A dualizmus virágkora (1867-1890) Vissza [A felvilágosodástól a romantikáig (1780-1849 )] Vissza [A romantikától az avantgárdig (1849-1919)] Vissza [Az önkényuralom kora (1849-1867)] Tovább [A dualizmus válsága (1890-1905)] Tovább [A dualizmus válságától a forradalmakig (1906-1919)] Tovább [Újklasszicizmus és újnépiesség (1919-1944) ] A hatvanas évek derekára világossá vált, hogy az 1848-as emigráció nem szerezhet komoly nemzetközi támogatást az osztrák uralom megtörésére, a súlyos világpolitikai kudarcokat elszenvedő Bécs viszont tárgyalni kénytelen a magyar nemesi vezetőréteggel. Így került sor az 1867-es kiegyezésre az udvar és a birtokos osztályok Deák Ferenc által vezetett része között. A birodalom kettős monarchiává alakult át; Magyarország visszanyerte ugyan állami önállóságát, de a pénz-, had- és külügyek intézése közös maradt. A dualista rendszer megszilárdulásához csaknem egy évtizedre volt szükség. A kiegyezést létrehozó Deák-párttal szemben a középnemesség érdekeit képviselő Tisza-párt ellenzékbe vonult, teljes önállóságot követelve Magyarországnak. A középnemesség elégedetlen volt gazdasági lehetőségeivel, nem jelentéktelen része - az elavult gazdálkodás és a krónikus tőkehiány következtében - tönkrement a kibontakozó kapitalista versenyben. Az országos méretű vasútépítkezés és a többi nagy vállalkozás hatalmas befektetéseket igényelt, a panamák és botrányok ijesztően megszaporodtak. Az ismétlődő válsághelyzeteken a kormánypárt egyre kevésbé tudott úrrá lenni. A megoldást végül a Deák- és Tisza-párt 1875-ös fúziója jelentette, az utóbbi egyértelmű túlsúlya jegyében: Tisza Kálmán (1830-1902) hatalomra került, viszont lemondott korábbi függetlenségi programjáról. A többpártrendszer így elveszítette jelentőségét, hiszen a kormánypárt akkora többséggel rendelkezett a parlamentben, hogy évtizedekig korlátlanul irányíthatta az országot. Tisza Kálmán hosszú miniszterelnöksége alatt, 1875 és 1890 között erő-teljes gazdasági föllendülés indult, a vasútépítkezés és a csatornázás átalakította a vidék képét is, de a leglátványosabb a főváros kiépülése volt. 1873-ban egyesítették Pestet, Budát és Óbudát. Budapest Béccsel versengett, s a birodalmi öntudatnak köszönhette mohó növekedését, világvárosi méreteit. 1875-ben megnyitotta kapuit a Zeneakadémia, 1880-ban az Iparművészeti Iskola. A korszak végére már villamosok jártak az utcán, és működött az első telefonhálózat. Másfél évtized alatt több lapot alapítottak, mint a megelőző félszázadban - más kérdés, hogy az olvasóközönség növekedése elmaradt ettől, s a lapok többsége tiszavirág életű volt. Az irodalom elsősorban a nagyobb hetilapok, folyóiratok köré szerveződött. Fontos fórum volt az Akadémia és a Kisfaludy Társaság is, ám mindkettő a konzervatívvá váló népies, illetve „népnemzeti” felfogás szellemében tevékenykedett. Gyulai Pál művészet iránti érzékenységét azzal arányosan veszítette el, minél magasabb pozíciókat foglalt el az irodalmi és a tudományos életben. Megakadályozta Ibsen műveinek kiadását és tönkretette Vajda Jánost. 1876-ban a fiatal írók megalakították ugyan ellentársulásukat, a Petőfi Társaságot, de önálló esztétikai célok és program nélkül. Elnöknek azt a Jókai Mórt kérték fel, aki bár nem egy jelentős művét írta ekkor (Az arany ember, 1872, A jövő század regénye, 1872, Rab Ráby, 1879), aligha képviselte a legmodernebb irodalmat. 