A dualizmus válsága (1890-1905) Vissza [A felvilágosodástól a romantikáig (1780-1849 )] Vissza [A romantikától az avantgárdig (1849-1919)] Vissza [Az önkényuralom kora (1849-1867)] Vissza [A dualizmus virágkora (1867-1890)] Tovább [A dualizmus válságától a forradalmakig (1906-1919)] Tovább [Újklasszicizmus és újnépiesség (1919-1944)] A századforduló három évtizedét (1890-1919) különösen nehéz értelmezni periodizációs szempontból. Mindenekelőtt azért, mert igen különböző fejlődésvonalat mutat a politikai és az irodalmi élet. Az előbbi jóval nyugalmasabb 1905 előtt, 1905-ben viszont mindkettő hirtelen fölkavarodik - igaz, most is az irodalmi fordulat a radikálisabb. Később, 1914 után és még inkább 1918-19-ben (tehát a világháború és a forradalmak idején) érthető módon a politikai inga mozgása a látványosabb. Kétségtelen, hogy magán az irodalmi életen belül is szembetűnő az eltérés a kilencvenes és a rá következő évtized között. Míg az elsőben egyeduralkodó a széppróza, a másodikban (mintegy félszázad után) ismét a líra tör élre. Lehet vitatkozni azon, hogy a fordulatot melyik évszámhoz kössük: Ady Új versek című kötete megjelenéséhez (1906) vagy a Nyugat indulásához (1908). Ám a fordulat ténye nem vitatható (amit már a kortársak is fölismertek a tízes évek elején). Itt is jelzésekkel kell beérnünk a politikai hátteret illetően. 1890-ben lemondott Tisza Kálmán, s utódainak a felemásan polgárosuló, döntően agrár ország sokasodó gondjaival kellett szembenézniük: a gazdasági és politikai liberalizmus fokozódó igényeivel, a munkásságot képviselő szociáldemokrata és a különféle paraszti mozgalmak megerősödésével, a nemzetiségek elszakadási törekvésével s mindemellett a feudális előjogokhoz, a társadalmi távolságok fenntartásához ragaszkodó hagyományos felfogás erejével is. Jellemző, hogy csupán hosszas egyházpolitikai harcok után, 1894-ben sikerült az országgyűléssel elfogadtatni a polgári házasságkötés bevezetéséről szóló törvényt (beterjesztője, Wekerle Sándor volt az első polgári származású magyar miniszterelnök). A dualista rendszer kényes politikai egyensúlya a kilencszázas évek elején veszélybe került: az 1905 januárjában megtartott választáson a függetlenségi programmal fellépű ellenzéki pártkoalíció nagyarányú győzelmet aratott a kormányon levő Szabadelvű Párt fölött. Ebben nem kis szerepet játszott, hogy a kormánypárt élén ekkor már Tisza Kálmán fia, Tisza István gróf (1861-1918) állt, osztályának ritka következetes és erőszakos képviselője. A szövetkezett ellenzék mégsem került hatalomra a választás után, mert az uralkodó (a Monarchia és a hadsereg egységét féltve) alkotmánysértő módon hivatalnokkormányt nevezett ki (a volt testőrparancsnok kabinetjét a kortársak „darabontkormány”-nak csúfolták), amellyel szemben országos ellenállás bontakozott ki. A kormányzati válság több mint egy évig tartott. A helyzetet tovább élezte, hogy az orosz forradalom hírére föllendült a bérkövetelő sztrájkmozgalom. A hivatalnokkormány ígéretet tett az általános, titkos választójog bevezetésére, ezzel megszerezte a demokratikus polgári értelmiség (így Ady Endre ) és a Szociáldemokrata Párt támogatását. Egyszersmind ráijesztett a nemesi ellenzékre, amely végül elfogadta az uralkodó feltételeit, föladta függetlenségi programját, s 1906 áprilisában kormányra került. De még kevesebbet tett, mint elődei, a korábbi követelésekből semmi sem valósult meg. Ekkor legnagyobb a kivándorlás, közel másfél millió ember hagyta el az országot. Teljes a kiábrándulás - 1910-ben Tisza István újonnan alapított Munkapártja épp olyan elsöprő győzelmet aratott a választáson, mint amilyet 1905-ben az ellenzéki pártkoalíció. Ám a politikai légkör elkomorulása csak a korszak befejező szakaszát jellemzi. A magyar kultúrában pedig olyan virágzást hozott a századforduló, amelynek jelentősége a reformkoréval vetekszik. Az ipari és technikai fejlődés élvonalát világhírű természettudósok és műszaki értelmiségiek neve fémjelzi: Eötvös Loránd, Puskás Tivadar, Bánki Donát és Kandó Kálmán. A századfordulón alakult ki a Belváros mai képe, 1876 és 1906 között épült fel az Országház és sok más középület a Műcsarnoktól a Halászbástyáig, a Postatakarékpénztártól a New York-palotáig. 