliáns színpadi technikájú vígjátéka követte (A testőr, 1910, Játék a kastélyban, 1926, Egy, kettő, három, 1929), amivel itthon és külföldön iskolát teremtett. Liliom című darabjával (1909) a népszínműnek - az idillt iróniával ellensúlyozó - pesties változatát próbálta megteremteni.

Pályája kezdetén Molnár [A kép megjelenítése] mindenekelőtt újságíró volt, nézőpontját és gondolkodásmódját döntően ez határozta meg. Míg az újságíró-lét a kiszámíthatatlan következményekkel járó végletei miatt volt érdekes számára, addig a színházi világ éppen azzal, hogy a látszatokkal bánni képes tudás és technika birtokában kiszámíthatóvá teszi az életet. Színház és élet: merő szemfényvesztés itt is, meg ott is - vélte Molnár [A kép megjelenítése] -, csakhogy a szerepeket a színpadon jobban játsszák, lévén a színészek (és a színpadi szerzők) mégiscsak szakemberek. A világot jelentő deszkákon bármi eljátszható és elhitethető: az elhidegült színésznő feleség szerelmét a férj (aki ugyancsak színész) visszaszerezheti, csupán délceg testőrt alakítva kell udvarolnia (A testőr); a hűtlenségen rajtakapott menyasszony (ő is színésznő: primadonna) ártatlanná nyilvánítható, csupán a kihallgatott szerelmi légyottról kell kideríteni, hogy közönséges színházi próba volt (Játék a kastélyban). Molnár Ferenc színháza megnyugtató biztonságot sugall: minthogy bármi behelyettesíthető, nincs komolyan vehető különbség látszat és valóság között; az élet pedig jobban tenné, ha úgy működne, mint a színház.

Molnár [A kép megjelenítése] szépprózai remeklései - A Pál utcai fiúkat kivéve - kihulltak az irodalmi köztudatból. Holott a Széntolvajok című elbeszélése (1906) vagy A zöld huszár című regénye (1937) egyaránt irodalmunk legjavához tartozik. A zöld huszár cselekménye Molnár ifjúkorának - a harmincas évekből tekintve - naiv és elkényeztetett világában játszódik, amikor az emberek még elmerülhettek magánéletükben s önfeledten adhatták át magukat szerelmi szenvedélyüknek és fájdalmuknak. A regény meséje csaknem bántóan igénytelen - fiatal pesti újságíró beszéli el balsikerű szerelmi kalandjának történetét. Egy vidéki kisvárosban megismerkedik a helyi éjszakai élet pillangójával, akinek közeledését elutasítja, mert menyasszonya van, s nyugodt boldogságra vágyik, családra, gyerekre. Amikor a lány Pestre kerül, egyre jobban hatalmába keríti az iránta érzett szerelem, mégis ellenáll minden kísértésnek. Azután már csak a lány öngyilkosságáról értesül. A jóvátehetetlen veszteséget képtelen elviselni: alkohol és altató kábulatában él, majd megmérgezi magát. A kórházi betegágyon, az öntudatra ébredés pillanatában zárul a történet. A regény újságíró hőse a lehető legnagyobb pontossággal próbálja fölidézni az eseményeket, szűkszavúan, pátosz nélkül, a megszállottak visszafogott izzásával beszél. Nemcsak az atmoszférateremtés avatja jelentőssé Molnár regényét, hanem a konvenciók mögé menekülű ember gyávaságának és szerencsétlenségének, ön- és közveszélyességének finom lélekrajza is.

Ahogy Molnár, a vele egykorú KRÚDY GYULA (1878-1933) [A kép megjelenítése] sem csatlakozott egyetlen írói csoportosuláshoz sem, az irodalmi élet magányos alakja maradt. Kezdetben Mikszáth követőjének hitték, pedig már korai műveinek időszemlélete gyökeresen különbözik nemcsak Mikszáthétól, de a kor valamennyi elbeszélőjétől. Példátlanul termékeny író. Csak a tízes években talált rá saját hangjára: a Szindbád ifjúsága című kötetével (1911) kezdődően a novella megújítója lett, Napraforgó című könyvével (1918) pedig a 20. századi magyar regényírás egyik legjelentősebb alkotója, a jellem és a történet széttördelésével e műfajnak is továbbfejlesztője.