1875 nemcsak a politikában jelent fordulópontot. A kiegyezés idején az irodalmi értelmiségi elit Deák Ferenc oldalán állt, a politikai rendezéstől a magyar polgárosodás szerves fejlődését várta. Ebben a szellemben kezdték pályájukat a fiatalok legjobbjai is: Arany László (1844-1898), Arany János fia, Toldy István (1844-1879), Toldy Ferenc fia és Asbóth János (1845-1911), Asbóth Lajos honvédtábornok fia - valamennyien nagy név és nagy tervek birtokában. A kiegyezést követő évtized azonban nem váltotta be a reményeket: úgy tűnt, hogy a magyarság ismét elmulasztja a felzárkózást a fejlettebb nemzetekhez, ők pedig csak tehetetlen szemlélői lehetnek az utat tévesztésnek. Kiábrándultságuk kedvelt műfajukká tette az életrajzi regényt (Toldy István: Anatole, 1872), a verses regényt (Arany László: A délibábok hőse, 1873) és a vallomásos, esszészerű én-regényt (Asbóth János: Álmok álmodója, 1878 ) - valamennyi a nevelési regény sémájára épült. Az értelmiségi elit fejlődés-hitét jól reprezentálja az angol konzervativizmust eszményítő (s ezért „Sir John”-nak csúfolt), ám Magyarországon ultraliberálisnak számító Asbóth János szellemes (és, persze, önkényes) tipológiája, amit Három nemzedék című esszéjében (1873) vázolt fel, s mellyel ihletője lett később Szekfű Gyula azonos című, nevezetes könyvének. Asbóth szerint a legújabb kori magyar történelem három korszakát az egymástól gyökeresen különböző nemzedékek formálták saját képükre. Mindegyik generációnak megvan a maga reprezentatív politikusa és költője, akik akár egymás ikertestvérei is lehetnének. Széchenyi és Vörösmarty a „tettekre ébredés”, Kossuth és Petőfi a „lázas küzdés”, míg Deák és Arany az „alkotás” korszakos jelentőségű megtestesítői. Az összehasonlításokból az utolsó páros kerül ki legelőnyösebben és a középső a legkedvezőtlenebbül (ez akkor teljesen szemben állt a Kossuth- és Petőfi-kultuszt ápoló közfelfogással). 1875 után megoldódott a politikai és gazdasági válság, de korántsem az értelmiségi elit elképzeléseit valósítva meg. Nemcsak az agg Arany János és az öregségére jelentős költővé érett Vajda János érezte idegenül magát ebben a világban, hanem a pályáját ekkor kezdő s méltán „elveszett nemzedék”-nek nevezett költőgeneráció legnagyobb tehetségei is, mint Reviczky Gyula (1855-1889) és Komjáthy Jenő (1858-1895). „A világ - csak hangulat” - foglalta össze az uralkodó életérzést Reviczky Magamról című versének (1883) híres zárósora, elégikussá enyhítve a romantika radikális világtagadását. Komjáthynál kezdődik a magyarországi Nietzsche-kultusz, amely Adynál és Juhász Gyulánál fog tetőződni. VAJDA JÁNOS (1827-1897) hosszú pályája még a negyvenes évek derekán kezdődött. Az irodalmi életbe rokona, Vajda Péter (1808-1846), a reformkor jeles költője vezette be, akit Petőfi a „függetlenség bajnok férfia”-ként méltatott. Vajda Jánosnak viszont Petőfi lett a példaképe, akinek hatását csak igen későn vetkezte le. A márciusi ifjak egyik hangadójaként vett részt a forradalomban. A szabadságharc bukása után büntetésül besorozták az osztrák hadseregbe. Csak 1853-ban tért vissza az irodalmi életbe. 1856-ban ismerkedett meg Kratochwill Georginával, akit verseiben Ginának hív, s aki viszonzatlanul hagyta a költő érzelmeit. 