1893-ban indult a villamosáramszolgáltatás, 1896-ban - a nemzet ezeréves fennállásának ünnepére - a kontinensen elsőként Budapesten épült földalatti vasút. A millenáris ünnepségeken még a historizáló eklektika is az ezeréves dicsőséget szolgálta: a Halászbástya tornyocskáinak fiktív ősmagyar sisakformája a nemzeti lelkületet és jelleget kívánta szimbolizálni. A külsőségeket és a tényleges hatalmat még egyaránt a konzervatív erők testesítették meg, az ország vezetésében a dzsentri mentalitás érvényesült. A tönkrement birtokos osztály elözönlötte az államapparátust és késleltetni próbálta a kapitalizálódást. A haladottabb országok árnyoldalaira hivatkozva megszületett a „külön út” eszménye, ami csaknem lehetetlenné tette a saját utat. A hivatalos ideológia a jellegzetes magyar életformát változatlanul falusiasnak, a magyar életszemléletet pedig „józanul idealistának” hitte és hirdette. Nem akarta tudomásul venni, hogy az aránylag gyors ütemű nagyipari fejlődés és polgárosodás újfajta városi kultúra kialakulásával jár együtt, a városi (jelentős százalékban zsidó) értelmiség újfajta szellemi tájékozódása a liberalizmustól a szocializmusig terjedő eszmeáramlatok térhódítását hozza magával. A hivatalosság idegen divatként utasította el ezeket. Igen jellemző, hogy Mikszáth Kálmán vagy Krúdy Gyula Budapest-élménye a századfordulón még mennyire redukált: a parlamenti boszorkánykonyhára, illetve a vidékies színeit őrző Óbudára és Margitszigetre korlátozódik. Mikszáth, mintegy beletörődve a városiasodás feltartóztathatatlannak mutatkozó trendjébe, megbocsátó derűvel anekdotázik a Szent Péter esernyőjében (1895) arról: Bábaszék elöljárósága miként szerez a falunak egy zsidó asszonyt annak érdekében, hogy a község igazi városnak számítson (mert zsidó nélkül nincsen város), a rivális falvak irigysége közepette. A magyarság ezeréves fennállását ünneplő korszak nemzeti mitológiájában az őshazát jelképező volgai lovas középponti alakja mellett nagy szerepet kapott a Rákóczi-kultusz és a kuruc romantika is. Akár jelképesnek is tekinthető, hogy a költőnek induló Thaly Kálmán (1839-1909) tudós tekintélyként szervezhette a legendák diadalmas terjesztését: hiteles kuruc versként tehette közzé - mint gyűjtőmunkájának eredményét - saját utánzatait. Csak 1913-ban bizonyította be róluk az irodalomtörténész Riedl Frigyes (1856-1921), hogy hamisítványok. A legfőbb kulturális intézmények, az Akadémia, a Kisfaludy és Petőfi Társaság, a sajtó jó része és az iskolai oktatás az epigonná vált népnemzeti irodalmat pártfogolta. A Kisfaludy Társaság például a korszaknak csupán egyetlen jelentős költőjét vette fel tagjai közé: Kiss Józsefet, őt is csupán akkor (1914-ben), amikor költészete már régen túljutott csúcspontján, és maga is az új törekvések ellenzőjévé vált. A művészeti megújulás legkorábban az irodalomban jelentkezett és itt talált a legnagyobb ellenállásra is, mert az irodalmat ellenőrzi leginkább a hivatalos ideológia. A kilencvenes évektől századunk első évtizedének közepéig tartó időszak még átmeneti jellegű: előkészíti a később bekövetkező áttörést. A századforduló legnagyobb hatású lapja, az 1890-ben induló A Hét (melynek eredetileg Az ifjú Magyarország címet szánták alapítói) már a nagyvárossá