A szecesszió által ösztönzött prózaírók közül egyedül neki sikerült maradandó értékű hosszabb műveket írnia (A vörös postakocsi, 1913, Boldogult úrfikoromban, 1930). Szindbád figurájának - a szerelem emlékeken át bolyongó örök vándorának - megalkotásával olyan jelképet teremtett, amely egész művészetének védjegye lett. Krúdy és hősei nem alá akarnak merülni az időben, hanem kívül akarnak kerülni az időn.

Az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél című novellája (1927) a magyar széppróza egyik gyöngyszeme. A történet főszereplője egy ezredes, akinek az úri kaszinó megbízásából meg kell ölnie párbajban egy újságírót. Fölkeresi leendő áldozatának törzshelyét, [A kép megjelenítése] ahol érthetetlen falánkság tör ki rajta, s végigeszi az egész étlapot. A helyettesítő halott Krúdy által kedvelt motívuma e novellában különösen összetett jelentésre tesz szert: az engesztelő áldozatnak szánt álarcos játékával az ezredes nem egy idegen ember sorsát veszi magára, hanem a saját magában rejtőzködő igazi énjét engedi felszínre jutni, amelyről kiderül, hogy már tökéletesen kiüresedett, életidegen. S így megtörténik a csoda: a hivatásos párbajhős alulmarad a civillel szemben.

Röviden utalnunk kell a századelő sajátos pesti produktumára, a kabaréra is, amely nemcsak mint az igényes szórakoztatás műfaja, de a modern magyar irodalom szövetségeseként és népszerűsítőjeként is méltó figyelmünkre. Amikor 1907-ben a Bonbonnière mulató vezetésébe bekapcsolódott az író Nagy Endre (1877-1938), [A kép megjelenítése] aki Nagyváradon Ady baráti köréhez tartozott, új irányt adott a szórakoztató műsoroknak. Egy évvel később pedig megnyitotta saját kabaréját, amellyel átütő sikert aratott. Fölléptette pódiumán Adyt, Kosztolányit és a Nyugat több íróját. Büszkén vallotta: nem külföldi példát követ. Heltai Jenőtől (1871-1957) és Molnár Ferenctől Karinthy Frigyesen és Móricz Zsigmondon át Szép Ernőig (1884-1953) terjedt szerzői névsora. Utóbb megírta a műfaj történetét is (A kabaré regénye, 1935).

A Huszadik Század és a Nyugat mellett (és őket is bírálva) még más új irodalmi-szellemi csoportosulások is jelentkeztek. A Huszadik Század pozitivista és a Nyugat impresszionista beállítottságán akart túllépni a rövid életű, 1911-ben megjelenő A Szellem című művészetfilozófiai folyóirat, [A kép megjelenítése] melynek Fülep Lajos (1885-1970) [A kép megjelenítése] és Lukács György [A kép megjelenítése] voltak szerkesztői. Itt publikálta legfontosabb írását a világháborúban, szibériai hadifogságban fiatalon meghalt filozófus tehetség, Zalai Béla (1882-1915) is. A háború éveiben szűk körű, de hatását tekintve igen jelentős elméleti vitaklub alakult ki Balázs Béla és Lukács György körül, [A kép megjelenítése] az ún. Vasárnapi Kör, amelynek olyan, később külföldön híressé váló tagjai voltak, mint a művészettörténész Antal Frigyes (1887-1954) és Tolnay Károly (1899-1981), a művészetszociológus Hauser Arnold (1892-1978) és a filozófus Mannheim Károly (1893-1947), a tudásszociológia atyja.

A világháborús időket Lukács György és baráti társasága a „tökéletes bűnösség korá"-nak látta, s a megváltást az emberi lélek belső megtisztulásaként, Dosztojevszkij misztikusan értelmezett szeretet-erkölcse alapján képzelte el. A Bűn és bűnhődés (1888) Razumihin nevű szereplőjének szavait idézve, „Az igazsághoz áthazudni magunkat" vált Lukács kedvelt hivatkozásává. Igen jellemző a Vasárnapi Kör tagjai kiútkeresésének irányára Lesznai Anna frappáns megfogalmazása: „A bűnöző nem azonos bűnével."