1862-ben kiadott két röpirata (Önbírálat, Polgárosodás) - melyek a polgárosodás érdekében a Béccsel való megegyezést javasolták - közfelháborodást váltottak ki, s Vajdát ezután valósággal kiközösítették. Az elszenvedett csapások hatására a bizakodó és harcias közíró Vajdából emberkerülő, komor különc lett. (Később a kiegyezést is bírálta, mert nem azt hozta, amit várt tőle.) A „Montblanc-ember”, ahogy Ady nevezte őt a talán legtökéletesebb, de bizonyosan legismertebb versére, a Húsz év múlvára (1876) utalva, a romantika és a szimbolizmus közti költészeti vákuumban alkotta meg életművét. Nemzedékéből egyedül neki sikerült eltávolítani magát a népiességtől: „beláttam, hogy Petőfi és az Isten versenyen kívül állnak, s abba hagytam a népieskedést” - indokolta a maga költői fordulatát. Legszebb verseit (A vaáli erdőben, 1875, Nádas tavon, 1888) az időtlen pillanat hangulata uralja, az idilli táj mozdíthatatlan nyugalmába simulnak a megfáradt lélek bölcselkedései is - az utóbbiak alapján filozófiai dalnak is nevezték e versek műfaját. A Húsz év múlva kezdetén álló allegória (a szívem olyan, mint a Montblanc), melyet valószínűleg Schopenhauertől kölcsönzött a költő, az ellentétek finom játéka révén szimbólummá alakul át a vers végére: a hasonló és hasonlított egyirányú és egyértelmű kapcsolata többirányúvá és bizonytalanná válik, a hasonló és hasonlított önálló életre kel. Az illúziók elvesztését jelzi, hogy Arany László és Asbóth János szépíróként korán elhallgattak. Az ekkor induló legjelentősebb elbeszélő, Mikszáth Kálmán (1847-1910) pedig két nagy sikerű novelláskötetében (Tót atyafiak, 1881, A jó palócok, 1882) a civilizációtól érintetlen parasztok történelemalatti, balladába illő világában mutatta fel az igazi szenvedély és idill lehetőségét, míg a prózai hétköznapokba alámerülő országgyűlési karcolataiban, torzképeiben - ha tréfás-ironikus hangnemben is, de - vigasztalanul kiábrándítónak írta le a korabeli politikai állapotokat. Úgy látta: a civilizáció hangzatos jelszavai mögött is kicsinyes érdekek húzódnak meg. (Ami nem tartotta vissza a fatalista-cinikus Mikszáthot attól, hogy Tisza Kálmánnal barátkozzon, és - mint Jókai - ő is tagja legyen a miniszterelnök nevezetes tarokkpartijának.) A szélesebb olvasóközönség hazafias érzelmeit teljesen kielégítette a Jókai-regények nemzeti mitológiája, így megszűnt az a motivációja, ami korábban a magaskultúrához kötötte. A bécsi mintát követő magyar népszínmű, melynek Szigligeti Ede (1814-1878) volt az első és legnagyobb mestere (Szökött katona, 1843, Csikós, 1847), ekkor vált a legkedveltebb színpadi műfajjá. 1875-ben Rákosi Jenő még külön színházat is alapított (a Népszínházat), ahol kizárólag népszínműveket játszottak. A falu romlatlan értékrendjét mintegy axiómának tekintő, kifejezetten eszményítő szemléletmód tökéletesen harmonizált azzal a dzsentri világképpel, amelyhez igazodott a színházba járó városi közönség is. A népszíművek egyetlen társadalmi konfliktust ismertek: a szegény legény és a gazdag lány, illetve a gazdag legény és a szegény lány szerelmét. A századfordulón már az idők változását jelezte, hogy a János vitéz Kacsóh Pongrác (1873-1923) zenéjével készült daljáték-változatában (1904) a szüzsé ugyan a népszínművek kliséit követte, ám a dalok (részben) játékos-frivol szövegét a pesti sanzonköltészetet megteremtő Heltai Jenő (1871-1957) írta. Ugyanakkor a műfaj tartós hatását mutatja, hogy sem a századforduló színpadi művei, sem pedig a két háború közti filmek többsége nem tudott szabadulni a