fejlődő Budapest folyóirata kívánt lenni, s mint a nagy nyugati irodalmi és társadalmi magazinok, revük, a polgárosult középrétegek ízlését képviselte. Bár a kor valamennyi jelentős írójától közölt írásokat, elsősorban a fiatalabb nemzedék fóruma volt. Legtöbbet publikáló szerzői (Bródy Sándor, Papp Dániel, Thury Zoltán, Heltai Jenő, Krúdy Gyula) és főmunkatársai (Ambrus Zoltán, 1861-1932, Justh Zsigmond, 1863-1894) mellett a szerkesztő Kiss József valóságos öregúrnak számított. Kiss József (1843-1921) költői pályája még az 1860-as évek végén, a népies irányzat (főként Arany János balladaköltészetének) hatása alatt indult. Újdonságot hoztak zsidó tárgyú balladái és költeményei. Később Reviczky jelképies-impresszionista stílusa felé közeledett. Poétikai jelentőségét verseinek zeneisége adja, a különféle ritmus- és sorfajták vegyítése - ezzel Ady ritmikai újításait előlegezte. A Hét a publicisztika terén hozta a legtöbbet. Itt vált a korszak legjelentősebb kritikusává Ignotus (Veigelsberg Hugó, 1869-1949), aki az új, városias életérzés és kultúra jogáért szállt síkra a konzervatív népies és (az ő szavával) „perzekutor” (csendőri) esztétikával szemben. A magyar közvéleményt elsőként Ignotus ismertette meg az impresszionizmus és a szecesszió olyan alapfogalmaival, mint az „ízlés”, a „hangulat” és az „egyéniség”. Az esztétikai küzdelem természetesen nem korlátozódott az irodalom területére. A Hét elégtételt próbált adni az impresszionista festészet hazai úttörőjének, a méltatlanul visszhangtalan Szinyei Merse Pálnak (1845-1920), és lelkesen támogatta az ún. nagybányaiakat, az első magyar impresszionista művészcsoportosulást (Hollósy Simon, 1857-1918, Ferenczy Károly, 1862-1917, Iványi Grünwald Béla, 1867-1940, Thorma János, 1870-1937, Réti István, 1872-1945). A Hét csak a Nyugat megjelenése, 1908 után veszítette el irodalom- és művészetszervező szerepét. Ebben a periódusban még számottevő a romantikus hagyomány ereje is - olyan nagyságrendű elbeszélők kapcsolódnak hozzá, mint Mikszáth Kálmán és Gárdonyi Géza. MIKSZÁTH KÁLMÁN (1847-1910) az egyik legtalányosabb írónk. Az utókor nemigen tudott eligazodni rajta: hol az utolsó nagy magyar romantikusnak tartották, hol pedig a realizmus első nagy alakjának, közbülső láncszemnek Jókai és Krúdy vagy éppen Jókai és Móricz között. Mikszáthról, aki megírta Jókai Mór regényes életrajzát (1905-6), nemcsak ezért gondolták, hogy Jókai babérjaira tör. Holott Mikszáth életművének csupán egyik rétege az, ami népszerű elődjének művészetére emlékeztet. Első irodalmi sikereit két novelláskötetével (Tót atyafiak, 1881, A jó palócok, 1882) és országgyűlési karcolataival aratta. Középső pályaszakaszát (1883-1889) a romantikus történelmi idillnek (A két koldusdiák, 1885, Szent Péter esernyője, 1895) és a kortárs közélet realista-szatirikus rajzának (Beszterce ostroma, 1895, Két választás Magyarországon, 1896-7, A gavallérok, 1897) párhuzamosan művelt két nagy vonulata alkotja. Az utóbbi már teljesen az ő specialitása. Senki nem ábrázolta az elzüllő dzsentrit, a történelmi osztály kihullását a történelemből olyan kérlelhetetlen pontossággal, mint Mikszáth. A kor legkiválóbb kritikusai vele sem voltak elnézőek. Péterfy Jenő Mikszáth történelmi regényeiből az operettek édeskés zenéjét hallotta, Csáth Géza pedig felszínes erotikáján, naiv leányalakjain élcelődött. Mikszáth valóban nem az egyéni lélekrajz mestere, hanem a kisközösség és a politikai mechanizmus bámulatos ismerője. Legismertebb különc figurája, Pongrácz István gróf is elsősorban a vele szembesített kisszerű környezet aprólékos jellemzése révén mutatkozik viszonylag bonyolult személyiségnek. Mikszáth alkotásmódját mindenelőtt az a meggyőződés alakította, hogy az ember