BALÁZS BÉLA (1884-1949) [A kép megjelenítése] pályája együtt indult a Nyugattal, s rendszeresen közölte írásait a lap, de nem tartozott igazán annak táborába. Elégedetlen volt a folyóirat szerinte domináló impresszionista és naturalista törekvéseivel. Verseiben, meséiben és színdarabjaiban a szecessziós jelképiség új, az ősi folklórból és a századforduló filozófiai áramlataiból egyaránt táplálkozó, végletekig egyszerűsített-stilizált változatát próbálta megteremteni. Az 1919-es kommün után emigrált, s filmesztétaként tett szert nemzetközi elismerésre.

Balázs Béla írói világképe reménytelenül tragikus. A kékszakállú herceg vára (1910) [A kép megjelenítése] címszereplője hiába remél megváltást a szerelemtől, mert nem adhat oda érte mindent, nem szolgáltathatja ki valamennyi titkát - új asszonyát, Juditot viszont éppen a titkai érdeklik. Férfi és nő sohasem lehet egymás igazi társa - sugallja a mű -, mert forma és élet kizárja egymást: a férfilélek önmagából építkező, zárt világa csak addig szilárd, amíg megközelíthetetlen - akárcsak a Kékszakállú vára.

Balázs Béla és Lukács György indulása két nagy hatású művészeti áramlat fellépése közé esett: a századvégi impresszionizmus után, a század eleji avantgárd előtt. Köztes helyzetük is szerepet játszott abban, hogy mély ellentétet láttak az „élet" és a „formák" között, s az impresszionizmus „stíluskáosza" után „szilárd alapú" művészet létrejöttét várták, amely a régi görögök biztonságával és egyensúlyával rendelkezik. Utóbb az avantgárd a kívánatos jövő nevében, a kiválasztott biztonságával, de az egyensúllyal mit sem törődve próbálta a művészet és az élet új egységét megteremteni - Lukács nem is tudta neki ezt soha megbocsátani.

Kassák Lajos és expresszionista-aktivista művészcsoportja (György Mátyás, 1887-1944, Komját Aladár, 1891-1937, Rozványi Vilmos, 1892-1954, Mácza János, 1893-1974, Lengyel József, 1896-1939, Barta Sándor, 1897-1938, valamint a mozgalom legjelentősebb képzőművésze, Uitz Béla, 1887-1972), illetve az általuk írt és szerkesztett, irodalmi és képzőművészeti szempontból egyaránt újat hozó folyóiratok, A Tett (1915-16) és Ma (1916-25) [A kép megjelenítése] már a Nyugat szimbolizmusát támadták és próbálták meghaladni.

KASSÁK LAJOS (1887-1967) [A kép megjelenítése] az alkotóknak ahhoz a fajtájához tartozik, aki nem a meglévő, elérhető műveltség birtokában és azzal szembefordulva, hanem annak ismerete nélkül s így attól nem korlátozva (ha tetszik, azt megkerülve, átugorva) képes létrehozni a maga eredeti teljesítményét. Kivételesen erős egyéniség volt, ezért is lázadt mindenfajta társadalmi és művészi tekintély ellen. Rendkívül gyorsan jutott el Petőfi és az első magyar szocialista költő, Csizmadia Sándor (1871-1929), majd Berzsenyi és Ady utánzásától saját hangjának megtalálásáig. Utólag, önéletrajzi írásaiban [A kép megjelenítése] úgy látta, hogy 1909-es nyugat-európai vándorútja - melynek során eljutott Párizsba is és megismerkedett az avantgárd művészettel - érlelte igazán költővé. Ekkor alakult ki az a felfogása, hogy a kiválasztottakhoz szóló hagyománnyal szakítva, művészi forradalmat kell véghez vinni, amely mintegy párhuzamos a munkásság társadalmi forradalmával s az anyagi és szellemi elnyomás alól felszabadult emberek igényeit hivatott kielégíteni.