népszínművek idillikus faluszemléletétől. A korszak a magyar múlt dicsőségét zengi; kellőképpen érzékeltetheti Székely Bertalan (1835-1910) Egri nők (1867) és Madarász Viktor (1830-1917) Petőfi halála (1875) című képe. Mindkettőjük történeti festészetére fékezően hatott a müncheni akadémizmus, amely végképp győzedelmeskedett az örökükbe lépő Benczúr Gyula (1844-1920) munkásságában. A pályáját ekkor kezdő Munkácsy Mihály (1844-1900), a század legismertebb magyar festője is a nagyszerű indulás után konzervatív irányba fordult: a realizmust eklektikára cserélte föl. Zenei életünk Liszt Ferenc (1811-1886) és Erkel Ferenc (1810-1893) erőfeszítései ellenére is belterjes maradt. Az új zenésznemzedék Bécs, Berlin és Párizs felé tájékozódott; mindössze egy kis kör volt, amely Wagner hatása alatt állt. A magyar közönség sokáig nem volt fogékony efféle zenére. A társművészetek még kedvezőtlenebb helyzetben voltak, mint az irodalom; kizárólag a történelmi és a zsáner témájú festészet, illetve a tősgyökeres magyarnak hitt verbunkos zene számíthatott szélesebb közönségre Magyarországon. Miközben Benczúr dekoratív történelmi tablói iránt lelkesedtek, Szinyei Merse Pál (1845-1920) Majálisát (1872) észre sem vették. Ekkor ért delelőjére JÓKAI MÓR (1825-1904) művészete, aki hosszú, több mint félszázados írói pályáján sikert sikerre halmozott. 1894-ben ötvenéves írói jubileuma alkalmából olyan ünneplésben volt része, amilyenben irodalmunk történetében senkinek. Jóllehet első regényének, a Hétköznapoknak (1846) kedvező fogadtatása döntötte el, hogy író lesz, pályája tulajdonképpen 1850-ben indult, mert a szabadságharc idején politikai és lapszerkesztői szerepvállalásai miatt fel kellett függesztenie irodalmi tevékenységét. Az országos elismerést először elbeszéléskötetei (Csataképek, Egy bújdosó naplója, mindkettő 1850), majd az Egy magyar nábob című regény (1853) és folytatása, a Kárpáthy Zoltán (1854) hozták meg számára. Írói világképe igencsak különbözött attól, ahogy legjelentősebb pályatársai, Kemény Zsigmond vagy Arany János gondolkodtak. Őszintén és kétkedés nélkül hitt a nemzet kiérdemelt jobb jövőjében, a liberális elvek társadalmi feszültségeket oldó-megszüntető erejében. A korlátként emelkedő körülmények ellen az egyén és a közösség feltétlenül győzelmesnek képzelt akaratát szegezte. Szemléletének tágasságát jelzi, hogy kortársaihoz képest ritka megértést mutatott a nemzetiségi sérelmek iránt; szűkösségét pedig, hogy meglehetősen értetlenül közeledett a felekezeti és társadalmi ellentétek okaihoz. Hihetetlenül termékeny író: amellett hogy több lapot alapított és szerkesztett, és parlamenti képviselőként is megállta a helyét, több száz novellát és regényt írt. A hatvanas évektől mintegy módszeresen dolgozta fel regényeiben a 19. századi történelmünk legfontosabb időszakait, így a szabadságharcot (Politikai divatok, 1863) és a Bach-korszakot (Az új földesúr, 1863). A hatvanas-hetvenes évek fordulóján írta legnagyobb hatású műveit, amelyekben a II. József uralkodásától a Schmerling-korszakig ívelő magyar történelem megidézése (Szerelem bolondjai, 1867, A kőszívű ember fiai, 1869, Eppur si muove! És mégis mozog a föld!, 1871, Rab Ráby, 1879) mellett a jelen kapitalizálódó világával szemben megoldást ígérő utópikus elképzelésekre is vállalkozott (Fekete gyémántok, 1870, Az arany ember, 1872, A jövő század regénye, 1872). Utolsó