az intézmények tehetetlen játékszere. S talán ez magyarázza életstratégiáját is - hogy egyszerre volt képviselője a kormánypártnak, meghittje a miniszterelnöknek és ugyanakkor legélesebb bírálója a politikai állapotoknak. Nem hitt ugyan a Tisza Kálmán-féle „reálpolitikában”, de nem tudott vele szembeszegezni semmit. Így hát a „nem úgy van”, „másképp van”, „más szemmel másképp látni” gesztusával élt; a mindent viszonylagossá tevő tagadás jellemzi őt. Írói világképe csak a pálya utolsó szakaszában komorult el teljesen, ekkor írt regényei (Különös házasság, 1900, A Noszty fiú esete Tóth Marival, 1906-7, A fekete város, 1910) egyetemes illúzióvesztésről tanúskodnak. Egyike volt a keveseknek, akik megérezték és megjósolták a közelgő háborút és katasztrofális következményeit, a történelmi Magyarország szétesését, a Mikszáth számára minden fonákságával és bűnével együtt is oly kedves világ pusztulását. Képességei legjavát a novelláiban adja; még a regényei is úgy hatnak, mintha novellaciklusok lennének. A század utolsó két évtizedében a novella a vezető irodalmi műfaj nálunk. Soha annyi kitűnő kismester, mint ekkor: Gozsdu Elek (1849-1919), Petelei István (1852-1910), Ambrus Zoltán, Justh Zsigmond, Papp Dániel (1865-1900), Tömörkény István (1866-1917), Cholnoky Viktor (1868-1912), Cholnoky Jenő (1870-1950), Thury Zoltán (1870-1906), Lovik Károly (1874-1915) - hogy csak a legkiválóbbakat említsük. E hatalmas novellairodalom - minden téma- és szemléletbeli változatossága mellett és ellenére - meglepően egységes hangnemű. Az író nem vonul a személytelen előadás mögé: jelenléte hangsúlyos és állandó; az elbeszélő stílusa uralja a szöveget, a narráció és a párbeszéd nyelve nem különül el egymástól. Péterfy Jenő bírálta is érte az ún. „hangnem-novella” művelőit, hogy ők beszélnek hőseik helyett is. A legfőbb mintakép: Turgenyev. (Jellemző a kortársak vélekedésére, hogy még az új iránt fogékony Reviczky Gyula is azt írta az orosz irodalom áttörése idején a Háború és béke Tolsztojáról: talán elfoglalhatja majd Turgenyev mögött a tisztes második helyet.) Mikszáth legjobb elbeszéléseinek bensőséges világához hasonlót legfeljebb GÁRDONYI GÉZA (1863-1922) novelláskötete, Az én falum (1898) tudott felmutatni - ám ez csaknem egyedülálló szerzője életművében. Dunántúli tanítóskodásának keserves tapasztalatai nemcsak a közömbös kormányt és a képmutató egyházat gyűlöltették meg Gárdonyival, hanem a liberális frázisokkal dobálózó polgárságot is. A patriarchális viszonyokat felváltó nagyvárosi életforma elszemélytelenítő ridegségét kevés mű ábrázolta olyan meggyőző erővel, mint Az öreg tekintetes című kisregénye (1905). Gárdonyi autodidakta volt, aki az elviselhetetlennek érzett valóság elől az idealizált történelembe, majd a keleti vallásokból kiszűrt magán-miszticizmusába menekült. Történeti művei közül Az egri csillagok (1901) és A láthatatlan ember (1902) a magyar ifjúsági irodalom legjavához tartoznak. Az egri csillagok két utolsó része éles kontrasztban áll az első hárommal: míg azok a kalandregény szerkezetét követik, az utolsó kettő prózában írt hősköltemény, amelynek középpontjában a nagyszerű küzdelem áll. Már nem a csoda vagy a végzet szabja meg az emberek sorsát, mint a korábbi részekben. A hajdani dicsőség felelevenítésével Gárdonyi követendő példát akart állítani a hitvány jelen elé: lám, még a több részre szakadt, vezető nélkül maradt, anarchiába süllyedt országban is megállták a helyüket az Egerbe érkező vitézek, akiket igazi közösséggé kovácsolt a nemes cél, a haza védelme. A Gárdonyival egykorú BRÓDY SÁNDOR (1863-1924) már tudatosan a pozitivista korszellemhez igazodó irányzatnak, a naturalizmusnak lett egyik első képviselője. A saját kiadásában megjelentetett