A magyar avantgárd története 1915-ben kezdődik: ekkor jelent meg Kassák első verseskötete, az Éposz Wagner maszkjában, amely nagy erejű körkép és látomás a háborúban elmerült világról, s Walt Whitman szabadverseivel és a német expresszionisták műveivel mutat rokonságot. Ady [A kép megjelenítése] állítólag földhöz vágta a neki ajánlott példányt, Babits [A kép megjelenítése] pedig a futuristák külsőségeinek másolását látta benne. Amikor Kassák odaadta talán leghíresebbé vált versét, a Mesterembereket (1914) Osvát Ernőnek, [A kép megjelenítése] a Nyugat szerkesztőjének, a következő szavak kíséretében kapta vissza: „Uram, ez nem vers, ez szekérdöcögés." A Mesteremberek a magyar irodalomban merőben újszerű művészeszményt fogalmaz meg: az egyéni kiválasztottság helyébe a közösségi próféciát állítja. Míg az olasz futuristák némelyike a háborúnak, sőt a rombolásnak pátoszát hirdette, addig Kassák jóslata a rombolás utáni építésre vonatkozik. Csak 1919 elején talált megfelelő nevet mozgalmának: az „aktivizmus" kifejezi, hogy a művészetet társadalmi cselekvésként fogták fel, s nem ismertek el határokat sem a különböző művészetek, sem a művészet és az élet között. (Kassák festőnek sem volt jelentéktelen; a húszas években készített képarchitektúrái a konstruktivista irányzattal mutatnak rokonságot.)

A szocialista Kassák a kommün megdöntése után emigrációba kényszerült. Bécsben újraindította folyóiratát, s azt hamarosan a nemzetközi avantgárd egyik központjává emelte. Az 1922-ben írt A ló meghal a madarak kirepülnek [A kép megjelenítése] című, közel hatszáz soros önéletrajzi költeménye 20. századi líránk kivételes teljesítménye. Az 1909-es ifjúkori vándorutat úgy idézi fel, hogy szándékosan kiiktat belőle mindenfajta teleológiát: itt nincs szó fejlődésről, hanem csak cél nélküli csavargásról; Párizs pedig nem a révbe érés színhelye, hanem csak az egyik város a sok közül. S ha egyáltalán van kitüntetett hely, az Brüsszel, ahol egy orosz anarchista magával ragadó szónoklata adja a költemény érzelmi tetőpontját. Míg a brüsszeli jelenet Kassáknak az orosz forradalomba vetett hajdani fanatikus hitét-reményét érzékelteti, addig a bizarr zárlat a visszazökkent világrend fölötti rezignációját. A mű nyelve rendkívül összetett, gyakran él a szavak össze nem illő - közönséges és átvitt értelmű - jelentéseinek összekapcsolásával, a leírásokba és meditációkba artikulálatlan indulatkitöréseket kever.

A századelőn nemcsak a szépirodalomban gyorsult fel az idő. A nagybányaiak fellépése után néhány évvel már nagy mitikus-szimbolista képeit alkotta meg [A kép megjelenítése] Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919), [A kép megjelenítése] a modern magyar festészet legeredetibb alakja. Az 1909-ben megalakult művészcsoport, a „Nyolcak" tagjai (Kernstok Károly, 1873-1940, Czóbel Béla, 1883-1976, Tihanyi Lajos, 1885-1938, Berény Róbert, 1887-1953 stb.) pedig szembefordultak a nagybányaiak impresszionizmusával, s mindenekelőtt a Fauves (Vadak) csoport és Cézanne példája nyomán próbáltak korszerű stílust teremteni.