pályaszakaszára (a hetvenes évek végétől) már a megfáradás a jellemző, a kalandszerű elem eluralkodása - bár éppen ekkor írta azokat a regényeit (Gazdag szegények, A tengerszemű hölgy, 1890), amelyekben leginkább megközelítette a realista stíluseszményt. Csalódásának és borúlátásának ad hangot utolsó regénye, az Ahol a pénz nem isten (1904), amelynek Capitano nevű hőse önként kivonul a világból, mert reménytelennek látja a nemzeti és társadalmi harcoktól megosztott Európa sorsát. Az ifjúsága idején radikális republikánus és 1848. március 15-én Petőfi oldalán a márciusi ifjak élén tevékenykedő Jókai 1849-ben már a Békepárt reprezentatív publicistája, 1861-től Tisza Kálmán barátja és fegyvertársa, 1875 után pedig kormánypárti képviselő, akit idővel az uralkodóházhoz is mély bizalom, némely tagjához, így Rudolf trónörököshöz, baráti viszony fűzte. Még csak nem is a pálfordulások embere volt: a szabadságharc bukása után ugyanazzal a föltétlen hittel tartotta a lelket nemzetében (s próbált korszerű nemzeti mitológiát teremteni), amilyen lelkesedéssel hitt korábban a szabadság-elvek megvalósításában. Álláspontja mindenkor a magyar szabadelvű nemesség hol kisebb, hol nagyobb mértékű hangsúlyváltásait követte; abban a meggyőződésben kötötte meg különféle kompromisszumait, hogy nemzete fölemelkedése csak ezen az áron biztosítható. Ha kellett, a respublika ügyét hátrább helyezte, ha úgy látta, hogy lehetetlen a teljes szuverenitás, kibékült a részlegessel. A polgárosodást föltétlenül igenelte, de a céhes ipar erkölcsi kódexe alapján képzelte el azt, s ellenérzéssel fogadta a kibontakozó kapitalizmus - csalásként és embertelenségként megélt - jelenségeit. Jókai elbeszélő művészetének mintegy a fonákja Tolnai Lajosé (1837-1902). Első jelentős regénye, Az urak (1872) még úgy ábrázolja egy jómódú parasztcsalád széthullását, hogy a nagyravágyás és úrhatnámság ellenében pozitív lehetőségként mutatja fel a hagyományos életformát. De később annyira kiúttalannak látta kora világát, hogy regényei pamfletszerűvé váltak: Jókai túleszményített pozitív regényalakjainak ellenpéldáit adták, a gonoszság hasonlóképp irreális megszállottjait. A nagyságot és dicsőséget hajszoló korszak nem tűrte a tragikumot. Megannyi tragikus művészi sors, igazán tragikus művészet nélkül. Ezt tükrözi a korabeli értekező próza is - például Beöthy Zsolt (1848-1922) A tragikumról című könyve (1885) valójában a tragikum moralizáló visszavétele. Méltán váltott ki vitát: Rákosi Jenő (1842-1929) A tragikum című esszéjében (1886) igen eredeti koncepcióval jelentkezett, s a tragikumot tekintette (a századközépen általánosan elfogadott „kiegyenlítődés”-sel szemben) az emberi létezés meghatározó minőségének, Péterfy Jenő (1850-1899) pedig több tanulmányban utasította el a moralizáló felfogást, s a tragikumot a személyiség autonómiájának végzetes következményeként értelmezte. Míg Beöthy „isteni elrendeltségű”-nek fogta fel a világrendet (melyet a fönnálló „közmeggyőződés” is szentesít) és gyakorlatilag bűnözőnek az ellene lázadó tragikus hőst, Rákosi Jenő csak ember alkotta rendről hajlandó tudni, amely tökéletlen és elégtelen ugyan, ám fönntartása fölöttébb szükséges. Ugyanis „a halál az emberiség köztragikuma”, a társadalom pedig „az egyén védelmére, a halál elleni küzdelmében alakult” képződmény. A világrend alkotója és támasza a „közepes” ember, az