Nyomor című elbeszéléskötettel (1883) robbant be az irodalmi életbe. Mikszáth mellett ő a századvég legsikeresebb írója; elnyerte Jókai pártfogását és Mikszáth nagyrabecsülését, ugyanakkor a fiatalabb nemzedék fóruma, A Hét is űt tekintette zászlóvivőjének. A közönségsikert „botrányos” témaválasztásainak, a nyomor és a szexualitás ábrázolásának köszönhette, a művésztársadalom elismerését pedig nagyszerű stílusának. A nagy vállalkozások és gyors elfáradások embere volt, lázadásra és kompromisszumkötésre egyaránt kapható. Rövid életű, egyedül írt és szerkesztett folyóirata, az 1900-ban indított Fehér könyv után 1903-ban megalapította a Jövendő című hetilapot is, amely már a Nyugat egyik előfutára. Meghódította a színpadot is: A dada (1902) a cselédsors újszerű megjelenítése. Ám legsikerültebb színművéhez, A tanítónőhöz (1908) kétféle befejezést írt. Az öntudatos, művelt tanítókiasszony küzdelmét a műveletlen és tolakodó falusi urakkal először törésig vitte, később azonban - eleget téve a színház kérésének - happy enddel zárta, a hősnőt összeboronálva a falu leggazdagabb emberének fiával. Amikor az új nemzedék színre lépett, Bródy már megfáradt, megkeseredett lélek. Kései novellaciklusa (Rembrandt. Egy arckép fényben és árnyban, 1926) bizonyult a legmaradandóbb alkotásának. 1920-ban az ellenforradalom meghurcolta nevét zsidó származása miatt, ő külföldön keresett menedéket, és ekkor írt elbeszéléseiben, karcolataiban az öreg és kitaszított Rembrandt sorsába élte bele magát. A századvégen és a századelőn igen sokan gazdálkodtak rosszul tehetségükkel. Nemcsak a bohém életvitel jelentett veszélyt, ami idő előtt őrölte fel számos nagy tehetség erejét, hanem a középosztályosodással járó konformitás is. Az utóbbira lehet példa HERCZEG FERENC (1863-1954) pályája, amely igen biztatóan indult: novelláiban (Mutamur, 1892) és regényében (Gyurkovics lányok, 1893) a nemesi gondolkodásmód fanyar bírálójának mutatkozott. Később azonban a dzsentri kritikusából a dzsentri eszményítőjévé vált; népszerű lapjával, az Új Időkkel pedig a középosztály konzervatív ízlését szolgálta ki. De mintha egyszer mégis megpróbált volna szembenézni a nemzetiségi és vallási ellentétekkel aláaknázott Monarchia csődjével, a gondokat úri nemtörődömséggel lekezelő világ tragikomikus táncával - legalábbis a Bizánc című allegorikus színműve (1904) ezt az értelmezést is megengedi. A dráma egyetlen nap alatt pereg le: a bizánci császárság összeomlásának napján, 1453. május 29-én, reggeltől éjszakáig. Mohamed szultán seregei körülfogták a várost, amelynek semmi esélye föltartóztatni a roppant túlerőt. Konstantin császár maroknyi hűséges zsoldosa élén még harcol, miközben az utcán már Mohamedet élteti a nép, a főméltóságok pedig (köztük a császárné is) egymással versengenek, hogy a várható jutalom fejében elárulják a császárt. Ekkor meglepő fordulatként Mohamed elküldi öccsét követségbe Konstantinhoz, s felajánlja, hogy egy gályán elmenekülhet maradék hívével együtt. Egy óra haladékot kap a császár, s ezalatt szertefoszlik minden illúziója: rá kell döbbennie, hogy egész életében csak képmutatás és haszonlesés vette körül. A bukott uralkodót nem követi senki a gályára. Az összetört Konstantin rettenetes „törvényt ül” áruló népe fölött. Lefejezteti a szultán öccsét s a fejet elküldi Mohamednek, amivel eléri, hogy a várost elfoglaló janicsárok mindenkit lekaszabolnak, senkinek sem kegyelmeznek. Vissza [A felvilágosodástól a romantikáig (1780-1849 )] Vissza [A romantikától az avantgárdig (1849-1919)] Vissza [Az önkényuralom kora (1849-1867)] Vissza [A dualizmus virágkora (1867-1890)] Tovább [A dualizmus válságától a forradalmakig (1906-1919)] Tovább [Újklasszicizmus és újnépiesség (1919-1944)]