A korszak megújuló magyar zenéjét mindenekelőtt Bartók Béla (1881-1945) [A kép megjelenítése] és Kodály Zoltán (1882-1967) [A kép megjelenítése] képviselték. Megpróbálták fölvenni a kesztyűt azzal a 19. századi hagyománnyal, mely szerint a magyar zene sajátos nemzeti stílusa a cigánybandák játéka nyomán népszerűvé vált verbunkos zenéből alakult ki. A századfordulón (is) a cigányzene nemcsak a mulatozás eszköze volt, hanem több annál: a magyar nemzeti identitás egyik táplálója és formálója. Egyaránt hódolt neki Ady Endre [A kép megjelenítése] és Tisza István - ahogy a fiatal szociáldemokrata újságíró, a majdani kommunista népbiztos Kun Béla is. A magyar zenekultúra megújításának útját Kodály 1906-ban írt értekezése (A magyar népdal strófaszerkezete) jelölte ki, amely szerint a verbunkos és népies műzene divatjának igazi ellenszere a valódi „parasztdal". Bartók és Kodály népdalgyűjtő utakon dolgozták fel a magyar és a szomszédos népek zenéjét.

Bartók zeneszerzőként közel került az avantgárd törekvésekhez is, elsőként az 1911-ben komponált Allegro barbaro című zongoradarabjában. Három színpadi műve közül A kékszakállú herceg vára című operája (1911) [A kép megjelenítése] és A fából faragott királyfi című táncjátéka (1914-16) Balázs Béla szövege alapján készült, míg A csodálatos mandarin című pantomimjéhez (1918-19) Lengyel Menyhért írt szüzsét. A kékszakállú herceg várával szemben annyira erős volt az ellenérzés, hogy csak 1918-ban került sor a bemutatójára.

Ebben az időszakban indult hódító útjára a magyar operett [A kép megjelenítése] is, amelynek legjelesebb művelői, Lehár Ferenc (1870-1948) és Kálmán Imre (1882-1953) hasonló nemzetközi elismertségre tettek szert, mint Molnár Ferenc. A 19. század utolsó harmadában virágzó bécsi operett műfaját újították meg a századfordulón; elsőként Lehár Víg özvegy című darabja (1905) képviselte az operett új típusát - már azzal is, hogy a cselekményt modern miliőbe helyezte át. Az operettet akár városi népszínműnek is tekinthetjük, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az is hozzátartozik a műfaj konvencióihoz: nem veszi túl komolyan magát. Erre utal a sztereotípiák szokatlanul nagy formalizáltsága - a kötelező szerelmi bonyodalmaktól a hasonlóképp kötelező, vígjátékba illő megoldásig. Lehár és Kálmán hamarosan „bécsi háziszerzők” lettek, s mindketten a császár-városba költöztek, ahogy a két háború közti korszak legsikeresebb szerzőjét, az operettet az amerikai dzsessz és revü hatására átformáló Ábrahám Pált (1892- -1960) is elcsábította Berlin.

A magyar századelő irodalmi megújulása nem hagyta érintetlenül az értekező prózát sem: esszéirodalmunk második fénykora ez (az önkényuralmi korszak után), ami mindenekelőtt a Nyugat alkotóinak (Ignotusnak, Babitsnak és másoknak) érdeme. Igaz, az általuk képviselt individualista művészetértelmezés nemcsak nyitást jelentett, hanem másfajta utak kizárását is; például megkérdőjelezték az irodalom tudományos megközelítésének értelmét. Hatvany Lajos [A kép megjelenítése] 1908-ban egész könyvet írt a filológia ellen, a „tudni-nem-érdemes dolgok tudományá"-nak nevezte (amiért már Jászi Oszkár éles bírálatban részesítette).

Holott a filológia nem egészében, hanem pozitivista módszertanával szolgált rá a kritikára. (Más kérdés, hogy e nélkül aligha tudták volna a 19. század derekán megfogalmazni a szakszerűség követelményeit.) A „hogyan tovább"-ra magának az irodalomtudománynak kellett megtalálnia a választ - ezt a pozitivizmussal szembefordulók elsősorban a német szellemtörténeti irányzathoz kapcsolódva próbálták meg elvégezni. Az irodalomtudomány nagyobb intézményes súlyát jelezte az 1891-től megjelenő Irodalomtörténeti Közlemények című szakfolyóirat [A kép megjelenítése] (a Tudományos Akadémia kiadásában).