átlagember, aki csodálattal, irigységgel és elrettenve tekint a „nagy” emberre, a tragikus hősre, mert az nem fogadja el ezt a rendet, nem mond le jogairól, s inkább vállalja a halált, elébe megy a halálnak. A „nagy” embert formátuma eleve erre a sorsra rendeli: nem bűne, hanem abszurd teljességvágya kergeti pusztulásba. (Rákosi Jenő tragikum-felfogása joggal váltotta ki az ifjú Lukács György elismerését; egyes elemeiben Nietzsche vele egykorú elképzelésére emlékeztet. Mindketten az átlagember, a „gyöngék” hitbizományának fogják fel az igazságosságot. Amit Rákosi a halál ellenében kialakított világrendről mond, párhuzamba állítható Nietzsche kereszténység-kritikájával. De nézőpontjuk a szembeállítás ellentétes pólusaihoz kapcsolódik: Rákosi részvéte elsősorban mégiscsak a kisembernek szól, Nietzsche együttérzése viszont csaknem kizárólag a „nagy” embernek.) Péterfy Jenő sem a bűnben kereste a tragikus hős bukásának okát, hanem az erőviszonyok egyenlőtlenségében. Az értékes, erős egyéniségnél is erősebb a sors; a „nagy” ember is csak ember: kicsiny és tehetetlen a történelemmel szemben. Tehát a kiszámíthatatlan sorsnak mindenki - akár „nagy”, akár „közepes” - ki van szolgáltatva. A tragikumnak csupán azért feltétele a nagyság, hogy felfokozott módon, példázatszerűen álljon előttünk az ember kiszolgáltatottsága. Péterfy voltaképpen visszanyúlt az antik hagyományhoz, azt próbálta meg modernizálni. Az igazságosság (vagy igazságtalanság) elszenvedése ebben az elképzelésben közös emberi sors. A világrend csupán fizikai fölénnyel rendelkezik; az erkölcsi fölény - már csak ezért is - a tragikus hős oldalán van. Nyilvánvaló, hogy e felfogások mögött nyomós történelmi tapasztalatok álltak. Beöthy Zsolt nézőpontja a hatalmat már birtokló és azt mindenáron megtartani igyekvő vezető rétegé. Rákosi Jenő azt a polgár réteget képviselte, amely elfogadta ugyan a kiegyezés utáni helyzetet, a nemesség politikai elsőbbségét, de tudatában annak, hogy ez a rend és vezetés csak részben felel meg érdekeinek, vágyainak. Péterfy álláspontja viszont a hatalmi viszonyokkal nem azonosuló, kiábrándult értelmiségié. Míg Rákosi szerint a tragédia megnyugtatja a közepes embert, igazolja megalkuvásában, Péterfy szerint éppen fordítva áll a dolog: a nyárspolgár „borsódzik” a tragédiától, mert az „kicsinyes egoizmusa körét túllépi”. Jellemző állapotainkra, hogy Péterfy épp oly hatástalannak bizonyult (igaz, három tanulmánya közül csak a középsőt tudta megjelentetni), amennyire hatásosnak Beöthy; Rákosi Jenő pedig a századfordulóra felzárkózott Beöthy mellé a konzervativizmus védelmében a Nyugat és mindenekelőtt Ady ellenében. Nem voltak népszerűek Péterfynek a három legjelesebb magyar regényíróról (Eötvösről, Keményről és Jókairól) írt tanulmányai sem (mindhárom 1881), mert a kevesek által olvasott Keményt tartotta legtöbbre, Eötvös regényalakjait eszmék szócsöveinek, Jókai emberábrázolását pedig gyermekdednek ítélte. Péterfy szigorú kritikai mércéjére nem volt szüksége a kornak, ő maga úgy érezte, hogy rá sem - öngyilkossággal vetett véget életének. Vissza [A felvilágosodástól a romantikáig (1780-1849 )] Vissza [A romantikától az avantgárdig (1849-1919)] Vissza [Az önkényuralom kora (1849-1867)] Tovább [A dualizmus válsága (1890-1905)] Tovább [A dualizmus válságától a forradalmakig (1906-1919)] Tovább [Újklasszicizmus és újnépiesség (1919-1944) ]