Az ifjú Horváth János (1878-1961) és Szekfű Gyula (1883-1955) hasonló céltudatossággal készült a magyar irodalom-, illetve történettudomány megújítására, mint az ifjú Babits és Kosztolányi a magyar költészetére. Amikor Horváth János [A kép megjelenítése] arra vállalkozott, hogy képet adjon irodalmunk teljes fejlődéstörténetéről, mindenekelőtt a népnemzeti irányzat hagyományával szembeforduló Nyugat-nemzedék kritikájára próbált tudományos igényű választ adni, nem kevés keserűséggel állapítva meg, hogy a Petőfivel és Arany Jánossal nevesíthető klasszikus korszakot milyen kevéssé dolgozta fel a szakma.

Horváth János - hogy megossza a Nyugat táborát - „osztályozta" nyelvi tehetségüket. Különbséget tett a szerinte „magyarul is tudó" Ignotus és Kaffka Margit, valamint a „magyarul nem tudó" Lukács György és Szomory Dezső [A kép megjelenítése] között, Adynak [A kép megjelenítése] pedig azt vetette szemére, hogy bár nagyon jól tud magyarul, de „ha bosszantani akarja ellenfeleit, oly csúful is, hogy idegenszerűségben s affektáltságban csak a budapesti korzó-stílus" múlja felül. Ady s a legújabb magyar lyra című könyvében (1910) elsőként próbált szembenézni Ady szimbolizmusával. Konklúziója végül az, hogy Ady erkölcsi szempontból elítélendő, de költői tehetség dolgában elismerést érdemel. Ugyanakkor Babitsról csak elismerő szavai voltak Horváth Jánosnak.

Valójában a Nyugat nem szolgált rá, hogy meg kelljen védeni vele szemben a 19. századi hagyományt, már csak azért sem, mert nem volt egységes álláspontja. Ady [A kép megjelenítése] közvetlen elődjét tisztelte Petőfiben - szerinte a legtisztábban látó ember volt az országban -, míg Aranynak szemére vetette, hogy nagyban hozzájárult a kiegyezés utáni magyarság önáltató önképének kialakításához. (Szerb Antal [A kép megjelenítése] azzal magyarázta Ady ellenszenvét, hogy mivel előtte a nemzeti költő feladatait utoljára Arany János végezte el, neki ezzel a megkövesedett hagyománnyal kellett szembefordulnia.) Babits [A kép megjelenítése] viszont Aranyt fogadta mesterének, s Petőfi és Arany című esszéjében (1910) nem kevesebbet állított, mint hogy „Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában. Arany zseni a nyárspolgár álarcában". Kosztolányi [A kép megjelenítése] pedig Petőfit is, Aranyt is becsülte - más kérdés, hogy nem az elbeszélő költeményeket helyezte az Arany-életmű csúcsára, hanem az Őszikék líráját (amit tulajdonképpen a Nyugat-nemzedék fedezett fel). Csakhát Kosztolányi a maga korához idomította Arany költészetét, míg Horváth János a fordított utat választotta: ő a saját kortársait mérte Aranyhoz.

Az ifjú Lukács György (1885-1971) [A kép megjelenítése] kezdetben, a századforduló német kultúrbölcselőjét, Simmelt követve, a poétikai és a szociológiai nézőpont összeegyeztetésére törekedett (A modern dráma fejlődésének története, 1911). Csakhogy éppen arra nem talált magyarázatot, hogy a tragikus konfliktusokban bővelkedő, osztályellentétektől feszülő modern korban miért nem születnek igazán jó tragédiák. Így jutott el azután a szociológiai tényezők lebecsüléséhez, a belső „lélekvalóság" fölértékeléséhez, s ahhoz, hogy a korszerű tragikumot ne a dráma-, hanem a regényirodalomban keresse. Életfilozófiai irányba fordulva írta meg regényelméletét a tízes évek derekán, amely a műfaj Dosztojevszkij előtt érvényes alapelveit kívánja összegezni (Dosztojevszkijjel már új időszámítás kezdődik Lukács szerint az európai irodalom történetében). E regényelmélet kimagasló teljesítménynek számít a magyar szerzőtől származó, nem túl nagy számú szellemtörténeti munka között.

Nemcsak német orientációja tartotta Lukácsot távol a francia és angolszász mintákhoz vonzódó Nyugat táborától, hanem pántragikus látásmódja is. Szívesen idézte a 19. század derekán alkotó Hebbel Judit című drámájából (1840) a hősnő szavait: „És ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna - ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?" Hasonló logika alapján lépett be azután az 1918 végén megalakuló kommunista pártba.

A húszas években nemcsak a kommün idején vezető szerepet játszó és annak bukása után emigrációba kényszerülő Lukács György, hanem a honi irodalomtudomány leginkább elismert tekintélyévé váló Horváth János [A kép megjelenítése] szellemi pályája is gyökeres fordulatot vett, s különös módon mindkettő szociológiai-művelődéstörténeti irányba. Az ő példájuk is érv lehet amellett, hogy a tízes évek derekán-végén bekövetkezett politikai fejlemények - a háború, majd az 1918-19-es forradalmak és az ellenforradalom - mekkora cezúrát húztak a szellemi életben is.

Az irodalmi és művészeti megújulás háttere ugyanis 1914 után elkomorult: kirobbant az első világháború. A kezdetben általános lelkesedés nem tartott sokáig, az írótársadalom színe-java szembefordult az elhúzódó háborúval. Az 1918. október 30-i „őszirózsás" forradalmat csaknem mindenki üdvözölte, s a magyar társadalom és politikai berendezkedés demokratikus átalakítását várta tőle. Megkezdődött az oktatás és a művészeti élet átszervezése; egyetemi tanárrá nevezték ki Jászi Oszkárt és Babits Mihályt [A kép megjelenítése] (amit különben a régivágású egyetemi tanács - autonómiájára hivatkozva - elutasított); a zenei élet átalakítását Bartók [A kép megjelenítése] és Kodály [A kép megjelenítése] szervezte. Az irodalom konzervatív fórumai helyébe új társulás lépett: a Vörösmarty Akadémia, amelynek Ady az első elnöke, Babits és Móricz az alelnökei.

A független és demokratikus magyar nemzetállam úgy született meg, hogy a történelmi Magyarország szétesett. A győztes antanthatalmak rövidlátó politikája és az utódállamok területi mohósága lehetetetlenné tette a polgári-szociáldemokrata összetételű kormány helyzetét. 1919. március 21-én tanácskor-mány ragadta magához a hatalmat, amelyben az igazi irányítás a kommunisták kezébe került, s megkísérelte föltartóztatni a cseh és román hadsereget. A kor virágzó műfaja immár a plakát, amit jól reprezentál Berény Róbert expresszionista hangulatú Fegyverbe! Fegyverbe! című toborzó plakátja (1919). [A kép megjelenítése]

A részben kényszerű, részben ideológiai fogantatású diktatórikus intézkedések elidegenítően hatottak az írótársadalomra. (Például Kassák Lajos [A kép megjelenítése] nyílt vitába keveredett Kun Bélával, a tanácskormány tényleges fejével: tiltakozott az ellen, hogy az irodalmat közvetlenül pártcélok szolgálatába állítsák.) Még a kommün végóráiban jelent meg Szabó Dezső (1879-1945) [A kép megjelenítése] regénye, Az elsodort falu, [A kép megjelenítése] amely a parasztság ősi, nemzetmegtartó erejének dicsőítésével és a város züllesztő hatásának ostorozásával már a közeli ellenforradalom eszményvilágát előlegezte. A korábban Tisza István miniszterelnökkel nyílt vitában kiálló, a Nyugatban a francia szimbolizmusról értekező, majd A Tett első számának beköszöntőjében az avantgárd aktivizmust üdvözlő Szabó Dezső újabb szemléletváltásával mintegy „elébe ment" a történelemnek.

Budapest és a fél ország román megszállása, majd újabb, ezúttal a különítményesek által elkövetett terror és Trianon sokkja vezette be a két háború közötti új korszakot.


Vissza [A felvilágosodástól a romantikáig (1780-1849 )]
Vissza [A romantikától az avantgárdig (1849-1919)]
Vissza [Az önkényuralom kora (1849-1867)]
Vissza [A dualizmus virágkora (1867-1890)]
Vissza [A dualizmus válsága (1890-1905)]
Tovább [Újklasszicizmus és újnépiesség (1919-1944) ]